Ovidius átváltozások

Országok listájaHungaryMiskolci EgyetemBölcsészettudományi KarSzabad bölcsészetGörög-római MitológiaOvidius átváltozások

Publius Ovidius Naso

Átváltozások
(METAMORPHOSES)

FORDÍTOTTA DEVECSERI GÁBOR A JEGYZETEKET SZEPESSY TIBOR ÁLLÍTOTTA ÖSSZE

TARTALOM
ELS KÖNYV
A VILÁG KELETKEZÉSE A VILÁG NÉGY KORSZAKA. A GIGASOK LYCAON AZ ÖZÖNVÍZ. DEUCALION ÉS PYRRHA PYTHON DAPHNE IO. ARGUS. SYRINX PHAETHON

KILENCEDIK KÖNYV
ACHELOUS ÉS HERCULES NESSUS. HERCULES HALÁLA ALCMENE ÉS GALANTHIS DRYOPE. IOLAUS BYBLIS IPHIS

TIZEDIK KÖNYV
ORPHEUS ÉS EURYDICE A FÁK GYÜLEKEZÉSE. CYPARISSUS GANYMEDES. HYACINTHUS A CERASTÁK ÉS A PROPOETISOK PYGMALION MYRRHA VENUS ÉS ADONIS ATALANTA

MÁSODIK KÖNYV
PHAETHON A NAP SZEKERÉN A HELIASOK CYGNUS CALLISTO ÉS ARCAS A HOLLÓ. CORONIS. OCYRHOE BATTUS. AZ IRÍGYSÉG EUROPA

HARMADIK KÖNYV
CADMUS ACTAEON SEMELE TIRESIAS NARCISSUS. ECHO PENTHEUS

TIZENEGYEDIK KÖNYV
ORPHEUS HALÁLA MIDAS PELEUS ÉS THETIS PELEUS CEYXNÉL CEYX ÉS ALCYONE. AZ ÁLOM AESACOS

NEGYEDIK KÖNYV
MINYAS LEÁNYAI PYRAMUS ÉS THISBE VENUS ÉS MARS. LEUCOTHOE. CLYTIE SALMACIS. HERMAPHRODITUS ATHAMAS ÉS INO CADMUS ÉS HARMONIA PERSEUS. ATLAS. ANDROMEDA

TIZENKETTEDIK KÖNYV
A GÖRÖGÖK AULISBAN ACHILLES ÉS CYGNUS CAENEUS A CENTAURUSOK ÉS A LAPITHÁK HARCA PERICLYMENOS ACHILLES HALÁLA

TIZENHARMADIK KÖNYV
VITA ACHILLES FEGYVEREIÉRT. AIAX HECUBA POLYXENA MEMNON AENEAS ÚTJA. SCYLLA ACIS ÉS GALATEA. POLYPHEMUS GLAUCUS

ÖTÖDIK KÖNYV
PERSEUS ÉS PHINEUS HIPPOCRENE. A PIERISEK CERES ÉS PROSERPINA ARETHUSA

HATODIK KÖNYV
ARACHNE NIOBE A LYCIAI PARASZTOK MARSYAS. PELOPS PROGNE ÉS PHILOMELA BOREAS. ZETES ÉS CALAIS

TIZENNEGYEDIK KÖNYV
SCYLLA ÉS CIRCE A CERCOPSOK SIBYLLA ACHAEMENIDES POLYPHEMOSNÁL MACAREUS. ULIXES ÉS CIRCE PICUS ÉS CANENS DIOMEDES TÁRSAI. OLEASTER AENEAS HAJÓI. ARDEA AENEAS ISTENNÉ VÁLIK POMONA ÉS VERTUMNUS. ANAXARETE ROMULUS ÉS HERSILIA

HETEDIK KÖNYV
IASON ÉS MEDEA AESON PELIAS MEDEA MENEKÜLÉSE THESEUS AEACUS. A PESTIS. A MYRMIDONOK CEPHALUS ÉS PROCRIS

TIZENÖTÖDIK KÖNYV
MYSCELUS. CROTON PYTHAGORAS EGERIA. HIPPOLYTUS TAGES. CIPUS AESCULAPIUS CAESAR ISTENNÉ VÁLIK

NYOLCADIK KÖNYV
NISUS ÉS SCYLLA A LABYRINTHUS. ARIADNE KORONÁJA DAEDALUS ÉS ICARUS PERDIX A CALYDONI VADKAN. MELEAGROS THESEUS ACHELOUSNÁL. PERIMELE PHILEMON ÉS BAUCIS ERYSICHTHON. AZ ÉHSÉG

JEGYZETSZÓTÁR

2

ELS KÖNYV
Új alakokká vált testekrl indit a lelkem szólani; isteneink! (hisz ez is mind általatok lett), adjatok ihletet, és a világ ered idejétl végig, az én koromig legyetek vezeti dalomnak.

3

A VILÁG KELETKEZÉSE Tenger s föld, s mindent takaró égboltnak eltte mind e világ kerekén egyarcú volt az egész nagy természet: chaos, így hívták: csak nyers kusza halmaz; csak tunya súly: egymásra sodort, s még össze nem ill magvai nem jól összetapadt elemek tömegének. Nem ragyogott föl még, a világra világlani, Titan; nem ntt szüntelenül, szarvát újítani, Phoebe; nem függött a körül-lebeg levegben a föld sem, egyensúlyban tartva magát; nem tárta ki karját part-peremek köribé nagymesszire Amphitrite; s mert hol a föld, ugyanott volt lég is, tengeri ár is, nem volt állani föld, nem volt jó úszni a hullám, légbe sugár nem gyúlt; tartós alakot mi sem rzött: ellene állt ez amannak, mert egy testben örökkön háboruságot a fagy hvel, nedvessel a száraz és a keménnyel a lágy vívott, a nehézzel a könny. Véget egy isten adott, meg a jobb természet, e harcnak: elszakitott égtl földet, vizeket meg a földtl, hígabb égi leget sürü légtl elkülönített. Ezt alkotta, s a vak halmazból mind kiemelte, s rakta helyükre, szilárd békével fzte is össze. És ama tzlelk s minden súly nélküli égbolt felszökkent, s a világ tetejét foglalta lakásul; legközelebb hozzá helyben s kicsi súlyban a lég van; srbb sokkal a föld s viselje nehéz elemeknek, súlya miatt lefelé sllyedt; s a körébe-folyó nedv szélre vonult s a tömör szárazt körül így keritette. Bármelyik istenség osztotta is így el e halmazt, szelte elbb sokká, azután rendezte tagokká; és legelbb is a föld tömegét: szintjén egyenetlen itt vagy amott ne legyen, nagy gömbbé gömbölyitette. Szétzuditotta az árt, s dagadoznia adta parancsát vad viharokban, s hogy keretezze habokkal a földet. Sok forrást is adott, tavakat, meg tágterü lápot, sok lefutó folyamárt övezett meredek peremekkel, többfeletartókat, miket itt föld nyel be magába, másutt tengernek törnek, s hol a hab szabadabb már s tágabb síkon fut, nem gátra, de szirtre verdnek. Réteket elteritett, völgyet homorodni lapított, erdt lombositott, sziklás hegyeket magasított. S mint eget oszt két öv jobbról, s balról ugyanannyi, s van középütt egy, mely tüzesebb, mint mindvalamennyi, így különözte övekre az isten gondja az égtl körbefogott tömeget, s most itt ugyanannyi a tájék.

4

Egy, középütt, forró: sose lakhat rajta az ember; kettt hó takar el; s közibük helyezett ugyanannyi mérsékelt övet is, tüzet és fagyot összekeverve. Rajtuk fekszik a lég; ami könnyebb sokkal a földnél, víznél is könnyebb, s ugyanúgy nehezebb a tüzeknél. Lakhelyet ott rendelt felhknek, kósza ködöknek, s emberi elméket rémít ég-rianásnak, s villámmal fagyokat fúvó fene förgetegeknek. Bár a világ megmunkálója nem adta egészen nékik a tág levegt, zabolázni alig lehet ket - míg más-más helyeken fúnak -, hogy szerte ne tépjék mind a világot: olyan nagy a testvérháboru köztük. Eurus Napkeleten s nabathaeus tájakon ült meg, s perzsák közt, meg a hajnali fény verdeste tetkön; míg a bukó naptól hevül part, alkonyi tájék mind Zephyrust uraló; Scythián meg az északon úr lett borzasztó Boreas; túlsó fele ázik a földnek folyton a felhktl meg az Auster permetegétl. Mind fölibé a folyékony-tiszta, a súly-nem-igázta aethert rakja, amelyben a földnek semmi salakja. Mind e határaikat csak alig rendezte szilárddá és, mik a nagytömeg halmaznak alatta lapultak, kezdtek az égen a csillagok is fölfényleni forrón. S hogy ne legyen tájék eleventl árva, az égi térre a számos csillagkép, a sok istenalak lép; csillámló halakat befogad, helyet adva, a hullám; föld vadnak, rezg leveg madaraknak ad otthont. Még egy fennköltebb s mindnél okosabb eleven lény volt, mi hiányzott, hogy rajtuk gyakorolja uralmát. S ím, ember született; kit formált isteni magból tán az az épít, a világot szebbre teremt, vagy rokon ég magvát tartotta meg ebben a fönti légtl csak nemrég különült, csak imént alakult föld; mit víz habjaival vegyitett fia Iapetusnak, és mintázta a mindenen-úr magas égilakókról. Minden egyéb állat letekint görnyedten a földre, embernek fölemelt orcát és adta parancsát, hogy föl a csillagokig pillantson, az égre tekintsen. Így, mely imént nyers volt s formátlan, a föld sosemismert emberi orcákkal vált végül tündökölvé.

5

A VILÁG NÉGY KORSZAKA. A GIGASOK S lett legelbb az aranykorszak, mely nem fenyitéstl s törvénytl, hanem önként folyt becsületben, erényben. Félelem és megtorlás nem volt, felszegezett érc bsz szót nem mutatott, a tömeg nem nézte riadtan esdve a bíráját, bírátlan volt kiki biztos. Bérceirl a feny, bebolyongani távoli tájat, nem szállt még le a hömpölyg habos árra, kivágva; senkisem ismert még más partot, mint a magáét. Városokat meredek mély árkok még nem öveztek; görbe, rezes hadikürt s hosszú haditrombita nem szólt, nem volt harci-sisak, sem kard: katonák hada nélkül élt biztonságban minden nép, lágy nyugalomban. Ember nem kötelezte, kapák s eke föl se sebezte, és mégis megadott a mez mindent maga önként; mind megelégedvén a magától-lett eledellel, vackort gyjtöttek, hegyi epret szedtek az erdn, és somot és szedret, mely tüskés cserje között csüng, s mit hullat Jupiter terebélyes tölgye, a makkot. Elnemenyész volt a tavasz, langy lengedezéssel mag nélkül született szirmot simogattak a szellk. Majd meg a fölszántatlan föld meghozta gyümölcsét, szzi mez sárgult sok súlyos búzakalásszal; egy folyamár tejjel, nektárral folyt le a másik, zöld viruló tölgybl csepegett az aranyszín színméz. Saturnust miután a sötétl Mélybe vetették, úrrá lett Jupiter, s az ezüst ivadék kora jött el, gyatrább, mint az arany, becsesebb a vörösszinü réznél. Juppiter ekkor az si tavaszt rövidebbre szorítván, tél, lobogó-hevü nyár, s hol langyos, hol hideg sz jött, s kurta tavasz; velük így négy részre tagolta az évet. Ekkor esett legelbb, hogy a száraz hben a lég is izzott, és hogy a szél vizeket jéggé merevített; ekkor költöztek házakba (a ház ezidben barlang volt, sürüség, s vesszk meg háncs fonadéka); és a Ceres magvát legelször a hosszu barázda most boritotta be, járom alatt most nyögtek az ökrök. Harmadikul meg a réz-ivadék született meg utánuk, féktelenebb-lelk, fene fegyvert rántani forróbb, ámde nem elvetemült. Vad vasból vésve a végs. Most e silányabb érc idejébe betört a gonoszság mind, sebesen; menekül hség, jog, tiszta szemérem; és a helyükbe a csel s a ravasz szív száll, a csalárdság és az erszak, a birtokolás vétekteli vágya. Vásznat most a szelekre - miket még jól nem is ismer bíz a hajós; s mik a hegy tetején oly hosszasan álltak,

6

még sosem-ismert sós habokon szökdelnek a szálfák. S mely, valamint napfény s leveg, régente közös volt, mér gondosság mesgyét vág hosszan a földbe. S már nemcsak gabonát s eledelt követeltek a gazdag föld felszínétl, de a bensjébe hatoltak, és miket elrejtett, amiket Styx árnyaihoz vitt, kincseket ástak el, a sok átok létrehozóit. Ekkor az ártó vas, s az arany, vasnál ami ártóbb, színre került; s lett háboru, mely küzd vassal, arannyal s vér-befutott kézzel csörget, ráz vad hadifegyvert. Rablásból élnek. Gazdát retteghet a vendég, vt az após; ritkán szeret a fivér a fivérrel férj feleségnek, a n férjének terveli vesztét; sápad a farkastej: szörny mostoha késziti mérgét; gyermek idnap eltt apjának kémleli évét; verve a jámborság. Vértl iszamos mezeinkrl szz Astraea röpült legvégül vissza az égbe. S jobb biztonságú hogy a felsbb lég se lehessen, törtek az órjások, mondják, várára az égnek, s hegyre hegyet magasan halmoztak a csillagos égig. Ekkor a mindenen-úr Jupiter veri át az Olympust, villámmal, s üti Ossáról le a Pelion ormát. És hogy a rémületes testek betemetve hevertek, úgy mondják, a szülötteinek vérével elöntött Föld elevenné tett sok forró, szerteomolt vért, és hogy törzsének végképpen magva ne vesszen, emberi képet adott neki. Csakhogy e fajzat is éppúgy semmibevette az égieket, vad ölésre mohóan s bszszivüen - hogy látnivaló: vér volt a szülje.

7

LYCAON Látta a várából Saturnius, istenek apja, rá is sóhajtott, s - aminek még híre se kélt - rút vendégség, a Lycaoné, villant az eszébe; nagy harag ébredt most s méltán Jupiterben e tettért, s gylést hítt: jöttek, nem késve, az egybehivottak. Fut magas út odafönt, jól látni, ha tiszta az égbolt: tejrl nyerte nevét, tejszínüen ontja a fényét. Rajta vonulnak a Mennykövez fejedelmi lakába mindig a mennybeliek. Mentén nemes égbelieknek tárt kapujú, srn-keresett sok csarnoka csillog; távol a köznép él; legell meg körben a legfbb égilakók nyertek szentélyt házisteneiknek. Én e helyet, ha e bátorság szómnak megadatnék, nem félnék így hívni: a nagy Mennybolt Palotája. Hát, hogy e szent márványházban mind megtelepedtek, s maga is, föntebb, a kezében ivor jogarával, háromszor-négyszer komoran megrázta riasztó hajkoronáját: föld s tenger meg az ég belerendült. És azután haragos száját e szavakra nyitotta: ,,Jobban ugyan sohasem féltettem a minden uralmát, még azidtt se, mikor kígyóláb fajzat egünket féktelen ostrommal, száz-száz karral fenyegette. Mert az az ellenség bsz volt, de azért csak egyetlen okból lett a viszály, s egy fajta viselte a harcot. S most: hol csak Nereus a világot körbezajongja, kell hogy az emberi fajt leterítsem. A styxi vidéknek berkeiben buzgó földmélyi folyókra kimondom: mindent megtettem, s nem gyógyul a seb sehogyan sem; hát kard messe ki most, hogy az ép rész meg ne romoljon. Nimfa-rajom van, van félisten-népem a réten, Faunusom és szatirom, s Silvanus-népem a bércen; nékik, amért ket még nem méltattuk az égre, adtuk a föld hátát; lakják hát szép nyugalomban! Föntiek! Úgy hiszitek, hogy eléggé biztos az éltük, most, amikor nekem is, kit a mennykövek és ti uraltok, cselt mert vetni a vadságról nagyhírü Lycaon?" Felzúgtak s tüzesen követelték annak a gaznak meglakolását mind. Ugyanúgy, mikor elvetemült kéz Róma nevét Caesar-vérrel kitörülni dühöngött, döbbent meg nemvárt veszedelmen az emberi nemzet szörnyen, s megrendült a világ iszonyodva egészen; s kedves a lelkednek tieid h szíve kevésbé nem volt, Augustus, mint népéé Jupiternek. Mégis a morgásuk keze és szava elcsititotta.

8

Megszntette a zajt, a zsivajt a királyi tekintély, s szóra fakadt ismét Jupiter, megtörte a csöndet: ,,Megbnhdött már (vessétek félre e gondot); ám hogy a vétke mi volt s lakolása mi, most kijelentem. Korcsosodott kornak rút híre került a fülünkbe; volna hamis, vágytam, s az Olympusról lesuhantam; s én, a nagy istenség, emberként járom a földet. Hosszú lenne, amit mindenfele leltem, a vétket sorra sorolnom: a rossz hír kisebb volt a valónál. Maenalonon túlkeltem már, a vadak fene földjén, s Cyllenén s a Lycaeus-orom hs-árnyu fenyin. Arcadiába, a vad zsarnok vendégszeretetlen házfedelének alá értem, sürü alkonyuláskor. Isten jött, adtam meg a jelt; kezdett könyörögni nyomban a nép. Hanem áhitatát kinevette Lycaon; s mondta: »No, majd kitudom, hogy ez isten-e - lássuk a próbát -, vagy múló ember; s kétes nem lesz az igazság.« Éjjel, amíg nyom az álom, akarta megadni halálom váratlan; mivel így kívánta kilesni, mi volnék. És még ez sem elég: a molossus nép neki-küldött túszaiból egynek trrel feltépte a torkát, s fél-eleven testébl egy részt fzve ki vízben, lángot rakva alá más részét megpiritotta. Feltálalta; de én bosszuló mennyei lánggal rontottam le lakát, mely méltó volt az urához. Megriad és menekül, s a mezben csöndre találva, csak felüvölt, nem tud, noha próbál szólni: egész nagy mérge a szájában gylik meg, az si ölésvágy zi a barmok iránt, s örvend mindmáig a vérnek. Köntöse is szr már, két karja is állati lábszár: farkas lett, de nyomát jól rzi korábbi magának. Éppenolyan deres, és ugyanoly dúlt düh lepi arcát, két szeme éppúgy ég, s ugyanúgy maga a dühöngés. Egy ház hát odalett. De nem egy volt romlani méltó: teljes föld kerekén ádáz az Erinnys uralma; vélhetnéd: föl is esküdtek vétkezni. Vegyék hát, mint ahogy érdemlik - döntöttem - díjukat érte." Egy részük Jupiter szavait helyeselve szavával, még táplálja dühét, mások csak jelzik a tetszést. Mégis, az emberi nem vesztét szomorogva fogadja mindjük, s kérdezik is, ha kipusztul az ember, a földnek képe milyen lesz majd, tömjént oltárra ki tesz majd, s hogy dúlásra vadaknak akarja-e vetni a földet. Kérdésükre az ég fejedelme (hisz neki lesz rá gondja) szorongást tilt, s megigéri, hogy új ivadékot, mely más, mint amazok, kelt létre, csodás eredettel.

9

AZ ÖZÖNVÍZ. DEUCALION ÉS PYRRHA Már-már mennyköveit készült mindenhova szórni. Félt mégis, hogy a sok tztl még lángbaborulhat könnyen a szent s magas ég, s a világ nagy tengelye szét-ég; s emlékszik, hogy a sorsban az áll, beköszönt az id még, melyben a tenger, a föld, meg az ég palotája kigyullad, s mestermve a nagy Mindennek a semmibe sorvad. Cyclops-kéz remekelt villámot félrevet ekkor: más módon tetszik büntetnie: mind a halandót vízbeveszíti, a tág égbl zúdítva le záport. Aeolus odvában foglyul berekeszti az észak szélvészét, meg a többi szelet, mely felleget z-ver, és kibocsátja Notust. Ez nedves szárnnyal elront: rémületes képét szurok-éj feketéje borítja; sz fürtjén fut a víz, zápor nehezíti szakállát. Homloka ködbe merült, mellén s csupa harmat a szárnyán. És hogy a fenn függ sok felht ujja facsarja, dördül az ég, s a magas mennybl sürün omlik a zápor. Hírnöke Junónak, tarkálló-köntösü Iris, vonja magához az árt, s felhket etet vele ismét. Földre terült a vetés; fogadalmai semmibe hulltán sír, ki egész évben munkált, és íme hiába. És nem elégszik meg Jupiter dühödése az éggel, kékhaju testvérbátyja segít neki mind a vizekkel. Egybehivat minden folyamot. Termébe uruknak lépnek ezek, s szól: ,,Intést most hosszasan adnom nem szükséges; ertök kell. Ide minden ervel! Nyissátok meg a házatokat, törjétek a gátat, összes habjaitok közibé vágjátok a gyeplt." Szólt a parancs; futnak, forrásokat ömleni nyitnak, s tengernek törnek zabolátlan hömpölyödéssel. S hármas szigonyát beütötte a földbe; alatta megremegett s föltárta a föld útját a vizeknek. Törnek a tág folyamok szabadon, sík réteken által; fák sorait, veteményt, ragadoznak barmokat, embert, házakat és szentélyt, szentélybl szobrokat, oltárt. Hogyha maradt is ház, mely ilyen sok szörnyü veszéllyel szembeszegülni tudott, tetejére a srü hab omlott ennek is, örvények fenekén rejtztek a tornyok. Föld és tenger közt nem akadt már semmi különbség: tenger volt minden; partnélküli tágterü tenger. Dombra fut egy, másik görbült sajkába telepszik és evezt húz ott, hol ekével járt nem is oly rég; ez gabonája fölött, lemerült laka legtetejében jár ladikon, s amaz ott halakat fog a szilfa hegyében. Volt, hogy a zöld rétnek talajába csapott be a horgony, vagy szlhegyeken súrlódott görbe hajójuk;
10

s hol kecskék kecsesen, füveket faldosva futostak, most tunya torz testtel terpedtek a tengeri borjak. Városokat, házat, ligetet bámulnak a víznek mélyén Nereisek, delfin-sereg él a berekben, ágak közt surran, s reng tölgyeknek ütdik. Farkas a bárányok közt úszik, sárga oroszlánt, tigrist hurcol a hab; villámerejével a vadkan, gyors lábával a szarvas ugyan mit is érhet e bajban? S míg hosszan keresett halmot, hol megtelepedne, lankadt szárnyaival lezuhant a madár a vizekbe. Dombokat elboritott tombolva a tengeri torlat, mostlett áradatok verdestek bérci tetket. Víz ragad el legtöbb elevent; s kit a víz rohanása kímél meg, hosszas böjttel leigázza az éhség. Aoniát Phocis különíti el oetai földtl, dúsrögü föld, valamíg föld volt, hanem ekkor-idben tenger része csupán, rohanó víz tágterü síkja. Hegy magasul föl a csillagokig két csúccsal e tájon, Parnassus nevü bérc, felhn túlnyúlik az orma. Itt hogy Deucalion (más földeket elfed a vízár) és felesége kicsiny sajkán száraznak ütdött, coryci nimfákhoz meg a bérc istenseregéhez esd, s ahhoz, ki a jóshelyet akkor bírta, Themishez. Nem volt férfiu jobb, igazabb soha Deucalionnál, s isteneket jobban fél n, mint felesége. Most Jupiter, látván mocsarakba merülten a földet, s életben pusztán egy férfiut annyi ezerbl, s életben pusztán egy nt is olyan sok ezerbl, két igaz ártatlant, két jámbort, istenimádót, szétoszlatta a fellegeket s Aquilóval a záport; földet az égboltnak, s az eget föltárta a földnek. Tenger mérge se tart, tesz félre szigonyt a vizeknek f ura és lecsitítja az árt, s felidézi a mélybl fölmered, s vállán-tapadott kagylók boritotta kéktest Tritont: fújjon csiga-kürtbe azonnal, adja a harsona-jelt a vizeknek, az áradatoknak, hadd térjen haza mind. Öblös kürtjét veszi Triton, kürtjét, mely lentrl csavarosmód fölfele tágul, s mely ha a tengernek közepén befogadja fuvását, napkeleten s nyugaton búgása betölti a partot. Most is, az istennek harmatgyöngy lepte szakállas ajkán, mint kellett, az özönt takarodni terelte, s meghallotta a földi folyók s a nagy ár valamennyi habja a jelt, s a habok, hallván ezt, mind lecsitultak. Már a folyó lelapul, domb látszik fölmagasodni; tengeri part van már, medrében gördül a vízár, tnik el a talaj, fogy a víz, megn a mezség, sok nap után tarlott tetejét már látni a fáknak, s lomb közt hátrahagyott iszapot ringatnak az ágak.
11

Föld lett újra a föld. De midn ezt látja üresnek, s árvult tájakon át hogy a mély csönd tartja uralmát, Deucalion zokogásra fakad s Pyrrhához eképp szól: ,,Ó, hugom, ó, feleségem, egyetlen megmaradott n, kit hozzám törzs és eredet kötözött legelször, majd meg a hitvesi ágy, a veszély maga köt ma tehozzád; merre a nap lepihen, s hol kél sugarazni megint fenn, teljes nép mi vagyunk ketten; más mind a vizekben. S mindezidáig ugyan létünk sem biztos eléggé, mit most megleltünk: sok felleg ijeszti a lelkünk. Most, ha a végzet ell, te szegény, egyedül menekülsz meg, mondd, hogyan éreznél? Hogyan is tudnád riadalmad trni magányodban? Ki csitítana akkor a kínban? Én - feleségem, hidd! -, ha fölébed a víz magasodnék, most nyomodon halnék, fölibém is a víz magasodnék. Bárcsak, akár az apám, tudnék támasztani népet: gyúrhatnék földet, s tudnék bele önteni lelket! Most a halandó faj kettnkbl áll csak a földön (így végezte az ég), mintául csak mi maradtunk." Szólt; s együtt sírtak. Könyörögni kívántak az éghez és szent jóslatokat hallgatva, kutatni kegyelmét. Késedelem nélkül keresik föl a Cephisus árját: még nem tiszta, de már maga medrét vágja vizével. Habjai harmatját hintették öltözetükre és a fejükre, s az istenn szent jósküszöbéhez fordítják léptük: fedelét még rút mohasznyeg szürkítette, s az oltárok még tztelen álltak. És hogy a lépcsnél voltak, hamar arcraborultak mindketten, s a hideg sziklát csókolta az ajkuk félve, s eképp szóltak: ,,Ha az istenségnek a jámbor esdés meglágyítja szivét, ha elzi haragját, mint mentjük, mondd meg, Themis, ismét emberi fajtánk létre, te legszelidebb, lemerült lelkünk te emeld föl." Ekkor az istenn meghatva ,,Eredjetek," így szólt, ,,födve legyen fejetek, s a ruhátokat öv ne szorítsa, s hátrahajítsátok csontját a hatalmas anyának." Ámulnak hosszan, majd csöndjük megtöri Pyrrha, és mit az istenn kívánt, végezni vonakszik, kérleli félve, bocsásson meg: fél széthajigálni csontjait anyjának, megsérteni ezzel az árnyát. Ismétlik közben rejtett értelmü beszédét annak a jóslatnak, s tanakodnak is egyre felle. S most a Prometheus-sarj Epimetheus lány-ivadékát nyugtatva beszél, s ,,Vagy", eképp szól, ,,megcsal az elmém, vagy kegyes és nem akar vétekre vezetni a végzés. Mert nagy anyánk: ez a föld; s a kövek testében a mondott csontok: hát ezeket kell nekünk hátradobálnunk." Bárha a Titan-lány szivesen hallgatta e jósszót, kétes volt a remény: kétkedtek ersen az égnek
12

intelmében még. De ugyan mit is árthat a próba? Indulnak, befödik fejüket, s övüket kibogozzák, s hátrafelé, mint szólt a parancs, köveket hajigálnak. És a kövek (hinnéd-e, ha nem tanúsítja a régmúlt?) már a keménységük levetik, már nem merevek, már lassan lágyulnak, lágyan formába simulnak. Majd, hogy megnttek, természetük is szelídebb lett, és valamely, még nem tisztult, ám emberi formát sejtetnek, de csak úgy, mint kezd alakulni a márvány, s még nem eléggé kész, még nyersek rajt a vonások. Mégis, amely részük valamennyire nedvesedett volt s része a földnek, most húsuk lett, része a testnek; és mi kemény volt s nemhajló, az a csontjukat adta; és mi elbb ér volt, érvényes az ér neve most is. Nem telt hosszu id, s a kövek, miket isteni szóra férfiu-kéz hajitott, öltöttek férfiu-arcot, és mit a n hajitott, abból kélt újra az asszony. Innen durva nemünk, munkát-bajt trni megedzett, így bizonyítjuk örökkétig, hogy honnan eredtünk.

13

PYTHON Változatos kép sok más lényt akkoridben önként szült meg a föld, hogy a nedvre, mi megmaradott még, tzött tzzel a nap, s az iszap meg a láp a hatalmas htl duzzadozott, s termékeny magva az összes lénynek az életadó földben, valamint anya-ölben, tápláltatva, fokonként formát öltve, kifejlett. Így ha a hétfolyamú Nílus mocsaras mezejérl visszavonul s a vizét medrébe vezérli be ismét, új az iszap, s átfti a nap, ha sugara reácsap, lelnek a földmivelk, rögöket forgatva, igen sok állatot ott köztük, sokfélét; van, mi csak éppen most születik, s van, amely még készen nincs is egészen, tagjai még kevesek, s ugyanegy test egyfele gyakran már tele élettel, s nyers föld még mindig a másik. Mert ha a nedv meg a h egymással jól keverülnek, lesz foganás: hisz e kettbl lép minden a létre; minthogy a tz meg a víz harcol, kél minden a gzbl, és ez a széthúzó egyetértés életet áraszt. Így, hogy az épp medrébe vonult víztl mocsaras föld újrahevült a magas napnak sugaras melegétl, számtalan új lényt szült; részint fölidézve a régi formákat, részint új szörnyeket ontva világra. Téged is akkor szült, kelletlen bár, te hatalmas Python, új népnek riadalmas, még sosem ismert sárkányt: oly nagy részt fedtél el hosszan a bércbl. Ezt meg az íjvisel isten, ki nyilát azidig másra se, csak dámvadra, szök zergékre szögezte, ölte meg éppen ezer nyíllal, hogy csaknem üres lett tegze, amíg feketült sok sebbl folyt ki a méreg. És, hogy e hstettnek hírét nagy id le ne rontsa, ünnepi szent verseny-játékokat ott alapított, és nevük rzi, hogy ott végezte ki nyíllal a Pythót. Ifju, ki itt lábbal vagy ököllel vagy kocsijával mást versengve levert, tölgyfáról lombkoszorút nyert. Nem ntt még a babér, más fákról vett koszorúval ékesitette fejét azidtt hosszúhaju Phoebus.

14

DAPHNE Daphnéért lobogott legelször lánggal Apolló, mit nem a véletlen, de Cupido vad dühe gyújtott. Épp miután lenyilazta a delusi isten a sárkányt, látta, miként akar hajlítani íjat ideghez: ,,Ej, te garázda kölyök, mi közöd hadi fegyvereinkhez?" szól hozzá, ,,az ilyent a mi vállunk hordja csak illn; mert vadakat s ellenséget mi tudunk vele lni, kik, mely szörnyü-hasú tetemét tág térre teríti, puffadozó Pythont csak imént vertük le nyilakkal. Légyen elég neked az, hogy fáklyád némi szerelmet gyújt itt-ott: a dicsséget, mi miénk, sose kívánd." Mondta Venus fia most: ,,Mindent átlhet az íjad, ám az enyém téged, Phoebus; s valamint tealattad más mindenki, olyan mélyen vagy a hírben alattam." Szól, s a magas levegt szeli-szeldesi szárnya serényen, majd meg is áll árnyas Parnassus legtetejében, s két más-másdolgú vesszt vesz el tegezébl: egy szerelem-taszitót és egy szerelembe-taszítót. Mely fölgyújt: aranyos, hegyezett, csupa szikra a vége; mely tovaz: tompult, s álom-nehezék van a nádján. Ezt Peneosnak lányába szögezte az isten, s csontjain át Phoebus velejét sértette meg azzal. S lám, szeret ez, s a szerelmes-névtl is fut a másik, és csak a berki magány, ami kedvre deríti, s a zsákmány; versenytársa e lány már Phoebus szzi hugának. Egybe se font fürtjét egyedül szalag éke szorítja. Megkérték sokan; kérire nem hederített, férfiut el nem trt, járatlan berkeken át járt, s hogy mi a házasság, szerelem, nász, tudni se vágyta. Apja gyakorta eképp: ,,Vvel vagy, lányom, adósom", s gyakran eképpen szólt: ,,Unokát adj végre, szülöttem." Mégis, akárcsak a bnt, gylölte a hitvesi fáklyát, s míg a szemérmes pír üde arcát elboritotta, símogató karját odafonta az apja nyakára: ,,Drága apám, add meg, hogy szzességnek örüljek mindig is: apjától ezt rég megkapta Diana." Apja megadta. Dehát szépséged tiltja, hogy az légy, lány, ami lenni kivánsz; ez küzd szent óhajod ellen. Lángol, látva a lányt, vágyik vele nászra Apollo, s bízva remél, de bizony megcsalja a jóstudománya. Mint ahogyan, ha kalásza üres, fellobban a polyva, s mint a sövény lángol, ha tüzes fáklyával a vándor hozzáér, vagy hajnaltájt otthagyja tövében, úgy lobogott teljes szívébl érte az isten, és e szerelmét hasztalanul táplálta reménnyel.

15

Mondja nyakára bukó, befonatlan fürtjei láttán: ,,Hát még hogyha meg is fésülné!" Látja lobogva csillagozó szemeit. S ajakát is látja, s eléggé hosszan nem szemlélheti. És dícséri az ujját és a kezét s karját, mit félig fed csak a leple. S szebbnek képzeli azt, ami még letakart. De a lebke szélnél száll sebesebben a lány, sose torpan e szóra: ,,Állj meg, Peneos deli lánya: nem ellened zlek. Bárány farkastól, az oroszlántól fut a szarvas, s így menekül remeg szárnnyal sas ell a galambraj; ellenségtl mind: engem szerelem von utánad. Jaj nekem! El ne zuhanj; lábad, mit sérteni vétek, föl ne sebezze tövis; kínod valahogy ne okozzam. Vad csalitokba szaladsz. Kérlek, fuss óvatosabban, mérsékeld a futást: mérsékelem én is az zést. Kérdezd meg, kinek is tetszel. Nem hegy lakozója, nem pásztor vagyok én, aki borzasan rzi a nyájat és az ökörcsordát. Nem, nem tudsz, esztelen, arról, hogy ki ell menekülsz, csak azért futsz. Tudd meg, uralnak: Delphoi földje, Claros, Tenedos, s palotám Patarában. És az apám Jupiter. S ami lesz, s ami volt, s ami most van, én mutatom meg; a dalt s lanthúrt én hangolom egybe. Biztos az én nyilam; egy van csak, mely célba-találóbb, az, mely az én könny kebelem meg tudta sebezni. Orvosságokat én adtam, tudd, megsegitnek hívnak, a gyógyerej füvek is mind engem uralnak. Jaj, de a vad szerelem sose tud behegedni füvektl; nem segit önnön urán, ami mindenkin, tudományom!" Folytatná mással, de a lány riadott rohanással messzefut és félig-rebegett szava közt odahagyja. Most is bájos a lány. Testét a szelek csupaszítják, szembefuvó szellk raja rezgeti, lengeti leplét, s fésü-nem-ért fürtjét a futó szél hátrafuvallja: s míg menekül, még szebb. S most már nem akarja az ifjú isten hasztalanul szavait szétszórni, de száguld vágya szerint, szaporázza a lány léptére a léptét. Mint ha a sík ugaron gall eb megered, ha nyulat lát, s kergeti zsákmányát ez, amaz meg az élete üdvét, s már-már rajtatapad, hiszi már, hogy megkaparintja, marni-kinyúlt szájjal kapkodva a lába nyomához, s hogy fogoly-é, nem tudja a nyúl, míg vad harapásból szinte s a már lecsapó szájból szökken tova tüstént: így futtatja reménye az istent, félsze a szzet. Ám szerelem-szárnnyal sebesebb mégiscsak az z, mert sosem ad pihenést, s most hátát éri kezével, most a nyakán szétszórt haja fürtjeit éri lehével. Elsápadt a leány, erejét veszitette a gyötr vad rohanásban; a Peneos habjára tekintve, ,,Ments meg, apám," így szól, ,,folyamok, ha van istenertök!
16

Túlsággal tetszem; hát nyílj meg, föld, vagy a testem változtasd mássá: ez okozza az én veszedelmem." Így csak alig szólt esdve, merev lett máris a teste, zsenge leánykebelét tüstént friss kéreg övezte. Fürtjei lombokká, fordult két karja faággá; s lába, imént oly gyors, végzdik lomha gyökérben; arcát lomb fedi már, egyedül szép fénye a régi. S Phoebus ezért is lángol még: rányomja a jobbját arra a törzsre, s a kéreg alatt dobogó szivet érez. Ágakat úgy ölel át, mint karral kart ha ölelnek, megcsókolja a fát, de a csóktól hajlik ez arrébb. S mondta az isten: ,,Lám, nem akartál lenni a nmmé, fám léssz hát ezután. Ott díszlesz, tudd meg, örökké, fürtjeimen, te babér, díszíted a lantom, a tegzem; s Róma vezérein is, diadalt mikor ünnepi hang zeng vígan, s nagy menetet szemlél Capitolium orma; s Augustus palotája eltt, hív re a háznak, állsz kapujában, a szent tölgyet körül-óva vigyázod. S mint ahogyan nyíratlan fm fiatal marad egyre, így hordozd te a lomb díszét örökös-szakadatlan." Szólani sznt Paean. S a babér új ága e szókra bólintott: s fejként látszott hajlongani csúcsa.

17

IO. ARGUS. SYRINX Haemoniának ölén, meredek hegyek erdei alján, egy liget áll: Tempe. Ezen át Peneos, a Pindus bérce alól lefelé, hömpölyg habbal özönlik; súlyos esésével lebeg gz-fellegeket ver, tesz magas erdket nedvessé permetegével, és zuhogó zaja nyúl szomszédos tájakon is túl. Itt van a háza, lakóhelye, itt házmélye a fennkölt víznek, emitt szirtbarlangjában tartja a székét, s oszt törvényt habnak, meg a hablaki nimfa-rajoknak. Mind idegylt a folyó, s habozott még mind: az apának vígaszt mondjon-e, vagy kívánjon néki szerencsét: nyárfás Sperchios jött el, zabolátlan Enipeus, majd öreg Eridanus, s Amphrysos s Aeas, a lassúk; majd meg a többi folyók, melyek, bármerre rohannak, útjukon ellankadt vizüket tengerbe vezérlik. Csak maga Inachus az, ki hiányzik: szirtzugolyában könnye növel habokat, mert Iót, drága szülöttét elveszítette szegény. Nem tudja, hogy él-e a lánya, vagy pedig árny odalenn; de mivel nem lelte seholsem, vélte: sehol nincsen; s gonoszabbtól retteg a lelke. Látta minap, mikor épp apjának habjaitól jött, látta a lányt Jupiter, s ,,Ó, szz, méltó Jupiterhez, kit tesz majd nyoszolyád boldoggá? Át a bereknek árnya alá térj," szólt hozzá (s árnyát a bereknek ujja mutatta), ,,amíg magasan van a nap, nagy a hség. És ha remegsz a vadak zugolyába hatolni magadban, isten lesz, ki vezet bizton, sürü rengetegekben, s nem kicsi közrend isten, hanem én, ki az égnek birtokolom jogarát, akinél villámai égnek; el ne szaladj!" De a lány szaladott. Már Lerna mezit, már elhagyta a Lyrceon ligetes legelit, hirtelen éji homályt boritott a mezkre az isten, és megtorpantotta a lányt s elvette szemérmét. Éppen ezenközben Juno, letekintve a földre, megbámulta a röpke ködöt, mint tudta az éjnek arcát tündököl nappal támasztani; látta: nem folyamár küldötte, nem is föld gze e felht; körbetekint tüstént: hol a hitvese; mert nem is egyszer érte a férjét már tetten titkos szeretkkel. Kit miután égben nem lelt, ,,Vagy", mondta, ,,csalódom, vagy pedig épp csalnak." Lesuhant a magas levegbl, földre kerülve megállt, a ködöt takarodni terelte. Férje pedig, megsejtve, ki jön, másítja azonnal Iónak testét fiatal tejszínü tehénné. Így is szép a leány. Juno a tehénke alakját,

18

bár nem szíve szerint, dícsérte, s akárha tudatlan, kérdi, kié, mely csordából jött s honnan e tájra. Füllent most Jupiter: földbl lett; hogy felesége kérdeni sznjék már. Saturnia ,,Add nekem!" esdi. Mit tegyen? Adni ajándékul keser a szerelmét, s hogyha nem adja, gyanus. Tegye meg, buzdítja a szégyen, tiltja a h szerelem. Szerelem gyzné le a szégyent; ám ha ilyen kis ajándékot neme s ágya felétl megtagad, egy tehenet, tán majd nem tudja tehénnek. És hogy az ágyaslányt azután megkapta az úrn, így sem sznt félelme: talán még elcseni férje; végülis réül rendelte arestori Argust. Száz szeme volt a fején Argusnak, száz szeme körben; kett volt közülük mindig, mely aludni csukódott, minden más szemmel meg ügyelt éber figyelemmel. Bárhova fordulhat, folyton szemlélheti Iót; háttal is állhat akár, szem ell még így sem ereszti. Nappal hagyja legelni; de már ha a nap lehanyatlik, foglyul fzi, nyakát szomorú kötelékbe szorítja. Fák leveles lombján, keser füveken legelészett, fekhelye mindig föld, s nem mindig gyep-boritott föld; míg italát iszapos patakokból itta szegényke. Karjait Argushoz föl akarta emelni esengve, s karjai nem voltak, hogy kart fölemelve esengjen; szólna panaszt a leány: bgés kél, más sem, az ajkán, önmaga hangjától maga is rémülve riad meg. Indul a parthoz, ahol máskor játszódva szökellget, Inachuséhoz; amint meglátja alant a habokban szarvait, elrémül, menekül hökkenve magától. Naisok t, maga Inachus t sosem ismeri így föl; apja nyomán, nvéreién jár mégis, azértis; tri, hogy érintsék, odalép, hogy megsimogassák. Inachus ekkor, az agg, füvet is szed, nyújtja elébe; nyalja kezét, csókot lehel a szüli tenyérre, vissza se tartja a könnyeit, és - csak tudna beszélni! kérne segítséget, neve és baja volna az ajkán. Nincs szava, ám a bet, mit a porba lerajzol a lába, átalakult testérl tud szomorú jelet adni. ,,Jaj nekem!" Inachus, apja, kiált, s a nyög tehenecske szarvain és hótiszta nyakán csüng, s újra csak így szól: ,,Jaj nekem! Íme, te vagy, lányom, kit a földeken által vágyva kutattam? Most-föllelt, míg rád nem akadtam, enyhébb volt e keserv. Szóval szavaimra riadni nem tudsz, csak szíved mélyébl sóhajod adni s válaszul, ez maradott pusztán, bgésre fakadni. Én lakodalmas fáklyákat s a menyasszonyi ágyat terveztem teneked, vt vártam, majd unokákat. Csorda a férjedet és a szülötteid adja a csorda. Ekkora kínomnak végem sem vetheti végét,
19

mert isten vagyok, ez keserít, s a halál kapuján át én sose léphetek, így nyúlik meg a gyászom örökké." Míg efölött kesereg, löki arrébb csillagos Argus, és a leányt viszi apjától messzibb legelkre, hajtja tovább. Maga meg meredek hegyoromra telepszik, honnan szétláthat, kémlelve vigyázza a tájat. Csakhogy az égi király nem trheti már a Phoroneus sarja silány sorsát, szólítja fiát, kit a fényes Pleias szült, s Argust gyilkolnia adja parancsát. Késedelem nélkül köt szárnyat lábra, kezébe álomadó vesszt s a fejére keríti kalapját. Ennekutána pedig Jupiter fia apja lakából földre szökell; s odalent azután veti félre kalapját és tollas szárnyát; pusztán pálcája a régi. Evvel, pásztorként, kecskéket hajt legelre, melyeket útban csent, s dalokat fú pásztori sípon. Elbájolta az rt ez az új és mesteri zengzet: ,,Bárki vagy is," szólott, ,,no csak ülj mellém le, e szirtre; úgysem akad másutt nyájnak legelje kövérebb, s láthatod," így Argus, ,,pásztornak kedves ez árnyék." Atlas utódja leül mellé, megtölt a szavával s hátráltat napot; összerakott nádsípja dalával megkísérli az r szemeit nyugalomba igézni. Küzd pedig ez, hogy a lágy álom le ne gyzze: csukódik egynéhány szeme, szendertl megszállva, de közben más szeme még éber. Megkérdi, mivelhogy a nádsíp csak nemrég készült, hogyan is készült el a nádsíp. ,,Hs hegyek aljában," felel , ,,élt Arcadiában, élt a hamadryasok közt egy nonacrisi híres szép naias, kit amott Syrinxnek hívtak a nimfák. Sok satyrust, ki utána futott, játszott ki nem egyszer, s más olyan isteneket, kik az erdn, réteken élnek. Ortygie istennjét tisztelve követte nagy szzességben. Felövezve, dianai módon járt, s azt vélték volna, hogy Latonia, hogyha íve kezében nincs szaruból, amazé meg aranyból. Így is megtéveszt volt. Megtért a Lycaeus dombjáról, Pan látja: feny-koszorúzva elébe íly szókkal járul..." most szólott volna a szókról s mint menekült, esdést megvetve az úttalan úton akkor a nimfa, egész Lado lassú folyamának partfövenyéig; s mert a hab ott fékezte futását, kérte, hogy átváltoztassák, sok vízbeli húgát; és hogy Pan, amikor Syrinxet vélte ölelni, teste helyett a folyó nádját szoritotta kezével; és hogy amint sóhajt, nádak közt szállva a szell mint váltotta szavát szell-susogásu panasszá; és hogy ez édes hang, hogy ez új lelemény megigézte Pant, s ,,Ez az egyesülés kettnk közt megmarad!" így szólt;
20

és hogy egyenltlen nádszálakat összekötözve lágy viaszával, a lányka nevét vele rzi örökre. Ezt volt mondandó Mercur, s hát látja: az rnek már minden szeme elnehezül s álomra csukódik. Halkul a hangja tehát, nosza mélyiti menten az álmát, lankadozó szemeit bvös pálcája simítja. S görbe vasát sebesen beleszúrja a szunnyadozóba ott, hol a nyak meg a fej n egybe, s a szirt tetejérl vérmocskolt tetemét letaszítja, bevérzi a sziklát. Fekszel hát, Argus; sok fénye megannyi szemednek mind kialudt, száz volt a szemed, s egy éjszaka hullt rá. Száz szemeit Saturnia most veszi és madarának tollazatát, íly csillag-gyönggyel dísziti farkát. Föllángol dühe is, csöppet se halasztja haragját: mert lelkébe, szemébe taszít riadalmas Erinnyst vágytársnjének, fullánkot fúr kebelébe, és a világnak egész kerekén rémíti futásra. Nílus, e nagy bolygás legvégs célja te voltál! Téged elért, s akkor lerogyott térdére a parton, s hátraszegett nyakkal, magasan föl az égre emelte arcát (mert ezt tudta csupán), föl a csillagos égig, s nyögve-zokogva panaszt küldött csupa bús bgéssel föl Jupiterhez, a kínjainak hogy vesse a végét. Ez meg, a karjával felesége nyakát megölelte, s vesse a bnhdés végét, kérlelte: ,,Ezentúl már sose félj," mondotta, ,,e lány oka már sohasem lesz búdnak." A styxi vizek hallják, kívánta, e szókat. Enyhül az istenn, a leány megkapja korábbi képét, lesz, ami volt: testérl tnnek a serték, szarva enyészik már, megszkül a két szeme gömbje, keskenyedik szép szájnyílása, kerül keze, válla, és a patája is elpattan: szakad öt köröm-ágra; s benne fehér színnél a tehénbl nem maradott más. Már a leánynak elég két láb, felemelkedik, ámde szólani fél: valahogy ne ünhang bgjön az ajkán, abbahagyott szavakat félénken kezd gyakorolni.

21

PHAETHON Gyolcsmezü raj f-istennként tiszteli máig. Nagy Jupiter magvából lett Epaphus-fia végül, így hiszik, és sok városban vele bírja a szentelt templomokat. S ennek volt évben-szívben a társa Naptól-lett Phaethon. Kinek egykor hetyke beszédét, s hogy nemzjével, Phoebusszal kérkedik egyre, Inachides már nem trhette: ,,Bolondul anyádnak híve hiszed, hogy apád, ki nem az, s vele nagyra fuvalkodsz." Elpirosult Phaethon, de dühén szégyenlete gyzött, s adta az anyjának, Clymenének, hírül e vádat. ,,S hogy neked, édesanyám, még jobban fájjon ez," így szól, ,,én, a merész s bátor, hallgattam. Szégyen e sértést, mit ránk szórhatnak, hallgatnunk, vissza se vetnünk. Hát te, ha törzsem mennyei törzs, adj, kérlek, e büszke származatomról jelt, magad iktass engem az égbe." Mondta, s a két karját kulcsolta szülje nyakára; s kérte fejére, Meropséra, s nvérei nászi fáklyatüzére, hogy apjáról neki adjon igaz jelt. S most Clymene - Phaethon szava-é, vagy a szíve haragja rázta meg íly rút rágalomért - fölemelve az égre két karját s a magas-tündökletü napra tekintve ,,Erre a fénykévére, e szép sugaras ragyogóra," mondta, ,,megesküszöm én, mely lát és hallja a hangunk, hogy, kit látsz, s ki világunk fönn igazítja, szülöttem, téged e Nap nemzett. Ha hazudtam, tiltsa a fényét tlem el , s ez a nap legyen itt szemeimnek a végs. Tudd: nem is oly nagy munka apád fedelére találnod. Honnét kél, az a ház mezeinkkel szinte határos. Kedved tartja? Eredj s tudakold meg tle magától." Felragyogott tüstént Phaethon jókedve, hogy anyja ezt mondotta, s az égi vidék járt már az eszében. Aithiop országon, meg a tz-csillagzat alatti indusokén siet át oda, hol kél apja, serényen.

22

MÁSODIK KÖNYV

23

PHAETHON A NAP SZEKERÉN Oszlopokon meredett a magasba a Nap palotája, fényes arannyal volt ragyogó s láng-látszatu bronzzal, tündökl elefántcsont fedte oromzata csúcsát, fkapu-szárnyairól az ezüst ragyogása sugárzott. Szép anyagon szebb mvészet: mert Mulciber abba véste a föld köribe karoló tükrösterü tengert, föld kerekét, s az eget, mely a föld fölibé födelet von. Kék isten-raj a hab közepett, Triton, a süvölt; változatos Proteus; Aegaeon, karja lehajlik nagy busa bálnáknak hegyorom-hátára a habba; Doris s lányai is, néhány ahogy úszik a vízben, néhány meg zöldszálu haját szárítva a szirten, s van, ki halon lovagol; s orcájuk sem nem egyenl, sem nagyon eltér: éppen nvérien ill. Földön férfiakat, vadat, erdt, városokat látsz, közbe folyót, nimfát, s a mezk más isteni népét. Lángsugarú magas ég képmása feszítve fölébük, hat jel az ajtónak jobb szárnyán, s hat jel a balján. Hogy Clymene fia már ideért meredek hegyi úton, és vitatott nemzjének termébe belépett, tartanak apja elé vágyódó léptei tüstént, mégis: messze megáll; közel el nem tri a tzfényt. Ült Phoebus közepütt, bíbor köpenyébe körítve, tiszta smaragdokkal sugaras tündökletü trónján. Jobbja s a balja fell Nap, Hó, Év, Századok álltak, s távol egyenln egymástól, állt mindegyik Évszak; köztük az ifjú Tavasz, viruló szirmos koszorúval, s állt a mezítlen Nyár, koszorúval szke kalászból, köztük az sz - taposott szltl foltos a teste és a jeges Tél is, hó-fürttel borzasan, ott állt. Ekkor az ifjut a Nap - míg ámul az új alakoknak láttán -, mindeneket látó, meglátja középrl, s ,,Mondd meg, mért jöttél," szól hozzá, ,,mért keresed föl váramat, én sarjam, Phaethon, kit nem tagadok meg?" ,,Ó, ki a nagy mindent", felel , ,,sugaradba borítod, Phoebus atyám! Ha e név illethet téged a számról, és Clymenének nem bnrejt képzelet adta, zálogot adj, nemzm, melyrl, hogy tled eredtem, elhiggyék, s vele lelkembl te taszítsd ki a kételyt." Szólt; mire apja levette fejérl mind a vakító fénysugarat, s intett neki, hogy közelebbre kerüljön, át is ölelte: ,,Megérdemled, hogy meg ne tagadjam: én vagyok édesapád; Clymene szava, hidd csak, igaz volt.

24

S hogy sose kételkedj, kérj bármit, bármit is óhajtsz, én megadom. Tanum erre az istenek esküvevje légyen, a lenti mocsár, mit még szemeim sose láttak." Elhallgat; s fia már szekerét - egy napra - esengi, és hogy a szárnyaslábu lovak szekerésze lehessen. Bánta az eskütevést, megrázta fejét, a sugárzót háromszor-négyszer, s szól apja: ,,Nagyon hebehurgyán adtam a szóm teneked. Jaj, bárcsak visszavehetném! Megvallom, fiam: ezt megvonnám tled, ez egyet. Bár lebeszélni lehet: veszedelmes a vágyakozásod. Nagy, mit akarsz, Phaethon! Nem tudhat az íly feladattal megbirkózni erd, nem tudhat gyermeki éved. Hisz te halandó vagy; s mire vágyol, az elnemenyész. Többet akarsz annál, mi kijuthat az égbelieknek, gyermeki vak vágyban. Bízzék ám bárki magában: mégsem tudhat e tzhordó kocsin állni szilárdan más, mint én. A teres nagy Olympus f vezetje, , aki rémületes jobbjával vad tüzeket vet, még sem teszi meg! S Jupiternél van, mi ersebb? Kezdet-utam meredek, reggel még friss paripáim nagynehezen járják; közepütt iszonyú a magasság, honnan a tengerözönt s a mezt megesik, hogy iszonnyal szemlélem magam is, riadottan reszket a szívem; vég-szakaszom zuhanó, ott jól kell fognom a gyeplt; még Tethys maga is, ki alant vár rám a habokkal, félni szokott, fvel lefelé hogy a mélybe ne hulljak. Add hozzá, hogy az ég fordul száguldva szünetlen, s csillagokat hordoz csavaros gyors forgatagával. Szembefeszülve futok, s a heves nagy er, ami máson gyz, rajtam soha; surran a föld, vele szembeszökellek. Jó, a kocsit vezeted: s ha a forgó Sarkokat éred, tengelye, úgy véled, sose rándul félre tevéled? Vagy tán városait leled ott föl az égbelieknek, lágy ligetet s kincses szentélyt, ezt várja a lelked? Tudd meg, az út vészek közt visz s vad szörnyetegek közt. Bárha utad tartod s nem térsz is téves irányba, szállnod a szembens Bika szörny szarvai közt kell, s haemoni Íven is át, s vad Oroszlán dühtele torkán, Scorpio ollóján, mely nagy tért fog fenyegetve, végül a Rákén is, mely másképp s másfele görbül. S azt sose véld, hogy a vad lovakat, lobogó tüzeikkel, mely kebelükben gyúl, s mit a szájuk fú ki s az orruk, könnyü vezetned: alig szenvednek el engem; a fékbl, vad lelkük ha kigyúl, nyakuk is szabadulni igyekszik. Hát, hogy ajándékom megöld ne legyen, fiam, intlek: óvd magadat, s míg még teheted, vond vissza a kérést. Hisz te jelet kívánsz, mely, vérem vagy, bizonyítsa, biztos zálogodul: vedd zálogul, ím, remegésem; lásd: apa-félelmem, hogy apád vagyok, így bizonyítja.
25

Nézd arcom; s ha talán - bárcsak! - szívembe tekintesz, akkor majd érted, hogy apád, aki így remeg érted! Végül: dús a világ, nézz szét, s ami benne kerülhet ég, föld s tengerözön sok kedves kincse közül, kérd mit csak akarsz: meg nem tagadom, mind elnyered, elhidd. Egy ez, amit, kérlek, sose kérj: hívd ezt lakolásnak és sose tisztségnek; Phaethon, kárt kérsz jutalomként. Mért fonod át a nyakam hízelgn, jaj, te tudatlan? Kétleni kár, megadom (Styx habját hívta az esküm), bármit is óhajtasz; de okos légy, kérj okosabbat." Így intette fiát; hanem ez csak küzd szava ellen, megmakacsolja magát, a szekérért lángol a szíve. Késlekedett, mígcsak lehetett nemzje, de végül vitte a Vulcanustól nyert magasívü szekérhez. Rúdja arany volt, tengelye is, kerekének a talpa szinte arany; sugaraztak ezüstbl körben a küllk; járma fölött chrysolit díszlett s más széptüzü ékk. Phoebus tiszta tüzét kettzn visszaragyogták, Nagyratör Phaethon ámult, szemlélte e mvet, s íme a friss-éber Hajnal feltárta a fényl Napkeleten bíbor kapuját, s kinyitotta a rózsás csarnokokat. Fut a sok csillag, mind közt raj-utolsó Lucifer, indul legutolszor el, rhelye-hagyva. Titan, látva, hogy ez letünik, s hogy körben az égbolt megpirosul, s hogy a hold két szarva is elhalaványul, rendeli már a serény Horákat a lóbefogásra. Sebten az istennk ama tzlehü s ambrosiával jól belakott lovakat, mint kell, hozzák a hatalmas jászlak ell, cseng zabolát igazítva reájuk. Szent írral keni most fia arcát apja, azért, hogy fennlobogó lángok rohamát jól trje az égen, fürtje fölé sugarak seregét süti, bánatot érz sóhaja aggódó kebelébl szállva ki, szólal: ,,Hogyha lehet, legalább hallgass e szavára apádnak: légy fukar ösztönz, fiam, és fékezni figyelmes: szállnak amúgyis ezek; munkád: mérsékleni röptük. Át az öt ég-íven ne kivánj egyenest tovaszállni: rézsutosan vág át, széles kanyarával egy ösvény három övön, s ez elég, kikerülve a sarkot, a délit éppúgy, mint, mely az északi sarkhoz kötve, a Medvét. Arra haladj; a keréknyomokat nézd, szembetünek. És, hogy a ht egyként kaphassa a föld meg az égbolt, túlmélyen sose szállj, de a lég tetejébe se hajtsál. Hogyha magasba hatolsz, lakait felgyújtod a mennynek, hogyha alant, a mezt: legjobb középütt tovamenned. Jobbra, a megtekerült Kígyó közelébe ne tévedj, balra, az ellapuló Oltárt kereked ne keresse: járj középütt köztük. Rábízom a többit a sorsra, jobb legyen az hozzád, óhajtom, mint te magadhoz.
26

Míg szólok, látom, hogy a harmatos Éj odaért már céljához nyugaton; már végképp tiltva a késés: hívnak: a Hajnal már a homályt tovahajtva sugárzik. Rajta, ragadj gyeplt, de ha kebled hajlik a jóra, élj a tanácsommal, ne kivánj kiröpülni kocsimmal, míg teheted s a szilárd talajon még biztosan állasz, míg nem az oly botorul kívánt tengelyre nehezkedsz. Nézd biztonságban, vigyek én a világra világot." Ifjui testtel lép Phaethon föl a könnyü szekérre, rajta megáll, vígan rándítja kezébe a gyeplt, onnan küld köszön szavakat kedvetlen apának. Közben a szárnyas Nap-paripák, Pyrois meg Eous, Aethon s véle Phlegon lángfúvó nagy nyeritéssel tölt be leget, s a sorompót már veri-csapja patájuk. Mit Tethys miután tova-tolt, unokája jövjét nem tudván, s a nagy égi mez tág síkja kitárult, szöknek el sebesen, suhanó lábukkal a légben felmered ködöket hasogatják, lebben a szárnyuk, s könnyeden elhagyják a szelet, mely napkeleten kélt. Ám a teher könny, nem tudnak a Nap paripái ráismerni, szokott súllyal nem nyomja a jármot; mint ha a görbe hajó terhetlen siklik az áron, ing és kóvályog, túlkönny, hányja a hullám: úgy a szekér a szokott súly nélkül szökdel ersen, s mint az üres kocsi, oly magasan hányódik a légbe. Járt ösvényérl, mikor ezt érezte, a négy ló tüstént félrecsapott, rendet nem tartva rohangált. maga fél, nem tudja, hová rándítsa a kantárt, sem, hogy az út hol van, de ha tudja, se bírna azokkal. Nap sugarán a Trionok most gyötrdtek elször s hasztalanul vágyódtak a tiltott vízbe merülni, és ugyanígy a jeges földsark közelében a Kígyó, mely fagytól mereven, soha senkit meg nem ijesztett, fölmelegült, s az ers hség dühödésre tüzelte. Rólad is azt mondják, menekültél, lomha Bootes, félve, pedig szaladásodban szekered nehezített. És a szerencsétlen Phaethon, hogy a légi magasból mélyek mélységes mélyébe, a földre lenézett, elsápadt, s remegett tüstént féltében a térde, és az ers fényben sürü árnyék szállt a szemére. Apja lovához bár sose is nyúlt volna, kivánja; bánja, hogy immár tudja nemét, s kérése sikert ért; volna Merops fia csak! Hányódik, mint a fenyszál, melyet az északi szél hurcol, s kormányosa kormányt enged el, és rábíz fogadalmas imákra, s az égre. Mit tegyen? Immár háta mögött jórésze az égnek, s több van eltte; a lelkében megméri a kettt, és olykor, hova sorsa nem engedi jutnia, nézi napnyugatot, majd háta mögé néz újra, keletre,
27

bámul csak gyámoltalanul; megereszteni gyeplt és meghúzni se tud; s a lovak neve sincs az eszében. Látja a tarka egen széthintett sok csoda-dolgot, látja az állatképeket is, riadozva, az égen. Egy helyen ollóját kanyarítja a Scorpio, ketts ívével, s farkát görbítve kinyújtja a lábát, és két csillagkép térségén terped a teste. Ezt a fiú amikor meglátja, hogy éjszinü mérget izzad s úgy fenyeget fúlánkkal vad sebet ütni, már a hideg veritek lepi, gyeplt enged aléltan. Érzik a fürge lovak hátukra omolni a szíjat, félrerohannak hát, vezet nincs, fék sem, a légnek szz tájékain át, hova vágyuk hajtja, szaladnak, nincs törvény, se szabály, már álló-csillagokig száll mindegyikük, s a kocsit vonszolja az úttalan úton. S hol magasan szállnak, hol meg meredélyre rohannak fvel alá, s közelebb száguldanak ekkor a földhöz; látja fivérének paripáit futni alantabb mint az övéit, a Hold, s bámul, füstölnek a felhk; majd meg a legmagasabb fennsíkok lángbaborulnak, megrepedezget a föld, megszikkad nedvei vesztén; rétek sárgulnak, s a fatörzsek s lombjaik égnek, száraz a búzavetés, vesztét táplálja magával. S ezt siratom? Kicsiség. Falaikkal a városok égnek, terjed a tz és vész, ország vész, népe is elvész, hamvad, enyész. Erdk égnek, felgyúlnak a bércek, lángol Athos, s a cilix Taurus, Tmolusszal az Oete, lángol a már szikkadt, addig forrásteli Ide, szz Helicon, s Haemus, mely még oeagrosi nem volt, s lángol (az égi tüzektl most két tzzel) az Aetna, kétfejü Parnassus, s az Eryx, meg a Cynthus, az Othrys, s hótakaróját már veszt Rhodope, s a Mimas is, Dindyma és Mycale meg a szentelt bérc, a Cithaeron. Már Scythiát sem védi a fagy; s ott Caucasus ég már, Ossa amott, s Pindus, meg a föntebb-csúcsu Olympus, égbedöf Alpok, meg a felleges Appenninus. Körbetekint Phaethon, és látja: az ég meg a föld ég, ég a világ, nagy a láng, nagy a h, nem tudja kiállni; mintha kemencébl tódulna a lég ki, mit ekkor szája beszí, s hogy már a szekér izzó-tüzes, érzi; s már a hamut s a kiszórt szikrákat trni ezen túl nem képes, hevül körülötte a füst, sr felh; merre halad, hol van, nem tudja a mély szurok-éjben, míg a sebesröpt paripák kényükre ragadják. Akkor esett, mondják, hogy a test peremére kicsalt vér aithiopok népét feketévé tette szinében, akkor lett Libye, nedvétl fosztva, egészen puszta; tavat, forrást ezidtt gyászoltak a nimfák, szétszórván hajukat: Boeotia nem leli Dircét,
28

Argos Amymonét, Ephyre Pirenei forrást. S még tágaspartú folyamoknak sem maradott meg biztonsága: de gzölgött Tanais folyamárja, és Peneos, a vén, meg a teuthranföldi Caicus, gyorsvizü Ismenos, s Erymanthos, a Phegia-béli, Xanthus, a másodszor lobogó, meg a szke Lycormas, s Maeandrus, mely habjaival mulatoz kanyarogva, mygdonföldi Melas, meg a Taenarus Eurotasa. Ég Babylon-beli Euphrates, ég véle Orontes, gyorsvizü Thermodon s Ganges, meg a Phasis, a Hister. Alpheos vize forr, Sperchios partjai égnek, és az arany, mit hord a Tagus, folyik-ömlik a tztl, s maeon part peremét akik egykor dallal övezték, szárnyas vízilakók Caystros közepén tüzön égnek. Nílus megriadott s a világ végére iramlott, elrejtette fejét, s rejtett az máig is: akkor torkolatát por lepte be, hét völgy, víztelen állott. Egy a csapás, Strymont mi kiszikkaszt s ismari Hebrust és a nyugat vizeit, Rhenust, Rhodanust a Padusszal, és Tiberist, melynek megigérve a föld birodalma. Minden föld kihasad, fény hat le a Tartaros-aljig, és megrémül a lenti király s felesége a mélyben. Tenger apad, szkül, száraz föveny ott, hol imént még víz volt, és tükrös vize mit befedett nem is oly rég, most hegylánc, s így Cyclasokat szaporít a habok közt. Mélybe törekszik a hal; felszínre, miként a szokása, nem veti már görbült hátát nekiszökve a delfin; tengeri fókáknak holttestei hátukon úsznak fönn a vizen. Maga Nereus is, mondják, s felesége, Doris, lányaival langyos barlangba lapult meg. Neptunus háromszor akarta kinyújtani zordul víz fölibé a fejét, karját, de leverte a hség. Ám a kegyes Tellus, kit a tenger habja körülvett, most a tavak meg a források s apadó patakok közt, kik mind anyjuknak rejtztek hvös ölébe, szikkadt-arcu fejét felütötte, nyakát is a légbe, arca elé tartotta kezét, és nagy remegéssel mindent megrázván, kissé mélyebbre hajoltan, mint megszokta, beszélt, száraz volt szörnyen a hangja: ,,Hogyha megérdemlem, s tetszik neked, istenek apja, mért késnek nyilaid? Tztl kell vesznem? A lángod öljön meg legalább. Könnyebb, ha te küldöd, a vesztem. Torkomat is csak alig tudom én e szavakra kinyitni - (ajkát gz lepi el) -; megperzselt fürtjeimet nézd, nézd, a szemem hamuval, hamuval van telve az arcom. Termékenységem s szolgálatom ezt a jutalmat kapja tehát, amiért görbült eke és kapa verte sebhelyeim, s az egész évben gyötör engem a munka, és hogy a marha füvet s levelet kap tlem, az ember
29

jó gabonát, s amiért nektek megtermem a tömjént? S én ha talán ezt érdemlem, legyen; ám a habok mit, és a fivéred mit vétett, hogy sorsa-megadta tengere így elapad s hogy az égtl messzehuzódik? S hogyha se bátyádhoz, s hozzám sem hajlik a szíved, szánd legalább egedet. Nézz szét mindkétfele, füstöl mindkét sark. S ha a sarkokat így megrontja a tzvész, csarnokod összeomol. Lásd, Atlas mennyire szenved, válla fölött a tüzes tengelyt hogy tartani tudja. S hogyha az ár meg a föld meg az ég palotája is elvész, si chaosba bukunk ismét. Hát mentsd ki a lángból azt, ami még megvan, s a világot mentsd meg egészben." Tellus eként jajdul: s ama ht eltrni azon túl már nem tudja tovább, sem szólani többet, az arcát rejti magába, a szellemi mély üregek zugolyába. Ekkor a mindent tenni tudó atya hívta tanuknak mind a nagy isteneket s a szekérnek kölcsönadóját, hogy ha segélyt nem nyújt, a világot vész veri tönkre, s ment föl a csúcsra, ahonnan egyébkor a tágterü földre dörgést, fellegeket s megcsóvált mennyköveket vet. Nem lelt felhket, hogy a földre terítse le ket, sem, miket onnan alázúdítson, záporesket. Megdördül, suhogó villámát jobb füle melll küldi, s az életbl s kocsiból a kocsist kitaszítja, és a dühödt tüzeket dühödöttebb tzzel eloltja. Félreszökellnek a megriadott lovak, és a nyakukról már az igát lelökik, szaggatják szerte a gyeplt. Itt zabolák, hever ott rúdról letörötten a tengely, ott meg a szertevetett kerekek külli hevernek, és szétszórtan a tört kocsinak maradékai körben. Míg Phaethon, lánggal lobogó rt-szke hajával hull lefelé fvel, hosszú vonalat von a légben, mint amiképp olykor valamely csillag, ha a tiszta égboltról nem esik le ugyan; de lehullani látszik. S t honi földjétl nagymessze fogadta ölébe bviz Eridanus, s arcáról mosta a füstöt. Hesperie-beli naisok adták földnek a hármas villámtól füstös testet, sírjának e verset: ,,Itt nyugszik Phaethon, kocsis apjának szekerében, nem lehetett ura bár, de merész volt hsi bukása." Apja, a gyötr gyász sújtotta szegény apa, arcát elrejtette, a bánatosat; s ha hihetni a hírnek: egy nap a Nap nélkül telt el: csak a tz lobogása fénylett, s így legalább valamely jó lett ama rosszból.

30

A HELIASOK És Clymene, miután mindent, amit ekkora búban szólni szokás, elsírt, rjöngve-jajongva a gyászban, szerteszakítva mezét, a világot körbe bolyongta; holttetemét legelbb, késbb fürkészte: a csontját hol leli; ezt leli csak, távol part hantjai mélyén. Sírhalmára borul, s a nevet, mely a kben amott áll, öntözi könnyeivel, melegíti kitárt kebelével. S jöttek a Heliasok gyászos zokogással, a holtnak már nem használó könnyel, s verdesve a mellük, szólítják Phaethont éj s nap keseregve, akit már hangjuk nem serkent, s testükkel a sírra omolnak. Szarvai Lunának körré négyszer kerekültek: s régi szokásként k (ezzé vált végül a sírás) egyre jajongtak még. Közülük Phaethusa, az els, földre akart keseregve omolni, de - ezt panaszolta lába merevvé vált. Hozzá szép Lampetie lép hozni segítséget, s váratlan meggyökeredzik. Harmadikuk, hogy a hajfürtjét szaggatni akarja, tép leveles lombot; sír egy: törzs tartja a térdét, más: hogy a karjai elváltoztak, karcsu faágak. Ámulnak, de az ágyékukra fonódik a kéreg, és a hasuk, mellük, válluk s a kezük beborítja, már csak az ajkuk van szabadon, mely az anyjuk után esd. Mit tegyen ez, hacsak azt nem, hogy hova vonja a szíve, majd ide, majd oda fut, s csókot, míg van hova, így oszt? Ez sem elég: el akarja a törzstl tépni a testük, ám keze csak fiatal hajtást tud tépni, amelybl vércseppek, valamint a sebekbl, hullnak a földre. ,,Kímélj, kérlek, anyám," sebesülten sírnak a lányok, ,,kímélj, esdekelünk: hisz a testünk téped a törzsben. Légy boldog..." - s a fahéj végs szavaikra vonódik. Onnan omol ki a könny, s a napon merevülnek a cseppek, ámbra gyanánt lecsöpögve a friss fán, tiszta folyóvíz fogja fel és díszül viszi el Latium-beli nknek.

31

CYGNUS Látta e szörnyü csodát Sthenelusnak gyermeke, Cygnus, , ki neked, Phaethon, anya-ágról vérrokonod volt, s még közelebb hozzád érzésben. Most birodalmát (mert ligurok nagy városain gyakorolta uralmát) elhagyván, a folyó zöld partját és a folyót is, Eridanust s a hugokból lett ligetet bezokogja, s lám elvékonyodik mély hangja, s a fürtje fehérlik immár: tollá lesz, kebelébl ív-nyaka nyúlik föl magasan, piros ujjait egybe a hártya köríti, toll fedi oldalait, tompult csr fogja be ajkát. Új szárnyas: Hattyú; nem hisz Jupiternek, az égnek, mert az igaztalanul lecsapott láng jár az eszében; posványt, tág tavakat kedvel, lobogó tüzet utál, és a folyót, a tüzet fojtót, választja lakásul. Mély gyászban Phaethon nemzje, s díszei-fosztva, mint amilyen ha a fénye fogyatkozik, oly szomorún jár, nappali fényt gylölve, magát is, a nappal-idt is, gyászban a lelke; s a gyászhoz még társítja haragját, és többé a világnak már nem akar sugarazni. ,,Abból, hogy sose volt nyugtom," szól, ,,épp elegem van; bánom már jutalom s vég nélküli fáradozásom. Fényhordó szekerem most már más hajtsa az égen. S hogyha az isten mind megvallja, hogy ezt sose bírja, hajtsa csak , legalább, míg gyeplm gyúrja kezében, nemzket fiutól fosztó villáma heverhet. Lánglábú lovaim legalább ha megismeri, látja, hogy ki velük nem bírt, nem méltán lelte a mély sírt." Ezt mondotta a Nap; köribé állt mindegyik isten, és hogy az éji homályt eluralgani mégse eressze, esdekeln kérik: Jupiter maga mentegetzik lángjaiért, s könyörög; de király, fenyegetni se restel. Összekereste tehát bódult s remeg paripáit Phoebus, s bújában szíjával megveri ket, mert fia veszte miatt lovait tombolva okolja.

32

CALLISTO ÉS ARCAS Most mindentehet Jupiter beutazza az égnek bástyafalát, vizsgálva: a tz nem tette-e itt-ott omladozóvá. És miután úgy látja, erben áll minden, megy már fürkészni a földet, az ember munkáját. Hanem Arcadiát, melyet annyira kedvel, nézi kivált; forrásoknak, félénk folyamoknak nyitja megint útját, földnek gabonát, ligeteknek lombokat ad, s erdknek ert kivirulniuk újra. Míg ide és tova jár, egy szép nonacrisi szzre felfigyel, és szerelem tüze száll velejéig azonnal. Gyapjúból finom fonalat sose font ez a nimfa, fürtöt nem piperéz: ruha-csücskét egy-kapocs rzi, fésü-nem-ért hajait ragyogó szalag éke szorítja, s hol könny hajitó-gerelyét veszi kézbe, hol ívét. Phoebe harcosa volt; s Triviának a Maenalon-ormon f-kedveltje. De oly hatalom, mely örök, soha nincsen. Túljárt már régen deleljén Phoebus az égen, s lép a ligetbe a lány, melyet soha fejsze nem ért még. Itt a tegezt veszi válláról, megereszti az ív-húrt, és lehever, hol a zöld f fedte a földet, a földre, és a fejét festett tegezén nyugtatja a nimfa. Látta a lányt Jupiter, hogy lankadt, senkisem rzi. ,,Most tehetek valamit lopvást," szól, ,,mit feleségem meg se tud; és ha igen, csak szidjon, tröm örömmel!" S búva Dianának képébe meg öltözetébe, szól a leányhoz: ,,Szz, követim szép seregébl, merre vadásztál, míly hegyeken?" S a leány a gyep-ágyról kél, és szól: ,,Üdv, istenn, ki a nagy Jupiternél több vagy; hallja akár, nem bánom!" Hallja, nevet rá, és örül is Jupiter, hogy több mint önmaga, csókot nyom rá, túl tüzeset, nem ahogy szz adja a csókot. És a leányt, ki mesélné, míly ligetekbe vadászott, átfonván, feltárja - vadul vétkezve - kilétét. ugyan ellene, mint ahogyan n küzdeni tudhat (látnád csak, Saturnia, így: enyhülne a szíved), küzd vergdve, dehát kit gyz le a zsenge leányka, és Jupitert ki? Bizony diadallal száll föl az égbe Juppiter: és a leány megutál ligetet, tanu-erdt. Honnan amint tovalép, majd ott nem hagyja a tegzét és nyilait s nyilazó íját, mit fára akasztott. Ím, nimfái között közeleg Dictynna a bércen, Maenalonon, büszkén, mivel oly sok bérci vadat ltt, látja a lányt, odahívja magához; hallva a hívást, elfut a lány, mert fél, hogy tán Jupiter hivogatja. Ám miután meglátja a nimfák nagy csapatát is,

33

cseltl nem riadoz, de siet soraikba beállni. Haj, be nehéz, hogy a bnt valahogy ki ne vallja az arca! Földresütött szemmel lépdel, s nem az oldala mellett, mint azeltt, úrnjének, rajban nem az els, hallgatagon pirulással jelzi: sebezve szemérme; szz nem volna, a bnt meg tudná látni Diana száz jelbl; mondják, hogy a nimfák már gyanitották. Már a kilencedik új körré kerekült ki a hold-szarv, s lám, a vadász-úrn, lankadva fivére hevétl, lelt hvös ligetet, melyben duruzsolva futott le egy patakocska, a parti fövenyt mosogatta a habja. Dícsérvén a helyet, vizet érint lábahegyével: ezt is dícsérvén ,,Tanu nincs," szól, ,,rajta, merítsük meztelenül testünk a leomló tiszta habokba". Parrhasis elpirosult. Levetik mind rögtön a leplük: egyedül késett. De mezét társni letépték; és a csupasz testen tüstént meglátszik a'vétek. Megrémülve, hasát a kezével fedni akarja, s Cynthia szól hozzá: ,,Csak távozz, hogy be ne szennyezd szentelt forrásom", s kitaszítja a nimfa-csapatból. Rég sejtette a Mennydörg atya hitvese ezt mind, leste az alkalmat, hogy szörnyen sújtsa a nimfát. Most már nincs haladék, a világra került a kis Arcas, (Juno fájdalmára) az ágyas-n fiusarja. Ráveti erre szemét, szive mélyén érzi a mérgét, ,,Hátra csak ez volt még, buja n," így lobban a lányra, ,,hogy termékeny légy, s a szülésed is így tegye nyílttá azt, mit Juppiterem vétett, s tanusítsa e szégyent. Büntetlen nem léssz: alakod veszem el, mi magadnak - szemtelen! - és az uramnak olyan kedvére való volt." Mondta, hajába kapott s rántotta le arccal a földre. Ekkor a lány karját hozzá esedezve emelte: ámde sötét serték kezdtek meredezni a karján, és keze meggörbült, horgas nagy karmai nttek, lábbá lett; s az a száj, mit még nemrég maga dícsért nagy Jupiter, torzzá, lett széles medvepofává. S hogy lelkét rebeg szókkal kérlelni ne tudja, elveszi tle a szót: riadalmas vadharagú hang tör ki a torkából, fenyegetve, rekedten a lánynak. Medvealakjában maradott elméje a régi, s kínzó fájdalmát folyton bizonyítja nyögéssel, s bármily rút kezeit fölemelve a csillagos égre, hálátlan Jupitert némán vádolja a szíve. Tévelygett remegn, nem mert maga hálni az erdn, hajdani háza eltt támolygott, hajdani rétjén! Hányszor kergették ugató ebek erdei sziklán, s , ki vadászn volt, a vadásztól mennyire reszket!

34

Bújt a vadaktól is, feledn, hogy most maga is vad; nsténymedve, a medvéktl is borzad a bércen, s farkasfalkától riadoz, noha közte az apja. Íme, Lycaon-sarj Arcas, ki nem ismeri anyját, felbukkan; háromszor öt év telt csöpp-kora óta; s míg vadakat kerget, míg jó helyet áhit a leshez, míg a vadászhálót rakná erymanthusi erdn, szembetalálkozik anyjával, ki megállva eltte, mint aki ráismer, néz rá. Meghköl az ifjú, megfut a rá mereven néztl, fél a szünetlen rászegezett szemtl, s amikor közelébe sietne anyja, a balga fiú készül kebelébe nyilazni. Meggátolja a bnt Jupiter, s fölemelve a kettt, híg leveg utain, szél szárnyán égbe ragadja, és két szomszédos csillaggá váltja az égen. Feldühödött Juno, csillagseregek közepette látva az ágyasnt tündökleni; szállt le a vízbe, szhaju Tethyshez, meg az agg sz Oceanushoz, istenek is kiket úgy tisztelnek; kérdik okát k útjának, s felel : ,,Mért jöttem el égi lakomból én, a királyn, kérdezitek? Van más a helyemben. Rágalom ez, ha mikor beborítja az éj a világot, nem látjátok az új megtisztelt csillagokat fönn, fájdalmamra, az ég tetején, hol a mennybeli legfbb legszorosabb abroncs legföntebb fogja a tengelyt. Ok van-e már, Junót hogy féljen sérteni bárki, s tartson a sértettl, hisz jól jár, hogy ha lesújtom? Jaj, mit is árthattam! Be nagy és tisztelt a hatalmam! Ember nem lehet - s istenn. Ez lakolása vétke miatt, s ezt én tettem; lám, ennyire vittem! Vissza vad-orca helyett adhatná emberi arcát néki, miként megkapta Phoronis, az argosi lány is! Mért nem kergeti el Junót, ágyamba miért nem t teszi már, s az apósául nem kéri Lycaont? Hát ha növendéktek sérelmét lelketek érzi, már e trionokat eltiltsátok kék vizetektl, s zzétek, bujasága fejében az égbe magasztalt csillagot el, ne fürödjön a tiszta habokban az ágyas."

35

A HOLLÓ. CORONIS. OCYRHOE Bólintottak azok: Saturnia szállt föl az égbe sokszinü páváktól húzott könny kocsijával, Argos vesztétl tarkák, nem régen, a pávák, mint ahogyan nem rég változtál, hószinü hajdan, éjszinü szárnyúvá, holló: fecsegésed okozta. Mert e madár hajdan szinezüst volt, hószinü szárnya tette hasonlóvá a galambhoz, a tiszta fehérhez, és Capitoliumot hangjával megmenekít lúd sem volt tisztább, sem a hattyu, a víz szeretje. Nyelve hozott rá vészt; locsogó volt nyelve, ez adta, hogy ki fehér tollal ragyogott, feketébb ma az éjnél. Nem volt szebb, mint Larisának lánya, Coronis, Haemoniában: delfii Úr, tetszett neked, úgy van, míg vagy tiszta maradt, vagy megfigyeletlen. A holló - szárnyasa Phoebusnak - meglátta, amint ölelzött, s vétkét tárni repült, könyörlet-nélküli hírnök, nyomban urához. A hollót meg, hogy megtudakoljon mindent, gyors szárnnyal kísérte a varju, a locska; majd, meghallva az útja okát, ,,Ez az út neked", így szólt, ,,nem használ. Sose vesd meg, amit most jósol a nyelvem. Lásd, ami voltam, s lásd, mi vagyok most; kérdd az okát is; ártott hségem. Mert tudd meg, hajdanidben Pallas Erichtoniust, anya nélkül lett fiusarját, attika-fz vesszbl font kosaracska ölébe téve, a három Cecrops-szz gondjába ajánlott, és törvényt is adott: titkát feszegetni ne vágyják. Én ott rejteztem, sürü szil-lombból ki-kilestem mit tesznek. Kett becsülettel tette parancsom, Pandrosos és Herse; félénk hugait hívogatja Aglauros, s a csomót oldozza: s a csöpp csecsemt bent látják, s észreveszik: sárkány van az oldala mellett. Ezt elmondom az istennnek. S ím a jutalmam, hogy tovaz oltalma alól megutálva Minerva, s éjimadárnak utána tesz. Így ez is intheti minden szárnyas társaimat: szavaikkal a vészt ne keressék. Hisz nem kénytelenül s nem kérésemre szemelt ki engem az istenn! Pallast kérdezd meg: az úrn, bár haragos, sose fogja e szót még így se tagadni. Engem a phocisi föld nagyhírü királya Coroneus nemzett (ismeretes), magam én fejedelmi leány, kit sok dús kér kért, voltam (megvetve ne nézz hát). Szépségem veszített el. Mert, mint szoktam, a tenger partján lépdeltem lassúdan a könnyü fövenyben; meglátott, meg is áhított a vizek fejedelme; hízeleg is; kérhet! Csak idt veszt, célt sosem érhet. Tervez erszakot; z. Futok én, odahagyva a biztos part peremét, s végül puha por lankasztja futásom.
36

Isteneket s embert hívok; nem hallja halandó egy sem a hívásom: de a szz megszánta a szzet, s hozza segítségét. Karomat fölemeltem az égre: s két karom elfeketül, lebeg toll festi sötétre. Vállamról a lepelt le akarnám lökni: de az már toll volt, s bröm alá a tövével mély gyökeret vert. Meztelen emlmet verném most két tenyeremmel: s nem volt már tenyerem se csupasz, nem volt az a mellem. Végre futottam, s nem süppedt be a porba a lábam, mint azeltt, de föveny tetején szaladoztam. Utána szárnyalok és kísérem, nem vétkezve, Minervát. Mit használ, ha akit szárnyassá vétke, a rút tett, Nyctimene lépett azután tisztembe, helyemre? Vagy, mit egész Lesbos jól tud, sose vetted a hírét, apjának nyoszolyáját mint mocskolta be egykor Nyctimene? Ki madár képében is érzi a bnét, szégyene-rejtve a fény s a tekintet ell fut az éjbe, s minden fennröpül szárnyas ma is üldözi érte." Így szólt; s néki ,,Legyen károdra e jóslat," a holló válaszol, ,,én e hiú intelmet megvetem," így szól. Megkezdett útján tovaszáll, s kikiáltja urának, hogy thessal ifjú nyoszolyáján látta Coronist. Hull a szerelmesrl le babérkoszorúja e hírre, szín, zeneszerszám, vídám kedv odahagyja az istent; és a haragtól hogy fölforrt már lelke, a fegyvert kapja szokása szerint, szaruján kifeszíti az íjat, s mely kebelével olyan gyakran forrt össze, a keblet átdöfi, mely célját soha nem téveszti, nyilával. Felnyög a megsebzett, s a nyilat kiszakítja sebébl, tiszta fehér testén patakokban omolt a piros vér, s ,,Bnhdnöm kellett, Phoebus," szólt, ,,jaj, de elbb még mért is nem szültem? Ketten hullunk ma halálba." Szólani sznt, éltét s kihörögte azonnal a vérét. Lelke-veszett tetemét a halál fagya járta keresztül. Bánta a rémületes tettet, késn, a szerelmes, meggylölte magát, amiért így gyúlt föl a hírre; és meg a hírmondó madarat, hogy a gyászokozó bnt meg kellett így tudnia, majd megutálta az íját, és a saját kezeit s a kezével a vak nyilakat mind; ápolgatja az eldltet, száll harcba, de késn, ekkor a végzettel; gyógyítana már, de hiába. Mindent hasztalanul próbál, s ime látja: a máglya felmagasul, min a láng elemészteni készül a testet, ekkor már felbúg (áztatni az égbeli orcát könnyekkel, tiltott), mélyen nyög h kebelébl, mint a tehén, amikor meglátja, miképpen ütik le még tgyét-szívó kicsi borját fejszecsapással, fül mellett fölemelt fejszével, biztos ütéssel. Hint jóillatokat két szép mellére, hiába;
37

általölelte, s a tisztességét, késve, megadta, s el nem tri, hogy ott hamuhodjék magva a tzben, Phoebus, ezért lángból, kiragadja fiát az anyából, és viszi kétalakú Chiron odujának ölébe; és ki igazmondásáért már várta jutalmát, tiszta fehér madarak közül elkergette a hollót. Isteni törzsbl lett gyámoltján ekkor a Félvad örvendez, s terhes tisztségét tölti be vígan. S ím vállán vöröses fürtökkel fedve közelget lánya a Centaurusnak, akit hajdanta Chariclo szült rohanó habözön peremén és Ocyrhoénak hívott. Apjának tudománya elég neki nem volt, ezt kitanulta, de zengte a sors titkát is elre. Hát amikor jós-terhe dühét befogadta a lelke, s feltüzesült a nagy istentl, aki lakta a keblét, látva a csöpp csecsemt, ,,Nevekedjél, üdvmegadója," szólt, ,,az egész földnek, te fiú; sok földi halandó test kell hogy teneked hálás legyen; és az elillant lelket vissza tudod majd adni; de majd, ha az égnek ellene is teszed ezt, nagyapád villáma belédvág, istenbl ismét vérnélküli test leszel, aztán holttestbl isten, s így kétszer fordul a sorsod. Majd te is, édesapám, ki halandó sorsba nem estél, ám sohanemmúló életre jelölt ki a törvény, vágyod még a halált, amikor megkínoz a szörny kígyóvér, amikor testedbe osonva elárad; akkor az ég teneked, hogy meg tudj halni, megadja, s három szent nvér fonalát elmetszi iddnek." Volt mit jóslani még. Mély sóhaj kél kebelébl, orcáját kitör könnyek sürü zápora mossa, és ezt mondja: ,,A sors gátat vet elémbe, tilos már szólanom énnékem többet, sors tiltja beszédem. Akkora érték sose volt tudományom, amennyi égi dühöt rám vont: jaj, kár volt tudnom a sorsot. Emberi képemtl, úgy érzem, búcsúzom immár, enni füvet vágyom, szaladozni a messzi mezkön z a szivem: s rokon állattá, válo paripává. Mért - az apám kettsalakú - mért teljesen azzá?!" Szólt, s e kesergésnek végét már senkisem érti, vagy csak alig; zavaros vegyülékké vált a beszéde; úgy érzett: nem szó, de nem is nyerités ez a hang még, csak nyeritésnek utánzata, majd kis id, s nyeritéssé vált végképp; s karján mint lábon lép a mezben. Ujjai most eggyé nnek, s egy könnyü patává öt körmöt szaru forraszt össze a végükön, arca és nyaka megnyúlik, lebeg köpenyének a vége már farok, és szétszórt haja, mely leomolt a nyakára, jobbra sörénnyé n, elváltozik arca s a hangja, és e csodák, e mer-újak, neki új nevet adtak.
38

BATTUS. AZ IRÍGYSÉG Sírt Philyre deli gyermeke és, Delphoi-beli isten, kérte segítséged, de hiába. A nagy Jupiternek rendeletét te se szegheted, és ha igen, jelen akkor nem voltál: Messenében s Elisben idztél. Akkoridben volt, hogy pásztori brsuba burkolt, erdei kampósbot símult be a baltenyeredbe, s játszott hét egyenetlen-hosszú sípon a jobbod. Míg gondod szerelem, s szivedet sípod simogatja, mondják, rzetlen kószálva, Pylos mezejére tévedt át csordád. Meglátja az atlasi Maia gyermeke, hajtja is el, s ügyesen sürü lombba takarja. Ezt a lopást más nem, csak egy ott ismert öregember látta, akit Battusnak hívott teljes e tájék. Dús Neleus ligetén volt s viruló-füvü rétjén pásztori re nemesfajtájú kanca-csapatnak. Tle az isten félt, elhívta külön, s hizelegve szólt neki: ,,Bárki vagy is, szomszéd, ha ki kérdi a csordát, mondd, hogy nem láttad; s hogy e jó szolgálatod ingyen nem kell tenned, tudd: e tehén leszen érte jutalmad." Adta is át. Mihelyest megkapta, a gazda eképp szólt: ,,Menj, s légy biztos: e k a lopásodról hamarabb szól." És egy kre mutat. Jupiter fia színleg odébbáll; aztán visszakerül s szól (más az alakja s a hangja): ,,Gazda, vajon csordát nem láttál itt e csapáson? Add a segítséged, s a lopásnak fedd fel a titkát. Érte jutalmul kapsz tehenet, kapsz érte bikát is." Erre a vén, miután ketts lett díja, ,,E dombnak aljában lesznek", szólt. Alján jártak a dombnak. Atlas sarja nevet: ,,No, elárulsz, szemtelen, engem? S épp nekem árulsz el?" S már változtatja a htlent nyomba kemény kvé, mai nap sincs más neve: jelz; s most a kován, mely mitsem tett, áll régi gyalázat. Innen a Pálcaviv két szárnyán szállt föl a légbe, s Munychiára tekintett föntrl, és a Minerva kedvelt tájékára, Lyceus dús ligetére. Ott e napon hajadon lányok, szép szzi szokásként, épp vitték fejükön Pallas várába a titkos szent jeleket lombbal koszorúzott díszkosarakban. Látja a fennrepül isten hazatérni a szz-rajt, s nem száll már egyenest, de fölöttük körbe keringél. Mint a vad ölyv föltárt béllel meglátja az oltárt, s fél közeledni, mivel szolgák raja áll körülötte, fenn karikáz, de odébb sem akar távozni helyétl, járja kör-ösvényét, sóváran nézi reményét,

39

Acte vára fölött a sebes Cyllenei isten föl-le eképpen leng s ugyanott száll körbe a légben. Minden csillagnál amiképp ragyogóbb a sugárzó Lucifer, és amiképp ennél Phoebe, az aranyfény, sok hajadon-társánál így volt szebb deli Herse, társai dísze gyanánt a menetbl így ragyogott ki. Rámered ott Jupiter fia, és karikázva a légben nem másként tüzesült, valamint baleari parittya dobja az ónt: röpül az, s röptében fényesen izzik, és, tüze nem volt bár, felhk közt fölleli lángját. Visszaereszkedvén útjából, földre a légbl, még alakot sem vált: hiszi, hogy szép, bízva magában. Joggal bízik ugyan, de tovább csinosítani nem rest, rendezi fürtjeit, és köpenyét elrendezi: szépen csüngjön, aképp, hogy arany prémjét s mutogassa a díszét, s hogy jobbjában a pálca, mivel viszi-hozza az álmot, szép sima légyen, s hogy bokaszárnyai fénye kitnjék. Ott elefántcsont- s teknchéj-kirakott szoba három volt házuk bels zugolyában: jobbra te laktál, Pandrosos; Aglauros balról, Herse a középen. Balról az ki lakott, legelbb volt Mercuriusnak észrevevje, s az istennek megkérdi merészen jötte okát s a nevét. Neki ,,Atlas- s Pleionénak", szólt, ,,unokája vagyok, ki a tág levegben apámnak szent szavait hordom; s az apám Jupiter maga, nem más. Nem koholok kifogást; kérlek: légy h a hugodhoz, és, hogy a gyermekeim nénjének hívjanak, óhajtsd. Herséért jöttem. Te pedig pártold a szerelmest." Nézett rá ugyanúgy, mint nemrég szke Minerva titkát megszemlélte e lány, ama rejtegetettet, s nagysúlyú aranyat kért fáradsága fejében: addig is, így sürgette, a háztól messze huzódjék. Ekkor zord szemeket vet a lányra a harcias úrn, és szive mélyébl sóhajt hevesen, hogy a melle, s mely bátor kebelén díszelgett akkor, az aegis megremegett. S jut eszébe, e lány mint fedte fel egykor kézzel szent titkát, amikor gyereket, nem anyától lettet, a Lemnositól, nézett meg, adott szava ellen; és hogy az istennek még kedves lesz, s a hugának, s hogy még dússá lesz kapzsin követelt aranyával. Ment az Irígységnek tüstént mélymocsku lakába. Rejtegetett völgyben lapul ennek a háza, a mélyben, nap sosem éri, sosem jár ott levegt üdit szél, bánat s rémületes fagy idz csak benne, örökké messze a tz onnan, s örökös bús éji homálya. Ehhez a házhoz eredt riadalmas szze a harcnak, állt meg eltte (mivel neki abba belépnie tiltott) s koppantott ketts kapuján kelevéze hegyével.

40

Dördül a két kapuszárny s nyílik. Meglátta azonnal, mint eszi épp viperák húsát odabent az Irígység, vétkei tápját; s elfordul. Meglátja az, és kél resten a földrl föl, s otthagyja a féligevett rút kígyóhúst, s indul, lomhán közeledve, a szzhöz. Látja az istennt, deli testét, fegyveri-díszét, jajra fakad, s arcát torzzá teszi sóhaja tüstént. Sápadozik rút képe, soványra van aszva a teste, két szeme kancsin néz, fogait rt rozsda rutítja, melle epétl zöld, mérges nyál ömlik a nyelvén, nincs nevetése, hacsak nem lát mást küzdeni kínnal, álma sosincs, örökös virrasztó gond dühösíti; hogyha szerencsést lát, szomorú, sorvasztja e látvány. Másokat egyre emészt, s ugyanakkor emészti magát is; önnön bnhdése. E lényt noha szörnyen utálja, szól neki most mégis Tritonia kurta beszéddel: ,,Cecrops egy lányát fertzn fussa be mérged. Óhajtom. Neve Aglauros." Nincs több szava errl, felszökken, meglökve a földet lándzsanyelével. Néz a továbbrepül úrnnek kancsin utána, mormog, fáj neki, hogy, mire vágy, el is éri Minerva, fogja kezébe a botját, mit tövises kötelékek fonnak körbe, az éji sötét felhkbe vonódik, s merre halad, term szántón a vetést letiporja, fölperzsel füveket, leszakítja a mákot a szárról, vad lehe városokat fertz, lakokat lakosokkal; majd meglátja az út végén Tritonia várát, mit dús kincs, szellem s üde béke vidít virulóvá, s csak nehezen nem sír, mert nem lát semmi siralmast. És hogy a Cecrops-lány termébe hatol, teszi tüstént azt, amiért küldték: rozsdás keze megtapogatja melleit és horgas tüskékkel tölti a szívét, ártalmas mérgét belehinti, a csontjain által szri szurok nedvét, tüdejébe csepegteti tüstént. És hogy a rút baj okát távol tereken ne keresse, nvérét fölidézi elé, nvére szerencsés nászát, s annak az istennek szép termete képét, s mindent eltúloz. Mindettl sértve a Cecrops lánya titokban emészti magát, nincs éjjele, nincsen nappala sem, csak nyög, lassúdan sorvad az árva, s olvad, akárcsak a jég, ha a napfény csak kicsit is süt. Herse jósorsán nem másképp égeti gondja, mint ha tüzet raknak zöld tüskebokornak alája, mely sose lobban föl, de parázzsá, majd hamuvá dl. Sokszor halni akart inkább, mint látni ilyesmit, sokszor, mint vétket, feltárni a zordon apának; végre az istennek jöttén odaült a küszöbre, hogy ne eressze be. Az hízelgn kéri, igyekszik szép szeliden megnyerni; s a lány ,,Csak hagyd, sose kérlelj;
41

el nem mozdulok én innen," szól, ,,csak ha elzlek". ,,Jó," ezt mondja a gyors Cyllenius, ,,így legyen akkor;" s isteni botjával felnyitja azonnal az ajtót. Kelne a lány, de hiába: az izmok, melyek üléskor hajlani szoktak, nem mozdulnak, s elnehezülnek. És noha küzdött, hogy föl tudja emelni a törzsét, térdhajlása merev maradott, ellepte a körmét már a fagy, és az erek, vért vesztvén, mind halaványak. Mint gyógyítást nem tr rák terjed örökkön, és az egészséges testrészt is váltja beteggé, így az a gyilkos fagy lassan felgylt a szivéig, és elzárta az életutat, lélegzete útját. Szólni nem óhajtott, de ha tán óhajtana, úgy sem lelne szavának már ösvényt: szirt lett nyaka végképp, arca keménnyé vált: szobor, ott ült, vérehagyottan. Nem hószín k lett, szive megfestette sötétre.

42

EUROPA Kit miután Atlantiades így büntet a szíve s nyelve miatt, elhagyja a Pallas Athéna nevével ékes földet már, s felszárnyal az égi magasba. Apja különszólítja. De, hogy szerelemsegitésre, azt nem vallja be; szól: ,,Ki szavam hordod, fiu, híven, késedelem nélkül, mint szoktál, szökj le sietve, és oda szállj, hol a föld balról pillant föl anyádra (Sidonnak hívják e vidéket régi lakói), és ha hegyoldali zsenge füvön legelészni királyi csordát látsz magasan, térítsed a tengeri partra." Mondta; s a hegyrl már leterelten a csorda, a mondott partra került, hol a büszke király szép lánya nem egyszer eljátszódni szokott a Tyrus-beli szz követkkel. Nem fér össze nagyon, de nem is lakozik soha együtt méltóság s szerelem. Jogarát elhagyta az égi istenek apja, vezére, kinek jobbjában a hármas nagytüzü villám ég, ki ha int, a világ belerendül, s ölt bika-álorcát, tehenek közt elkeveredve bg, gyönyör-alakú; sétálgat a lágyfüvü réten. Mint az olyan hóé, mit zord láb nem taposott még, és vizenys Auster sosem olvasztott meg, a színe. Izma nyakán kimered, s a szügyérl csüng a lebernyeg, szarva kicsiny, de hihetnéd, hogy kéz míve, sugárzóbb áttetsz gyönyör kristálya drágaköveknél; homloka nem fenyeget, nem kell riadozni szemétl, béke az orcáján. Az Agenor lánya csodálja, míly szép, mennyire nem fenyeget dühös ütközetekkel. Csakhogy akármi szelíd, hozzá még fél közeledni, majd odalép s ragyogó szájához nyújtja virágát. Udvarlója örül, s hogy a várt kéj töltse örömmel, csókolgatja kezét; s alig is halogatja a többit! Játszadozik vele, zöld füveken kedvére szökellget, végülis oldalt dl le elébe a sárga fövenybe; majd, tovatnve a szz félelme, szügyét odanyújtja, hadd veregesse a lány, szarvát is, friss koszorúkkal hadd koszorúzza körül. Nekibátorodott a királylány, s nem sejtvén, kire ül, hátára került a bikának; ekkor a szárazról fölemelkedik, indul az isten lassan a vízhez alá, ravaszul sétál a sekélybe, majd messzebb, s már mély víznek közepén viszi hátán zsákmányát. Remeg ez, s könnyezve tekinti a partot, jobbkeze szarvat tart, bikaháton nyugszik a másik; míg meg-meglebeg leplével játszik a szell.

43

HARMADIK KÖNYV

44

CADMUS Már a hamis bika-álorcát levetette az isten, már fölfedte magát, már Dicte tájain éltek; s most a leány mitsem sejt nemzje kiküldi Cadmust, elragadott húgát föllelni; elzi, hogyha reá nem akad: kegyes és gonosz így e parancsa. Már bebolyongta a föld kerekét (hisz rajta ki kapná nagy Jupitert?) az Agenorides, fut számkivetetten apja haragjától; s ér Phoebus jósküszöbéhez, ott könyörög, s megkérdi, hová, míly földre siessen. ,,Réti tehén jön eléd," így szól Phoebus szava, ,,mely még járom alatt sose volt, s még görbe ekét sose vonszolt. Szeld a nyomán utadat, s ahol lehever puha fbe, ott magasíts bástyát, s alapítsd Boeotia várát." Castali barlangból csak alig szállt völgybe le Cadmus, rzetlen kis üszt lát lassan lépni a lejtn, gyönge nyakán nem hordta jelét ez a szolgai sorsnak. Lépésrl nyomain lépésre megindul utána, s útmutató Phoebust dícsérgeti néma imája. Cephisos vizein túl járt, Panope mezején is már a tehén, meg is áll, s fölemelve az ég fele ékes szarvu fejét, a leget hangjával bgve betölti, majd miután a nyomán siet követkre tekintett, oldalvást eldlt, lepihent zöld, zsenge füvek közt. Cadmus az új s idegen földet csókkal telehinti, mostlátott helyeit, mezeit hálája köszönti. Majd áldozni kiván Jupiternek. Társainak szól: hozzanak él forrásból vizet áldozatához. Állt egy vén liget ott, mit bárd még nem sebesített, legközepén barlang, nyílása borítva bozóttal; benne a ksziklák alacsony boltívet emeltek; dús vize bven folyt, hol a Mars kígyója tanyázott rejtett mélyében, ragyogó aranyos tarajával; két szeme tz-csillám, testében puffad a méreg, hármas nyelve rezeg, foga három sorba mered föl. És a Tyrus-beliek, miután e berekhez elért már nemboldog léptük, meritik be a vízbe a vödrük, hangot ad ott az edény, kimereszti fejét az üregbl nyomban a kék kígyó, süvit sziszegése riasztó. Vödrük elejtették, elhagyta a vér is a testük, rémült tagjaikat megrázza riadt remegésük. Testét az pikkely-pereces karikákba csavarja, s hirtelen ugrással tekerül meredek magas ívbe, és több mint fele testével felnyúlva a légbe, nézi a mély ligetet, s már akkora, hogyha tekinted hosszát, mint két Medve között magas égben a Kígyó.

45

Gyorsan a phoenixok csapatát - ki kezébe a dárdát kapja, ki futni ered, s kit a félsz még futni sem enged megtámadja: marással emezt, azt szörny-öleléssel, s azt mérges sziszegésének leteríti lehével. Ég tetején a nap ég, mindenfele kurtul az árnyék; társai hol késnek, nagy Agenor sarja csodálja, megy kutatón nyomukon. Vad oroszlán bre ruhája, fegyvere fennragyogó vasu lándzsa, gerely vele, végül fennkölt férfiu-szív, aminél nincs fegyver ersebb. Lép a ligetbe, s a h társak tetemére talál csak, s látja a szörnyet, amint fölibük terped diadallal, s véres nyelvvel amint szomorú sebeik nyalogatja. ,,Vagy bosszút állok, h társaim, értetek," így szól, ,,vagy veletek halok itt." Sziklát fog a jobbja, malomk nagyságút, s e nagyot nagy ervel a szörnyre hajítja. Ettl várfalak is, tetemes nagy tornyok is ettl földreterülnének, sértetlen mégis a sárkány: pikkelyesen, feketén, páncélként óvta a bre, minden ers nagy ütést könnyen, vet vissza keményen. Csakhogy a dárdát már nem fogja föl így e keménység, görbült háta-gerincének közepébe verdött s állt meg a vas, bels részébe merülve a szörnynek. Tombol kínjában, s a fejét tekeríti, a hátán nézi sebét, s a beszúrt kelevézt mardossa a sárkány, és nagy ervel megrángatja, feszíti, lazítja, rántja ki nagynehezen, de marad csontjában a vashegy. Meglév mérgét ez az új dühödése növeszti, és a nyakán az erek kidagadnak teljes ervel, vészokozó ajakát a fehér hab körben elönti, földet a pikkelye megzörget, csúf-kormu lehellet szájából a leget fertzi, akárcsak a Styxbl. Hol nagy tért befogó gyrvé gyri a testét, hol pedig éppúgy áll egyenest, mint bérci fenyszál, majd mint záportól dagadott folyam, úgy nekizúdul, és mely a melle elé magasul, tovasöpri az erdt. Hátrál most kissé az Agenor gyermeke; óvja jól az oroszlánbr; s a kitátott szájat elétolt lándzsával késlelteti. Az vad vasnak ad egyre rjöngn sebeket, mardossa hiába az ércet. Méregadó szájpadlásán omol-árad a vére, körben a zöld füveket vérével festi vörösre; csak könnyen sebesült: a csapástól visszaszökellve, vonta vas-érte nyakát visszább, s kikerülte a fegyver mélyebb sújtását, nem hagyta húsába hatolni. Végül Agenorides gerelyét torkába taszítja, s nyomja, elrenyomul; hátrál sebesülten a sárkány, tölgybe botol - s a nyakát odaszegzi a lándzsa a tölgyhöz. Szörny súlya alatt meggörbül a tölgyfa, s a kígyó farka csapásaitól felnyög, mint ostorütéstl.
46

Míg a legyzött nagy tetemén leverje elámul, hirtelen egy hang harsan föl (nem tudni azonnal, hogy honnan, de kiált): ,,Te Agenor sarja, az elnyúlt kígyót mért nézed? Néznek még téged: a kígyót." t elhagyja az eszmélet, s elveszti szinét is arcának hosszan, meredez haja jég-iszonyában. S íme, alásurran, ki e férfit mindig is óvta, Pallas a híg legen át, s ad néki parancsot: a földbe vesse a szörny fogait, s támad majd népe a földön. Megteszi: nyomja vasát, mélyeszt a mezbe barázdát, s embereket term fogakat szór szerte a földbe. Most (alig is hihet) mozdulnak már a göröngyök, és legelbb a barázdákból gerelyek hegye serken, majd sisakok leng festett forgóval a földbl, majd vállak, mellek, karok is, karokon hadifegyver, végülis áll a vetés: csupa vértes harci levente. Mint ha az ünnepi színházban leeresztik a függönyt, lépnek el alakok, legelbb föltnnek az arcok, látsz lassan mást is, s ahogyan gördül le nyugodtan, meglátszik minden, végtére a láb is a színen. Új ellenségtl rémülve ragadja a fegyvert Cadmus. ,,Hagyd," riad egy a talajszült férfiseregbl, ,,polgárháboru ez, sose ártsd magad ebbe a harcba." Majd vele-nttekbl szúr egyet a kardja keresztül, míg maga ráhajitott kelevéztl omlik a földre; az, ki leölte, sem él hosszabban nála, de tüstént légbe lehelli ki, mit még csak most nyert meg, a lelkét; így tombol teljes tömegük, s elhull maga-Marsa által e sok testvér, mivel egymást holtra sebezte. Már az egész, kis idre világrakerült fiatalság vérbeborult anyján vonagol forró kebelével, öt maradott csak meg, s egy volt emez ötbl Echion. Ez, Tritonia intelmére, ledobta a földre fegyvereit, s testvérbékét kér, adni is áhít. Társul a Sidonból jött vendég hívta dologra ket, mert várost alapított Phoebusi szóra. Thebae állt; s téged, már úgy tnt, számkivetésed boldogitott, Cadmus. Vül Mars s véle Venus vett; tedd hozzá feleségedtl az egész nemedet még, sok fiu-, lány-sarjat, meg a kedves szép unokákat, mind fölserdült már. De bizony meg kell, ki halandó, várnia végnapját, senkit, míg sírba le nem száll, boldognak ne merészeljünk hírlelni egészen.

47

ACTAEON Mert legelbb, Cadmus, csupa jó közepett, unokád volt gyászokozód, s idegen szarv, mely ntt homloka csontján, és ti, kutyák, akik ittátok vérét uratoknak. Nézd meg jól - s látod, nem is , de a Sors, aki vétett: mert eltévelyedésében mi lehetne a vétek? Már a hegyen leterített sok vad vére patakzott, ég tetejében a nap kurtított árnyat a földön, két végcéljától ugyanegyképp messzeragyogva; most a vadásztársak csapatát, a föl és le bolyongót, megszólítva az ifju Hyantius, így csititotta: ,,Hálóink, vasaink vadvérrel telve, ti társak; mára szerencsénk már megvolt. Mikor eljön az új fény, sáfrányos szekerén amikor meghozza a Hajnal, folytatjuk szépen; Phoebus most áll a középen, két sarktól ugyanegymód távol, a föld repedezget. Álljunk meg, s a csomós hálót mind visszavegyétek." Társai ezt tették, munkájuk félrevetették. Volt egy völgy, csúcsos ciprussal, srü fenyvel: Gargaphie; a vadász-istenn szent helye; benne erds barlang áll, legbels hajlata mélyén, nem kéz mve, a természet mvészet-utánzó elméssége adott neki díszt; tajtékja, tufája, boltozatossá sok könny termésköve tette. Forrás csörgedezett jobbról, szép tiszta vizével, tágas medre körül puha pázsit zöldje övezte. Itt, ha vadászattól kimerült, itt szokta az úrn szzi leánytestét telehinteni harmat-esvel. Rögtön amint ideért, fegyvernök-nimfa kezébe adja a dárdáját, s a tegezt, s megeresztve az íját, kart nyújt egy másik, levetett köpenyének alája, oldozzák ketten saruszíját; mert ügyesebb volt Ismenis Crocale, ez a fürtjét kontyba nyakáról fölfésülgeti, míg maga szétoldva viselte. Ott Nephele, Hyale, Rhanis, Psecas és Phiale is öblös korsókkal meri és rá hinti a forrást. Míg Titania ott fürdik, mint szokta, e habban, munkatevés közben Cadmusnak j unokája új, sosemismert berkeken át, jön tétova bolygva, és e ligetbe kerül: léptét idevonta a végzet. t, hogy a forrásharmatozó barlangba belépett, meglátták a mezítlen nimfák, hát tenyerükkel csapva csupasz mellük, sikolyuk telezengi az erdt. Nyomba Dianának köribé szaladoznak, az úrnt testükkel fedezik; de bizony közülük kimagaslik mégis az istenn, fejjel magasabb seregénél.

48

Mint amilyen, ha reá szembl sugaraz a nap, a felleg, s mint amilyen bíborbársony színében a hajnal, éppolyan arcú lett, prén láttatva, Diana. Bárha körülfogták sr seregükkel a nimfák, oldalt fordult, fordítván hátra az arcát, és amiért nem fért, noha vágyott rá, a nyilához, mer tenyerébe vizet, meghinti a férfiu arcát, és telehinti haját bosszúló habbal, eközben zeng jósló szavakat hozzá gyászsorsu jövrl: ,,Most majd ellocsogod, hogy láttál meztelen engem; rajta, meséld, ha tudod!" De tovább már nem fenyegette: gyors szarvas szarvát bvölte fejére a vízzel, hosszura nyújtja nyakát, hegyesíti fülét a fiúnak, lábbá váltja kezét, lábszár lesz nyomban a karja, és az egész testét foltos-szinü brbe takarja. Félénkséget is ád. Fut hs fia Autonoénak, s futva is ámuldoz, hogy mennyire gyors a futása. Végülis új arcát s meglátva a vízben a szarvát, ,,Jaj nekem!" így szólalna: de szó már nem jön a torkán. Felnyög hát: szava ez; s idegen képén fut a könnye végig; s már egyedl elméje maradt csak a régi. Mit kezdjen? Fejedelmi lakába talán hazatérjen, erdn rejtezzék? Azt félsz, ezt tiltja a szégyen. Meglátják az ebek közben. Jelt adni Melampus s Ichnobates, az a jószimatú, kezd bsz ugatással, gnososi Ichnobates, s az a másik spártai nemzés; jönnek a többiek is, sebesebben a szélviharoknál Pamphagos és Dorceus, meg Oribasos, ez csupa arkád, izmos Nebrophonos, Laelapsszal a vadszivü Theron, gyorslábú Pterelas, szimatos jó orrliku Agre, vadszivü Hylaeus, s vadkantól most-sebesített, hímfarkas nemzette Nape, tehenek terelje Poemenis, és Harpyia, kinek két kölyke nyomában fut folyton, s karcsú-véknyú Sicyon-beli Ladon, majd Dromas és Canache, Sticte, Tigris, s vele Alce, hó Leucon, s koroméj-szr sebes Asbelus éppúgy, véle Lacon az ers, s a futásban fürge Aello, és Thous és Cyprio s virgonc testvére Lycisce, és a sötét homlok közepén hó-foltjukat rz Harpalos és Melaneus, s Lachne, az a srübozontú, és dictei apától lett két spártai ellés: Labros s Agriodos, s a süvölt-hangu Hylactor, s még, kiket elszámlálni unalmas. Vágyva a zsákmányt, tör le a falka a vad szirten, rejtett meredélyen, át a bozótos cserjésen, csupa úttalan úton. maga fut, s ugyanott, hol elbb sokat zve vadászott, futja saját ebeit. Kiabálna nekik, ha tehetné: ,,Actaeon vagyok én, gazdátok, lássatok immár!" Szólna, de már szava nincs. Csaholás zaja csattog a légben.
49

Végre Melanchaetes sebesíti elször a hátát, s Therodamas; Oresitrophos aztán marja a marját. Késbb jöttek ezek, de a bérci csapásokon útjuk megrövidítették. Fogaik közt fogva a gazda; s már együtt van a falka, fogát testébe meríti. Új sebnek már hely sem akad; nyög, s hangja, mit így ad, bárha nem emberi is, de olyan, mint még soha szarvas föl nem sírt: ismert hegyeit teletölti panasszal, térdrebukik végül s valamint ha esengeni vágyna, mint esd karokat, hang nélkül hord körül arcot. Mitsetudó társak buzdítják közben a bszült falkát, mint szokták, s Actaeont kérdezik egyre, hol marad! ,,Actaeon!", a nevét vetekedve kiáltják. ( meg e névre fejét fölkapja.) Be kár, hogy e körtl messze maradt, szólnak, s nem örül, nem látja e zsákmányt. Volna bizony távol, de jelen van! Látni kivánná nem pedig érzeni így, mit tesznek fürge kutyái. Környezik t, s az uruk testébe befúrva az orruk, tépik, szaggatják szanaszét ál-szarvas alakját. S csak miután kilehelte, sebek közt, végre a lelkét, sznt a tegezvisel istenn rá haragudni.

50

SEMELE Ketts volt a beszéd: szigorúbbnak mondja Dianát ez, dícséri amaz, hogy méltó volt szigorú szent szzességéhez; s mindkét rész jó okokat lel. Csak Jupiternek hitvese nem mondotta: helyesli vagy nem, amit hallott; csak örült, hogy szenved Agenor háza, s az ágyasról viszi át, a Tyrus-beli lányról, gylöletét az egész nagy törzsre. Ma régi haraghoz újdonat ok járul: fájlalja, a nagy Jupitertl áldott lett Semele. Nyelvét már pörre emelné, ám ,,A pörökkel ugyan mit is értem el eddig?" eképp szól, ,,rá kell támadnom; ha nevem még joggal a fennkölt nagy Juno, odalesz! Jobbomba ha illik e fényes drágaköves jogaram, ha királyn és Jupiternek hitvese is, huga is, legalább huga én vagyok! Errl hittem, a titkos nász elegend néki, s az ágyam szégyene kurta marad. S most terhes; hátra csak ez volt: vétkeiket hasa hirdeti, és ami részem alig volt, szülne a férjemtl; bájára olyannyira büszke. Hát ez vessze el t; ne legyek Saturnia, hogyha styxi habokba alá nem hull, s nem Juppiterétl." Trónjáról pattan, s pirosas felhbe takartan lép Semele küszöbére, a felht nem veti félre, míg öregasszonnyá nem válik: a fürtje fehér lesz, arca barázdáktól szabdalt, és görbe tagokkal reszketegen lépdel; vénasszony hangja a hangja, s lett Beroe, Semele mellett epidaurosi dajka. Majd vele szóba eredt, sokmindent fz a beszédbe, s hogy Jupiter neve sorrakerül, sóhajt is e névre: ,,Bár Jupiter", szól, ,,volna valóban; félek azonban: ál isten névvel sok hágott szz nyoszolyákra. S hogy Jupiter, nem elég: kérd meg, bizonyítsa szerelmét, hogyha az igazán; s amilyen ragyogó ölelésben hál nagy Junóval, legyen éppen olyan, ha tevéled összefonódik, elbb jelvényeit öltse föl, ezt kérd." Így a tudatlan Cadmus-lányt idomítja szavával Juno. S Jupitertl kér, s nem mondja ki, mit kér. Néki az isten szólt: ,,Válassz, mitsem tagadok meg. És hogy jobban higgy, a tanum Styx áradatának istensége legyen, kit retteg az isteni nép is." Örvend romlásán, büszkén, szeretje kegyétl vesznimen Semele, s ,,Amilyenként tart az ölében," szól, ,,Saturnia, hogyha Venus vele fz ölelésbe, add magadat nekem úgy." Szájára akarta az isten nyomni kezét: de a szó kiszökött már sebten a légbe. Sóhajtott Jupiter; hisz a lány kérése s az eskü

51

nem mondottá már sose válhat. Száll föl az égbe búsan: a fellegeket, mik amint int, úgy seregelnek, s gyjti magához a kósza ködöt, meg a szél sivitását, s ott van a mennydörgés s ami csattan véle, a villám. Mégis, amennyire tudja, azért mérsékli erit, s nem fegyverkezik oly tzzel, mint mellyel az égbl egykor a százkezü vad szörnyet levetette, Typhoeust. Van szelidebb villám, ennek cyclopsai jobbja akkora vadságot nem adott, sem olyandühü lángot; másod-villámnak nevezik fönn. Fogja, s Agenor házküszöbén átlép. A halandó test amaz égi istenert nem bírta el és ölelésben elégett. Rántja ki éretlen csecsemjét anyja hasából most Jupiter s (ha lehet hinnünk) combjába bevarrja, s ott a szokásos idt az a magzat rejtve bevárja. Bölcsjében elbb Ino, nagynénje, nevelte titkon; utána meg átvették Nysában a nimfák, mély barlangjuk ölén rejtették, tejjel itatták.

52

TIRESIAS Míg ez eképpen esett, ahogyan kívánta a végzet, s volt kétszer-született Bacchusnak bölcseje biztos, Juppiter, úgy mondják, nektárral elzve a gondját, s mert éppen ráért, Junóval kedvvel enyelgett, s ingerkedve beszélt: ,,Nektek, nk, több gyönyörérzés jut szerelem közben, mint juthat a férfiunépnek." Nje tagadja. Megegyeztek, hogy Tiresiasnak kérdik döntését. Ismert volt ennek a bölcsnek mindkét kéj. Két nagy kígyót látott ölelzni zöld erd közepén, bottal megütötte e kettt; férfiuból n lett (csoda ez) s hét szre jutott így; nyolcadik év jöttén, rájuk lelt újra a fben, s ezt mondotta: ,,Ha oly nagy er van a rátok-ütésben, hogy ki megüt titeket, tudjátok másra cserélni, most is rátok ütök." Megütötte a két buja kígyót, s férfiu lett újból, elnyerte elbbi alakját. Hát e mulatságos pernek bírája ezért lett, és Jupiternek adott igazat. Saturnia, mondják, jobban, mint az ilyesmi fölött méltó, dühre lobbant, és bírája szemét örök éj átkába takarta. Míg mindentehet Jupiter (mert isten az isten tettét nem ronthatja) szeméért néki cserébe osztott jóstudományt, enyhítve a bajt becsüléssel.

53

NARCISSUS. ECHO Minden városban tisztelték Aoniában t, ki ha kérdi a nép, sose téved, a válasza biztos. Els lett, ki igaz szavait tanusítani tudta, kékvizü Liriope, akit egykor görbefutású vízzel körbeölelt Cephisos, a habja közé zárt, s tört testére vadul. Terhes lett, s szült is a szép lány egy fiat, ezt rögtön kedvelték akkor a nimfák, s Narcissusnak hívta. Kirl kérdezte, megér-e hosszu idt, vénsége korát meglátja-e majdan, s ,,Hogyha magát sosem ismeri meg!", szólt erre a szent jós. Hosszu id telt el; hitték már: balga e jóslat; s ím, igazolta a furcsa halál s különös szerelem-düh. Egy évvel múlt már tizenöt Cephisos utóda, gyermeknek lehetett s ifjúnak tartani éppúgy: sok fiatal fiu és sok lány kívánta szerelmét. Mégis, a nagy szépség mellett nagy dölyfe is éledt: egy fiatal fiu és egy lány sem kapta szerelmét. t, hogy hálóval remeg szarvasra vadászott, látta a nimfa, ki nem-némán figyel egyre a szóra, s nem tud elbb másnál szólalni, a vissz-szavu Echo. Test volt még Echo, nem pusztán hang, de a csacska nem használta bizony másképp, csak akár ma, a hangját: sok szóból csak a végsket mondhatta el ismét. Ezt Juno rendelte, akit, hogy rajta ne kapja férjét, míg evvel hegyi nimfák háltak a réten, Echo föltartott okosan hosszú csevegéssel, míg tova nem rebbentek a nimfák. Mondta ezért hát Juno: ,,Nyelved, mely szivemet rászedte, ne tudjon szólani már ezután hosszan, csak kurta idre." Úgy tesz, amint fenyeget. Kettzteti mindig a hangot szózatvégen a nimfa s a szót végen veti vissza. Hát hogy Narcissust meglátja az úttalan úton, máris fellobban, s a nyomán szalad egyre titokban; s hogy közelébe kerül, csak jobban gyúl a szerelme, nem másként, valamint fáklyák végében a kénk hogyha parázs közelít hozzá, gyúl lángra azonnal. Jaj, hányszor kívánt vele édes szóba eredni, és szeliden kérlelni! Dehát természete tiltja, hogy megkezdje a szót. De amit nem tilt: a leány vár megkezdett hangot, hogy rá maga hangja feleljen. Történt, hogy, szem ell vesztvén követit az ifjú, szólt: ,,Van-e itt egy, van?" S ,,Egy van", szólt válaszul Echo. Ámul ez és a szemét forgatja, figyelve tekint szét, ,,Jer!" harsan fel a szó ajakán: ,,Jer!" válaszol Echo. Hátratekint, senkit nem lát, s ,,No felelj, mi okért futsz?"

54

kérdezi; és ugyanazt, mit mondott, hallja megintcsak. Erre megáll, s ama válaszadó hangtól becsapatva, ,,Itt egyesüljünk", szól. Nem hallott kellemesebbet Echo még, amit újrázhat; hát szól: ,,Egyesüljünk." És elhíve, amit maga mondott, lép a sürbl nyomban el, megölelni nyakát a remélt szeretnek. Az menekül, s menekülve: ,,Kezed vidd onnan odébb!" szól. ,,Inkább meghalnék, semmint a tiéd legyek!" így szól. Mást a leány nem mond: ,,A tiéd legyek!" - ennyi a válasz. S minthogy megveti t a fiú, megbúvik a berken, rejti a lomb arcát, barlangban tartja lakását; ámde szerelme, mit eldobtak, csak ersül a kíntól. És nyomorult testét sorvasztja a fürge serény gond, bre is elszárad, minden testnedve a légbe illan el. És végül csak a hangja s a csontja marad meg: megvan a hangja ma is; kvé vált, hírlik, a csontja. Erdn rejtekezik, ki se j a fenyérre, a bércre; halljuk, ahogy szól ; de bizony csak a hangja az él. Ezt a leányt, s azután a vizek meg a bércek igen sok nimfáját, s a fiúk seregét játszotta ki folyton. Míg egy semmibevett végül fölemelte a karját s szólt ,, is csak eképp epedezzék hasztalan egyre!" És Rhamnusia ezt a jogos kérést helyeselte. Volt egy iszaptalan és kristályos ezüstvizü forrás, melyhez még pásztor soha, sem legel hegyi kecske, más nyáj sem járult, a madár s más vad se kavarta, sem fáról bevetdött ág, zavarosra a habját. Körben gyep zöldelt, mit a forrás nedve növesztett, és erd, mely a nap hevit sugarát kirekeszti. Itt a fiú, a vadzéstl s lankadtan a hévtl végre ledlt, a hely és a patak bvölte magához. Szomját oltani vágy, s más szomj n benne eközben, míg iszik ott, a saját képét meglátja, szerelme fellobban, s ami csak rezg víz, testnek alítja. Megbámulja magát, nem mozdul, az arca se rezdül, szinte szobor: míves faragásu Paros-beli márvány. Fekve a földön, iker-csillagra, szemére, tekint le, Bacchus- s Phoebushoz méltó fürtjére is úgy néz; ifjú orcáját, az ivor nyakat, és a sugáros arcot, min rózsás fény villan, váltva fehérrel, s mind, mi magában bámulatos, bámulja a habban. Kába, kivánja magát, a varázs gyúl benne meg érte, vágyakozik s vágyott, fölgyúl és gyújtja a lángot. Hasztalanul csókkal hányszor csap a csalfa habokra. Víz közepén meglátva nyakát, jaj, hányszor akarja fonni be karjaival, hányszor nyúl vízbe hiába! Mit lát, még nem tudja, de lángol azért, amit ott lát, tévelygése, szemét rászedve, szemét tüzesíti. Illó képek után mért nyúlsz, te szegény, te hiszékeny?
55

Nincs mire vágyakozol: fordulj meg s kedvesed eltnt. Nem más, mit szemlélsz: magad árnya, mi visszaverdik: semmi magában e kép: idelép, ha te jössz; s ha te itt vagy, ittmarad; és elenyész, ha te el tudsz tle szakadni. Éhség t onnan, nyugalomnak vágya se vonja, folyton az árnybetakart f ágyán elheveredve nézi mohó szemmel, sóváran a képet, a csalfát, s önszeme veszti el t; kissé fölemelkedik aztán, és a körülfekv ligetekhez emelve a karját, ,,Erdk, hát nyomorúbb szeret", nyögi már, ,,van-e nálam? Hisz tudhatjátok, ti sokak menedékhelye sokszor. Emlékeztek-e hát, nagy idtl fogva, olyanra, sok-sok századon át, kit ilyen szerelem tüze kínzott? Tetszik is és látom; de akit látok s aki tetszik, föl nem lelhetem azt: foglyul tart csalfa szerelmem. S hogy jobban fájjon: nem választ tengerek árja bennünket ketté, s nem utak, hegy, zárt kapu, várfal: csöpp kicsi víz pusztán. Maga is kívánkozik énrám; mert valahányszor csókjaimat közelítem a vízhez, is, bárha hanyatt, ajakával hajlana hozzám. Azt hiszem, érintem: szeretem, s kicsiség akadályoz. Jjj ki, akárki vagy is! Mért csalsz meg, mondd, te egyetlen? Mért hátrálsz, te kivánt? Se koromtól nem menekülsz, sem képemtl, tudom én, hisz már kedveltek a nimfák. Még a reményem is éleszted, hisz nyájas az orcád, hogyha karom nyújtom, magad is közelítsz a karoddal; rádnevetek, te felém; vettem már könnyed is észre gyakran, míg az enyém hullott; bólintsz, ha feléd én bólintok, s szádról sejtem, hogy szép szavakat szólsz, hogyha beszélek, azonban a szód sosem ér a fülembe. Jól tudom: én vagyok az; látom: nem csal meg a képem; éget az önszerelem; tz gyújt, amit én rakok, engem. Mit tegyek? kérjen? Kérjem? S ha igen, mire kérjem? Vágyam tárgya velem: koldussá kerget a bség. Bárcsak a testemtl valahogy megválni lehetne! Új ez a vágy, hogy amit szeretünk, az messze lehessen! Bánat rontja erm, éltembl nem sok id van hátra; ki ifju vagyok, látom: kihunyóban a lángom. Könnyen halnék meg, hisz a kínomat oldja halálom. Bárcsak, akit szeretek, túlélne, de nem lehet ez sem: egy lelket veszitünk ketten, mikor így lehanyatlunk." Szólt, s valamint eszels, sietett ugyanahhoz az archoz, könnye zavart habokat, s miután megrezzen a víz-szín, hull a homályba a kép. S mikor ezt meglátja enyészni, ,,Merre szaladsz?" ezt mondja, ,,Maradj, te kegyetlen, a kedvest jaj, sose hagyd így el; legalább hadd nézzelek, úgysem érinthetlek meg, tápláld csak e bús lobogásom." Húzza fölülrl, míg kínlódik, félre ruháját, meztelenült mellét márvány tenyerével ersen
56

verdesi, és megütött kebelén kél enyhe pirosság, nem másképp, valamint almán, mely hószinü egyrészt, más fele pírbaborult, vagy mint alig érve a szl tarkálló fürtön bíbor színt öltve sugárzik. Mit hogy meglátott tisztult víz új tükörében, nem trhette tovább, de ahogy szétolvad a könny tzben a sárga viasz, vagy a dér korahajnalidben, hogyha a nap melegül, már olvad a nagy szerelemtl, s lassanként elemészti egészen a vak szerelemláng. Benne fehér fénnyel nincs már elegyülve pirosság, nincs kedv, nincsen er, mely elbb még annyira tetszett, teste sem az már, mit szeretett hajdanta az Echo. Mégis, amint meglátta, pedig fájt benne az emlék, szánta nagyon, s valahányszor az ifju zokogta ki: ,,Ó jaj", szörnyü keservében, maga is vele mondta, hogy: ,,Ó jaj!" És mikor ez kezeit karjához verte kegyetlen, csattogó hangját ugyanígy viszonozta szünetlen. Végszava így zengett, hogy az ismert habba tekintett: ,,Ó, jaj, hasztalanul szeretett fiu!" Szálltak e szók mind vissza megint. ,,Légy boldog!" ,,Légy", szólt, ,,boldog!" az Echo. Elbágyadt feje végül a zöld puha gyepre hanyatlott; és az urán ámúló két szemet éjszaka zárta. Akkor is orcáját, hogy a lenti világba leszállott, nézte a Styx vize közt. Naias-nvérei sírtak, hintették lenyesett hajukat testvér-tetemére; sírt a Fa-tündér mind; jajaik viszonozta a Visszhang. Már máglyát, remeg fáklyát, hordágyat emeltek: s teste sehol nem volt; a helyében sárga virágot, hószinü szirmokkal köritettet, lelnek a réten.

57

PENTHEUS Megtudták, mi esett, s az acháj várakban a jósnak méltán s nttön-ntt neve, híre s a megbecsülése. Megveti t Pentheus, az Echion gyermeke mégis, isteneket ki lenéz, az öregnek jóstudományán csak nevet, és a csapást, vakságát, gúnnyal idézi. Erre az agg, szfürtü fejét megrázva, eképp szól: ,,Jaj, be szerencsés is volnál, ha szemed sose volna, és vele bacchusi ünnepeket sose kellene látnod! Mert beköszönt az a nap, s kijelentem, már közel is van, melyben jön hozzád Semelének gyermeke, Liber; s hogyha te nem magasítsz új szentélyt tiszteletére, szerteszakad tested, s erdket szennyez a véred, szennyezi édesanyád és húgait édesanyádnak. Mert nem adod meg az istennek, mi megilleti, így lesz; s majd panaszod nagyonis látónak mond, vakot, engem." Ezt mondotta, de t az Echion sarja elzte. Úgy is lett azután, ahogyan jósolta a látnok; jön Liber, s az egész tájék csupa ünnepi lárma; forr a tömeg, férjek meg anyák, menyek egybevegyülten és a nagyok meg a nép, a nemismert ünnepi napra. ,,Mekkora düh szállt meg, Mars-kígyó hs ivadéka," szól Pentheus, ,,titeket? Görbült kürt, érchez ütött érc, íly hatalommal bír, meg a sípszó és a varázs-csel, hogy titeket, kiket eddig kard és trombita-zúgás meg nem rémített, s a kivont-vasu vad seregek sem, most leterítsen az asszonyi hang, borverte bolondság, förtelmes csapatok, meg a dib-dáb dob dobolása? Rajtatok ámuljak, vének, kik a nagy vizi úton hoztátok Tyrosunk s honi isteneinket e földre, s harc nélkül nekik engeditek? Vagy rajtatok inkább, ifjak, kortársak, kikhez kelevéz nyele illik, nem thyrsus, s fejetekre sisak, nem a lomb koszorúi? El ne feledjétek, míly törzsnek sarjai vagytok! Annak a kígyónak, ki olyan sokat egymaga vert le, lelke legyen tietek. Kútjáért küzdve esett el; most titeket dicsvágy dühösítsen ers diadalra. Hsöket ölt meg amaz: ti puhányokat zzetek arrébb, így rizzétek honotok hírét. S ha a sors tán Thébánknak tilt hosszu idt, legalább hadi-gépek s hsök dúlják fel, s a vas és tz vad zaja zúgjon! Búsak bntelenül lennénk, sírnánk csak a sorson, mit nem rejtegetünk, s restelni se kéne a könnyünk. S most Thébát hódítsa meg egy fegyvertelen ifjonc, harcra ki nem pattan, ki lovakkal bánni tudatlan, csak mirrhának örül, csak lágy, puha lombkoszorúnak,

58

bíbornak, meg aranyhímzéses cifra ruhának? Kényszerítem tüstént, csak utána ne menjetek ismét, hogy ne hazudja tovább szentségét, származatát sem. Acrisius lehetett bátor, hogy az íly hiu istent, Argosnak kapuit becsukatva eltte, lenézze; s Pentheust és az egész Thébát megijessze e jöttment? Rajta hamar," (vet a szolgáknak szót) ,,láncon elébem hozzátok vezetjüket és sose késsetek evvel." t a nagyapja is, t Athamas, t mind az övéi intik ezért és fékeznék, de mi haszna a szónak? Intik? Csak hevesebb. Feltartják? Csak dühödöttebb. Árt neki minden fék és gát, csak szítja haragját. Áradatot láttam: míg nem torpant meg a gátban folyt csendes zuhogásával lefelé szakadatlan; ámde ahol szálfák gátolták vagy hegyi sziklák, tajtékzott, forrott, s tombolva rohant le a gátról. Jönnek azok, mindjük csupa vér; s - ,,Hát Bacchus?" - az úrnak, hogy Bacchusra sehol nem lelnek, nyomba felelnek. ,,Ezt a kisérjét mégis, szentsége tudóját", mondják, ,,elfogtuk." S hátul-kötözött kezü férfit löknek elé, tyrrhén követt Bacchus csapatából. Pentheus meg veti rá a szemét, mit rémületessé tett a harag, s a kemény lakolást alig is halogatja: ,,Vesznimen", így szól hozzá, ,,és másokat int most a haláloddal, nevedet mondd, és a szülid és a hazád, s hogy az új szentség követje miért vagy." Az csöppet sem fél: ,,Nevem", így szólt nyomban, ,,Acoetes, Maeon-föld a hazám, s a szülim póri szegények. Nékem apám szántót, mit vígan szántana ökre, s dúsgyapjú nyájat nem adott, csordát sem örökbe. Nincstelen ember volt, halakat horgos zsinegére csalva, a nádszálon rántotta utána a légre. Mesterségbl élt. Mikor ezt nekem adta, eképp szólt: »Vedd örökül, mim van, munkám követje, utódja;« meghalt, hátrahagyott, s rám mást se hagyott, csak a víz-árt: hát mi apámtól lett örököm, mást nem nevezek meg. Majd, nehogy egy s azonos kszirten idzzem örökkön, én a hajó kormányzását ügyesen kitanultam, oleni Kecske ers sugarára figyelni tanultam, Taygete s Hyasok fényét, s ismertem a Medvét, és a szelek honait s a hajóknak jó kikötket. Egyszer Delos iránt készültem s Chiosig értem, ott kikötök, parthoz közelítvén jobb evezkkel, és a vizes fövenyen termettem csöpp szökeléssel. Majd, hogy az éj tovatnt s kezdett pirosulni a hajnal, fölkelek, és hogy friss vízért induljanak, intem társaimat, s mutatom, forrás fele merre visz ösvény. Én, kifigyelni a szél járását, dombra megyek föl, hívom a társaimat, s azután megyek újra hajómhoz.
59

»Nézz ide,« szól közülük legelször a bajnok Opheltes, »megjöttünk!«, zsákmányt (mint véli) vezetve, a puszta réten lelt, szüzieskép fiut arra, a parton. Bortól s álomtól ittasnak látszik az ifjú, tántorog is. Nézem járását, köntöse s arcát: nem volt rajta, mi földilakót sejtetne, de semmi! Észreveszem, s szólok: »Melyik isten rejlik e testben, társak, nem tudom én, de tudom, hogy biztosan isten. Bárki vagy is, könyörülj rajtunk, munkánk te segítsed. S irgalmazz nékik.« »Ne esengj«, ezt mondja, »miértünk« Dictys, akit ki sem érhet utol, ha az árboci csúcsra kell fölkúszni hamar s a kötélzeten újra lecsúszni. Így Libys, így a hajóorr re, a szke Melanthus, így szól Alcimedon, s aki buzdít, hanggal, evezni, és pihenre s utána megint munkára, Epopeus, így ama többiek is: vak vágyuk vágyta a zsákmányt. »Nem tröm, hogy e szent teher így megsértse hajómat;« szóltam, »az én jogom itt els a parancs-kiadásra.« S állok a gálya elé. De dühöng legszemtelenebbje mindjüknek, Lycabas, ki a tuszkok városa földjén gyilkosságba esett, s lakolása a számüzetés lett. Én akadályozom, ifjú markával a torkom tördeli, és már-már tengerbe taszítana, hogyha föl nem fog leng kötelünk, noha félig aléltan. És a garázda tömeg helyesel neki. Végre a zajra Bacchus (mert az volt), minthogyha csak erre ocsúdnék álomból s borból, s most térne szivébe az elme: »Mit tesztek? Mi e lárma?« kiált, »Hogyan értem idáig, gályások, nosza mondjátok, hova visztek el innen?« »Csak sose félj;« így szól Proreus, »mondd, mely kikötbe vágyakozol, s oda eljuthatsz, szárazra kiléphetsz.« »Naxos irányában«, Liber szól, »szálljatok akkor: ott a hazám, ti meg ott vendégszeretetre találtok.« Álnokul esküdözik mind, így lesz, vízre meg égre; sürget mind, hogy a tarka hajón bontsam ki a vásznat. Jobbra feküdt Naxos. Fordulnék jobbfele éppen, s »Mit téssz, ó, te bolond? rjöngsz?« rámförmed Opheltes. Mind hasznára ügyel; »Tarts balra!« jelekkel a többség integet, egy más rész a fülembe susogja, mit óhajt. Hökkenek én. »Akkor«, mondom, »más fogja a kormányt« s visszavonultam a kormányzástól, vissza a bntl. Mindnyájan szidnak, rám mind fenyegetve morognak. Végülis Aethalion így szól: »Lám, mintha tetled függene csak boldogságunk!« odalép a helyemre, s Naxost hagyva odébb, viszi már másmerre a gályát. Játszik az isten: mint ki a cselt csak most veszi észre, nézi a görbe hajó tatjáról, nézi a tengert, és színlelve zokog: »Nem e partot«, mondta, »igérte szívemnek szavatok. Nem e földet kértem«, eképp szól.
60

»Hát mit vétettem? Mi dicsség, gyermeket, engem íly sok fölserdült ifjúnak félrevezetni?« Én már rég sírtam; nevetett a garázda hajósnép könnyeimen, s repes evezkkel verte a tengert. Esküszöm rá (más isten jobban jelen úgysincs), oly híven mondom neked el most mind, ami történt, mint amilyen hihetetlen. A gályánk állt meg a hab közt, nem másképp, valamintha szilárdan a szárazon állna. Ámulnak, de azért nem sznnek mégsem evezni, felhúzzák a vitorlákat, kettzik a munkát. S ím, evezrudakat bénít, tekerülve a repkény, hajlósan, s a vitorlatetn nehezülnek a fürtök. maga szlfürtkoszorúval övezve fejét, áll, borfa-levélbe takart kelevézt csóvál a kezében. Oldalain csupa tigris van, s üres árnya hiúznak, foltos párducok is, lihegk, közelébe hevernek. Most felszökken a férfisereg; vagy az rület zte mindet, vagy riadalma; Medon feketült el elször teljes egész testén, meggörbült háta-gerince. Szól hozzá Lycabas: »Csoda ez! Milyen új alakod van?« És a beszélnek horpad szét szája, s az orra széttágul, pikkellyel rakva a bre keményül. És Libys is, mikor épp evezt fordítana, látja: visszaszökik s rövidül tüstént két karja, hogy immár nem nevezed karnak, hanem inkább vízi uszonynak. Karjait egy a hajókötelek fele nyújtani készült, s karjai nem voltak, beleugrik görbe derékkal vízbe, habok közibé; sarlósan hajlik a farka, mint amiképen a félholdnak kerekül ki a szarva. Ugrálnak körben, s a vizet fröccsentik a légbe; fölfele lendülnek, majd újra a vízbe merülnek, körtáncot járnak, játékos testüket egyre föl-le vetik, tág orrukon át fecskendik a tengert. Húszból (mert a hajónk ennyit vitt) mindjük után már hátra csak én voltam, fázón, reszketve, riadtan és magamon kívül, de az isten »Csak sose félj!« szól, »Vidd a hajót Diába.« Teszem; s ott partra kiszállva, Bacchushoz tértem, szolgálata lett hivatásom." ,,Sok fecsegésednek," szól Pentheus, ,,lám, a fülünket adtuk már, haragunk csaknem tovatnt az idvel. Szolgák, fogjátok, s legelbb kínozva kegyetlen, küldjétek le utána a Styx éjszínü vizéhez." Megfogják tüstént, viszik is tyrrheni Acoetest, s elzárják szorosan; s míg kínzására parancsolt eszközöket, vasat és tüzeket készítve sürögnek, íme, miként mondják, önként megnyílnak az ajtók, s karjai- s lábairól leesik béklyója magától.

61

Pentheus nem tágít. S nem küld már, maga indul látni Cithaeront, mely, Bacchus szent ünnepe zajgó és daloló bacchánsainak kiszemelt helye, zengett. Mint harc ménje, ha érckürttel buzdít a csatára kürtöse, tajtékzik, s vágyton-vágy szállni a vészbe, Pentheust így dühösíti a légben hosszan özönl nagy süvités, felgyúlt mégjobban e hangra haragja. Ott az orom közepén ligetekkel körbeszorított s árnyatadó fáktól megfosztott tiszta mez van. Ott, avatatlan szemmel amint szemléli a szentelt szertartást, a legels anyja, ki észrevevén t, rjöng, s thyrsusszal legelször sebzi a sarját, s így rivalog: ,,Két nvérem, jöjj! Lámcsak, e vadkan, íme, a vadkan, mely mezeinken szerte csatangol, itt van, most ledöföm." Szalad egybe a nagy tömeg, rült nagy vággyal; mind kergetik t, aki már remegn fut, már remegn, már nem forrón s fenyegetve kiáltón, s már átkozza hevét, már kész megvallani vétkét. Megsebesülten még: ,,Nagynéném," szól, ,,te segíts meg, Autonoe! Actaeon árnya csitítsa a lelked." Actaeonról az nem tud, s kiszakítja az esd jobbkarját: Ino balkarját tépi tövébl. Nincs már karja, amit nyújthatna az anyja elébe. Csak csonkult törzset, sebeket mutogat könyörögve, s ,,Nézz meg, anyám!" így szólt. De süvöltött nyomban Agaue, hátravetette nyakát, s a haját megrázva a légben, sarja fejét, mit az vérengz ujja szakasztott, tartja föl, és: ,,Társnk, a miénk ez a gyzelem!" így szól. Nem szedi gyorsabban le az sz a fagy érte falombot, lankadozó levelet, mely már csak lengedez ágán, mint e kegyetlen sok kéz ott széttépte a férfit. Így intetve a nk Ismenus habjai mentén, új-szentségü sok oltáron tömjénnel adóznak.

62

NEGYEDIK KÖNYV

63

MINYAS LEÁNYAI Alcithoe, Minyas lánysarja, az isteni titkot mégse fogadja el; és azt, hogy Jupiter fia Bacchus, egyre tagadja, gonosz, s vele testvérhúgai osztják elvetemültségét. Pap hirdeti: ünnepet üljön minden szolgaleány s úrn, dolgozni ne merjen; mellén állatbr, de haján ne legyen szalag egy sem, fürtje fölött koszorút hordjon, keze tartsa a lombos thyrsust; s szörny lesz, jósolja, haragja, ha sértik, istenségének. Rá minden lány s anya hallgat, félre szövszéket, kosarat, teszi félre a munkát, tömjénnel hívják Bacchust, Bromiusra Lyaeust, tzmegadott kétszerszületettet, két anya szültjét; mondanak ott Nyseust, nyíratlanfürtü Thyoneust, s Lenaeust, viditó szlt aki ültet elször, Nycteliust, Eleleust, az atyát, Euant meg Iacchust, s mindama más nevet is, min, Liber, téged a hellén földön szólitanak. Nemenyész ifjui éved, mindig gyermek vagy, legszebbnek látszol az égben, s hogyha a szarvaidat nem hordod, az arcod akárcsak szzlányé; a Kelet, pereméig, hódol eltted, sápadt India földjét hol koszorúzza a Ganges. Pentheust is, te csodált, meg a kettsbárdu Lycurgust mert szentségtelenek, leölöd; tengerbe taszítod tyrrhének testét; te hiúz-párt fogsz szekeredbe, festett hám nyakukon; bacchánsnk mennek utánad és szatirok, s amaz ittas öreg, botjára ki hajlik, tántorog és homorú csacsi-háton ül ingadozóan. Merre utad visz, a víg ifjak sürü kurjogatása s asszonyi szó hallik, s dobszó, tenyerek zaja brön, s öblös cymbalumok, meg a hosszú sokliku sípok. ,,Jöjj," ismenusi nk kérnek, ,,kegyesen, szeliden jöjj!", s tisztelik ünnepedet, mint illik; csak Minyasnak lányai nem: rosszkor munkálva minervai mvön otthon; mind gyapjút gyaratol, vagy pedri a szálat, vagy szövöget, s munkára szorítja a szolgaleányt is. Egy közülük fonalát sebesen sodorintja hüvelykkel, s szól: ,,Míg más lustálkodik és hazug ünnepen áldoz, s minket a jobb istenn, Pallas dolga marasztal, hasznos munkáját könnyítsük meg kezeinknek, váltakozó rege-mondással; hosszúnak idnket tnni ne hagyjuk, fordítsuk mulatásra fülünket." Húgai mind helyeselték, és, nosza, kezdje, kivánták. Töpreng, annyi közül (mert sok történetet ismert) mit mondjon nekik el. Babylon-beli Dercetis, arról szóljon-e, n-tested pikkely beborítva, miképpen

64

úszol, mint rege tartja Palaestinában, a vízben? Vagy hogy tollassá hogyan is lett ennek a lánya, s mint töltötte fehér torony-ormokon élete végét? Vagy vizi-nimfáról: tehets füve, bájdala mint tett ifjú férfiakat habok alján néma halakká, míg az lett maga is? Vagy, mely hószínü gyümölcsöt termett rég, a fa, vér érvén, mért hoz feketéket? Ez tetszik neki; s mert nem oly ismert még a regéje, kezdi, miközben a lágy gyapjú fonalára gyülekszik.

65

PYRAMUS ÉS THISBE ,,Pyramus és Thisbe, legszebb fiu volt amaz egyik, másik Napkeleten legszebb volt mind a leány közt, s egymásnak szomszédai, hol, mondják, hogy a büszke várost téglával köritette Semiramis egykor. Ismeretet szomszédság ad s indítja szerelmük: ez meg idvel ntt; vágyták is a hitvesi fáklyát, s tiltották a szülk. De amit megtiltani medd: egymásért azonos lobogással lángol a szívük. S errl senkise tud; szavuk intés, titkon-adott jel; rejtegetik tüzüket, s lobog az csak méghevesebben. Keskeny kis hasadék támadt még kezdetidben építéskor amott, hol a két ház közfala állott. Észre olyan sok századon át e hibát ki se vette, s (mit meg nem sejtesz, szerelem?) szeretk, szemetekbe tnik: s ösvényt lel szavatok; gyöngéd susogással száll a becéz szó egymáshoz biztosan által. Gyakran, ahogy Thisbe itt állt és Pyramus ott túl, s egymás ajkának leheletjét érzeni tudták, »Jaj,« szóltak, »te irígy fal, mért állsz két szeret közt? Oly sok-e engedned, hogy a testünk egybefonódjék? Vagy legalább addig nyílnál, hogy csókokat adjunk. Vedd mégis hálánk: mert meg kell vallani, néked jár köszönet, hogy jószavaink egymáshoz elérnek.« Hasztalanul miután, kétoldalt, így keseregtek, éj közeledtével búcsúztak, csókot is adtak két külön oldalon k, túlsó oldalra nem ért. Tnt fel, az éj tüzeit tüstént tovazve, a Hajnal, és a mezk dérlepte füvét szárítva, az új nap, s k a szokott helyen ott voltak. Hol gyönge panasz-szót suttogtak hosszan, s döntöttek: az éjszaka-csöndben rászedik reiket, s ha lehet, kiosonnak a házból, és ha az otthonuk elhagyták, el a házakat is mind, messze mezn nehogy eltévedjenek, össze Ninusnak sírjánál jönnek, s fa tövénél búva, bevárják egymásnak jöttét. A szederfát, rakva fehérl szedreivel, tudják: hs forrás partja növelte. Tetszik a terv. Lassan látszott tovatnni a napfény, végre a vízbe szakadt, s a vizekbl éjszaka támadt. Nagy ravaszul kioson Thisbe a homályban az ajtón, rászedi háznépét, fátylával rejti a képét, surran a sírdombhoz, s odaül, mit mondtak, a fához. Ennyire bátorrá szerelem teszi. S íme, oroszlán jön, vértl-habosult szájjal, barmot csak imént ölt, szomszéd forrásnál kívánja eloltani szomját.

66

Hold sugaras fényében amint Babylon-beli Thisbe ezt meglátja, rohan remegn barlangi homályba. S míg száguld, leesik válláról leple. Eloltván b vízzel szomját, míg lépdel a véres oroszlán vissza az erdségbe, üres leplére találva, vériszamos szájjal széttépi a lenge ruhákat. Késbb ér oda, és a nyomát jól látja a vadnak Pyramus ott a homok sürüjén, s elsápad az arca; majd, hogy a véráztatta lepelt is megleli, így szól: »Minket, a két szerett, egy éjszaka küld a halálba. Bár - méltó volt rá - a leány élt volna sokáig! Bnös az én lelkem: te szegény, én hoztam a veszted, én, ki e félelmes vad helyre kicsaltalak éjjel, és nem jöttem elbb. Tépjétek szerte a testem, és vétkes szivemet faljátok vad harapással, mind, ti oroszlánok, lakozói e szikla-vidéknek! Gyáva, ki csak kíván meghalni.« Fel is veszi leplét Thisbének, s kijelölt fájukhoz, az árnyba ragadja, könnyel a jólismert leplet s csókkal telehinti, s »Vedd«, ezt mondja, »az én vérem, lepel, ebben is ázz hát!« És trét, mely övén díszlett, bemeríti hasába, s késedelem nélkül kiragadja, halódva, a sebbl. Hullt le a földre hanyatt, s magasan fröccsent föl a vére, nem másképp, valamintha csöveknek megreped ónja, és sziszeg kicsi nyílásból szökken ki a víz-ár, s oszlopként a magas levegt hasogatja sugára. Annak a fának most, vérrel telehintve, gyümölcse elfeketül, s a gyökér, melyhez lehatolt a sötét vér, bíborosult színnel tarkázza a fenti gyümölcsöt. Most, noha még retteg, nem akarja becsapni a kedvest, s megtér már a leány, a fiút szeme, szíve kutatja, s hogy míly nagy vészbl menekült, el akarja mesélni. Eljut a helyhez, a fához is ér, föl is ismeri lombját, ám a gyümölcs szine más, töpreng hát, vajjon ez-é az. Még kételkedik, ám veri ott vonagolva a véres földet, látja, a test; hátrál, belesápad az arca, s borzadozik, valamint tengernek sós vize, hogyha sík színén lebeg szell fuvalatja megy és j. És amikor már látta, hogy ez nem más: szeretje, ártatlan karját verdeste goromba ütéssel, tépte a fürtjeit és karjába karolva a kedves testet, s könnyeivel sebeit telehintve, keverte véréhez könnyét; hideg arcát csókja borítja, s »Pyramus!« így sír fel, »tlem, te szegény, mi rabolt el? Pyramusom, no felelj; Thisbe, szeretd, aki szólít; halld meg a szóm, drágám, lehanyatlott arcod emeld rám!« Haldokoló szemeit Thisbéje nevére kinyitja Pyramus egyszer még, ránéz, s így húnyja le újra.

67

Néz a ruhára s a trnek puszta ivor hüvelyére, s szól a leány: »A magad keze volt, s a szerelmed irántam, mely a halálod hozta, szegény! De merész kezem erre s van nekem is szívem: s ad ert, sebet ütni, szerelmem. Íme, követlek, holt; oka voltam, mondja a hír majd, holtodnak s követje; halál volt, más se, mi tlem tépni tudott téged: s a halál sem tép tova tlem. Mégis, hozzátok kettnk kér szava szálljon, ó, ti szegény szüleim, s ti szüli az én szeretmnek, hogy, kiket ennyire h szerelem s végóra köt össze, már irigyelni ne kívánjátok tlük az egy-sírt. És, fa, mely itt most egy nyomorult holttestre teríted, s nem sok id múltán kettre az ágaid árnyát, hordd az öles jeleit mindig, s illen e gyászhoz, hirdessék a gyümölcseid is feketén a halálunk.« Mondta, s utána a trt mellének szegzi, belédl abba a vasba, mi még vérnedves volt az öléstl. Égbeliekhez elér, a szülkhöz is elhat az óhaj: mert a szeder feketén csillog mindig ha megérik, és mi a két máglyán maradott, egy urna nyugosztja."

68

VENUS ÉS MARS. LEUCOTHOE. CLYTIE Szólani sznt; kis id tovatnt, s rege-mondani csendlt Leuconoe szava rá; nvérei csöndben figyelték. ,,Még a Napot, mindent ki irányít csillagi fénnyel, t is igázta a vágy; vágyáról szólok a Napnak. Mars kéjelgését, mondják, legelbb ez az isten látta Vénusszal, mert mindent lát meg elször. Tettükön elszörnyed, tüstént elmondja a férjnek, Juno sarjának, s a helyet meg a csínyt kibeszéli. Veszti eszét és mit mvész-keze mível, a munkát ejti le: sok vékony lánc-szálat kezd kalapálni, s hurkokat és hálót, finomat, mit a szem sose láthat; mvénél lengébb leng lenszál se lehetne, sem, mi tetkrl csüng lefelé, fonadéka a póknak; s hajlást s érintést követvé, tette ügyessé. Mesterien kerevetje köré teregette e szálat. Hitvese jött, meg a kéjelg hs véle az ágyba, s ekkor az elmés férj által kieszelt fonalakba, hév ölelés közben lekötözve, belégabalyodnak. Lemnius ekkor ivor kapuszárnyát tárta ki tágra, s hívta az isteneket; míg k lekötözve feküdtek, rútul; azonban eképpen rút vágy lenni egy éppen nem szomorú isten; nevetett rajuk erre; sokáig volt ez a történet kedvelt rege köztük az égben. Nemfeled Cythereia áll bosszút a beszédért, s azt ki az titkos kéjét sértette szavával, bünteti kéjvággyal. Hyperion gyermeke, szólalj: mit használ alakod s a szined, sugaras ragyogásod? Lám, ki tüzeddel egész földünk kerekét melegíted, most magad új tüzön égsz; s noha mindent kellene látnod, csak szz Leucothoét nézed, már másra se szegzed, mit vár mind a világ, szemedet. Megesik: Kelet-égen túlhamarost felkélsz, késn buksz máskor a habba, téli napot megnyújtasz azért, hogy benne gyönyörködj; megfogysz olykor, a bú elmédbl száll sugaradra, s éji sötétséggel rémíted az emberi szívet. Nem, mert föld közelében a hold bekerül közibétek, terjed a halvány szín rajtad; szerelem haloványít. t szereted pusztán, nem vágysz Clymenére, Rhodosra, Circe szép anyját, Aeán aki él, se kivánod, és Clytiét sem már, ki lenézve is annyira vágyott hálni veled, s szenved, tled sebesülten, a szíve most is; Leucothoe tesz már sokakat-feledvé, , kit a fszerterm föld legszebbike szült meg, Eurynome. De mikor felserdült lánya, az anyján úgy tesz túl szépségben, akárcsak a többin az anyja.

69

Orchamus, apja, achaemenidáknak volt fejedelme, hajdani Belusnak hetedik nemzésü utódja. Hesperiának ölén legelésznek a Nap paripái: nem füvet: ambrosiát; üditik, mindennapi munkán túl, fáradt testük, hogy ers legyen új röpülésre. Míg paripái amott szedegetnek mennyei étket, s Éj a soros, vágyott hálóba hatol be az isten, Eurynoménak, az anyjának képében a lányhoz; s Leucothoét kétszer hat társn közt leli, mécsnél, míg a futó orsón leng-puha lenfonalat fon. És miután anyaként csókot nyom a drága szülöttre, »Menjetek el, lányok; titkom van;« szól, »az anyától el ne ragadjátok, hogy szóljon titkon a lánnyal.« Megtették; s odabenn, immár tanu nélkül, az isten így szólt: »Én vagyok az, ki az évet mérem örökkön, én, aki mindent lát, aki által láthat a Föld is, én a világ szeme. Hidd: tetszel nekem.« Ejti le félve rokkáját remeg kézbl a leány, meg az orsót. Illik néki a félelem is. Nem késik az isten: ölti magára saját arcát, ismert ragyogását. Váratlan jelenésétl noha reszket a szzlány, hagyja panasz nélkül, hogy ert vesz a fényteli rajta. Most Clytie irigyen (minthogy fék nélkül imádta t régebben a Nap), s minthogy gylölte az ágyast, közhírré teszi nászukat és viszi apja füléhez végül a hírt. Ez felbszült, s lányát a kegyetlen, míg a leány esd karjával a Napra mutatva szólt: »Nem akartam, erszak volt!«, földmélybe temette szívtelenül, s magasan homokot hányt össze felette. Ezt Hyperionnak fia szétveti h sugarával, és nyit utat néked, hogy fölvesd nimfai képed. Mégsem tudtad már fölemelni fejed, mit a hantnak súlya megölt, s vérnélküli test, már halva hevertél. Szárnyas méneinek hajtója, mióta megégett lángjai közt Phaethon, mondják, szomorúbb soha nem volt. És a kihlt tagokat sugarának h erejével fáradozott, ha talán tudná melegíteni létre; csakhogy e hs akaratnak ers nagy gátja a végzet; illatozó nektárral hát telehinti a testet, hinti a hantot rá, zokog: »Eljutsz mégis az égbe.« Mennyei nektártól átjárt szép teste a lánynak foszlik szerte - s a föld illatban fürdik e testtl; hantjának mélyén lassan gyökeret ver a tömjén, szára ered, végül kimered csúcsával a sírból. S most Clytiéhez (bár kínját tán menti szerelme s kínja szavát, a gonoszt) a sugár ura már soha nem lép, nem közelít ezután hozzá szerelem gyönyörével.

70

Ettl fogva a lány észveszt vágyakozásban sorvadt, társaitól távol, szabad égnek alatta, éj s napon ült a csupasz földön, hajabontva, fedetlen, hosszu kilenc napon át nem evett, nem ivott, csak a harmat és a saját szakadó bús könnye mi éri az ajkát, ott ült, nem mozdult: a Nap arcát nézte szünetlen, s fordította fejét, ahogy az ment, egyre feléje. Teste a földbe tapadt, mondják: majd rajta a halvány szín halovány vérnélküli szárnak lesz szine; arcán pír terjed, szirom is feslik, valamint violáé. S most, noha már a gyökér ott fogja, a Napra forogva issza a Nap fényét, változva is rzi szerelmét."

71

SALMACIS. HERMAPHRODITUS Foglyul fogta fülét e csodás rege húgainak mind. Egy ,,Lehetetlen!" szól; egy másik: ,,Meg tud az isten mindent tenni bizony, ha valódi, de Bacchus ugyan nem!" Alcithoe a soros, szól hát; nvérei némák. Míg vásznán a vetéljét futtatja, regélget: ,,Idai pásztor Daphnisról, mit tudtok amúgyis, nem mondom ma el azt, mint tette a nimfa haragja féltékenységbl kvé: így ég a szerelmes. Arról sem szólok, hogy a természet joga ellen Sithon mint lehetett hol férfiu, hol pedig asszony. Nem szólok, gyermek-Jupiternek társa, te, hajdan Celmis, most gyémánt, rólad; s Curesok, a zápor mint termett titeket; s mint lett Crocus és vele Smilax csöppnyi virág; szavam édes lesz, mivel új, sziveteknek. Honnan olyan hírhedt, mért van, hogy a Salmacis árja emberi testeket elgyöngít, lágyít, ahogy éri: halljátok. Rejtett oka van, de hatása világos. Azt a fiút, kit szült Cythereia Mercuriusnak, Naisok idai barlangban táplálva nevelték; apját és anyját formázta az arca vonása, föl lehetett ismerni; nevét is azok neve adta. Esztend tizenöt telt el, s odahagyta hazáját, otthoni bérceit és neveljét, Ida hegyormát, új, sosemismert tájakon és folyamok közelében kedvvel kószálgat, könnyíti a kedve az útját. Járt Lyciának városain, s kár földre, a szomszéd tájra került; lelt ott fenékig tisztaviz szép kristály tóra, miben nem termett semmi mocsári nád, csúcsos kákát se nevelt, sem sást a vizében; látszik a föld, mélyén: zöld gyep n partja szegélyén, és örökös zölddel viruló gyönyör puha pázsit. Ott egy nimfa lakott, ki vadzést még sose kedvelt, íjat nem hajlít, sose verseng könnyü futásban, egyetlen nais, kit a fürge Diana nem ismer. Sokszor e szép lányhoz - mondják - nvérei szóltak: »Salmacisunk, fogj már dárdát, vagy tarka tegezt végy, Sok henye órádat szilajul színezze vadászat.« Nem ragadott dárdát soha , és tarka tegezt sem, sok henye óráját szilajul sose váltja vadászat; szép testét, megesik, forrás habjába füröszti, bontja cytorusi fésvel szét gyakran a fürtjét, s kérdi a víz tükrét, hogy is illik néki leginkább; vagy bujik átlátszó lepl puha lenge ruhába, s lágy levelek takaróján, lágy füveken heverészik, tarka virágot gyakran szed. S épp ekkor esett meg, hogy meglátta az ifjú legényt s áhítani kezdte. S nem lépett elibé, noha vágyott lépni elébe,
72

míg el nem rendezte magát meg a köntöse díszét, és arcát, hogy láthassák méltán gyönyörnek. Szólani így kezdett: »Ifjú, méltó, hogy alítsam: isten vagy; ha igen, közülük bizonyára Cupido, s hogyha halandó vagy, szüleid, tudd, boldogok, és a bátyád is boldog; boldog hugod is, ha hugod van, és, aki emljét ajkadhoz emelte, a dajkád; ám a legáldottabb jegyesed, mind közt a leginkább, hogyha akad méltó, kivel üld fáklyás lakodalmad. Hogyha van, én teveled titkos gyönyörökkel elégszem, hogyha pedig még nincs, jjj, lépjünk nászra mi ketten.« Ennyit mond a leány. S a fiúnak pír fut az arcán; mert nem tudja, Amor mi; de hozzá illik e pír is. Íly szinü épp a gyümölcs, mely fán függ nap sugarában, bíborosult ivor is, vagy a rten fogyni hajolt hold, míg érc-csöngettyt vernek hasznára, hiába. Végre csak egy testvércsókot kér tle a nimfa, és elefántcsontfényü nyakára kezét veti vágyón. »Hagyj el,« szól a fiú »vagy azonnal odébbszököm innen.« Salmacis elrémült: »Vendég,« szólt, »néked e tájat átadom én szabadon.« Fordul, megy, mintha bucsúznék, visszatekint, szépen meghúzza magát a cserésben, onnan les térden. S a fiú minthogyha a réten senkise volna jelen s nem látnák, jár-kel a fben, és a patak vele-játszadozó fodrába bemártja lábahegyét, azután belemártja bokáig a lábát; majd gyorsan, fürdésre a langy víz úgy hivogatja, zsenge alakjáról lágy leplét félrehajítja. Most bámul csak a lány, a csupasz test vonja a vágyát, felgyúl Salmacis, és tüzek égnek már a szemében, nem másképp, valamintha a Nap ragyogása alácsap tisztán, szép képét veri vissza a síma tükörlap; várni alig tud már, nehezen halogatja a kéjét, áhít hév ölelést, rjöng, nem fékezi vágyát. Testét most a fiú legelbb csapkodja tenyérrel, majd a habokba szökik s úszik, karjával evezve, és átfénylik a tiszta vizen, mint hogyha üveggel fedve a rajzos ivor vagy a hószinü szép liliomszál. »Gyztem, már az enyém!« a leány felzeng, veti messze leplét, és csupaszon maga is, beleugrik a tóba, fogja a vergdt, kicsikarja belle a csókot. Karral alá siklik, küzd kebelét tapogatja, omlik az ifjura itt meg amott, testére fonódik; Végül a minden ervel odébb s tovasiklani vágyót úgy átfonja, ahogy kígyó sast, hogyha magasba száll vele az; tekerül tüstént lábára, fejére, s két kiterült szárnyát farkával körbekeríti; mint ahogyan repkény kúszik fel a hosszu fatörzsre, s mint amiképp a polip megfogja a mélyben a zsákmányt,
73

mindenüvé kivetett csápokkal húzva magához. Ellene áll Atlantiades, s mit a nimfa remél már, mégsem nyújtja a kéjt. Testét testére tapasztja teljesen ekkor a lány, s »Te gonosz, csak küzdj, menekedni mégsem fogsz;« így szól, »ti nagy égilakók, ti tegyétek: minket semmi id egymástól el ne szakasszon!« Meghallgatja az ég; az a két test elkeverülve eggyé lett rögtön, s egy arc tündöklik a törzsön, mint ahogyan két ág, mikor egy kéregbe van oltva, együtt kezd növekedni, tovább is ersödik együtt; így az ers, szívós ölelés eggyé teszi ket, nincs már két testük, de azért ketts az alakjuk, nem fiu az, sem n: mindkett s mégsem e kett. Hát amikor meglátja, hogy t az a víz - hova még mint férfiu szállt - fél-férfiuvá bvölte, s a tóban tagjai lágyultak, kart tárt s nem férfiu-hangon Hermaphroditus szólt: »Adjátok a gyermeketeknek, édesapám meg anyám, a tirólatok elnevezettnek, azt: aki férfi e tóba belép, lépjen ki e tóból félig-férfiuként, gyöngüljön el ebben a habban.« Kétnem sarjuknak kérését teljesitették, és az a tó tlük tisztátlan bvös ert nyert." Vége meséjének; s munkál Minyas ivadéka még mindig, s istent s szent napját megveti, rontja. Látatlan sok dob döbben dübörögni rekedten hirtelen, és görbült kürtök sivitó zaja zendült, csengtek az érc-csengk; szállt sáfrány s mirrhai illat, és (alig is hihet) kezdett zöldellni a vászon, s vált a lecsüng sok szttes repkényfutamokká. Tkévé alakult egy rész; abból, mi fonál volt, lett a borág, kinöv kicsi kaccsá vált a vetél, s nem fonalat - fürtöt fest meg szép színnel a bíbor. Végét érte a nap, beköszöntött már az az óra, mit se homálynak nem mondhatsz, sem nappali fénynek, épp hol szomszéd még a sugár meg az éji sötétség, megrendül fedelük, lobogón felgyúlnak a fáklyák, és vöröses lángban tündöklik szerte a házuk, benne vadállat-képmások fenyegetve sikongnak. Félnek a nvérek, bújnak füstverte zugokba, messze tüzet, tzfényt kerüln szanaszerte szaladnak, s míg a homályba törekszik mind, már hártya takarja megtörpült tagját, s pelyhes lett végig a karja. Barna sötétben nem lehetett meglátni, miképpen vesztették el alakjukat k. Nem tollak emelték légbe e lányokat: áttetsz szárny tartja magasban. Szólni akarnának, csöpp testhez mért kicsi hangot ejtenek, és panaszuk sem egyéb, mint satnya csicsergés; erdt nem, padlást laknak, napfényt megutálnak, éjszaka röpdösnek, s denevér-nevük adja az este.
74

ATHAMAS ÉS INO Bacchus, az új isten, tisztelt lett Théba vidékén; rettent erejét nagynénje regéli a népnek, , ki a nrokonokból csak maga volt egyedül még bútalan, annyi közl, hanem értük bánatos is. Büszke, amért Athamas nyoszolyáján nyugszik a teste, s mert sok szép fia van, s mert dajkálhatta az istent; Juno rádühödik: ,,Biz az ágyaslány fia tudta", mondja, ,,a sok maeoni hajóst lemeríteni hallá, és az anyával széttépetni fiát darabokra, és Minyas három lányát beborítani szárnnyal: Juno mást se tehet, boszulatlan sírjon a kínján? Evvel elégedjem? S a hatalmam is ennyire menjen? maga oktat (az ellenség is sokra taníthat); mit tesz az rjöngés, Pentheus bús vége mutatja: hát mért is ne legyen, hogy akárcsak a vérei tették, most maga, Ino is gyötr tébolyba merüljön?" Lejts út, szomorú tiszafák mély árnya alatt visz néma sötét csöndben le a mélybe, a lenti lakokba, hol tunya Styx kanyarog, ködöket lehel, és hova árnyak szállnak alá, miután tetemük fönt földbe került már. Elhanyagolt e vidék, sápadtság s tél lepi síkját; jönnek az új lelkek s nem tudják, merre az ösvény. Styx-városhoz, az éjszinü Dis fejedelmi lakához. Ott a bejárat ezer, nagy a város, nyílt kapu tárul mindenhol, s ahogyan minden folyamot befogad fönt mindig a tenger, a lelkeket úgy befogadja e város, egy népnek sem szk, nem is érzi, ha megszaporodnak. Vértelenül járnak, test és csont nélkül az árnyak, egy tereken, más részük a lenti király palotáján, ismét más, amit itt fenn tett, ugyanazt teszi ott is; másokat érdemlett bnhdés járma nyomorgat. Mennyei székhelyrl Saturnus gyermeke Juno úgy döntött, ide megy le (ilyen nagy benne a méreg). Lép be, s a szent testnek súlyától nyomva, fel is nyög ott a küszöb; három fejeit fölemelve ugat rá hármat a Cerberus-eb; s Juno odahívja az éjszült nvérek csapatát, kiket engesztelni hiába. Börtön eltt, gyémántlakatú kapuiknak eltte ültek ezek, kígyóhajukat fésülve szünetlen. Ráismertek az éj imbolygó árnyai közt is, s keltek az istennk. Gonoszok helye volt az a tájék; Ott Tityos, feltárt beleit tépetni, kilenc hold térségén terül el; te szök habokat sosem érsz el, Tantalos, és felszökken elled az ág, a gyümölcsös; Sisyphos, ott kergetsz vagy emelsz lees követ egyre;

75

Ixion forog, zi magát, menekülve magától; és kik a bátyjaikat merték átdöfni, a Belos lányai, egyre vizet mernek, mely örökkön elillan. Mindezeket Saturnus lánya tekinti mogorva szemmel, s Ixiont legelbb, és Sisyphos arcát aztán, s megszólal: ,,Testvérei közt egyedül mért ez gyötrdik örökkön, míg Athamas s felesége, kik pedig engem megvetnek, fejedelmi lakukban ülnek?" S mondja okát útjának, gylöletének, s hogy mit akar. S amit óhajt, ez: palotája ledljön Cadmusnak, s Athamast vétekbe taszítsa a téboly. Össze parancsával kérést s ígéretet ötvöz, így buzdítja az istennket. Válaszul erre Tisiphone megrázta kuszált haja szürke gubancát, arca elé fityeg kígyóit félreseperte, s ,,Nincs szükség", így szólt hozzá, ,,kanyaros kerülkre; vedd, hogy amit csak akarsz, megtörtént. Hagyd el e csúnya tájékot s térj meg tisztultabb égbeli légbe." Vígan visszaered Juno; s hogy az égbe belépne, Iris, a Thaumas-lány tisztává harmatosítja. Tisiphone nem rest, véres fáklyát a kezébe zordan emel, s kiomolt friss vértl tarka köpenyt ölt, és derekát csavaros kígyóval övezve, a házból útnakered. Kísérként vele indul a Gyász is, s Rémület és Ijedés, meg a bomlottarcu Bolondság. Állt meg az ajtóban; megrendült Aeolus órjás ajtaja, sápadt szín szállt szét a juhar kapuszárnyon, elbújt még a nap is. Rémtl riadott a királyn, megrémült Athamas, ki akartak futni a házból; állt a kijárat elé akadályul a szörnyü Erinys, kígyó-görccsel ölelt rút karját vetve elébük, rázta-vetette haját: csattogva csapódnak a kígyók; egy részük vállán, más részük csusszan a mellén; mind sziszeg, nyelv-öltöget, vért s gennyet okádó. Most hajafürtjeibl két kígyót tép ki, s a kettt dögleletes kézzel behajítja; azok meg az Ino és Athamas mellében alá s föl bolygva futosnak, lelküket elnehezíti lehük; nem vernek a testen semmi sebet: de az elme, az érzi kegyetlen ütésük. Van vele még egy híg folyadék fenemérgü csodája: Cerberus ajkáról tajték, s rút nyál az Echidna nyelvérl, feledékenység s vele tétova téboly, könnyzuhatag, vétek, dühödés, vad vágya ölésnek, mind eggyé sajtolva; közé friss vért elegyített, s fzte ki réz-üstben, zöld bürköt kapva kanálul. Míg rémüldöznek, nosza, önti e vad keveréket kettjük kebelébe, szivük vele összezavarja. Majd meg a fáklyáját sebesen körben kavarintja, zi a tzkarikát, tzbl tüzeket szaporítva.
76

Gyz; a parancs megtéve; megy árnybirodalma terére vissza a nagy Disnek, s derekáról oldja a kígyót. Aeolides tüstént tombolva rikoltoz az udvar mélyén: ,,Haj, halihó! A berekbe, ti társak, a hálót! Mert egy oroszlánt láttam imént s vele két kicsi kölykét;" s mint valamely vadat, zi szegény, a saját feleségét; s anyja ölébl most a mosolygó, karja-kitáró zsenge Learchust rántja ki, és valamint a parittyát, légben csóválgatja, s a gyermeki arcot a durva sziklákon veri szét. Most már megháborul anyja, kínja miatt, vagy tán a belészórt méreg okozza, felvisit, és eszevesztve, zilált fürtökkel iramlik, hordva csupasz karján téged, csecsem Melicertes, s ,,Euhoe, Bacchus!" - üvölt. Juno nevet erre a névre, s szól: ,,Neveléséért a neveltfiad adjon ilyen bért!" Szirt hajol ott tengerre: az alja a víz rohamától vájt, s a fedett habokat viharoktól védi az íve; csúcsa magasba mered, s mélyvíz tükrére tekint ki. Fölrohan erre (ert ad néki az rület) Ino, nem habozik, nem fél, terhestl ugrik a tenger habja közé; s a nyomán felcsapva fehérlik a tajték. Szánta Venus vétlen s kínzott unokája keservét, s nagybátyjának eképp hízelgett: ,,Víz fejedelme, Neptunus, te, kinél csak az ég bír több hatalommal, bár nagy, amit kérek, de a véreimen könyörülj meg, kik, mint látod, az ion víz közepén hányódnak, s isteneid seregébe sorold. Becsül engem a tenger, hogyha valóban az habjából keltem a létre, és a görög tájon nevemet mindmáig az adja." Kérésére hajolt Neptunus: földi halandó részüket elveszi és így oszt nekik isteni rangot; arcuk is új, nevük is: maga Ino Leucothee lett általa, istenn; s isten fiusarja: Palaemon. Futnak utána, ahogy csak gyzik a sidoni társnk, s végs lábanyomát látják meg a szirti szegélyen; nem kétlik: meghalt; mellverve zokognak a Cadmus ház sorsán, hajukat tépik, mezüket hasogatják, s Junót, hogy nem igazságos, hogy szörnyü kegyetlen, vádolták. De bizony Juno nem trte e sértést, s így szólt: ,,Hát legyetek ti kegyetlen vad haragomnak f-emlékei!" És ahogyan szólt, tett is azonnal. Mert ezt mondta, ki leghívebb volt köztük: ,,Az úrnm én a habok közibe követem", s már ugrani készült, s nem moccant, mivel ím odantt merevülten a szirthez; másik, míg mellét tenyerével verni akarta, már fölemelt karját érezte, miként merevül meg; egy, míg két karját kivetette a tengeri habba, sziklává kövesült karját nyújthatta csak abba;

77

annak, amint a haját éppen szaggatni akarta, ujja keménnyé vált valamennyi, hajába tapadva; és ki milyen mozgásban volt épp, úgy kövesült meg. Egy rész meg madarakká lett: s ama víz tetejében gyakran az Ismenis-szárnyak hegye rebben a habban.

78

CADMUS ÉS HARMONIA Még nem tudja Agenorides, hogy tengeri isten lett unokája, leánya; legyzte a kínja, a gyásza, és az a sok csoda, mit látott: elhagyja hazáját - , ki a várost építette! - akárha a helynek végzete zné csak; tévelygett számüzetésben, s Illyriába került; felesége kisérte az útján. Bajtól és kortól nehezülten, a házuk elbbi búteli sorsáról szóltak s a maguk nyomoráról: ,,Tán csak nem volt szent", szól Cadmus, ,,rég az a kígyó, mit dárdám átvert, miután Sidont odahagytam, és melynek fogait friss magnak szórtam a földbe? Hogyha az égilakóknak ezért sújt szörnyü haragja, hát legyek én magam is kígyóvá, hosszuhasúvá." Szólt, s nyúlt is nyomban kígyóvá, hosszuhasúvá. Érzi, amint merevült brét beborítja a pikkely, és feketén mélykék foltokkal tarkul a teste, mellel elrezuhan, forran két lába is egybe, s lassanként kerekül, karcsul, hegyesül pici hegybe. Karjai vannak még; két karját tárja ki tüstént, s míg még emberi orcáin sok könnye patakzott, ,,Jöjj ide, kedves nm, te szegény, jaj, jjj ide," így szólt, ,,s míg valamennyire én vagyok én, fogj, két kezemet fogd, míg még kéz a kezem, s kígyó nem lettem egészen." Szólana még, de bizony tüstént két ágra hasad szét nyelve; hiába kiván, szavakat már nem lel a szóló, mert valahányszor jajpanaszát ki akarta zokogni, csak sziszegett: természettl csak e hangja maradt meg. Verte csupasz kebelét tenyerével a hitvese, felsírt: ,,Cadmus, jaj, te szegény, vetkezz ki e szörnyü alakból, Cadmus, jaj, mi ez itt? Hol a lábad, hol van a vállad, s kéz, arc, szín, s minden, mi, amíg szólok, tovatnik? Istenek, engem is íly kígyóvá mért nem igéztek?" Szólt; az meg szeliden nyaldosta az asszonya arcát, kedves ölébe, miként ismertnek, csúszik, alakját fonta körül, s a nyakára, a jól ismertre, simult rá. Látták kísérik; mind riad és remeg; meg csak síkos, tarajos hátát simogatta a szörnynek; s ím ketten lettek, s együtt tova is tekeregtek, míg a közel kerek erdnek sürüjébe nem értek. Nem kerülik most sem, de nem is marják meg az embert, emlékeznek rá szeliden, kik voltak, e kígyók.

79

PERSEUS. ATLAS. ANDROMEDA Átalakultukban szívüknek vígasza mégis szépunokájuk, akit meghódolt India tisztelt, és akinek sok szentélyét szentelte Achaia. Egymaga volt csak Abas fia az, noha törzse a törzsük, Acrisius, ki az istent még kirekeszti körébl argosi váruknak, s fegyvert emel ellene; róla, hogy Jupiter fia volna, tagadja; tagadja, hogy az, még Perseust is, ki fogant Danaéban, arany zivatartól. Acrisius megbánja hamar (hisz ers az igazság), hogy sértette az istent, s hogy nem látta, mi légyen lányának fia; egy most már fönt fénylik az égben; másik a híres zsákmánnyal, kígyóhaju fvel, híg levegt sziszeg szárnnyal szegdelve, suhan fenn. Míg fövenyes Libyának egén diadalmasan átszállt, hulltak a Gorgo-f fakadó vércseppjei szerte, mind befogadta a föld, kígyókat keltve bellük, innen olyan vészes föld ez, viperák nevelje. Majd meg a kósza szelek kergették végtelen égen, hurcolták ide és tova mint zivatarteli felht, már magas éterbl szemléli a lent szanaszét-szórt tájakat, és az egész földet körül-éri a röpte. Háromszor fagyos Északot és háromszor a Ráknak ollóját látván, Nyugaton, majd Napkeleten száll. Már lebukott a nap; éjre magát nem bízza a bajnok, atlasi országban torpan meg, Hesperiában; csöpp nyugovót, míg Aurorának Lucifer újra föl nem idézi tüzét, s Aurora a napkocsit, ott kér. Ott lakozott, akinél ember magasabb soha nem volt, Iapetos fia Atlas. Az birodalma a földnek széle, s a tenger, ahol liheg paripái a Napnak tnnek alá habban, s fáradt kocsitengelye csobban. Néki juhnyája ezer, s csordája is annyi csatangolt friss füvein, szomszéd sose háborgatja határát; szép viruló lombok fedték, mind fényes aranyból, fái sür aranyalmáját, ragyogó arany-ágát. Perseus szólt: ,,Ha a nagy nemzetség fénye, barátom, mit tisztelsz, tudd meg, Jupitertl lett születésem; hogyha csodálod a nagy tettet, csoda-tettemen ámulj, jószivet és fedelet kérek." Jut az egykori jós-szó, Parnassus-hegyi nagy Themisé, Atlasnak eszébe: ,,J az id, Atlas, megfosztják fád az aranytól, és Jupiter fia az, ki ezért lesz híres a földön." Ettl félt Atlas, sziklákkal környezi kertjét, s roppant nagy sárkányt állít oda, rzeni kertjét, és a határaiból minden vándort kirekesztett.

80

Néki is ,,Elmenj," szólt, ,,nehogy aztán meg ne segítsen, mit hazudozgatsz, hstetted, s maga nagy Jupiter sem!" Szókhoz erszakot is társít, lökné ki goromba kézzel a késlekedt s immár fenyegetve esengt. Gyöngébb Atlasnál (hisz ersebb volna-e bárki?), hát ,,A barátságom", szólal, ,,nem sokra becsülted, vedd az ajándékom!" S baljáról néki Medusa förtelmes képét (maga félretekint) odanyújtja. Vált, amilyen nagy volt, nagy heggyé Atlas: a fürtje és a szakálla liget; keze-válla gerince a hegynek; és feje már nem fej: hegyoromként égre mered fel; csontjai sziklakövek; majd szétntt minden irányban (istenek, így rendeltétek), s azután a nagy égbolt, oly sok csillaggal nehezült vállára, nyugodni. Hippotades immár szeleit börtönbe rekeszti, és, munkára ki int, föltnik az égi magasban fényes Lucifer is. Perseus köti lábra a szárnyát újra s a görbevasú sarlót felfzi övére, s tollas sarka a híg levegt szeli-szegdeli, szárnyal. Sok nép földje fölött szállt át, mind tnt el alatta, végre az aithiopok s Cepheus mezejére tekintett. Ott ártatlanul Andromedát, mivel anyja hibázott nyelvével, szörny bnhdésre tetette ki Ammon. Karja kemény sziklához van láncolva a lánynak; látja Abantiades, s ha a könny szél a hajával nem játszódna, ha forró könny nem omolna szemébl, márványnak vélné testét; tz száll bele tüstént, ámul, a látott szép lánytesttl megragadottan, s szárnyát lég magasán csaknem csapdosni feledve. Végre megáll és szól: ,,Méltó, de nem íly kötelékre, ám amely egymáshoz tud fzni heves szeretket, áruld el nevedet meg e földét, és hogy e láncot mért is verték rád." Hallgat csak, nem mer a szzlány szólni a férfiuhoz, lesütött szemeit betakarná kézzel, hogyha kezét nem fogná lánca lekötve; egy volt, mit tehetett: bséges könnyeket ontott. Többszöri kérdésére, nehogy még hinni lehessen, hogy bnrl hallgat, megmondja nevét meg a földjét, s hogy szépségében mint bízta magát el az anyja; s még szava végéhez nem is ért, mikor ím a hab árja, felzubogott, s a nagy árból szörny magasult ki elébük, s tág tükrére terült mellével a tengerözönnek. Jajgat a lány, fölsír; odafut bús apja meg anyja, mindkett nyomorult, de bizony több okkal az anyja. Semmi segítséget, csak könnyet hoznak, e búhoz méltón jajdulnak, s a bilincses testre borulnak. Mondja a vendég most: ,,Zokogásra idtök elég lesz késbb is, de segítséget csak e pillanat adhat.

81

Hogyha e lányt én megkérném, Perseus, Jupiternek sarja s a lánynak, kit börtönben arannyal anyává tett, kígyófs Gorgo megölje, ki bátran járom a tág levegt, szárnyam suhogatva az égen, vnek elbb vennétek, mint mást, biztosan érzem; érdemem is van elég, csak az ég pártolja a vágyam: s t megmenti vitézségem - de legyen feleségem." Így (ki habozna?) megegyeztek; s hogy megtegye, kérték, s még országukat is hozzá hozományul igérték. S íme, miként habokat hasogat hegyes orral a gálya, míg izzadt fiatal sok kar viszi-zi lapáttal, szüggyel a víz árján ugyanúgy túrt árkot a sárkány, s annyira volt csak a sziklától, mint lég magasán át megcsavarintva az ónt baleári parittya hajítja. Most a talajt lábbal löki el nagy gyorsan az ifjú s száll fel a fellegekig. Meglátta a férfiu árnyát víz tükörén az a vad, s kezd vívni a víz-szini árnnyal. Mint Jupiter sasa puszta mezn meglátja, miképpen sütteti kék kígyó Phoebus sugarával a hátát, s rácsap a háta mögül, s hogy vad feje vissza ne vágjon, vájja mohó karmát pikkely-teli tarka nyakába: Inachides ugyanúgy surrant le a híg levegbl, tört a dühös szörnynek hátára, s a fegyver acélját görbült markolatig, be a jobb marjába meríti. Súlyos sebben a szörny olykor fel a légbe vetdik, olykor a vízbe bukik, forog is, mint nagydühü vadkan, mit körüláll az ebek falkája s ugatja, riasztja. Tér ki veszett harapása ell gyors szárnnyal az ifjú: s hol csigahéjakkal telenött hátába, hol oldalt csontja közé, majd meg, hol hallá kezd alakulni vékony farka, suhintja belé sarlója acélját. Bíbor vérpatakot tajtékzik torka a szörnynek. Szárnyai fecskend rút vértl elnehezülnek, s átázott bokatollaiban sem bízhat a bajnok: tenger alól kibukó kszirt tetejét veszi észre, mit rázúdulván beborít tajtékkal a hullám; száll oda, balkarral megölelve a szikla szegélyét, vágja vasát három-négyszer véknyába a vadnak. Ekkor a taps meg a lárma betölti a partot, az égnek isteni házait is; vejükül várják vigalommal t, aki megmentette, ki majd fenntartja a házuk, Cassiope s Cepheus; s elibé lép, lánca-leoldva végül a szz, oka és szép díja a fáradalomnak. maga gyzelmes kezeit habmerve lemossa; és, hogy a kígyós ft a homok még föl ne sebezze, lágy levelet hint el, hínárt is hint el a földön, s Phorcys lánya Medusa fejét odafekteti szépen.

82

Most a növény, melynek bele még friss, teljesen él, mind fölszívta a szörny erejét, k lett, ahogy érte, és ágát-levelét átjárta a furcsa keménység. Kísérlik számos vesszvel a tengeri nimfák ezt a csodát, s örvendenek is, hogy mindig elérik; és a növény magvát szórják szakadatlan a vízbe. Innen a klárisnak természete: éppenilyen ma, rögtön, amint a szabad leveg megcsapja, merev lesz, és mi a tengerben hajlós ág, megkövesül kint. Három mennyeinek készít ugyanannyi gyep-oltárt; Mercurius balon, és te, csaták deli szze a jobbon, s állsz középütt Jupiter. Tehenet kap tle Minerva, borjat a Szárny-lábú, s te bikát kapsz, istenek apja. Majd, hozománytalan, Andromedát, nagy tette jutalmát elveszi végre a hs. Fáklyát Hymenaeus Amorral csóvál lépte eltt; keverül remek illat a lángba; függ a kapun koszorú; síp, lant és dal szava zendül mindenhol, mi a lelkeknek jól jelzi vigalmát. Széttárt szép ajtók aranyos termekbe mutatnak. Cepheus fbbjei nagy számmal gyülekeznek azonnal arra a feltálalt fényes fejedelmi ebédre. Majd, hogy jóllaktak, víg Bacchus szép adománya árad szét szivükön; s Lyncides kérdez a földnek si szokásairól, hogy a nép hogyan él, hogyan érez. si szokásaikat miután neki sorra regélik, Cepheus szól: ,,Kérlek, hs Perseus, rajta, regéld el, hogy mi vitézséggel tudtad s míly mesteri csellel kígyósfürtü fejét birtokba ragadni a szörnynek?" Mondta Agenorides: fagyos Atlas bérce tövében tér terül el, bástyák védik, s a bejárata mellett Phorcys ikernvér lánysarjai laknak; ezeknek, ketten vannak ugyan, közösen tartott szemük egy van; ezt, váltás idején, elorozta, kezét odavetve, majd meg messzees, útnélküli, srü cserestl rettenetes ksziklák közt, várába a Gorgonvéreknek elért. Szanaszerte a puszta mezkön és utakon látott több emberi s állati kvé vált alakot, kik látták volt a medusai arcot. meg a pajzsának szemlélte csak érctükörébl mit balján hordott, a Medusa iszonyteli arcát; s míg amaz álomban nyugodott, s szunnyadtak a kígyók, vágta fejét le nyakáról, és gyors szárnyon iramló Pegasus és testvére születtek nyomban a vérbl. Hosszú röptének sok nemhazudott veszedelmét sorra sorolja: milyen föld s víz illant el alatta, s csattogató két szárnya milyen csillagba csapódott. Elhallgat, mieltt gondolnák, mégis. Az egyik kérdi a fbbek közt tüstént: mért volt, hogy a három nvérbl csak ez egy hordott kígyót a hajában.
83

Mondta a hs vendég: ,,Méltó feleletre e kérdés: halld az okát. Nvérei közt ez a leggyönyörbb volt, vágyott és irigyelt, vetekedtek is érte a kérk; rajta a legszebbek mégis hajafürtjei voltak; ezt nekem az mondotta, ki még maga látta korábban. Neptunus szennyezte e lányt, mondják, a Minerva szentélyében. El is fordult Pallas, betakarta pajzzsal szzi szemét; s hogy a Gorgo mégse maradjon büntetlen, hajait sok csúf kígyóra cseréli. S mellén még ma is, ellenségei rémületére, hordja a kígyókat, miket bvölt ki a fényre."

84

ÖTÖDIK KÖNYV

85

PERSEUS ÉS PHINEUS Cephenek közepette amíg Danae deli sarja mindent sorra sorol, megtelnek a hercegi termek zúgó hangokkal, de nem ám lakodalmi dalokkal zeng és zúg a zsivaj, fene fegyvert hirdet a hangja; hirtelenül haddá kavarult lakomájuk olyan volt, mint csöndes tenger, mit a vad szelek ostorozása háborgat haragos hullámok hadseregévé. Mindjük eltt Phineus, e viszály vakmérgü vezére, érchegyü nagy krisgerelyét rezgetve kezében, ,,Itt vagyok, elragadott jegyesem bosszulni!" kiáltja, ,,szárnyad nem menekít, Jupiter se, kirl, hogy arannyá vált hajdan, hazudod." S a gerelyt vetné ki, de Cepheus ráharsan: ,,Mit akarsz? Milyen rület zhet e tettre, testvérem? Hát íly köszönet jut e messzesugárzó hstettért? Lányunk szabadítva; ez érte a hála? Tled ugyan - tudd meg - nem Perseus vette e lányt el: Nereisek súlyos dühe és szarvhomloku Ammon, és az a szörny, mely a vízmélyrl fölemészteni támadt bensm. Eltépték tled már akkor a lányom, veszni mikor kifeszült, hacsak az nem kell, te kegyetlen, néked, hogy tegye is, mert vígasz néked a gyászunk. Tán nem elég, hogy eltted volt lekötözve a lányom, s néki segítséget, jegyes és nagybátya, nem adtál: még sajnálod is azt, hogy más szabadítani támadt, s díját elvennéd? Ha e lány neked oly nagy ajándék, vetted volna a szikláról le, hová kiszögeztük. Hadd vigye most, ki megadta, hogy aggkorom árva ne légyen, és kihez érdeme és az adott szó már köti; hidd el: biztos vég elibé, nem elébed emeltük e férfit." Semmit nem felel az; csak rá s Perseusra tekintget: mert még nem döntött, melyikükbe röpítse a fegyvert; nem habozik hosszan, de heves harag-adta ervel megcsóvált gerelyét Perseusra hajítja, hiába. Áll az a pamlagban, Perseus pedig ellene pattan, visszahajítja vadul kelevézét s véle a mellét át is verné már, Phineus ha nem illan az oltár háta mögé, s az méltatlan nem védi a vétkest; hasztalan így se röpült a gerely, Rhoetust fejen érte. Ez lerogy, és a vasat csontjából tépi ki tüstént, ráng vonagolva, az asztalokat telefröcsköli vérrel. Most azután a tömeg féknélküli dúlt dühe felgyúl, röppen a fegyver, s van, ki ,,Halál", kiabál, ,,az apósra és a vejére, halál Cepheusra!" Kifutva a házból, égre kiált Cepheus: ,,Jól tudja a Jog meg a Hség, s vendégvéd isteneink: tiltottam e harcot."

86

Hadriadó Pallas pajzzsal fedi-védi az öccsét, s ad neki bátor ert. Egy Athis nevü indus is állt ott, gangesi Limnaee, mint mondják, szülte a tükrös víz mélyén; az alakja csinos, remek öltözetével még szebb volt, s még csak kétszer nyolc évei száma; járt Tyrus-adta, aranycsíkkal körített köpenyében; ékesitette nyakát szinarany nyaklánca, körív fésüje fogta körül mirrhás, sikamos hajafürtjét. Távoli tárgyat is átszögezett kelevéze-kivetve, kézívét pedig ennél is jobban feszitette. Néki, mikor hajlós szaruját görbíti kezével, Perseus, oltárról lekapott füstös nagy üszökkel verte be orcáját, húsába keverte a csontját. Ezt amikor gyönyör arcát vérben veti-hányja, látja az asszir hs Lycabas, h tábori társa, t igazán szeret s e szerelmét el sose rejt, sírva siratja Athist, ki keserves kínu sebek közt adja ki lelkét; majd mit elbb az vont fel, az íjat kapja kezébe hamar: ,,Viadalmadat énvelem álld hát; hosszan e gyermeknek sose fogsz vigadozni halálán; szégyened ez, nem a gyzelmed", szól. S mégcsak alig szól, illan is áthatoló hegyezett nyila nyomban a húrról; pattan odébb Perseus, felfogja ruhája redje. Híres sarlóját amivel lenyakazta Medusát, Acrisioniades döfi most mellébe; a bajnok haldokol, úszik már éjben szeme, néz keresen szerte: s amint meglátja Athist, odadl teteméhez; s sei árnyaihoz vigaszul viszi, hogy vele pusztult. Íme Syenébl Metion gyermeke Phorbas és Libye fia Amphimedon, két harcra-mohó hs, elcsúszott a meleg vérben, mely a földön elomlott; s föl sem kelhettek, mert Perseus kardja ütött át Phorbasnak torkán, bordáján Amphimedonnak. Actorides Erytust, kétél bárdja vivjét, Perseus nem sarlós karddal kaszabolta le: szörny súlyú borkevert, mely számos domboru képpel díszelgett, fölemelt két kézzel, s dobta a roppant terhet rá egyenest: rt vérét hányta a férfi, hullt le hanyatt, s már haldokoló feje verte a földet. Majd leteríti Semiramis-s-vér Polydegmont, Caucasuson született Abarist, Sperchionidest is hsi Lycetust, nyíratlanhaju hsi Helixet, véle Clytust, Phlegyast; s a halókat talpa tapossa. Ellenségével Phineus verekedni közelrl nem mer, dárdát vet, de nem t, Idast sebesíti, azt, aki nem harcolt s egy részre sem állt, de hiába. Nézi komor szemmel bsz Phineust, s mondja: ,,Ervel harcba ragadsz, Phineus, nosza láss hát - hisz te akartad ellenségednek, sebemért sebesülve lakolj meg;"
87

s tépve ki testébl, vetné is vissza a fegyvert, s véreveszítetten, rogyadozva a földre hanyatlik. Azt, aki legfbb volt Cepheusnak utána, Hoditest, vágta le most Clymenus; Prothoenort döfte le Hypseus, Hypseust Lyncides. Volt ott soraikban egy agg hs, Emathion, istenfél, jeles re a jognak; évei t verekedni nem engedik, így a szavával vív viadalt, dorgál, átkozza a rút-dühü fegyvert; néki, amint remeg tenyerével ölelte az oltárt, vágta fejét le Chromis, s az az oltár-lángba gurult le, s ott, noha félholtan, még átkát szórta a nyelve, és lelkét lobogó lángok közepébe lehelte. Majd Broteas s Ammon, két testvér, ólmos ököllel mindig gyzelmes - ha a kardon gyzne az ólom -, hullt Phineus által, s a Ceres-pap is, Ampycus, ékes tisztafehér szentelt szalagok koszorúzta fejével. Éppígy, Lampetides, te, kihez sosem illik ilyen tett, mert dalodat s békés lanthúrt zengetni szokásod, s ünnepi szent lakomát díszíteni dallal a tiszted. Messzire állt, békés lantpálcika volt a kezében, s Pettalus ekkor ,,Zengd", gúnyolta, ,,a többit a styxi árnyaknak!", s a fejébe a trt balról beledöfte. Összerogy, elhl ujjakkal sepri a lanthúrt, s míg rogy alá, végs panaszos dala száll a magasba. t boszulatlan elesni nem engedi büszke Lycormas, rettenetes reteszét leszakítja a jobb kapuszárnynak, s rontja a másiknak nyakaszirtjét szerte; az ekkor hull le a földre, miként bika dl le, ha éri a tagló. Bal kapuszárnyról is le akarta ragadni a zárat Cinyphius Pelates: de kezét átverte gyilokkal Marmarides Corythus, s odaszúrta ersen a fához; függött, s véknyondöfte Abas; de a földre le nem hullt, fogva kezét fogván a fa, csüngött holtan a deszkán. Eldl most Melaneus, aki Perseus híve gyanánt vítt, és Dorylas, legdúsabb úr nasamoni mezkön, földben-dús Dorylas, akinél nem akadt aki többet birtoklott, aki több gabonát tett volna a csrbe. Lágyékába rohant a reá rézsút röpitett rúd, vészes e hely. S aki verte sebét, s most látja, miképpen nyög lelkét kilehelve, miként fordul szeme félre, Bactrius Halcyoneus, ,,Legyen ennyi, amennyire hulltál, oly sok földbl," szól, ,,a tiéd", s odahagyja a testét. Rá a meleg sebbl kiragadt kelevézt veti vissza bosszus Abantiades: orrának szállt közepébe és a nyakán kiszaladt, kétoldalt állt ki a vége. Kedvez a sors a kezének, ezért Clytiusra, Clanisra, két egy-vérre külön sebbel visz végveszedelmet: tört a kemény kézzel kivetett krisfa keresztül annak két combján, s a vasat Clanis ajka harapta.
88

Elhullt még Céladon Mendesius, el vele Astreus, anyja palaestin n volt ennek, az apja nem-ismert; s Aethion, a jövt aki rég jól látta, tudóan, most meg a jósmadarak rászedték; véle Thoactes apród, és a gonoszhír apagyilkos Agyrtes. Még sokkal több is várt rá; mert mind nekitámad nagyhevesen; s eggyé-esküdve a nagy sereg, ádáz harcot vív, letiporni az érdemet és az adott szót. Hasztalanul-híven pártolja apósa, anyósa, s frissen-nyert felesége a hst: jajuk árad a termen, s náluk a fegyveri zaj s a lehulltak jajszava harsabb, isteneit palotájuknak fertzteti vérrel bven a bsz Bellona, csatát szít újra meg újra. Perseust most Phineus s Phineus sokezer követje állja körül; szállnak szaporábban a jégzivatarnál innen-amonnan a nyílvesszk, szeme és füle mellett. Fölmered koszlopnak veti ekkor a vállát, hátát óvja, s a szembeszökkkel szembeszegülve förgeteget föltart. Balról buzdul neki bszen chaonius Molpeus, jobbról nabataeus Ethemon. Mint ha az éh-tigris barmoknak hallja külön két völgynek ölébl szállni felé szaporán bgését, s már támadni akar, csak még nem tudja, melyikre: így habozott Perseus, hova sújtson: jobbra-e, balra? zi odébb Molpeust, ikráját szúrja keresztül, s futtával megelégszik; mert dühödött vad Ethemon nem hagy idt neki, fönt a nyakát sebesíteni vágyik, csakhogy a túlhevesen kilökött kard eltörik ekkor, ugrik az oszlopnak peremérl vissza a vége, és beakad gazdájának gégéje tövébe. És még ez sem elég, egyedül nem okozza halálát; Perseus volt, ki a megremegt, kardnélküli karját esdve felé-emelt, lekaszálta a mercuri késsel. Majd, látván, hogy azok sokasága ert vesz erényén, szól Perseus: ,,Ti akartátok, segedelmet ezért hát ellenségemnél keresek. Fordítsa el arcát mind, ki barátom!" A Gorgo-ft odatartja elébük. ,,Válassz mást, a csodáiddal megijeszteni", mondja Thescelus; és ahogyan keze kívánt küldeni kopját, végzeteset, mereven márvánnyá pontosan úgy vált. Majd ehhez közel Ampyxnak, mikor által akarta döfni a büszkesziv Lyncidest, kardkitaszító jobbkeze megmerevül, sem elre, de hátra se lendül. S most Nileus, ki magát hazugul vallotta a hétág Nílus utódának, s pajzsán is hét folyamágat vésve arany- meg ezüstbl, hordott, ,,Nézz ide, Perseus," így szólt, ,,nézd meg az én törzsem, s hogy honnan eredtem;

89

nagy vigaszod lesz majd, ha a hallgatag árnyakig úgy szállsz, hogy megöld íly férfiu volt"; végs szava közben hangja apadt, megsznt; nyílt ajkát hogyha tekinted, vélnéd: szól; de a szóknak utat merev ajka nem adhat. Korhol Eryx: ,,Félsztl, nem a Gorgo bverejétl lettetek íly merevek. Jertek velem és rohamozzunk, ezt a varázsfegyver-rázót nosza verjük a földre." S inditaná rohamát; de a föld ottfogta a lábát, s lett fegyvervisel, sose-lép sziklaszoborrá. Méltán bnhdtek; hanem egy Perseus-követ is, míg Perseus pártján a csatáját vívja, Aconteus, megpillantja a Gorgo-ft, s merevül kovakvé. Rásújt Astyages, épp most, hosszúhegyü karddal: azt hiszi, hogy még él; belependül csengve a kard-él. Astyages döbben, s ugyanazzá válik eközben, márvány-arca csodálkozik és így dermed örökké. Köznépbl neveket hosszú is volna sorolni: kétszázan voltak, kik e harcnak utána megéltek, s kétszázan, kik a Gorgót látván megmerevültek. Bánta nagyon most már Phineus jognélküli harcát; s mit tud tenni? Körül szobrok, más-más alakúak, bennük övéire ismer már, néven hívogatja mindegyiket, s a szemének alig hisz: megtapogatja azt, ki közel van: mind márvány. Elfordul, esengve tárja ki két karját, kezeit, megvallja a vétkét: ,,Gyztél már, Perseus. Távoztasd szörnyü csodádat, vidd a medusai orcát, mely kvé teszi testünk, vidd, kérlek. Nem gylölség, nem a trónra irígység hívott harcra: a hitvesemért fogtam csak a fegyvert. Téged az érdemeid, jogosulttá engem id tett, Bánom, hogy hamarabb nem léptem vissza. Te bátor, életemet kérem csak tled: vidd el a többit." Így könyörög, s szemmel Perseusra tekinteni nem mer; s szól hozzá a vitéz: ,,Mit tlünk, nyúlszivü Phineus, kaphatsz, és mi a gyávának, tudd, nem kis ajándék, már ne remegj, megadom: vas nem fog sérteni téged. St, emlékmvet, minden koron át maradandót, kapsz: az apósomnak házában látnak örökké; nm, jegyesének szobrában, vígaszra találjon." Mondja, s a Phorcys-lány arcát odatartja, amerre Phineus fordította fejét, reszketve-vacogva. Fordult volna el onnan is az, s nyaka megmerevült már, s vált a szemében a nedves rész is sziklakeménnyé; látszik a félénk arc, a könyörg orca a márvány szobron is, és a lecsüng kéz, meg a bntudatos kép. Gyztes Abantiades hitvessel tér meg a honba, s támad, az ártatlan nagyapáért állani bosszút, Proetusnak, ki elbb fegyverrel elzte a bátyját, Proetusnak, ki az Acrisius várát bitorolta.
90

Ámde se fegyvere, sem bástyája, a jogtalanul bírt, meg nem védte a kígyós szörny zordfényü szemétl. Téged, csöppnyi Seriphosnak feje, ó, Polydectes, meg nem lágyított a vitéz sok vad viadalt vítt ékes erénye s a balsors sem, te csak rzöd a ggös gylöletet, s ádáz haragod sosem éri határát. Csorbitanád a dicsséget, s a Medusa-ölésrl hajtogatod: hazudott. ,,Igazam hát megbizonyítom," szól Perseus, ,,forduljatok el!" S a Medusa fejével változtatja királyi fejét vérnélküli kvé.

91

HIPPOCRENE. A PIERISEK Eddig aranyból lett öccsét kísérte az útján nagy Tritonia; most fellegbe takarva, Seriphost már odahagyja, s a jobbja fell Cythnust, Gyarost is, s tengeren át lebben Thébába a legrövidebben, szz Heliconra siet. S miután tetejébe került már, ott a tudós nvérekhez, meg is állva, eképp szólt: ,,Híre került a fülünkhöz egy új forrásnak, amelyet itt a medusai szárnyas ló vas-körme fakasztott. Éppen ezért jöttem, hogy lássam az új csoda-dolgot; anyja szök vérébl mint született maga, láttam." Válaszul Uranie: ,,Házunkhoz akármi hozott is, lelkünknek mindig nagy öröm, ha elénkbe vetdöl, nem költött az a hír, hisz a forrást Pegasus adta, tle ered", s ama szent vízhez már vitte le Pallast. Megbámulta a lólábtól lett frissviz forrást Pallas amott hosszan, s körülötte az si nagy erdt, barlangját, mezejét, a virágok számtalan ezrét; s foglalatosságuk, boldognak mondja lakásuk Mnemosyne lánysarjainak. Mire egyikük így szólt: ,,Ó, te, ki, hogyha a bajnok-erény nem emelne fölébünk, még e karunkba kerülhetnél, Tritonia úrn, jól szóltál, hivatásunkat, dícsérve lakunkat, jó a sorunk, csak biztonság is volna e sorsban. Csakhogy (a véteknek nem tiltott semmi) riasztja szzi szivünk minden, rémlik még durva Pyreneus képe nekünk, s még nem szedhettem rendbe a lelkem. Daulisi földeket és Phocist thrák katonákkal elfoglalta vadul, s jog nélkül rajta parancsolt. Parnassus tetejére siettünk; látta utunkat; színleli azt, hogy az istenségünk tiszteli, képe; s »Mnemonisek,« szólt, mert ránkismert, »mért menekültök? Hajlékom ne kerüljétek, kérlek; nagy a zápor, tombol a szél;« (zivatar hullt épp) »alacsony kalibába gyakran tértek az égbeliek.« Szava és az id is meggyz minket, igent intünk, házába belépünk. Már a vihar megsznt, Aquilo leteperte az Austert, elfut a sok füstös felleg, derül újra az égbolt. Menni akartunk hát; kapuit becsukatta Pyreneus, s fogna erszakhoz; de a szárnyunk megmenekített. S mintha követne, megállt most tetejében a várnak, s »Merre tinektek«, szól, »tárul majd nékem is ösvény«, s esztelenül veti már le magát a torony tetejérl; arcra zuhan, töri szét csontját, szétzúzza az arcát, s verdesi, vétkes vérétl mely síkos, a földet."

92

Míg ezt mondta a szz, tollak zaja hallik a légbl, s üdvözl szavak érkeznek magas ág tetejébl. Fölfigyel erre (a szó értelmes), honnan eredhet, kérdi az istenn, mivel azt hiszi: emberi szózat. Ág tetején madarak voltak, panaszolva kilencen végzetüket, mindent kik tudnak utánzani, szarkák. Ámul az istenn; s istenn mondja, a múzsa: ,,Nemrég váltak ezek, versenyben vesztve, madárrá. Pieros apjuk, Pellának dúsföldü királya, s Paeoniából Euippe volt anyjuk. Esengte Lucinát anyjuk (ki szülését várta) kilencszer. Számuktól a szivük duzzadván ostoba dölyfben, jöttek e nvérek, szelték át Haemoniának városait meg Achaiának, s vetekedni kihívtak: »Tompaagyú tömeget többé sose csaljatok édes és hiu hangokkal; jertek viadalra, ha mertek, Thespiasok, vélünk. Hisz sem hangunk, se tudásunk nem gyatrább, s számunk ugyanegy. Vagy, vesztve a harcban, át a medusai forrást és a hyant Aganippét engeditek, vagy egész hó-burkolt Paeoniáig Emathie mezeit mi. A döntést nimfa-raj adja.« Csúf vélük versenyt vállalni, de visszariadni csúfabb. Esküsznek kijelölt nimfák a vizekre, s kszirtbl faragott padokon köribénk telepednek. Sorskivetés nélkül, ki elbb viadalra kihívott, égi hadakról zeng: a gigászok tetteit álnok nyelve dicséri, nagy istenekét kicsinyíti dalában; zengte, a föld legmélyébl mint kélt ki Typhoeus megrémítve az égieket; mind megfutamodtak, végül a lankadozó csapatot befogadta Egyiptom földje, s a Nílus, mely szétoszlik hét folyamágra. S hogy földszülte Typhoeus még ide is nyomukon jött, s ál-alakokba az égilakók mint búttak elle: »Nyájvezetvé vált Jupiter; s Libye-beli Ammont«, szólt, »csavaros kos-szarvval ezért mintázza a mvész; Delosi Úr hollóba, lapult Semele fia bakba, Phoebus-húg macskába; tehén Saturnia, hószín; és Venus ott hal lett, s Cyllene istene íbisz.« Eddig szólt citharája, idáig szózatos ajka; s most mi, az Aonisok hivatunk. De lehet, hogy idd sincs, kedved sincs dalaink sorait befogadni füledbe." ,,Csak ne habozz, rendben mondd el, mit zengtetek erre", szól s le is ül szells árnyán ligetüknek az úrn. ,,Egyre", a múzsa felel, ,,bíztuk mi, hogy állja a versenyt. Calliope fölkél, repkényt fz lenge hajára, halkan hangzó húrt pendít próbára hüvelykkel, s íly dalokat társít meg-megvert lant-idegekkel.

93

CERES ÉS PROSERPINA »Földbe a görbe ekét legelbb a Ceres keze nyomta, búzát legelször adott, szelid étket elször, törvényt legelbb; a Ceres adománya, amink van: zengenem t kell hát. Csak tudjam zengeni szépen, méltón róla a dalt, aki méltó mindig a dalra! Egy téres sziget áll rárakva gigászi tagokra, Trinacris, s tömeges terhével nyomja Typhoeust, t, ki az égbeli székhelyeket kívánta lakásul. Küzd ez folytonosan, fel-feltámadna a földbl, csakhogy az auson bérc, a Pelorus alatt van a jobbja, balja Pachynus alatt; Lilybaeum nyomja a lábát, és a fejére az Aetna borul, s ez alól homokot hány, fekve hanyatt, s tzlángot okád fene-torku Typhoeus. Gyakran gyrkzik, hogy a föld terhét tovalökje, s városokat s a hegyek tömegét legurítsa magáról; s reszket a föld, s retteg fejedelme a néma seregnek: még a talaj beszakad, rés nyílik, tárul a mélye, s reszketeg árnyait ott megijeszti a mélybeható nap. Ezt a csapást rettegve, kiszállt éjlepte lakából most a király, s kormos paripáktól vont szekerével járta be, vizsgálgatva, sicul földjének alapját. És miután fürkészve se lelt sehol omladozásra, elveti félelmét; hanem ormáról Erycina rápillant, s így szól, szárnyas gyerekét megölelve: `Fegyverem is, kezem is - sarjam! - te vagy, és hatalmam; mindeneken gyz nyiladat kapd kézbe, Cupido, s annak az istennek mellébe suhintsd be a vesszd, harmadik országot ki kapott, mikor osztakozás volt. Isteneket, Jupitert te legyzöd, a tenger erit, és azt is, ki eltt hódolnak a tenger eri. S nyugszik a Tartarus? Édesanyád s a magad birodalmát nem terjeszted rá? A világnak harmada vár rád! Megvet az ég is már, mivel oly nagy a béketürésünk: s hogyha az én nagy erm kicsinyl, Amoré veletörpl. Nem látod? Pallas, s a gerellyel-fürge Diana elpártolt tlem. S a Ceresnek lánya, ha trjük, szz marad úgy, mint k; hiszen épp azt vágyja-reméli. Védd a hatalmunkat, ha szivednek kedves: az úrnt fzd nagybátyjához.' Venus így szólt; az meg a tegzét oldja ki, és az ezer nyílból, ahogy anyja kivánja, vesz ki olyan vesszt, melynél hegyesebb nem akadhat, sem, mi kevésbbé ingadozó, sem célbatalálóbb; hajlékony szaruját térdén homorítja, s a horgas nádat a nagy Disnek szívén átfúrja azonnal.

94

Hennai várfaltól nem messzire fekszik a mély tó, Pergusnak nevezik; több hattyút zengni Caystros még maga sem hallhat hullámzó habjai hátán. Sr liget koszorúzza vizét, puha lombjaival mint fátyollal fedi-óvja a Nap lobogó sugarától. Árnyban a nedves föld ad bíborszirmu virágot: tart a tavasz folyton. Hol míg Proserpina játszik, és violát szedeget, vagy lel ragyogó liliomra, s gyönge leány-kedvvel telitölt kosarat, ruha-öblöt, lánypajtásaival vetekedve a fürge szedésben, Dis meglátja, belészeret és már messzerabolja: oly gyors volt a szerelme. A lány rémülten az anyját s társnit szomorú sikolyokkal hívja, de anyját még többször; s ahogyan mellén megtépi ruháját, róla az ing leomol, s a virág mind hull ki belle; gyermeki éveinek nagy volt, lám, együgyüsége: még ez a csöpp kár is fájdalmas szzi szivének. Hajtja a lányrabló a kocsit, szólítja nevükrl, zi sebes lovait, nyakukon s a sörényükön éjszín festéktl feketült gyepljét tágraereszti; mély tavakon s ként gzölg Palicus-mocsaraknak színe fölött vágtat, hol a földbl forr föl a pára, és hol a Bacchiadák, két-tengerpartu Corinthus sarjai, egy nagy s egy kis öböl közt várat emeltek. Van Cyane meg a pisai hs Arethusa között egy fok, hol a tengert, mint két szarv, bekeríti a földnyelv. Itt lakozott, akirl a nevét is nyerte a forrás, siceli nimfák közt híres Cyane, a legels. Köldökig ez kimagaslik az örvény forgatagából, látja az isteni lányt, ráismer, s mondja: `Ne messzebb! V sose léssz, ha Ceres nem akarja: mivégre a rablás? Meg kell kérni a lányt. Ha kicsinyt szabad egybe a naggyal vetni: bizony lobogott énértem is egykor Anapis; s asszonya is lettem, mert megkért s nem megijesztett.' Szól, és széttárul két karja; csak áll akadályul. Saturnus fia már nem fékezhette haragját, rettenetes lovait buzdítva, kemény keze fogta s forgatagába ers jogarát leütötte fenékig; nyúlik a föld tüstént s ösvényt le a Tartarusig tár, s örvényébe alárohanó szekerét befogadja. S most Cyane, a rabolt lányért s forrása vizének megsértése miatt gyászol, nincs vígasza, csöndben hordja sebét, s olvad csupa könnyé teste egészen, s melynek odáig nagy védistene volt, ama vízzé omlik alá. Láthatnád, mint lágyul meg a teste, csontjai hajlókká s lágyakká körmei válnak; és legelbb, mi kicsiny s karcsú volt rajta, az olvadt, kék hajafürtjei, ujjai és lábszára s a lába; mert hisz e karcsu tagok hs habbá átalakulni
95

könnyen tudnak; utána a váll, meg a hát, meg a csíp és emli enyésztek egészen csörgetegekké; végül az él vért víz váltja a szerte s elomló összes erekben föl: mije sincs, mit fogni lehetne. Közben az elbúsult anya minden földön a lányát s minden tengereken szanaszerte hiába kutatta. t a vizes fürttel fesl Aurora pihenni nem láthatta, s Hesperus. Ám két fényesen ég mézgafenyt lobbant két kézzel lángra az Aetnán, s harmatos éjeken át vélük jár nyugta-veszetten. Majd, hogy a nyájas nap csillagfényt elhalványít, alkonyi tájaktól keletig fürkészi leányát. Lankadozott, kínozta a szomj, s nem lelt ajakának enyhet-adó forrást, s ím szalmatets kicsi kunyhót pillant meg, koppant a kis ajtón; j egy anyóka bentrl, látja az istennt, aki tle vizet kér, s ad neki édes italt, maga hinti meg árpadarával. Míg iszik, egy fiu áll elibé, csúfszáju, goromba, és kinevetve az istennt gúnyolja mohónak. Megbántódik az istenn, s mit még nem ivott ki, önti nyakon tüstént a beszélt árpaitallal. Foltossá színesült orcája, s a karja helyében láb van már; megmásul a test, megtoldva farokkal; törpül azonnal, hogy nagy kárt valahogy ne okozzon, csöppnyi alakba: kicsiny gyík lesz, kicsinyebb a szokottnál. Ámul az éltes anyó, zokog is, kap az új csodalényhez; surran ez, elbúvik; színéhez az új neve illik: »csillag-gyík«: testét rt csöppek csillagosítják. Míly földön s habokon tévelygett akkor az úrn, hosszu sorolni; a föld kerekén folt nincs keresetlen. Sicaniába megint megtér, mindent bebarangol, majd Cyanéhoz is ér. Ki ha nincs így átalakulva, hát mindent elmond; hanem így nincs ajka, se nyelve, s szólani bárhogyan áhítozott, rá eszköze nem volt. Mégis adott bizonyos jelzést: amit ismer az anyja, s mely szent forgatagába esett volt, Persephonénak azt az övét most habja szinén feldobva mutatta. Mit miután látott, minthogyha a lányragadást csak ekkor tudná meg, kusza fürtjét tépte az úrn, verte a két kebelét, két kézzel verte kegyetlen. Még nem tudja, a lány hol van most; szídja az összes földet mint hálát nem adót, gabonára se méltót, Trinacriát legelbb, mivel ott lelt kára nyomára. Itt dühödött kézzel, mi göröngyöt fordit a földben, minden ekét széttör, dögvészt vet a földmivelkre és az igás ökrökre; parancsol a búzamezkre: csalni bizalmat; a föld mélyén megrontja a magvat. Híres ers termékenysége e földnek egészen elsorvadt: veteménye csirában szerteenyészet,
96

és hol a nap túlsok, hol túlb s rontja a zápor; csillagok is, szelek is kárt tesznek benne, madárhad falja mohón a magot; kóró és konkoly emészti csúful a búzavetést, s amit irtani nem lehet, oly gyom. Elisi habból Alpheios szeretje kidugja végre fejét, s iszamos hajafürtjét hátrasimítva így szól: `Ó, te a föld kerekén keresett hajadonnak és a vetésnek is anyja, ne légy soha ennyire ádáz; h hozzád ez a föld, lobogó haragod ne tiporja. S vétlen: kényszerüen tárult fel a lányragadónak. Nem honomért esdek: mint vendég jöttem e földre; Pisa szüli hazám, s Elisbl származom; itt csak mint jövevény élek, de e földjét Sicaniának legjobban szeretem; s itt én, Arethusa, lakást és isteneket tartok. Kegyes úrn, óvd meg e partot. Mért hagytam helyem el s mért jöttem el Ortygiába tágterü tengeren át, elmondanom eljön az óra, mely rá érett lesz, ha a gondtól könnyül a szíved s felvidorulsz. Szabad ösvényt nyit lent nékem a földmély; mély üregek seregén csörgök tova, itt ütöm aztán föl fejemet végre, s föllátok a csillagos égre. Hát mikor éppen alant folytam, Styx forgatagánál, ott szemeimnek elé villant Proserpina lányod: még szomorú, az ijedtség még nem hagyta el arcát, ámde királyasszony, de az éji homály birodalmán legmagasabb úrn, felesége a lenti királynak.' Hallja a bús anya ezt, megdöbben, szikla gyanánt áll, mint kibe villám vert. De nehéz nagy kínja elzte súlyos kábulatát, szökken szekerére s a fels légbe suhan. Bszült, felhsült arccal elébe áll Jupiternek; a fürtje zilált; iszonyú a haragja; s szólt: `Jöttem hozzád, Jupiter, könyörögni a kettnk véréért. Ha talán az anyán meg nem könyörülnél, mint apa légy lágyabb, ne legyen számodra silányabb gond e leány csak azért, mert én szültem neked egykor. Ím, ki után nagy utam járom, fölleltem a lányom, föllelt hogyha lehet, kinek elveszitése bizonyság, vagy ha kirl tudjuk, hogy hol van. Tröm a rablást, hogyha a lányt újból ideadja; hiszen sose méltó lányodhoz rabló, ha talán méltó az enyémhez.' Juppiter erre `Közös zálog', mondotta, `szülöttünk, s gond: az enyém s a tiéd; de igaz nevet adni ha tetszik tetteknek: bizony ez sose volt sem bn, se gonoszság, csak szerelem; s az ilyen vért nem bánthat a szégyen; csak te akard, úrn. Jupiter testvére, ha semmi mást nem bír, ez sem kicsiség! S más mindene is van, csak sors állította mögénk. De ha oly nagy a vágyad válásukra, legyen: Proserpina térj én az égbe;

97

egy csak a feltétel: ha alant még ajka nem ízlelt étket; mert tiltják máskép elválni a Párkák.' Mondta; Ceres lányát hazavinni akarta szilárdan. Csakhogy a sors nem hagyta: a szz megtörte a böjtjét már odalenn: míg járt szeliden, szép kertek ölében, egy gránátalmát szakitott dúshajlatú ágról, és halovány hüvelyébl hét magvat kiemelve, ajka közé befogadta. Nem is volt más, aki látta, Ascalaphus maga csak, kit - mondják - egykoron Orphne, , az Avernusnál nem nagy hír nélküli nimfa, szült, Acheronjától, árnyékos rengeteg erdn; látta, s elállta gonosz vádjával a lány hazatértét. Felnyög az istenn, s tanuját, ki kiadta a titkát, váltja madárrá: loccsant rá Phlegethon-vizet, erre ajkán csr csücsörül, n tolla, kerek szeme szörnyül, nem maga már, testét barnás két szárnya borítja, megduzzad feje, görbülnek nagy karmai vissza, csak lustán mozgatja megernyedt karjai tollát, ronda madárrá lett, a közel gyász hírüladója, lomha bagoly, mely a földilakók számára iszony-jel. Nyelve miatt t s vádja miatt ez a rettenetes sors méltán érte; dehát Achelous lányai, szzlány orcátokhoz a toll honnan lett és a madárláb? Vagy, mert míg Proserpina szedte a zsenge virágot, bölcs Sirenek, a társnk közt ott voltatok akkor? Kit miután az egész földön hajszolva hiába, kértétek, hogy a tengerek is tudják e keservet, s tudjatok ár föliben tovasiklani szárny-evezkkel, akkor az istenek ezt könnyen s kegyesen meg is adták, s tagjaitok - láttátok - sárgás tollba borultak. Ám, hogy a szép, fül-igéz dal, mely drága ajándék ajkatokon, nyelvnek híjával mégse maradjon, emberi hangotok és lány-arcotok rzitek így is. Békít Jupiter most öccse s a gyászagyötörte nvér közt a futó évet szétosztja egyenln. Innen az istenn két honban tartja uralmát: tölt félévet az anyjánál, feleévet uránál. Színe az arcának megfordult s színe szivének; mert kit odáig még Dis is látott szomorúnak, vídámhomloku lett, valamintha a nap, mit a nedves fellegek elfedtek, felhkbl - gyzve - kifordul.

98

ARETHUSA Kéri Ceres, a kegyes, felüdülve, s a lánynak örülve, mért vagy szent forrás, Arethusa, miért menekültél. Hallgat a hab, ft mély forrásból vet föl az úrn, hínárzöld hajait kézzel száradni simítja, s régi szerelmérl Elis folyamának eképp szól: `Én az achájai nimfáknak voltam seregébl egy; s nem akadt, ki serényebben járt volna a berken, vagy ki vadászhálót lett volna kivetni serényebb. S bár alakom hírére bizony sohasem törekedtem, csak bátor voltam, mondottak szépalakúnak. Annyira dícsért szép orcám sose volt örömömre; más örvend, engem falusit, piritott, hogy a testem oly gyönyör: hittem, hogy vétkek vétke, ha tetszem. Stymphal erdbl tértem haza lankadozóan; hség volt, s a hevét még megkettzte a munka. Föllelek egy patakot, miben örvény nincs, se morajlás, teljesen áttetsz a fenékig, kis kavicsát mind megszámlálhatnád, s alig is látszott tovafolyni. Ott a fehér fzfák, habtáplált nyárfai lombok adtak a vízbevesz partnak természetes árnyat. Indulok, és legelbb talpam mártom be a vízbe, majd térdig bemegyek; nem elég ez, lágy puha leplem oldozom és levetem, hajlós fzágra terítem, s elmerülök csupaszon. Csapkodva a vízcsobogásban játszadozom, karomat kivetem, s ide és tova siklom, s ekkor a vízmélyrl sustorgás ér a fülembe, megriadok, s a közel partnak peremére kiszállok. »Merre szaladsz, Arethusa?« kiált Alpheus a habból »Merre szaladsz?« reccsen nem is egyszer a hangja rekedten. Úgy, ahogyan voltam, rohanok ruha nélkül: a túlsó parton volt a ruhám. Méginkább lángol is, z is, s mert csupaszon láthat, hiszi: könnyen megkaparinthat. Úgy menekültem el én, úgy szállt bszen utánam, mint ahogy ölyvtl száll a galamb remeg röpüléssel, mint ahogy ölyv üldöz remeg röpülésü galambot. Orchomenost, Psophist, Cyllenét mind befutottam, Maenalus oldalait, s Elist, s fagyvert Erymanthost, s gyztem a száguldást, nem volt sebesebb, aki zött. Mégis, a hosszu futást én, gyöngébb, gyzni ezentúl nem tudtam; szívós volt , fáradni türelmes. Messze mezk mélyén, bércek ligetes meredélyén, szirteken és köveken, s ahol út sincs, futva futottam. Hátulról süt a nap; látom lábamnak eltte hosszu nagy árnyékát (vagy a félsz láttatta, hogy üldöz); rettegetett csakugyan reng lépése, növekv

99

nagy lihegése hajamnak már fúdosta szalagját. Már kimerülten »Jaj, megfog! Diana, segítsd meg« szólogatom »fegyvernöködet, kinek annyiszor adtad kézíved s nyíllal tele tegzed vinnie vállán.« Ekkor az istenn könyörül, kerit egy sürü felht s rámveti. Most a folyó keres engem, a ködbetakartat, és a fed felh mellett fürkészve kutatgat; ott, hol az istenn elrejtett, kétszer is elmegy, s kétszer »io Arethusa«, kiáltja, »io Arethusa!« S én, a szegény, hogy is éreztem magam: úgy csak a bárány fél, mikor akla körül vicsorog - s hallja - a farkas; vagy kicsi nyúl, ha bozót alján lelapulva, kutyáknak látja dühös képét, s moccantam nem meri testét. Az pedig el nem megy, mert nem lát lábnyomot onnan térni tovább: de vigyázza tovább is a tájat, a felht. Körbefogott minden tagomon fagyosan veriték dlt, teljes testemrl kéken csorrantak a cseppek, merre a lábam lép, tó támad, hull a hajamból harmatozás: hamarabb, semmint neked elsorolom most, vízzé változom át. De fölismeri már az imádott áradatot, s veti már a folyó el férfi alakját, mit fölvett, s keverülni velem, simul újra habokká. Delia áttöri most a mezt; vak mélybe zuhanva Ortygiába jutok, mely nékem kedves a névért, mit visel istennm, s mely elször hoz ki a légre.' Eddig a nimfa. Az istenn, ama búzanöveszt, két kígyót szekerébe befog, zabolázza a szájuk, s föld s magas égbolt közt szekerével száll el a légben, majd könny kocsiját Tritonia-várba kiküldi Triptolemusnak; s küld magot is neki, s adja parancsát: vesse el azt felerészt parlagba, felét meg ugarba. Már Európa fölött, már Ázsia földje fölött is átsuhan így a fiú; s útját veszi már Scythiának. Lyncus uralkodik ott; Lyncus házába befordul. Merrl jön, kérdik, hogy hívják, útra miért kélt, s merre hazája; `Hazám', így szól , `híres Athenae; Triptolemus vagyok én; se hajóval, az áradat útján, s nem jöttem lábon; légben lehetett ideszállnom. Én a Ceres-adományt hozom el, mit a földbe ha hintünk, dúsmagu szép aratás, szelid étek lészen a kincsünk.' Ezt megirígyli a barbár; s hogy maga légyen e jónak s-szerzje, fogadja barátian, éjjel azonban álmában trrel tör rá: döfné a szivébe, s váltja hiúzzá t a Ceres keze, s újra a légbe rendeli szent kígyós kocsijával a mopsopi ifjút.« Bölcs dalait legszebb nvérünk itt befejezte. Ekkor a nimfák mind kijelentik, hogy Heliconnak istenni a gyzk. S hogy szidalomra fakadtak most a levertek, »Mert«, így szólt, »nem elég, hogy a versenyt
100

elvesztettétek, rágalmat is ontana szátok, és a szivünkben már nem hagytok csöppnyi türelmet, hát büntetni fogunk, s hova hív haragunk, oda tartunk.« Gúnnyal az Emathisok haragos szavait kikacagják, szólni akarnak, ers lármával vetni ki karjuk, s íme, a körmükbl, látják, kitolulnak a tollak, és hogy a karjukat is tollak sr pelyhe borítja; egymáson látják, hogy csrré, szörnyü keménnyé vált ajakuk, sürüség szárnyas seregét gyarapítják. Mellüket ütnék már, de amint csak moccan a karjuk, légbe emelkednek; sürü berkek szégyene, szarkák. Bennük a sok locsogó b szó ma is annyira buzgó, mint rég, és a rekedt csörg csacsogásra a készség.

101

HATODIK KÖNYV

102

ARACHNE Adta fülét szivesen Tritonia szózataiknak, Aonisok dalait s méltó haraguk helyeselte. Majd ,,Dícsérni kevés, dícsérjenek engem is;" így szól, ,,istenségünket sose trjük semmibe venni." Sújtani kész végzettel Arachnét Maeoniában, mert hallotta: e lány nem gyatrább gyapjuszövésben nála. Neves nem volt sem rangról, sem születésrl, csak mvészetrl. Idmon, colophoni, az apja, mártogatott szomjas gyapjút phocaeai bíbor nedvbe. Az anyja nem élt; alacsonysoru volt, az urával egyrangú. De a lány lyd városokon nemenyész hírre jutott szorgalmával, noha póri családból lett, s noha városa is kicsi volt, falu szinte, Hypaepa. Hogy csoda-munkáját láthassák, gyakran esett meg: szlskertjüket elhagyták a timolusi nimfák, Pactolus folyamát odahagyták gyakran a nimfák. Nemcsak az elkészült szövetet volt nézni mulatság; azt is, ahogy készült: mert bájjal tette a dolgát. Hisz ha akár nyers gyapjúját gyjtötte gomolyba, vagy ha az ujjaival munkált, s mikor újra meg újra finom fellegeket fosztott ki a gyapjufüzérbl, vagy sima orsóját könnyen forgatta hüvelyke, vagy hímzett, vélnéd: maga Pallas volt tanitója. Sérti e gondolat is, letagadja e nagy tanitót is, ,,Versengjen velem ; érhet", szól, ,,bármi, ha vesztek". Pallas, anyó-képet s vendéghajat öltve, fehéret, megjelenik, bottal lépdel, vén s gyönge tagokkal, s így szólítja meg t: ,,A magas kor nemcsak ijeszt dolgokkal gazdag: nagy id- s a tapasztalat elj. Hallgass rám, le ne nézz: csak légy te a földilakók közt legjobb gyapjuszöv, hírednek ez épp elegend; istennt versenyre ne hívj ki, de merszed eseng szókkal tedd jóvá; könyörülni fog a könyörgn." Rá a leány görbén pillant, fonalát leereszti, fékezi még a kezét, de az arcán lángol a méreg, s adja az álcázott Pallasnak e szókkal a választ: ,,Gyöngeesz, te, nagyon fölemésztett már az öregség, s túlsokat élni megárt. Az ilyen szót, hogyha menyed van, hallja csak az; s lányod ha akad, csak hallja a lányod. Nékem eszem van elég; sose hidd, hogy tled az intés használhat nékem, sose lesz más vélekedésem. Mért nem jön maga el? Mért fél vállalni a versenyt?" ,,Eljött" - mondja az istenn, veti messze a vénkort, s Pallasként ott áll. Leborulnak eltte a nimfák s lányai Mygdoniának; a szz egyedül riadatlan. Elpirosult mégis, nem akarja, de fénylik is, ég is, tnik is ujra a pír arcáról, mint ha az ég s lég
103

bíborosul, mihelyest legelbb felrebben a hajnal, majd amidn a nap is fölgyúl, már elhalaványúl. Megmakacsolja magát, mást nem vágy, csak diadalmát, és vesztébe rohan; Jupiternek lánya se hátrál, inteni már nem akar, párharcuk nem halogatja. Késedelem nélkül kétoldalt áll föl a kett, és a finom fonalat ketten két székre feszítik. Fára feszül a fonál, sok szálát nád különíti, közben a bélfonalat vetik egyre a fürge vetélk, rendezik ujjaik ezt, vezetik be sür fonadékba, közben a fésüfogak verik egyre, tömítik a szttest. S k igyekeznek, a mellük alatt megkötve ruhájuk, jár ügyesen karjuk, könnyebbé kedv teszi dolguk. Itt Tyrus üstjében ftt bíbor-szál szövetik be, egymástól alig is különült piciny árnyalatokkal, mint ahogyan ha a nap sugarát átmetszi a zápor, látszik az ég boltján tarkán a nagyívü szivárvány; s tündököl abban ezer szép szín, más mindnek a fénye, mégis az átmenetet soha szem nem tudja kilesni: hol két sáv szomszéd, azonos; túlszéle megint más. Máshol arany sújtás szaladoz szinezett szövedék közt, s szttesüket beszövik hajdan megesett dolgokkal. Cecropi várban a Mars dombját hímezte be Pallas s hajdani híres pört, mely e földnek folyt a nevérl. Égbeli kétszer hat, Jupiter középütt ül a trónon, mindjük fenséges; mindnek jól látni az arcán, hogy melyik is közülük; Jupiternek képe királyi. Tengerek istene - így szövi - áll, mered szigonyával szirtbe csap, és a kemény szirtbl, szigony adta-sebébl tenger szökken el, bizonyítja: övé ez a város; ámde magát pajzzsal, fegyverzi hegyes kelevézzel, hord a fején sisakot, mellét fedi-óvja az aegis: s hímzi a földet, mely, megütötten az gerelyétl, fölsarjasztja bogyó-terhelten a szke olajfát, ámul rajta az ég: diadal koszorúzza a mvét. És, hogy a példákból versenyz társa megértse, míly jutalom vár rá merszéért, rületéért, négy sarkába a szttesnek négy harcot is iktat, színnel szembetünek mind, noha csak piciny ábrák. Thrák Rhodope s Haemos látszik sarkán a szövetnek, most hólepte hegyek, hanem egykoron emberi testek, kik nevüket merték elorozni az égi nagyoknak. Más szegelet pygmaeus anyának mostoha sorsát ábrázolja, akit Juno gyzött le a harcban, s váltott át daruvá, maga népét öldökölvé. Antigonét hímezte be még, ki a nagy Jupiternek versengett feleségével, s kit az égi királyn szárnyassá bvölt; nem használt Ilion akkor néki, se Laomedon, nemzje: de tolla fehérlik,
104

s csattogató csrrel tapsol, mint gólya, magának. Hátra csak egy szeglet van még: Cinyras, az elárvult, rajta a szentélynek lépcsjét s lányai testét, fonja körül karral, könnyezve s a kre borulva. Hímzi körül végül békés olajággal a szttest, s végzi is így a saját szentelt fájával a munkát. Ez meg, a maeoni lány, Europe elcsalatását hímezi: hinnéd, él a bika, s hullámzik a hullám. Látszik a lány, Europa, amint néz vissza a partra, társnket hívogat, s a szökell hab mikor éri, megriad és félénk talpát fölhúzza elle. Asteriét is hímzi, amint a sas égberagadja; s hattyui szárnyak alatt feküv szerelemteli Ledát; s hogy Jupiter satyrus képében mint lepi bájos Nycteist, mint tölti iker-nemzéssel a méhét; s Amphitryonként mint ejt meg, Tirynthia, téged, és Danaét arany, Asopist tz ejti meg - az! -, Mnemosynét pásztor, Deoist többszinü kígyó. Téged, Neptunus, haragos bika-képben az aeol lányra ki törsz, hímez; s az Aloidákat Enipeus képében nemzed; s kosnak Bisaltis, a szz, hisz; érzett mint csdört gabonák szelid anyja, a szke, érzett mint madarat kígyóhaju anyja a szárnyas ménnek téged, s mint delphint fogadott be Melantho. Mindezek arcát és a helyet, hol a nász megesett volt, mind odahímezi; földmívesként Phoebus amott áll, s ölyvtollban meg oroszlánbrben, s pásztor-alakban, úgy, ahogyan Macareus lányát ejtette meg, Issét; Liber is, Erigonét aki mint fürt vonja magához, s kétalakú Chiront aki ménként nemzeni tudta, Saturnus. Leheletszer szál szegi szttese szélét: tarka virágkoszorú, repkényfutamokba fonódva. Pallas sem, s az Irígység sem tudhatta e mvet ócsárolni. A szke Leányt e siker dühösíti: tépi az égnek e sok vétkét mutató szövedéket rögtön szét, s a cytorusi fát fogván, a vetélt, három-négyszer az Idmon-lányt veri fejbe, Arachnét. Ezt a szerencsétlen nem trte, nyakára kesergn köt kötelet. De mikor fenn függ, megszánja Athena, és ,,Élj csak, de azért mégiscsak függj, gonosz;" így szól, ,,és ez a bnhdés - a jövbe se vesd a reményed nemzetségedet és kés unokáid is érje". Szólt, s elmentében hecatéi növény nedüjével hinti meg t; ahogy éri a mérges nedv, a leánynak már hajafürtje lehull, füle tnik, tnik az orra, lesz feje pöttömmé, lesz teljes teste kicsinnyé: oldalt, lába helyett, vékony kicsiny ujjai nttek, minden egyéb has lesz; hanem ebbl küldi tovább is szálait és szövi, szorgos pók, szövetét szakadatlan.
105

NIOBE Lydia zeng és zúg, Phrygiának városain fut végig e hír, s az egész földet teletölti beszéddel. Násza eltt Niobe e leányt ismerte, mikor még Maeoniában szzként élt Sipylus közelében; mégsem okult hona lányának szomorú lakolásán, hogy tisztelje az égieket s fékezze a nyelvét. Sokminden teszi büszkévé; de se szép tudománya férjének, sem a nemzetségük, ers birodalmuk nem szolgált neki úgy, noha szolgált mind, örömére, mint magzatjai; t mondhatták volna anyák közt legfbb boldognak, ha magát nem látja is annak. Tiresias lánysarja, jövend látnoka, Manto, járta az utcákat, mivel így ihlette az isten, s jósszava szólt: ,,Ismenosi nk, gyülekezzetek egybe, Latonát s vele két gyerekét tisztelni imával, tömjént gyújtva, s a fürtjeitek telefonva babérral. Ajkamon át Latona beszél." Így tesznek azonnal, minden thébai n lombbal koszorúzza a fürtjét, táplál szent tüzeket tömjénnel s mondja imáját. S ím, közeleg Niobe, kísérete srü rajával, fényes arany fonalakkal sztt phryg pompa-ruhában, s mennyire mérge megengedi, szép; fodros feje fennen tündököl, és két válla fölé dús fürtjei folynak, így áll meg, ggös szemeit veti szerte, s eképp szól: ,,Téboly a csak hallott istent az elé fölemelni, kit láttok! Latonának mért lángol az oltár, míg istenségem tömjéntelen? Egymaga volt csak - Tantalus - édesapám, ki az istenek asztali társa; Pleiasok huga édesanyám; nagyapám meg a roppant Atlas: az ég-tengelyt ki nyakán hordozni hatalmas; míg másik nagyapám Jupiter, s ugyan az apósom! Engem félnek a phryg népek, Cadmus fala-vára engem ural, s ami fejemnek lanthúrja szavára épült, bástyafalán, s népén vele tartom uralmam; bárhova is vessem szememet palotámnak ölében, kincsek egész sokaságát látom; s nézd csak az orcám, mint istenné; tedd hozzá: hét a leányom és ugyanannyi fiam; s menyem és vm, majd, ugyanennyi. Hát csak kérdjétek, hogy okom van-e erre a ggre, és ama Titan-lányt, kinek apja a mittudoménki Coeus, Latonát, merjétek többrebecsülni; csöppnyi helyet neki, hogy szüljön, nem adott az egész föld. Ezt a ti istenntöket ég, föld, víz kivetette: számkivetett volt, míg nem szánta meg t, a bolyongót, Delos, s így nem szólt: »Földön bolygsz, én meg a vízben,«

106

és nem adott ingó helyet neki. Két ivadéka lett, hetedannyi, amennyit a méhem adott a világnak. Én boldog vagyok; ezt ki tagadja? Az is maradok már; Volna, ki nem hiszi el? Bségem tesz bizonyossá. Fennköltebb vagyok én annál, hogy a Sors nekem ártson: soktól megfoszthat, több lesz, mit birtokomul hagy. Minden félelmen túl van vagyonom; s ha veszítek egy-kettt népes seregébl gyermekimnek, kettig mégsem leszek én megfosztva, amennyi Latonának van; s amitl nincs messze a semmi. Gyorsan, elég, el az oltártól, a babért le a hajról!" Hát a babért leveszik, s az imát immár be se végzik; titkon, ahogy lehetett, mormolják néma ajakkal. Búsul az urn fenn, a magas Cynthus tetejében, sértetten, s fia-lányához szót szólal eképpen: ,,Rólam, anyátokról, aki büszke, amért titeket szült, és akinél istenn fbb nincs, csak maga Juno, kétlik az isteniséget, s oly sok századon álló szent oltáromtól, ha ti meg nem védtek, elznek. S nem pusztán ez fáj; bsz tetthez csúf szavakat fz Tantalis, és titeket hátrább mer tenni saját sok sarjánál, s engem meddnek mond (ami rá szálljon!), az apja kevély nyelvét így rzi, mutatja." Toldani esdéssel készült Latona e szókat; ,,Hagyd el;" szól Phoebus, ,,ha soká sírsz, késik a bosszú." Éppígy szól Phoebe; sebesen levegegen által szállnak a cadmusi bástya fölé, fellegbe takartan. Tágas sík térség terül ott el, bástyaközelben, hol paripák dobogása dübög, kerekek robogása és a goromba paták morzsolják mindig a földet. Ott két hs ama hét Amphion-adta vitézbl lóra szökell, a Tyrus-beli bársonnyal beborított hátat nyomja, kezében a dús-arányú zabolával. Ismenus közülük, kit elször szült meg az anyjuk, míg körben futtatja lovát s a kanyarban a vágtát s habtúró száját fékezgeti büszke lovának, ,,Jaj nekem!" - így harsan, s kebelének legközepében álló vesszt hord, haldokló kézzel a fékszárt engedi el, s lassan lecsuszamlik a ló szügye mellett. Hozzá legközelebb, hogy a légben hallja zörögni azt a tegezt, Sipylus, zabolát megereszt, valamint ha felht lát a hajós, a vihartól fél, s a lecsüng vásznat mind, csöpp szél se legyen szökevény, kifeszíti. zabolát megereszt, de - mitl menekülni hiába zi a nyíl; s nyaka szirtjében meredezve rezeg már, és a csupasz vashegy torkából messzire áll ki. Úgyis elrehajolt: átgördül ménje sörényén, s lába elé; s forró vérrel fertzi a földet. Phaedimus ott, a szegény, meg az s név birtokolója
107

Tantalus, épp befejezte szokásos munkatevését, s ifjui birkózást kezdett, olajos-ragyogásút; már szorosan fonták, ölelésben, a testüket össze, mell mellen, mikor ím feszül húrról fut a vessz, s átveri, úgy, ahogyan birkózni fonódtak, a kettt. Együtt nyögtek föl, s görbedve a kínban, a földre együtt rogytak alá, s együtt lent fekve, utolszor nézett szerte szemük, s lelkük kilehelték együtt. Alphenor odanéz, tüstént veri-tépi a keblét, száll oda, hogy hidegült testük fölemelje, ölelje, s hull e kegyes tisztben; mert néki a delosi isten vészokozó vassal bels részét veri által. Húzzák azt ki, tüdt is tép ki magával a kampó, és levegbe szök vérével a lelke kiszökken. Nyíratlan Damasichthonnak nem is egy sebe lett csak, ott sebesült meg, ahol térdbl kezddik a lábszár, térdhajlásában, hol a lágy inak összefonódnak. S míg ama vészokozó vesszt kifelé keze vonná, tollig a torkában torpan meg párja a nyílnak. Vér löki ezt visszább, a magas levegbe szökellve, s csillámló sugarát hosszan beleírja a légbe. Ilioneus, az utolsó már, könyörögve hiába tárja az égre a két karját: ,,Valamennyi nagy isten," - mert nem tudja, hogy itt nem mindhez kell könyörögni ,,irgalmazz!" Az öl istent meghatja a szózat; vissza nyilát már nem hívhatja. De mégis ez ifjú könny sebben hal, hegye hat szívébe a nyílnak. Gyász bús hangja, a nép fájdalma, övéi siralma adta az anyjuknak tudtára e hirtelen omlást, s bámult, hogy az istenek ezt merték cselekedni, és harag ébredt benne, hogy ezt tudták cselekedni. Mert már Amphion, apjuk, vasat ütve szivébe, s véget az éltének vetvén lelt véget a kínra. Mennyire más Niobe Niobe, mint volt azidben, hogy Leto oltáraitól tovaüzte a népét, s végig a városon át gggel ha vonult, irigyelték mind az övéi - az ellenség is szánta szegényt már! Omlik a hlt tetemekre, nem is néz sorra se rendre, osztja szülötteinek végcsókját, mindegyiküknek; majd halovány kezeit fölemelve az égre, eképp szól: ,,Lakj, Latona, az én kínommal jól, te kegyetlen, lakj csak jól, s hízlald magadat könny-áradatommal, s vad szivedet: hét holtam után magam is lehanyatlom; gyztél, ellenség, örvendezz, ülj diadalmat. Gyztél? Több sarjam maradott nékem nyomorultnak, nálad, a boldognál; s gyzök, bármily nagy a gyászom." Mondja; de megfeszitett kéziven pattan az ivhúr; megrémül mindenki, csupán Niobe nem, e hangtól; balsorstól bátor. Leeresztett hajjal a lányok
108

álltak a testvérek testénél gyászfeketében. Egy közülük lehajol, nyílvesszt húz ki a holtból, s máris a holt testvér arcára, halódva hanyatlik. Másik, amint szomorú anyját nyugtatni akarja, hirtelen elnémul, sebe kétrét görbiti testét, s zárul az ajka, de csak miután kilehelte a lelkét. Az rohan, úgy rogy alá; leomol húgára a másik, úgy hal; amaz búvik; látszik, még reszket amott egy. Hat hajadon holt már, kiki más-más sebben esett el; hátra csak egy maradott, akit anyja föd el köpenyével s testével. ,,Hagyd meg nekem ezt - így sír -, az utolsót, ezt, ki a legkicsinyebb oly sok közt, kérlek, ez egyet." Míg esd, az, ki miatt esd, eldl. maga árván, drága szülötteinek s férjének holtteteménél ül bútól mereven. Szélben hajafürtje se lebben, arcán nincs vérszín; szomorú orcái felett nyílt két szeme nem rebben, lényében semmisem él. Megmerevült inye közt jéggé vált végül a nyelve, bénulnak restté az erek testében örökké; már nyaka sem mozdul, karját nem emelheti többé; lábai nem lépnek, belül is csak szikla a teste. Mégis sír; kavarult forgószél vitte honába, át a magas légen. Gyökeret ver a hegy tetejében, olvadozik, s márvány testébl könnypatak omlik.

109

A LYCIAI PARASZTOK Most azután igazán látván Latona haragját, férfiu, n, mind félt, s kiki buzgóbb áhitatával tiszteli Latonát, ikrek szent mennyei anyját. S mint történni szokott, a jelen fölidézi a múltat. Így szól egy közülük: ,,Lyciának dús mezején sem járt büntetlen a nép, mikor t lebecsülte, az úrnt. Híre e tettnek ugyan nem nagy, kicsinyek cselekedték, ámde csodás. A helyet, hol történt, és ama posványt láttam; mert öreg édesapám, utazásra ertlen, engem küldött el, hogy hozzak válogatott szép barmokat épp onnan, s vezetül egy ottani embert, s társul mellémvett. Akivel míg nézem a rétet, íme a tó közepén hamutól feketült öreg oltár állt, remeg nádak sürüjétl körbefogottan. Ott meg is állt vezetm, és mormolt félve: »Kegyes légy«; és ugyanúgy magam is mormoltam véle: »Kegyes légy.« Naisoké, vagy Faunusnak szentelt-e az oltár, vagy helyi istenség, aki kapta? Felelt a szavamra: »Nem helyi istenségé,« szólt, »te fiú, ez az oltár; tudd meg: azé, akitl egykor Jupiter felesége megtagadott minden földet, s kit Delos, a bolygó kis sziget is nehezen fogadott be, akárhogy esengett. Ott pálmát s Pallas fáját markolva, világra hozta a két ikret Latona; a mostoha bánta. S innen is zte tovább Juno a szült, aki két kis isteni szent gyerekét, mondják, hordozta ölében. Már a Chimaera-szül földön, forró Lyciában járt és elfáradt hosszú útjában az úrn, vad forró leveg szomját epedésig emelte, tejfeszes emlit két szomjú sarja kiszívta. S ím, mély völgynek ölén, rá lát, iható vizü tó van, földmivel-nép szed füzvesszt parti szegélyén, és a mocsárszeret nádat, sást gyjti csomóba. Hát odatart Titania most, s ott térdel a földre, merni a hs habból, lecsitítani véle a szomját. Tiltja a póri csapat; megkérdezi tlük az úrn: `Mért akadályoztok, hogy igyam? Közkincs az ivóvíz. Mert hisz a természet napot és levegt soha nem tett senki sajátjává, se vizet; közkincs ez a tó is. S mégis ezért esdem. Nem akarnám benne a testem, mely pedig oly lankadt, lefüröszteni, tagjaimat nem, szomjamat enyhiteném. Mert szólok s száraz az ajkam, gégém összeaszott, szavam ösvényt benne alig lel. Nektár lesz nekem itt ez a víz: vele életet adtok, megvallom; ha a habjához jutok, életem újul.

110

Irgalmazzatok értük is itt, kik karjukat ölbl nyújtják, két kicsimért.' S karját épp tárta a kett. Istenn-ajkról kire nem hat a lágyszavu esdés? S k távoltartják makacsul, fenyegetve, azért is, hogy hamar álljon odébb, s szitkokkal sértegetik még. És még ez sem elég, kézzel meg lábbal a tónak mélyét felverik és ugrálnak is erre meg arra bszen, s lágy iszapot vernek föl forgatagából. Szomját most a harag tovakergeti; nem könyörög már Coeus lánya a sok hitványhoz; s isteni nhöz méltatlan nem eseng; tenyerét föl a csillagos égre tárja: `Csak éljetek itt,' így szól `e mocsárban örökké!' Ln, ahogy óhajtotta az úrn: víznek örülnek, s olykor egész testük lemerítik a mély mocsarakba, olykor meg kiütik fejüket; vagy a vízszinen úsznak; gyakran a tó partjára kiülnek, gyakran a hvös habba ugornak alá ismét. Gyakorolva ma is még pörlésben csúf nyelvüket, és szégyentelen egyre, habnak alá bukván, bukván is a szitkukat ontják. Már szavuk is rekedez; s a nyakuk s felfúva pofájuk, szájuk nyílását naggyá teszi rágalom-árjuk; vállból n a fejük, s közbül nyoma vész a nyakuknak; hátuk zöld, s a hasuk - testük f része - fehérlik; és az iszapba szökellnek e mostlett lények, a békák.«"

111

MARSYAS. PELOPS Egy közülünk miután Lycie-beliek veszedelmét elmondotta, akad másik szóló: a szatirról, kit Latona szülötte legyzött tritoni sípon, s megkínzott, s aki így kiabált: ,,Mért rántsz ki magamból? Ennyit a sípomnak szava, bánom bánva, nem ért meg!" Testérl brét, míg ezt sírta, letépték; tiszta mer seb volt, csöpögött mindenhol a vére, meztelenül inait lehetett már látni, az ér mind brtakarótlan ver, s ugrál; számlálni lehetne megrángó beleit s mellében az izmai szálát. Faunjai szántóknak, sürü erdk isteni népe, és a fivér szatirok, meg a most is kedves Olympus sírva siratták mind, meg a nimfák, s mind, ki a bércen csordát és gyapjas nyájat legelre terelget. Akkor a termföld, könnyüktl ázva, a könnyet mind befogadta, a könnyet alanti erébe beszívta; vízzé tette elbb, azután kifolyatta a légre. S róla e gyors folyamot, mi lefut meredek peremek közt, Marsyas - így nevezik, Phrygiának tiszta folyóját. Íly példák hallása után tér vissza az újabb bajhoz a nép, és Amphiont gyászolja s a törzsét. Ám az anyát épp nem. De akadt, aki érte is ejtett könnyet, a hír így tartja, Pelops, megmeztelenítve mellét, balvállát - mely ivorból volt - kitakarta. Válla, mikor született, hús volt s egyszínü a jobbal; ám késbb, mikor apjának keze feldarabolta, össze az égilakók illesztvén, mindene megvolt, csak mi a nyak meg a váll közt áll, az a csöpp kicsi rész nem. Hát oda k elefántcsontot tettek segitül, s íme Pelops, mikor ez kész lett, vele újra egész lett.

112

PROGNE ÉS PHILOMELA Jöttek a környékbéli nagyok, szomszéd fejedelmek városaik kérték mindet, vigyenek neki vígaszt: Argos városa, Spárta is, és a pelopsi Mycenae, és Calydon, mit még nem gylölt büszke Diana, term Orchomenos, s ércrl nagyhírü Corinthos, Messene a makacs, Patrae s a kicsinyke Cleonae, Neleus vára Pylos, s még nem Pittheus laka Troezen, és mit a kétperem Isthmos zár földje körébe, és mi a kétperem Isthmostól messzire látszik. Hinni ki is merné, hogy, Athén, egyedül te maradsz el. Háboru volt, ami meggátolt, tág tengeren átkelt vad seregek fenyegették ekkor mopsopi bástyád. Thrák Tereus azokat szétverte segély-seregével, s nagyranövelte vitézi nevét e dics diadalma. Pandion pedig t, aki dús és nagysereg volt, s nemzetsége Gradivustól eredett, a magastól, Progne férjéül kiszemelte. De sem maga Juno, sem Hymenaeus s Gratia sem volt ott lakodalmán; Eumenisek sírról vett fáklyát vittek eltte, Eumenisek teritették ágyát, csúnya bagoly szállt házfedelükre s a nászháznak tetején települt meg. Hitvessé ez a baljós jel, s ez tette szülvé Prognét és Tereust. Hanem ujjong Thracia mégis; k is hálaimát mondottak, s azt a napot, mely Pandion lányát a vitézhez fzte, s amazt is, melyen Itys született, ünneppé tenni kívánták. Ennyire rejtve a jó. Titan átvitte öt szön már az idt, ötször forgatta meg újra az évet, hogy Progne hizelegve eképp szólt férjeurához: ,,Hogyha szeretsz, küldj el húgomhoz látogatóba, vagy pedig jöjjön hozzánk; s ígérd meg ipadnak: visszakerül hamarost; nagy ajándék, hogyha hugomnak látását megadod." Tereus tatokat tesz a tenger tajtékjára, vitorlával s evezkkel eredt el Cecropsnak kikötjéhez, piraeusi parthoz. Lép az apósa elé, a kezét kulcsolja kezébe, s jó jelben kezddik após és v csevegése. Jötte okáról szól, elmondja a hitvesi kérést, és megigéri az elküldött gyors visszahozását; s jön Philomela, belép sugaras szép öltözetében, maga szebbsugarú; ilyenek, ha a rengetegekben járnak a naisok és dryasok, mondják, a ligetben, már ha reájuk ilyen köntöst adsz és ilyen ékszert. Nem másként lobogott Tereus láttára a szznek, mint ha tüzet raknak sok sárga kalásznak alája,

113

vagy ha a szénakazalt s lombot lángokba borítják. Szép az a lányarc is; de a férfit vágya is zi, mely vele jött a világra: a nép ott kéjt hamar áhít, perzseli t így hát a saját meg a népe hibája. Vágyik a lány kísérit megvenni azonnal, vonni a h dajkát pártjára, kinálni a lánynak ékes ajándékot, birodalmát rápazarolni, s elhurcolni talán s vad harcban védeni aztán; nincs, mire nem képes, zabolátlan gerjedelemben, és kebelében alig fér már el a vágyakozó láng. Kín számára a késlekedés, szól vágyva az ajka Progne vágyáról, s maga vágyát rejti alatta. Ékesszólóvá szerelem teszi; és valahányszor túlmegy az illendn, ezt Progne - mondja - kivánja. Sír is - mintha a könny Prognénak volna parancsa! Égilakók! A halandóknak szívében a mély éj mennyire vak! Tereust épp vétke mutatja erényes h hitvesnek, a bne miatt lesz része dicséret. Még Philomela is ezt óhajtja, az apja nyakába két karját veti gyöngéden, hadd lássa a nvért, kéri, akár üdvét, pedig üdvét rontja el evvel. Tereus nézi a lányt, s vele már elképzeli kéjét, látja a csókjait és két karját látja ölelni, s mindez csak táplálja dühét, lobbantja szerelmét; és apját valahányszor a lány megölelte, az apja óhajt lenni; de bsz dühe úgy sem lenne szelídebb. Két kérés az apát meggyzi. A lányka is örvend, és hálát rebeg, és kettjük szép sikerének véli - szerencsétlen! - kettjük majdani gyászát. Phoebus dolgából nem sok volt hátra: Olympus lejtjén pattogtak már paripái patái; most fejdelmi ebéd s Bacchus vár rájuk aranyló serlegben; s testük szelid álom kapja meg aztán. Fekszik az odrysi ur egyedül, de a zsenge leányért gerjed, a mozdulatát, arcát, elképzeli karját, s mit még nem látott, ahogyan kívánja: a lángját maga szítja: a vágyó gond veri messze az álmát. S Pandion, hogy a nap felkélt, fogván veje jobbját, felfakadó könny közt a leányt rábízza, s eképp szól: ,,t hát, kedves vm, miután szeretet követelte, és két lányom akarta, te is, Tereus, velük együtt, átadom; ám kérlek, becsületre, rokon-kebelünkre, s isteneinkre is: óvd t, mint apa szokta szelíden, s nygös öregségem mézédes vígasz-adóját (minden késlekedés hosszú) küldd vissza sietve. És te, amint teheted (hisz elég, hogy távol a nénéd!), hogyha kegyesség él benned, gyere vissza, leányom." Mondva e búcsuszavát, lányára lehelte a csókját, könnyei meg hulltak szeliden, míg mondta beszédét;
114

kettjük jobbját zálogként kéri a szóra, egymáshoz kulcsolja kezük; lányát, unokáját majd a nevében a messze vidéken, kéri, köszöntsék; és csak alig mondott végbúcsut, b zokogás közt, szíve gonosz sejtelmeitl megretten a lelke. Rögtön, amint Philomela fölért ama cifra hajóra, és evezk tengert értek; partot taszitottak, ,,Gyztünk!" harsan a bsz, ,,velem óhaja, vágya szivemnek". Ujjong, és alig is képes gyönyörét halogatni, és a szemét a gonosz soha nem veszi már le a lányról, nem másképp, valamint Jupiter rabló sasa, görbe karmaiból a nyulat, magasan, fészkébe bocsátja: nem menekülhet a rab, zsákmányát nézi a rabló. Végét érte az út, fáradt bárkájuk ölébl partra kilépnek mind, s a király viszi bérc tetejére Pandion lányát, egy akolba, a rengeteg erdn, és ama sápadozó, fél, mindent-remeg lányt, nvérét aki hogy hol van, kérdezgeti sírva, ott börtönzi be; szörny-vágyát megvallja, s a gyönge szzet erszakkal letiporja, hiába sikoltoz apja után, nvére után, s a nagy égilakókért. Reszket, mint riadott bárány, mely a farkasi szájból megsebesülve imént szabadult s nem bátorodik még; vagy valamint a galamb, tollát ha benedvezi vére, reszket még a moh karmoktól, mik belevájtak. Végre magáhoztért, szaggatta haját, a leomlót, mint aki gyászban van, mellét mardosta a marka, és kartárva riadt: ,,Jaj, barbár, jaj, te kegyetlen, mit tettél, te gonosz? Szava, gyöngéd könnye apámnak nem tartott féken, nvérem h szive, az sem, sem szüzességem, sem hitvesi szent köteléked. Mindent feldúltál; ágyas vagyok ott, hol a néném hitves, ketts férj te magad; s rám itt lakolás vár. Életemet, te gálád, mért nem veszed el, hiszen úgyis ez van hátra csak! Ó, bár tetted volna elbb, mint vétkes nászodat: úgy árnyam ment volna a bntl. Hogyha a föntiek ezt látják, ha az isteniségük ér valamit, ha velem minden még el nem enyészett, megbnhdöl még értem. Mert félrevetem már mind a szemérmet s elmondom bsz tetted a népnek, hogyha közé mehetek; ha meg erdmélybe rekesztesz, rengeteget megtölt, sziklát indít meg a hangom. Hallja a isteni lég mindezt, s ha ki benne van isten!" Mindettl a gonosz zsarnoknak bsz dühe támadt, és riadalma se volt kicsi; mindkét indulatában kardját, mely derekán függött, szabadítja hüvelybl, markol a lány fürtjébe, a karját hátracsavarja, s megköti. Nyújtja elé torkát Philomela örömmel, látva a kard fényét, vesztének látja reményét;
115

 meg az elszörnyedtnek, az apját hívogatónak s szólani küzdnek nyelvét csiptette fogóba, s elszeli vad vassal. Töve ráng a torokban a nyelvnek, míg maga lent a sötét földön reszketve morog már, s mint a levágott kígyófark ugrálva vonaglik, úgy ráng haldoklón, úrnje nyomát keresen. Mondják, még ez után is (alig hihetem) bujaságát szétrongyolt testén a leánynak tölti ki többször. És Progne elibé tud térni e tettek után is. Ez meglátja urát, s húgáról kérdezi; Tereus felsóhajt ravaszul s holtáról mond neki álhírt, s könnyei elhitetik. Válláról tépi le Progne mind a ruhát, az aranydíszt, sugaras ragyogásút, ölt feketét, rendez temetést, állít föl üres sírt, engesztelve ad áldozatot (pedig él az) a holtnak, és sír érte, akit más okból kéne siratni. Kétszer hat jelen át befutott a nap egy kerek évet; mit kezdjen Philomela? Szökést akadályoz az rség, szörnyü szilárd sziklák a falak, meredezve körítik, s néma a szája, nem adhat hírt. De a kín leleményes, és nyomorúságok közt gyakran fürge az elme. Barbár hímzszékre feszít ravaszul szövedéket, és a fehér fonalak közibe bíbor betüket sz, bnt kijelentket; s amikor kész, szolgaleánynak hogy vigye úrnjéhez, kérvén néma jelekkel, adja. S ez elviszi Prognéhoz, nem tudva, mit is visz. Most a gonosz zsarnok felesége kibontja a köntöst, és a saját sorsát kibetzi, a szörnyü leírást, majd (csoda, hogy képes rá) hallgat: kín köti ajkát, s méltó nagy szavakat nem lel felháborodása; könnyre idt nem szán; jogosat s tilosat kever egybe terveiben, s csak a megtorlást áhítja szünetlen. Jött az az ünnepség, mit minden harmadik évben éjszaka sithoni nk Bacchusnak tartani szoktak. Éjszaka zeng Rhodope élesszavu réz zsivajával; éjszaka lép ki a házából, és ölt fel az úrn szent szertartáshoz köntöst, vészes hadifegyvert. Szllomb a fején, szarvasbr csüng le a balján, míg jobbválla fölött könny kelevéz nyele nyugszik. Száll ligetek mélyén, kísér n-csapat élén rémületes Progne, a szivét vad kínjai dúlják, s bacchusi rületet színlel. S hogy a rejtekig ér el, ott felüvölt, rjöngve süvölt, a kaput beszakítja, és kiragadja hugát, veti rá is bacchusi díszét, rejti az orcáját buja repkény lombozatával, és az elámultat várába ragadja magával. Látja, a gaztév küszöbére került, Philomela; borzad a bús boldogtalan, és belesápad az arca. Lel helyet ott Progne, szent köntöst húz le hugáról,
116

s szégyenls arcát megfosztja a bacchusi lombtól; át is ölelte; de az szemeit rá föl nem emelte, mert hisz a nénjénél ágyasnak tartja magát, fél. Földre lesütve szemét a leány esküdni kivánna, isteneket híván tanunak, hogy erszak okozta azt a gyalázatot - ezt hang nélkül mind keze közli. Ég, s a dühét Progne nem fékezi, húga siralmát így korholja vadul: ,,Nincs szükség könnyre, panaszra, inkább vasra, s ha van, mi talán még több is a vasnál. Minden iszonyra, hugom, hidd el, hogy kész vagyok immár. Vagy fejedelmi lakom fáklyákkal lángbaborítom, és Tereust, a tüzek torkába taszítom, a tettest, vagy szemeit, nyelvét, vagy mely megtépte szemérmed, tagját vad vassal kiszakítom, vagy buja lelkét zöm ezer seben át kifelé. Nagy tettre vagyok kész; s hogy mi legyen, habozom." Míg Progne mondja e szókat, j Itys anyjához. Mit kezdjen, eszébe azonnal ez juttatja; kegyetlen szemmel néz kicsinyére, ,,Ó, be hasonló vagy te apádhoz", mondja, de mást sem; késziti bús tettét csöndben, forr néma dühében. Mégis, hogy közelebb lépett fia, és az anyához üdvözl szót szólt, s kis karja nyakára fonódott, s gyermeki hízelgés közepette adott neki csókot, megrendült a szülanya, és megtört a haragja, és a szemébl, bár nem akarta, a könnyei hulltak; csakhogy amint már félt, hogy még a szüli kegyesség ingadozásba taszítja, szemét húgára vetette; majd néz kettjükre: ,,Miért", ezt kérdezi, ,,mozdul nyelve emennek hízelgésre, s a nyelve hol annak? S míg ez anyának hív, nvérnek mért nem a másik? Pandion lánysarja, vigyázz; és lásd, ki a férjed! El ne fajulj! Tereus az; bn érezni iránta." Rögtön fogja Ityst, mint Ganges-parton a tigris hogyha szopós szarvasborjat ragad át sürü erdn; majd hogy a kastélynak rejtettebb részeit érték, már a kezét tárót, és hogy mi a végzete, látót, és az ,,Anyá"-t, az ,,Anyá"-t riadót, a nyakábafonódót, átdöfi Progne ott, hol a mell függ össze s az oldal, és el sem fordul. Nem kellett több a fiúnak, mint egy seb; torkát vassal szeli el Philomela, s még remeg, lelkébl még valamit meg is rz tagjait elnyesték, fzik már üstben a testét, nyársra a más részét vonják: tele házuk a vérrel. Íly lakomához hívja a n Tereust, a tudatlant, és hazudik neki oly ünnep-lakomát, min a férj csak egymaga étkezhet, szolgákat, társakat elküld. sei trónszékén Tereus most egymaga ott ül, étkezik és a saját húsát halmozza hasába. S oly nagy az éj az eszében, ,,Ityst hívjátok", eképp szól.
117

Már iszonyú örömét nem képes rejteni Progne, szörny tettének maga óhajt hírnöke lenni. ,,Bent van, akit hivogatsz", így szól. Az néz körül egyre, s kérdezi, hol van hát. S mikor ismét kérdezi, hívja, úgy ahogyan szétszórt fürtjét szennyezte a vad tett, ugrik el Philomela, Itys vérlepte fejével, és arcába hajítja; sosem volt akkora vágya hogy megszólaljon s örömét tanusítani tudja. Ekkor a Thrák iszonyú zajjal feldönti az asztalt, hívja a kígyófürtös nk Styx-völgyi csapatját, és a befalt tagokat, kebelét kihasítva, akarja hogyha lehetne kihányni talán, iszonyú lakomáját; sír, s a szegény fiu gyász-sírjának vallja személyét; zi a Pandion két lányát, kardvasa-vonva. Cecropisok testét vélnéd hogy lengeti tollszárny: támadt is tolluk. Röpül egy a berek sürüjébe, másik eresznek alá, mellén még ott van a gyilkos tett jele, nem tnt el, tollán nyoma látszik a vérnek. Majd maga Tereus is, kit a méreg, a bosszu siettet, szárnyassá alakult, fejebúbján bóbita buggyant, csre pedig valamint kardpenge tolakszik elre: új neve: banka; az arca eltt mint fegyver a csre.

118

BOREAS. ZETES ÉS CALAIS Bánata Pandiont, mieltt még ért vala aggkort, Tartaros árnyaihoz küldötte idnek eltte. És a jogart, az uralmat Erechtheus kapta utána; fegyvere és az igaz szív t versenyt segitették. Kétszer két fia volt neki és ugyanannyi leánya; egyformán gyönyör közülük kettnek alakja. Aeolides Cephalus volt boldog hitvese egynek, Procrisnak; Boreasnak Tereus árt, meg a thrákok. Hosszan várt Orithyiára az isten: a kedves lányt kérlelte szelíd szóval, soha durva ervel. Hízelgése hiába esett; gylt szörnyü haragra, mely hisz e szél-istennek amúgyis régi szokása, ,,Méltán ért szégyen;" mondotta, ,,a fegyvereim mért hagytam el, és nagy erm, mérgem, dúló dühödésem; mért könyörögtem, hisz hozzám sosem illik az esdés. Énhozzám vad er illik, vele felleget zök, tengereket kavarok, csavarok ki csomóshasu tölgyet, dermesztek havat, ostorozom sürü jéggel a földet. S hogyha fivéreimet meglátom a tágterü égben, mert az az én pályám, úgy ütközöm velük össze, hogy fölharsog a lég, amikor csattogva csatázunk, és felh-hasadékokból kiszökellnek a lángok. Én, ha a föld öblös barlang-mélyébe leszállok, minden boltozatát bszült hátamra emelve, szellemeket megrémítek, megijesztem a földet. Nászom elérnem eképpen kellett volna; s Erechtheust így az apósommá tennem, sose lágyan esengnem." Így szólott Boreas, legalábbis nem szelidebben, s tárta ki két szárnyát, miknek rázása a földre szörnyü vihart fútt-vert, s borzolta a tágterü tengert. Por-köpenyét égig mered hegyeken viszi végig, söpri a földet, a sápadt lányt ködös éjbe takartan s rt szárnyaival felölelve ragadja magával. Míg szállt, még inkább lobogott sok szívbeli lángja, s nem szntette elbb a magasban légi futását, míg a cicon nép földjéig nem vitte, a rabló. Orithyia e jég-úrnak lett ott felesége, és anya is, mert két gyereket szült néki: e kett szárnyait apjától, minden mást tle öröklött. Nem szárnnyal született, mondják, ez a két kicsi gyermek, míg rt fürtjeiket meg nem toldotta szakálluk, addig tolla se volt Zetesnek, sem Calaisnak. Mint a madárnak, csak késbb sarjadt ki a tolluk kétoldalt; s akkor kezdett pelyhedzeni álluk. S k hogy a gyermeki kor tovatnt, mert jött a legénykor, hs minyasokkal, sugaras-tüzü gyapjura vágyva, szálltak a még sosem ismert vízre, hajóval elször.
119

HETEDIK KÖNYV

120

IASON ÉS MEDEA Szelte az árt minyasi fiak pagasaei hajója; s ím Phineus, ki bajos vénségét vonta szünetlen éjben, elébük tnt; s Aquilo két sarja a szárnyas szzeket ajka ell a siralmas öregnek elzte; s végül, vészek után - vezetjük a híres Iason értek a dúsiszapú Phasis zuhogó folyamához. Majd a királytól ott, követelve a phrixosi gyapjút, megkapják számos kijelölt iszonyú feladatjuk, s közben az Aeetes-lányban nagy vágy tüze lobban; vergdik hosszan, de az ész nem tudja legyrni rjöng vágyát. ,,Medea, hiába vonakszol; mert az utadban egy istenség áll;" szól, ,,s csoda volna, hogyha nem az, vagy olyan, mit az ember hív szerelemnek. Mert, mit apám követel, mért látom szörnyü keménynek? Szörnyü kemény, csakugyan. Kit csak most látok elször, éltét mért féltem? Mért reszketek ennyire érte? Áttüzesült szzlány-melledbl verd ki e lángot, hogyha tudod, te szegény! Jobban volnék, ha tehetném. Új az er, mi magával ránt. Mást súg a kivánság, mást az eszem. Látom, mi a jobb, jól látva helyeslem; és ami rossz, követem. Mért lángolsz, szzi királylány, egy jövevényért, nászt mért áhítsz messzi vidéken? Ad méltót szerelemre e föld is. E férfi megél-e, meghal-e, isteneinktl függ. De csak éljen! E kérés nem tiltott szerelem nélkül sem; hisz mi a vétke? Kit nem hat meg Iason ifjúsága? - Az ádázt. S nemzetsége, vitézi erénye? S ha más se, csak ékes arca, vajon kit nem? De nekem meghatja a szívem! S hogyha segítségem nem adom, bika torka tüzel rá, s önveteményeivel, földbl-ntt fegyveresekkel vívja meg ütközetét, vagy a sárkány falja be testét. S én ezt eltrjem? Tigris szült, és a szivemnek vas van s k a helyén, ezt kell majd vallanom akkor. Mért nem nézem hát vesztét, szemem ekkora bnnel mért nem fertzöm s rá mért nem uszítom a csordát? S álmatlan sárkányt, földbl-kélt bsz daliákat? Jobbra segítsen az ég! Hanem ezt sosem esdenem illik, inkább megtennem. - S áruljam el édesapámnak országát, s jövevény idegent védjek vele szemben, általam és ne velem hogy a vásznát tárja a szélnek, s mást vegyen el; s engem, Medeát, várjon a bosszú? Hogyha ilyet tud tenni, elémbe ha mást mer emelni, haljon a hálátlan. De hisz arca ilyesmire nem vall, látom a lelke nemességét, deli termete báját, meg nem csal, hiszem, érdememet sose fogja feledni.

121

S majd meg is esketem t, s tanunak megidézem az összes isteneket. Mit félsz? Bizonyos már. Láss neki, zz el minden késlekedést: s az adósod örökre Iason; ünnepi fáklyák közt férjed lesz, s mint szabadítót messzi pelasg várakban anyák szeret raja tisztel. Hát hugomat meg öcsémet, apámat, az isteneinket s itthoni földemet elhagyjam, tovaszökjem a széllel? Csakhogy apám ádáz, tudom én, s e szülhaza barbár, és az öcsém gyermek, s húgomnak szíve velem van; bennem a legmagasabb isten. S amit elhagyok itten, nem nagy; - a vágyam igen. Mentje acháji fiaknak szebb földet s oly városokat, miknek neve-híre él itt is, látok, s gyönyör mvészetük ékét; és, akiért a világ minden kincsét odaadnám, Aesonides ha a férjem lesz, majd kedvel az ég is: boldoghírü, a csillagokat fogom ütni fejemmel. Mit nekem oly szirtek, mikrl rege szól, hogy a vízben összeverik peremük, s a hajók rontója Charybdis, mely habokat szürcsöl s kiokád, s derekán vad ebekkel rabló Scylla, sicul vízbl kiugatva dühöng? Annak ölén leszek én, akiért tüzem ég, odabúva mindig Iasonhoz, járom: sose félek az áron; vagy ha igen, sohasem magamért, csakis érte, a férjért. Hát házasságnak véled, szép névvel a vétked szépitenéd, Medea? Vigyázd, hova érsz a tilosban s meddig! Ameddig még teheted, menekülj el a bntl." Szólt, s elibé az erény, a kegyesség állt, s a szemérem; s már-már megszaladó, már vesztes szinte Cupido. Majd meg a Perseis Hecate oltára elé ment, mit rejtett erd boritott, és hs liget árnya. Újra ers volt már, a legyzött hév lecsitult már, s Aesonidest amihelyt meglátta, a lángja föléledt. Arca pirossá vált, orcáira újra a tz szállt; mint ahogyan táplálékot nyer a szél erejétl mely hamu halma alatt rejtzik, a csöpp kicsi szikra, megn egyszeriben s lobog újra a régi erben, így az a már szelidült szerelem, lankadtan elalvó, lángrakapott rögtön, hogy a lány meglátta az ifjút. S még a szokottnál is szebb volt Aeson fia aznap véletlen; s a szerelmes lányt ez mentheti szintén. Szegzi reá a szemét, s mint kit most lát csak elször, nézi az orcáját, nem vélheti földi lakónak, esztelenül szemléli, nem is tud másfele nézni. Majd hogy szólani kezd s jobbját megfogja a vendég, és susogó hangon könyörög neki, óvja-segítse, és nászágyat igér, a leány szól könnyeket ontva: ,,Látom, amit teszek én; nem az ejt meg, hogy, mi helyes, tán nem tudom, ám szerelem. Megmentlek, s érte cserébe add, amit ígértél." Meg is esküszik ott az a hármas
122

testü nagy istenn titkára s e berkek urára, s mindeneket-látó apjára a majdan-apósnak, és a saját sikerére, a sok sorsadta veszélyre. Hisznek néki; s a dalbvölt füvek ím az övéi, élni tanul vélük, s hazatér víg kedvre derülten. Fényl csillagokat tovakerget a másnapi hajnal, s Mars szentelt mezején az egész nép összesereglik; körben, a halmokon áll. A király a középre ül, ékes bíbor köntösben, s az ivor jogar ott a kezében. Érceslábu bikák fújják fém orrlikaikból Vulcanust, hogy a f felgyúl, hova lánglehük elhat; és valamint a kohók harsognak zúgva, ha teltek, vagy mint harsan a mész, ha reá, a kemence zugába, épp amikor tüzesül, vizcseppek permete lendül: így zúgott kebelük, melyben kavarogtak a lángok, tzmart torkuk is így. Hanem Aeson gyermeke mégis szembesiet vélük. S a bikák rá bszen azonnal rémületes szemüket szegezik, vas-szarvval ijesztik, ketts körmükkel kalapálnak a porpuha földön, és teletöltik a tájat a füstlehel bgéssel. Megmerevül minden Minyas-fi; megy , nem is érzi lánglélegzetüket (nagy ervel bír a varázsszer), már a lebernyegüket simogatja merészen a jobbja, majd leigázza nyakuk, súlyos terhét az ekének vonják kényszerüen, szz földet szántanak immár. Ámul a colchisi nép; rivalog Minyas ivadéka: buzdítják a merészt. Mer el ércmívü sisakból sárkányfog-magvat, s ama túrt televényt telehinti. Méregben-mártott magvak foszlódnak a földben, serken a fogvetemény, magasul csupa emberi testté. Mint anyahasban a csöpp magzat ha vesz emberi képet s minden arányát már odabenn megkapja a kisded, s légre csak úgy érhet, mikor immár teljesen érett: földnek ölében aképp e sok emberi alkat, amint már teljes lett, a szül földbl a világra kilépett; és, mi csodásabb: kél, s fegyvert ráz rögtön, amint él. Látták ket, amint hegyezett gerelyük csavarintják s dobnák mindet a Haemoniából jött daliára; és a pelasg nézk orcája s a lelke lehorgadt. Biztonsága adója, a lány is látja riadtan: arra az egy ifjúra milyen sok bszdühü pattan; hirtelenül hidegült-haloványan, vértelenedve ült, s hogy a f, mit adott, erejét valahogy ne veszítse: megsegit dalhoz, fordult titkos tudományhoz. pedig egy súlyos sziklát hajitott be közébük, zi magától így, s rájuk fordítja csatájuk. Egymáson vernek sebeket földszülte fivérek, polgárháboruban halnak. S az achiv diadalnak minden achiv megörül, s a vitézt ölelik vetekedve.
123

Barbár lány, a dics daliát magad is megölelnéd: vissza szemérem tart. De azért tán mégis ölelnéd, vissza nevednek híre ha nem fog mégis a tettl. Egy szabad: az, hogy titkon örülj; s hálát ad a szíved, énekeidnek, s kik dalod adták: isteneidnek. Álmatlan sárkányt kell még altatni füvekkel, mely tarajos, háromnyelv, mely görbe fogakkal rémületes, mely aranygyapjas fát éberen riz. Ezt a leány meghintve a f lethei levével, hármasigét mondott, szelid álmot mely tud idézni, s mely haragos tengert, morajos folyamot lecsitítgat, s ekkor az álmot elbb sosem ismert szem lecsukódott, Aeson hs fia így az aranyhoz jutva, a zsákmányt büszkén vitte - s akit zsákmányul nyert, a segít lányt ugyanúgy -, s hitvessel tér az iolcusi parthoz.

124

AESON Haemoni édesanyák, amiért fiaik hazatértek, s velük az éltes apák, áldoznak kincset, az oltárt terheli tömjén s tz, bearanyzott szarvu barom hull, hálaajándékul. De a nép közt nincs jelen Aeson, mert sírhoz közel áll, s vállát öreg évei nyomják; szól most Aesonides: ,,Teneked köszönöm csak az üdvöm, megvallom, hitves! S noha nékem mindened adtad s érdemeid sokkal többek, mint bárki hihetné, mégis, hogyha tudod (s a dalod mit tenni ne tudna?), esztendimbl végy el, s add ket apámnak." Könnye elbuggyan. Meghatja e gyermeki kérés Medeát, s oly más lelkében felmerül apja, kit maga messzehagyott. Hanem errl szót se, de így szól: ,,Férjem, míly vétek hullott ki a szádon? Az élted részét át hogy is írhatnám máséhoz, ugyan mondd. Óvjon meg Hecate ettl! Illetlen a kérés. Több ennél, férjem, mit most neked adni igyekszem, mert ipam ifjítom, ha lehet, mvészetem által, és nem az esztendiddel, ha e nagy feladatban háromtestü nagy istennm helyeselve vezérel." Éj három várt még, hogy a holdnak szarvai eggyé érjenek és körré legyenek; s miután kiragyogván gömböly orcával nézett már Luna a földre, lép ki a ház küszöbén Medea; ruhája övetlen; lába csupasz; vállára folyik haja, nem köti semmi; tétova lépteivel jár mélyen hangtalan éjben, éj közepén egyedül. Madarat, vadat, embereket mind csönd lankaszt csöndben, cserjék csöpp ága se zörren, még falevél se suhog, nedves lég hallgatag állong, csak csillag sugaraz. Kart tár föl a csillagos égre, háromszor perdül, háromszor hint a hajára fürge folyóvízbl habokat, háromszor üvölt hangja riad, s a kemény földhöz hajlítva a térdét, ,,Éj," könyörög, ,,titkok biztos h re, s ti, napfény fölváltói a hold mellett, szép csillagok, és te háromfs Hecate, ki tudod jól mind, ami tervem, és a varázsdalaim segíted s szent mágusi mívem; és te, te Föld, ki varázsfüveket nyújtsz bvöletünkhöz, szellk és viharok, s ti hegyek, ti folyók, tavak, és ti istensége bereknek s éjnek mind, idejertek; általatok tudok én - hogy a part ámulva csodálja visszafolyatni folyót forráshoz, háborodott árt megnyugtatni, nyugodtat verni föl; zöm a felht s visszahozom, dallal; szeleket verek el, megidézek, verssel; igézettel viperáknak tépem a torkát,

125

sziklát s mélygyöker tölgyet kiszakítok a földbl, erdt elhajtok, remegvé rázom a bércet, földet bgetek és sírmélybl holtat idézek. Téged is elhúzlak, Hold, bármint véd Temesának érce; dalommal halvánnyá szekerét nagyapámnak, és mérgemmel a Hajnalt is tehetem halovánnyá. Megcselekedtétek, hogy a tulkok láng-lehe lankadt, járomnemtr nyakukat nyomtátok igába, s zve a sárkányfajt maga-elleni háboruságra, elszunnyasztottátok az rt, mely elbb sose szunnyadt, és küldtétek a csent aranyat görögökhöz az áron. Most az a nedv kell még, amitl megfordul a vénség, ifjui esztendket gyjt s borul újra virágba. S lám, meg is adjátok; nem fénylik a csillagos égbolt hasztalanul, sárkányszekerem sem surran az égben hasztalanul hozzám." S a fogat leszökött a magasból. Fölhág rá a leány, sárkánynyakakat simogat már, fogja a könnyü kecses gyeplt, keze közt igazítja, légbe suhan, föntrl szemléli a thessali Tempét, s hajtja a kígyókat kijelölt tájak fele tüstént; majd mit az Ossa terem s mit a roppant Pelion, és mit Othrys, Pindus, a Pindusnál magasabb nagy Olympus, válogatott füveket, gyökerestl ránt ki a földbl, vagy fémsarlónak szeli-metszi le görbületével. Megtetszett neki Eridanus partján is ezer f, s Amphyrus peremén; téged se került ki, Enipeus; Peneos vize sincs, Spercheios habja sem oldva és nem a Boibe-tó kákás környéke adótól. Életadó füvet Anthedon euboeai földjén tép, mely nem volt még Glaucusról messzire híres. Hosszu kilenc nap látja a lányt sárkányszekerében, s hosszu kilenc éj látja, amint vizsgálja a rétet, majd megtér; a szedett fnek csak az illata érte kígyóit, s korosult kérgük mégis levetették. Ér haza, nem fordul be a házba, megáll a küszöbnél, csak szabad ég fedi t, férfit közelébe nem enged, és magasít gyepbl a szabadban két iker-oltárt, ezt Hecate jobbról, balról azt kapja Iuventas. Mit miután ágakkal övez s vad réti bokorral, s két mély gödröt is ás onnan nem messze, a földbe, áldoz: nyomja sötét bárány torkába a kését; és mindkét öblös gödröt teletölti a vérrel. Önt egy csészébl azután rá bort is az úrn, másik csészébl langyos tejet önt tetejébe, közben a földbeli szellemeket szelidíti szavával, kéri az árnyak urát végül, s akit az feleségül elragadott: az öreg testbl ne vegyék el a lelket. Majd hosszan mormolt esdéssel nyerve meg ket, Aeson bágyadozó testét a szabad levegre
126

téteti, bvös dalt duruzsol, s álomba meríti, s mint valamely holttestet, a f ágyára teríti. Aesonidest nyomban s szolgáit küldi el onnan, mert avatatlan szem szent titkot nézni ne merjen. Mennek is el tüstént. Medea megoldja a fürtjét, bacchánsn módjára szökell oltári tüzeknél, többágú fáklyát márt végül a véres üregbe, s két magas oltárán ezeket lobbantja tüzekre, tz-, víz- és kénnel háromszor mível a vénnel tisztító szent szertartást. Forr fényes edényben bvszere, bugyborog és dagadoz, habot ontva fehérlik. Haemoniának völgye ölén gyjtött gyökeret fz benne, virágokat és magokat, s velük éjszinü nedvet; széls napkeleten szerzett köveket vet a habba, s Oceanusnak apályából homokot kever abba; majd közibé teleholdnál gyjtött harmatot is hint, éji bagoly baljós szárnyát, s beledobja a húsát, és az olyan farkas beleit, ki vadállati képét férfiu-orcává fordítja: s a cinyphi teknskígyónak pikkely-brét se felejti bedobni, s agg szarvas máját; s a kilenc évszázadot átélt varju fejét és vén csrét teszi még tetejébe. Ezzel, meg sokezer mással, melynek neve sincsen, készül a barbár n tettére, nagyobbra, mit ember megtehet; és mindent egy rég kiaszott olajággal egybekavar végig, föltl forgatja fenékig. S lám, az a száradt ág, ahogyan forgatja az üstben, lesz legelször zöld, azután lomb lombosodik rá, buggyan benne bogyó, gyarapul dús drága gyümölccsel; és ahová vet a tz tajtékot az öblös edénybl, és ahová forró cseppek fröccsennek a földre, az kivirul, csupa zsenge virág, f hajt ki belle. Ezt Medea mihelyt meglátja, kihúzza a kardját, metszi az agg gégét, kifolyatja belle a vén vért, tölti a friss nedvvel. S mikor ajkával meg a sebbel Aeson issza be azt: haja és szfürtü szakálla elveti sz színét, feketévé fényesül ismét, messze soványság fut s halavány szín, aggkori ráncok, minden tagja megint friss vérrel duzzad, a teljes teste virul. S Aeson ámul, mert érzi: ilyen volt egykoron, emlékszik, négyszer tíz évnek eltte. Látta e furcsa csodát, letekintve az ég magasából, Liber, s kéri: talán dajkáinak ifjukorát is visszavarázsolná; megkapja a colchisi ntl.

127

PELIAS Hogy ne henyéljen a csel, színlel Medea a férjjel összeveszést, s mint esd fut Pelias küszöbéhez; ott t, mert Pelias maga kortól elnehezült volt, lányai látták el. S a ravasz n csalfa barátság képével szivüket mindjárt megnyerte magának. És mikor arról szól, hogy a legfbb érdeme Aeson ifjítása, mikor szava itt szívósan idzik, kél Peliasnak lányaiban, felgyúl a reménység, apjukat is hogy tán ifjúvá tudja igézni; ezt a kegyet kérik, s végetlen kincsük ígérik; kis idt hallgat, s úgy látszik, mintha habozna, s tartja cseles képpel szivüket nagy várakozásban. Majd megigéri nekik: ,,S hogy e bvös szent tudományom jobban higgyétek, hozzátok a kost, mely a nyájban legvénebb, szerem azt báránnyá bvöli tüstént." Hát vénséges vén gyapjas kost hoznak elébe, szarva halántékára simul csavaros karikában. Haemoni késsel amint ennek kiszakítja kiszáradt gégéjét, s a vasat csöpp vérrel szennyezi pusztán, hinti a szétdarabolt tagokat, s a füvek csoda-nedvét kondér érc-öblébe; kicsiny lesz teste a kosnak, sorvad a szarva, s a szarvával vén évei tnnek, gyönge kicsiny bégés nesze hallik az öblös edénybl. Mind ámulnak ezen, de el is szökken a bárány, pajkosan ugrándoz, tejel tgyet keres ajka. Döbbennek Pelias magzatjai; most, e tudásnak látva bizonyságát, méginkább sürgetik esdve. Hiber habba merült lovait szabadítja a hámtól Phoebus háromszor, negyedízben fénylik az éjnek csillaga mind, mikor Aeetes álnokszivü lánya tiszta vizet s hitvány gizgazt tesz a tz tetejébe. Már a halálhoz igen közelálló álom igázta lankadozó testét a királynak, az röket éppúgy, mert a varázsdal, a bvös nyelv ezt rájukigézte; átlépik küszöbét a leányok a colchisi nvel, ágya köré gylnek. ,,Mit késtek, kishitüek?" szól, ,,Kardot el tüstént! Merjétek már ki a rest vért, hogy fiatal jó vért eregessek a régi erekbe. Éltét s ifjukorát kezetekbl kapja apátok; tiszteletérzéssel, s többé sose gyáva reménnyel szolgáljátok apátokat így, zzétek az aggkort karddal az agg testbl, vén vérét verve ki vassal." Így aki legszeretbb, az lett legelbb szeretetlen, s hogy ne legyen vétkes, vétett. De saját vad ütésük látni a lányok nem bírják, elfordul az arcuk,

128

vaktában vágnak, vad jobbjuk srü sebet sújt. Vérboritottan a vén, ágyán még felkönyökölne, félszéttépetten kerevetrl kelni kivánna, s két sápadt karját kardok közepette kitárja: ,,Mit tesztek, lányok? Ki adott kezetekbe apátok ellen fegyvereket?" Kezük és lelkük lehanyatlik. Szólana még, de a colchisi n már elszeli torkát, s szétdarabolt tetemét bugyborgó vízbe meríti.

129

MEDEA MENEKÜLÉSE S most sárkányfogatán ha azonnal a légbe nem illan, nem menekül meg a bnhdéstl. Tnik alatta, Pelion árnyaival, Philyre palotája, az Othrys, és a Cerambusról régen híresnevü berkek (róla, ki nimfa-segítséggel levegbe röpült föl hajdanidn, amidn az özönvíz fedte a földet, deucalioni habokból szárnyon szabadult meg); Aeoliát, Pitanét balkéz fele hagyta a légben, és ama kvévált sárkány nagy sziklaalakját, idai berkeket is, hol Liber sarja csenését, szarvas képe alá, a bikát, bújtatta el egykor, s hol Corythus nemzapját fedi csöppnyi fövenysír, s réteket is, miket új ugatással Maera ijesztett, Eurypylus várát, hol Cos sziget asszonya szarvat hordott mind, amikor seregével Hercules elment, phoebusi büszke Rhodost, s telchinek ialysi népét, mit hajdan Jupiter, mert megrontott a szemével mindent, meggylölt, s a fivére vizébe hajított. Ceosnak Cartheia nev falait tovahagyta, hol rég Alcidamas bámulva csodálta, hogyan kél fényre szelídke galamb lányának holttetemébl. Majd Hyrie tavait szemlélte s a nagyhirü Tempét, hol Cygnus hajdan hattyú lett. Phyllius egykor gyermeki kérésére hozott madarat, vad oroszlánt megszelidítve; de hogy gyzzön le bikát is, akarta; megtörtént; s a fiú mégiscsak megveti vágyát, hát végs díját, a bikát nem is adta ezért át. Mérges lett a fiú, s ,,Adnád még!" mondta, leugrott fölmered szirtrl. Hitték, hogy a mélybe zuhant le s hószinü szárnyon mint hattyú lebegett a magasban. Anyja viszont, Hyrie, nem tudva, hogy él fia, Cygnus, szétolvadt könnyé, s tó lett, nevet így ad a tónak. Háta mögött meg Cephisos sír, mert unokáját puffadozó-test fókává tette Apollo, s Eumelos, ki fiát gyászolja, a légberagadtat. Kígyók szárnyaival végül pirenisi tájra, ér Ephyrébe; beszélik, hogy legelször e földön keltek es-gombákból, létre az emberi testek. Colchisi méregtl hogy az új ara lánggal elégett, és a király házát két tenger látta lobogni, rettenetes kardján lecsorog két gyermeke vére, s férje acéljától a boszúló bsz anya elfut, Titan-származatú sárkányokon ér el utána

130

Pallas várához, mely téged, igazszivü Phene, s téged, öreg Periphas, látott már égre röpülni, téged is új szárnyon, Polypemon lányunokája. Aegeus t befogadja - ez egy tett volt csak a vétke; s nemcsak vendégül: nyoszolyába, hites feleségül.

131

THESEUS S most hazatért Theseus, a fiú, kire apja nem ismert, kétperem Isthmos biztonságát ki kivívta. neki terveli most vesztét Medea; keverget kmaszlag-mérget; Scythiából hozta magával. Azt mondják, az echidnai eb fogain fakadott ez. Mélyen terjed el egy barlang, éjlepte üreggel, lejts ösvénnyel, min rég Tiryns daliája azt a vonakvó szörnyü ebet felhúzta a fényre, vert-vas láncokban; fordítja a napsugaraktól Cerberus el szemeit; s a leget bszen teletölti, három torkából egyszerre, veszett ugatással, és zöld rétre fehér tajtékát hányja dühében. Ez mondják, megaludt, majd táplálékra találva term jó talajon, tele lett ártalmas ervel; és amiért meredek szirten n, hívja a földnek népe kövek maszlagjának. S Aegeus a fiának nyújtja, miként ellenségnek, felesége cselére. Theseus mitsem sejt, veszi át jobbjával a kelyhet; apja, ivor kardmarkolatának látja jelérl, hogy fia , löki ajka ell el a mérget; a n meg teste köré dallal ködöket kanyarít, tovanyargal. Ám Aegeus, noha boldog, amért fia megmenekült így, mégis megdöbbent, amiért csak olyan kicsi híján nem követett el iszony-vétket. S oltárra tüzet szít, égnek ajándékot bven nyújt, csapnak a bárdok szarvaikon szalagot visel szép büszke bikákat. Azt mondják, az Erechthidák addig nem örültek szebb napnak soha még. Az atyák meg a nép vigadozva lakja közös lakomáját, és bortól vidorodva, dallani nem késik: ,,Marathon bámulta a tetted egykor, hs Theseus, ki megölted Creta bikáját; és hogy a földmíves gond nélkül szánt Cromyonban, néki te adtad meg; s Epidauros látta, miként dlt földre a Vulcanus bunkós szörny-sarja kezedtl; Cephisusnak partja is így ama szörnyü Procrustest, Cercyon elhulltát így látta ceresi Eleusis. Így hullt földre Sinis, ki gonosz volt szörnyü erben, fákat görbített földig s föl a légbe vetette szálfa fenykkel, szétfröccsentve az emberi testet. Alcathoéhoz nyílt, a lelex bástyákhoz az ösvény, mert nincs már Sciro: e zsiványnak szertehajított csontjait akkor a föld s tenger nem vette magába; hosszan hányódtak, s azután szirtté merevültek, mondja a hír; Sciro neve van ma is annak a szirtnek.

132

Tetteidet meg az éveidet ha sorolni akarjuk, mveid éveidet túllépik. Közfogadalmat érted ajánlunk, hs, poharunkat is érted ürítjük." Jót kívánó nép örömével zeng a királynak háza s imákkal; a város örül, szomorú helye nincsen.

133

AEACUS. A PESTIS. A MYRMIDONOK Csakhogy (mert gyönyörség nincs, ami tiszta lehetne, s mert az örömbe vegyül bú is) mégsem lehet Aegeus, bárha fiát megkapta megint, gondnélküli boldog. Háboruval fenyeget Minos. Katonája, hajója, s van katonánál, gályánál több szörnyü haragja, mert apa, s Androgeos vesztéért bosszura készül. Háboruhoz segit sereget gyjt itt is, amott is, s merre hatalma elér, jár-kél gyors gályahadával. Itt Anapét nyeri meg, hozzá közel Astypaleiát; Astypaleiát kard, Anapét ígérete révén; majd alacsony Myconost, krétás síkságu Cimolost, illatozó-mezej Cythnost, síkrétü Seriphost, márványszirtü Parost, s mit elárult becstelen Arne: Siphnost - mert aranyat fogadott el kapzsin a várért, s már nem lány, de madár, az aranynak mely ma is örvend, tollai szénfeketék, mint lába is; új neve: csóka. Ámde sem Oliaros s Didymae s Tenos s vele Andros, sem Gyaros, sem olajjal term dús Peparethos krétai gályákkal nem társult. Oenopiába, balfele tér Minos, szigetére az Aeacidáknak: Oenopiának a hajdaniak, de nevezte királya, Aeacus, Aeginának e földet, az anyja nevérl. Összefut ott a tömeg, mind látni akarja a híres férfit. Elébe siet tüstént Telamon s Telamonnál ifjabb Peleus is, s vele Phocus, a harmadik öccsük; és lassan, mivel agg, lépdelve, elébe kiballag Aeacus is; megkérdi, mi okból jött e szigetre. Felsóhajt; gyászát juttatja eszébe a kérdés; s válaszul így szólal, száz népnek nagy fejedelme: ,,Fegyveremet fiamért fogtam: légy, kérlek, a társam ebben a szent hadban; vígaszt hogy kapjon a sírban." Szól Asopiades: ,,Lehetetlent kérsz; ez a város nem tesz ilyet sohasem; nincs föld, mely a Cecropidákhoz inkább állna közel; köztünk, tudd, szent a szövetség." Megy Mins búsan, ,,Nagy károd lesz e szövetség," mondja, de háboruval fenyegetnie, úgy hiszi, bölcsebb, mint elkezdeni és erejét elszórni elre. Lyctos gályahadát látták még bástyafalukról, s íme suhan kifeszült vászonnal az Attica-földrl Oenopiába hajó s a baráti öbölbe iramlik, rajta az agg Cephalus, s vele van kérése honának. Bárha az ifjú Aeacidák rég messzekerültek tle, fölismerték Cephalust, nyújtják neki jobbjuk és apjuk házába viszik. Lép hát be a tisztes bajnok, hajdani szépségét még rzi nyomokban;

134

otthona hnszeretett olajágát tartja kezében; jobbja s a balja fell két ifjabb volt az idsnek kísérje: Clytos s Butes, Pallas fiusarja. Üdvözl szavaiknak amint végére jutottak, arról szól Cephalus, mit bíztak a Cecropidák rá, s kéri segítségük, felidézi, hogy si szövetség áll az apáik közt, s hogy Achaia szenved a hadtól. Ékes szóval ügyét miután ügyesen segitette, Aeacus ad választ, jogarán nyugtatva a balját: ,,Nem kell kérnetek ezt, ti athéniak, éljetek inkább támogatásunkkal; mit e föld bír, mind a tiétek, higgyétek, s igazán van mindene, kincsem elég van; s van katonám, mi az ellenségnek elég, s mi magamnak. Hála az égnek, a kor kedvez, kifogást nem is enged." ,,Légyen is így, njjön", Cephalus szól, ,,népe hazádnak. Én ahogy erre kerültem, már kezdetkor örültem, míly sok szép fiatal lépdelt, mind egykorú szinte, szembe velem; de azért mégis sok van, ki hiányzik, kit láttam, mikor itt legelbb fogadott be a város." Sóhajt Aeacus, és szomorúan mondja a választ: ,,Gyászos kezdet után jött el jobb sorsa e földnek. Szólani bár tudnék errl, hallgatva amarról! Elmondom sorban, nem tartlak föl vele hosszan. Csonttá és hamuvá lettek, kik után tudakolgatsz. S bennük az én népemnek csak kis része veszett el! Vész tört rá, dúló, népemre; a dühteli Juno küldte le vágytársnje nevét visel szigetünkre. Míg úgy hittük, a baj természetes, és az okáról nem tudtunk, orvos-szerrel vívtunk vele szemben; csakhogy a vész a segítséget leteperte, legyzte. Ránehezült legelbb sr köddel a földre az égbolt, és felhk közibé szoritotta a lomha nehéz ht; összehajolt szarvval négyszer vált újra kerekké Luna, körét ismét négyszer fejtette sovánnyá, s vészokozó fúvással fútt forrószelü Auster. Láttuk, a források, tavak is mind megbetegedtek, nyüzsgött elhagyatott szántón kígyó sokezernyi, és a folyóvizeket mérgessé tette a mérgük. Kezdetben madarak hulltak, meg ebek, juhok, ökrök, és a vadak, s ebbl tudtuk meg, míly nagy a dögvész. Látta a földmivel, a szegény, döbbenten, az izmos ökröket ott a barázdasoron munkában elesni. Bég gyapjas bari is bágyadt-betegen, s a juhoknak gyapja magától hull, nyavalyában sorvad a testük. Gyors ló, mely azeltt nagy hírt szerzett a porondon, méltatlan pálmára, feledve dics diadalmát jászol eltt nyöszörögve nyihog, s hull renyhe halállal. Erdei kan már nem dühödik, s iramodni a szarvas nem mer; a medve se ront az ers barmok csapatára.
135

Lankadozik minden; s utakon, szántón meg a berken testek rothadnak, s a szaguk fertzi a tájat. És, csoda ez: sem ebek, se mohó madarak, sem a szürke farkasok ket nem tépik; szanaszerte rohadnak, ártalmas szaga száll mindnek, terjeszti a dögvészt. Súlyosul és a szegény földmívesnépet eléri mind e ragály, s a teres város fala közt uralog már. Gyullad a belsrész legelbb, jele ennek a rejtett lángnak a küls pír, meg a légzés vad lihegése. Bénul a nyelv s duzzad; szárad forró lehelettl s tátog a száj: a nehéz levegt kapkodja magába. Sem takarót, se ruhát nem tudnak trni a testek, meztelenül teritik magukat le a földre, s a földtl nem lesz hvös a test, de a testtl forran a föld föl. Orvosoló nem akad, s aki mégis gyógyit, a kórság arra vadul rácsap, tudományuk lesz veszedelmük: áll mennél közelebb, gyógyít mennél nemesebben, hull annál hamarabb a halálba. Amint a reménység végképp eltnik, s látják, véget csak a sír ád, már csak a kényelmest keresik, nem a hasznosat, úgysincs semmi segítség már. Szégyentelenül szanaszerte forrás, dús kutak és folyamok peremére feküsznek, isznak, a szomjuknál hamarabb oltják el az éltük. Eltelvén be sokan fölkelni se tudnak: a vízben halnak meg; s azután e vizet van olyan, ki megissza. És nyoszolyájuk olyan gylölt a szegény betegeknek, hogy felszökkennek, s ha talán már állani gyöngék, földre legördülnek. Menekülnek messzire házi isteneiktl mind, házát kiki tartja gonosznak, mert, nem tudva a kórnak okát, a helyet hiszi oknak. Állni ki még tud tán, teng-leng félholtan az utcán, bús látvány; míg más odalent sír fekve a földön, s végs rángás közt bágyadt szeme fordul az égre. Sok feltárta a súlyosuló égbolt fele karját és, hol a vég meglepte, a végst sóhajtotta. Lelkem ugyan mit is érzett akkor? Mást lehetett-e, mint gylölnöm az életet és vágynom velük esni? Merre szemem nézett, mindenhol látta heverni embereim tetemét, mint ágról hullnak az érett almák, s mint ahogyan makk hullik földre a tölgyrl. Látsz, ugye, ott egy soklépcss szentélyt magasodni? Juppiteré. Oltára elé tömjént, de hiába, volt-e ki nem hordott? Feleségért férj, gyerekéért hányszor az apja, amíg esd szavait kirebegte, ott, rideg oltár színe eltt, lelkét kilehelte, és a kezében fél-égett tömjénre találtak! Fölvezetetten már, míg pap mondotta az oltár színe eltt az imát, s szarvukra locsolta a színbort, hányszor hullottak le, csapást be se várva, az ökrök!
136

Áldozatot Jupiternek amint magamért, a hazámért s három gyermekemért vágnék, iszonyú riadással felbdült a barom s rogy alá, noha még le se sújtva, és a belészúrt kést csak csöpp vér festi pirosra. És a beteg bensbl sem látszott a jövend, isteni intés sem: behatolt velejéig a kórság. Láttam a sok tetemet szentelt küszöböknek eltte; st, a halál így még iszonyúbb, oltárnak eltte. Sok felakasztja magát, félelmét így a halálnak zve halálával, s felidézve, mi j, veszedelmét. Szent szertartással temetést sem kaphat a holt már (oly sok már a tetem, kapu sincs kivivésre elég tág): rothad a föld hátán, vagy ajándék nélkül a máglyán ég magasan. Már nem tisztelnek semmit amúgysem, vívnak a máglyákért, idegen tüzön égnek a testek. Nincs sirató, siratatlan bolyg fel-alá a szülknek lelke s a gyermekeké, öregé, meg az ifju halotté; hely sírdombnak elég, fa elég nincs máglyatüzeknek. Íly nyomorúságok, nyavalyák közepette kiáltok döbbenten: »Jupiter! Ha igaz, mit mondanak, az, hogy Asopos lányát, Aeginát nászban ölelted, és nem szégyenled, hogy apám vagy, mindenek apja, vissza a népemet add, vagy a sírba fogadj vele együtt.« Villámot villant s dördül, hogy igémet igenli. »Elfogadom,« szóltam, »legyen ez jele égi kegyednek, jósló-zálogaul veszem át jóindulatodnak.« Ritka remek terebélyes tölgy magasult a közelben, mit Jupiternek szenteltek, dodonai magból; itt eledelt gyjt hangyákat hosszu csapatban láttam, amint roppant terhük cipelik pici szájjal, és a fakéreg ráncai közt ösvényüket rzik. Számukon ámulok, és »Legjobb atya, adj ugyanennyi polgárt,« így szóltam, »s kiürült falaim teletöltsed.« Megremegett, s noha szél se lehelt, súg-búg a magas tölgy, ágaival. Félelmemben megborzad a testem és hajam égremered. De nyomom, nemkésve, a csókom földre s a tölgyre; nem is mutatom, hogy bízom, azonban mégiscsak bíztam, vágyam dajkálva magamban. Száll le az éj, s gondtól bágyadt testekre az álom: s íme elébem a tölgy magasul, s mint ébren, aképpen látom a sok mered ágat, s ugyanannyi kis állat járja be, majd ahogyan remegett, a fa megremeg ismét, maggyjt csapatát hullatja alá a talajra; nnek ezek tüstént, mindjük magasabb s magasabb lesz, kél is a földrl föl, derekát egyenesre kinyújtja, félre soványságát, sok lábát, dobja sötétl színét, s emberi test formáit vonja magára. Vége az álomnak; kárhoztatom ébren az álmom, s hogy nem pártol az ég. De ers zaj zúg palotámban,
137

és amitl már elszoktam, csupa emberi hangot vélek hallani. Errl is még azt hiszem, álom, s íme rohan hozzám Telamon, már tárja az ajtót, s mondja: »Apám, többet láthatsz, mint bízva remélted. Lépj ki!« Kilépek, s hát, ahogyan festette az álmom, éppúgy látom a férfiakat, fel is ismerem ket rendben mind. Fejedelmükként üdvözleni jönnek. Hálám Juppiteré; megkapja, felosztva, a várost új népem, meg a földmívestl árva mezket, s mint eredetjük súgta, neveztem myrmidonoknak. Termetüket láttad; s erkölcsük, akárcsak a régi, éppenolyan: takarékos faj, jól bírja a munkát, szívósan keres, és mit szerzett, jól meg is rzi. Hadba ezek téged - koruk egy, bátor szivük éppúgy kísérnek nyomban, ha, mi erre hozott el, az Eurus (Eurus hozta a hst) Austerré változik által."

138

CEPHALUS ÉS PROCRIS Íly csevegéssel s még sok egyéb másféle beszéddel töltötték el a hosszu napot; lakomának az estét, majd adták álomnak az éjt. Aranyos sugarakkal kélt a nap, és még fútt s a hajót gátolta az Eurus. Pallas sarjai most az ids Cephalushoz erednek, s Pallas sarjaival Cephalus készl a királyhoz. Csakhogy amazt még mély álom nygözte magába. ket a házküszöbön fia, Phocus volt, ki fogadta; mert Telamon s a fivére a hadhoz válogatott hst. Phocus a ház bels gyönyör termébe vezette Cecrops gyermekeit, s odabenn le is ült velük együtt. S látja, hogy Aeolides kelevézt hord, rúdja nemismert fából volt faragott, kelevézhegye fényes arany volt. Néhány közbevetett szót szól, majd kérdezi errl: ,,Kedvelek én minden ligetet, s a vadászatot értem; ám afell, hogy míly fából nyesték a te dárdád, már rég töprengek. Krisfa ha volna, fakónak kellene lennie; hogyha pedig som volna, csomósnak. Hol ntt, nem tudom én; de bizony sose láttam eleddig más hajítódárdát, mely formásabb a tiednél." Most actaei fiak közül egy testvér neki így szólt: ,,Szépségénél látni fogod, hogy a haszna csodásabb. zi a zsákmányát, nem a véletlen viszi röptét, és a kiküldhöz vérrel tele, visszajön önként." Most Nereus ifjú ivadéka kikérdi kiváncsin, honnan kapta, kitl és mért is kapta e kincset. Válaszol , de csak azt, mit a szégyene mondani enged, azt nem mondja, mi áron kapta; de sajdul a szíve elvesztett felesége után, s könnyezve beszéli: ,,Istenntl-lett, engem (hinnéd-e?) a dárdám megríkat mindig, s fog is egyre, akármi sokáig enged is élnem a sors. Magamat s édes feleségem ez rontott meg; bár sose bírtam volna e kincset! Procris, hogyha talán Orithyiának a hírét hallottad, testvérhuga volt amaz elragadottnak, mégis az orcájuk s erkölcsük is egybe ha méred, méltóbb elragadásra. Erechtheus fzte, az apja, hozzám, és szerelem. Boldognak mondtak, igaz volt. S még ma is az volnék, de az ég nem akarta az üdvöm. Házasságunknak másodhónapja virult csak; hálókat teritettem szét szarvasnak a réten, és a hymettusi hegyfokról, örökös virulóról, sárgahajú Hajnal meglát, hogy az éjt tovazte, s elrabol, ellene voltam bár. Hadd mondjam, anélkül, hogy megsértsem az istennt, a valót. Noha arca

139

rózsás szépség, s éj s napnak bírja határát, és noha nektárnedvet iszik, Procrist szeretem csak: Procris volt szivemen, Procris csak örökkön a számon. Szent nászról szólok, nászágyról, friss ölelésrl elhagyatott nyoszolyámhoz fz eskütevésrl. Megsértdik az istenn: »Többé ne siránkozz hálátlan; bírd Procrisodat! De ha látom a sorsod, kérnéd: bár ne ölelted volna.« Haraggal elenged. Míg hazatartok, az istenn szavait felidézem, s ébred a félelmem: hségét tán feleségem nem tartotta meg. Arca e bnt s fiatalkora nékem súgja; de hogy higgyem, mégiscsak tilt az erénye. Ám távol voltam; s az a ház is melyben idztem, rossz példát mutatott; s mi szerelmesek egyre gyanakszunk. Kínra okot keresek, kincsekkel akarva erényét megkísérteni. Féltésem pártolja a Hajnal, és külsm (érzem) mássá alakítja egészen. Ál-alakommal most Pallas várába, Athénba és a lakomba megyek. Véteknek nincs nyoma benne, elragadott gazdájáért bús, tiszta a házam. Szinte ezer csel kell, hogy Erechtheus lánya elébe jussak; amint látom, csak bámulok, és az erényét megkísérteni már csaknem feledem. Be nehéz volt, meg nem vallanom azt, ki vagyok, csókot nem is adni! Bús volt (mégis egyetlen n sem volt e busongó asszonynál csinosabb), égett epedezve a vágytól elragadott hitvestársáért. Phocus, itéld meg, míly ragyogó lehetett, kihez illett még a keserv is. Tisztes erénye, minek mondjam, hányszor taszitott el, míg próbálkoztam, hányszor szólt így: »Csakis egynek rizem én magamat; bárhol van, övé lehetek csak.« Íly próbája a hségnek kit meg nem elégít, hogyha eszénél van? Nem nyugszom, sebzem a szívem én magam; ígérek kincset neki egy buja éjért, s többet, többet igérve teszem vele ingadozóvá. Rá rivalok: »Lásd, én vagyok az! Bujaságra ki hívott, csábítód, férjed voltam, s tanu - htlen! - e tettre.« Nem szól; csak csöndes szégyenben messzefut onnan, és elhagyja cseles küszöbét, álnokszivü férjét, s meggylölve e bántásért teljes nememet már, bércek közt bolygott, buzgón szolgálta Dianát. Engem, az elhagyatottat, a tz most mar csak egészen csontjaimig! S már megkövetem, megvallom a vétkem, és azt, hogy magam is vétkezném úgy amiként , hogyha olyan sok ajándékkal kérnék az erényem. S mert ezt vallottam, s vele engeszteltem erényét, visszajön énhozzám, s több évig boldogan élünk. És ad, mintha szivét nekem adván még keveselné, fürge kutyát is ajándékul, mit adott neki, szólván,
140

Cynthia: »Ez gyorsabb minden más fürge kutyánál.« S adta, mit itt a kezemben látsz, vele ezt a gerelyt is. Kérded tán, hogy a másik ajándék sorsa mi? Jól van. Még bámulni fogod története újszerüségét. Laiades ama rejtvényt már, mit senkisem értett, megfejtette; a bsz jósn szakadékba ugorván, kettsértelm szavait már fekve feledte. Mégsem hagyhat ilyet Themis úrn megtorolatlan. Új nyomorúság tört aon Thébára azonnal, egy vérontó vad, melytl vacogott a lakosság, féltve magát és marháit. Jöttünk mi, a szomszéd ifjak, a rétet hálóval körül is keritettük. Könnyü szökelléssel hálónkon a vad fölülillant, mit feszitettünk érte, a hálót lába sem érte. Majd ebeink szíját oldoztuk: irammal a falkát játszva legyzte, madársebesen szállt messze eltte. Küldeni most mindenki az én Laelapsom akarja (így hívták a kutyát). Kötelérl régen akart már elszabadulni, nyakával rég feszitette a fékét. Még alig engedtük szabadon, már látni se tudtuk, merre rohan. Forró fövenyen csak a lábnyoma látszott, maga már tovatnt. Sebesebben dárda sem illan, megcsóvált szíjból a kavics sose száll sebesebben, krétai ívrl sem szökken sebesebben a vessz. Domb magasul meredek csúccsal közepén a meznek; fölsietek rá, hogy lássam különös rohanásuk; már-már szinte fogoly, s a fogak közül illan el ismét, úgy látszott, az a vad. S ravaszul sose nyílegyenest vág át a mezn, de az zjét megcsalja örökkön, körbekering sebesen, hogy ebem célt benne ne leljen: száll ez a sarkában, már-már megfogja fogával, mégsem fogja, harap, de hiába, a vak levegbe. Dárdámat kapom. Ezt mialatt csóválja a jobbom, és valamíg igazítom az ujjaimat be a szíjba, félretekintek; majd ismét csak a célra tekintek: s két márványszobrot (csoda!) látok a rét közepében: vélnéd: ez menekül; vélnéd: amaz zi ugatva. Isten akarta talán, hogy a kett közt ne lehessen egyik sem vesztes, ha ügyelt ott rájuk egy isten." Eddig a történet. ,,S mit vétett, mondd, kelevézed?" Kérdezi Phocus. S a gerely vétkét veszi sorra: ,,Kezdete kínomnak, Phocus, csupa édes öröm volt, Errl szólok elbb. Emlékét jó felidézni, Aeacides, amaz éveknek, mikben feleségem boldogságom volt, s neki boldogsága a férje. Kölcsönösen szerelem s édes gond tölti be szívünk, néki helyettem még Jupiter nyoszolyája se kéne, s engem senki, Venus sem igézett volna ölébe; egyformán lobogott kettnk kebelében a tzláng.
141

Hát a hegyek csúcsát csak alig verdeste a napfény, s mentem, amint ifjak szokták, a ligetbe vadászni, szolgákat, lovakat, szimatos jó fürge kutyákat én oda nem vittem, sem hálót srü csomóval: bíztam a dárdámban. De mikor jobbom kielégült már a vadöldöklésben, a hs árnyékba igyekszem, és szellre, mely árnyas völgybl leng a magasba. Szell volt, a szelíd, mi után epedeztem a hben, szellt vártam csak, munkámra mely enyhületet hoz. »Szell,« (emlékszem) »gyere már«, szoktam hivogatni, »jjj örömömre, siess, jjj már kebelemre, te kedves, és enyhítsd a tüzet, mint szoktad, mely belül éget.« S tán hozzá tettem (sorsom hozhatta e tettem) némi becézést is: »Szell, gyere, nagy gyönyöröm vagy; újjászülsz, felüdítsz;« ezt szoktam mondani »érted kedvelem én a magány tisztását és a nagy erdt, drága lehelletedet bár szívná ajkam örökké.« Kétértelm a szó; tévedt, aki (nem tudom én, ki) meghallotta: a szellrl, mit srün esengtem, hívén: nimfa - hogy én nimfát szeretek, gyanitotta. És, hogy a bnt, mely nem volt bn, gyorsan bejelentse, Procrishoz sietett, s szavaim belesúgta fülébe. Könnyen hisz, ki szeret; lerogyott vad kínban azonnal (mint nekem elmondták késbb), hogy végre föleszmélt, már nyomorultnak mondja magát, kesernek a sorsát, és panaszolja a hséget, s mert bántja az ál-bn, attól fél, ami nincs, testetlen név, mi ijeszti, s mintha valóban volna vetélytársnje, kesergett. Mégis, kétkedik is gyakran, kívánna csalódni, nem hisz a vádnak, amíg maga is nem látja szemével, addig a férjének vétkét nem itéli valónak. Másnap, amint sugarával az éjt tovazte a Hajnal, mentem az erdbe, s gyzvén heveredtem a fbe, s »Jjj, szell,« mondtam »fáradt vagyok, enyhületet hozz«. Hirtelen, úgy tetszik, sóhaj kél, még a beszédem közben, nem tudom én, honnan; »Jöjj,« folytatom, »édes!« S most a lehulló lombok alól zörgés nesze hallik; erdei vad, hittem, kelevézem rá röpitettem. Procris volt; gerelyem mellét átverte középen, »Jaj nekem!« így riadott. Hallottam a h feleségnek hangját, s mint a bolond, rohanok hozzá oda tüstént. Félholtan, s leplét kifolyó vérével elöntve. és az ajándékát, ó, jaj, szaggatva sebébl, leltem; gyöngéden - hisz drágább, mint a sajátom! karra veszem testét: magam ingét tépve le tüstént, szörnyü sebét bekötöm, vérzését fojtani vágyom, és hogy e vétkemben sose hagyjon el, esdve könyörgök.

142

 erejének fogytán van, s noha haldokolóan mégis szólni kiván: »Kérlek könyörögve frigyünkre, égilakókra s alant rám váró isteneimre, érdemeimre s a h szerelemre, mely íme, halálom pillanatán is tart, noha épp ez hozza halálom, nászágyunkba helyettem hogy Szellt ne fogadd be.« Szólt; s most már láttam, hogy a név, ami félrevezette; megmagyaráztam. Ugyan mit használt megmagyaráznom? Eldlt, és vérét s maradék erejét kifolyatta. Míg csak nézni tudott, rám nézett, végül a lelkét végs csókok közt, a szegény, ajakamra lehelte. Úgy tnt, megnyugodott, s szelidebb lett így a halála." Ezt mondotta a hs, zokogóknak mondta zokogva; s Aeacus, íme, belép, vele két fia, új katonái: és Cephalus veszi át a derék vértes daliákat.

143

NYOLCADIK KÖNYV

144

NISUS ÉS SCYLLA Már a napot fölfedte, az éj idejét tovazve, Lucifer; Eurus elült; felszálltak az égre a nedves fellegek: és a szelíd Auster segitette az útját visszafelé Cephalus hsnek meg az Aeacidáknak: s k véltnél hamarabb a kivánt kikötbe futottak. Dúl ezalatt Minos, a lelexek parti vidékén, ott veti próba alá iszonyú erejét seregének Alcathous várán, hol Nisus az úr, kinek szült s tiszteletébreszt haja közt, feje legtetejében bíbor szál csillant, mely uralmát biztosította. Már hatodízben ntt két szarva az égen a holdnak, s ingadozott még mindig a sors; repesett a hadak közt hosszan a Gyzedelem, kétes, habozó lebegéssel. Visszhangzó falakon meredett föl az égre királyi bástya, hol, úgy mondják, Leto fia tette le hajdan fényes arany lantját, s most lanthang lakja e lankát. Nisus lánya igen gyakran hágott föl e falra, s ott kavicsot hajitott, hivogatta a k-beli hangot, békeidben még; de gyakorta a harc idején is onnan nézte a vad Marsnak vészes viadalmát. Hosszu a harc: már tudta nevét is a fbb vezetknek, ismert volt neki ló, fegyver, vért, krétai puzdra, s mindeneltt Europa fiának, a hadvezetnek arca az illnél jobban: Minos a szemében szép volt hogyha fejét tolldíszü sisakba takarta, szép a sisakban, igen; s ha kezében a réz-sugarú pajzs szétragyogott, hozzá illnek látta a pajzsot. Karja mikor kifeszült s könny kelevéze kilendült, már erejét dicsérte a szz s mvészi tudását; s hogyha, nyilát illesztve reá, görbíti nagy íját, esküdnék a leány: nyilasan maga Phoebus is így áll; és mikor orcáját a sisaktól mezteleníti, s bíborosan, hímzett takaróju fehér lovon ülve, azt a habos-szájú paripát zabolázva vezérli, akkor a Nisus-lány soha nincs már józan eszénél: boldog a dárda, mihez Minos ér, mondja magában, boldog a kantárszár, mit e bajnok az ujja közé fog. Vágy kél benne - lehetne csak! - átsurrannia szzi lépésekkel az ellenség seregén, kel a vágya ugrani gnososiak csapatához a bástyatetrl, vagy feltárni nekik megadásra a réz-kapuszárnyat, vagy mire csak Minos még kérné, megcselekedni. Nézte fehér sátrát ama Dicte-bérci királynak, s mondta: ,,Örüljek-e vagy bánjam könnyes viadalmunk? Bánom ugyan, hogy akit szeretek, ránktör. De ha nincs itt

145

háboru bástyánknál, soha meg nem látom e férfit! S most a hadat szntetheti még, ha kezébe kerülnék, s túszként kísérném! Békénknek záloga lennék. Hogyha, ki szült téged, te királyok leggyönyörbbje, mint te, olyan szép volt, méltán szeretett bele isten. Háromszor boldog volnék, ha lehetne repülve tábori térségére suhannom a gnososi úrnak, s kérdeznem, tüzemet megvallva, milyen hozománnyal venne el engem, csak várát ne akarja apámnak! Mert inkább vesszek vágyott nyoszolyát, de ne nyerjem árulat-áron a nászt! - Noha sokszor volt a levertnek - mert irgalmas volt, aki gyzött - hasznos a vesztés. Harca igazságos, ha megölt fia küldi csatázni: jó ügye van, s az ügyét jó fegyver védi e harcban; s úgy hiszem én: vesztünk. Míly végzet várja a várost? S mért nyitná meg az én falaim neki Mars viadalma, és nem az én szívem? Jobb is lesz gyznie gyorsan öldöklés nélkül, s maga vérét nem pazarolva. Akkor nem félnék, hogy tán akaratlan a melled, megsebezik, Minos; ki olyan vad, hogy kebeledbe másként merne gerelyt röppenteni, mint akaratlan? Így akarom, tetszik, végeztem: néki ajánlom mint hozományt a hazám, s végét vetem így a hadaknak; Csak szándék nem elég! A kapuknál éber az rség, zárra vigyáz az apám; boldogtalan, én, csak apámtól rettegek, egyedül késlelteti szívbeli vágyam. Istenek, adnátok, hogy apám ne legyen! De ez ember önmaga istene: gyáva imát utál a Szerencse. Más n, hogyha szivét ez a vágy süti, úgy hiszem én, rég boldogan elpusztítja, mi még gátolja szerelmét. S mért is volna ersebb más? Hisz lángokon által, s kardokon át bátran törnék; de se tzre, se kardra nincs szükség; ami kell, nem más, csak apám hajaszála! Nékem e bíbor szál sokkal becsesebb az aranynál; bíbora boldogság: h vágyam váltja valóra." Közben a gondoknak legfbb dajkája, az éj jött, jött a homály, a sötét, s megntt vele mersze a lánynak. Els álomidn, amidn sok nappali gondba lankadt szív aluszik, belopózik halkan az apja hálójába a lány, s - iszonyú! - megfosztja a sorsos hajszáltól az apát, s a tilos zsákmánnyal azonnal, bne rabolt zsákmányával kilopózik a várból s (bízva, hogy érdeme van) megy az ostrom-táboron által, ér a király elibé, s az elámult férfihoz így szól: ,,Bnre szerelmem vitt: én, Nisus lánya, királylány Scylla, neked nyújtom honom és magam isteneit, lásd; más jutalom nem kell, te magad csak; vedd a szerelmem zálogaúl e piros hajszálat, s tudd: nem e szál lesz, ám az apám feje véle tiéd!" S már nyújtja a jobbja
146

vétkes ajándékát; Minos, hátrálva kezétl, szól a szokatlan iszony-tettl felháborodottan: ,,Irtsanak isteneink ki, te szégyen-szörnye idnknek, mind a világukból; föld s víz ne fogadja be tested! Én soha nem tröm, hogy Krétát, nagy Jupiternek bölcsjét, a világomat, íly szörny ujja is érje!" Mondta, s a meghódolt városnak szabta a törvényt méltányos módon, s horgonyt fölszedni parancsolt és hogy az ércövezett tatokat töltsék evezssel. Scylla mikor már látja, hogyan szállnak ki az árra, és hogy vétkéért a vezér nem nyújt neki díjat: már a könyörgésben kimerül s csak az átkokat ontja, tárja felé a kezét, veti szerte zilált hajafürtjét, s ,,Merre rohansz", rjöng, ,,sikered megadója ell, te, kit magasabbra becsültem, mint a hazámat, apámat? Merre rohansz, ádáz, akinek diadalma a harcban érdemem és vétkem? Nem hat meg a kincs, amit adtam, és a szerelmem sem, s hogy benned egész bizodalmam, csak benned? Hova is térnék ilyen elhagyatottan? Vissza hazámba? Ledlt. De ha állna is, én odadobtam: meg nem nyílna nekem! Vagy tán az apámnak elébe? t neked áldoztam! Vétkes vagyok, otthon utálnak, félnek a szomszédok példámtól; zárva elttem mind a világ, s csak azért tettem, hogy Kréta kinyíljék. Hogyha te elhagysz, hálátlan, s kirekesztesz e földrl, nem lehetett Europa anyád, csak a vad-vizü Syrtis, Armenián-ellett tigris, szélverte Charybdis. És nem igaz, hogy apád Jupiter, s hajdan bika-képben csábította anyádat, nem: hazudott mese mindez! Bsz bika volt igazán, sose gyúlt szerelemre üsztl, egytl sem, nemzd! Most hát te torold meg a vétkem, Nisus apám! Bajomon ti viduljatok, általam eldlt bástyák! Megvallom: méltó, ha elér a halálom. Mégis azok közül, egy, kiknek gonoszul sebet adtam, öljön meg! De te, kit vétkem vezetett diadalra, mért is büntetnél? Mi apámnak kár s a hazámnak, jótett volt teneked! Méltó hozzád az az asszony, szörnyü bikát ki buján, bújván fa-burokba, magához csalt s kétképü fiat fogadott méhébe. Füledhez érhet-e még a szavam, vagy e szél ugyanúgy tovafújja mint ahogyan gályád, hálátlan messzire vitte? Szinte nem is csoda, hogy nálad magasabbra becsülte Pasiphae a bikát: benned több sokkal a vadság. Én nyomorult! Evezst sürget szava! Hab hasad és zeng gyors evezik alatt, tovatnök elle e parttal. Hasztalanul feleded jótettem, semmire nem jutsz: futsz, de követlek, a görbe hajó tatjába fogódzom, s így huzatom magam át a vizén." Szól, s szökken a habba, úszik elre, tüzes vágyától kapva erre,
147

s nem szivesen fogadott súlyként csüng gnosusi gályán. Apja mikor meglátta (mivel légben lebegett már, mert átvált hamarabb tztollú tengeri sassá), kampós csrrel akart csüng lányára lecsapni; félelmében a lány a hajót elereszti, de mintha szell lengetné, hogy a vízbe ne hulljon, a légben. Toll volt az! Tollas szárnyas lett ekkor a lányból, s apja lenyírt hajafürtjérl hellén neve Ciris.

148

A LABYRINTHUS. ARIADNE KORONÁJA Ad Minos Jupiternek, amint megígérte, azonnal százbikaáldozatot, hogy elérte a krétai partot s partra kiszállt, s palotájában pompázik a préda. Nemzetsége gyalázata ntt: tanusítja parázna vétkét anyjának, ketts testével, az új szörny. Minos dönt: hálótermének e szégyene tüstént tnjék el: sokezer-menet vak házba rekeszti. Daedalus építmvész, mind közt a legels, késziti, összezavar jeleket, s vet a szemnek ezernyi csalfa cseles csapdát a tekerg tévutak által. Nem másként, ahogyan phryg földön futkos a fürge Maeandrus, csobogó vízzel, kétes szökeléssel; játszva rohan, s mire lát? maga habja szalad vele szembe: és hol a forráshoz, hol tengeri torkolatához zi szeszélyesen áradatát: így tölti e mvész srü kanyarral a sok-sok utat, s küszöbig kikerülni maga is csak alig tud már: oly csalfa a mve. Hát idezárta a fél-ifjú, félig-bika szörnyet, mely jóllakva kilenc évenként Attika-vérrel kétszer, harmadszorra a sors t verte le végül. És hogy a szzi segítséggel meglelte, mit addig más soha föl nem lelt, a kaput, letekert fonalával, vette a Minos-lányt Aegeus fia, vitte magával Diáig, s azután elhagyta kegyetlen e parton. Liber az elhagyatott panaszontó lányt megölelve adja segítségét, hogy örök csillaggal a híre szikrázzék: levevén koszorúját, küldi az égre: leng a leányhomlok koszorúja a híg levegben, s válnak, míg fent száll, gyémántjai égi tüzekké, megtartják koronájuk alakját s állnak a téren, mely Kígyótartót különít el a Térdepeltl.

149

DAEDALUS ÉS ICARUS Meggylölte ezenközben Krétát, meg a hosszú számkivetést, mert vágyakozott haza Daedalus immár s foglya a tengernek. ,,Minos elzárta a földet és el a tengert," szól, ,,de az ég csak nyitva; gyerünk hát: mindenen úr lehet , de a tágas lég nem övé még." Szólt, s új mvészet, mire most szive-lelke törekszik: s újul a természet. Tollat sürü rendbe rakosgat, kezdi a kurtákon, melléjük rakja a hosszút, mint lejtsen ahogy nnének: hajdan a pásztor sípja eképp magasuk nem-egyenl nád-darabokból; majd közepütt szállal, köti lentebb össze viasszal, és az egész toll-sort kicsikét görbére konyítja, mint a valódi madár szárnyát. Fia, Icarus ott áll, s hogy maga vesztével játszik, nem sejti sehogysem: hol, mosolyogva, a szél-felfelfúdosta pihékért kapdos, hol meg a szke viaszt lágyítja hüvelykkel, s apja csodás mvét késlelteti játszadozással. És hogy a legvégs simitást megkapta a munka, két kifeszült szárnyán egyensúlyt ér el a mvész, és levegt rezzent s ott leng, leveg magasán fent. Oktatgatja fiát: ,,Közepütt szállj," adja tanácsát, ,,Icarus, erre vigyázz, nehogy aztán, hogyha alant szállsz, víz nehezítse a tollaidat, s tz marja, ha túlfönt: szállj csak a kett közt! S intlek: ne figyeld a Bootest, sem Helicét, sem az Orion kardját, a kivontat: szállj, ahogy én vezetek!" S míg így repülésre tanítja, már a szokatlan két szárnyat vállára szorítja. Dolgozik és oktat, s öreg arcán könnyei folynak, két keze is reszket. Csókot nyom a gyermeki arcra, mit többé soha már, s szárnyán fölemelkedik, úgy száll, kísérjét féltve, ell, valamint a madár, ha zsenge fiókáját fészekbl légbe vezérli; szállani hívja tovább, vészes tudományra tanítja, lengeti két szárnyát, néz vissza, figyelve fiáét. Lent a halász, remeg nádszárral míg halakat fog, botra hajolt pásztor, s ekevasra hajolva a szántó, látja, meg is döbben, s azt véli: kik útjuk a légben így veszik, égilakók. k meg balkéz fele hagyták Juno szent Samosát (Paroson túl, Deloson is túl), jobbra Lebinthus esett tlük s dúsmézü Calymne; ekkor a gyermek kezd a szilaj röpülésnek örülni, és vezetje fölé száguld, vágy vonja az égbe, tör magasabbra utat. Lágyítja közelben a h Nap tollai illatozó viaszát, körit kötelékét;

150

olvad a könnyü viasz: csupaszon csap-csapkod a karja, s már eveztlenül nem fog vele csöpp levegt sem, ajka kiált, apját szólítja, de elnyeli ekkor áradatába a kék tenger, mely róla nevet nyer. Ekkor a bús apa - már nem is az! - szól: ,,Icarus!" így szól, ,,Icarusom, hol vagy? Nyomodat hol-merre kutassam?" ,,Icarus!" így harsan: s meglátja a tollat a habban; már átkozza találmányát, teszi sírba a testet, s kapta nevét az egész tájék amaz ott-nyugovóról.

151

PERDIX Látta, amint tetemet temetett, a szegény fiu testét, látja a csacska fogoly, s míg nézi, barázda sarából, szárnyaival tapsol, vidoran dalol, annyira örvend, egymaga még, hisz a fajtáját azeltt sose látták; s Daedalus, az, hogy szárnyas lett, a te vétked örökké. Mit sem sejtve mivel neki adta fiát huga hajdan fölnevelésre, mikor már kétszer hat nyarat ért meg, s lelke a jó tanitást ügyesen befogadni kitárult; rögtön amint meglátja a halnak háta gerincét, már veszi például, s éles vaslapba bevágva sorjában fogakat, kitalálja dologra a frészt; els volt, aki két vaskart egy fbe szorítva össze aképp kötözött, hogy távolságuk-adottan egyik helybemarad, kört ír le körötte a másik. Daedalus t, irigyen, fvel letaszítja Minerva szent bástyájáról, s hazudik: ,,Véletlen esett le;" Pallas azonban, az elmésség szeretje, a légben fogta, madárrá tette, a testét tollba takarta; és mi eszében rég, szárnyában a gyors elevenség, s ott van a lábában; neve, Perdix, az, mi korábban. Mégis, e szárnyas ugyan sose szárnyal az égi magasba, ágakon és meredek csúcson soha nem veri fészkét, föld közelén repdes, bokrok közt rakja tojását, fél a magasságtól, emlékszik a régi esésre.

152

A CALYDONI VADKAN. MELEAGROS Daedalus immáron kimerültén az aetnai tájon lelt pihenést, s neki, esdnek, nyújt Cocalus áldón megsegit fegyvert; már Theseus szép diadalmát áldja Athén, s ama gyászos adót többé sose küldi. Templomokon koszorúk függnek, had-lelke Minervát, nagy Jupitert s más isteneket hivogatnak imákkal, vérrel, ajándékkal, tömjénfüst-áldozatokkal. Városról Theseusnak száll városra a híre Argolison; s kik a dús nagy Achaia lakói, a népek nála keresnek védelmet, könyörögve, ha vész dúl. Nála keres Calydon, noha ott élt hs Meleagros, esdve, nagy aggódón, szintén: az ok egy dühödött kan, mit közibük küldött bosszúra a büszke Diana. Mondja a hír: Oeneus régen, dús év idejében, adta Ceresnek az új gabonát, tisztelte Lyaeust borral, a szke Minervának meg olajjal adózott. Földmivel istenségek legelbb, de utánuk tiszteletet már mind kaptak: tömjéntelen - így szól róla a hír - csak a Leto-lány oltárai álltak. Istenek is tudnak haragudni. ,,De nem hagyom én ezt büntetlen! Boszulatlan nem, ha vagyok becsületlen!" szól, s Oeneus mezejére kiküldi, hogy állja meg érte bosszúját, ama kant, aminél a bikák se nagyobbak Epirus füvein, s a sicul szántón kicsinyebbek: vérben a két szeme ég, s tzben; sörtéi merednek szörnyü nyakán, mint szálegyenes gerelyek sokasága; mint a karók meg a hosszu dzsidák, meredeznek a serték, foly forrongva rekedt zajjal marján le a tajték, és nagysága fogának az ind agyarakkal egyenl; száján mennykövet ont, lomb lobban lángra lehétl. És hol a zsenge vetést töri-rontja, tapossa a fbe, hol meg a már érett gabonát, hogy a gazda zokogjon, és a ceresi ajándékot lábon teszi tönkre: hasztalanul vár csr, vár szérü a dús aratásra. Fürtökkel terhelt vesszk letaposva hevernek, és ugyanúgy az örökviruló, a bogyós olajágak. Barmokat is leterít: pásztor se tud, eb sem ezentúl nyájat, bsz bika sem tud már megvédeni csordát. Futnak az emberek is szanaszét, csak a városi fal közt érzik a biztonságot, míg Meleagros a bajnok s válogatott ifjak vele gylnek nagyratören; Tyndaridák ketten: ki ököllel gyz, s ki a lónak hátán; és ki hajót legelször készit, Iason; s Pirithousszal a drága barát, vele egyszivü Theseus, Thestiadák ketten; s Aphareusnak sarjai, Lynceus

153

s fürge futó Idas; s Caeneus, aki íme nem asszony immár; és vitéz Leucippus, Acastus a dárdás, Hippothous, Dryas is, meg Amyntor gyermeke Phoenix, hs iker Actoridák, s Phyleus, Elis daliája. Nem marad el Telamon s nagy Achilleus apja sem innen, és a Pheres fia sem, s a hyantusi hs Iolaos, Eurytion a serény, s a futásban bajnok Echion, sem naryxi Lelex, Panopeus se, Hyleus se, s a büszke Hippasus, és Nestor, virulóerej fiatal még, sem kiket si Amyclaeból oda Hippocoon küld, s Penelope ipa Parrhasie-beli Ancaeusszal, Ampycides, az a bölcs; s akit asszonya még nem adott el: Oeclides, s a lycaei ligetnek Tegee-beli dísze: öltözetét ennek sima csat harapása szorítja fönt, haja egyszerü, egybeszalad konttyá csavarintva, balvállán zörgött elefántcsont re kiszálló vesszeinek, s hajlott íját is a balkeze tartja. Íly viseletben járt; lányénak véled az arcát, hogyha fiún figyeled; s fiuénak, hogyha leányon. t amikor meglátta, meg is kivánta az ifjú hs calydoni, s a titkos láng, noha tiltja az isten, szívében felgyúl: ,,Boldog, kit e szz az urául méltat majd!" Az id s a szemérem szólani többet néki nem enged már: mert várja a szent ügy, a küzdés. Rengeteg erd áll, sürüjét soha fejsze nem érte, síkon kezddik, s völgyben, szántásra tekint le: hát ide gyltek a hs daliák; kifeszítik a hálót, old ebet egy részük, más már csülkök nyomain jár, és a maguk veszedelme után vetekedve kutatnak. Volt ott egy homorú völgymély, hova omlani szoktak zápor után a habok; fenekén tó, partja körül sok szívós fzfa terem, vékony sás, srü mocsári káka-csomó, hosszúcsövü nád, s vizi zöldek alatta: innen a fölvert kan dühödötten ront ki reájuk, mint kiszök tzfény szakadó sürü felleg ölébl. Berki bokor beszakad rohamára, recsegve-ropogva törnek a fák: ifjak rivalognak, bajnoki jobbok nyomnak el rezeg kelevézt, sugarasvasu fegyvert. Csörtet a kan, szétszór ebeket, ha dühének elébe állanak; oldalt döf, szétszórja a bsz ugatókat. Küld legelbb karral kelevézt, de hiába, Echion, könny kicsiny sebbel jávorfát sért csak a kérgén; az, mely utána röpül, ha a küld túlnagy ervel nem veti, úgy látszik, hogy a vad hátába verdik: túlröppent, pagasaei Iason volt, ki vetette. ,,Phoebus, akit", szólal, ,,tiszteltem s tisztelek, add meg," Ampycides, ,,hogy acélom egészen elérje a célom!" Annyira, mint lehetett, bólintott erre az isten: ütve, de nem sebesítve a kan: míg szállt az a lándzsa,
154

megfosztotta a vashegytl, röptébe, Diana. Lobban a mérges vad, villámnál nem szelidebben: két szeme szikrát szór, kebelébl vad lehe lángol; mint hadigép kifeszült idegérl szikla ha szökken, s támad kfalakat vagy harcossal tele tornyot, úgy süvitett rájuk, sebesíteni vágyva, a sertés, s Hippalamont s Pelagont leteríti azonnal, a jobbszárny védit: vészbl elorozzák ket a társak; csakhogy Enaesimus el nem tud menekülni elle, Hippocoon fia: megfordul noha futni riadtan, megsebesült térdét ina már nem tudja emelni. S pusztul tán a Pylos-beli hs is, Trója eltt még, hogyha gerely-végét beleszúrva a földbe, nem ugrik rúdja segítségével a szomszéd lomb tetejébe: biztos helyrl néz, mely ell menekült, le a vadra. Ez meg a tölgy-törzsön feni bsz agyarát, s fenyeget már újra halállal, mert bízik friss-élü fogában, s görbe fogát a nagy Eurytides combjába meríti. S j az a két testvér, aki még nem csillag az égen, mindkett sugaras, mindkett oly paripán ül, hónál mely ragyogóbb, mindkett rezgeti-dobja dárdáját, miután csóválta, elre a légbe. És sebet is vág tán, ha a vadkan nem jut e vágtán mély sürüségbe, hová nem jut be a ló, sem a dárda. Száll rohanón a nyomán Telamon, szétnézni se vágyón, egy fagyökér megakasztja, esik, hull fvel elre. Néki segít Peleus; s Tegeának szze eközben húrra helyez s hajló íjról vesszt ver a légbe. Épp fül alatt a vadat kissé felsérti a nádszál, sertéit vékony vércsíkkal festi veresre; mégsem örült a leány jobban nyilazó sikerének, mint Meleagros örült: legelbb látta a friss vért, mondják, s társainak legelbb volt, ki mutatta, s mondta: ,,Megérdemled, s te nyered meg a hsi jutalmat!" Férfiak arca pirul; bíztatják szntelen egymást, verve vadul lármát, vaktában vetve a lándzsát: s azt gátolja e nagy tömeg épp, mire vágyik, a célzást. Ketts-fejszével, maga-vesztét híva dühével pattan az arcas, s szól: ,,Ifjak; hogy a férfiu-fegyver ni nyilaknál több, lássátok! Hadd cselekedjem! Fegyveresen bár védje e kant Latona leánya, jobbomtól elesik; csak tiltsa, ha tudja, Diana!" Dölyffel-telt ajakát miután e szavakra nyitotta, kétél bárdját mindkét markába ragadta, és lábujjhegyen állva elkészült a csapásra. Bátran elzve, ahol legelbb nyíl út a halálba, két agyarát véknyába vetette veszettül a vadkan. Ancaeus lerogyott, vérrel vegyesen bele omlott szerte a föld színén, s a fövenyt fürdette a friss vér.
155

Ixion fia tört neki most a dühösfogu kannak, Pirithous, daliás jobbjában rázva a lándzsát; szól neki Aegides: ,,Te magamnál több nekem, állj meg, lelkemnek fele, csak hátrább! Víhatni vitézül messzebbrl: hiszen Ancaeus nagy mersze csak ártott." Mondja, s az érchegyü som-kelevézt csóválva hajítja; jól csóválta, s a vágyott célt vele majdnem elérte, csak fölfogta egy ág, csonkult törzs lombteli ága. Aeson gyermeke is kelevézt vet: a sors a kezébl ártatlan Celadon ebnek vesztére röpíti: átmegy az eb véknyán, véknyán át földbe verdik. Váltakozó siker Oenides karja: kiszáll két jó kelevéz: egy földbe, de egy hátába a vadnak. Pillanatot sem vét: míg dúl-fúl, pörgeti testét, új vérömléssel sziszeg tajtékot okádva, ott terem , ki ütötte sebét, s még szítja a mérgét, és ragyogó gerelyét marjába meríti merészen. Társai jól látják, rivalognak körben örömmel, gyzelmes jobbját jobbjukba sietve szorítják, és a hatalmas térséget takaró, kiterült kant bámulják, de azért érinteni mégse merik még, csak gerelyét friss vérével kiki festi veresre. maga meg ráhág a vadállat szörnyü fejére, s mondja: ,,Az én zsákmányrészem, nonacrisi szzlány, vedd csak, a gyzedelem hírét veled íme megosztom." S ezzel a kan brét, a merev sertékkel ijesztt, és a fejet s iszonyú agyarát odaadja a lánynak. az ajándéknak s aki adja, örül nagyon annak; mások irígykednek, morgás kél szerte a rajban. S támad a Thestiadák teli torka azonnal a lányra: ,,Tedd le hamar, némber, bitorolni ne merd a jogunkat;" és emelik karukat, ,,szépséged csak be ne csapjon, s kincset adó szeretd tled távol ne maradjon!", tle ajándékát veszik el, s jogot - adni - amattól. Mars fia el nem trte, fogát csikorítva sziszegte: ,,Más becsületjének halljátok megrabolói, hogy fenyegetni be más, mint sújtani;" szól, s döfi által Plexippos kebelét, váratlan verve vasával. Toxeust meg, ki habozna, mivel meg akarja a testvért rajta bosszulni, de testvérének féli a sorsát, hosszan ugyan sose hagyja habozni: a kardot, a vértl még meleget, rokonát szúrván át, újrahevíti. Vitt Althaea ajándékot, mert gyermeke gyzött, éppen az istennek - s hozzák testvérei testét. Felzokog és az egész várost teletölti panasszal, és arany-öltözetét tüstént feketére cseréli; s rögtön, amint kiderült, ki a gyilkos, tnik a gyásza, s bosszu-szerelme kerül szakadó sok könnye helyébe. Egy fahasáb volt, mit mikoron megszülte fiát már
156

Thestias, ott Három Nvérek tettek a tzre, kik sorsunk fonalát fonogatják fürge hüvelykkel, s így szóltak: ,,Neked és e hasábnak adunk azonos kort, mostszületett csecsem!" A jövt miután kidalolták tntek az istennk, de a lángbaborult fahasábot anyja hamar kiragadta, vizet szórt bven a fára. S az be soká volt rejtve a ház bels zugolyában, és, mivel rizték, rizte az életed, ifjú. Most a szül veszi újra el, forgácsra a fáklyát rendeli, és a fenyfáklyán gyújt lángot, emésztt. Négyszer akarta a fát immár rárakni a lángra, s hagyta megint félben: nvér s anya küzd a szivében, s egy kebelét ez a két név más- és másfele vonja. Gyakran a majdani vétektl elsápad az arca, gyakran meg hevesen pirosul haragos szemelángja, arca is olykor bsz, mintegy fenyegetve viharzó, olykor meg már-már azt vélnéd, szánalom-osztó; majd, hogy a vad lobogás könnyét kiaszalta szivének, jöttek a könnyek el ismét; valamint a hajótest, mit szél z útján, szemközt meg a széllel a hullám, két nagy ert érez, kétféle parancsnak is enged: Thestias is két érzés közt ide és oda hajlik, és felváltva levetkezi és felszítja haragját. Gyz az anyán mégis lassanként benne a nvér, s vérrel a véreinek végül kérlelnie árnyát hajtja kegyetlenségre kegyesség. Éled a bsz tz, s ,,Ez a máglya az én bensm égesse meg!" így szól, s úgy, ahogyan tartotta kezében a végzetadó fát, sír-oltár elibé állott s boldogtalan így szólt: ,,Vétek-megtoroló istennk, hárman, az én dúlt áldozatomra, ti Eumenisek, ti tekintsetek immár! Bnt torolok s teszek én; legyen írja halál a halálnak; bnhöz a bnnek kell járulnia, sírhoz a sírnak: gyász gyászhoz gyljék, hogy e vétkes ház vele vesszen! Gyzelmes gyerekét Oeneus vigadozva fogadja, s Thestius árva legyen? Ketten gyászoljatok inkább. Csak ti, ti új lelkek, ti fivéreim árnyai, csak ti lássátok meg a tiszteletem, ti vegyétek e drágán szerzett áldozatot, méhemnek szörnyü gyümölcsét! Jaj, hova visz haragom? Ti fivérek, az édesanyának, hogy keze késlekedik, nézzétek el; érdeme díja vesznie, megvallom; de ne én legyek az, ki lesújtom. Hát sose bnhdjék, éljen, s a sikernek örüljön, hordja dagadt dölyfét, s Calydonnak bírja uralmát, míg ti hevertek alant, csöpp hamvak, jéghideg árnyak? Ezt ugyan én soha nem tröm: csak vesszen a bnös, s apja reményét, országát, vigye sírba hazáját! Hol van most a szülk érzése, az édesanyáé? És az a tíz hónap, melyben hordoztam a terhem?
157

Égtél volna csak el csecsemként hajdan a tzzel, trtem volna csak el! De, hogy éltél, érdemem adta; s hogy most halsz, a tiéd! Tettednek vedd vele díját: kétszer-adott lelked - szültem, s a hasábot a tzbl mentettem - kileheld, vagy, akár az öcséimet, ölj meg! Kívánom s mégsem tehetem. Hát mit cselekedjem? Látom a testvérek sebeit s az ölést is, a szörnyt, majd a szülanya név s a kegyesség megtöri merszem. Én nyomorult! Iszonyú diadalmatok, ámde legyen meg, drága fivéreim; ám a vigasznak, mit megadok most, menjek utána magam!" Szól, és remeg keze dobja - míg maga félretekint- lángokba a sírbaviv fát. Sóhajtotta hasáb, vagy csak sóhajtani látszott, míg, kedvetlen, a tz megfogta s emészteni kezdte. Mitsem tud Meleagros, e lángtól messze, de mégis felgyúl tle, a bensjét vak lángok emésztik, érzi; de nagy kínján diadalt vesz hsi erénye. Gyászol azonban, amért sebnélküli gyáva halállal vész, s Ancaeusnak sebeit dícséri, irígyli; nyögve ids apját, a fivéreit és a szemérmes húgokat is szólítja halódva, meg ágybeli társát, meglehet, anyját is. Növekednek a lángok, a kínok, majd meg lankadnak; s kialusznak végül is együtt. Lassudan ellengett lebeg levegbe a lelke, míg a hasáb parazsát a fehér hamu lepte be lassan. Porban a nagy Calydon: csupa könny közt ifja-öregje, nép s vezetk nyögnek; megtépik a nk is a fürtjük, s Euenos peremén emliket ütve zokognak. sz fürtjét földön fetrengve az apja s elaggott arcát is mocskolja; miért élt eddig, üvölti. Mert az öl anya, jól tudván, hogy a tette iszony volt, megbüntette a bnt: a hasát vasa felhasitotta. Nem tudnám, ha az istenség száz nyelvet is adna énnekem, és az egész Helicont s vele nagyszer elmét, bús nvéreinek megzengeni szörnyü keservét. Kékreverik mellük, bájukkal mitse tördnek, míg még megvan a test, melegítik a karjukon egyre, csókkal a holttetemet, hintik csupa csókkal az ágyát. S hogy hamu lett, a kimert hamvat mellükre szorítják, sírhalmára borulva hevernek, a dombon a sziklát, min neve áll, ölelik, s a betkbe a könnyüket öntik. Majd Latonia Parthaon házának elégli balsorsát, s ket (csak Gorgét és a menyét nagy Alcmenének nem) tollat testükre teremtve könnyvé teszi, karjaikat terjeszti ki szárnnyá, csont-csrré ajakuk, s magukat teszi légi madárrá.

158

THESEUS ACHELOUSNÁL. PERIMELE És ezalatt Theseus, a közös viadalt befejezve, ment az Erechtheus-bástyához, tritonisi várhoz. Útját záportól-dagadó Achelous elállja, s így késlelteti t: ,,Gyere, lépj házamba, te híres Cecropides, sose bízd magadat rohanó habözönre: roppant törzseket is tovahord, görget riadalmas zúgással sziklát is az ár. Láttam, hogy a partról istállót elvitt nyájastól; voltak ersek bárha az ökrök, nem használt, s a lovak noha gyorsak. Ifjakat is gyakran, ha a hó olvadt a magasban, elmeritett ez az ár leözönl forgatagába. Jobb lenyugodnod már, míg nem tér vissza a vízár partja közé, s maga medrében, leapadva, nem ömlik." Aegides bólint: ,,Achelous, megteszem," így szól, ,,mit te tanácsolsz, elfogadom fedeled"; s eszerint tett. Tért az elcsarnokba: tufából volt az emelve és lukacsos tajtékkbl; moha-sznyege nedves: mennyezetét kagyló s bíborcsiga rakta ki rajzzal. Két részén átkelt napjának már Hyperion, végigdlt ágyán Theseus meg a bajnoki társak, itt Ixionides, túlnan Troizen daliája: hsi Lelex, ki halántékán már sz hajat is hord, s mind, kiket éppenolyan becsülettel lát az acarnan büszke folyó: a magas vendégnek olyannyira örvend. Most a mezítlábas nimfák raja mindjük elébe asztalt rak: s miután jóllaktak a dús lakomával, drágaköves kelyhek seregét öltik tele borral. Néz az alant terül tengerre a hs, ,,Mi az ott, mondd," kérdi, mutatja is ujjával, ,,S a sziget neve ott mi, hadd tudjam, ha ugyan nem több, mert többnek alítom!" S szól a folyó: ,,Nem is egy föld az, mit láttok a vízben: öt föld nyúlik el ott. Szemetek megcsalja a távol. S hogy ne csodáld nagyonis, mit tett, megsértve Diana, nimfák voltak azok, kik tízbika-áldozatukhoz egykor meghívták a mezség isteneit mind, s nem gondoltak rám, úgy járták ünnepi táncuk. Megduzzadtam ezért, s mint szoktam legmagasabbra nni, olyan voltam; tajtékos nagy haragomban erdt erdtl, szántótól szeltem a szántót, és - aki most azután gondolt rám! - mindama nimfát, földjével, besodortam az árba. Vizem meg a tenger elszeli most az egész földnyelvet, s annyi szigetre osztja, ahány az Echinas amott, mit látsz a habok közt. Mint magad is látod, van odébb egy más sziget is még, drága nekem (Perimelének mondják a hajósok):

159

tle a szzi nevet, szeretm volt, én eloroztam; Hippodamas haragos lett, apja, s a tengeri habba lökte le lánytestét, szirtrl, hogy lelje a vesztét. Felfogtam s vittem, míg úszott, s szóltam is: »Isten, nagy Hármas-szigonyú, ki a kóbor tengeren úr vagy, és kibe szent folyamok végül valamennyien omlunk, légy jelen és kegyesen halld meg, Neptunus, az esdt. Ennek, akit viszek én, ártottam. Hippodamas ha volna szelíd meg igazságos, nem ilyen gonosz ádáz, lányát megszánná, s tettemre kerülne bocsánat. Hát te segíts, apjának iszony-vadsága ell adj, Neptunus, szigetet, vagy szíved váltsa szigetté! Akkor is átölelem!« Bólint a vizek fejedelme, bólintása alatt a habok mind felkavarulnak. Megrettent a leány, de csak úszott. S míg tovaúszott, gyors riadásában remeg csecseit kezem érte; míg azokat fogom én, érzem, mint válik a teljes teste keménnyé s mint fedi el kebelét a kemény föld. Szólok még, de az úszónak már tagjai tnnek földbe, szigetté átváltan mered ott ma szilárdan."

160

PHILEMON ÉS BAUCIS Hallgat már a folyam, Bámulják mind e csodákat: Ixion fia meg, minthogy vadszivü s az istent megveti mind, e nagyon hívkön csak nevet, így szól: ,,Mind mese ez; túlsok, mit vélsz, Achelous, az égrl, hogyha, minek csak akarja, alakját elveszi s adja." Mind megdöbbentek, s az ilyen szót nem helyeselték; s adta Lelex legelbb, érett-koru, -lelkü, a választ: ,,Végtelen ám a hatalma, határt sosem ismer, az égnek; s mit csak az égilakók kívántak, teljesedett is; s hogy sose kételkedj: hárs mellett tölgyfa magaslik phryg halmok közepett, közepes kfal körülöttük: láttam, mert Pittheus odaküldött egykoron engem, minthogy az apja, Pelops volt régen e föld fejedelme. Nem távol tó áll, tó most, hajdanta lakott föld, most szárcsák, vöcskök, vizityúkok lakhelye, posvány. Arra halandó képében Jupiter s vele pálcás gyermeke jött, Atlantiades, de levetve a szárnyát. Kértek ezer házban pihent és éjjeli szállást, zártak ezer házat reteszek; hanem egy befogadta mégis a két istent, csak sásfedeles kicsi kunyhó, ám jó Baucis anyó s vele egykoru férje Philemon házasok ott lettek még ifjan, s ott öregedtek együtt, és a szegénységet megvallva viselték könnyen e kunyhóban, sose lázadt ellene lelkük; ott urat és szolgát, vendég, be hiába keresnél: k az egész háznép, s a parancsot az adja, ki kapja. Hát hogy az égilakók e szerény kicsi házhoz elértek, és fej ükét hajtván alacsony kapuján bekerültek, már elibük széket hoz az agg, le is ülteti ket; rá a serény Baucis takarót tesz, durvaszövést, tzhelye langyosodott hamuját tovasöpri, föléleszt tegnapi csöpp parazsat, táplálja levéllel a lángot s száraz kéreggel; lobbantja öreg lehelettel; fölszelt mézgafenyt, padlásról hozza a rzsét, tördeli szét, s a kis üstnek alá odarakja serényen. Majd, a locsolt kertbl ami zöldséget hoz a férje, fosztja levéltl mind; azután kormos fatetrl ágas villával leemel füstlepte szalonnát, mit be soká rzött, darabocskát szel le belle, és a tüzön buzgó vízben megfzi puhára. Múlatják az idt közben, csalják csevegéssel, várakozásuk könnyü legyen. S ama bükkfa-medencét, falbaütött szögrl mely függött görbe fülével, langyosodott vízzel töltik, fürdetni a lábuk; állt a középen egy ágy, raknak rá nádbuzogánynak

161

pelyhével töltött vánkost; fzbl keret és láb. Nádbuzogány-pelyhes vánkost tesznek kerevetre, rendezik el buzgón; fzbl kerevet-keret és láb; rá takarót tesznek, mit egyébkor el sose vesznek, csak szent ünnepeken; de bizony hogy ez is csak öreg volt és foszlott, ill mindenhogy a fz-kerevethez. Dlt le a két isten. Nekitrzködve, remegve asztalt ád az anyó: de a háromból rövidebb volt egy láb: tettek alá cserepet, s eltnt a különbség, már egyenes; lapját zöld ménta sikálja simára. Tiszta Minervának kétszínü bogyója kerül rá, s sszel term som borsepr-óvta gyümölcse; répa, cikória is, sajttá sürüdötten aludttej, s véle tojás, langyos hamuban forgatva kifzött, mindez agyagtálban. S kever, ami éppoly ezüstbl volt vésett, vele meg faragott poharak, valamennyi bükkfából, sárgállt vájt öblük szke viasszal; csöpp kis id: s melegen küldött neki étket a tzhely, végül a nem nagy idn át vénült bor jön utána, s második asztalnak mindez hamar ad helyet aztán: ott a dió, füge, ott az aszalt datolyák meg a szilva, majd remekillatu alma kerül kereköblü kosárba, s bíborosult vessz leszedett friss fürtje, a szl. Ott közepütt, a fehér lépesméz; és ami legfbb: jóakaró orcák, sose rest, sose szkös igyekvés. Közben a kancsóról látják, hogy megtelik újra mindig, amint kiürül, s hogy a bor megemelkedik önként, megrémülnek, a furcsa csodán, tenyerét fölemelve Baucis anyó könyörög s vele félénk férje Philemon, rögtönzött kicsiny étkeikért a bocsánatuk esdve. Volt egy lúdjuk, a kis kunyhó rzje, egyetlen, ezt a lakók le akarták vágni az égilakóknak; fürge a lúd, repdes, fárasztja a két öregembert, játssza ki ket igen hosszan, s fut az égilakókhoz végülis oltalomért: mire k tiltják leölését. »Égbl érkeztünk, bnhdni fog itt a sok ádáz szomszéd, érdeme díjában; de ti«, szólnak, »a vészbl megmenekültök, igen; de ki kell most lépnetek innen, s nyomdokaink kísérve, a hegy meredek tetejére mennetek!« Így is tesz mindkett, botrahajolva lépdelnek föl a domb derekán igyekezve a vének. Annyira voltak csak, mint nyíl tud szállni, a csúcstól, s vissza amint néznek, látják, hogy lent az egész táj mélyre, mocsárba merült, csak az kicsiny otthonuk áll még; sírnak a szomszédok sorsán, s ámulnak az aggok; s ím az a kettjüknek is oly kicsi ócska lakocska templommá válik: cölöp állott, most csupa oszlop, sárgul a zsupp, s a tet tündöklik sárga arannyal, díszes az ajtófél, márványból rakva a padlat.
162

Saturnus fia most szeliden megkérdezi tlük: »Mondd, te igazságos vénember s h felesége ennek a jó férjnek, mire vágytok?« Csak keveset szól Baucisszal, s közösen vele már ezt kéri Philemon: »Itt mi a papjaitok, szentélyetek rei légyünk, s mert egyetértésben töltöttük az életet együtt, egy legyen elhívó óránk, sose lássam a sírját én feleségemnek, ne temessen el soha engem.« Teljesedik vágyuk: hív rei voltak a szentelt helynek, míg éltek; s mikor ket az aggkor, az évek megtörték, s mikor épp ama lépcsn állva, az elmúlt dolgokról szóltak, hát Baucis látja: Philemon lombosodik, s Baucist leveledzeni látja Philemon. Már mindkettnek kezdett arcára a lombcsúcs nni, mikor míg még lehetett, »Isten veled, édes hitvesem!« ezt mondták, egyszerre, s az ágak is ekkor és egyszerre belepték ajkuk: a thynosi tájon azt az iker két fát a lakos mutogatja ma is még. Ezt szavanemjátszó sok vén (nem volt oka csalni) mondta el énnekem; magam is láttam koszorúkat függni az ágakon ott, s szóltam, magam is, koszorúzva: »Égi legyen, kit az ég kedvel, s tisztelt, aki tisztel!«"

163

ERYSICHTHON. AZ ÉHSÉG Elhallgat; meghat mindenkit a szó meg a szóló, legjobban Theseust; akihez, mert több csoda-dolgot kívánt hallani még, Calydon vize felkönyökölve így intézte a szót: ,,Vannak, te vitéz, akik egyszer változtak mássá, hanem aztán már soha újjá; s van nem is egy, ki ahányszor akar, tud váltani orcát; mint, Proteus, te, a földölel sima víz lakozója. Mert hiszen ifjú legény egyszer s vagy másszor oroszlán, most dühödött vadkan, máskor, mihez érni se mernek, kígyó vagy; de utána bikává válthat a szarvad; gyakran sziklának, gyakran tudsz látszani fának, olykor csörgedez víznek mímelve alakját, vagy folyam, olykor meg víz ellensége tüzes láng. Autolycus felesége, akit nemzett Erysichthon, éppígy volt: Erysichthon nem tisztelte az istent, egyet sem, tömjént sose füstölt tiszteletükre; mondják, még a Ceres ligetét is sérteni merte bárdjával, s az öreg berket megbántani vassal. Egy terebélyes nagy tölgy állt a liget közepében, egymaga erdség; szalagok, táblák diszitették és koszorúk, cél-ért fogadalmak jó jele mindez. Tölgylakozó dryasok gyakran táncoltak alatta, gyakran megmérték, karjukkal láncbafonódva fogták körbe e fát, s törzsét háromszor öt ölnyi vastagnak lelték, s koronája alatt a nagy erd oly mélyen feküdött, mint más fa tövében a fszál. Mégsem fogta vasát Triopas fia vissza e fától, ad ki parancsot a szolgáknak, vágják ki tövestül; és amikor habozásuk látja, kikapja az egyik kézbl fejszéjét, s bsz szívvel mondja beszédét: »Nemhogy egy istenn kedvence, de volna e tölgyfa istenn maga is, lombostól dl le ma mégis.« Így szól, s oldalvást csóválja a légben a baltát; megremegett, felsóhajtott Deo terebélye, lombja is elsápadt, sápadtak rajta a makkok, hosszu nagy ágait is haloványság lepte be végig. És amikor törzsébe sebet hasitott a gonosz kéz, sértett kérgébl nem másképp folyt ki a friss vér, mint oltárok eltt, ha a roppant nagy bika eldl, árad a vércsobogás a leszelt nyak csonka tövébl. Megriadott mindjük, s volt egy, ki merészen a vétkét meggátolni, a bsz fejszét megakasztani vágyik. Ránéz, és »No, kegyes lelked hadd kapja jutalmát!« mondja s a nagy fa fell fordítja fejére a fejszét néki a thesszál úr, lenyakazza, s a tölgynek üt újra; hang hallatszik a tölgy-törzsbl, kells-közepébl:
164

»Én, a Ceres szeretett nimfája halódom a fában; halld a jövt: iszonyú tettednek lesz lakolása, elmúlásomnak vigaszául jóslom a veszted.« meg a vad vétket véghezviszi, vágja veszettül mégis a fát; sok ütésnek utána, huzatva kötéllel, rogy le az, és sok szomszédos fát sújt le a súlya. Tölgylakozó dryasok, magukért s az egész ligetért is döbbenten - mind nvérek - keseregve Cereshez futnak mély gyászban: büntesse meg Erysichthont. Bólint erre a szép úrn; feje mozdulatára körben a dús földek rendülnek sárga kalásszal, s bnhdést tervel, de olyat, hogy szánni lehetne, szánni ha volna való a gonosztett elkövetjét, hogy szaggassa öl Éhség szét, s mert oda néki mennie nem lehet (Éhségnek köze véle, Ceresszel, nincs, ez a végzet), a bérc Oreasaiból kiszemelve egyet, e réti kis istenséghez ilyen szavakat szól: »Áll egy hely széls peremén a jeges Scythiának, bús talajú, medd tájék, nincs fája, gyümölcse; lomha Fagy és Remegés lakik ott, meg a bús Haloványság, s böjttartó Éhség: neki mondd, hogy törjön az ocsmány gaztév nyomorult gyomrába, ne tudja kizni bség semmi, de engem is gyzzön le csatában; vedd és vidd szekerem, hogy a hosszu nagy út ne ijesszen; vedd sárkányaim is, zabolájuk az égben irányítsd!« Szólt s átadta; suhant kocsijával a hírnök a légben, és Scythiába került: meredek hegyorom tetejében (Caucasos, így nevezik) kígyóit eloldja a hámból, s látja az Éhséget, kihez indult: sziklakövek közt, gyér füveket harapott foggal, karmolt ki karommal. Tüskehajú, beesettszemü volt, arcán haloványság, ajkai szkültek, gégéjét rozsda reszelte, bre kemény, de alatta akár beleit kivehetnéd; vánnyadt véknyán át csúf csontjai messze kiálltak, has helyiben hasnak helye horpad, függeni vélnéd melleit és a gerinc bordáira búva tapadni. Nyújtja soványság ízületét, domb duzzad a térdén, és iszonyú púppá meredett mindkét bokacsontja. Nézi a távolból (nem mert közelébe hatolni), mondja, az istenn mit üzent; s noha csak kis idt állt ott, s noha csak távol, s a vidékre csak épp az imént ért: véli, hogy érzi az éhséget, s fordítja suhanni vissza a sárkányok zaboláját Haemoniába. Végzi az Éhség most, noha másként ellene munkál, mit kér tle Ceres, legen át szél-szárnyakon indul, ér palotájához, surran be az istenutáló hálójába, hol az mély s oldó álom ölében (éjszaka volt) feküdött; tüstént két karral ölelve, és testébe taszítva magát, telefújja a torkát,
165

mellét és ajakát, s étvágyat ereszt az erébe, s téve, mi kell, term mezeit tovahagyja a földnek, s vissza szokott barlangjához, hazatér nyomorához. Még a szelíd Álom szárnnyal simogatja az ifjút, meg az álomban máris kívánja az étket, ajka hiába mozog, fogait morzsolja fogához, csalja üres torkát képzelt eledellel örökkön, s nem lakomát nyel: a lengedez levegt lakomázza; illan az álom, a lágy, s dühösen megszállja az étvágy, tág torkán, tüzesült belein gyakorolja uralmát. Késedelem nélkül, mit a víz, mit a föld, mit a lég ad, kéri, s az éhségrl kesereg, noha rakva az asztal, ételeket kutat étkek közt; s nem elég neki, egynek, sok városnak, egész népnek mi elég lehet, annyi; többet akar, mennél több étket dönt a hasába. S mint minden földek vizeit befogadja a tenger, messze folyókat iszik, vízzel soha meg nem elégszik, s mint ragadó tzláng tápot nem vet soha vissza, rengeteg erdket fölemészt, és bármi sokat kap, annál többre szorul, s a tömegtl n csak az éhe: így a galád Erysichthonnak mindent benyel ajka s máris több eledelt követel. Mert étek az étket kívántatja, az r gyomrában n a falástól. Mind, amit apjától örökölt, bekavarta a gyomra mély örvénye, de sértetlen maradott a hasában így is a rettent éhség, soha nem szelidült meg, torkát marta a láng. Vagyonát besodorta belébe; már csak lánya maradt, méltó jobblelkü apára. Ezt is eladta; mi mást tehetett? De a lányka a gazdát el nem szenvedi, és karját a vizekre kitárva »Rabságból szabadíts, te, ki szzességemet egykor vetted erszakosan!« szólt: Neptun volt, aki tette; nem veti ez meg a kérését; s az utána jövnek orra eltt már szinte, alakját férfira váltja, s lányravaló leplét kicseréli halászi ruhára. Most meglátja az úr, s így szól: »Te, ki horgodat apró étek alatt rejted, vesszs nád jó kezelje, úgy legyen itt ez a víz csendes, s a halacska hiszékeny, s akkor tudjon a horgodról, amikor beharapta, hogyha elárulod ezt: a zilálthaju lány, aki gyatra öltözetében a partodon állt (mert láttam is: itt állt), merre lehet: mert messzebb már nyoma nem vezet innen.« Az meg, a lány, érezte, hogy t fedi-rejti az isten, s tle magát kérdik, felel így a nyomát keresnek: »Bárki vagy, engedj meg: nem fordult másfele eddig innen az örvénytl a szemem, munkámba merültem; s hogy sose kételkedj: legyen úgy munkámhoz a víznek istene jóakaró, hogy már rég senki nem állt itt, már magamon kívül, n-féle e parti vidéken.«
166

Hitt a szavának, megfordult a fövenyben a gazda, megcsalatott, elment, a leány pedig újra leány lett. Apja pedig látván, hogy a lány így átalakulhat, gyakran eladta eképp ezután Triopas unokáját, s ez, hol kanca-, madár-, hol meg bika-, szarvas-alakban elmenekül - s a mohó apa csalfán új eledelt nyer. Mégis a baj végül, miután mindent fölemésztett, újdonatúj táplálékot nyújt annak a kórnak, kezdi saját testét harapással tépni, befalni, és testét a szegény kevesítve kivánja növelni. Mért is idzöm másoknál? Hiszen, ifjak, a testem egy bizonyos számig magam is felválthatom éppígy. Egyszer ilyen, mint most, másszor kígyó vagyok, ismét máskor a csorda magas vezetje, ershegyü szarvval, míg megvolt szarvam. Mert most, mint látod, e homlok fegyvere félszárú." Szava szálltán sóhaja hangzott.

167

KILENCEDIK KÖNYV

168

ACHELOUS ÉS HERCULES Mért sóhajtozik, és mért csonka a homloka, kérdi Neptun hs fia most; s Calydonnak nádkoszorúzta egyszerü-hajfürt folyamától hallja e választ: ,,Gyászos ajándékot követelsz. Ki beszélne örömmel vesztett harca fell? De azért halld rendre, nem is volt vesztenem annyira rút, amilyen gyönyör verekednem, és hogy olyan híres hst vert le, vigasztal ersen. Tán a füledhez elért immár neve Deianira szznek: a legszebb volt hajdan minden hajadon közt, birtoklását sok kér vetekedve remélte. Házához mentünk annak, kit apósul akartunk, s »Parthaon fia,« így szóltam, »végy engem a vddé;« Alcides ugyanígy; mire mások visszavonultak. Jupitert ígérte apósul, s tettei hírét mondja, mi mindent tett, mit rámért mostohaanyja; »Istennek rút ember ell hátrálnia;« szóltam - mert nem volt még isten amaz -, »lásd, mind a haboknak, mik birodalmadon át futnak, vagyok én fejedelme; nem jövevény vként jöttem, nem távoli tájról, itt lakozom magam is, mint része a birtokaidnak. Baj ne legyen valahogy, hogy a nagy Juno, a királyn, nem gylöl, s kijelölt munkák nagy terhe se büntet! Mert akivel kérkedsz, hogy apád, Alcmena szülötte, vagy nem apád Jupiter, vagy vétek tette apáddá. Úgy az apád, ha anyád megesett; válassz: hazudottan volt az apád Jupiter, vagy csúfság volt születésed?« Míg ezeket mondom, komoran néz a szemembe, és alig is fékezheti már felgylt dühe lángját, ennyi, amit rávág: »Nyelvemnél jobbom ersebb. Jó harcban gyzzek, szó-harcban légy te a gyztes«; s ront dühödötten rám. Resteltem futni elle, oly gggel szóltam: zöld köntösömet lehajítom, karjaimat kivetem, mellemtl messze begörbült ökleimet tartom, készen vele harcomat állnom. homokot mer fel, telehint homorú tenyerével, kapja cserébe a sárga fövenyt maga is tenyeremtl. Most elkapja nyakam, most két gyors lábam után kap, vagy vélnéd, hogy kap, támad nekem innen-amonnan. Véd engem súlyom; rohamát vele biztosan állom, nem másként, mint szirt, mit a vízár szörnyü robajjal ostromol, az pedig áll helyben, nagy súlya megóvja. Kissé szétszakadunk, de megintcsak harcba fonódunk állunk elszántan helyben, mindketten ersen;

169

láb lábat gáncsol, mell mellett mellet a mell nyom, homloka homlokomon, feszül ujján ujjam is újra. Nem másképp láttam verekedni a büszke bikákat, míg viadaldíjul ligetük legszebbik üszjét kívánják, s reszketve figyel körülöttük a csorda, még nem tudva, a kettbl uralomra melyik jut. Háromszor, de hasztalanul kívánta nyomakvó mellem a mellérl Alcides messzirevetni; végre, negyedszer, megszabadul, kapcsát a karomnak nyitja, kezével meg (hisz amint volt, vallanom, úgy kell) megpörgetve levet, s hátam nagy súlya lenyomja: elhiheted (hazugul nem vágyom hírre kerülni), úgy éreztem, hogy valamely hegy csúcsa terül rám. Csak nehezen tudtam kettnk közibé veritékes két karomat csúsztatni, lazítani vad szoritását: még pihegek, s nem hagy pihent, nem ereszt az ermhöz; megmarkolta nyakam; mire végül a földre zuhantam, térdem a földre feszült, a fogam belemart a fövenybe. S mert az erm kevesebb, fortélyhoz fordul az elmém: hosszú kígyóvá válván csúsztam ki alóla; és miután sebten karikákba tekertem a testem s kétágú nyelvem rezgettem vad sziszegéssel, csak csúfolta cselem, nevetett Tiryns daliája: »Nékem a bölcsmben volt kígyót ölni szokásom; s légy te akár minden sárkánynál több, Achelous, lernai hydrának mi piciny kis része lehetnél? Azt a sebek szaporították, volt száz feje, s abból egyet sem lehetett büntetlen nyesni nyakáról, kett ntt tüstént a helyébe ers örökösként. S ezt - aki vérébl sarjasztott új viperákat s ntt, mikor öldöstem - leigáztam, tzrevetettem. Hát mire jutsz, mit vélsz, te, kinek csak a jelmeze kígyó, és idegen fegyverrel vívsz, hazudott alakodban?« Mondta, s a tíz ujját nygül rányomta nyakamra: fuldoklottam, akárha fogó fogná be a gégém, és a hüvelykeibl torkom kiszakítani vívtam. Vesztettem, de maradt, vívnom vele, harmadik arcom: vad bika; azzá változom át, s újítom a harcom. meg a nyaklebenyem balról megfogja keményen; elfutnék; követ és megránt, szarvamba fogózik, szegzi a földbe szilárd szarvam, leterít a fövenyre. S ez nem elég: ahogyan markolta, letörte a jobbja egy szarvam, s így, homlokomat csonkítva, letépte. Naisok illatozó szirmokkal, drága gyümölccsel töltik szent öblét: szarvammal gazdag a Bség." Szólt; egy nimfa pedig jön már, feltrve Diana módján köntöse és vállán haja szertezilálva, szolgálója: egész term szt hoz be a szarvban, második asztalukul halmoz föl drága gyümölcsöt.
170

Megvirradt, a hegyek tetejét megcsapta a napfény, oszlik az ifju sereg, nem várja be végig a víznek megbékélését, míg minden habja szelíden folyna a medrében. S Achelous, végre, paraszti arcát s csonkultszarvu fejét habözönbe meríti.

171

NESSUS. HERCULES HALÁLA t csak a díszétl fosztotta meg akkor a végzet, másként ép maradott; s feje kárát tudta takarni rejt fzlombbal, fölibé font nádkoszorúval; míg téged, dühödött Nessus, meg is ölt lobogásod épp e leányért, gyors nyíl verte keresztül a hátad. Otthoni bástya felé igyekezve az új feleséggel, ért Jupiter fia Euenus rohanó folyamához: ez dagadottabb volt a szokottnál téli esktl, sok sebes örvénnyel, mi felett át senkise kelhet. Nem féltette magát mégsem, felesége miatt félt; s most az ers Nessus, ki a gázlót ismeri, így szól hozzálépve: ,,Az asszonyodat túlpartra segítem, Alcides; te magad pedig ússz át, élj az erddel!" Ekkor a víztl s Nessustól remeg calydoni szzet az aoni hs Nessusnak bízta kezére. maga tegzestl meg oroszlánbr-köpenyestl (mert buzogányt s görbült íjat túlpartra vetett már) így szól: ,,Megkezdtem, hát át kell kelnem az áron." Nem habozik, sose nézi, a víz hol omol szelidebben, szégyelné, hogy a hab szívességére szoruljon. Partra kerül, s amit áthajított, venné föl az íját, s hallja: sikolt felesége, mivel Nessus, kire bízta, álnokul el kívánja ragadni. ,,Hová," riad ekkor, ,,lábadban bízó rabló? Kéttestvisel, te, Nessus, halld a szavam, s mi enyém, elorozni ne merjed! Hogyha talán tlem nem félsz, legalább az apádnak gyász-kerekén okosodj, a tilos nászt messze kerüld el. Nem menekülsz, bármint bizakodj is mén-inaidban: sebbel tartóztatlak fel, nem lábbal." E szókat tett bizonyítja: a messzeszök hátába nyilat l: átszaladott mellén is a nyíl, vashorga kiállott. Az kiszakítja, s a két lukon át szökkent ki a vére, lernai hydra veszett mérgével gennyesedetten. Fölmeri ezt Nessus: ,,Boszulatlan - mondja magában nem halok", és ingét, mit a forró vér telefröcskölt, adja a rablott nnek mint szerelemre-hevítt. Múlt az id; már tetteinek hírével a földet eltöltötte a hs, lecsitítva a mostoha mérgét. Oechaliából jött, gyzött, s áldozni akart épp Cenaeus Jupiternek a hs, hogy elért a füledhez, Deianira, a bszájú Hír, mely a valóhoz kedvvel tesz hamisat, s a hazugság nagyranöveszti: Amphitryon fia már Iolétól gyúlt szerelemre. Elhiszi, mert szeret, és riadottan az új szerelemnek hírétl, legelbb könnyekben tör ki, a kínját

172

így szelidíti szegény. De hamar ,,Minek is zokogok?" szól, ,,Minden könnyemnek csak örül férjem szeretje. És mivel épp ide jön, valamit kell tennem azonnal, míg van id, míg násznyoszolyám más nem bitorolja. Sírjak, hallgassak? Térjek Calydonba, maradjak? Elköltözzem-e, vagy legalább akadályukul álljak? Vagy tudván, Meleagros, hogy húgod vagyok, ékes hstettel bizonyítsam meg, mire képes a sértett hitves, az asszonyi kín, és döfjem torkon az ágyast?" Sokfélén töpreng, s azt véli a legkitünbbnek: Nessus vérében megmártott öltözetet küld férjének, s vele majd újjáéleszti szerelmét; bízza Lichasra tehát, aki nem sejt semmit (aminthogy maga sem), gyászát a szegény; lágy szózata küldi: adja urának az inget; a hs átvéve gyanútlan ölti a lernai mérgü ruhát vállára azonnal. Éppen tömjént hoz, s loccsantja is, esdve, a lángra, márvány oltárát csészébl öntözi borral: fölmelegült, közelében a tznek, a méreg a htl, és a vitéz testén szétáradt, mindenüvé szállt. Hsi erénye, amíg lehetett, elfojtja nyögését; gyzött rajta a kín végül: feldönti az oltárt, Oeta sür ligetét gyötrd hangja betölti. Testérl tüstént tépné le a vészokozó mezt: húzza, de az brét velehúzza, kimondani szörny, vagy tagjára tapad, s nem tudja letépni magáról, vagy húsát hasogatja, csupasszá fosztja a csontját. Vére akárcsak az izzó vas, hs vízbe ha mártják, úgy felforr a tüzes méregtl, sustorog és f. S ez nem elég: bels részét vad lángok emésztik, kék izzadságtól iszamos mindenhol a teste, megperzselt idegek pattognak, lesz velejébl vak tztl gennyedt folyadék; fölemelve az égre két tenyerét, ,,Saturnia," szól, ,,hízlald a szemed, nézd kínjaimat, vesztem föntrl szemléld, te kegyetlen, s vad szivedet töltsd el! De ha ellenséget is ébreszt szánakozásra e kín, téged, hát vedd el e gyötrött lelket, e gylöletet, s örökös munkára jelöltet: halnom ajándék már; s hogy a mostoha adja meg, illik! Én vertem le a vendég-vért templomra kiontó Busirist? A vad Antaeustól anyja hatalmát én szakitottam-e el? S nem féltem hármas alakját én az ibér pásztornak, s néked, Cerberus, egykor? Hát te, kezem, te szorítottad meg a vad bika szarvát? És a te munkád látta a Stymphalos vize, s Elis, s partheni parti berek? Thermodon-mélyi arannyal díszes kardszíjat te szereztél bajnokul egykor, s álmatlan sárkánytól rzött szép aranyalmát?

173

Én voltam, kit nem gyztek le a kentaurok sem, s Arcadiának pusztító kana sem? Vagy a hydra ért valamit vele, hogy kárán kettzte hatalmát? Thrák lovakat nem láttam-e én, dús emberi vértl meghízottakat, és jászlat tele holttetemekkel? Jászlat döntöttem, lovakat s urukat meg is öltem. És ez a kéz fojtott Nemeában szörnyet; e nyak volt, melyen az ég nyugodott! Jupiter bsz asszonya régen elfáradt a parancsosztásban, a teljesitésben én nem. S most új vész tört rám, min semmi vitézség, fegyver sem, kar sem gyzhet: tévelyg a tüdmben rútul emészt láng, minden tagomon legelészget. Eurystheus pedig ép! - S van még, aki isteneket hisz!" Mondja, s az oetai nagy bércen száguld sebesülten, nem másképp, ahogyan bika fut, ha belé kelevézét verte a bérci vadász, s közelébl elmenekült már. Srn felsóhajt, srn megreszket a dühtl, srn tépdesi már, hasogatja le szörnyü ruháját, szálfákat leterít, feldúlja a bérci tetket, vagy pedig apja felé karját terjeszti az égre. S íme Lichast, aki nagyremegn egy sziklaüregben rejtzött, meglátja, egész dühe ellene támad: ,,Gyilkos ajándékot hoztál, te Lichas, te leszel hát az, ki halálom okozza?" Amaz sápadva, vacogva mentegetzik a bajnok eltt remeg dadogással. Ekkor az esdekelt s térdét megölelni törekvt Alcides felkapja, körül megpörgeti többször, és hadigépeknél hevesebben a habba hajítja. Az meg röptében merevenné válik a légben; mint hs szél az est, mondják, faggyal teszi hóvá, majd puha hópelyhek perdülnek s összetömdnek, egybeszilárdulnak s így válnak jégzivatarrá: , amikor testét az ers karok elhajitották, vértelenül féltében, s nedvtl fosztva egészen, sziklává merevült - ezt mondja felle a régmúlt. Euboiánál még ma is egy kis szirt hegye nyúl ki szintre az örvénybl, s ott rizi emberalakját; erre hajós, minthogyha csak érezhetne, sosem lép, s hívja Lichas néven. Te pedig, Jupiter deli sarja, fákat vágsz ki az Oetának meredek tetejében, raksz magasan máglyát; íved s vele tágölü tegzed és nyilaid, mik majd újból Trójába kerülnek, általadod Poeas sarjának. Ez ekkor a máglyád fellobbantja. Amint faldossa a láng a fahalmot, rá Nemeának oroszlánját terited takaróul, és buzogányod párnául használva lefekszel, nem más arccal, mint ha akár lakomán heverésznél színborral dúsan, kelyhek közepett koszorúsan.

174

Már nagy ervel s mindenüvé harapózva, ropogva terjed a láng, s tör rá, ki lenézi, ki nagy nyugalomban várja; s a föld védjét féltik az istenek ottfenn. Hozzájuk Jupiter, Saturnus gyermeke, látva, mennyire féltik, kedvvel szólt: ,,Örülök, hogy eképpen aggódtok fiamért, magas égiek; érzi a szívem, míly hálás népnek vagyok apja, vagyok fejedelme, s hogy fiamat ti is óvjátok szeret figyelemmel. Mert noha ez nagy tetteiért meg is illeti, érte én magam is hálát érzek. De hiába ne féljen h szivetek, sose tartsatok így ti az oetai tztl! Gyzött mindenen : gyz majd, mit láttok, e lángon; Vulcanus csak anyától lett részébe tehet kárt, mert örök az, mit tlem nyert, sosem érheti romlás, nem gyz rajta halál, nincs láng, ami ezt leigázza: és idejét amidn ez a része bevégzi a földön, égbe hozom; hiszem is, hogy e tettem az égbelieknek kedves lesz. De ha, Herculesem, lesz bárki az égben, kit tán sértene ez, ki nem adná néked e díjat, mégis elismeri érdemedet, s dicséri e tettem." Mind helyeseltek az égbeliek; Jupiter felesége, még is, noha látszott, hogy sértette a végs néhány szó, ami róla esett, jól trte a többit. Közben amit csak a láng földúlhat, már fölemésztett Mulciber, és nem is ismerné föl senki a nagy hst, mert amit anyjától örökölt, az a test elenyészett, és csak a nagy Jupitertl lett rész, az maradott ép; s mint ahogyan vénkort ha levet brével a kígyó felfrissül mindig, s új pikkelye szertesugárzik, úgy Tiryns daliája, halandó tagjai hullván, jobbik részével virul, él; az alakja nagyobb lesz, s isteni méltóságával nagy tiszteletet kelt. t mindentehet felhkbe ragadja négyfogatú szekerén, sugaras csillagseregéhez.

175

ALCMENE ÉS GALANTHIS Érzi a súlyt Atlas. Hanem Eurystheus, Sthenelosnak gyermeke, mérgét nem szntetve, a hs fia ellen éppolyan indulatos. Rég él bús aggodalomban argosi Alcmene: öreges panaszát kinek adja tudtul, a sok tettet, mit a földön hs fia végzett, s ensorsát - Iolénak. E lányt, mivel apja akarta, Hyllus a nászágyába s igaz szívébe fogadta, s méhét megtöltötte nemes magvával; e lányhoz szól most Alcmene: ,,Legalább hozzád legyen áldó majdan az ég, s idejét vajudásodnak tegye gyorssá, hogyha megért az idd, s hívod te is Ilithyiát, t, aki énhozzám, Junót kedvelve, kemény volt. Tr Herculesem születését vártam ersen, már tizedik jelben járt fönt a nap, ámde a méhem még mindig feszitette a gyermek, s akkora volt már terhem, hogy nagyonis lehetett már tudni: az apja csak Jupiter lehet - akkor már nem tudtam a kínom trni tovább; a fagyos riadás, nézd, ellepi testem most is, amint mondom s emlékszem, már mar a kínom. Hét éjen s napon át kínban gyötrdve feszültem, majd kimerülve, karom feltárva az égre, kiáltok, Lucinát hívom, s a Megoldó isteni nket. Jön Lucina, de Junónak pártjára szegdött, s adni ajándékul fejemet kívánta dühének; hogy meghallja nyögésemet, ül le kapunknak elébe, ott amaz oltáron, jobb térdét nyomja a balra, ujjait is szorosan mint fést összeszorítva, hátráltat; hozzá halkan mormolva varázsszót, és a szülést, noha már indult, késlelteti véle. Küzdök, a hálátlan Jupitert rjöngve, hiába vádlom; meghalnék; sziklát is jajpanaszommal lágyitanék; az anyák könyörögnek, a cadmosi nk mind, oldalamon, s vígasztalnak, míg szaggat a kínom. Volt egy szolgaleány köztük, nép lánya, Galanthis, szkehajú, ki parancsaimat végezte serényen, s kit szorgalmáért kedveltem. E lány veszi észre, hogy Juno gátol valahogy; ki-bejárva az ajtón, látta az istennt, ki az oltár legtetején ült egybefonott ujjal kezeit térdére tapasztva, s »Bárki vagy is,« mondotta, »köszöntsed az asszonyom, örvendj: argosi Alcmene megkönnyült, gyermeke megjött." Felpattan, kulcsolt kezeit szétnyitja riadtan az, ki az áldott méh úrasszonya: s én szülök immár.

176

Hírlik, a megcsalt istennt kinevette Galanthis, az meg feldühödött, a leányt megfogta hajánál, földön húzta. A lány fölkelne, de visszataszítja ekkor, s két karját mells lábbá alakítja. Megmaradott virgonc természete, háta se veszti régi szinét: pusztán más most, mint volt, az alakja. S mert a szül nnek hazugul használt vala szája, száján szül, s itt él palotánkban, mint azeltt is."

177

DRYOPE. IOLAUS Mondta, s a h szolgálólányt fölidézve eszébe, sóhajtott; hanem hozzá menye íly szavakat szólt: ,,Lám, te, anyánk, keseregsz, noha nem volt véred a n, ki arcát elvesztette; s ha én elmondom a néném rettenetes sorsát néked? Noha gátol a szóban könnyem s fájdalmam. Szép volt s anyjának egyetlen lánya (apánk egy volt, az anyám más) Oechaliában leggyönyörbb Dryope, kit szzesség-veszitettet - mert aki Delphin s Deluson úr, leteperte az isten -, Andraemon vett el, s mint boldog hitvesek éltek. Tó terül el szomszédságunkban, a partja akárcsak tengerpart, lejts, tetejét mirtus koszorúzza: hát ide jött Dryope, aki nem sejtette, mi vár rá, - méltatlankodj csak! - nimfáknak szedni virágot, s még nem is esztends csecsemjét hozta a keblén mint édes terhet, mellén langy tejjel itatta. Bíbor szirmaival ragyogott, nem messze a tótól, bven igérve bogyó-termést, egy szép vizi-lótusz: errl most Dryope, játékul hogy gyerekének adja, virágot tép, magam is már szedni akartam (ott voltam magam is): s látom, vér hull a virágnak szirmaiból, s hogy borzadozón rezzennek az ágak. Mert, mint földmivelk - késn! - magyarázatul adják, Lotis a nimfa, mikor bujamód kergette Priapus, itt lett lótusszá, de nevét rizte tovább is. Ezt nem tudta az én néném: hköl riadottan, s menne (a nimfákat már megtisztelte imája), s ím gyökeret ver a lába: kitépni kivánja; hiába: csak föls-testét mozdítja; borítja, alulról nve, s az ágyékáig már, mindjobban a kéreg. Látja, haját tépné, szaggatná szerte a fürtjét, s lombbal tölti kezét, a fejét csupa lomb boritotta, Kisfia, Amphissos (kinek Eurytus adta, nagyapja, ezt a nevet) már érzi, miképp merevül meg az eml ajka között, s hogy szívja, de már nem csorran a jó tej. Ott voltam, láttam szörny-sorsod, néked azonban semmi segítséget nem tudtam nyújtani, nvér! Mint az ermbl telt, fogom át törzsét, a növ fát, késleltetve, s hogy engem is így lepjen be, kivánom. Hitvese Andraemon, odajön, meg apám is, az árva, már keresik Dryopét; Dryopét keresik, de nekik már lótuszfát mutatok; csókolják (még meleg ekkor), és öleléssel a fát, gyökerére borulva, szorítják. Nem volt emberi már rajtad más, mint csak az arcod, édes nvérem! Harmatként hull le a könnyed

178

lombbá vált szomorú testedre, s - amíg a beszédnek még meglév szád utat ad - panasz omlik a légbe: »Hinni ha tudtok a balsorsúnak, az égre kimondom: méltatlan lakolok, bn nélkül büntet a sorsom! Ártatlan voltam: ha hazudnám, vesszen a lombom, száradjak ki, a fejsze ledöntsön, a tz fölemésszen. Most anya-ágamról e kicsiny csecsemt levegyétek, bízzátok dajkára, s ezentúl lombjaim árnyán szopja a dajka tejét, játsszék is a lombjaim árnyán; s majd ha beszél, oktassátok ti, köszönteni anyját, hadd szóljon szomorún: Itt rejlik anyám, e fatörzsben. Féljen e mély tótól s bimbót sose tépjen a fáról, s higgye, hogy istennk élnek valamennyi növényben! Ég veled, én édes férjem s nvérem, apám is! S hogyha kegyesség él szivetekben, az ágam a késtl, és a barom harapásától óvjátok a lombom. S mert nekem itt most már hozzátok hajlani tiltott: ágaskodva, az ajkamról ti vegyétek a csókot, míg érinthetitek, s kicsinyem toljátok a számhoz! Vége beszédemnek: kúszik már körben a kéreg hó-nyakamon lágyan, s fejem is fönt lomb lepi mindjárt. És a szemem nem kell kezeteknek zárnia! Úgyis ráborul így, míg haldoklom, szemeimre a kéreg!« Szólani sznt ekkor, s sznt lenni is ajka; sokáig még melegek voltak, noha eltnt teste, az ágak." Míg Iole e csodát elmondja, s néki a könnyét Alcmene (noha sír maga is) szárítja, hüvelykét érintgetve szeméhez, hát már új csoda tnik mindjük elé, s a kesergést sznteti: áll kapujukban csaknem kisfiuként, arcán csak zsenge szakállal, ifjui éveinek képét öltvén Iolaus. Hebe adta meg ezt, Junónak lánya, a férje kérésére; s akart esküdni is arra, hogy eztán ezt az ajándékot sose fogja megadni, ámde Themis nem trte: ,,Mivel már készül a hadra Théba," eképp szólott, ,,s Capaneust más, mint Jupiter, nem verheti majd le, a két testvér egymást sebesíti, s földbe leszállva, saját árnyát meglátja a jóspap még éltében; az ifju szült bosszulva szüljén egy s azonos tettéért lesz kegyes is, gonosz is majd, s majd elveszti eszét, el a házát, s zi az árnya anyjának, meg az Eumenisek bsz képei folyton, míg ama vészokozó aranyat felesége kivánja, és Phegeus-karddal rokonok keze szúrja halálra. S Callirhoe, Achelous lánya, a nagy Jupitertl akkor már felntt-kort kér két zsenge fiának; gyztes férje halála soká ne legyen bosszulatlan; Juppiter akkor majd a menyét, aki mostohalánya, ráveszi: férfiu-kort adjon meg e kiskoruaknak."
179

BYBLIS Jósdalu ajkával mikor ezt Themis így kidalolta, már zugolódtak az égilakók, zsivajogva zajongtak, s hogy mért nem lehet ezt másoknak is adnia, kérdik morgással: Pallantias azt panaszolja, urának évei míly aggok; panaszolja Ceres, a szelíd, hogy Iasion szül: s legyen ifjú - Mulciber így szól ujra Erichthonius! Venus is már aggodalomban kéri, hogy Anchises a jövben is ifju lehessen; mindegyik istennek volt ott védence; növekv zajjal háborgott mindjük, míg Juppiter ílyképp nem szólt: ,,Hogyha a tisztelet él szivetekben irántam, merre rohantok? Vagy gondolja közöttetek egy is, hogy gyzhetne a végzeten is? Vele tért Iolaus vissza az éveihez, végzet teszi Callirhoénak sarjait ifjúvá, nem dicsvágy, nem hadifegyver. Mindeteket, s vigaszul szolgáljon ez, engem is éppúgy végzet kormányoz, s ha talán másítani tudnám, Aeacusom meg nem tudnák hajlítani évek, s élte virágjának Rhadamanthus örökkön örülne, együtt Minosommal, akit nyom a terhes öregkor, megvetik, és immár nem uralkodik úgy, ahogy eddig." Megrendültek az égilakók, és ki se mert keseregni, látva, hogy Aeacus és Rhadamanthus gyönge a kortól, s Minos is, ki pedig, míg meg nem verte a vénkor, puszta nevével is oly sok ers nagy népet ijesztett; ekkor ertlen lett, s fiusarját Deionénak, Miletust, aki dölyfös volt, mert Phoebus az apja, s maga ifju-ers, rettegte; hogy ellene készül, tudta, de sei földjérl nem merte elzni. Önként futsz, Miletus, gyors gályáddal az Aegeus árját átszelvén, falakat raksz Ázsia földjén, mik nevedet visel város köribé magasodnak. Ott, míg apjának kanyaros partján veszi léptét, Maeandrosnak lánya, a többször visszafutónak, Cyanee, gyönyörszép nimfa, veled közösülve, Byblist és Caunust szüli néked, az ikreket, aztán. Byblis a példa reá, hogy a lány ne szeresse, mi tiltott, Byblis, a phoebusi bátyja iránt szerelemre hevl: mert érzése a bátyja iránt sem húgi, sem ill. Kezdetben nem tudta, milyen tz égeti szívét, nem hiszi azt, hogy vét, ha sürn csókolja fivérét, s hogy testvére nyakán karját nyugtatja, a kislány azt hiszi, gyöngédség, hiszi csak testvérszeretetnek. Lassan irányt téveszt érzelme, ha j a fivérhez, felcicomázza magát, vágy rá, hogy lássa csinosnak,

180

és ha magánál szebbet lát közelében, irígyli. Még nem tudja egészen, hogy mi e tz a szivében, vágyát még nem mondja ki, csak belül ég iszonyúan; már így hívja: uram; vérségi nevét megutálja: inkább Byblisnek szólítsa a báty, ne hugának! Ébren ugyan nem ereszti szivébe parázna reményét, nem meri még, de mikor szeliden ringatja az álom, gyakran látja, amit vágyik: hogy testüket összekulcsolják ketten; pirul is, noha álma ölében. Illan az álom; a lány hallgat, szemléli magában álma alakzatait, s így sóhajt, lelkezavartan: ,,Én nyomorult! Mit akarhat az éj álombeli képe? Csak be ne telnék így! Mért kellett látnom ez álmot? Bár , még ha az ellenség szeme nézi is, oly szép, tetszik is, és tudnám, ha fivér nem volna, szeretni, méltó is hozzám; egyedül, hogy a húga vagyok, baj. Ébren ugyan sose merjek ilyen tettekre hajolni, ám ez az álomalak csak jjjön sokszor el újra! Álomhoz tanu nincs, de a kéj valamint a valódi. Ó, Venus, és te Venus szárnyas fiusarja, Cupido, mekkora volt gyönyöröm! Milyen édes kéjbe merültem! Fektemben hogyan olvadozott a velig a testem! Rágondolni is élvezetes, noha kurta gyönyör volt, gyorsan szállt el az éj, kezdtük csak, s már irigyelte. Jaj, ha nevet kicserélve, lehetne veled frigyesülnöm, Caunus, apádnak míly örömest tudnék menye lenni, s Caunus, apámnak míly jó volna, ha így veje lennél! Ég adná: mi enyém s a tiéd, mind volna közös, csak nagyszüleink ne; lehetnél énnálam nemesebb te! Nem tudom én, kit fogsz, te sugárszép, tenni anyává; nékem, mert, ó jaj, szüleim szüleid, sohatöbbé nem léssz más, mint báty: az választ el, mi közelhoz. Tudtul az álomkép nékem mit is ad! - Mi a súlya vajjon az álmoknak? - Vagy az álmoknak van-e súlya? Isteneinknek jobb! - hugaikkal nászbavegyülnek: Opsot Saturnus, noha húgát, nászra vezette, Oceanus Tethyst, Junót az Olympusi Legfbb. Megvannak jogaik! Minek is vetem égi szokással egybe a földi szokást, a halandók házasodását? Vagy tovakergetem én a szivem tiltott lobogását, vagy, ha nem, azt kérem, haljak meg, s majd kiterítve nyúljak eltte el én, s csókoljon, holtat, a bátyám. S mégis: e nagy lobogás kettnktl kér közös érzést! Tán ha nekem tetszik, neki bnnek tetszik e tetszés. Csakhogy az Aeolidák sose félték húgaik ágyát! S én honnan tudom ezt? És mért is gyjtöm a példát? Merre ragadsz, buja láng? Távozz, menj messzire tlem! Másként, mint a fivért illik húgnak, ne szeressem!

181

Ám ha elbb lobbant volna tüzekre irántam, akkor alávetném magamat még rületének. Hát, akit én nem vernék vissza, ha értem esengne, esdve magam kérjem? Tudsz szólani? Vallani tudsz-e? z a szivem, tudok én! Ha a szégyen fékezi ajkam, rejtett vágyaimat titkos levelem szava vallja." Így döntött, habozása felett ez a gondolat úr lett. Feltámaszkodik, és rádlvén balkönyökére, ,,Lássa!" eképpen szól, ,,Megvallom vak lobogásom! Jaj nékem! Hova csúszom? Míly láng perzseli elmém?" Gondolatát azután remeg kézzel szedi össze. Jobbjában vessz, az üres viasz ott van a balján. Már belefog, s habozik; betüket vet, félrehajítja, ír, s eltörli megint; változtat, helybenhagy, elvet; fölveszi, dobja le tábláját, s veszi újra kezébe; Hogy mit akar, nem tudja; mit óhajt tenni, utálja; szégyen s bátorság egymással harcol az arcán. ,,Húgod" volt, amit írt, de a ,,húg" szót visszasimítja, majd pedig íly szavakat vet végül a síma viaszra: ,,Üdv attól, ki - ha meg nem adod neki - üdvöt a földön nem lelhet, szeretd: a nevét szégyenli leírni; s hogyha talán kérded, mire vágyom, bárcsak e kérést adhatnám név nélkül el, s hogy Byblis a kér, azt csak utána, csak úgy, ha helyesled a teljesitését. Sebzett keblemrl bizonyos, hogy régen adott jelt sápadt és lefogyott orcám, sok könnye szememnek, sok sürü sóhajtásom, amelynek nyílt oka nem volt, sok szoritó ölelés, meg a csók, mire hogyha ügyeltél, jól érezhetted: nem csak testvéri a lángja. Én, noha lelkemnek súlyos volt nagy sebe, s rült láng lobogott bensmben, mindent megcselekedtem (isteneink tanuim), hogy térjek józan eszemre; hosszan harcoltam, vágytam kikerülni Cupido vészes fegyvereit, s trtem, boldogtalan, annyit, többet, mint lányról hiheted; vesztettem e harcban, s kénytelenül kérem remeg szóval: te segíts meg! Csak te tudod szeretd megmenteni, csak te leverni: válassz hát, mit akarsz! Nem az ellenséged eseng így; az, ki tehozzád tartozik, és ki akarna tehozzád méginkább fzetni nagyon, szorosabb kötelékkel. Aggok a törvényt ismerjék, tudják, mi a tiltott és mi szabad, fürkésszék k a szabályokat egyre: gondtalanul szeretés ill a mi ifjukorunkhoz! Mert még nem tudjuk, mi szabad, s hisszük: mi se tiltott; és a nagy égilakók példáját bízva követjük. Sem szigorú apa, sem hírünk féltése, sem aggály nem támaszt akadályt; de legyen csak ok aggodalomra: édes testvér név, mi alá rejthetjük a csínyünk. Hisz szabad énnekem teveled szót váltani titkon,
182

csókot is egymásnak s ölelést nyíltan szabad adnunk: még mi hiányzik? Szánd, aki így megvallja szerelmét, s nem tenné, ha e tz nem volna a végzete lángja; sírkövemen ne akard, hogy az álljon: sírba te vittél!" Ennyi hiábavaló szót írt, már többre a táblán helye sem akadt, az utolsó vers a peremre futott ki. Most vétkes levelére pecsétjét ráüti, melyet minthogy a nyelve kiszáradt, könnyel nedvesitett meg, és szolgái közl egyet szólít be pirulva, s félénk hízelgn így szól: ,,Vidd, hívem, az én..." és hosszu id múltán rebeg így: ,,...bátyámnak e táblát." Adja is át, de kicsúszik a tábla, kihull a kezébl. Fél az eljeltl, de azért elküldi. A szolga lelt alkalmas idt, s átadta a titkos igéket. Szörnyü haraggal a megdöbbent maeandrusi ifjú elveti - még csak alig nézett bele - sebten a táblát, és nehezen fékezve kezét, arcába ne vágjon, ,,Míg tudsz," mondja a megremeg szolgának, ,,odébbfuss, tiltott kéj nyomorult hiradója, ki, hogyha a sorsod szégyenemet nem hozná, itt halnál a kezemtl!" Félve fut ez, s úrnjének hírülviszi Caunus vad szavait. Sápadsz, meghallva a visszavet szót, Byblis, egész tested jéggé dermedve remeg már; majd, eszmélete megjvén, gyúlt lángja is újra, nyelve pedig, levegt alig is rezzentve, susogta: ,,Méltán történt így! Sebemet minek is mutogattam? Mért is kellett azt, mit jobb elrejteni titkon, bíznom a nagysebten siet táblára azonnal? Kétes szókkal elbb vizsgáltam volna a lelke gondolatát! Hogy a szél kedvez vagy nem, puhatolnom kellett volna elbb vásznam csücskével, utána szállnom biztonságban, a vízre; kitártam a vásznam, s lám, a nemismert szélviharok töltik meg egészen. Szirteknek rohanok, merülök, beborít a vizeknek vad hulláma, nem is kerülök soha vissza a partra. Biztos eljelek is tiltottak e bús szerelemtl, óvtak s intettek, hisz lám kiesett a kezembl táblám, épp amikor küldtem, s rongálta reményem! Nem lett volna-e jobb a napot, vagy a vágyamat inkább, vagy mégis pusztán a napot kicserélnem? Az isten biztos jelt maga nyújtott, s én bomlotteszü voltam. S jobb, ha magam szólok, sose bízom a szót a viaszra, jobb lett volna mutatni tüzem szemtl vele szemben: vágyakozó arcom ha tekinti, s a könnyeim árját, többet mondhatok én, mint azt, mi levélben is elfér; átfonhattam volna nyakát, bármint ne akarja, s hogyha elz, rogyhattam volna halódva elébe, lába köré kulcsolt karral könyörögve, hogy éljek. Mindent tettem volna, kemény lelkét mi egyenként
183

hogyha nem is, de talán együtt hajlítani tudja. S tán az, akit hozzá küldtem, sem volt hiba nélkül: nem lépett hozzá illn, nem nézte, mely óra alkalmas, mikor épp pihen, és a kedélye is oldott. Már bizonyos, hogy ez ártott csak: nem tigris az anyja, nincs száraz kovak, nincs vad vas az kebelében, nincsen acél; s a tejével nem szoptatta oroszlán. Meggyzöm! Teszek új próbát; már nem hagyom abba, mit kezdtem, valamíg csak a lelkem nem hagy el engem. Jobb lett volna - ha visszaigézni lehetne a tettem el sem kezdeni - így, megkezdve, kivívni a legjobb. Mert ha a vágyamról leteszek, tud róla amúgyis, s azt, hogy mit mertem, feledésnek amúgysem ereszti; s minthogy elállottam, hiszi, hogy csak könnyen akartam, vagy pedig t cselesen csak megkísérteni vágytam, vagy pedig épp azt, hogy szivemet nem az isten, a gyújtó, égeti így, pusztán buja kéj keritett erejébe. Vétlenné tennem magamat most már lehetetlen. Írtam is és kértem: mindenképp mocskos a vágyam; most már mit se tegyek - s ártatlan nem leszek úgysem. Hátra a vágyamból sok van, kicsiség csak a bnbl." Szól, s - a bizonytalan elmében, lám, íly nagy a kétség míg kísértést bán, kísértést kezdeni kíván: mértéken túllép a szegény - és mindig elzik. Vége sosincs ennek, s a fiú - menekülve a bntl messzefut és idegen földön várost emel, újat. Most azután Miletus lánya, beszélik, egészen tébolyodott lett, mellérl leszakítja ruháját, rjöng féktelenül, hevesen veri-csapja a karját. Már nyíltan vágyát, megvallja szerelmi kudarcát, éppen azáltal, hogy tovahagyja honát meg a gylölt házat, s tle-szökött bátyjának száll a nyomába. Mint ahogyan, Semele fiusarja, botoddal igézett papnk Ismaruson megtér harmadik évet tartanak, úgy látták Byblist visitozni a réten. Bubastis-beli nk. Tovahagyta e tájat is aztán, bolyg károk, lándzsás lelegek, Lycie-beliek közt. Már Cragos és Limyre, már Xanthus habja maradt el, már a hegy is, hol a szörnyü Chimaera, a tzbelü rém élt, kígyófarku, oroszlánmell, arcu teremtmény. Vége az erdknek, lankadtan a nagy kereséstl összeesel, Byblis, szétszórt hajad omlik a durva földre, s a hullt levelek halmára szorítod az arcod. t a lelex nimfák sokszor kísérik emelni gyöngéd karjukkal, s oktatják: hátha kigyógyul lángjából; de vigasz-szavaik zárt fülre találnak. Némán fekszik, a zöld füveket karmolja körömmel Byblis, s könnyei áradatát árasztja a gyepre.

184

Naiasok, mondják, forrást, mely már-már nem apad ki, adtak a könnyének: s adhattak volna nagyobbat? Mint a feny hasadott héjából csorran a gyanta, s mint a kövér földbl fröccsen felszínre a kátrány, s mint ahogy olvadózik, ha tavasz szele érkezik enyhén és süt a nap, hamar újra a víz, mit a tél befagyasztott: így maga könnyeivé olvad szét phoebusi Byblis, s fordul forrássá, mely még ma is abban a völgyben hordja nevét habosan s mélyárnyú tölgyfa alatt fut.

185

IPHIS S most ez az új csoda Krétának száz városa földjét tán eltölti a hírével, ha nem épp ezidtájt változik Iphis is át, hozzá közelebb, csodamódon. Gnososnak közelében Phaistos földje világra férfit adott, Ligdust; nem volt neki nagy neve s ismert, ám szabadon született; vagyonával ugyan születését nem jobbítja, de élete dús volt ékes erényben, gáncstalan élt; terhes felesége fülébe e szókat súgta, ez intelmet, hogy a régvárt óra közelgett: ,,Kettt kívánok: könnyen szüld kisgyerekünket, és legyen az fiú, mert teher ám a leányka a háznál, és a szerencse vagyont nem adott. Ha tehát, mi ne légyen, mégis lányt szülnél valahogy (nézd el kegyelet, mert nem mondom szivesen), meg kell hogy haljon a gyermek." Szólt, s mindkettjük könnyekkel fürdeti arcát, az, ki parancsot adott, s aki kapta a szörnyü parancsot. Hosszan s hasztalanul könyörög Telethusa urához: ennyire szk korlát közibé ne szorítsa reményét; állhatatos maradott Ligdus; s mikor asszonya immár csak nehezen hordotta hasában méhe gyümölcsét, éji id közepén, álmának képzeletében, Inachis állt meg az ágya eltt, avagy állani látszott, szent kísérettel: hold-szarv ragyogott a fejében, és aranyos szép búzakalász, s fejedelmi sok ékszer; oldala mellett állt ugató-torkú nagy Anubis, szent Bubastis is, és mellette a kétszín Apis, és aki szót elnyom s ujjával csendre parancsol, szisztrumok, és kit olyan sokszor kérlelnek, Osiris, s álomadó mérgek vándor kígyója közöttük. Mintegy felriadót s jól látót ekkor az úrn így szólítja meg: ,,Ó, te ki hívem vagy, Telethusa, hagyd el a búgondot, férjednek játszd ki parancsát, és ne habozz, miután Lucina megoldja szülésed, bármi leszen, fölemelni: segít istened, íme, pártod fogni jövök, sose mondhatod azt, hogy imáddal hálátlant tisztelsz." Így szólt, s kisuhant a szobából. Kél fel örömmel a krétai n, s fölemelve az égre tiszta kezét, könyörög, hogy e nyert látása beteljék. Nnek a fájdalmak, kitörekszik a gyermek a fényre; lány született, de az apja a lányt nem tudja leánynak, anyja fiút mond és megtartja; az anyja szavának hisznek; a dajkán kívül más nem tudja a titkot. Apja az istennek hálát s nevet ád a gyereknek, hívja, nagyapjáról, Iphisnek. Az anyja e névnek örvend: nem hazug ez - fiu is kaphatja, leány is.

186

Jámbor volt a csalás, rejtett maradott, ami rejtett: öltönye mint fiué, orcája ha volna leányé, vagy ha fiué is, mindenképp bájos egészen. Tíz év eltelt már, s eltelt még három a tízre, s Iphis, apád eljegyzi teveled a szke Ianthét, phaestusi szzek közt ki a leggyönyörbb alakú volt, és akinek Dicte bércén élt apja, Telestes. Termetük és koruk egy volt, és azonos tanitóktól kapták t elemét ifjan minden tudománynak. Ártatlan szivük is kezdett szerelemre hevülni kölcsönösen: de ha egy a sebük, sosem egy a reményük: várja a már ígért nászfáklyát, jjjön a várt nap, és, kit férfiunak vél, férjül várja Ianthe; Iphis imádja, akit nem tud majd bírni, de annál jobban vágyódik, lángol, szz, tzzel a szzért. Könnyet alig tart vissza: ,,Mi lesz végül velem?" így szól, ,,Míly különös, milyen új szerelem-gond bánt, milyen eddig senkit sem? Ha az égilakók kímélni akartak, mért nem kímélnek? Ha pedig leteríteni vágynak, hát legalább természetesen vetnének a sírba! Lám, a tehén tehenet, kancát sosem áhit a kanca: juh csak kost kíván, nstény hímszarvas után jár. Még a madár sem nsz másként, hisz nincs olyan állat egy sem, amelynek nstényért nsténye hevülne. Bár ne is élnék én! Hogy minden szörnyet e Kréta lásson, a Napnak lánya bikáért gyúlt szerelemre, mégis: hímért, n; de amannál, lám, a szerelmem - meg kell vallanom - rültebb: hisz elérte a célját , mert bölcs csellel kelt össze bikával üsznek képében, s akit így becsapott, megkapta szerelmét. Hogyha talán idegylne a föld minden leleménye, s hogyha akár viaszolt szárnyán maga Daedalus újra, mit tud tenni? Talán fiuvá tud tenni leányból mesterien? Vagy megváltoztat, téged, Ianthe? Mért nem ersíted meg a lelked, s nem szabadulsz meg, Iphis, e tébolyodott s minden cél nélküli lángtól? Hogy mire lettél, lásd, magadat megcsalni ne kívánd, törj az után, mi szabad, vágyj arra, amit, ki leány, vágy! Mert a remény, ami gyújtja, mi szítja tovább a szerelmet; és neked épp az nincs. Sose tilt szeret öleléstl semmilyen rség el, sem a félt férj dühödése, durva szüli szigor; s a leány sem futna elled; s lám, a tiéd mégsem lehet , és bármi esik meg, mégse lehetsz boldog, noha ég-föld érted igyekszik. Bármit kértem is én, soha nem volt hasztalan eddig, isteneink nékem mindent szivesen meg is adták; még az apám is akarja, mit én, s kívánja apósom, ám nem akarja a természet, pedig ez legersebb, s nékem ez árt egyedül. S a nap itt van, a régen csengett,
187

egybekelési napunk, az enyém lehet íme Ianthe és sose lesz az enyém: víz közt gyötör engem a szomjam. Házasító Juno, mire jössz, mire jössz, Hymenaeus? Nincs itt házasodó, mindkettnk férjhezadandó." Sznteti itt szavait: de a másik szz se kevésbé hánytorog: ó, mennél hamarabb, esd, jjj, Hymenaeus. Ettl fél Telethusa, elbb az idt halogatja, majd kórról hazudik, jeleket, rossz álmokat említ; csakhogy már minden hazudott ürügyet kimerített, és a menyegznek tovatolt órája közelgett, hátra csak egy nap volt: ekkor Telethusa leoldja hajszoritó szalagát a fejérl s lánya fejérl, majd, szétszórva haját, átfonja esengve az oltárt: ,,Isis, halld, ki Paraetonium- s mareotisi földön úrn vagy, s Pharoson, s hétszarvú Níluson éppúgy, adj te segítséget," könyörög, ,,gyógyítsd riadalmam! Téged láttalak én, s a te sok jelvényedet, úrnm, mind, ami itt is van, csörgd, tüzeid, követid, s megtettem, lelkem mélyén jól értve, parancsod. Hogy lányom láthatja a fényt s büntetlenül élek, ezt tanácsod tette, te adtad: hát könyörülj most kettnkön, s te segíts!" Szavait sok könnye követte. Úgy látszott (s úgy volt), hogy az oltárt rezgeti Isis, szent ajtó remegett, villant hold-alkatu szarva rögtön az úrnnek, csörgött nagy hanggal a szisztrum. Nem bizonyos, de örül mégis nagyon ennek a jelnek, s lép ki a templomból Telethusa, nyomába meg Iphis lép, a szokottnál lépte nagyobb; elszáll a fehérség arcáról; megersödik, és már arca vonása élesül, és rövidebb lett már hajafürtje, ziláltabb, élénkebb, mint volt nként: mert, tegnapi lány, te már fiu vagy! Díszítse tehát hálátok az oltárt, bízva örüljetek, ékiti is hálájuk az oltárt, és az ajándékon felirat, fogadalmi rövid vers: LÁNYKÉNT MIT FOGADOTT, MOST MINT FIU ADJA MEG IPHIS. S hogy sugarával a föld kerekét beragyogta a hajnal, jött Venus és Juno s Hymenaeus a nászi tüzekhez, s tette Ianthéját asszonnyá férfiu Iphis.

188

TIZEDIK KÖNYV

189

ORPHEUS ÉS EURYDICE Innen a tág legen át, sáfrány köpenyébe takartan, szállt a cicon nép partjaihoz hamarost Hymenaeus, mert oda Orpheus hangja, haszontalanul, hivogatta. Hát odament csakugyan, de bizony nem is ünnepi szókkal, nem vidor orcával, nem jó jelt víve magával. Könnyokozó füstöt sziszegett ki a fáklya kezébl, lángra sosem lobbant, bármint csóválta kezével. Bús ez a jel - s szomorúbb ami lett: dús fben a réten kószálgatva az új feleség, nais-csapatával, meghalt, mert kígyófogakat fogadott be bokája. Érte soká zokogott Rhodopénak dalnoka ittfenn, s hogy próbát ne mulasszon az árnyak közt sem amott lenn: Taenarus-ajtón át le merészelt szállni a Styxhez, s légnemü népeken át, temetést nyert árnyakon által Persephonéhoz elér s a sivár birodalmak urához, s kezdi eltte dalát, pengetve a dalhoz a lantját: ,,Istenségei föld mélyén ez alanti világnak, melybe leszállunk majd, mindnyájan, földi halandók, hogyha szabad mellzni a cifra, hazug kerülket, s szólni valót: nem azért jöttem, hogy a Tartarus árnyát láthassam; s nem azért, hogy megkössem, min a kígyók teste mered, hármas torkát a medusai szörnynek; hitvesemért jöttem, kibe eltaposott viperának mérge hatolt, s elorozta virágzó évei számát. Megkíséreltem, megvallom, trni a gyászom; ámde Amor gyzött. Jólismert isten az ottfenn; és, hogy emitt az-e, nem tudom én: de gyanítom ersen; hogyha a hír nemcsak költötte az egykori rablást, össze Amor fzött titeket. S most kérlek e rémes helyre, Chaosra, a nagyra, e tág tér csönd-iszonyára: Eurydice fonalát fzzétek vissza a léthez! Mind ide térünk majd, kicsikét elidzve a földön, mind, vagy késbb vagy hamarabb, egy helyre törekszünk. Errefelé tartunk, ez a végs székhely, az ember leghosszabb ideig fejedelmeinek titeket tud. is majd, ha megérve befutja az évei számát, újra tiétek: amit kérek, csak kölcsön-ajándék; ezt a kegyet ha a sors nmnek nem akarja megadni, vissza se térek: örüljetek itt két holtnak ezentúl!" Míg zengette e dalt, s pengette szavához a lanthúrt, sírtak a vértelenült lelkek; nem kapkod a tn habhoz Tantalus, Ixion torpan kerekével, nem tépnek madarak májat, sem a belosi lányok nem meregetnek; Sisyphus, ülsz szikládra nyugodva. Akkor - a hír így mondja - az Eumeniseknek elször

190

ázott könnyben az orcájuk, s a király felesége és az alanti nagy úr sem tudta lenézni a kérést; hívják Eurydicét: új árnyak lenge rajából lassan elébük lép, fájó sebe fékezi léptét. Megnyeri t, de csak úgy, Rhodopének dalnoka Orpheus: nem néz vissza reá, valamíg az avernusi völgybl újra a földre nem ér; másképp odavész az ajándék. Mennek az ösvényen csöndben, mely a földre vezet fel, árnyboritott, meredek-lejts, tele srü homállyal; s már közelébe is érnek a föls föld peremének: itt, félvén, hogy elillan a hitvese, látni mohóan Orpheus megfordul, mire tnik tova tüstént. Nyújtja kezét: ölelést keresn, megölelni akarja, s, jaj, csak a szertefutó levegbe ölelhet a karja! meg, az ismét haldokoló, nem sír az uráról semmi panaszt (másról sírhatna-e, mint szeretetrl?), s ,,Légy boldog" szól még hozzá legutolszor: a hangja már alig is hallik, s maga ismét visszairamlik. Nem másként döbbent Orpheus meg a hitvese ketts elmúltán, mint az, ki az eb hármas nyaka láttán (legközepén lánccal), megijedt, s nem múlt el a félsze, csak miután sziklává vált, s vele élte is elszállt; vagy mint az, ki magát vétkesnek akarta mutatni, Olenos, elvállalva a bnt, s te, ki szép alakodban túlsággal bíztál, Lethaea, ti két szeret szív hajdan, s most két szirt forrásteli Ida hegyormán. Kéri, hogy ismét átszelhesse az árt, de hiába: eltiltotta a révész: mégis hét napon által ült gyászban s a Ceres adományai nélkül a parton; könnyei táplálták s lelkének gondja-keserve. Sírt, amiért Erebusban az istenek ennyire zordak, s ment Rhodopéra megint s északszelü haemusi bércre. Háromszor végezte be már Titan a halakkal zárt évet, s Orpheus menekült minden szerelemtl, mit nk nyújthattak: vagy, mert ez okozta keservét, vagy fogadalma kötötte; sokan vágytak vele hálni, és sokakat sértett, hogy a dalnok visszavetette. St volt, ki a thrák nép közt bevezette a zsenge ifju fiuk szeretését, és hogy az ifjui korról szedjék már le a kurta tavasznak zsenge virágát.

191

A FÁK GYÜLEKEZÉSE. CYPARISSUS Volt egy domb, tágas nagy tér terpedt tetejében, s ezt a teret viruló pázsit füve tette üdévé; árnyék nem; miután oda tért meg az isteni dalnok egy sarkába leült, s húrját pendíteni kezdte, s lett árnyék: mert Chaoniának nem maradott el fája, s a Heliasok cserjéje, s a nagytetej tölgy, és nem a lágy hársfák, nem a bükk, nem a szüzi babérfa, és a törs mogyoró, s kris, gerelyekre kiváló, görcstelen-águ feny, dús makktól görnyedez tölgy, és a platánfa, a kellemetes, meg a többszinü jávor, és nem a vízszeret fzek, nem a szép vizi lótusz, és az örökké-zöld puszpáng, s alacsony tamariszkusz, kétszínü mirtusfák, kékmagvú bérci borostyán. Hajladozó-lábú repkény, te is arra siettél, és szlvesszk, s szlhöz társuladott szíl, gyertyánok, topolyák, piruló terméssel adózó arbutusz, és gyzk hajlós szép díszei, pálmák, és borzastetej, felgyrt hajfürtü fenyfa, kedves az istenek anyjának: Cybeleius Attis egykoron emberbl amiért e fatörzsbe keményült. Köztük a ciprus, akár céloszlop; most fa, de egykor gyermek volt, akiért lobogott a nagy isten, a húrral lantot pendít, pendít íjat a húrral. Élt Carthaea terén egy szép nagy szarvas, a nimfák szent állatja, olyan széles volt s ágas a szarva, hogy feje általa lett terebély árnyékba takarva. Szarván szikrázott az arany, s teli drágakövekkel csüng le a nyakbavet marjáig, síma nyakáról. Homloka vékony szíjon hord vele-egykoru boglárt, fényes ezüst fityegt; csillognak vakszeme táján mint a bogyók, a fülérl függ fülbevalói; ez, született félénkségétl megszabadulva, lépdel a házakhoz, s a nyakát is símogatásra bár idegen kéznek, nagybátran nyújtani szokta. S néked volt a leginkább kedves, a ceosi népnek leggyönyörbbje, te szép Cyparissus: az új legelkre csak te vezetted, a források habjához e szarvast, tarka virágkoszorút fonsz olykor a szarva fölébe, máskor a hátán ülsz, s mint víg lovas erre meg arra könnyen kormányzod bíbor kantárral a száját: Hség volt, dél volt, izzó nap gze hevében forrongott kampós ollója a partlaki Ráknak; fáradtan lefeküdt a füvek fölibé az a szarvas, dúslevel nagy fák árnyában hs levegt szítt.

192

Itt véletlenül t hegyezett gerelyével az ifjú átdöfi, és amikor meglátja halódni sebében, halni kiván maga is. Phoebus hogy nem csititotta vígaszul: úgy keseregjen csak, mint illik e csöpp kis tárgyhoz! Az ifjú mégis nyög, s azt kéri az égtl végadományul, hogy mindig gyászoljon ezentúl. Most, hogy a sírástól már minden vére kiszáradt, tagjai lassanként kezdtek zöld színbe borulni, s fürtjei, tiszta fehér homlok szép díszei eddig, fölborzadtak mind, s meredezve az ég fele álltak, fölhegyesült csúccsal csak a csillagos égre tekintve. Ekkor a bús isten felnyög: ,,Gyászollak örökké, mások gyászmegadója, kesergk társa, te!" mondja.

193

GANYMEDES. HYACINTHUS Íly ligetet vonzott a dalos dala arra a térre; s a vadak s madarak közepette leült a középre. Majd, hogy a húrt már mind megkísértette hüvelykkel, és érezte: ezek, noha más-más hangokat adnak, mennyire összhangzók, ajakát íly dalra nyitotta: ,,Múzsa anyám, Jupiternél kezdd ( mindenen úr), kezdd énekem indítását! Hisz már zengtem a dalban többször is t: zengtem fentebben már a Gigasok tetteit, és gyztes mennykt Phlegrára miként szórt. Most könnyebb lant kell, fiukat fonjunk be dalunkba, égilakók akiket kedveltek, s lányokat is, kik gyúlva tilos tzzel, bnhdtek - s joggal - a vágyért. Phryg Ganymedesért lobogott szerelemben az égi felség, s lelt alakot Jupiter, mit hord szivesebben, mint a magáét. Más madarat nem méltat e cselre: azzá lesz, mely az villámát hordani tudja. Nem habozik: hazudott szárnyakkal surran a légben, s elviszi Iliadest, aki most nektárkeverje, bár Juno nem akarja, italt tölt nagy Jupiternek. Téged, Amyclas-sarj, Phoebus vitt volna az égbe, hogyha idt hagy a bús sors arra, hogy ezt cselekedje. Mégis örök vagy, amennyire csak lehet, és ha tavasz gyz újra telet, s az ess Halnak Kos lép a helyébe, éledsz folytonosan, kivirágzol a zöld gyepen újra. Édesapám mind közt téged szeretett a leginkább, s föld közepén Delphit odahagyta az istene ekkor, mert ez az Eurotast meg a bástyák-nélküli Spártát járta, s a lantnak sem volt már becsületje, s az íjnak: méltóságfeledn, hálót sem restel emelni, sem pórázon vinni ebet, s vad bérc meredélyén, véle futkosni, az együttlét táplálja a lángját. Már mintegy közepén haladott Titan a közelg és a tün éjnek, kezdet s vég távol egyenln, s k levetik mezüket, kenekednek gazdag olajjal, s így sugaras-ragyogón a koronggal kezdik a küzdést. Ezt legelbb Phoebus veti föl, csóválva, a légbe; száll sebesen, felht hasogat nagy súlya az égen; hosszu id multán hullt újra a földre, mutatva: míly mvészettel hajitották, míly nagy ervel. Oktalanul fut el - játék heve zi elre Taenarides a korongot kézhezkapni, de ekkor rúgja föl újra a föld, a kemény, a korongot a légbe és arcodba, szegény Hyacinthus. Sápad, akár te, ekkor az isten, alácsukló tested fölemelve, most ápol téged, sebedet szárítja, a gyászost,

194

most bucsuzó lelked fogná még vissza füvekkel. Nem használ tudomány: sebedet gyógyítani medd. Mint mikoron violák vagy a mák letöretnek a kertben, vagy sárgás nyelvvel rezg gyönyör liliomszál, hervadnak, nehezült fejüket tüstént lebocsátják, állani nem tudnak, lekonyultan nézik a földet: így függ haldokló feje, így - erejét odavesztve terhe magának a nyak, vállára konyulva lehajlik. ,,Oebalides, viruló élted közepén lehanyatlasz," Phoebus szól, ,,s látom sebedet, mit vétkem ütött rád. Kínom s bnöm vagy: hisz az én jobbomra halálod bélyege kéne hogy üttessék! Én hoztam a véged! Mégis, a vétkem ugyan mi? Hacsak teveled mulatoznom nem volt bn, ha szeretnem téged nem lehetett bn? Bárcsak az életemet tudnám befejezni tevéled! Minthogy azonban nekünk ezt megtiltja a végzet, mindig vélem léssz, szól rólad folyton az ajkam. Kézzel ütött lantom, s tefelled szól dalolásom, s mint új zsenge virág, a nyögésemet írva utánzod. S j az id, mikor egy nagy hs ugyanígy e virágba rejti magát, s a nevét ugyanígy olvasni a szirmon." Míg így szól, igazat-mondó ajkával, Apollo, lámcsak, a vér, mely omol s a füvet megfesti pirosra, már nem vér: ragyogóbban, akár a Tyrus-beli bíbor, drága virággá lesz, liliomformáju növénnyé, csakhogy amannak ezüst, ennek meg bíbor a színe. Phoebusnak nem elég (mivel tisztelte meg ezzel): maga írja reá a jaját, s e nyögése az AI AI ott áll már szirmán, a betk mondják ki a gyászát. Spárta pedig nem resteli, hogy fia volt Hyacinthus, máig tiszteli t; s mint tették egykor az sök, évenként ülik ünnepeit, Hyacinthia néven.

195

A CERASTÁK ÉS A PROPOETISOK S hogyha az ércbendús Amathustól kérdeni vágyunk, kedves-e, hogy Propoetisokat szült, néki, tagadná; mint azokat szintén, kiknek torz homloka ketts szarvú lett, s innen nevük is nem más, de Cerastae. Állt ajtójuk eltt Vendégszeret Jupiternek szent oltára; a látogatók, ha a vért tetejében szemlélik, hihetik, hogy borjak hulltak el ottan áldozatul, vagy akár Amathus-beli gyönge juhocskák: csakhogy vendég hullt! Az iszonyteli áldozatoktól sértdött Venus istenn ophiusai földjét s városait készült elhagyni. ,,De drága mezim, városaim mit vétettek?" szólt, ,,Vaj' mi a bnük? Bnhdjék inkább e gonosz nép számkivetéssel, vagy leöléssel, vagy mi e kett közt lakolás van. S ez más, mint az alakjuk másítása, lehetne?" Míg töpreng, ket mire váltsa, tekint szaruikra: s intelem ez számára, hogy ezt meghagyja e népnek; roppant tagjaikat váltotta mogorva bikákká. Merte tagadni a Propoetis-lányok buja ajka, hogy Venus istenn; haragos lett az, s a leányok elsk lettek ezért, kik eladták testük, a földön; majd miután a szemérmük sznve pirulni se tudtak, már - a különbség csak kicsiség - kvé alakultak.

196

PYGMALION Pygmalion, látván, hogy ezek míly vétkesen élnek, elborzadt buja bnüktl, mit az asszonyi szívnek nyújt bvebben a természet, nem vett maga mellé asszonyt, ntelen élt, ntlen volt ágya sokáig. Nagy mvészettel készített szobrot eközben hó elefántcsontból, amilyen szép n a világra nem születik sohasem; s a saját mvébe bolondult. Él szép szznek vélhetnéd könnyen e szobrot; tán a szemérem tiltja csupán mozdulnia, vélnéd; mvészet fedi el, hogy csak mvészet. Az ámult Pygmalion az utánzott testtl gyúl szerelemre. Ujjaival mvét tapogatja: ha emberi test-e vagy csak ivor; s hogy ivor, nem vallja be mégse magának. Csókokat ad, s hiszi: kap; szól hozzá, tartja ölében, és hiszi: ujjai lágy testébe nyomódnak a lánynak, s fél, hogy kék folt kél a leányon, ahol tapogatta. Mond gyöngéd szavakat, s azután ami kedves ajándék mindig a lánynak, elé viszi: kagylót, síma kövecskét, gyönge madárkákat, sokezerszinü tarka virágot, szép liliomszálat, festett labdákat, a fákról Heliasok könnyét; testére ruhákat is aggat; ujjait ékkvel s a nyakát csinosítja nyakékkel; gyöngéd gyöngy a fülére, kerül kebelére kösönty: mind illik neki ez; s nem csúnyább meztelenül sem. Sidoni bíborral készült kerevetre teríti, hitvesnek hivogatja, pihér párnára nyugosztja végre nyakát, valamintha csak érezhetne akármit. Jött Venus ünnepe, mely Cyprusban mindig igenszent, és, szarvuk körülöntve arannyal, hullnak a tulkok áldozatul, hószín nyakukat bárd metszi keresztül, füstöl a sok tömjén; s , mint kell, áldozat-adva áll meg az oltárnál, s félénk szava szól: ,,Ha ti mindent, égiek, adhattok, vágyom feleségemül..." Azt nem merte kimondani: ,,t", pusztán: ,,...egy olyant, ki hasonló." Csakhogy arany Venus átértette (hisz ünnepi napján ott volt), hogy mire áhitozik; s hogy kedvez e vágynak, égig háromszor lobogó lánggal kimutatta. Pygmalion hazatér, lányszobrát látni szeretné, ágyra lefekteti, ád csókot neki, érzi: melegszik; ajkát nyomja reá ismét, mellére az ujját: s lám az ivor lágyul, s már nem mereven, benyomódik vágyó ujja alatt, valamint a hymetti viasz, ha nap heve éri, puhul, ha hüvelyk meggyúrja, igen sok más alakot vesz föl, használják, hasznos eképp lesz.

197

Ámul, félve örül, s aggódik, hátha csalódik, most a szerelmes, a vágyott lányt érinti megújra. Él test! Ereit már verni tapintja hüvelyke. Most azután a Paphos-beli hs szívbéli szavakkal adja Venusnak a háláját; és ajkait immár nyomja a nem hazudott ajkakra; a szz meg a csókot érzi, el is pirul, és félénk szemeket vet a fényre, és egyszerre az ég boltját és látja szerelmét. Eljön az istenn is, mit megadott, ama nászhoz, és hogy a holdnak szarva kerekre kilencszer egészül, j a világra Paphos, nevet ad majd a szigetnek.

198

MYRRHA Ettl lett Cinyras, ki - ha nem lett volna utóda az lett volna, akit boldognak mondani kész vagy. Rettenetest dalolok; távozzék lány s apa innen, vagy ha talán elbvölné szivetek dalolásom, ezt sose higgyétek, ne legyen hihet ez a vétek; vagy ha talán mégis, higgyétek a meglakolást is! S hogyha e vétket a természet föl tudta mutatni, boldog az ismari nép s földünk is, igen, kijelentem, mert távol van a tájéktól, mely e rettenetes bnt hozta világra; akármíly dús is rajta a gyömbér, s bárha terem fahajat, costus-füvet és fa-kisírta tömjént s annyi virágot még Panchaia földje; csakhogy myrrhát is: de az új fa nem éri meg árát! Hogy vétkes sebedet nyila verte, tagadja Cupido, Myrrha, s a fáklyatüzét felmenteni vágyik e bntl. Styxi üszökkel, duzzadó viperákkal az egyik Nvér fútt tereád: az apát gylölni bizony bn, ám ahogyan szereted te, nagyobb bn! - Jönnek a kérk, válogatott ifjak, Kelet ékes színe-virága, küzdenek éretted; válassz hát mind közül egyet, Myrrha, csak arra ügyelj, hogy e mind közt egy ne akadjon. Érzi s akarja legyzni magában e csúnya szerelmet, ,,Míly dühödés ragad el? Mire vágyom?" kérdi magától, ,,Istenek, és te, szülk szentelt joga, gyermeki érzés, álljatok ellen mind, vessétek vissza e vétket, hogyha ugyan vétek. De bizony hogy az íly szerelemre átkot erény nem mond: hisz az állatok is csak eképpen társulnak, s az üszt vétkesnek senkise tartja, hogyha a hátán apját tri, a mén maga lányát és maga gyermekeit meghágja a bak, s a madár is azt vállalja, kinek magvából lett maga, férjül. Boldogok k, kiknek szabad ez! Csak az emberek adták ezt az irígy törvényt; mit a természet helyeselne, tiltja a mostoha jog. Noha vannak népek, akik közt ifju az anyjával, mondják, s a leány az apával nászbavegyül, s ketts szeretettl n a kegyesség. Én nyomorult! Mért is nem jöttem amott a világra? Lám, rossz helyre vetett sorsom! - De miért keseregnem? Félre tilos vágyak! Méltó nagy szeretetre, ámde, miként apa, úgy. - S ha leánya nagy Cinyrasnak nem volnék, Cinyrasszal tudnék nászbavegyülni: most, mivel az enyém, nem enyém; s mivel íly közel állunk, távoli; mint idegen többet nyerhetne a szívem. Elmenekülnék én, elhagynám itthoni földem, bnömtl-zött; de tüzem, szerett, idefzött,

199

hogy lássam Cinyrast, érintsem, véle beszéljek, csókom nyomjam rá, ha ezen túl nem tehetek mást. Vétkes lány, mire várhatsz még, mondd, merre tekintesz? Mennyi jogot s címet kever össze - nem érted? - a szíved! Lenni anyádnak akarsz vágytársa, apád szeretje? Anyja fivérednek, nvére a gyermekeidnek? Hát nem ijeszt el a három nvér, éjszinü kígyós fürtjeivel, hogy vad fáklyát nyom szádra, szemedre, látva gonosz szivedet? De hiszen nem trte a tested eddig e bnt, ne fogadd lelkedbe se, össze ne mocskold evvel a nagy természetnek szentelt kötelékét! Hisz ha kivánnád is, tiltott; kegyes , ki a törvényt tiszteli - ó, bárcsak, dühödésem benne is égne!" Szólani sznt; Cinyras seregét szemléli a méltó kérknek, s habozik; mit kezdjen, kérdi a lánytól, sorra sorolva nevük, melyiket kívánja urául. Hallgat a lány legelbb, fölnéz apjára, a melle hullámzik, s a szemét langy könnyek harmatosítják. Úgy hiszi apja, hogy ezt szzlányi szemérme okozza; tiltja a sírástól, csókkal szárítja az arcát; Myrrha a csóknak örül túlsággal; kérdi az apja, kit választ, ,,Csak olyant, amilyen te vagy" így felel; apja másképp értve a szót, dícséri a lányt: ,,Csak ilyen légy mindig, ilyen jámbor." De a ,,jámbor" szóra a lány, mert tudta, milyen bnös, szemeit lesütötte a földre. Már éjfél fele járt, oldotta a testet, a gondot mély álom; de a szz ébren, virrasztva, emészt lángjaiban lobog, és töpreng dühödött epedésén, hol kétségbeesik, hol megkísérteni vágyik, szégyeli, vágyik rá, nem tudván, mit cselekedjék; s mint bárdtól sebesült roppant fa inog, ha a végs fejszecsapás van hátra, esik, de ki tudja, hová hull: lelke a lánynak eképp ing-leng sokféle sebében, erre meg arra hajol, mindkétfele hullna: szerelme nyugtot s célt másban nem lelhet, mint a halálban. Ezt választja. Feláll; vetné a nyakába a hurkot; felköti köntös-övét kapujuknak legtetejére s ,,Légy boldog, szeretett Cinyras, s hogy mért halok, értsed!" ezt nyögi, és halovány nyaka már e kötélbe szorítva. Fennhangzó szavait, mondják, hallotta a dajka, h dajkája, ki ott küszöbét rizte a lánynak. Felriad, ajtót tár az anyó, s hogy a szörnyü halálnak eszközeit meglátja, sikolt, mellét veri, tépi öltözetét, s a leánynak azonnal rántja nyakáról s szétszaggatja övét; ráér most végre zokogni, karral ölelni a lányt s kérdezni a tette okáról. Hallgat a szz némán, mereven bámulja a földet, s fáj neki, hogy meglátták, míg halogatta halálát. Kérleli t az anyó, sz fürtjét tárja elébe
200

s hervadozó kebelét, könyörög bölcsre s az els tejre: mi fáj neki, mondja el. Ám elfordul a lányka és csak nyög, de a dajka, amit kérd, tudni kivánja, s már nemcsak hséget igér. ,,Szólj," mondja, ,,lehessen adnom e bajra segítséget: nem rest az öregség. Vágy dühit? Ismerek én egy nt, füvet-éneket értt; megbabonáztak tán? Megtisztít majd a varázsom; s rád ha az ég haragos, majd áldozatokra kibékül. Más mi lehet nyavalyád? Házad, vagyonod virulásban, minden igen jól van: s az anyád él és az apád is." Myrrha pedig szívbl felsóhajt apja nevére; semmi komoly vétket nem sejdít ekkor a dajka, pusztán azt, hogy a lányt valamely szerelem tüzesíti; szándékában ers, könyörög, szóljon neki (bármi bántja) felle, s könnyontót veszi éltes ölébe, és mialatt remeg kézzel simogatja, eképp szól: ,,Látom, hogy szerelem kínoz; vesd félre a félszet, pártol ügyességem: sosem ér az apádhoz a híre." rjöngn szökken föl a lány dajkája ölébl, fúrja fejét párnája közé, s ,,Menj, kérlek," eképp szól, ,,kíméld szégyenemet!" Marad az. ,,Menj, vagy sose kérdezd, mért kínlódom;" a lány így szól, ,,bnt kérdesz e szóval." Most az anyó megijed, vénkortól s aggodalomtól megremeg kézzel könyörög, rogy lába elé már, hízeleg is, zsarol is: ha okát nem tudja meg, akkor fölfedi, hogy meg akarta magát - szól - ölni hurokkal; és megigéri segítségét, ha bevallja szerelmét. Az fölemelve fejét, kitör könnyekbe füröszti sz dajkája ölét, vágyódnék vallani többször, majd elakad szava, és köpenyét fölvonja fejére, s szól: ,,Ó, boldog anyám, amiért az a férje, ki férje!" Így szól, s nyög. Jégborzadás fut csontjain által (mert most érti baját) az anyónak, s sz haja égre borzad egész fejebrén, mint vad sörte, mered föl; hosszan szól a leánnyal, hogy lebeszélje e szörny gerjedelemrl; tudja a szz, hogy jó, mire kérik; mégis, halni elbb kész, mint nem bírni szerelmét. ,,Élj hát," szól az anyó, ,,és bírd a te..." nem mer ,,apádat" mondani, elhallgat, s esküdve igéri: segíti. Évi nagy ünnepeit kezdették ülni Ceresnek, most az anyák, burkolva fehér leplekbe a testük, zsenge kalászból font koszorút felajánlani vittek, s hosszu kilenc éjen szerelem meg férfi-tapintás tiltott volt nékik: Cenchreis szent csapatukban lép, a királyasszony, titkos szent készületek közt. Hát hogy a törvényes feleség kerevetje elárvult, és borosan leli meg Cinyrast a keríteni szorgos dajka: hazug néven, de igaz szerelemre, leányt mond, s orcáját dícséri, korát hogy kérdi a férfi,
201

,,Mint Myrrháé", szól. Vigye hát oda, kapja parancsát; megy haza ,,Örvendezz," így szól, ,,édes kicsi lányom: gyztünk!" Csakhogy a szz, a szegény, mégsem tud örülni teljes szívébl, hiszen érzi elre a vesztét; mégis azért örül is: nagy volt dúltsága szivének. Jött is a hallgatag éj, a Bootes már a Trionok csillagzatja közé, oldalt, fordítja a rúdját: most indul vétkezni a lány; elinalt az arany hold, elfeketült felhk fedték el a csillagok arcát; Fénytl fosztva az éj; legelbb te takartad el arcod, Icarus; Erigone ezután, ki becsülte az apját. Háromszor botlott meg Myrrha, eljelül akkor háromszor sivított a bagoly baljós riadása: mégis megy, s a sötét meg az éj csökkenti szemérmét; balja a dajka kezében van, jobbjával a vaksi éjben utat tapogat. S odaérve a nászi küszöbhöz, már ajtót is nyit, már lép be, a térde remegni kezd, rogyadoz, már arcából fut a szín, fut a vér ki, bátorsága pedig tnik tova léptei közben. Bnéhez közel ér, s borzad, már bánja amit mert, s - vajha ne ismernék föl! - vágyik visszasuhanni. Húzta a már habozót az anyó a magas kerevethez és átadta: ,,E lányt, Cinyras," ezt mondta, ,,fogadd el; mert a tiéd;" s kulcsolja a bnös testeket egybe. Förtelmes nyoszolyán nemz veszi át maga magvát, félénken buzdít, oszlatja a szzi szemérmet. S tán, nagyon ifjúnak, neki ezt is mondja: ,,Leányom", s hozzá hogy ,,Apám", így szól, nevet adva a bnnek. Ágyát apjának miután elhagyta, teherben, átokvert magvat, vétkét, bnös hasa hordoz. Második éj kettz vétket, s nem hozza a véget, vágyakozik végül Cinyras meglátni szerelmét, oly sok csókjuk után; fényt gyujt, meglátja leányát és bnét; szavakat kínjában nem lel, azonnal rántja hegyes kardját fennfügg kardhüvelyébl; Myrrha szalad: s a sötétben, az óvó éji homályban megmenekül, széles pusztákon szerte bolyongván, Panchaeát s az arab pálmás földet tovahagyja; szarva a holdnak már görbült teljesre kilencszer, s a sabaei mezn lankadtan végre megállott; terhét hordta, de már csak alig. Nem tudta, mit óhajt; s míg utálta az életet és remegett a haláltól, íly esdésre fakadt: ,,Vétket bánóra ha néztek, isteneink, méltán bnhdöm; nem menekülnék bnhdésemtl, de hogy élket sose sértsen életem, és holtom ne a holtakat, zzetek engem mindkét országból ki: se él, holt se legyek már!" Meghallgatta az ég a szavát: ez a vágya, e végs, lelt kegyes isteneket: míg szól, fedi föld a bokáit,
202

meghasadott körmébl n szanaszét a gyökérzet, s szolgál már alapul sudaras szép hosszu fatörzsnek, csontjai fásulnak, s a vel maradott a középen, vér válik nedvvé, merevül két karja faággá, ujjai gallyakká, kéreggé bre keményül. Most a fa már a növ, a pufók hasat is beboritja, emlit lepi el, s a nyakára sietve nyomakszik; késlekedést nem tr a leány, hajlik le elébe és arcát a növ kéregnek alája meríti. S bár érzékeit is testével mind odaveszti, mégis sír: langyos könnyek csöppennek a fából. Van becse gyöngyös cseppjeinek, nevezik ma e könnyet róla - a híre sosem sznik - mirrhának örökké. Csakhogy a vérfertzésbl lett magzat amott benn nve utat keresett, hogy már elhagyja szüljét s fényre jöhessen: a has közepén dagadozgat a fának. Gyötri a súly az anyát; de kimondani nincs szava kínját, Lucinát sem tudja szül hangján hivogatni. Mégis mintha erlködnék, meggörbül egészen, srü nyögést hallat, könnyektl ázik a kérge. Gyötrött ágabogára leszáll Lucina, a nyájas, nyújtja kezét, s a szülést könnyít szép szavakat mond: s ím a fa meghasad, és kérgébl fordul a fényre él terhe, visít a gyerek; kit lágy füvön aztán anyjának könnyében a nais-raj lefürösztött. Még az Irígység is szépnek mondhatja; a teste, - mint Amorok testét ha mutatja pucéran a festmény; ámde, hogy öltözetük se legyen kétféle, vagy ennek adj könny tegzet, vagy vedd el a tegzet amattól!

203

VENUS ÉS ADONIS Szárnyon jár az id, titkon suhan el mifölöttünk, nincs is az éveknél sebesebb: lám, , kit a nvér szült, s ki nagyapjának fia volt, s nemrégen a fában rejtzött s abból született, gyönyör csecsem lett, ifjú, férfiu már, s még szebb, mint annakeltte, már Venus érte lobog, s bosszút áll anyja tüzéért. Mert a Venus tegzes fia, míg csókolja az anyját, emljét vesszvel sérti (kiállt a tegezbl); visszataszítja fiát kézzel: de bizony sebe mélyebb, mint ahogyan legelbb látszott s mint maga hitte. Férfiu-kellemtl bájolt, sose járja Cythere partját már, meg a tág tenger köritette Paphost sem, nincs a halas Cnidoson, sem az ércbendús Amathuson. Távolidzik az égtl is: több néki Adonis. Véle mulat, vele jár; s aki árnyékban heverészett mindig is, és maga szépségét piperézte szünetlen, most ligeten, hegyeken, kószál tövises meredélyen, térde fölé fölkötve mezét, mint szokta Diana, és ebeket serkent könny zsákmánynak utána, z szaladó nyulakat, nagyszarvú szarvasokat hajt, zi az zeket is; de ers vadkant sosem üldöz, sem ragadó farkast; karmos medvét kerül egyre, és a baromcsordák húsát befaló vad oroszlánt. Téged is int - ha az intés használhatna -, Adonis, hogy mindettl félj. ,,Légy bátor", szól, ,,a futókkal szemben: nem biztonságos, ha merészre merész vagy. Tartózkodj attól, fiu, hogy - káromra - szilaj légy; vadra, minek fegyvert természet adott, sose támadj; ezt a dicsséged ne sirassam! Kor, csinos orca meg nem hat vadakat - mint engem -, nem vad oroszlánt, nem mered-sörtéj kant, lelkét se, szemét se. Vad villám lakozik hajlott agyarában a kannak, támad a sárga oroszlán és iszonyú a haragja, gylölöm ket mind." S hogy okát megkérdi az ifjú, ,,Megmondom," felel , ,,hallj bnrl, régi csodásról. Elfáradtam már a szokatlan munkatevéstl; kellemes árnya alá hivogat, lásd, itt ez a nyárfa, kínál ágyat a gyep: szivesen heverek le a földre" (és lehevert) ,,teveled." Gyepen ül, s mellette az ifjú hátrahajolva, nyakát támasztva ölébe, tekint rá; s szól, csókjaival meg-megszaggatva beszédét:

204

ATALANTA ,,Hallottad bizonyára, miként gyzött a futásban egy lány férfiakon: nem költött volt ez a nagy hír; mert gyzött csakugyan, de nehéz volt dönteni: vajjon gyors lábával vagy szépséggel volt-e kiválóbb. Férje fell istent kérdett, s neki akkor az isten »Nem kell férj, Atalanta, neked;« szólt, »fuss te a férjtl! S minthogy eképp nem téssz, még élsz, s már nem te magad léssz.« Megrémülve az isteni szón, csak az erdei árnyban él a leány, s kérk sürg seregét riogatja vissza e bsz feltétellel: »Sose kap meg arául, csak ki futásba legyz. Lábbal versengeni jertek: Engem nyer díjul, vélem lép nászra a gyztes, lomhák díja halál: legyen íly törvényü a verseny!« Bsz ez a feltétel, de (a szépség oly nagy ervel bír) sok tébolyodott kér vállalta e törvényt. Hippomemes az egyenltlen versenyt, odaülve, nézi: »Ilyen nagy vész árán ki akar feleséget?« szól, s elitéli az ifjaknak nagylángu szerelmét. Csakhogy amint arcát és testét látta mezítlen, mint az enyém (s a tiéd, ha leány volnál te, Adonis), elbámul, s fölemelt karral: »Vádoltalak,« így szól, »s íme bocsánatotok kérem; nem láttam a díjat, melyért versengtek!« Dícséri, kigyúl a szerelme; s egy ifjú se legyen sebesebb - óhajtja - e lánynál; st irigyen még fél. »De miért ne kisértsem e versenyt, hátha szerencsém lesz?« Most már ezt kérdi magától, »Bátrat pártol az ég maga is!« mormolja magában Hippomenes, s közben röpül el mellette a szzlány. S bár scytha nyílnál sem lomhábban látszik eltte szállni a lány: mit rajta csodál, az mégis a szépség, s gyors rohanásában mégszebbnek látszik e szépség. Talpa mögé repes bokaszijját fújja a szell, míg elefántcsontszín hátára lobog haja, lentebb térde alatt hímzett szalagok szökdellve lobogtak; és a fehér lánytesten terjedt szét a pirosság, nem másként, valamintha a függöny bíbora hószín csarnokot árnyékol színlelt árnyékkal egészen. Míg ezt nézi a vendég, már el is értek a célhoz, gyz Atalanta, s az ünnepnek koszorúja köríti. Nyögnek a vesztesek és bnhdnek, amint kikötötték. Mégis, az ifju ezek vesztén sem félemedett meg, áll a közepére, a szz szép lányra kiváncsi szemet tz, s »Mért kérkedsz a tunyákon nyert könny diadallal? Lépj versenyre velem! S ha segít«, így szól, »a szerencse engem, szégyelned sose kell, hogy hátramaradtál:

205

mert az apám Megareus Onchestius, és a nagyapja Neptunus, minden tenger fejedelme az söm; és a vitézségem se silányabb; s így, ha te gyzöl, nagynevü léssz, mint Hippomenes leverje, örökké.« Lágyul a Schoeneus-lány szeme, míg szemléli a szólót, s már töpreng, hogy gyznie vagy gyzetnie jobb-e, s mondja: »Vajon milyen istenség, ki a szépet utálja, terveli t elveszteni, és hogy az élete árán törjön frigyre velem? Hiszen ennyit tán nem is érek. Nem szépsége igéz engem (noha tudna igézni), ám hogy még csaknem gyermek; nem is : kora hat rám. S hát hogy ilyen bátor s a haláltól vissza se retten? S hogy nemes és negyedízben a nagy Neptunus utóda? S hogy szeret engem s oly nagy becsben tartja a nászunk, hogy meghal, ha a vad végzet neki meg nem ad engem? Míg van idd, vendég, menekülj; mért vágyod a vérnászt? Gyilkos az én nyoszolyám; hajadon nincs úgyse, ki téged nem kíván, sok okos lány lenne hites feleséged. Mégis, mért féltlek, mikor elhullt annyi legény már? Lássa, ha veszni akar! Ha e sok kérnek a vesztén még nem okult eddig, s ha az életet ennyire unja! Haljon-e hát meg azért, amiért velem áhitoz élni, s mint bsz bére szerelmének, befogadja a sírhant? Gylöletes gyász lesz gyzelmem, trni se tudnám. Mégsem az én vétkem! Célodtól bárcsak elállnál, vagy, ha e téboly ver, gyorsabban a célba te szállnál! Jaj, míly szzi vonásokkal szép ifjui arcod! Hippomenes, jaj, bár sose tntem volna szemedbe! Méltó lettél volna, hogy élj. Lett volna szelídebb végzetem, és engem nem tiltott volna a násztól, csak teveled kívánkoznám kerevetre kerülni.« Így szólt, s mint újonc, kit a vágy most perzsel elször: csak szeret, és nem tudja, hogy ez szerelem, pedig érzi. Apja s a nép a szokott versengést sürgeti immár, s most neptunusi Hippomenes aggódva-esengve énhozzám könyörög: »Cytherea legyen velem,« így szól, »és a tüzet, mit adott nékem, kedvezve kisérje.« Esd, lágy szavait nem irígy lég súgta fülembe; megnyert, nem tagadom; szükség volt gyors segitésre. Rét terül ott el, mit Tamasusnak hív a lakosság, Cyprus leggyönyörbb tájéka, a régi idben nékem az aggok szentelték, hogy templomom evvel mégdúsabb legyen; egy fa ragyog közepén a meznek, sárgák ágai, és cseng-bong szép lombja, arannyal: Három szép aranyalmáját leszakasztva, siettem Hippomeneshez, s látott csak, más nem, a kincset átadtam, s megmondottam, vele mit cselekedjék. Adnak a kürtök jelt, kirohannak ketten a síkra, és a föveny-szinten sebesen surrannak elre:
206

száraz talppal ezek, vélnéd, szöknének az áron, búzakalász sem hajlana meg talpuknak alatta. Lelket adott a fiúnak a lárma, a taps, a rivalgás sok-sok ajakról: »Most! Ez a perc, most, rajta, szorítsd meg! Hippomenes, igyekezz! Most vesd be a teljes erdet! Jaj, ne henyélj, gyzöl!« Megarának hse örült-e jobban e hangoknak, vagy Schoeneus lánya, ki tudja? Hányszor késlekedik, noha könnyen jutna elébe, mert a soká szemlélt orcát nem hagyja el önként! Szállt száraz lihegés a fiú fáradt ajakáról, messze a céloszlop: s most Neptun dédunokája végre a három szép almából elhajit egyet. Hökken, torpan a szz, áhítja a drága gyümölcsöt, félreszökell s a futó aranyat fölkapja kezével; Hippomenes meg elz: tapssal tele harsog a térség. Most a teret, mit imént veszitett, a leány nyeri vissza: háta mögött hagyván a fiút sebesebb rohanásban. Második almadobás késlelteti újra, de újra mellé ér s ismét tovahagyja. A verseny utolja volt csak hátra; »Segíts, úrnm, adományod adója!« szól, s hogy a lány még lomhábban térjen meg: a rétre ifju ervel a fényes arany gömböt veti félre. Fusson-e érte, a szz habozik: s én kényszeritem rá, hogy vegye föl, s megtoldom még súlyát a gyümölcsnek: így hátráltatom t nehezékkel, késedelemmel. Hogy szaladásuknál szavamat hosszabbra ne nyújtsam: vesztes lett a leány: s díját elnyerte a gyztes. Méltó voltam-e, hogy hálát s tömjént is adózzék nékem, Adonis, mondd. Hálátlan volt s feledékeny, és tömjént sem adott! Haragom fellobban azonnal, fáj ez a sértés, és hogy más le ne nézzen ezentúl, példát adni török, magam ellenük így dühitem föl; Istenek Anyjának szentélyét (híres Echion mit fogadása szerint épített) srü ligetben érték el, s a nagy út nékik pihenést javasolt már; ott ölelzni, idnek eltte, kigyúlt a kivánság Hippomenesben, mit gerjesztett isteniségem. Szentélyhez közel ott volt egy félfényü kicsiny zúg, mint valamely barlang, tajtékk fedte be végig, hajdanidtl szent, hova sok-sok régi faszobrát halmozták papok föl a régszent égbelieknek; megy be, s a szent kamarát a tilos kéj becsteleníti. Elfordultak a szent képmások; a tornyos Anyának támadt kedve a vétkeseket le a Styxbe sodorni: csak keveselte e bnhdést; így sárga sörény ntt egyszeriben nyakukon, körmük hajlik be karommá, vállukból szügy lesz, kebelükbe tolakszik egészen súlyuk, s farkukkal seprik tetejét a fövenynek;

207

Orcájuk dühödött, morgás lett régi szavukból, lakhelyük erdség, s k, két riadalmas oroszlán, foggal a zabláját, fékét fogják Cybelének. Tlük, kedveském, s más vadtól, mely nem a hátát futva, de vad vívásra neked mellét mutogatja, mindig csak menekülj: ne okozd merszeddel a gyászunk!" Adta ez intelmét, s azután két hattyuja szárnyán száll tova; csakhogy a bátorság sose hajt a tanácsra. Véletlen vadkant vertek ki, nyomába nyomulván, rejtekbl az ebek, kirohant az a srü berekbl, s hát Cinyras fia oldalról kelevézt üt a kanba: görbe agyarral a kan, mit festett vére, a dárdát rázza ki, majd a futóra, a menhely után kutatóra támad, s ágyékába fogát mélyen belevágja, s dönti az immár haldokolót le a sárga fövenyre. Szállt lebeg fogatán Cytherea a híg levegben, s hattyui szép fogatán Cyprosba sem ért el az útján: távolból a halódónak meghallja nyögését; megfordítja fehér hattyúit; s hogy magas égbl látja a vérben fetreng félholt fiutestet, szökken alá, megtépi haját, megtépi ruháját, s két, sosem erre való tenyerével verdesi mellét, s perli a sorsot: ,,A törvényt nem te szabod meg egészen;" szól panaszos hangon, ,,mert érted, Adonis, a gyászom mindig megmarad, és évenként újra meg újra képe halálodnak s panaszomnak hangja feléled; s véredbl váljék ma virág. Vagy váltani néked lány-tagokat hajdan jóillatu menta-virággá, Persephone, lehetett? De ha hs gyerekét Cinyrasnak átváltoztatom, az vétség?" Szólt, majd meg a vérét hinti be illatozó nektárral, a vér pedig ettl duzzadozott, valamint buborék az esben a lápnak sárga vizén, azután nem telt bele egy kerek óra, s lám a kifolyt vérbl ugyanoly szépszínü virág kél, mint ama pún fáé, mely magvát rejteni szokta szívós héja alatt; hosszan sose tart virulása; mert laza módon csüng, mert könny: hullik azonnal, és, melytl a nevét is kapta, a szél leszakítja.

208

TIZENEGYEDIK KÖNYV

209

ORPHEUS HALÁLA Míg ilyen énekkel vadakat vont h követül s fákat a thrák dalnok, sziklákkal, s vitte magával, ím a cicon nk, mámorosult mellük beborítva erdei vad brrel, látják egy domb tetejérl Orpheust, mint veri lantidegét s társítja dalához. Egy közülük, haja dús fürtjét fölvetve a szélben, ,,Lám, ott van," harsan, ,,ki lenéz!", s gerelyét veti máris zeng szája felé Phoebus dalosajku fiának; lombos volt a gerely: foltot vert, nem sebesített; egy másiknak a fegyvere k, mit azonban a légben még mialatt süvitett, a dal és lant hangja legyzött, s mintha csak rjöng dühükért kérné a kegyelmét, úgy hullt lába elé. De a vak harc terjed, a mérték tnik, uralkodik ádázul s rjöng az Erinys. S tán minden fegyvert lecsitítana mégis az ének, csakhogy a roppant zaj, berecynthusi síp, meg a kürtszó, és a dobok s tapsok, s a bomolt nk vad visitása lantmuzsikát elnyom; ki se hallgat már a dalosra, s rázuhogó köveket fest végül vére pirosra. Mert legelbb a dalos hangját még egyre csodáló sok vadat és madarat, kígyót szaggatja a baccháns nk keze szét, így fosztják meg diadalmenetétl, s vériszamos kézzel végül már ellene törnek, s úgy sereglenek, akár madarak, ha a nappali fényben kóválygó baglyot látnak, vagy akár ha a színház körbefogott fövenyén az ebek raja ejti a szarvast hajnali órán zsákmányul; most mind körülállják, s rá a nem errevaló koszorús botokat hajigálják. Van, ki rögöt, más ágat vet, mit frissibe tépett, más köveket; s hogy a düh ne maradjon fegyvere híján: ökrök szántották a mezt közelükben, ekével. s tlük nem távol, kenyerük keresn veritékkel, izmos földmivelk ásták a keményrögü földet, s látva a ncsapatot, szerszámuk-hagyva szaladnak szerte, a szerszámok szanaszét szóródnak a réten, ásók, hosszu kapák, boronák, nagysúlyu lapátok; fölszedik k mindezt szilajul, széttépik az összes fölmered szarvú ökröt, s vesztére rohannak vissza a dalnoknak; ki kezét széttárva, hiába most legelször szól, nem hat meg kit se dalával: ádázul megölik, s amaz ajkon, mit - Jupiterre! sziklák hallgattak, s a vadállatok érteni tudtak, lelke a dalnoknak, kilehelten, a szélbe iramlott!

210

Téged a bús madarak, téged szilaj állatok, Orpheus, téged a durva kövek, téged jajgattak a berkek, kik dalodért gyakran kísértek el; üstöke-nyírtan meggyászolt a fa mind, lombját lehajítva; dagadtak önnön könnyüktl a folyók is; gyászfeketében naisok és dryasok, hajukat szétszórva, zokogtak. Tagjai szerte hevernek; a ft, Hebrus, meg a lantot áradatod befogadta: csodás, hogy míg a vizedben úszik a lant, panaszos hangon szól, suttog a holt nyelv szinte panaszt, s panaszos választ zeng vissza a partod. Elhagyják honi áradatuk, tengerbe kerülnek, s már methymnai Lesbosnak peremére verdnek. Itt, idegen fövenyen, vad sárkány tátja ki torkát: falni a víztl még csöpög haju ft a hasába. Phoebus megjelenik, fékezni a marni törekvt, és a kinyílt ajakú sárkányt kvé merevíti: torka-kitátottan maradott meg, kbe-fagyottan. Száll le a földbe az árny; s mit látott már, nem is oly rég, mind a vidékre reáismer, kegyesek mezejében fölleli Eurydicét, forrón ráfonja a karját; most ezek ott ketten, kar karban, járnak a réten, s hol felesége után sétál, hol lépdel eltte, s visszatekinthet rá - nem kell már félnie - Orpheus. Ezt a gonosz bnt büntetlen nem hagyta Lyaeus, mert szentségeinek dalosát gyászolta ersen, és a ligetben az edonis nket, kik e vétket szemlélték, köti görbe gyökérrel azonnal a földbe; mert lábujjaikat, mindkét, épp ott, ahol állott, fogja s a föld mélyébe hegyük belenyomja szilárdan. Mint a madár amikor lábát beakasztja a trbe, melyet a furfangos madarász, álcázva, elé tett, érzi: fogoly, repdes, kötelét maga vonja szorosra: így közülük mindaz, kinek immár földben a lába, rémülten menekülni akar hevesen, de hiába: tartja, ers a gyökér, a szökellt húzza magához; míg, hol az ujja, kutatja, s a lába, s a körmei, látja: gömbölyü ikráján siklik föl sebten a kéreg, vágyik a jobbjával csapdosni keservben a combját, tölgyet ver vele már, s tölggyé merevült puha melle, válla is azzá vált; vélnéd, hogy a karjuk is immár mind csak karcsu faág, s nem csalna e vélekedésed.

211

MIDAS Bacchusnak bizony ez sem elég, odahagyja a földjük, és jobb társaival Tmolus szlihez indul s Pactolus folyamához, amely még akkor arannyal nem csobogott, s irigyen fövenyéért senkise nézte. Bacchánsnk, szatirok vették körül ott is; azonban Silenust, kit a bor totyogóssá tett, meg a vénkor, földmivel phrygek elfogták, s vitték, koszorúkkal kötve, Midas elibé, kit a cecropi Eumolpusszal együtt thrák Orpheus tanitott volt szent dühödésre. Ráismert a király: testvér , társ a menetben; hát az ilyen kedves vendégnek tiszteletére tíz napon, éjjelen át lakomát adat, ünnepet állít; s már tizenegyedszer hajtott tova csillagi népet Lucifer: ekkor a lyd földekre elér nagy örömmel, s ifju neveltje kezébe Midas átadja az aggot. Kedves a jog, de veszélyes, amit neki erre az isten ad, hogy ajándékot válasszon, a vénnek örülve. pedig él evvel, de balul: ,,Tedd," mondja, ,,mihez csak ér testem, minden változzék sárga arannyá." Liber rábólint, kárára megadja, amit kér, csak sajnálja, miért nem akart jobbat s okosabbat. Víg Berecynthus bajnoka, megy, kárának örülve, s ezt-azt érintvén próbálja, mit ér az igéret, s hinni magának alig képes: mert, lám, alacsony tölgy ágát tépi le, és az az ág ott nyomban arany lesz. egy követ is fölemel, s az a k is sápad aranytól; nyúl egy röghöz is: érintése hatékony, a rögbl lesz tömör érc; leszakítja Ceres ért-magvu kalászát: s lett aratása arany; fáról mit tép le, az almát Hesperis-almának látnád; ajtó tetejéhez ér most ujjaival, s a tet sugarazva világol; és tisztán csobogó vízben tenyerét ha lemossa, megcsalná Danaét is akár a kezén csöpög víz; lelkében hely alig van már e reménynek, aranynak lát mindent. - Míg így örvend, a cselédei asztalt étkekkel raknak, s a kenyérnek semmi hiánya: s íme, Ceresnek ajándékát ahogy illeti jobbja, menten megmerevül keze közt a Ceres adománya, s hogyha mohó foggal lakomáját rágni kívánja, hát foga sárga arany-lemezekbe harap, soha másba; Bacchus ajándékát csobogó vízzel ha vegyíti, olvasztott aranyat vélnél leömölni a torkán. Új nyavalyáján döbbenten, gazdag-nyomorultan, futna a kincseitl s iszonyodva utálja, mit esdett.

212

Éhségét bség sosem enyhiti; égeti torkát szomja, s az undok arany méltán kínozza szünetlen; égnek emelve kezét s tündökl karjait, így szól: ,,Vétkeztünk, Lenaeus atyám! A bocsánatod esdjük; hát könyörülj rajtam, ments meg ragyogó nyomoromtól!" Nyájas az istenség: Bacchus volt állapotába visszahelyezte a bnbánót, adománya-feloldva: ,,Hogy károdra kivánt aranyad már rád ne ragadjon," mondta, ,,a nagy Sardesszal szomszéd vízhez eredj el, szembe lehömpölyöd habjával, a lyd hegyen által lépdelj, míg a folyó forrását nem leled ott fönn! mártsd be, ahol legtöbb tajték tör el a talajból, testedet és fejedet, s lemosod habjával a vétket!" Forrásvízbe merült a király; s az a víz aranyos lett, mert az er rászállt a folyóra az emberi testrl; régi erének magvából ma is riz a földje mindig aranyszemcsét, az iszap tündöklik arannyal. Már minden kincset megutálva, a réten, a berken jár, s hegyi barlangban lakozó Pant tiszteli pusztán, tompaesz maradott mégis, s ez bajba taszítja ismét: együgyüség, ami árt neki, most is, akár rég. Mert a magas meredek Tmolus letekint a vizekre, s messzire elnyúlik, Sardesig a vége lehajlik itt, de amott a kicsinyke Hypaepae adja határát. Pan, fiatal nimfáknak amint dicsekedve dalolgat, könnyü dalát viaszolt nádsípon játszva e tájon, gyatrább énekünek bátor kijelenteni Phoebust, kezd is egyenltlen versenyt, hol Tmolus a bíró. Ül le saját bércére tehát, s szabadítja a bíró fái közül ki fülét; kék fürtjét cser koszorúzza pusztán, és a halántékán makk-díszei függnek. Látja a nyáj-istent, s ,,Bírátok várakozik," szól, ,,nincs ok késni." A nádsípot Pan zengeti tüstént, s barbár hangja Midast (aki épp a körükben idzött) elbvölte; utána pedig Phoebus fele fordult szent Tmolus: pillantását kísérte az erd. Szke haját Parnassus-bérci babér koszorúzza Phoebusnak, bíbor-köpenyével söpri a földet, ind elefántcsonttal s gyöngyökkel díszes a lantja baljában, s a ver-vesszcskét jobbkeze tartja; már ahogy áll: mvész. Azután pendíti hüvelyke mesterien húrját; Tmolus, bvölten az édes hangtól hátráljon - Pant inti - a síppal a lanttól. Tetszik a szent hegycsúcs ítélete mindegyiküknek, ellene egymaga szól pusztán, nem tartja helyesnek, megtámadja Midas; sose tri a delusi isten, hogy füle emberi fül légyen, mikor ennyire tompa, hosszúvá teszi, tölti fehér szrökkel az odvát, s ingadozó-tövüvé teszi, hogy mozgatni lehessen:
213

emberi teste marad, csak ez egy részt éri itélet: lassan lépeget csacsinak füle ntt a helyébe. Rejteni vágyott csúfságát, szégyelte, befedte körbe halántékát a király bíbor tiarával; ámde a szolga, ki hosszu haját nyesegette vasával, ezt meglátta; a csúf titkot nem merte sehogysem elhírlelni, de vágyott rá, hogy mondja ki mégis, és hallgatni nem is volt képes, félrevonult hát, ásott gödröt, e lukba susogta be, hogy fejedelmét mílyfülünek láthatta, kimerve kezével a földet, majd a saját szavait földdel beborítja megintcsak, és némán tovalép a göröngybetakarta gödörtl. Ott szaporán remeg nádakból ntt föl egy erd, esztend teltén meg is érett, s magva vetjét elhirdette: ahogy srüjét mozgatta az enyhe Auster, az úr füleit s a dugott szavakat kisusogta. Bosszutevése után Tmolustól híg levegn át szállt Nephele-lány Hellének tengerszorosáig Leto sarja, s megállt mezejében Laomedonnak. Sigeumtól jobbra s a Rhoeteum tetejétl balra egy s oltár áll, Dörg, Hangzatos Úré; onnan látja, az új Tróját hogyan is magasítja Laomedon, s hogy a fal míly nagy munkát követel meg, s hogy nem kis kincsekbe kerül, míg felnövekednék; hát hármas-szigonyú apjával a tengeri árnak emberi formát ölt, s a phrygek fejedelmi urának bástyafalát ketten - kikötött aranyért - magasítják. Kész van a fal, de a bért a király nem akarja megadni, s hitványságának hamis esküt tesz tetejébe. ,,Büntetlen sose léssz", harsan fel a víz a fejedelme, s minden hullámát a fukar Trójára vezérli, tengerré teszi tájékát is, a földmiveseknek elviszi munkáját, a mezket vízzel elönti. S mindez még nem elég: a király lányát követelni tengeri szörny támad; kszirtre kötik ki a lánykát, Alcides szabadítja meg t, s az ezért megigért bért kéri, a jó lovakat, de nem adják - ekkora tettért! -, meg a kétszeres esküszeg Tróját leigázza. És Telamon, haditársa, se megy díj nélkül el onnan: Hesione az övé. Mert Peleus már ura volt egy isteni asszonynak, s nem volt nagyapára se büszkébb, mint az apósra, hiszen Jupiternek volt unokája hs, nem is egy - de csak egynek volt felesége is isten.

214

PELEUS ÉS THETIS ,,Halld, vizi istenn," sz Proteus mondta Thetisnek, ,,anyja oly ifjúnak léssz majd, ki a tettei által apjánál több lesz, s mondják is nála nagyobbnak." Hát a világ többet Jupiternél hogy sose lásson, bárha a szívében nem langyos tz lobog érte, násza ell Jupiter menekül habalatti Thetisnek, s rendeli: Aeacides vegye át e jogát, unokája: ez legyen az, kit a tengeri szz az ölébe fogadjon. Egy sarlóalakú öböl ível Haemoniában: mindkét ága elreszalad, kikötnek igen jó volna, ha mélyebb volna a víz; de fövenyt alig is fed; partja kemény, talaján nem is rzdik meg a lábnyom, sétálót sose késleltet, hínár se borítja; mirtusos erdség susog ott kétszínü bogyókkal. Barlang van közepén (természet vájta ki, vagy kéz, kétséges, de talán inkább az utóbbi); gyakorta jársz ide meztelenül, delfin-paripán, Thetis úrn. Ott téged Peleus, mikor éppen az álom igáz le, megtámad, s amikor h vágyát visszaveted te, kezd az erszakhoz: két karját fonja nyakadra; s hogyha szokott módon nem válnál százalakúvá mesterien, véghezvinné vak mersze a tervét; mert ha madár vagy: a hs foglyul-markol madarászmód; vaskos fává válsz: Peleus már ágaidon csüng; pettyegetett párduc vagy most, ez a harmadik orcád; Aeacides megijed, testedrl karja lecsusszan. Tengeri isteneket kérlel, bort önt a habokba, éget marha-belet, s ket tömjénnel imádja; végre a carpathi jós hozzá örvény közepébl ,,Aeacides," kikiált, ,,a kivánt kerevetre kerülhetsz, csak kövecses barlangmélyben kösd t meg ersen, míg aluszik, köss rá kötelet, hurkold a bilincset. Öltsön száz alakot, de magad rászedni ne engedd, fogd csak, akármi leszen, míg nem lesz újra Thetisszé!" Elhallgat Proteus, arcát veti vissza a vízbe, és végs szavait hullámözönökbe borítja. Tart lefelé Titan, fordul lefelé kocsirúdja, hesperi habra mutat, s Nereus szép lánya a vízbl lép ugyanekkor el a szokott sziklára ledlni; szz testére tör ott Peleus, de alig teszi, tüstént vált a leány alakot; s egyszerre csak érzi: a testét már lekötözte a hs, két karját szétfeszitette. Ekkor felnyög a n: ,,Gyztél, de veled van az isten," újra Thetisszé válik; a hs átfonja ersen, elnyeri, mit kívánt, így nemzi a bajnok Achillest.

215

PELEUS CEYXNÉL Peleust hát fia boldoggá, felesége is azzá tette; ha nem nézed Phocus vétkes megölését, boldog egészen a hs: de fivér-vér terheli lelkét, apja lakából számüzetik s trachisi vidéken lel menedéket. Emitt vér s vétek nélkül uralgott Lucifer-apjának tündökl gyermeke Ceyx, arca az apjáé, de komor volt épp azidben, elragadott testvére miatt alig maga immár. Ér oda Aeacides, gondtól s kimerülten az úttól, s lép be kevés kísérvel várába az úrnak; és ami nyáj vele volt, s ami csordát vitt el az útra, hagyta a bástyáktól nem messze a völgy hüvösében; majd amidn a király elibé odalép legelször, tart esd-szalagot két kézzel az arca elébe, és elmondja, ki , ki az apja, de rejti a vétkét, más, hazug okról szól; s szállást vagy a város ölében kér, vagy a szántón. Szól szeliden Trachis fejedelme: ,,Még alacsonysorsú jövevénynek is ad birodalmam otthont, tudd, Peleus, soha nem vendégszeretetlen; s tedd hozzá: te magad hs vagy, neves, és Jupitertl származol, így az idt esdéssel kár pazarolnod. Mind a tiéd, mit kérsz; s amit itt látsz, tudd a tiédnek, mert a tiéd is: bár láthatnál jobbakat itten!" Sírt a király: kérdik, keser nagy kínja miért kélt, Peleus és követi; e szókkal mondja a választ: ,,Tán bizony az hiszitek, tollas volt mindig a szárnyas, mely rablásból él s riadalmas a többi madárnak; férfiu volt, s (ilyen állhatatos természete) éppíly bsz is, háboruságra tör, vad erszakot z, Daedalion nevü hs. Az apánk az volt, ki a Hajnalt hívja elször el s legutolszor megy le az égrl; én békét szeret, csendtartó, hitvesimádó voltam, öcsémnek meg csak a véres háboru tetszett: népeket és fejedelmeket úgy vert le vitézül, mint most, elváltozva, megöl thisbei galambot. Lány pedig Chione, akinek kérje ezernyi, mert gyönyör lány volt, kétszer hét évei száma. Jött történetesen Phoebus, s kit szült vala Maia, az Delphijébl, ez a Cyllene tetejérl, meglátták a leányt, s mindkett gyúlt szerelemre. Vágya reménységét éjjelre halasztja Apollo; társa türelmetlen, s álomvesszje hegyével illeti szz arcát: álomban tri az isten vad gyönyörét a leány; éj hinti a csillagokat szét: Phoebus anyóként jön, már-orzott kéjt oroz ismét. És a leány hasa gömbölyödött, s világra eképp jött annak a szárnysarujú istennek sarja, a kópé
216

Autolycus, ki a legkitnbb sokféle csenésben, tesz feketét a fehérbl és hószínt feketébl könnyen; az apjának mvészete benne se holt el; éppígy Phoebustól (mivel ikrei lettek a lánynak) jött a világra a dal meg a lant értje, Philammon. Szülni mit is használ kettt, és tetszeni két nagy istennek, s származni dics apa és nagyapától? Kárt hoz tán a dicsség is? Kárt soknak, e lánynak mindenképp! Ki magát magasabbra becsülni merészen merte Diánánál, s ennek bírálni az arcát; mondta haraggal az istenn: »Fog tetszeni tettem.« Késedelem nélkül feszit íjat, s vetve ki vesszt húrjáról, vétkes nyelvét döfi át a leánynak. Néma a nyelv, sem hang, sem szó nem tör ki a torkon, szólna nagyon, s csak a vére omol, s vele élete elszáll; bánatosan megöleltem öcsém, éreztem a kínját szívbl, s kívántam még vígasztalni szavakkal! Tengeri hab robaját ahogyan nem hallja a kszirt, úgy nem a szót e szegény, kesereg csak a gyermeke vesztén; és hogy a lány máglyán égett, négyszer nekiszökkent is a lángoknak, négyszer fogtuk vala vissza; futni rugaszkodik, és valamint fiatal bika, hogyha görbe nyakát darazsak dühödött raja marja fulánkkal, vaktában rohan el. Sebesebben láttam azonnal futni az embernél, szárnyasnak véled a lábát. Tnik ellünk hát, felfut, kívánva halálát, végül a Parnassus tetejére; de rajta Apollo megkönyörült, mikor épp le akart szökkenni a szirtrl, váltja madárrá: váratlan szárny fogja a légben, horgas csre kerül, karmokká görbül a körme, bátorsága marad, s nagy er kis teste lakója, most már ölyv, kegyelem soha nem kél benne, de minden többi madárra dühöng: kínt érez, kínokat oszt is." Míg e csodát a vitéz elmondja, a Lucifer-adta, öccse fell, liheg szaladással száll közelükbe Peleus nyájának Phocis-beli re, Onetor, s így kiabál: ,,Peleus, Peleus, jaj, szörnyü csapás ért!" Bármi a hír meg a baj, csak szóljon, rendeli Peleus; fél Trachis fejedelme is és így csügg a beszéln; s az szól: ,,Hajtottam lankadt csordámat a görbe parthoz, a Nap magasan járt fönn, és visszatekintve éppoly hosszu utat látott, mint nézve elre, barmaim ott részint térdeltek a sárga homokban, és nézték, leheverve, a tenger tágterü síkját, más részük lomhán tévelygett erre-amarra; úszott is néhány, a nyakát felnyújtva a vízbl. Áll ott egy szentély, márvány nincs rajta, arany sem, csak sürü fák árnyéka borítja si berekben: Nereus lányaié s Nereusé (mondta a parton
217

egy gályás nékem, hálóit napra terítve); srü füzes boritotta mocsár terül el közelében, mit ki-kiönt tengervíz tett srü mocsárrá: kél most nagy zörgés, az egész táj rémületére: szörny vad, farkas száguld ki a lápi bozótból, villámló vigyorát tajtékos vér tüzesíti, sárga-vörös tzláng szikráz két szörnyü szemébl. És, noha egyképpen kínozza a düh meg az éhség, bsz dühe rettentbb: mert hosszas bjtje után sem vet keser éhének véget marhaöléssel, mar sebet inkább mindegyiken, leteríti a csordát. Végzetesen közülünk is néhány megsebesül, míg védjük a csordánkat, s meghal; vértl pirosul már körben a part, meg a hab, meg a bgést visszaver láp. Káros a késedelem, habozásra id se kerülhet: míg van a csordából írmag, fegyverbe siessünk, rajta, ragadjunk fegyvereket, s mind ellene menjünk!" Mondta a pásztor; a kárt szívére sosem veszi Peleus, emlékszik, mit tett, és sejti: a Nereis ad most barmaiból a megölt Phocusnak síri imádást. Oeta királya a férfiakat fegyverbe kiáltja, fogjon mind dárdát; s velük együtt készül az útra; csakhogy hitvese, Alcyone, kit a zaj megijesztett, fut ki a házából, haja nincs rendezve egészen, vállán szertezilálja, s borulva a férje nyakába, kéri zokogva, segélyt küldjön csak, harcba ne menjen, élete mentve legyen: két lelket ment meg ez eggyel! Aeacides így szól: ,,Szép s h riadalmadat, úrnm, vesd el! Elég hálát ébreszt, mit igértetek eddig. Új csodaszörny ellen fegyvert sose vágyom emelni; tengeri istenség kívánja imánk." Torony áll ott vár tetején, lankadt gályák számára öröm-jel: arra sietnek föl, s felnyögnek, látva a parton földreterült barmok seregét, meg a vérhabos ajkú, hosszu szrein is vérmocskolt vad fene szörnyet. Peleus onnan a nyílt tenger fele tárja ki karját, s kéri a kék Psamathét, hogy már tegye félre haragját és adjon segedelmet; a hs könyörög, de az úrn nem hajlik; Thetis az, ki eseng szóval urának végre kegyelmet nyer. De a farkas az öldökléstl vissza azértsem tér, olyan édes néki a friss vér, mígnem, amint épp egy kis üsznek marja a torkát, márvánnyá merevül; s olyan épp, mint volt, csak a színe más testének: a k új színnel jelzi, hogy immár nem farkas - márvány, sose kell rettegni a láttán. Számkivetett Peleust e helyen sem ereszti a végzet megtelepülni: a magnesokhoz fut menekülve, s Haemonie-beli hs tisztítja meg ottan, Acastus.

218

CEYX ÉS ALCYONE. AZ ÁLOM Közben az öccsét ért s öccsét azután követ sok szörnyü csodás történéstl riadottszivü Ceyx arra tökéli magát, hogy az emberi szív vigaszához tér, Clarus istene szentélyéhez; mert phlegyei haddal a bsz Phorbas Delphit elzárta egészen. Mégis e szándékát legelbb elmondta tenéked, Alcyone, hséges n, kinek ekkor a csontját fagy foglalta el, és arcát megszállta a puszpángfának sápadtsága, s elomlott rajta a könnyár. Szólana háromszor, háromszor fékezi sírás, majd fel-felszakadó zokogással küzdve kimondja szép szeret panaszát: ,,Míly vétkem tette, te édes, hogy már elfordulsz tlem, hova lett a szerelmed? Távolidzni ma már nyugton tudsz Alcyonétól? Vonz a nagy út? Távolból jobban kedvel a szíved? Hogyha a szárazföldön mégy, csak a kín gyötör engem, és nem a félelem is, búmhoz nem járul a féltés! Engem az ár rettent, szomorú fölidéznem a tengert: nemrég is láttam roncsolt deszkákat a parton, sok testnélküli sír iratát olvastam idáig. Lelked a túlságos bizalom sose szállja meg, édes, hogy veje Hippotadesnak vagy, ki ers szeleket tud tartani tömlöcben, s lecsitítja az árt, ha kivánja. Hogyha az elszabadult sok szél megszállja a tengert, nincs nékik, mi tilos: zsákmányuk már az egész föld és az egész habözön, s odafönn felhket is znek, összeütik s vöröses tüzeket vernek ki bellük. Ismerem ket jól (láttam kicsi korban, apámnak házában) s annál iszonyúbbnak tartom a mérgük. Hogyha pedig szándékodtól sose vonhat el esdés, én szeretett férjem, s mindenhogyan útnakeredsz már, vígy hát engem is el! S együtt hadd hányjon a hullám; attól félnék csak, mi valódi veszély; veled együtt trném, bármi jön, és úsznánk tág tengeren együtt." Aeolis íly szava, könnye bizony meghatja a fényszült hitvest: nem lobogott szerelemtüze lankatagabban; mégsem akarja a már kijelölt utazást halogatni, s Alcyonét se kívánja kitenni a vízi veszélynek; hogy riadott kebelét lecsitítsa, beszél neki hosszan. Megnyugtatni sehogysem tudja; de enyhiti eggyel mégis az aggályát, nem mással gyzi meg, ezzel: ,,Minden késlekedés hosszú, de tüzére apámnak esküszöm én teneked, ha megengedi nékem a végzet, még mieltt kétszer telnék meg a hold, hazatérek." Megtérésre reményt miután ez igérete gyújtott, rendeli rögtön, hogy vonják ki a csöndes öbölbl már a fenybárkát s lássák el fölszereléssel;
219

mit mikor Alcyone meglát, valamint ki jövt lát, megborzad, s ismét sürü sok könny önti el arcát, s míg az urára borul, szomorú szájjal, nyomorultul szól: ,,Isten veled!", és elnyúlik a földön aléltan; késnék most Ceyx örömest, de az ifjak, a ketts sorban ülk, izmos mellükhöz húzva lapátot, már ütemes mozgással az árt szelik: meg, az asszony, fölveti még nedves szemeit, s úgy nézi a görbe tat magasán álló férjét, ahogy int a kezével; látja a jelt, viszonozza; mikor meg a part tovahátrál, messzebb mint arcot láthatna a messze tekintet, a szök gályát, valamíg szeme tudja követni, nézi; s a távolság nttén hogy ez is tovatnt már, hát, mi az árbocfán odafönt leng, nézi a vásznat; s hogy vásznat sem lát, üres ágyát gondteli szívvel felkeresi s rádl: szoba s ágy új könnyre fakasztja Alcyonét, s hogy mit veszitett, az eszébe idézi. Elhagytak kikött; kötelekbe csapódtak a szellk: már a hajós függ evezket félrerakosgat, szarvakat árboc-csúcshoz köt, leereszti a vásznat mindenhol, s vándor szeleket vendégel a vászon. Még nem egész a felén útjának, vagy feleútján járt a hajó, mindkét földtl jó távol az árban, s kezd, úgy estefelé, dagadó tajtékkal a tenger szerte fehérleni, és hevesebben fúni az Eurus. Harsog a kormányos: ,,Szarvakkal vissza a csúcsról; és odakötni az árbocfákhoz mind a vitorlát!" Mondja; de véghezvinni vihar nem ereszti parancsát, s tengeri hab dörgése nem engedi hallani hangját. Némelyik önként kél evezket menteni gyorsan, más meg az oldalakat tömi, más becsavarja a vásznat, áradatot mer emez, s a vizet veti vissza a vízbe, az rudakat leemel; rend nélkül föl-le sürögnek, s n a goromba vihar, bsz szél fú innen-amonnan, szél szaggat szeleket, haragos hab hull a habokba. Retteg a kormányos, maga is; nem tudja, hogy állnak; sem, hogy mit tiltson, s hogy rendeletet mire adjon: oly nagy a vész, a tudásánál oly sokkal ersebb. Harsog a dúlt népség, recsegéssel zúg a kötélzet, zeng hullám hegyiben hullám, magas égben a villám. Tengeri ár meredez, már-már odaér a nagy éghez, szinte a feltorló felhkön fröccsen a tajték; sárga fövenyt forgat felszínre a víz fenekérl sárgán, máskor meg feketén, feketébben a Styxnél, majd ismét lelapul, s robajos tajtéka fehérlik. S lám, Trachis gályája lebeg s hull árral az áron, látszik most magasan, valamint hegyorom tetejérl nézni a völgybe alá, mélységes-mély Acheronba, majd, hogy aláhuppan, s homorún veszi körbe a vízár,
220

lenti világ fenekérl néz magasába az égnek. Gyakran nyög csúnyán, mikor oldalt csapja a hullám, s nem zúg gyöngébben, mint hogyha a bástya tövében vas-kos vagy hajitógépek zúzzák be a várat; s mint az oroszlán ront, erejét tömörítve futásba, mellel a mellének mered gerelyek seregének, így a hab is, rábízva magát a goromba szelekre, tört a hajótestnek, sokkal magasabbra tolulva; minden csap kilazul, hasadékok fosztva viasztól rendre kitágulnak, s az öl patakok benyomulnak. Felleg megnyílik, zivatar zúg, zúdul a zápor, azt vélnéd, hogy az ég a vizek közepébe merül be, és a dagadt tenger föl az ég tetejére türemlik. Vászon nedvesedik felhktl, égi habokkal tengeri ár elegyül; csillagtól árva az égbolt, nyomja az éjt maga mélye, vadult viharok feketéje. Át-és átszeli ezt felcsilló fénnyel a villám: tornyosodott tajték tetején tüze tombol az égnek. És már szökken az ár a kivájt gályának ölébe; mint az az ostromló, ki vitézül elzi a többit, s többször a védekez város bástyáinak ugrik, végre, reménye szerint, dicsvágytól lángrahevülten, elfoglalja falát, egyedül maga annyi ezer közt: így, magas oldalait megcsapva kilencszer a hullám, jött az ers tizedik, hevesebben fölmagasodva, s addig a lankadozó gályát ostromlani nem sznt, míg végtére mikéntha bevett üregébe, le nem szállt. Tenger tört kintrl a fenyfa-hajóba, zuhogva, s tenger volt odabent: nem másképp reszket a nép bent, mint városban, ahol kintrl törik által a bástyát, míg a bevett falakon belül is bolydulnak a bszek. Mesterség nem elég, szív csügged; látnak, amennyi hullám j, ugyanannyi halált rájuk viharozni. Ez zokogást nem fojt el, amaz csak bámul, amaz meg kit vár még temetés, boldognak mondja; a másik, égre, mit úgysem lát, kart tár, fogadalmas imáját mondja, segélyt kér; az testvért, szüleit, gyereket mind és házát s aki benne maradt, fölidézi eszébe; Alcyone Ceyx fájdalma, csak Alcyonéról szól szomorú szájjal, s noha csak rá vágyik e vészben, hogy nincs véle, örül; néz vissza, kivánja honának látni megint partját, s mégegyszer látni a házát, csakhogy merre lehet, nem tudja: a tengeri örvény annyira forr, a szurok-felhk sürü árnya szakad rá s teljes eget betakar, képét kettzi az éjnek. Eltörik egy forgószélnek rohamában az árboc, el kormányuk is, és zsákmánya fölé magasodva görbült háttal a hab, büszkén letekint a habokra; majd, nem könnyebben, minthogyha Athost vagy a Pindust
221

forgatnák ki tövükbl és vetnék be a vízbe, zúdul alá ismét, s erejével s nagy nehezével mélybe meríti egész gályájukat; ekkor a legtöbb ember a ránehezült örvénytl verten, a légre nem kerül, elpusztul; sok más még csüng a hajónak tört részén: maga Ceyx is máskor jogar-rz kézzel roncson függ; s apját, szólítja apósát, jaj, be haszontalanul! S legtöbbször a h feleséget, Alcyonét hivogatja, reá emlékezik úszva: testét Alcyone elibé görgesse a hullám, sírhalmot tetemére az szeret keze rakjon! És valahányszor a víz, ajakát hogy nyissa, ereszti, Alcyonét harsan, s mormogja nevét a habokba. S íme az ár közepén feketén víz íve magaslik, megtörik, omlik alá, s a fejét tört habba borítja Lucifer akkoridn beborult volt, látni se tudták aznap: amért nem volt lehet odahagynia égi fönti helyét, füstös felhvel fedte el arcát. Közben az Aeolis, íly nagy vészt nem sejtve sehogysem, már számolja az éjeket, és készíti ruháit férjének, s készíti el, miket maga ölt fel, hogyha a férj hazaér, s ennek - be hiába! - örül már. Mindegyik istennek, kegyesen, tömjénnel is áldoz, mindjüknél jobban Junónak látogatója, férjéért, ki pedig nincs már, oltára elé lép, s kéri, hogy épségben térjen haza hitvese hozzá, s hogy más nt ne szeressen már: sok volt a kivánság, és ami teljesedett, csak e végs, nem lehetett más. Már Juno nem tri, hogy így kérjék a kimúltért; oltárához kéz, mit a gyász fertz, ne is érjen. ,,Iris," eképpen szól, ,,szavaim h hírüladója, szállj el a szenderit Álom házába, sietve: s mondd, hogy a holt Ceyx képében küldjön el éji álmokat Alcyone elibé: hadd tudja, mi történt." Mondta; ezerszinü öltözetét, nosza, ölti fel Iris, fut le, szokott ívvel vetvén jelt fönt, ahol ível: felleg alatt rejl fejedelmet fölkeresend. Cimmerius népnek közelén mélyöblü üreg van, odvas hegy, házát hol az Álom lakja, a lomha, s abba bizony sugarát sem reggel, sem deleléskor, s nem veti hulláskor Phoebus: csupa köd, csupa felh gzöl a földje fell, szürkén ing-leng a borongás. Itt tarajosfejü szárnyas ugyan sose hívja rikoltva Aurorát, csaholásukkal csöndet sose törnek éber ebek, sem a lúd, mely jobban hall az ebeknél; sem vadak és barmok, sem a széltl lengedez ág, emberi nyelveknek szava sem töri itt meg a csöndet. Néma a mély nyugalom; mégis, sziklának alóla csermelye csorran a Lethének, s csobogással aláfut
222

kis kavicsok tetején, csalogatja a habja az álmot. Barlang szája eltt buja mák száz szirma virágzik, és sok f, melynek szendert szedegetve tejébl, hinti a harmatos Éj szanaszerte az árnyteli földön. Ajtó, mely küszöbön fordul s fordulva csikordul, nincs az egész házban, figyel r nincs kapujában; áll feketében a barlangnak közepében egy ében ágy, éjszín tollal, s teritett éjszín takaróval: lankadozó bágyadt testtel hever ott el az isten. És szanaszerte körül, számnélküli tarka alakban, sok hiú Álomkép, ugyanannyi, amennyi kalász van búzamezn, erdn falevél, pici porszem a parton. Lép be a szz úrn, útjából söpri kezével mindet szét; fényes fátylától csillog a szent ház; lomha nehéz súlytól lecsukott szemeit, noha bajjal, nyitja az isten, majd ismét s ismét lehanyatlik, bólogató állal mellét meg-megböki többször, végre magát fölrázza magából, s felkönyökölve kérdi, miért jött (mert ráismert); mondta az úrn: ,,Legszelidebb isten, te, kitl megnyugszik a minden, Álom, lelkek igaz békéje, ki gondokat zöl, s munkában kimerült testet munkára üdítesz, küldd a való alakot megjátszó álomi képet Hercules s Trachisa felé, képében urának Alcyone elibé, hadd lássa a gályatörést , Juno rendeli így." S miután átadta e szókat, ment tova már Iris: nem tudta az álmositó gzt trni tovább; érezte, belé mint csusszan az álom; hát szökik, és fut az égbe megint föl a tarka fonálon. Álom, a nagy nemz, ivadékai srü rajából hívja el Morpheust, ki utánzani mesterien tud s nagy mvész: ügyesebb nem akad mímelni a mások járását, arcát, s ahogyan szól ez s az, a hangját; még a ruháját is, meg amit kiki mondani kedvel, leggyakoribb szavait; de csak embert játszik örökkön; más szárnyast alakít, vadakat, hosszúhasu kígyót; égilakó Icelos, de Phobetor néven idézi ezt a halandó nép; van mvész harmadik is még, Phantasos: fává, földdé, busa sziklakövekké, vízzé, s lelketlen tárggyá alakul csalafintán; arcukat k a királyok elé s a vezérek elébe éjszaka villantják, kószálnak mások a nép közt. Elmellzi a többieket, s valamennyi rokonból csak Morpheust választja ki, Thaumas lánya parancsát tenni, a vén Álom; s ez után laza bágyadozásban ejti alá a fejét, puha párnán szunnyad el ismét. Morpheus meg tovaszáll, puha szárnnyal nesztelen illan át a homály terein, s máris feltnik a várban, Haemoniában, ahol testérl tolla-letéve
223

Ceyxnek képét meg alakját ölti magára, s lép, haloványan, akár a halott, csupaszon, ruha nélkül, fekv bús felesége elé: szakadoz le szakállán végig a tengervíz, hajafürtjei nedvesedettek. Sírva hajol kerevetje fölé, könnyezve kimondja: ,,Ismered-é Ceyx uradat, te szegény feleségem, vagy pedig arcom a vég elváltoztatta? Tekints rám: hitvesed arca helyett itt látod a hitvesed árnyát! Szent fogadalmaid, Alcyone, meg nem segitettek! Meghaltam! Magadat sose merd áltatni reménnyel! Fergeteges délszél Aegeus habján a hajómat megtámadta, meg is pörgette, letörte lehével. Szám, amikor szeretett nevedet hivogatta hiába, megtelt hullámmal. - Nem kétes hírnöki szájból hallod e hírt, nem a kósza beszéd hordozza füledbe: gályatörött, magam én, festem teelébed elestem. Ébredj, kelj, könnyezz, gyászköntöst öltve sirass meg, megsiratatlan a mély árnyakhoz menni ne engedj!" Mindezeket Morpheus oly hangon mondja: az asszony elhiszi, férje beszél (s úgy látja, a könnye valódi), és kíséri szavát Ceyx keze mozdulatával. Alcyone felnyög, könnyezve kitárja a karját álma alatt, s ura teste helyett levegt ölel azzal, s felzokog: ,,Állj! Ne tovább! Hova futsz? Veled indulok én is." Most maga hangja s a férj árnyképe elzi az álmát, felriad, és legelbb szétnéz, vajon ott van-e most is, kit csak imént látott, mert hangja-riasztva a szolgák lámpással jöttek. S amikor nem látja seholsem, verdesi orcáját, mellérl marja a ruháját, öklözi két kebelét, nincs gondja feloldani fürtjét: tépdesi; és gyászának okát hogy kérdi a dajka, ,,Alcyone odavan, nincs többé!" mondja, ,,urával, Ceyxével halt. Ne zavarjon semmi vigasz-szó! Gályatörötten halt: láttam, s kart tártam elébe, ráismertem, ahogy tovatnt, itt tartani vágytam. Árnyék volt nem más, de valóban az én uram árnya, ez bizonyos. Nem olyan, ha kiváncsi vagy, arca vonása, mint máskor, nem olyan sugaras, mint mindezidáig: sápadtan, csupaszon láttam, boldogtalan asszony, s még iszamos hajjal. Szánandó állapotában itt állt, itt e helyen"; (s ha vajon nyoma ott-e, körülnéz). ,,Ettl rettegtem, jóslón ezt félte a lelkem; s kértem, a szélre ne bízd magadat, tlem ne szaladj el. Jaj be kivánnám már, mivel így vesztedbe rohantál, vittél volna veled: jó is lett volna, valóban véled erednem; mert perc sem lett volna, amit nem oldaladon töltök, s nem váltunk volna a végben. Most pedig itt vagyok, ott halok én, hányódom a habban, távol a tengertl tengerben pusztulok. Elmém
224

tengernél dühödöttebb volna, ha élni kivánnék még ezután, s túlélni e nagy kínt kínnal akarnám! Nem küzdök, te szegény, s árván sose hagylak el immár, most legalább veled indulok el, s ha a sírban az urna egybe veled nem ölel, sírvers fz egybe betkkel: csontunk hogyha nem is, de nevünk majd illeti egymást." Tilt a keserv több szót, veri minden szóra a mellét, megdöbbent szive mélyébl sürü sóhaja serken. Megvirradt: ki a partra ered, s oda tart szomorúan, hol legutolszor látta urát, a vizekre kiszállót, és míg ott elidz, míg szól: ,,Köteléket e parton oldott, innen eredt útnak, csókolt meg utolszor", míg mindent, ami itt történt, fölidéz, s ki az árra néz, lát messzünnen valamit közeledni a vízben, holttestnek tnik, de elször nem bizonyos még, hogy mi; azonban amint közelebb hordozza a hullám, látni, hogy emberi test, noha így is messze lebeg még; még nem tudja, ki; gályatörött; meghatva e jeltl, bár idegennek véli, siratja: ,,Szegény, te," kiáltja, ,,bárki vagy is; nyomorult nd is, ha van!" Ekkor a hullám hozza közel s közelebb: s néz rá, nézi ersen, s lesz gyöngébb s gyöngébb, ó jaj, már part közelében úszik a test, már ráismerhet, látja: a férje! ,, az!" sír föl a n, hasogatja körömmel az arcát, tépi haját, leplét leszakítja, kitárja a karját Ceyxhez remegn: ,,Hát, édes hitvesem, így jössz, így térsz meg hozzám, te szegény?" Áll ott a haboknál emberkézzel emelt töltés, min a tengeri hullám megtörik és meglankad a víz rohanó dühödése. Erre fölugrik a n; csoda, hogy megtette: röpült már, most-lett tollaival lebeg levegben evezve, s érintette a hab tetejét szárnyheggyel az árva, s míg szálldos, szomorú hangot, tele bús panaszokkal, csattogató vékony csrén át cserdit a légbe. És hogy a vérehagyott, elnémult testet elérte, kedves tagjait ott mostlett két szárnnyal ölelte, s rácsippenti hideg csókját csontcsre, hiába. Ceyx ezt érezte-e, vagy csak a habremegésben látszik emelni fejét, kétlette a nép, de bizony hogy érzett : s végül - hisz az ég is szánta - madárrá vált ez a két szeret; s miután így végzetük egy volt, megmaradott a szerelmük is, és e madári alakban hitvesi hségük: van nászuk, kél ivadékuk; hét csöndes napon át, télvíz idején, üli mindig Alcyone libeg fészkét a habok tetejében. Akkor az ár nyugoszik: szeleket zár Aeolus, riz, mert unokáinak így kedvez, hogy az árt szelidíti.

225

AESACOS Látja egy agg: mint szállnak az ár tetejében, az égen és dicséri e nagy s végig-h, tiszta szerelmet; s egy másik mellette, de tán ugyan ,,Ez is," így szólt, ,,mely tengerbe merül, látod, s oly vékony a lába, (és egy hosszunyakú búvármadarat mutat ujja) hsi, királyi utód; s ha, eldei rendje miképpen ért hozzá, kutatod, tudd meg, hogy az sei Ilus s Assaracus voltak, s Jupiter-zsákmány Ganymedes, Laomedon az öreg, s Priamus, ki a trójai várnak végs dltekor élt; Hectornak volt a fivére, és ha, mikor nagyon ifjú volt, nem sújtja a végzet, tán Hectorénál se csekélyebb mára a híre, jóllehet azt, Hectort, a Dymas lánygyermeke szülte, s Aesacos anyjától titkon lett, Ida tövében, kétszarvú Granicos lánya Alexirhoétól. Ez várost gylölt, udvartól visszavonultan félrees hegyeket kedvelt és egyszerü szántót, s csak ritkán keverült tömegébe a trójaiaknak. Szíve azért nem vad, nem volt szerelemre tudatlan, s Hesperiát megpillantotta (kit egykor az erdn zögetett), mikor apjának, Cebrennek a partján szárítgatta sürn vállára bukó hajasátrát. Mint rt farkas ell szarvas szalad, illan a nimfa, vagy mint vadkacsa fut, ha a víztl messzecsatangolt s hirtelen zi az ölyv; a leányt az a trójai bajnok kergeti: ezt riadás, de amazt szerelem teszi gyorssá. Rejt a mez viperát, s lábát ez a félve futónak foggal marja föl, és testébe folyatja a mérgét; nem fut már, nem is él a leány: kábultan a bajnok holtat ölel, s fölsír: ,,Jaj, bánom, bánom az zést! Ettl nem féltem, nem akartam ilyen diadalmat. Rád a halált ketten hoztuk, te szegény: hisz a kígyó adta sebed, de okát magam én! Az enyém a nagyobb bn, hát a halálodhoz vigaszul járuljon a vesztem." Szólt, s szirtrl, mit alul kievett odvasra a hullám, vízbe vetette magát. Tethys megszánta az ugrót, és kegyesen fölfogta vizén, tollal boritotta, míg úszott, s nem halt meg a hs, noha vágyakozott rá. Bosszús most a szerelmes, mert él, bár nem akarja, és nyomorult testét oda nem hagyhatja a lelke, így hát rögtön amint új szárnyát érzi a vállán, fölröpül és ismét hab alá buktatja a testét. Toll könnyít meg esést: dühös Aesacos, újra a mélybe mártja magát, a halál útjára törekszik örökkön. Már lefogyott epedésében, lábszára kinyúlott, és nyaka is megnyúlt, feje messze a törzse fölött van; árva madár, kire csak bú vár, búvik, neve búvár.
226

TIZENKETTEDIK KÖNYV

227

A GÖRÖGÖK AULISBAN Apja viszont, Priamus, nem tudta, hogy Aesacos, immár szárnyasan, él - s gyászolt; az üres sírt, min neve díszlett, Hector tiszteli meg, s a fivérei, áldozatokkal; csak Paris, maradott távol bús tiszteletétl, majd, rablott feleségével, nagy háboruságot vitt a hazára: fölesküdten tódultak utána harcos ezer gályán a vizén valamennyi pelasgok; bosszujuk el se halasztódik, ha goromba vihar nem gátol gálya-utat s nem fog Boeotia földjén haldús Aulis ölén gályákat vissza az úttól. Épp Jupitert tisztelték ott, mint si szokásuk: felfénylett öreg oltáruk, tüze lángja fehérlett, s látnak a hs danaus daliák kékpikkelyü kígyót kúszni platán törzsén, közelében az áldozatuknak. Fészek volt a tetn, s kétszer négy csöppnyi fióka; mindezeket s az anyát, ki e kárát körbe kerengte, megkeritette, mohón tátott torkába temette. Megdöbbent seregük; de a jós, aki látja jövjük, Thestorides, ,,Gyzünk!" így szól, ,,Vigadozz, te pelasg nép! Trója ledl, de nekünk hosszan tart fáradozásunk;" és a kilenc madarat hadi-éveknek magyarázza. Az meg, amint átfonta a fát s zöld ágain elnyúlt, kvé vált, megtartva csavart kígyói alakját. Aon víz tükrén vad Nereus vesztegel egyre, át nem ereszt hadat és gályát; ,,Védelmezi Tróját Neptun," vélik már, ,,hiszen ott falat magasított"; Thestorides mást hisz, mivel épp nincs rejtve elle, s sem rejti: a szz úrnt békíteni szzi lány vérével kell. A közügy több, mint a kegyesség, gyz az apán a király: szz vérét ontani ott áll sok zokogó pap közt oltárnál Iphigenia; enyhül az istenn: ködfelht küld a szemekre, szentelt szertartás, tömegek, fogadalmas imák közt, és a mycenei lányt, mondják, szarvasra cseréli. Így, hogy a vér, amiképp illett, békíti Dianát, s csillapodott Phoebe meg a tenger szörnyü haragja, már az ezer gályát a szelek raja fújja elre, s jutnak sok baj után Phrygiában a parti fövenyre. Áll a világ közepén egy hely, föld, tengeri tajték s égbeli tájak közt, hármas-birodalmi határul; innen, akármi esik, bárhol, noha távoli tájon, látni lehet, s nyílt fülbe hatol bárhonnan a szózat: Famáé ez a tér, s a torony tetején a tanyája, számtalan ott a bejárat, ezer rés nyílik a házon, elreteszelt kapu egy küszöbét se borítja lakának:

228

éjjel-nappal tárt: fala bongó-hangzatú érc-fal, zúg és zeng, szavakat vesz s vall: ismétli, amit hall; nincs mélyén nyugalom, zuga nincs, ami hangtalan állna, nem zsivajog mégsem, susmorgás kél csak a mélyben, mint mit a tengerrl hallhat, ha ki messze figyel rá, s mint amilyen hangot, ha sötét felhk seregével ver zivatart Jupiter, küld végül a távoli dörgés. Csarnoka telt, népség jön-megy, bolyog, imbolyog ebben: szó, igaz és hazudott vegyesen, teng-leng a teremben, kósza, riadt hírek, zavaros szavak ezrei szállnak; itt az üres füleket telecsorrantják csevegéssel, ott hordják ismét szanaszét, s n folyton a költött kósza beszéd; viszi messze neszét s megtoldja, ki hallja. Ott a Hiszékenység, a hamarszivü Rászedetéssel, ott van a Káröröm is, Félszek riadott sokasága, rögtöni Lázadozás, kétes-forrásu Susorgás. maga meg, mi egen, vizeken, s mi megeshet a földön, mindent lát, s a világ kerekét kémlelve kutatja.

229

ACHILLES ÉS CYGNUS Elhírlelte tehát: közelednek, hs katonákkal rakva, görög gályák; várják, nem meglepetésül jönnek a fegyveresek: kikött riznek a trószok; s ott legelbb, ahogy adta a sors, Hector gerelyétl, Protesilaos, aláhullasz; danaos daliáknak drága a harckezdet; Hector, hst ölve, kitnik; és a phrygek se kevés vérük hullatva, megérzik már az archiv karokat, Sigeum partja piroslik, s már a vitéz Cygnus, Neptun ivadéka, a harcban ezreket ölt, és már szekerén száguldva Achilles Pelionon-ntt lándzsával rajokat teritett le, s Cygnust vagy Hectort fürkészve a harci-sorok közt, Cygnus elébe kerül (Hectort tíz évnek utána éri csak el): hószín, járomba fogott paripáit bíztatgatva tehát, szekerét Cygnus fele hajtja, és rezg gerelyét izmos karjával emelve ,,Bárki vagy, ifjú vitéz," így szól, ,,véged; de vigaszként vedd, hogy a haemoni hs hasitotta ki torkod, Achilles!" Így szólt Aeacides; szava szálltán fegyvere szárnyalt, lökte ki lándzsáját, s noha nem vétette irányát, mégse tudott többet megtenni a vashegyü dárda, mint hogy a hs mellét megütötte, de tompa ütéssel. ,,Istenn fia, mert hírbl ismerlek," eképpen szól az, ,,mért ámulsz, amiért meg nem sebesültem?" (Mert ámult.) ,,Nem e lóforgós rt harci-sisak volt, mit szemlélsz, sem az öblös pajzs, mely a balkaromon függ, megsegitm: hisz ezek pusztán díszítik a testem; Mars is ezért hord fegyvereket! De akár lehajítom s meztelenül maradok, mégis sértetlenül állok; ér valamit nem Nereus-lánytól lenni, de attól, Nereusnak ki, s a lányainak s ura mind a vizeknek." Szólt, s (ami majd pajzsába akad) gerelyét röpitette Aeacidesra: rezet s háromszor három ökörbrt át is vert a gerely, tizedik kör fogta föl útján. Rázza le, s ismét vet rezg kelevézt a vitézl hs, izmos kézzel: s ismét sértetlen a teste ellenségének; mégegy röpül, ez se sebezte meztelenült mellét mutató, pajzsnélküli Cygnust. Nem másképp dühödött föl Achilles, mint a porondon bsz bika, hogyha a pún posztót, mi haragra hevíti rettenetes szarvval döfi folyton, s érzi: hiába. Csak nem esett ki talán gerelyének vashegye, nézi: állt az a dárdanyelen. ,,Hát akkor", szól, ,,a karom lett gyönge, s a régi ert, csak ez eggyel küzdve, kiadta?

230

Mert bizonyos, hogy ers volt, hisz lyrnesosi bástyát döntöttem vele meg, s Tenedost meg az Eetionnak Thébáját is elönttettem vele honfiuvérrel, és honi vértl bíborosan zuhogott a Caicus, s Telephus is megtudta, mit ér - meg, kétszer! - a dárdám. Itt is e part peremén hullák hegye-halma mutatja, hogy mire jobbom jó, most is jó, nincs hiba benne." Így szólt, s mintha amit mívelt már, hinni se merné, egy lyciebeli hs daliát vett célba, Menoetest, s átgerelyezte a páncélját, átfúrta a mellét. S míg az haldokol és vonagol, veri fvel a földet, a meleg sebbl kiszakítja kemény kelevézét s szól: ,,Amivel most gyztem, ez itt kezem és kelevézem: rá ezzel török én; s esdem: legyen egy az eredmény!" Mondja, de már l is; céltól nem téved a kris, Cygnus balvállán pendül, célt érve, a fegyver, s visszaverdik, akár falról vagy sziklatetrl. Látta: hol érte a vas, Cygnusnak véres a válla, és megörült ennek nagy Achilles, meg, de hiába: semmi seb ott, pusztán a Menoetes vére piroslott! Most azután dühösen leszökellve a harci-szekérrl, szikravet karddal rohamoz Cygnusra közelrl, s látja: a kardjával pajzsot, sisakot kilukasztott, csakhogy a sziklaszilárd testen vasa éle kicsorbult. Vége türelmének, pajzzsal veri szembe az arcát, s verdesi vakszemeit kardjának markolatával, zi a hátrálót szorosan, riogatja, zavarja, csöpp pihent nem hagy: Cygnusra a rémület omlik, éji homály úszkál a szemén, hátrál, de a réten egy k áll akadályul, amint épp hátrafelé lép; átveti most e kövön Cygnust nagy ervel Achilles, s hátrabukott testét leszorítja keményen a földre. Pajzzsal is és két vas-térddel megnyomja a mellét, húzza sisak-szíját, mi körül-keritette az állát, torkát nyomja el így: levegt nem hagy neki venni orrán, sem száján. Vonná már róla a vértet: s fegyvereket lát csak; testét hószínü madárrá tette a tengeri istenség, de nevét ma is rzi.

231

CAENEUS Fárasztó harcuk több napra megadta nyugalmuk: várakozik mindkét tábor, teszi félre a fegyvert. rzik a phryg falakat figyelemmel a fönti vitézek, argosi sáncaikat figyelemmel a lentiek rzik, s virrad az ünnepi nap: Cygnus leverje Achilles engesztelte tehén vérével Pallas Athenát; tette a gzölg oltárra a felszeletelt húst, égilakót üdit szent jószág szállt föl a légbe, egy rész áldozatul, szolgált lakomául a másik. Elheveredtek a hadvezetk, sült húst falatoztak, szomjuk színborral s enyhítik a gondjuk is avval. Szórakozásuk nem lantszó, nem is emberi ének, sem likacsos hosszú puszpáng-fuvolák muzsikája: szóval töltik az éjt, csevegésük a harcierényrl hangzik: az ellenség s a maguk viadalma a tárgya, kölcsönösen s örömest vették ajkukra kiállott hadveszedelmeiket; mondhatna-e mást is Achilles, vagy mondhatna-e mást más is, ha jelen van Achilles? Mostani gyzelmét említik, Cygnus elestét, legszivesebben: mind furcsállja, hogy ennek az ifjú bajnoknak testét fegyver soha át nem ütötte, hogy soha nem sebesült, s testén a vas éle kicsorbult. Ezt maga Aeacides s az achivok mindje csodálta, s mondta nekik Nestor: ,,Korotokban, lám, csak e Cygnus, kit gerely át sose vert, ki nevette a sok hadifegyvert. Hajdanidn magam én láttam, ki ezernyi sebet trt, perrhaebus Caeneust, s mégsem volt sértve a teste, Caeneus perrhaebust, a neves hst, azt, ki az Othrys bércein élt, s akiben méginkább nagy csoda az volt, hogy nnek született." Ámulnak ez új csoda-dolgon, s kérleli mind, szóljon már róla: közöttük Achilles: ,,Rajta, beszélj! Hiszen áhítozunk mind hallani téged; ékesszózatu agg, te okos nagy dísze korunknak; rajta, ki volt Caeneus, mondd el, s hogy másnem mért lett, s hogy míly háboruból ismerted, míly viadalból, s rajta ki is gyzött, ha ugyan volt, rajta ki gyzött." Erre az agg így szól: ,,Noha gátol a lomha öregkor, s ifjan amit láttam, már gyakran fut ki eszembl, több, mire emlékszem. De bizony nincs semmise mégsem, melyre ersebben, bár harc közt s otthon is annyi minden történt már, hisz elég jut látni amannak, kit tanuvá sok mindennél tesz a hosszu öregség; kétszáz évem már tovatnt, ez a harmadik évszáz. Híres szép lány volt Elatosnak gyermeke Caenis, legszebb thesszál szz; több szomszéd város is érte

232

és a tiéd is (mert a hazádbeli volt, nagy Achilles), kérket küldött, akik t vetekedve kivánták. Vágyott volna talán Peleus is nászra e lánnyal: csakhogy már azidtt volt nászban része anyáddal, vagy megigérték már, hogy övé lesz; Caenis azonban férjet nem kívánt, egyedül járt mindig a parton, s ott Neptunus erszakkal leteperte (beszélik), majd, hogy az új szerelemnek örült már, kérdi az isten: »Mondd, mire vágyakozol; megadom, soha nem tagadom meg: válassz csak, mit akarsz!« (ugyanegy hír hírleli ezt is). »Nagy kérésem van,« felel , »sérelmem okozza: hogy sose trjek ilyet; tedd meg, hogy már ne legyek n: ez minden vágyam.« Mély hangon mondta a végs néhány szót; vélnéd, hogy e szókat férfiu mondja: így is volt; mert már bólintott rá a vizeknek istene, st tetejébe megadta, hogy t soha semmi meg ne sebezhesse, s fegyver vasa földre ne verje. Boldogan indult el; s azzal, mi a férfihoz illik, tölti az életet Atracides, peneusi parton.

233

A CENTAURUSOK ÉS A LAPITHÁK HARCA Hippodamét a merész Ixion gyermeke vette asszonyául, s felhbl-kélt vad népeket ültet asztalhoz, lombbal boritott barlangja ölében. Haemoni fbbekkel magam is köztük lakomáztam, és a tömeg zaja visszhangzott a királyi teremben. Zengik a nászhimnuszt, füstölnek az ünnepi lángok, s jön be a szép hajadon, s az anyák s a menyek körülötte, tündököl arca; szerencsésnek mondottuk is érte Pirithoust, de bizony csaknem megcsalt ez a jóslat. Mert teneked, dühödött Centaurok legdühösebbje, Eurytos, úgy, ahogyan bortól, úgy lángol a szznek láttán kebled, iker-mámor veszi rajtad uralmát. Már feldöntik az asztalokat, megromlik az ünnep, már a menyasszonyt hurcolják kifelé a hajánál. Eurytos Hippodamét, más azt, kire kedve kigyulladt, s kit lehetett, ragad el; mint megvett város, a barlang. Ni sikolytól hangos a ház; ugrunk fel azonnal mindnyájan, s legelbb maga Theseus: »Eurytos,« így szól, »míly téboly tört rád, hogy amíg én élek a földön, bántod Pirithoust, s botorul bántsz engem is evvel?« S hogy ne haszontalanul hallassa e szókat, a bajnok szétveri dúlt tömegük, s a rabolt lányt megszabadítja, nem felel az semmit (hisz menteni úgyse lehetne szóval az íly tettet), de a megmentre merészen fogja az öklét: s már a fejét s veri nagyszivü mellét. Volt a közelben véletlen sok domboru képpel ékes borkever; fölemelkedik evvel a roppant termetü Aegides, veti ellensége fejéhez: vérrögöt ökrend az, színbort és véle velt is torkából s a sebébl, és már rugdal az ázott földre hanyatt hullván. Kéttestü fivérei, hulltán földühösödve, kiáltoznak: »Fegyvert ide, fegyvert!« Bor buzdítja dühük; poharak röppennek elször, és a törs kancsók, s a nagyöbl nagy kerek üstök, mik lakomára valók voltak, most harcra, ölesre. Kezdi Ophionides Amycus: megfosztja a szentelt házat az ékeitl, föntrl ránt le elször egy lobogólángú gyertyákkal dúsdiszü tartót, ezt föltartja magasba, akárha lecsapni akarna áldozatul, szentelt bárddal, hószín bikanyakra, és Celadon lapithát veri homlokon, össze az arcát zúzza, csufítja, s a tört csontot belenyomja a húsba. Két szeme elszökkent, szétroncsolt orra behorpadt, szájpadlásának homorú közepére nyomódott. Pellai hs Pelates most tépi ki egy juhar-asztal

234

lábát, sújt az ölre, kinek leesik kebelére álla, fogát köpi, mit feketén fröccsen be a vére, s Tartarus árnyaihoz, másodszor sújtva, leküldi. Gryneus ott közel állt, vizsgálta a füstteli oltárt rettenetes szemmel: »Mért is nem harcolok ezzel?« mondja; s a fennlobogó lángú oltárt megemelve, lenditi legközepébe legott a vitéz lapitháknak, két lapithát lelapít, Broteast s közelében Oriót: ez Mycale fia, anyjáról mondják, hogy a holdnak két szarvát dala már sokszor leigézte ervel. »Büntetlen sose léssz, csak akadjon fegyver e kézbe!« Exadius harsan, s trnek leemel keze gyorsan egy szarvas-szarvat, mely fönn, fogadalmi fenyn függ. Ennek két ágát Gryneusnak szegzi szemébe: egy szeme ottmaradott felszúrva a szarv tetejébe, más szeme folyt le szakálla felé, s most véresen ott csüng. Rhoetus az oltárnak közepérl tép le hasábfát, mely tzzel lángolt, s vele jobbról sújtja Charaxnak vakszeme tájékát, rt fürtök fedte fejében. Mint a kiszáradt búzavetés, lángtól ragadottan égnek a hajfürtök, s a sebében sülve a friss vér szörnyít sziszegést hallat, mint hangzik a vasnak hangja, ha feltüzesül s pirosul, s teszi görbe fogóval felcsípvén a kovács, izzóan, a vályu vizébe: az meg a langyosodó vízben sziszeg és fütyül egyre. Tüskés fürtjeirl a mohó tüzet ez veri földre, és a terem súlyos küszöbét föltépi a földrl, vállán tartja, akár kocsiterhet; a súly maga mégsem engedi ellenségre kivetnie: társa, Cometes áldozatul vele hull, mellette, a szirtnehezéktl. Kedvet nem fékez Rhoetus: »Vigye erre a mersze.« mondja, »csak ezt kérem, minden haditársadat éppígy!« Majd tüzesült üszkét a sebébe taszítja be ismét, sújt három-négyszer hevesen koponyája hegyébe, varratain töri át, velejébe meríti a csontját. Euagrust, Cortythust támadja, Dryast is a gyztes; és hogy a pelyhesed arcú Corythus legelször földrezuhan, »Mit nyersz,« Euagrus szól, »ha e gyermek áldozatod?« De bizony Rhoetus nem hagyja a szólót szólni tovább: tombol s torkába taszítja hasábját s küldi a rt lángot torkából gyomra ölébe. S téged, büszke Dryas, kerget, csóválja az üszköt, már tefölötted is, ám téged sose ver le hasonló módon: míg örök öldökölésnek örül, te parázsló hosszu karót csapsz csontja közé, nyaka, válla tövébe. Felhördül Rhoetus, s - nehezen - kiragadja az üszkös csonkot a csontjából, s csörtet tova véreborítva. Orneus menekül s Lycabas, s jobbválla sebével fut tova véle Medon, s Pisenor, és vele Thaumas,
235

és aki lábával nemrég még mindeneken gyz, Mermeros is sebesült, sebe meglassítja a léptét; és Pholus, és Melaneus, meg Abas, aki vadkanokat ver, és ki e háborutól népét oly hasztalan óvta, Astylos augur, fut: s Nessushoz, a megriadóhoz szól: »Te ne fuss, vár rád a jövben a Hercules íja.« Eurynomus, Lycidas, s Imbreus sem tudja, s Areos már a halált kikerülni; Dryasnak sújtja le jobbja mindet ellrl. És téged, noha hátadat adtad, futva, te Crenaeus, szemközt ért harci-csapása: mert a nehéz vas, amint épp néztél hátra, bevágott épp a szemed közibé, hol az orr forr egybe s a homlok. Ekkora lárma között, bágyadtan minden erében, mélyen aludt s felocsúdni nem is volt képes Aphidas, lankadt markában kelyhet tartott teli borral, ossai medvének bundás brére borultan; Phorbas rápillant, s látván, hogy fegyvere nincsen, ujjaival markol kelevéz-szíjába, s eképp szól: »Idd Styx-vízzel a bort ezután!«, kicsikét se halasztja, lándzsáját a hanyattfeküv ifjúba szalasztja, és a nyakába suhant a fiúnak a vashegy kris. Torkából - a halált nem is érezhette - a vére éjfeketén zuhogott a kupába s a brheverre. Láttam Petraeust, dúsmakkú tölgyet akart épp földbl rántani föl; s hogy a törzsét általölelte s erre meg arra lazítva tövét, már-már kiemelte, Pirithous kelevéze betört bordái közébe, s vergd kebelét a kemény tölgyfára szögezte. Pirithous volt az, ki Lycust lekaszálta vitézül, Pirithous, ki Chromist, mondják: de olyan diadalmat egy sem adott neki, mint a Helops meg a Dictys eleste, mert a helopsi halántékon behatolt kelevéze, jobbfüle tájékán, s kiszaladt hegye balfüle mellett, Dictys meg lezuhant egy kéthegyü szirt magasáról, míg menekült remegn Ixion sarja dühétl, mélybebukott fvel, s testének nagy nehezével krisfát tört el, törzsét burkolva belébe. Bosszura száll Aphareus, leszakít egy szirtet a bércrl, s máris rá dobná; hanem t Aegeus fia csapja tölgy-ággal könyökön, nagy csontját széttöri rögtön, s már a haszontalanult testet nem akarja megölni, sem kedvet, sem idt nem szán rá, szökken azonnal büszke Bienornak hátára, mely eddig ugyan nem hordott mást, térdét bordáiba nyomja, sörényét balkézzel markolva, fejét és dühteli ajkát s büszke halántékát veri szét a csomós buzogánnyal. Tölgybuzogánnyal Nedymnost, s leteríti Lycopes dárdavett, s hull Hippasos is, mellét ki szakállal védte, lehull Rhipheus, magasabb, mint szálfa az erdn,
236

s Thereus, haemoni hegy tetejét ki bejárva, a medvét élve terelte, ha morgott is, foglyául a házba. Nem trhette tovább Theseus örökös diadalmát Demoleon: ki akart a sürbl, teljes erbl, egy nagy régi feny-törzset csavarintani tbl; ezt nem tudta, letörte tehát s rá így hajitotta. Theseus hátraszökellt, kikerülte a gyors hadifegyvert, mert Pallas rászólt (maga mondta, hogy így menekült meg). Mégsem esett le haszontalan ez; Crantornak, a hsnek torkát s balvállát s kebelét szétnyeste egészen: az apádnak volt fegyvernöke, bajnok Achilles, kit dolopok harcban vesztes fejedelme, Amyntor, Aeacidesnak adott: békéjük zálogaképpen. Látja e hst Peleus csúf sebtl szétszakitottan, s »Áldozatom, Crantor, deli ifju, te legszeretettebb, vedd!« így szól, s kriskelevézét Demoleonra küldi kemény karral s iszonyú szívbéli haraggal, oldalbordáin tör az át és csüngve a csontján rezg: az két kézzel rántotta ki, ám hegye nélkül dárdanyelét (ezt is nehezen), hegye állt a tüdben; fájdalom ad lelkének ert: nekifordul a hsnek sebzetten, s lólábaival löki-rúgja keményen. Visszaver pajzzsal patavágást, vissza sisakkal, védi a két vállát, kifeszíti elébük a kardját, egyet szúr marján s két mellet döf vele által. Phlegraeost s Hylest ezeltt sebzette halálra távolból, s közel Iphinoust s mellette Clanist is. Majd ugyanígy Dorylast, aki farkasbr-sisakot hord, s két nagy görbe ökörszarvat, mint bsz hadifegyvert, mely bíborszinü volt a kiontott vér folyamától. Néki (mivel lelkem nagy ert ad) »Nézz ide,« szóltam, »mennyire hitványabb szarvad, mint vaskelevézem«, s csóváltam gerelyem; nem tudta kerülni sehogysem, jobbját hát a sebet-váró homlokra emelte: átdöfi ezt s a kezét; két körben lárma; s a küzdt, míg inog és míg vad sebtl dl föld fele, Peleus (mert közel állt hozzá) hasa alján áthasitotta. Felszökken dühösen, beleit vonszolja ölében, ráhág arra, mi lóg, a tiport beleket kiszakítja, lába körül béllel, kiürült hassal lehanyatlik. Szép alakod sem menthet meg, deli Cyllarus, ekkor, hogyha ugyan szépség van az ílyformáju alakban. Pelyhesedett a szakálla, arany volt színe, aranyszín haj hulláma borult végig vállára, szügyére, arca vidám, bájos; nyaka, válla, s a melle, s a karja illik a mvészek sok dícsért mremekéhez, férfiuéi ezek; s lóteste se volt kicsikét sem hitványabb; képzelj hozzá nyakat és fejet, akkor Castorhoz méltó: homorú hátán az ülés jó,
237

domboru szép szügye volt. Feketébb szr rajta szuroknál, farka fehér mégis; tündöklik lába fehéren. Törzsébl sok n szeretett bele, ámde csak egy lett asszonya, Hylonome, akinél nem volt a berekben félig lóalakú nk közt kecsesebb soha egy sem; ez kedvességgel, szerelemmel, szívbeli szóval egymaga bírja urát, s oly dísszel, mely tud a kanca s n testen tündökleni: fürtjét rendezi fés, rozmarin és violák, koszorúzzák máskor a rózsák, máskor meg hószín liliom, mit a fürtjein átfon; napjában kétszer Pagasae forrása vizében mossa meg orcáját, s a folyóban kétszer a testét. És más nem csüngött, csak az ill s válogatott vad bre a bal mellén s balvállán köntöseképpen. Bennük a h szerelem: ketten kószálnak a bércen, barlangjukba együtt búnak; lapithák lakomáján részt közösen vettek, közösen vívták viadalmuk. Balról bsz kelevéz röppen (nem tudni, ki küldte), s kissé lentebb döf, mint mell és nyak kerül egybe, Cyllarus, át téged, kicsi sebtl sértve, de mégis meghidegült a szived, meg a tested, a dárda kihúztán. Hylonome a halódó hst hamar általölelte, ápolgatja sebét kézzel, s ajakára az ajkát nyomva, az elszálló lelket fenntartani vágyik; s hogy már látja: halott, szólal, de a lárma fülemhez jutni nem engedi végszavait, s ugyanabba a vasba dl maga is, férjére fonódva, halálba hanyatlik. Szinte ma is látom, ki a kétszer három oroszlán brét összecsomózva egésszé tette, ruhává, Phaeocomest: ember- s ló-testét íly ruha fedte; tuskót (két kétökrü fogat mit vonni alig jó) vetve ki, Tectaphos Olenidest veri fejtetejében; nagykörü nagy feje szétreccsen, s omlik ki a száján s orrlukain s a szemén s a fülén agya lágy kocsonyája, mintha aludttej foly, szívárog a tölgyfonadékon, vagy valamint must csorg rostán át, súlynak alatta, számos szk lukon át csöppen, s noha srü, kibuggyan. Én meg, amint ez amazt fegyvertl fosztani készül (tudja az édesapád), véknyába merítem a kardom mélyen. Amott feküszik Chthonius s vele Teleboas, kit kardom elölt: kétágu husáng volt fegyvere annak, ennek dárda; s a dárdával, lásd, megsebesített: itt van a jel! Noha régen esett, még rajtam a sebhely. Pergamumot bár akkor küldtek volna bevennem; hátráltatni a nagy Hectort - ha le nem verem - akkor tudtam volna! Dehát Hector nem is élt azidben, vagy még gyermek volt; ma meg engem gyöngit az aggkor. Hát Periphast, kéttestü Pyraethus hs leverjét említsem? S vajon Ampyxot? Négylábu Echeclest
238

arcba ki döfte amott, hegynélküli somgerelyével? Földre pelethroni hs Macareus - mellébe rudat vert dönti Erigdupust; s emlékszem még a gerelyre, mit Nessus hajitott, s ágyékon döfte Cymelust. És sose véld, hogy az Ampycides Mopsus csak örökké dalt zengett s jósolt: mert Mopsus verte Hoditest földre gerellyel, kétalakút, s épp szólni kivánót: nyelvét álla fölé, s állát torkára szögezte. Ötre hozott Caeneus véget; Styphelusra, Bromusra, Antimachus s Elymus hullt még s nagybárdu Pyracmon: s bárha sebükre nem, emlékszem számukra, nevükre. Emathiei Halesusnak, kit a karja levert volt, vértjében száguld Latreus, nagytestü, növésü: korban öreg s fiatal közt állt, de ers fiatalként vív a csatán, a halántékát tarkázta az sz haj. Pajzzsal volt ékes, karddal, macedon gerelyével, mindkét hadra emelve szemét, megrázta keményen fegyvereit, szökkenve patán kört mért a fövenyben, s íly szavakat zuditott dicsekedve a híg levegbe: »Caenis, trjelek én? Hisz örökké asszony, örökké Caenis léssz te nekem. Születésed módja nem int-e, vagy nem is emlékszel, micsodás tett hozta jutalmad, s férfiu-álalakod milyen áron nyerted el egykor? Lásd, mire is lettél, s mit trtél, lásd: guzsaly illik, menj, a kezedbe, kosár; fonalat sodorintson az ujjad; férfinak engedd át a csatát.« Caeneus neki, míg így hányja magát, kelevézt futtában szúr a szügyébe, ott, hol a ló s ember ntt egybe. De kíndühitetten csapja ez arcba a phyllosi hs fiatalt gerelyével. Nem másképp ugrott el a hegy, mint jég a födélrl, vagy homorú dobnak brén ha piciny kavics ugrál. Szembeszökik vele most, be akarja meríteni kardját, küzdve, kemény véknyába: s a kard sehogyanse hatol be. »Most mégsem menekülsz! Leterülsz kardom közepétl, mert hegye eltompult«, így szól, s rézsút be a kardot készül nyomni, kinyújtja kezét, átfogja a véknyát. Most a csapás csikorog, mint márvány testre ha csattan, s pattan az érc-kardél szanaszét, ahogy éri a brét. Sértetlen testét miután kedvére mutatta, »Rajta!« kiált Caeneus, »kísértse vasunk a te tested!« S marjának mélyébe meríti a markolatáig végzetadó kardját, és megforgatja belében vaktában, kézzel, sebeket szaporítva sebekre. Ekkor a kéttaguak vad lármát verve rohannak, fegyverüket már mind vetik és viszik arra az egyre. Visszaverdik a vas: vágatlan, vérkinemontva áll Elatos fia, hs Caeneus, sok ütésnek utána. Bámult mind e csodán. »Ó jaj, míly szörnyü gyalázat!« Monychus így harsan. »Mindünkön gyz ez a férfi,
239

bár nem is az; de biz az, nem kis tettekkel elérte, és mi vagyunk, aki régen. Mit is érnek e roppant nagy testek, ketts nagy ernk, s hogy két deli lénynek tette a természet testünk nemes ötvözetévé? Istenn sose szült minket, sose volt a mi nemznk Ixion, ki a nagy Junót is merte remélni, istennt: hiszen ím, seregünkön gyz ez a félhím! Szirteket és fákat, gördítsetek ormokat erre, üssétek ki ers lelkét erdk tömegével! Torkát nyomja el az: súly végez véle, ha seb nem.« Szólt, s egy fát, mit az rjöng Auster kicsavart volt, megmarkolt s nagyers ellenségükre vetette; példát így mutatott; hamarost megmeztelenült már Othrys a szálfáktól, s nem volt már Pelion árnyas. Caeneus most, betemetve a súlyos fák tömegétl, hányja magát ama tölgyek alatt, és tartja a halmot izmos vállával, de mikor feje s ajka fölébe n a teher, s levegt sem tud már venni az orrán, roskadozik, majd hasztalanul kíván föl a légre törni megint, lesodorni a sok fölibé hajított fát; máskor meg mozdul, valamint láthatjuk az Idát, ott ni, amint meg-megrázkódik a föld remegésén. Végét nem tudjuk: hír kélt olyan is, hogy a testét Tartarus-árnyakhoz taszitotta le végül az erd; Ampycides mást mond: látott a halom közepébl rttollú madarat röppenni a híg levegbe, mit legelbb akkor láttam, legutolszor is akkor. Ezt amidn meglátja, miként szemléli a tábort, s mint szárnyal lassan, s dalol is, dala messzire harsan, Mopsus nézi nagyon, szeme-lelke nyomábaszegdik, s így szól: »Üdvözlégy, lapithák nagy dísze, te hajdan nagyszer férfi, de most csoda-röptü madár, deli Caeneus!« Mopsus mondta, tehát hisszük: harag ébred a gyászból, mert nehezen trjük, hogy olyan sokan egyre rohantak; s nagy fájdalmunkat sose sznünk veszteni vassal, míg a halál, a futás meg az éj nem hordja el ket."

240

PERICLYMENOS Míg félember Centaurok s lapithák viadalmát mondta Pylos fejedelme, nagyon fájt Tlepolemusnak, hogy sosem emliti Alcidest; hallgatni nem óhajt, szól: ,,Be csodálom, öreg, hogy már feleded, mi dicsség volt ott Herculesé; hisz apám elmondta nem egyszer, hogy maga volt, ki a felhnek fiait leigázta." Szólt a Pylos-beli hs szomorúan: ,,A búra miért kell emlékeztetned, mért tépsz föl rég-behegedt gyászt, mint sértett meg apád, és én mint gylölöm érte? Istenek! hihetetleneket tett, és a világot érdeme megtöltötte, de bár le lehetne tagadnom; hát hisz Deiphobust se dicsérjük, Polydamast sem, még Hectort sem: az ellenséget ugyan ki dicsérné? Egykor apád, bizony , Messenét verte le földig, s két vétlen városra vonult: Elisre, Pylosra, otthonom isteneit vassal, támadta tüzekkel; s hogy másról, akit ott leterített, szót ne is ejtsek: Neleusnak voltunk kétszer hat szép fiusarja; egy híján kétszer hatot ölt meg Hercules akkor; én túléltem e vészt; s értem minden diadalmát: veszte Periclymenusnak volt csak bámulatos, ki ölteni, váltani tudta, ahogy csak akarta, alakját, mert neki ezt Neptun, Neleus nemzje, megadta. miután öltött sokszáz alakot, de hiába, váltja magát szárnyassá, mely viszi görbe karommal gyakran a villámot, mit kedvel az istenek atyja; horgas csrével - mert élt e madár erejével s kampós karmaival szaggatta a férfiu arcát. Túlbiztos nyílhúrt von rá Tiryns daliája, és belel, míg felhk közt viszi könnyen a testét és levegben leng, szárnyának fönti tövébe; szerteszakadt - sebe bár nem súlyos - számos idegszál, elgyöngült a madár, szárnyat rebbentene, nem száll, földrezuhan, bágyadt tollával a légbe fogózni nem tud; a nyílvessz, mely csüngött könnyen a szárnyán, gyors zuhanás nagy súlyától mellébe magától nyomta be vas-végét, s balról átfúrta a gégét. S most döntsd el te, magad: dícsérnem kell-e apádnak tetteit, ó, te derék, te Rhodos deli gályavezére. Nem többel: csönddel veszem én csak rajta a bosszum drága fivéreimért: de veled sose vész a barátság. Ezt mondotta tehát Neleus fia mézes ajakkal; Bacchus ajándékát itták ismét, szava szntén, majd kerevetrl keltek; az éjt megkapta az álom.

241

ACHILLES HALÁLA S most, ki szigonnyal a kék habokat szelidíti, az isten, bús, amiért fia átalakult phaethoni madárrá, szívbl meggylölte ezért a goromba Achillest, s ellene túlságos haragot táplálva dühöngött. És hogy a háboru dúlt már majdnem kétszer öt éve, nyíratlan Smintheust e szavakkal kérdi felle: ,,Ó, te fivéremnek fia, mind közt legszeretettebb, Trója hiú falait hajdanta ki vélem emelted, hát sóhajtásod sem kél, mikor omlani látod? Vagy nem búslakodol, hogy a védk nagy sokaságát vas végezte ki? Hogy - ne akarjam mondani mindet Hector hs árnyát vonszolják városa alján? S , az a vadszív, a csatáknál vérboritottabb, még ma is él, a mi nagy mvünk dúlója, Achilles. Jutna kezemre hiszen: szigonyom, megtudja, mit érhet, akkor; azonban, mert nincs mód vele megverekednem, titkon sújtsd le, mikor sem véli, se várja, nyiladdal!" Bólint erre - saját s nagybátyja haragja hevíti Delius, és indul, fellegboritottan, a trószok tábor-irányában, s ott látja a harc viharában hetyke Parist, mint szór itt-ott nyilakat kicsinyekre; fölfedi néki magát mint istent: ,,Névtelenekre mért is vesztegeted vesszd? Ha a népedet óvod, Aeacidesra, fivéreidet bosszulva, nyilazzál!" Mondta, mutatta a Pelidest, aki trósz daliákat döntögetett vassal, s fordítva felé Paris ívét, végzetadó jobbról röpitett bizonyoshegyü vesszt. Hector veszte után ez adott csak az agg Priamusnak felderit örömöt. Sok hs leverje, Achilles, egy görög asszonynak remeg rablója levert hát! Már ha a vesztedet asszonyi kéz kellett hogy okozza, fejszét vártál volna a Thermodon vize melll. Már a phrygek riadalma, pelasgok nagynevü óvó dísze, az Aeacides, ki fölött soha senkise gyzött, égett: lángot adott, aki fegyvert egykor, az isten; már hamu; lám, a vitéz, a hatalmastermetü hsbl, csöpp hamu lett, mely egészen meg sem tölti az urnát, hs neve él mégis, mi betölti egészen a földet. Ez mértéke dicsségének, ez az, mi a hshöz méltó: Pelides sose sllyed a Tartarus-árnyba. Vértje pedig, hogy megtudhasd, ki viselte e vértet, harc oka lett, fegyvert fegyverzete küzdeni késztet.

242

Nem meri Tydides követelni, sem Oileos Aiax, sem kisebb fia Atreusnak, sem a korban, a harcban els; mások sem: Telamon fia lép csak elre és Laertesé, oly ersen bízva magában. Terhet a Tantalides s haragot hárít tova: minden argosi hadvezett megidéz tábor-közepére, tárja elébük a pert, ítéljék k meg a fegyvert.

243

TIZENHARMADIK KÖNYV

244

VITA ACHILLES FEGYVEREIÉRT. AIAX Ültek a hadvezetk, körülöttük a harcosok álltak, s szóra emelkedik ott hétrétegü pajzs ura Aiax; mérge türelmetlen, mint mindig; nézi mogorván Sigeum partját, s a hajók seregét is a parton, nyújtja elre kezét, s így szól: ,,Jupiterre! E gályák rendje eltt perelünk, s ki velem mérkzik - Ulixes! Hector lángja ell sose volt rest visszavonulni; azt én fogtam fel, s én ztem messze fellük. Többhasznú, ha ravasz szókkal vívod viadalmad, mint ha kezed harcol; de nekem készségem a szóra, s nincs neki tettre, tudom: hisz amit magam én csatasíkon érek a küzdésben, bizony annyit ez itt a beszédben. Csakhogy a tetteimet minek is sorjázni, pelasgok, nékem; hisz láttátok jól; de regélje Ulixes mit maga tett, mire még tanu sincs, amirl csak az éj tud! Nem tagadom, nagy a díj, de veszít értéke, ha érte a vetélytársam: nem büszke, ha elnyeri, Aiax, azt, s ha akármi nagy is, mit Ulixes vágya remélt már. Ebben a percben, igen, nyertes lett ebben a perben, mert ha legyzöm is t, tudják: velem állt viadalra. És ha vitézségemben akár kétkedni lehetne: régi nemességem kiemel, Telamon ivadékát; volt s Hercules az, ki bevette a trójai bástyát, és Colchis peremén kikötött pagasaei hajóval; apja meg, Aeacus, ott ítél sok hallgatag árnyon, Sisyphos Aeolidest hol súlyos szikla szorítja; legmagasabb Jupiter sarjának vallja, fiának, Aeacus sömet: így Jupitertl harmadik Aiax. Mégis, e szép eredet peremet ne segítse, achivok, hogyha a bajnok Achilles is nem származik onnan: testvér , testvéri e kincs! Te, ki Sisyphos által lettél, és ravasz és tolvaj, mint maga, mért is kívánsz így közibé keveredni az Aeacidáknak? S mert hamarabb, mint fölfedtek, fegyverbe siettem vesszem e fegyvereket, s inkább az kapja meg ket, fegyvert legkésbb ki fogott, s halogatta a harcot, színlelt rültséggel, amíg egy jobbeszü nála, - csak maga ellensége! - le nem leplezte a gyávát: Naupliades, és nem hurcolta ervel a harcba? Mert egyet sem akart, megkapja a legkitünbbet: s én az örökségem s tisztségem is érte veszítsem, és csak azért, amiért elsk közt szálltam a vészbe? Bár lett volna bolond, vagy hitték volna valóban: akkor ugyan sohasem jön a phryg várhoz seregünkben, hogy vétekbe vigyen! S téged, Poeas fia, akkor

245

nem tett volna ki vak vétkünk Lemnos szigetére! Erdei barlangban hol, hallom, jajpanaszoddal sziklákat lágyítsz, s kéred Laertiadesra érdeme díjául, mit megkap, hogyha van isten. Most pedig , ki velünk esküdt föl e várviadalra, társ-vezetnk, ó, jaj, ki utódként Hercules íját hordja, betegségtl, éhségtl összetöretve, étket s mezt madaraktól nyer, szárnyasra lövöldöz vesszeivel, mik a trójai vár vesztére jelöltek. S legalább él, hisz soha nem kísérte Ulixest; hátrahagyatni be vágynék így a szegény Palamedes: élne hiszen, vagy nem lett volna halála gyalázat; kit - nagyon emlékezve, hogy leplezte le egykor megvádolt, hogy elárult; és aranyat mutatott fel, mit maga ásott el, hogy a bnt hazugul bizonyítsa. Hát vagy számkivetés, mivel árt minekünk, s mikor az nem: gyilkosság! Így küzd, evvel riadalmas Ulixes. Ékesszólásban h Nestort verje le ámbár, nem hiszem el neki, hogy Nestort elhagyni a harcban nem vétek; pedig esdett, úgy hívta Ulixest, mert lova megsebesült, maga kortól elnehezült volt, ez pedig t odadobta; nem én költöttem e vétkét, tudja a Tydides, aki szólította nevén is többször a megszaladót, korholta a gyáva barátot. Látnak az égilakók mindünket tiszta szemekkel! Majd, ki nem adta, segítséget kér; s mint ahogy mást, úgy el kellene hagyni: hisz épp adta e törvényt. Bajtársakra kiált: ott termek, látom a rémült sápadozót, remegt, a haláltól annyira félt; pajzsom ráboritom, fektében véle megóvom, s megmentem tehetetlen lelkét (nem nagy az érdem). Hogyha kitartasz e mérkzésben, jjj oda vissza: ellenség elibé, sebesülten, örök remegésben: bújj el a pajzsom alá, azután küzdj ellenem onnan! S hogy kisegítettem, ki sebétl állani sem tud, úgy fut el onnan, hogy sebe sem gátolja futását. Hector megjelenik, s vele, küzdeni, égilakók is; s merre csak elszáguld, nemcsak te ijedsz meg, Ulixes, még aki bátor, az is: rohamában olyan riadalmas. t, aki ujjongott sikerében az öldökölésnek, távolból iszonyú kvel hátára vetettem; t, aki egyvalakit hívott fel párviadalra, vállaltam: s hogy a sors rám essék, kérte imátok, és elnyerte, achiv daliák! S ha talán e csatának végét kérdezitek: nem gyzött rajtam a bajnok. Tzzel a trójaiak törnek, vassal, s Jupiterrel gályáinknak: ugyan hol van bszáju Ulixes? Én biz e mellel ezer gályát megvédtem, amellyel visszahajózhattok: most fegyvert adjatok értük!
246

Szólhatok-é igazat? Rólam száll majd a dicsség rájuk elbb, mint róluk rám, közös úgyis a hírünk; Aiaxért ez a vért, nem e hs verseng ma a vértért. Hozza el Ithacus Rhesust, nyúlszívü Dolonnal, s Priamides Helanust, az elorzott Palladiummal: nappal mitsem tett; s Diomedes nélkül ugyan mit? Hogyha e fegyvereket megnyerheti íly kicsiny érdem, osszátok ketté, s Diomedes kapja a többet! Ez mire jutna velük? Csak az óvatlanra szokása csapni, de rejtve, sosem fegyverrel, csak csupa csellel. Már a sisaknak aranysugarú ragyogása azonnal fölfedné cseleit, sose lenne a leshelye biztos; s Dulichion-beli f az Achilles harci-sisakját úgysem bírja el; és kelevéze, a Pelion-adta, jaj be nehéz kelevéz is lenne e gyáva karoknak! s melybe a mindenség van vésve, a pajzs, sosem illik oly balkarra, mi csak remegn tolvajlani termett: mért is akarsz oly ajándékot, mi csak összenyom, álnok, mit ha talán tévedtében neked ad az achivság, lesz amiért leterítsen a trósz, nem amért ijedezzék; még, amivel mindíg gyzöl, félénk, te, futásod, még az is elnehezül, ha a vállon ekkora súly ül. Tedd hozzá: pajzsod, mely alig látott viadalmat, sértetlen; s az enyém, min ezer lyuk tátog a sok-sok fegyvertl, már szükséges, hogy nyerjen utódot. Végre minek sok szó? Tegye csak tett, lássuk, a próbát! Vessük a hs vértjét sürüjébe a trójaiaknak; hozni parancs küldjön; s aki hozza, kezére kerüljön!" Így végzett Telamon fia, és zúgott a szavára körben a népsokaság; s Laertes hs fia felkélt, és a szemét kissé le a földre sütötte, utána néz a sereg vezetire, végül hangra nyitotta ajkát, és kellemtelenül nem folyt a beszéde. ,,Vágyatok és vágyam ha eléri, pelasgok, a célját, nem kélhetne vitánk, kire szálljon örökbe a fegyver: fegyvereid tieid, s te miénk volnál ma, Achilles; csakhogy az ádáz sors miután elorozta mitlünk," (és a szemét, valamintha a könnye omolna, törölte) ,,volna-e jobb, ki követhetné örökében Achillest, mint aki által lett seregünk követje Achilles? Tompaesznek látszik (az is), sose hozza a hasznát, ez, s ne a káromat az, hogy eszem van, mit javatokra sokszor használtam; s ez az ékes szóm se, ha ékes, mely gazdájáért csak most szól, értetek eddig, keltsen irígységet; kiki tartsa meg azt, mi erénye. söket és törzset, s mi amúgysem mve magamnak, én magaménak alig tartok; de, ha Jupiternek dédunokájául mondotta magát, bizony én is vérébl lettem, s messzebbrl én se születtem:
247

Laertes az apám, Arcesius annak az apja, annak meg Jupiter, s egy sem volt számüzetésben; édesanyám révén Cyllene istene által szinte nemes vagyok én: két ágról isten az söm. Mégsem, amért az anyám révén nemesebb születésem, és nem, amért az apám testvérvért ontani nem kélt, kérem e fegyvereket: de legyen vezettök az érdem; Aiax érdemél valahogy ne vegyétek azonban, hogy Peleus s Telamon testvér volt; úgysem a vérség kell, hogy e fegyvert nyerje nekünk, de a harci vitézség! Vagy, ha rokonság kell, ha kutatjuk a legközelebbit, apja is él, Peleus, s ugyanúgy fiugyermeke, Pyrrhus: mit keres itt Aiax? Scyros Phthiába e dísszel! S vére Achilleshoz Teucert ugyanúgy köti, mint t: kéri e fegyvereket? S megkapná, hogyha kivánná? S mert csak a tetteknek tárul prén viadalma, én többet tettem, semhogy fel tudjam e percben mondani mind, de azért sorolom szép rendben, amint volt. Tudva elre a Nereus-lány, hogy gyermeke meghal, ni ruhát ad rá, és rászed e ni ruhával, mely férfit rejt, mindenkit, s Aiaxot is éppúgy. Férfiszivet vonzó fegyvert elegyítek a ni áru közé, s a vitéz ifjú még el se vetette ni ruháját, s már pajzsot, már harci gerelyt fog; s »Istenn fia,« ezt mondom, »porig omlani rád vár Pergamus! És habozol? Mért késel rontani Tróját?« Megragadom s vezetem bátor tettekre a bátrat. Tettei tetteim így: én gyztem a harci gerellyel Telephoson, s mikor esdett, tlem nyerte az írt is; hogy Thebae rom, az én mvem; Lesbost, Tenedost is, Phoebus városait: Chrysét, Cillát s vele Scyrust, én foglaltam el; és Lyrnesos bástyatetit, jobbom verte le így, s rombolta egészen a földig. Mást ne is említsek: ki megölte a vadszivü Hectort, azt ugye én adtam; s vele így vesztét a vitéznek. Fegyvert fegyverekért, az Achillest fölfedezkért, kérek: az élnek nyújtottam, kérem a holttól. Hogy minden danaost egynek gyötrelme hatott meg, s Euboeában ezernyi hajó töltötte meg Aulist, s vártuk a jó szelet és nem jött, vagy szembefuvó kélt, és Agamemnónt bsz jóslat kénytette ledöfni ártatlan lányát, vérrel kérlelni Dianát, s nem akarta, harag kélt benne az istenek ellen, s bárha király - apaként lágyul szive, én a közösség haszna felé fordítottam szavaimmal a lelkét: (nézze el Atrides; megvallom:) szörnyü nehéz volt vinnem e pört, hisz a bírónak szive részrehajolt volt. Mégis a nép java t rávette, jogarja, fivére, arra, hogy ezt a dicsséget, vérén, de elérje.
248

Majd a leány anyját (oda küldtek) kell szavaimmal rászednem, nem rávennem; ment volna csak Aiax, hát a szelet várnák még most is az árva vitorlák. Ilion is látott, oda mentem büszke követként, Trója tanácsházát láttam, termébe hatoltam, hsökkel tele volt az még; meg nem riadottan vittem ügyünket, amit rám bízott mind a görögség; megvádolva Parist, kérem Helenét meg a kincset; és Priamust s vele Antenort meggyzöm, a hívét. Ám Paris és a fivérei és rabló követi, vad kezüket csak alig tartják - te tudod, Menelaus, mert els napján veled osztottam veszedelmed. Hosszú lenne elszámlálnom, amit kezeimmel s hoztam az elmémmel jó hasznot a háboru hosszán. Kezdeti harcok után bástyái mögé behuzódik hosszan az ellenség, nem akadt nyílt összecsapásra alkalmunk; s csaknem tíz év, mire újul a harcunk; mit tettél közben, te, ki mást, mint küzdeni, nem tudsz? Volt-e haszon benned? S kérdezd, én mit cselekedtem: ellenségre lesek, sáncot köritek seregünknek, hosszú háboruban türelemmel trni tanítom társaimat, s hogy mint szerzünk élelmet a hadnak, s fegyvert mint fogjunk; s hova küldenek, indulok egyre. Juppiter álomképet küld csalfán a királyhoz, s háboruját, mit megkezdett, vele abbahagyatja. Mentheti ezt a király azzal, ki sugallta; de Aiax ellene szóljon, Pergamumot követelje leverni, s harcoljon, hisz tud! Féket mért nem vet elébük? Fegyveresen példát mért nem nyújt kósza tömegnek? Nem sok amattól ez, ki örökké oly nagyokat mond. Mit? Maga is szaladott! Láttam s resteltem eléggé, mint fordítsz hátat s igazítod - szégyen! - a vásznat; »Mit tesztek?« szóltam rögtön, »Megvesztetek-é mind, társak, a már-már meghódolt Tróját idehagyni? Csak szégyent visztek haza hát, tíz év tovatntén?« Így meg ilyen szókkal, hisz szónok lettem a kíntól, visszatereltem a gályáktól magam én a futókat. Hívja az Atrides gylésbe a még remegket: s lám, száját Telamon fia most sem merte kinyitni, bezzeg merte gyalázni a had fejedelmeit akkor Thersites, de meg is büntettem a szemtelen embert! Fölkelek, és az ijedteket is verekedni hevítem; harcierényüket új életre riasztja a hangom. Hát amit ez látszott késbb cselekedni vitézül, én tettem - mivel t én hoztam vissza futásból. Végre: melyik danaus dícsér, társul melyik is kér téged? Mert vélem Tydeus fia közli a tervét, bennem megbízik; s bízik, ha a társa Ulixes. Nem kicsiség sokezernyi görögbl lenni az egynek,
249

kit Diomedes hív! Nem a sors sorsolt ki az útra: ám megvetve az ellenség meg az éj veszedelmét, azt a phryget, ki hasonlót, mint mi, akart, leterítem, azt a Dolont; nem elbb mégsem, mieltt ki nem adja s nem fedi föl mindazt, mit az álnok Trója kitervelt. Mindent megtudtam, nem volt mit kémlenem immár, visszavonulhatnék, az igért dícséret enyém már; mégsem volt ez elég, Rhesus sátrába megyek még, s tábora legközepén megölöm s vele sok haditársát, zsákmányolt szekeren kerülök haza gyztes erben, mint diadalmeneten, mivel azt, mire vágytam, elértem. Ellenség követelte e hs lovait, s csak egy éjért; s fegyvereit nem kaphatom én? Még jobbsziv Aiax! Mondjam-e, hogy Lycie-beli Sarpedon csapatát is szétkaszabolta vasam? Sok vérrel vertem a földre Coeranos Iphitidest, azután Chromiust meg Alastort, Alcandrust, Haliust, Prytanist és véle Noemont; Chersidamasra, Thoonra a vészt én vittem ugyancsak; Ennomos is, kit a sors zött, és véle Charops is, s már kicsinyebb nevüek kezem által hulltak a várnak bástyatövében. S polgárok, van harci-sebem sok, büszke helyen; sose higgyétek pusztán a szavamnak, lássátok!" széthúzta mezét, s így mondta ki: ,,Íme, itt van a mell, mely a vészt veletek vállalja szünetlen! Míg Telamon fia egy csepp vért nem adott ezidáig értetek, ennyi idn át sem, sértetlen a teste! Mit számít mindez, mikor dicsekedhetik azzal, hogy Jupiterrel s Trójával harcolt a hajókért? Így volt nem tagadom (kicsinyíteni úgyse szokásom semmi igaz tettet), de ne mondja, hogy egymaga tette, és a dicsségbl, mi közös, részt nektek is adjon; Actorides, az Achilles-vérttl óva, zavarta messze a trószt, másképp a hajók s véd odaégnek. S azt hiszi, Hectorral csakis mert volna kiállni; és a király, s a vezérek, s én? Ezt szinte feledné , ki kilencbl lett sors által a harcra jelölve. S végül a vége mi lett, te vitéz, ama párviadalnak? Hogy Hector meg sem sebesült, sértetlen odébbállt! S én a szegény, míly kínok közt emlékszem a napra, melyen a hellének védfala dlt el, Achilles! Engem ugyan sem a könny, sem a gyász, sem a félsz nem ijesztett attól el, hogy a holt tetemét fölemeljem a földrl: s testét, íme e két vállon hordoztam, e vállon, s véle a fegyvereit, miket immár hordani vágyom. Van nekem arra erm, hogy ilyen súlyt hordani tudjak, s tudja a tiszteletet lelkem, mit kapna, becsülni: vajjon azért esdett kék anyja a hs daliáért, íly nagy ajándékot hogy majd, íly mesteri mvet, mit magas égbl nyert, tompulteszü, vadszivü harcos
250

öltsön fel? Ki nem ismeri véseteit sem a pajzsnak, Oceanust, földet, s a magas menny csillagait mind, Pleiasok, Hyasok rajait, s Arctost, mely a vízbe nem merül, Orion kardját, várak seregét sem: fegyvereket követel, miknek nem is érti a rajzát! Korhol, amért harcunk bajait hosszan kikerültem, s hogy késn kezdtem hadatokban a munkatevésem? Hát nem látja, hogy így vádolja a bajnok Achillest? Tettetnünk vétek? Mindketten tettük e vétket. Késnünk bn? Itt voltam elbb, mint , a csaták közt. Engem a h n késleltet, h anyja Achillest, kezdetid az övék, ami j azután, a tiétek: nem félek, ha talán nem tudnám védeni vétkem; is tette, a nagy: de amazt fölfedte Ulixes bölcs elméje, nem Aiax hozta a fényre Ulixest. Ostoba nyelvvel amért énrám így ontja a sértést, csak ne csodáljuk, hisz szégyent szemetekre is így vet. Csúfság, hogy hamisan vádoltam volt Palamedest? S hát ti, kik t elitéltétek, díszt nyertetek ezzel? Csakhogy Naupliades nem tudta a szembetün bnt menteni, azt a nagyot, s hozzátok nemcsak a hír ért: láttátok díját szemetekkel a vesztegetésnek. S hogy Poeantiades Vulcanusi Lemnoson él most, az sem az én vétkem; védjétek a tetteteket ti, hisz ráálltatok; én javasoltam az ottmaradását, megvallom, hogy a harc meg az út nagy terhe ne nyomja, s kísérelje kemény kínját könnyíteni nyugton. Szótfogadott - s most él! Jóságból tettem e tettem, s bár ez is éppen elég: tetejében megsegitettem. S mert jósok hívják, hogy e várat véle lerontsuk, érte ne engem küldjetek el: Telamon fia jobb lesz: ékes szózattal szelidítse meg azt a haragtól s kórtól rjöngt, fortéllyal csalja mihozzánk. Visszafelé Simois hamarabb folyik, Ida elbb lesz lombtalan, és hamarabb segitik Tróját az achivok, mint kebelem sznjék cselekedni az érdeketekben, vagy, danaók, bárgyú Aiax esze hasznotok adja. Csak gylöld a királyt, seregünket, s engem is, átkozz egyre, Philoctetes, ádázul idézz a fejemre minden bsz átkot, kívánd, hogy a sorsom elébed vessen, s hogy dühösen testembl merd ki a vérem, s mint a hatalmamban voltál, legyek úgy a tiédben: mégis elédlépek, s ráveszlek, hogy gyere vélem; és úgy nyerjem meg nyilaid, ha segít a Szerencse, mint ama dardán jóst el tudtam fogni cselemmel, mint ahogyan Trójának sorsát fejteni tudtam, mint Phrygie-beli, ellenség-rejtette Minervát megkaparintottam. S Aiax vélem vetekednék? Jóslat szólt: e szobor nélkül ki se gyzi le Tróját!
251

S hát hol a hs Aiax? Hol vannak dölyfös igéi annak a nagy hsnek? Mért félsz? mért merte Ulixes akkor az rhelyeket mély éjben szelni keresztül, és vad kardokon át áthágni a trójai bástyát, s fellegvárba hatolni, s az úrnt, szent küszöbérl, ellenség tömegén áthozva ragadni mihozzánk? Végbe ha nem viszem ezt, Telamon fia , be hiába hordana hétbikabrpajzsot mindmáig a balján. Nékem Trója fölött az az éj diadalmat adott már: gyztem Pergamumon, lehetvé téve bevennünk. Tydidest, ki az én társam, ne akard mutogatni, mormolgatva, nekünk; volt része, no persze, e tettben! ám egyedül te se voltál, míg pajzsoddal a gályák védelmét adtad: csapatod volt, nékem ez egy társ. És ez tudja, hogy az, ki okos, több, mint aki bajnok, s hogy nem a gyznitudó karnak kell kapnia díjat, mert másképp maga is kérné; s Aiax, a szerényebb, vadszivü Eurypylus, s hs Andraemon fia véle, s Idomeneus, aki egy földön született vele, szintén, Meriones, s a nagyobb Atrides öccse is éppúgy: bajnokok k, nálad csatavész közt egy se silányabb, míg a tanácsban utánam jönnek! Jobbod a harcban hasznos; eszed tompult, azt sokkal jobb, ha vezérlem. Ész nélkül van erd; hanem én a jövbe tekintek; tudsz harcolni, de énvélem választ ki idt rá Atrides; hasznot csak testtel hajtasz a hadnak, én lelkemmel is; így kormányos, amint evezsnél több a hajón, s ahogyan harcosnál több, ki vezérel, annyival én nálad, hisz a szív, ami mindig ersebb testünkben, nem a kéz: az er ott fészkel a szívben. Hát, fejedelmek, a díj azt illeti most, aki rzött sok hosszú évig gondban s igaz aggodalomban, érdememért kapjam kezetekbl ezt a jutalmat. Munkánk célba talált: tovalöktem a sors akadályát: Trója lerontását lehetvé téve, bevettem. Most a reményre, mi mindünké, Trójára, mi omlik, s isteneinkre, kiket Trójától vettem el épp most, s arra, amit bölcsen ha talán még kellene tenni, s arra, amit bátran s gyorsan kell még cselekedni, végzete Trójának ha talán új tetteket áhít, el ne feledjetek! És ha nekem nem juthat e fegyver, adjátok neki hát!" s a magasba mutatja Minervát. Hajlik e szókra a sok vezet; s hogy mit tud, a szép szó, most kiderült: a vitéz vértjét ékesszavu nyerte. Az, ki vasat, lángot, Hectort, Jupitert is elégszer feltartott, feltartani most nem tudja haragját; kin sose gyztek, a kín gyz rajta: kirántja a kardját, s ,,Ez csak enyém! Vagy Ulixes tán követelheti ezt is?" szólt, ,,Magam ellen kell fordítanom; ó be gyakorta
252

ázott phryg vérben, most hát ázzék az enyémben, Aiaxot ne akadhasson, ki legyzi, csak Aiax." Szólt, s kebelébe, mely ott, hol vas sebesíteni tudta, most legelbb sebesült, beledöfte a vészteli kardot. Mélyrehatolt az acél, keze már nem tudta kihúzni; vére vetette ki; és a talaj veresülve e vértl, zöld gyepbl sarjaszt bíborragyogásu virágot; ezt legelször az Oebalius sebe szülte világra; ifjút s férfiut is jelöl bet van közepébe írva a szirmainak: neve ennek, jajszava annak.

253

HECUBA Hypsipyle s a neves Thoas országába, a férjek mészárlásáról hírhedt tájékra, a gyztes vásznat a Tiryns-béli vitéz nyílvesszeiért bont. S hogy gazdástul a hs görögökhöz hozta el ket, végre a végét hozta velük nagy háborujuknak. Trója ledl, Priamus pusztul, Priamus felesége mindez után odaveszti szegény már emberi képét, és új hang rémít idegen levegt: ugatása, hol szk partba szorul hosszú-vizü Hellespontus. Ilion égett, s még nem aludt ki egészen a lángja: Juppiter oltárába ivódott agg Priamusnak vére; leánya pedig, Phoebus papnje, hajánál húzatik, és tenyerét - de hiába - az ég fele tárja. Dardán édesanyák s istenszobrot ölelnek, míg lehet, és a kigyúlt szentélyben várva a sorsuk, lesznek gylöletes zsákmány gyztes görögöknek; Astyanaxot a bástyáról, honnan be gyakorta nézte (amint neki anyja mutatta), hogy apja miképpen harcol az si hazáért s érte, a mélybe vetették. S már Boreas útjuk javasolja, a jó fuvalattól zúg, lobog is vásznuk: kormányos sürget az útra; ,,Üdv, Trójánk! Visznek", rí hangjuk, nyomnak a földre csókot a trójai nk; s füst s rom marad otthon utánuk. Legvégül Hecube jön s hág a hajóra - siralmas látvány! -, sok fia sírjánál lelték föl a sírót: halmokat átkarolót, csontoknak csókokat osztót Dulichion-beli kéz szakit onnan el; egy fia hamvát, Hectorét, mégis kebelében hozza magával; míg Hector sírján néhány sz fürtje, csekélyke áldozatul maradott, néhány hajafürtje s a könnye. Szemben a megdlt Trójával, szemben Phrygiával bistoni föld terül el: Polymestor volt a királya rajta a dús népnek; titkon neki bíz a kezére téged apád, Polydoros, hogy légy távol a harctól, bölcs lett volna e tett, ha veled nem küldi a kincset, azt a sokat, s a mohó lelket nem vonja a rosszra. Trójai sors fordult, a gonosz thrák kardja után nyúlt és a reábízott fiu torkát átdöfi véle, majd - minthogyha a test tntén tovatnne a vétke! sziklatetrl hullámokba hajítja a hullát.

254

POLYXENA Thrák kikötbe került Atreus fia, gályahadával, várva a békésebb szeleket, lecsitult-habu tengert: hirtelen itt, magasan, mint míg élt, oly nagy alakban, hosszan felhasadott földbl, mintegy fenyegetve s oly képet hordozva jelent meg elttük Achilles, mint amidn Agamemnon ellen vad vasa villant; ,,Meg sem is emlékeztek", szólt, ,,énrólam, achivok, elmentek, s hírem velem együtt nyugszik a földben! Így ne legyen! Ne legyen sírom soha megbecsületlen: árnyamat éppenezért békítse Polyxena vére!" Szólt; s mit a zord árny kért, teszik is haditársai tüstént, s anyja ölébl t, a vigaszt, már-már az egyetlent, eltépik, s a szerencsétlen szz, több a neménél, már a halomnál áll, mire majd mint áldozat omlik. Vérengz oltár elibé vonszolva se veszti szz méltóságát, s megtudva, az áldozat lesz, s látva Neoptolemust, ki vasával eltte megállott és arcára szegezte szemét, szólt: ,,Rajta, csak ontsd ki, ontsd ki nemes vérem, ne habozz, nincs késlekedésre semmi okod, döfd át vassal torkom vagy a mellem;" (s mellét és a nyakát kitakarja, lemezteleníti) ,,mert hisz amúgysem akar szolgálni Polyxena senkit! Ezzel nem tesztek szelidebbé semmilyen istent! Azt óhajtom csak, hogy anyám sose tudja halálom: csökkenti csupán örömöm, hogy meghalok, ámbár éltét kéne siratnia és nem az én kora vesztem. És ti, hogy én szabadon térhessek a styxi vidékre, álljatok arrébb, és - ha helyes mit kérek - az én szz testem férfikezek ne is érintsék! Hiszen annak, bárki legyen, kit véremmel békíteni vágytok, inkább kedves a vér, ha szabad. S ha talán szivetekhez érnek a végszavaim (Priamus fejedelmi leánya kér, nem a foglyotok így), adjátok a testem anyámnak váltság nélkül is át, szomorú jogot eltemetéshez könnyeivel váltson, ne arannyal; tette, amíg volt." Könnytelenül mondotta, de nem tartotta a könnyét vissza a nép; s a pap is kelletlen, könnyeket ontva, elfordult fvel szúrt kést kitakart kebelébe. Omlott földre a lány lassan, lankadt ina-térde, és remegéstelen-arcu maradt végpillanatáig; s volt még gondja reá, hogy amit kell, fedje-takarja, elhulltában is így rizte a szzi szemérmet. Trójai nk vették karjukra, s a Priamidáknak sorsa felett sírtak, s hogy e ház vért míly sokat ontott; érted sírtak, szz, s aki voltál büszke királyn

255

nemrég, hercegek anyja, virágzó Ázsia dísze, s most rossz zsákmányrész; kit tán diadalmas Ulixes el se fogad, ha talán nem nézi, hogy anyja te voltál Hectornak: s Hector gazdát anyjának alig lel! Most az ers lélek fosztotta tetemre borulva, mit férjért s oly sok gyerekért s ontott a hazáért, érted is ont könnyet; könnyet hint mind a sebekre, arcát csókolgatja, saját kebelét veri ismét, mint már oly sokszor, s az aludt vért sz hajafürtje sepri; s a mellét marcangolva, ilyen szavakat szól: ,,Lány, te anyádnak utolsó kínja - hiszen mi maradt még? -, én kiterült lányom, sebeid sebesítenek engem: lám, hogy gyilkosság nélkül ne veszítsem enyéim, már neked is sebeid vannak; nt, téged a vastól szívem biztosnak vélt: s ím, n, véged a vastól! ölt meg téged, mint immár annyi fivéred: Tróját elveszit, mieinket öl vad Achilles; t miután Paris és Phoebus nyila elveszitette, szóltam: már ez után sose lesz riadalmas Achilles. S még most is riadalmas volt; még hamva is rjöng házunk ellen, a sírból is kimutatja haragját: termékeny neki voltam, az Aeacidának! Elomlott nagy Trójánk, s a közös nyomorúság véghez eképp ért, ám legalább véghez: s egyedül nekem áll az a vár még. Bánatom is tart még. Ki hatalmas voltam idáig, sok vm állt, s fiaim s férjem s menyeim körülöttem: elhurcolnak enyéimnek még sírjaitól is, Penelope számára, szegényen, s Ithacában fog mutogatni, amíg munkálok, a nknek: »Ez itten Hector nagynevü anyja, ez , Priamus felesége.« S oly sok gyászom után, vigaszomra ki egymagad éltél, íme, az ellenség árnyát békíted, a sírján! Áldozatot neki szültem hát! Vasból van-e szívem, hogy még késlekedem? Mire rzöl, hosszu öregség? Ég, te kegyetlen, azért, hogy több temetésre tekintsek, rzöd vén éltem? Tudná még mondani bárki boldognak Priamust, miután már Pergamum eldlt? Boldog, mert meghalt! Nem látott veszni, leányom, téged; az élete is tovatnt, amikor birodalma. És, te királyi leány, tán méltó lesz temetésed, tested az söknek szentelt sírjába kerül tán? Házam sorsa nem ez: csak anyádnak könny-adománya kísér, és idegen földnek feküszöl fövenyében! Mindenem elpusztult: de kiért még élni kivánnék csöppnyi idt, él még, az anyának legszeretettebb s most egyetlen sarj, a legifjabb férfiu-hajtás, erre a partra akit küldtem titkon, Polydorus. Szörnyü sebét mért késlekedem megmosni habokkal, és arcát, mit a vér iszonyú sugarával elöntött?"
256

Így szólt, és öreges léptekkel a part fele tartott, s tépte fehér fürtjét. ,,Korsót", ezt mondta az árva, ,,adjatok énnekem, trósz nk!" Mert volna vizet már: s partravetett Polydorusnak pillant tetemére, melyen a thrák fegyver szörny sebeket hasitott volt; felsikitottak a nk, elnémult maga kínban, hangját s könnyeit is, mik készek mind kitörésre, bens kín nyeli el, megdermed, mint a kemény szirt, megkövesült szemeit bénultan szegzi a földre, olykor meg komor és dúlt arccal néz föl az égre, most a fiú arcára tekint, azután a sebekre, legfképpen ezekre, magát fegyverzi haraggal. Fellángol, s valamintha királyn volna ma is még, bosszút állni kiván, csak a bosszú tölti be lelkét; mintha szopós kölykétl fosztva dühöng az oroszlán, lábnyomokat követ és, kit még nem lát, az elorzót: így Hecube, miután haragot s gyászt egybevegyített, csak dühödött gyászát, s nem is érzi az évei számát, s megy Polymestorhoz sebesen, megy az álnok ölhöz, és vele szólni kiván: minthogy meg akarja mutatni rejtegetett maradék aranyát, vele küldi fiának. Elhiszi Odrysius, buzdítja a préda szerelme, titkos helyre siet, s hízelg álnok ajakkal: ,,Add, Hecube, gyorsan," szól, ,,add a fiadnak a kincset! Mind az övé lesz, mit most adsz s amit eddig is adtál, esküszöm isteneinkre!" Komor szeme nézi a szólót és hamis eskütevt Hecubénak; forr a haragtól, rárohan, és rabnk rajait hivogatja rivallva, s ujjait annak az álnoknak beleszúrja szemébe. Arcából kikaparja szemét (erejét harag adja) és a kezét belemártja, s a gaznak vájja tovább is nem szemeit (már nincsenek), ám csatakos szemegödrét. Ekkor a thrákok, uruk vesztén bszülten, a trósz nt kezdik kopjákkal, kezdik hajigálni kövekkel, meg a ráhajigált köveket mardossa morogva, és száját amikor kívánná nyitni beszédre, fel-felugat: s a vidék ma is az, s a nevét ma is errl rizi; míg maga emlékszik hosszan a búra, és a sithoni mezkön járva sokáig üvöltöz. Sírtak a trójaiak sorsán, sorsán a pelasgok, ellenségei is, gyászolt valamennyi nagy isten, annyira mind, hogy a nagy Jupiter huga és felesége megvallotta: e sors Hecubát méltatlanul érte.

257

MEMNON Társuk volt e csatán, de nem ért rá sírni a trószok sorsán, sem Hecubán, Aurora, se Trója elestén, mert a szivét közelebbi keserv és gyász szoritotta, Memnonért, akit , sáfrányhaju anyja, Achilles lándzsahegyétl látott phryg csatasíkon elesni; látta, s a szín, amitl pirosul hajnalban az égbolt, megsápadt, s rejt felhbe borult a magasság. Végs máglyatüzön mégsem nézhette fiának ég tagjait, ám szétbontott fürttel, ahogy volt, nem restelte a nagy Jupiternek elébe borulni térdre, s a könnyeihez szavait kulcsolni eképpen: ,,Mind közt legkicsinyebb, kiknek lakot ád arany aether (mert hisz a legkevesebb szentély az enyém a világon), istenn mégis, jöttem, nem azért, hogy esengjek ünnepeket tled, szentélyt, dús lángteli oltárt: ámde, ha azt nézed, hogy n létemre, mi hasznot nyersz tlem, ki az éj végét szabom új sugarammal, érdemesítsz jutalomra; de most Aurora - keserv közt nem gondol vele, hogy díjat, mi megilleti, kérjen; Memnontól fosztatva jövök, ki hiába felöltött hs fegyvert bátyjáért hordott, s kit nagyon ifjan ölt meg (eképpen akartátok) nagyszivü Achilles. Hát a halálért nyújts vigaszul neki tiszteletet most, legmagasabb isten, s enyhítsd kínját az anyának!" Bólintott Jupiter, Memnon máglyája magasból küldött villámtól lerogy, és feketíti a füstnek fellege már a napot, valamint ha folyók vize gzöl ködfelht, amin át sugarát a nap át se bocsátja; száll a sötét hamu föl, testté gomolyul s alakot vesz srüsödötten a tzlángból és ht is azonnal, és azután lelket (könnység ad neki szárnyat), mint a madár legelbb csak olyan, s azután igazán az, csattog a tollaival; surrog nvérei szárnya: számtalanok, mind onnan eredt és mind ugyanakkor; szállnak a máglya körül háromszor, zeng zokogásuk háromszor, negyedik röpüléskor szerteszaladnak; két részrl, dühödött két tábor; s szemberohannak: horgas karmukkal, csrükkel, szörnyü haraggal harcolnak, s egymás szárnyát, kebelét kaszabolják, s áldozatul rokonuk hamvára lehullanak együtt, és hogy e hstl származnak, soha nem feledik már. Innen e most támadt madarak neve: róla nevezve Memnonisek; s ha tizenkét jelt megjárt a nap immár, mind rivalog s hadi-áldozatára sereglik a sírnál. Gyászol más, amiért Dymantist látja ugatni; ám Aurora egész máig csak mint anya gyászol: könnye pereg, s az egész földet vele harmatosítja.
258

AENEAS ÚTJA. SCYLLA Mind a reménységet nem hagyta ledlni a végzet Trója falával: a szentségek s más szent teher: apja, nyomja a két vállát Cythere daliás gyerekének. Annyi javakból íly zsákmányt választ a kegyes szív, s Ascaniust, a fiát; s a menekv gályasereggel Antandrosból fut; gyilkos thrák parti vidéket s azt a vidéket, min Polydorus vére csepeg még, már tovahagyja; sebes széllel s jó tengeri árral ér el Apollo várához, kísérik a társak. Ott Anius (Phoebus kit papnak, a népe királynak tud) szivesen befogadja a hst templomba, lakába, várost megmutogat, szentélyt s közelében a két fát, melynek törzséhez Latona vajúdva fogódzott. És miután tömjént s vele bort öntött a tüzekbe, s mint kellett, leütött tulkok húsát sütögette, már a király házába siettek, el is heveredtek, és Bacchus s a Ceres adományát véve mulattak. Most kegyes Anchises: ,,Ó, Phoebus papja, te tisztes, tévednék? Mikor itt jártam legelször e házban, egy fiad és kétszer két lányod volt, ugye így volt?" Rá Anius megrázta fejét, dús sz haja fürtjét szent szalagokkal, s szólt búsan: ,,Nagy hs, igen, így volt, nem tévedsz; láttál bizony itt, mint öt gyerek apját, s most (íly szélsebesen változnak az emberi dolgok) csaknem elárvultan. Fiam él, de nekem mi segítség? Messze van, Androsban, mi nevérl nyerte nevét is, apja helyett ott kormányoz. Neki Delius osztott jóslelket, míg húgainak Liber keze nyújtott oly adományt, mi a vártnál több s csaknem hihetetlen: mert mindaz, mihez k, a leányaim értek, azonnal vált gabonává, színborrá, vált tiszta olajjá, s ez mindnyájunkat gyönyör jólétre segített. Atrides mikor ezt megtudta, a Trója-lerontó (hogy sose hidd: a vihar minket, mely benneteket vert, nem sújtott szintén) fegyverrel tépte el ket apjuk karjaiból s rájukszólt: ég-adománnyal táplálják seregét, gályáit, az argosi népet. Elmenekült mind, merre tudott: Euboea fogadta kettejüket be, megint kettt bátyjuk laka Andros. Az meg jön s haddal fenyeget, ha nem adja ki néki: gyz a kegyességen riadalma, kiadja a testvér húgait; és mentségéül tudd ezt az ijedtnek: nem volt itt Aeneas, s nem, megvédeni Androst, Hector, tíz évig bástyátok a hosszu csatákban! Készült már a fogoly lányok számára a béklyó:

259

karjukat k, most még szabadon, föl az égre emelték, s »Bacchus apánk«, szóltak, »te segíts meg!« Megsegitette ket a kincsosztó, - ha segítség az, hogy az esd elpusztul csodamód; s nem tudtam, mint veszitették régi alakjukat k, s megmondani most se tudom még; lényege jólismert: tolluk ntt, s hitvesed által kedvelt szárnyassá, lettek hószín galambbá." Ezt meg ilyen szavakat szóltak s közben lakomáztak, asztalok eltntén azután álomra ledltek, reggel fölkeltek s be a jós-szentélybe siettek; Phoebus az si anyát s rokonuknak partjait adja céljukul ott; a király partig kíséri el ket, s Anchises kap tle jogart, unokája köpenyt kap s tegzet, s Aeneas kevert, mit az aoni földrl küldött volt a királynak régi ismenosi Therses: Therses volt küldje, s az ötvöse hylai Alcon: ez vésett az edényre sok ékes mondai képet. Várost; hét kapuját meg tudnád rajta mutatni; hét kapu jelzi nevét, azt, hogy mely város e város; volt temetés, halmok, máglyák, volt tz is eltte, szétszórt hajfürt, csupaszított mellü anyák is, jelzik a gyászt; nimfákat látsz, azok is keseregnek száradt kútjaikon: lomb nélkül a fák meredeznek, s rágcsálnak gödölyék szétszikkadt sziklai szirtet. Thebai Orion két lányát véste ki rajta: ez nnél bátrabb: kitakart torkába vasat ver; annak meg mellébe merült tompulthegyü fegyver. Népük egészségéért haltak: a városon által nagy temetési menet viszi ket s égeti máglyán. Kél szz hamvukból, a nemük hogy eképp ki ne haljon vélük, két ifjú: így hívja a monda: Coronák, ket: a két anya hamvához menetet vezetket. Eddig a képsorozat, tündöklik e régi edényen, bronzból; és az akanthusz, arany, fut a fenti szegélyen. Ott nem adott a kapott kincsnél gyatrábbat a trósz sem: adtak a fpapnak tömjénhez drága edénykét, szép csészét s aranyos koronát, teli drágakövekkel. Innen a teucrok, mert tudták, Teucernek eredtek vérébl, Krétát keresik föl, s mert levegjét állani nem tudták hosszan, százvárosu földjét elhagyják, s auson kikötbe kivánnak elérni. Dúl a vihar, hányódnak; majd Strophasok cseles öblén támaszt szívükben riadalmat a szárnyas Aello. Dulichion révét, Ithacát s mellette Samost is, neriti bérceket is, hol Ulixes úr, az az álnok, elhagyták a hajók: pöre tárgyát égbelieknek látták, Ambraciát, s kvé meredetten a bírát. Actium-isten Apollóról híres ma e szikla -, Dodonát ugyanúgy, tölgyével jóslatot osztót,
260

s Chaonie kikött, hol sarjai rég a molossus úrnak gaz tzbl szárnyukkal megmenekedtek. Majd meg a phaeacok földjét, ama drágagyümölcst érik el, és Epirost, s Buthrotost, hol a látnok trójai országol, mint képzelt trójai várban; innen, tudva jövendjük, mit jós-ajakával Priamides Helenus híven mondott ki, sietnek Sicaniába: e föld három csúccsal fut az árba, záporadó Auster fele néz ki a vízre Pachynos, lágy Zephyrekre tekint Lilybaeon, azonban a vízbe nem merül Medvékre tekint s északra Peloros. Erre a trójaiak, jó árral, gyors evezkkel tartanak, és éjjel Zancle fövenyére kiszállnak: Jobbfele Scylla mered, balról a Charybdis ijesztget; ez felfalja a gályákat, s ismét kiokádja, az feketült hassal sok ebet hord, bszdühödést, arca pedig lányé, s ha a szó, mit zengtek a költk, nem hazudott mindíg, szz volt hajdanidben: sok kérje került, kérésük visszavetette, s tengeri nimfáknak - kedvelték - tért a körébe, és a kijátszott ifjakról ott mondta regéit. Hozzá, míg odahajtja haját, fésülni, kezéhez, szól Galatea, szavát sóhajjal meg-megakasztva: ,,Téged azért, hajadon, nem bszült férfifaj zött, büntetlen lehetett tlük megvonni szerelmed; míg én, kit Nereus nemzett, kit a kékhaju Doris szült, kit olyan sok nvérem tud biztosan óvni, én csak gyász árán tudtam menekülni a Cyclops szörnyü szerelmétl." S a szavát elfojtja a sírás. Márvány-ujjaival letörölte a könnyet a nimfa s vígasztalta az istennt: ,,Mondd el nekem, édes, és fájdalmad okát (híved vagyok) el sose titkold!" Erre Crataeisnak lányához a Nereis így szólt:

261

ACIS ÉS GALATEA. POLYPHEMUS ,,Acist Faun nemzette, Symaethis szülte, a nimfa, nagy gyönyörségét az apának, az édesanyának, nékem méginkább; mert hozzám fzte szerelme. Szép volt , s amikor kétszer nyolc éves is elmúlt, gyöngéd szép arcát a pehely zsengén köritette. Szntelen t ztem, míg zött engem a Cyclops. És hogy e szörny vágyát útáltam-e, vagy pedig érte Acisomért lángoltam-e jobban, válaszom erre adni se tudnám; egyformán. De, kegyes Venus, ó jaj, míly nagy erd is van! Hiszen , az a bsz, kit az erdk rettegnek maguk is, kihez egy vándor se kerülhet büntetlen, ki lenéz istent, megvet nagy Olympust, érzi a vágy erejét, szerelemtl megragadottan lángol, nem gondol sem a nyájra, se szirtüregére. Már alakodra ügyelsz, látom, már tetszeni kívánsz, már mereven hajadat, Polyphemus, megboronálod, már szereted sarlóval nyesni goromba szakállad, s víz tükörébe tekintve simítani rendbe vad arcod. Már odahagyja a rettenetes vérszomj, az ölésvágy; büntetlen járnak-kelnek közelében a gályák. Telemus ekkoriban sicul Aetnához keveredve, Telemus Eurymides, kit meg nem csalt soha szárnyas, ment iszonyú Polyphemus elé, s szólt: »Egyszemedet, mit homlokodon hordasz, tudd, majd elorozza Ulixes.« Csak nevetett: »Minden jósok közt«, szólt, »buta, tévedsz: egy lány már elorozta.« Lenézi a hasztalan int bölcsszavu jóst, s hol nagy léptekkel rója a partot, hol, mikor ellankad, hazaindul hs üregébe. Domb fut a vízbe, alakja akárcsak a nyúltnyelü éké (mindkét oldalról hullám kavarul körülötte): erre a vad Cyclops fölhág, föl is ül közepére; gyapjas nyája nyomába nyomul, noha nincs vezetje. Majd a fenyfát, mit botként visel egyre kezében, fekteti lába elé (árbocnak sem kicsi szálfát), száz nádszálból összerakott sípját veszi kézbe, pásztori síphangját hallották körben a bércek, hallották a habok; magam én, rejtzve ölében Acisnak, kedves szeretmnek, szirtüregemben, szintén hallottam, s a szavát soha el se felejtem: »Hó a fagyal, de fehérebb vagy, Galatea, fagyalnál, réteknél virulóbb, karcsúbb, mint szép magas éger, kristálynál ragyogóbb, vidorabb gyöngéd gödölyénél, símább, mint kagyló, mit a víz simogat szakadatlan, nyáron az árnyéknál, kívántabb télen a napnál, almánál nemesebb, a platánnál messzirelátszóbb,

262

jégnél tündökölbb, ért szl nincs ilyen édes, lágyabb vagy te aludttejnél és hattyui tollnál, s mint patakos kertek, szebb vagy, jaj, csak ne szaladnál; és vad vagy, Galatea, vadabb vagy az ifju bikáknál, ennyire nagykoru tölgy se kemény, csalfább vagy a habnál, fz-ágnál makacsabb, makacsabb a fehér venyigénél, sziklánál sziklább, hevesebb zuhogó folyamárnál, pávánál hegyesebb, lobogó tznél is emésztbb, medveanyánál is bszebb, s mint tüske, te sebzbb, tengernél süketebb, dühösebb taposott viperánál, és (mit a legfképp kívánnék zni belled), nemcsak a szarvasnál, visitó ugatásra futónál, szélnél is szaladóbb, szellnél szélsebesebb vagy! Jaj, de ha ismernél, sose futnál, késlekedésed bánnád, s harcolnál te magad, megtartani engem. Van tág szirtüregem, hegyi nagy kszikla tövében, melybe a nyár közepén se hatolhat a nap hevülése, és télen nem a fagy; s almám van dúsan az ágon, hosszú vesszeimen szl függ, fürtje aranylik, függ bíborszinü is: neked rizem ezt is, amazt is. Erdei árnyban ntt puha epreket is szedegethetsz, és te magad szedhetsz somot is, mit meghoz a dús sz, és nedvdús szilvát, nemcsak feketét, de olyant is, mely sárgásan tud vetekedni a zsenge viasszal. Gesztenye is terem ott, légy hitvesem és soha nem léssz híján, sem másnak, minden fát csak neked rzök. Lásd, az a nyáj az enyém, mégtöbb bolyg szerte a völgyben, sok van az erdben, sok a mély barlangok ölében; s hogyha talán kérded, mi a számuk, nem tudom én sem: nyájuk számlálják a szegények! Hogyha dicsérem nyájam, akár sose hidd; de ha eljössz, látni fogod majd: megtelt tgyeiket csak alig hordozza a lábuk. Langymeleg ólakban szunnyad sok kései bárány, és ugyanígy más ólakban gödölyék kuporognak. És van elég a fehér tejbl, van mindig: ivásra egy rész, míg savanyítóban más része megalszik. És nemcsak könny, nem köznapi lesz az ajándék, mit tlem kapsz majd: kis dámvad, kecske, nyulacskák, vagy tuba-pár, vagy fák ormáról fészek, elorzott. Leltem két bocsot is, tudnak majd játszani véled, ikrek: alig tudnád, melyik ez, melyik az, kitalálni; borzas mackónak két kis bocsa, bérc tetejében; ,Úrnmnek szánom', mondtam, hogy rájuk akadtam. Vesd ragyogó fejedet fel a tenger kékes ölébl, jer, Galatea, elém, itt van, ne utáld, az ajándék! Ismerem én magamat, hisz láttam az arcom a vízben még a minap, s tetszett is, amint megnéztem, a képem. Nézd, be magas vagyok én: nálam Jupiter se sudárabb fönn, a nagy égben (mert szoktátok mondani mindig,
263

hogy valamely Jupiter f ott; komor arcomon omlik végig a sok dús fürt, s vállam beborítja berekként; és amiért rajtam srn meredezget a serte, csúnyának sose higgy: lomb nélkül csúnya a szálfa, csúnya a mén, ha nyakán nem leng dús sárga sörénye; toll díszít madarat, juhon is díszül van a gyapjú: férfi szakállal szép, s ha a testét szre borítja. Egy szem van csak a homlokomon, de milyen? Nagy, akárcsak roppant pajzs. S no talán a Nap is nem néz le az égrl épp ugyanígy? Nem lát mindent? Pedig egy szeme van csak. Tedd hozzá: vizeidnek apám, nem más a királya: lesz hát az ipad; csak már könyörülj a könyörgn, s hallgass meg! Teeléd hajolunk, egyedül teelébed; én - ki eget, Jupitert, villámot megvetek - omlok, Nereus-lány, teeléd; haragod villáma ijesztbb. S még az utálatod is tudnám tán trni szelíden, hogyha utálnál mindenkit; de miért, hogy elzöl, Acist meg szereted, s öleled - s engem soha - Acist? ha magának tetszik, tessék, st, Galatea, - bár gyötör ez - neked is; de kerüljön csak kezeimbe, érezné, hogy mint testem, van olyan nagy erm is! Szaggatnám beleit, szórnám szanaszerte a testét rétjeimen, s be - hogy egyek eképp legyetek - vizeidbe. Mert lobogok, s megsértve a tz hevesebben is éget; úgy érzem, hogy az Aetnát minden lánglobogással áthozták a szivembe, s te rajtam nem könyörülsz meg.« Ezt panaszolta, de hasztalanul, s - láttam nagyonis jól fölkél, mint a tehéntl fosztott vad bika, tombol, meg sosem áll, berkén-ligetén szaladoz, fel-alá jár, majd meg a bsz minket, kik mitsem sejtve hevertünk, megpillant, magamat s Acist, s »Látlak!« kiabálja, »Kéjeiteknek most lesz végs egyesülése.« Hangja, amint illik haragos Cyclopshoz egészen, akkora volt: e kiáltástól megrendül az Aetna. Én megrémültem, s tüstént a vizekbe merültem; míg a symaethi vitéz fut már, fordít neki hátat, s szól: »Galatea, segíts! S ti szülim, mentsetek engem, végveszedelmemben vegyetek honotokba, könyörgök!« zi a Cyclops t; szirtet szaggat le a hegyrl, ráveti ezt, s noha csak végs hegye érte el Acist, mégis egész testét betemette a szörny tömeg k. Annyit tettem csak, mit a végzet tennem adott volt: seinek természete hogy térjen tetemébe. S most legelbb bíbor vér folyt ki a szirtnek alóla, majd ez a szín kezdett hamarost tovatnni; olyan lett, mint amilyen szín a folyam ha zavarja a zápor, lassan megtisztult; ekkor szétreccsen a kszirt, és hasadékából él nád vesszeje sarjad,

264

s öblös szája a sziklának zúg locska habokkal, s ím csoda: hasközepig fiatal fiu áll ki a vízbl, mostntt szarva körül viruló zöld sáskoszorúval, Acis volt, csak az arca egészen kékesen égett s termete lett magasabb, de azért volt, ki folyóvá fordult ott, s a folyó a nevét megtartja ma is még."

265

GLAUCUS Elhallgat Galatea, eloszlik a nimfai gylés, úsznak a Nereisek szanaszét, sima hab tetejében. Scylla megint megtér; rábízni magát a vizekre nem meri; vagy csupaszon sétálgat a szomju fövenyben, vagy, mikor ellankad, valamely hs rejtek-öbölben örvényl hab közt fürdzik, üdíti a testét; s íme az áradatot szelvén, új vízi lakos j, Anthedon, akit Euboiában lát vizilénnyé válni, az , Glaucus; s elfogja a vágy a leányért, és mindent, amirl úgy véli, az elszaladó lányt késleltetheti, sorra sorol; de fut az sebesen, fél, és föl is ér egy dombra, mi ott magasul föl a partnál. Szemben az árral a hegy, nagy szirt nyúlik ki belle, lombkoszorús csúccsal hosszan hajlik ki a vízre. Itt meg is állt, biztos helyen, és nem tudva, hogy isten vagy szörny az, színét hosszan bámulja, haját is, mely dúsan vállát s végig beborítja a hátát, s nézi a halfarkat, mely az ágyékán alul indult, Glaucus látja a lányt, s egy szomszéd szirtre ledlve, szól: ,,Nem szörny vagyok én, szép szz, nem vad csodalény, hidd, istenség vagyok én: Proteus sem több a vizekben nálam, sem Triton, s Athamasnak sarja, Palaemon. Ember voltam elbb, de olyan, ki örökkön a tengert kedveltem nagyonis, hab közt mulatoztam örökkön; mert vagy halbefogó hálót meritettem a vízbe, vagy sziklán ültem, s a halászó nádra ügyeltem. Egy zöld rét van a part peremén, e meznek az egyik vége a tengertl, más vége körítve füvektl, mikbe a szarvvisel marhák foga nem harapott még, szende juhok, borzas kecskék, ti sem ismeritek még; onnan a munkás méh sose gyjtött semmi virágport, ünnepi szép koszorúk se kerültek a fkre e rétrl, sarló sem suhogott e gyepen; s én voltam az els, rátelepedve ki hálóim szárítani kezdtem, és a fogott halakat rendben számlálni akartam éppen e gyep tetején, miket zött volt a szerencse hálómhoz, s a hiszékenység horgomra taszított; költésnek vélnéd: - de ugyan mit is érne a költés? rögtön, amint füvet ért, kezdett mocorogni a zsákmány, forgani oldalról oldalra, akárcsak a vízben. Ámulok és habozom, de azok szökkennek a vízbe, új urukat s az egész partot tüstént tovahagyva. Bámultam, s az okát hosszan kétkedve kutattam, isten tette-e ezt, vagy a fnek nedve okozta:

266

»Lássuk e fben er mi lehet?« kérdeztem, azonnal tépek a fbl és foggal harapok bele tüstént. Új s különös nedvét e növénynek alig nyeli gégém, érzem azonnal, hogy megrendül bévül a szívem, és hogy a keblem már vágyódik a másik elembe; hosszan már nem idzhettem, s »Isten veled, ó, te többé már sohasem taposandó föld!« lemerültem. Tengeri istenek itt társul méltatva személyem, hogy vegyenek rólam mindent le, mi földi halandó, Oceanust s Tethyst kérik: megtisztit e kett, s vétekelz szent dalokat duruzsolva kilencszer, száz folyamárnak alá küldik tisztulni a mellem; íme azonnal több oldalról zúdul az ár rám, és az egész tenger tömegével dl a fejemre. Azt, ami ott megesett, eddig tudom újraregélni, ekkorig emlékszem, többrl már nincs tudomásom. Végülis eszméltem, de bizony más lettem egészen, mint nemrég voltam, lelkemben is átalakultam. Ekkor megláttam: zöld-rozsdás már a szakállam, hosszú sörény a hajam, szanaszét seprdik a habban, vállam igen nagy lett, s a karom kékké szinezdött, lábszáram görbült, s halfarkká pikkelyezdött. Mit használ alakom, s hogy tetszem a tengerieknek, s mért vagyok én isten, ha neked nem tetszem emígy sem?" Mondta az isten, akart még többet szólni, azonban Scylla szaladt, menekült; rjöng, fut a férfi dühöngve Titan-lány Circe csoda-töltött háza ölébe.

267

TIZENNEGYEDIK KÖNYV

268

SCYLLA ÉS CIRCE S már a Gigas iszonyú torkára vetett magas Aetnán, s Cyclopsok mezején, mely ekét, boronát sosem ismer, és az igába fogott ökröknek mitse köszönhet, túlkelt Euboee lakozója, vizek szeretje, s túl Zanclén, s ami szemben van vele, Rhegiumon túl, gályatör áron, mit két föld partja szorít be kétoldalt: a sicul földé és Ausoniáé. Majd meg a tyrrhen víz tükrét szeli nagy keze, aztán fnevel dombját, s tornácát érte a Naplány Circének Glaucus, mely zsúfolt álvad-alakkal. Kit meglátva, köszöntve, köszöntést kapva cserébe, ,,Istenen, istenn, könyörülj!" szólt, ,,csak te segíthetsz méltónak ha találsz, engem, gyötr szerelemben. Senki nem érzi, milyen nagy er van a réti füvekben, annyira, Titan-lány, mint én, újult alakomban. rjöngésem hogy ne legyen titkos teeltted: Messina várával szemközt, Itália partján megláttam Scyllát. Szégyenlem mind a könyörgést és fogadást s megutált szavaim mind sorra sorolni: ámde te, hogyha varázs-versed van, kérlek, emeld szent ajkad versre, ha meg tán több hatalom van a fben, élj a kipróbált füvek ragyogó erejével. Nem kívánom, hogy sebemet gyógyítva mulasszad, nem végét vágyom: de, hogy égjen a lány is e lángon." Ám Circe (mert n nem akad, ki ilyen lobogásra hajlamosabb nála; vagy maga ád okot erre, vagy Venus áll bosszút, amiért a Nap ellene pletykált) válaszul így szól most: ,,Azt zd, aki várja, hogy zzed, azt, ki szeret téged, kit a vágy, mint téged is, éget. Méltó vagy, hogy a n kérjen, méltó, szerelemre; s hogyha reményt nyújtasz, hidd el, hogy kérnek is erre. Hogy sose kételkedj, s hogy bízhass szép alakodban, ím én, istenn, kinek apja a lángsugarú Nap, én, aki versemmel, s ki vagyok tehets füveimmel, áhitozom tereád. Ki lenéz, azt nézd le; szeressed azt, ki szeret; s így egy tettel két bosszut is állhatsz." Erre a kísértésre felelt neki Glaucus: ,,Elbb lesz lombos a tengervíz, s hínáros a nagy hegyek orma, mint, hogy amíg él Scylla, szivem másítsa szerelmem." Gerjed az istenn méregre, de kárt neki nem tud (s mint szeret, nem akar) soha tenni, zudítja haragját arra, ki kedveltebb, mint ; sértett szerelemben zúz tüstént iszonyú füveket, sajtolja ki nedvük, és mérget kavarint, Hecate-dalt mormol a nedvre, mélykék lepleket ölt, azután a sok erdei állat

269

hízelg raja közt kivonul palotája ölébl; Zancle szirteivel szemben van Rhegion, arra tart tüstént, s a dühös, tarajos hullámokon úgy jár, mint amikor biztos talajon lépdelhet a lába, száraz talpa tapos tetejében a tengeri árnak. Ott kicsiny örvény volt, meggörbült ívben a partja, Scyllának szeretett pihenhelye, hs menedéke hév naptól s a hevült víztl, ha az ég tetejében áll a nap és árnyat legjobban kurtit a földön. Ezt csodatév mérgeivel megrontja elre; ártalmas gyökerek nedvét fröccsenti vizébe, mormolgat fölibé rejtelmes bvös igéket, háromszorta kilenc ízben dudorászva varázsdalt. Scylla jön és fürdik, lemerül hasa legközepéig, s látja, hogy ágyékát ugató szörnyek koszorúzzák; nem hiszi még, hogy az testének része e szörnyek rút raja: fut-menekül, vágyik tovazni riadtan szemtelen ajkaikat - s viszi, miktl futna, kutyáit; és testét, combját, s amikor tapogatja a lábát, Cerberus-ajkat lel mindenhol a tagja helyében: áll kutya-szörnyeken így, csonkult ágyékkal ezeknek szabva határt hátul, hasa vélük dombosodik ki. Sírt szeret Glaucus, s Circének, a f-gyökerekkel rútul bánónak, nászától messzire elfut. Helybemaradt s Circén bosszút állt Scylla: Ulixest megfosztotta a társaitól, mikor arra hajóztak; s tán ugyan lemeríti hajóit a trójaiaknak, más alakot ha nem ölt hamarabb, sziklát a vizekben, mely kimered: s a hajós ezt is kikerli, e zátonyt.

270

A CERCOPSOK Ezt amikor kikerülte a trósz sereg, és a Charybdist, azt a mohót, amikor közelébe jutottak az auson partnak már, jön a szél, s Libyába sodorja el ket. Ott befogadja nagy Aeneast házába, szivébe egy Sidon-beli n, ki mikor phryg férje tovább fut, nem jól tri: de máglyán; mit - szentelni - felállít, vasba omol, s megcsal mindenkit, megcsalatottan. Aeneas, fövenyes föld új falait tovahagyva, tér meg Acestes hívéhez s az Eryx-hegyi várhoz, apjának sírját megtiszteli áldozatával. És miket Iris majd felgyújtott már, a hajókat oldja ki, Hippotades földjét, s tájat, hol a kénfüst füstölög, elhagyván, s Acheloustól kik eredtek, Sirenek szirtjét, s vezettl árva hajója Inarimét, Prochytét elhagyja s a dombokon épült puszta Pithecusaet, népérl elnevezettet. Megdühödött minden cercopsra az istenek apja, meggylölte csalásaikat, hamis esküdözésük, s változtatta e férfiakat csupa állati lénnyé, mely emberre üt s elüt is az emberi fajtól: tagjaikat törpítve, piszén felnyomta az orruk homlokukig, s öregasszony-ránccal szántva fel arcuk, végig srü fakó szrrel boritotta be testük, s küldi e földre rajuk, de elbb megfosztja a szájuk emberi szóktól, esküdöz nyelvük se pereg már; most panaszuk rekedett rikkantás, és soha nem más.

271

SIBYLLA Parthenope falait jobbról ugyanúgy tovahagyta, mint ezeket, s balról fennzeng Aeolidesnek sírhalmát, s náddal boritott posványokat; így ér Cumae barlangjához, a szívós-éltü Sibylla látására. Hogy apjának lelkéhez, Avernus habjain át, vigye el, megkéri. Lenéz az a földre hosszan, majd fölnéz, s rjöng, befogadva az istent: ,,Kérésed nagy," szólt, ,,nagy hs, kit jobbod a harcban, s gyermeki szent érzés ismertté tett a tüzekben. Mégis, csak sose félj, trósz hs: mit kérsz, a tiéd lesz: általam Elysium lakait s meglátod a végs hont is alant, s szeretett képét meglátod apádnak. Úttalan út - hol erény él - nincs." Így szól, s egy arannyal fényl ágra mutat ligetében avernusi Juno úrnnek, s hogy törzsérl ezt tépje le, mondja. Megteszi Aeneas; meglátja a rémteli Orcus kincseit, és maga seit ott, és köztük a fennkölt Anchises árnyát; megtudja, hogy ott mi a törvény s míly veszedelmekkel kell vívnia majdani harcban. Majd föl a földre megint, lankadt léptekkel, elindul, s fáradtsága, amíg vezetjével cseveg, enyhül. Rettenetes tájban míg járt-kélt, éji homályban, ,,Légy istenn," szól, ,,vagy csak kedveltje az égnek, nékem örökké isten léssz: mim van, s mi vagyok, mind csak teneked köszönöm: terein ki vezetsz a halálnak, és aki visszavezetsz, hogy láttam már, a halálból. Éppenezért, e sok érdemedért, ha a légre fölérek, templomot és tömjént kapsz tlem, tiszteletemként." Ránéz most, és mély sóhajjal mondja a jósn: ,,Nem vagyok istenn, tömjénes tiszteletedre emberi ft ne akarj méltatni; de hogy sose tévedj: Phoebus igért nékem végnélküli életet egykor, hogyha kitárom a szzességem vágya tüzének. Bízik, hogy megadom, kincsekkel is ostromol, így szól: »Válassz, cumai szz; válaszd, mire vágyik a szíved: és a tiéd!« Homokot fogtam markomba, mutattam: »Mennyi a szem«, szóltam, »most itt, e homok-sokaságban, éppoly sok születésnapot!« ez volt vágyam, a balga; és örökös fiatalságot nem kértem e korhoz. Ezt meg is adta, s örök fiatalság lesz vele részem, hogyha szerelmét elviselem. Nem vágyom e kegyre, és maradok hajadon. De az élet jobb fele eltnt, s lám, itt van remeg lábakkal a gyönge öregség, és ez nem mulik el. Hétszázadik évem is elszállt, látod; csakhogy a por számát kell így is elérnem:

272

háromszáz aratást látnom, s ugyanannyiszor újbort. J az id, amikor szép szál testem kicsivé lesz, mert nagy id múlik el; vénkor zsugorítja-emészti, csöpp súllyá csökkenti, s utána nem is hiszi senki, hogy tetszettem az istennek; s tán maga, Phoebus, föl sem is ismer majd, vagy igen, s letagadja szerelmét. Úgy elváltozom én! Ki se fog láthatni, de hangról rám ismernek: a sors hangom meghagyja tovább is.

273

ACHAEMENIDES POLYPHEMOSNÁL Míg meredek sétája során így szólt a Sibylla, Styx tava tájáról hágott euboeai várba trójai Aeneas; s áldoz, mint illik; a partra tér azután, melynek dajkája nem adta nevét még. És ugyanitt állt meg, sok kínnak-búnak utána, Neritius Macareus, követd, leleményes Ulixes; ez ráismer Achaemenidesra, kit Aetna hegyének aljában hagytak; s váratlan látva, hogy él még, szól ámulva: ,,Milyen véletlen, vagy melyik isten riz, Achaemenides? Barbár gályára görög, te, hogy jutsz? És mely föld fele fut gályátok az áron?" Mondja e kérdnek, már nem rút durva ruhában, s már nem tüskékkel tzött otromba köpenyben bajnok Achaemenides: ,,Lássam tüstént Polyphemost, és embervértl csatakos csúf állati száját, hogyha Ulixes gályáját vágynám, vagy a házam inkább; vagy ha nem úgy tisztelném, mint az apámat, Aeneast; bármit tehetek - s még semmi a hálám. Hogy szólok s lehelek, s az eget s hogy látom a napfényt, tudja feledni szivem? Lehetek hálátlan iránta? Általa van, hogy az életem el nem vette a Cyclops gyomra; s most, ha a napfényt már el kellene hagynom, tán sír halma takar, de a szörny hasa semmiesetre. Hát mit is éreztem (hacsak elmém rettenetemben el nem bénult már), mikor ott elhagytatok engem, vízre kiszállva? Akartam ugyan kiabálni - de akkor rámlel az ellenség! Hisz Ulixes, visszakiáltva, csaknem vészbesodort titeket. Jól láttam a szirtet, mit hegybl szakitott s a habok közepébe hajított. Jól láttam, hogy akár hadigép, úgy hányta a roppant sziklákat, ki a tengeri árra, gigászi karokkal, s rettegtem, hogy a víz vagy a szél lemeríti a gályát; arra se gondoltam: hiszen én már nem vagyok abban. S hogy veletek kisuhan gályátok a szörnyü halálból, nyöszörögve-jajongva az Aetnát körbe-bolyongja, kézzel az erdnek fáit tapogatja: bebotlik minden szirtbe vakon, s vérmocskolt kart ki a vízre tárva, nagy átkot mond az egész törzsünkre, achivok. »Bárcsak a véletlen«, szól, »hozná vissza Ulixest! vagy valakit követi közül, kin tölteni tudnám mérgemet, és a belét falnám, testét darabolnám, és csobogó vérét tátott torkomba ihatnám, s rághatnám rángó húsát, tépdelve, fogammal akkor a vakságom nem kellene annyira bánnom.« Ezt mondotta a szörny, meg ilyesmit. A rémület elfog;

274

vértl még csöpög ajakát nézem riadottan, s rettenetes kezeit, fény-fosztott nagy szeme-gödrét, tagjait, embervér-ragacsos, rút szörnyü szakállát. Már látom - s nem a legszörnyebb ez még! - a halálom; mert hisz majd megfog s tüstént gyomrába gyömöszköl, láttam elre e rémképet, s képzeltem elébem azt az idt, amikor két társam teste az ádáz szörnytl háromszor-négyszer csattant le a földre, s rájuk kuporult, valamint borzas nagy oroszlán, és belüket, husukat, velejükkel a csontjukat ette, s még mozgó testük sóvár gyomrába temette. Borzadozott lelkem, meghlt ereimben a vérem, látva, miként csámcsog, s mint hullat, hány ki a száján sok véres falatot, színbort, húst összekeverten: s borzadtam, hogy ilyen sors vár, nyomorultra, reám is. Rejtve soká vártam, minden csöpp neszre riadtan, féltem a szörnyü halált, de akartam halni is immár; zöm az éhségem - fvel, makkal, falevéllel, árva reménytelenül, büntetve, a vészre kitéve; végre, soká, látom: jön e gálya a távoli áron intve, menekvésért esdek, s szaladok ki a partra; megszántak: s fölvett, görögöt noha, trójai gálya. Szólj most, kedves társ, sorsodról, szólj a vezérrl, és a seregrl, mely teveled szántotta a tengert."

275

MACAREUS. ULIXES ÉS CIRCE ,,Aeolus," így szól , ,,fejedelme a tusci vizeknek, Aeolus Hippotades, ki szelek zárója rekeszbe, brtömlkbe adott néhányat rejtve azokból Dulichion fejedelmének: jó szélfuvalommal hosszu kilenc nap telt, s a kivánt föld már elibük tnt. Majd, hogy a hajnal már kezdett sugarazni tizedszer, akkor a társak irígy vágy verten, kapzsi kezekkel szétoldták a szelek kötelékét, kincset alítva; vissza, az épp megjárt vizén át, szállván szelekkel, újra az aeoli úr révébe futottak a gályák. Onnan", mondta, ,,Lamus laestrygon hajdani várát érte hajónk, útján; a király ott Antiphates volt. Hozzá két társsal küldöttek el engem; azonban én s egy másik alig tudtunk szabadulni futással, s harmadikunk a gonosznak száját festi veresre vérével. Kerget minket, hivogatja övéit Antiphates: gylnek, köveket, fákat hajigálnak, számos bajnokot és gályát fordítanak árba. Ám az az egy, mely minket vitt s a vezért is, Ulixest, megmenekült. A leölt daliákért búbamerülten s értük sírva sokat, sodródtunk arra a tájra, mit távol látsz. Hidd: távolról kéne e földet nézni, mit én láttam! Te pedig, hív trójai bajnok, istenn fia (ellenség már nem vagy, a harcnak vége van, Aeneas), menekülj Circe szigetétl. Mert amikor peremére kötött ki fenynk, mi magunk is Antiphatest s a gonosz Cyclopsot tartva eszünkben, íly idegen tájékra kilépni bizony nem akartunk. Sorsot rázunk hát, engem vet a sors ki, Politest, s Eurylochost és Elpenort, ki szeret sokat inni, s még más háromszor hatot is, Circe palotáját kellett föllelnünk: mikor ott küszöbére kerültünk, számos oroszlán és farkas meg medve, ijesztve szökken elénk; de okunk nem volt rettegni, mivelhogy testünkön sebet egy sem akart szaggatni fogával: farkukat inkább még csóválták, és hizelegve kísérték léptünk. De a házból jöttek elébünk máris a szolgálók, márványos termeken által vittek az úrnhöz; legszebb termében ez ott ült ünnepi trónszékén, sugaras szép drága köpenyben, és efölött aranyos szállal sztt fátyola függött. Nimfák s nereisek voltak vele, fürge kezekkel gyapjút nem fontak, nem sodrott szálat az ujjuk; rendezték a növényeket ott, kosarakba virágot s színt játszó füveket volt dolguk rakni külön mind.

276

 meg a munkájukra ügyel föl, tudja nagyon jól, míly erej a levél, s hogy kell mind egybekeverni, vizsgálgatja a néki adott füveket figyelemmel. Meglátott, s mi köszöntöttük, viszonozta azonnal, felvidorult orcája, igért csupa jókat a hangja. Szolgálóira szólt: pörkölt árpát s vele mézet egybe aludttejjel s borral jól rázzanak össze; majd titkon bekever fnedvet az édes italba. Isteni jobbjával miután átnyújtja a korsót, isszuk is azt mi fenékig, száraz szomju ajakkal, ekkor az istenn bús vesszeje érte hajunkat; (elmondom, noha szégyenlem) ntt rajtam a serte, szólani nem tudtam, kívántam - s csak röfögés lett, hogy mordult, hangom, s orcám hajlott le a földre. Ajkam mint merevült, éreztem, turcsi nagy orrá, vastagodott a nyakam; s kezem is, mely fogta a korsót, láb lett, járkáltam hát rajta; s a többivel együtt bajba merültekkel (lám, íly nagy er a varázsf!) ólba jutok. S látjuk: sertéssé csak maga nem lett Eurylochos; maga volt, ki a kínált bort ki nem itta. Hogyha nem így tett volna, bizony magam én ma is éppúgy sertés-falkában vagyok, és sose tudja ki sorsunk tle Ulixes, és nem jön, bosszúra, utánunk. Mercurius nyújtott neki át tejszínü virágot, éjszín gyökert, melynek neve molü az égben. Égi tanítástól s e növénytl védve kerül hát Circének házába - a nt, ki a bort odanyújtja és vesszvéggel kívánja haját simogatni, visszariasztja, kivont kardját kifeszíti elébe. Megbékélve kezet fognak; lép nászkerevetre, s nászi ajándékul nyeri el jó társai testét. Jótév különös fnedvvel hint be az úrn; megfordított vesszvel veri újra fejünket; megfordítva korábbi igéit, visszaigézi. Erre emelkedvén, gyorsan mint éneke zengett, elhullajtjuk a sertéket, két lábhasadékunk tnik, van vállunk, s a karunk is a régi kar immár. Most, zokogók zokogót, megöleljük a megszabadítót, csüngünk rajta, vezérünkön; s más szót nem is ejtünk addig, míg el nem mondjuk neki szívbeli hálánk. Egy kerek év telik ott termében. E hosszu idben láttam nála sokat, hallottam is épp elegendt; ezt is, amit titkon mondott el nékem az egyik szolgáló (négybl, kik a szertartásra sürögnek): mert a királyunkkal míg Circe elmulatozgat, márványszobrot mutatott nekem, ifjui szobrot, fejtetején harkály állott e szobornak a szentély mélyében, s a fején koszorúk gyönyör raja díszlett.

277

Hogy ki ez, azt kérdem, mért tisztelik itt e teremben, és madarat mért hord a fején. »Megmondom,« eképp szól, »jó Macareus! S hogy lásd, úrnmnek mekkora roppant nagy hatalom szolgál, hallgass figyelemmel a szómra.

278

PICUS ÉS CANENS Saturnus fia, Picus volt rég Ausoniának nagy fejedelme, igen sok jó csatamén nevelje. Éppenolyan, mint itt, noha pusztán mása e márvány: nézd csak a szobrát, s hogy míly szép volt maga, látod. Lelke is éppenilyen: megnézni az elisi versenyt (minden öt évben) négyszer sem tudhatta odáig. t Latium hegyein lakozó dryasok nagy örömmel szemlélték; meg a naisok is, kutak isteni ni, vágytak rá; meg azok, kiket Albula-hab s a Numicus táplál, és Anio, s folyamában legrövidebbik Almo, sebes Nar, s árnyékos szép Farfarus; éppígy scytha Dianának kik idznek rengetegében, és kik a szomszédos tavakon. Nem kell neki egy sem; egy nimfáért ég, kit hajdan a kétfejü Janus nemzett, s szült a Palatiumon Venilia méhe. Ezt a leányt, miután fölserdült nászra, a kérk mindje ell megkapja a hs laurentumi Picus. Széparcú a leány, s még szebb, mert éneke oly szép, és neve érte: Canens. Erdt, kszirteket indít, bsz vadakat szelidít, folyamot késleltet, a hangja vándorló madarat feltartott égbeli útján. Míg ni szelíd hangján dalait dudorászta, Picus, házából, iramult laurentumi tájra, hogy vadkanra vadásszon amott; ült csdöre hátán, két hosszú gerelyét szorította keményen a balja, bíborló köpenyét köti vállán össze aranycsat. Épp e ligetben járt akkor lánysarja a Napnak, mert term dombon kívánt füveket szedegetni, távol a tájtól, mely Circének hordta nevét is. Rögtön amint meglátta a cserjés-mélyben az ifjút, elbámult, s a szedett f mind hullott ki ölébl, s úgy látszott, hogy a tz velejéig mart be egészen. Vágytól kábult volt, de mihelyt eszmélete megtért, kész volt már vágyát megvallani. Csakhogy a ló fut, ellene ez van most, meg az ifju körött az a sok társ. ,Nem futsz el, noha szélviharok szárnyával iramlasz, hogyha magam jól ismerem és nincs minden ertl még megfosztva füvem, s ha dalom hatalom!' szava szólal; és tüstént vadkan képét költötte világra, és odaküldte az ifju vadász útjába e képmást, majd azután sürü erdnek közepébe szalasztja, merre sok ágbogtól paripával senkise juthat. Picus a zsákmány árnyképét nyomon zi sietve, szökken az izzadt ló hátáról nyomban a földre, és hiu célját zni betér ama srü berekbe.

279

Circe most könyörög, sóhajszavu bvös imákkal, rejtett isteneket rejtelmes dallal igézve, mely meg szokta zavarni a Holdnak tiszta világát s apja fejét nedves felhkkel körbekeríti. Most is a bvös szó szálltán az egekre sötét száll, föld ködöket gzöl, s a kisérk éji homályban úttalan döngnek, fejedelmüket rzeni késnek. Circe él az idvel, a hellyel: ,Szép szemeidre, mik megbvöltek,' szól most, ,s gyönyör alakodra, mely, te csodásan szép, istennt hajt meg eltted, oltsd tüzemet, s ipadúl a Napot, mely mindeneket lát, válaszd, s el ne taszítsd, kérlek, Titania Circét.' Szólt; vad az ifju: a nt s kérését visszataszítja: ,Bárki lehetsz, hanem én a tiéd nem! foglya vagyok már egy másik nnek, s esdem, hogy a foglya maradjak. Nem töröm én meg e szent fogadást tiltott szerelemmel, míg Janus-nemzette Canensomat rzi a végzet.' Esdekel újra a Titán-lány többször, de hiába; ,Megsiratod', szól most, ,nem fog soha látni Canensed; s hogy sértett szeret asszony mit tud cselekedni, érzed, mert Circe ez a sértett és szeretett n!' Kétszer néz nyugatot, néz kétszer vissza keletre; rácsap az ifjura háromszor, három dala hangzik. Elfut ez, ám bámul, hogy gyorsabb, mint viszi máskor lába, ha fut; testét beborítják, látja, a tollak; s mert új szárnyasként lakozik Latium ligetében, tiltakozik dühösen, csont-csrrel csapkod a csontos tölgybe, sebet döfköd hosszú ágakba haragja. Tollazatát bíbor, köpenyének színe, szinezte; az, mi aranycsat volt, mi a köntöst egybeharapta, lett aranyos pehely és a nyakát koszorúzza arannyal. S Picusból más nem, pusztán csak e név maradott fenn. Most, miután hívták rivalogva a társai Picust, s nem tudták a nyomát föllelni seholsem a réten, meglátják Circét (mert ritkult már a sür köd, mert Circe a ködöt nap- s széllel szertezavarta), vádolják jogosan, követelvén tle királyuk, s nyúlnának hozzá, nyilaikkal nyugtalanítják. Bsz keverékét , mérgét fecskendi reájuk; mélybeli isteneket meg az Éjt szólítja a földbl, és Hecatéhoz üvölt hosszan, süvit dühös ajkkal. Elhagyják helyüket (csoda hallani!) ekkor az erdk, nyögdel a föld, a közelben a tölgy kifakul, haloványul, körben a f véres csöppekben harmatot izzad; s mintha rekedten bgnének körülöttük a szirtek; kezdtek ugatni kutyák, feketén bozsorogtak a kígyók, s légszer árnylelkek látszottak lengeni körben. S míg e csodán a vadászok mind döbbenve remegnek, ámult orcáik méregvert vesszeje éri:
280

erre az érintésre pedig sokféle vadállat válik az ifjakból, egy sincs már régi alakban. Tartessos peremét bucsuzón sugarazza be Phoebus, s várja Canens szeme és szive is már vissza a férjét, hasztalanul. Sok szolga sürög, föl-alá fut a háznép berki bozótok közt, fáklyákat emelnek elébe. S néki bizony nem elég, hogy sír, hogy tépi a fürtjét s verdesi szép mellét, noha mindezt megteszi: felkél és Latium mezején fel-alá fut, mint aki rjöng. Hatszor látta az Éj, hatszor tért vissza a Nappal, s látta a lányt ébren s étlen, hegyorom tetejében s völgynek ölén tévelygeni, ott, hova lépte vetette. Végre a Thybris volt, aki t láthatta, miképpen fekszik a part peremén, úttól s fáradtan a bútól. Ott könnyek közepette dalát, mit a kín alakított, ontja keserves-gyöngéden, mint élete végén szokta halotti dalát lankadva zokogni a hattyú. Csontjaiban velejét olvasztja a gyásza; egészen elfogy a lány, elenyész lassúdan a híg levegben. Mégis a híre megél mindmáig, mert ama partnak si Camenák - és méltán - a Canens nevet adják.« Volt sok idm, tudtam sok ilyesmit hallani-látni, míg az az év tartott; lustákat a vesztegeléstl ér a parancs, szállnunk ki az árra, kibontani vásznunk. Kétes utat jósol Circe és sok veszedelmet Vad tenger habos áradatán, végnélküli úton. Nem tagadom, féltem, s ez öbölben visszamaradtam."

281

DIOMEDES TÁRSAI. OLEASTER Szólani sznt Macareus; dajkáját adja a sírnak Aeneas; márvány halmán kurtán ez a vers áll: ,,Engem, Caietát, itt jámborhírü neveltem ill tznek adott, kiragadva az argosi tzbl." Most, a füves sánctól gályájuk eloldva, a trószok elhagyják fondor cseleit s házát is az ádáz úrnnek, s a berek fele tartanak, arra, hol árnyas Thybris tör sárgás fövenyével a tengeri árba. Itt Faunus-fi Latinusnak nyeri el birodalmát, lányával, nem harc nélkül: mert hadra kemény nép várt rá: néki igért nért vív vadszivü Turnus. Tör Latiumra egész Tyrrhenia, küzd a keserves gyzelemért hosszan, szívósan, sok hadifegyver. Mindkét fél idegen fegyvert is hív segedelmül: sok rutulok mellett, sok harcol a trójai népért. Aeneas Euandernek küszöbéhez ugyan nem, ám a szök Diomedesnek várába hiába ment Venulus. Diomedesnek nagy vára, vidéke volt hozománya, iapyx Daunus pedig óvta, miként vt Hol miután Venulus Turnusnak szólt nagy ügyérl, s kérte segítségét, ezt mondta az aetoli bajnok: ,,Nincs nékem seregem, s nem akarnám vinni a népét harcba apósomnak: nékem nincs emberem egy sem, fegyvert fogni ki tud. Sose hidd, hogy csak kieszeltem: bárha szivemben a régi keserv újul meg e szókra, elmondom néked. Miután nagy Trója elégett, és danaos tztl a hatalmas Pergamus eldlt, és ama naryci hs, ki a szztl tépte a szzet, bnhdött, de a bnhdés mindünkre lesújtott: szétszakadunk, dühödött habokon hányatva szelektl, villám, éj, dörgés, habok és ég rémei törnek ránk danaókra, s a legszörnyebb: Caphareus veszedelme. S hogy sose und, amiért bajaim hosszan sorolom fel: akkoriban Priamus maga is sírt volna miértünk. Engem a vízárból megmentett Pallas, a lándzsás; számüzetésbe kerültem mégis az otthoni földrl; régi sebére Venus még jól emlékezik, így hát üldöz: igen sok baj támadt rám messzi vizek közt, és szárazföldön szintúgy sok-sok hadifegyver, hogy boldog sorsát nem is egyszer irígylem azoknak, kik szélorkánban s iszonyú Caphareus közelében vízbe merültek alá: bár vesztem volna közöttük! Végsket trtünk; a had és a hab elkeseríti embereim; kérik, hogy már tévelyegni sznjünk. Acmon kit természete és a baj is dühösített,

282

szól: »Van-e még, társak, min nem gyz béketürésünk? Mit tud még Cytherea velünk mívelni ezentúl? Mert aki tud gonoszabb sorstól rettegni, sebet még kaphat; hogyha viszont csúcsát veri már a keservem, eltaposom minden félelmem, nincs vele gondom. Hallja csak, és gylölje - miként teszi - bár Diomedes minden bajtársát - megvetjük mind a haragját; mert nagy ernk van már, hiszen adtunk érte nagy árat.« Így ingerli haragra Venust Pleuron-beli Acmon ismét, rég kialudt mérgét így gyújtja fel újra. Nem sokakat nyert meg. Mi viszont, sok jóakarója, korholtuk nagyon t, ki mikor már mondana választ, vékony lett szava, s útja szavának szk, hajafürtje tollá változik át, megnyúl nyaka, toll lepi tüstént, s mellét és hátát, s hosszabb toll vonja be karját, két könyökét pedig úgy hajlítja, akárcsak a szárnyat, lába nagyobb részét ujjak teszik, és szaruvá lett szája, merev szaruvá, hegyesen csücsörül ki a csúcsa. Ezt Lycus, ezt Idas a Rhexenor és vele Nycteus és bámulja Abas; s ahogyan bámulja, hasonló képet kap most mind: jó rész tovaszállt csapatunktól, és gályánk evezi körül szálltak szilajultan. S hogy milyenek, ha kivánod tudni, ez új madarak, halld: nem hattyúk, de leginkább hószín hattyura ütnek, Így e helyet csak alig tudom én, Daunusnak, ipamnak megszikkadt mezeit, megvédeni embereimmel." Így szólt Oenides. Venulus Calydon-fia földjét s peuceti öblöket is tovahagy s messapi mezket. S ott hs barlangot pillant meg az erdei árnyban cseppel harmatozót, mi a félbak Pan laka immár, akkoridben azonban a hegy nimfái tanyája. Jött egy apul pásztor, s ket tovazte e tájról, mert rájuk riadott, legelször futva futottak; majd, hogy eszük megjött, kinevették rögtön az zt, és dobogó lábbal körtáncot jártak az erdn. ket meg csúfolja a pásztor, szökdel utánuk, eldurvult szidalomszavakat hajigálva parasztmód, s csak kiabál, mígnem torkát bekeríti a kéreg, fává változik át, erkölcsét nedve mutatja; mert vadolajfa: bogyója, miként rég nyelve, kesernyés; vad szava egykori nyers izeit most rzi gyümölcse.

283

AENEAS HAJÓI. ARDEA Innen a küldöttség hazatért: nincs semmi segítség aetol fegyvertl; megkezdett harcukat így is folytatják a vitéz rutulok; mindkét sereg ontja bven a vért; lobogó fáklyát hoz Turnus, a gályát mind, mit a tenger megkímélt, elemészteni lángon. Gyújtva viaszt, szurkot, s ami még táplálja a lángot, Mulciber, árbocrúdra szalad, hogy elérje a vásznat; s padjai égtek már, s evezi a görbe hajónak, és ekkor, hogy az Ida hegyén ntt mind e fenyszál, égilakók Anyjának eszébe jut: ércrivalással hangos szerte a lég, és buxus-síp riadással; s t az oroszlánok szeliden vonják szekerében fönt a magas légben, s ,,Nem tröm, Turnus, e tzvészt;" mondja, ,,a jobbod szentséget tör véle: eloltom lángjaidat, ligetem részét hogy föl ne emésszék." Mondta az istenn, s dörgés szól, zápores dl nyomban utána, esik le a jég, pattogva, az égbl; és a leget meg a feldagadott vizet összezavarják, Astraeusnak sarjai, és egymásra rohannak. És a Szül egynek közülük most él erejével, s véle a phryg gályák kötelét leszakítja a partról: oldalt dönt tatokat, lemeríti a forgatagokba; lágyul a tölgy tüstént, lánytestként úsznak a deszkák, és a hajók hegyes orrából arc válik azonnal; ujjakká s úszó lábbá lett már a lapát mind, oldal elbb ami volt, oldal marad, és az a szálfa, mely legalul nyúlt volt el a gálya alatt, ma gerinc már, hajjá vált a kötél, kar lett a vitorlarudakból, színük amint volt, kék maradott; s mit féltek, a habban, mint vizi szép szzek, vídám játékokat znek; tengeri naisok k: a kemény szirt volt a hazájuk, most meg ezer habözön; sose vágynak a régi hazába. Nem feledik mégsem, mennyit veszkdtek a vészben sokszor a vad vizeken, s ha hajó hányódik a hab közt, sokszor nyúlnak alá - ha achivot nem visz a gálya: mert a phrygeknek veszte miatt a pelasgot utálják, és örömest látták roncsokban a neriti gályát, és ugyanúgy örömest bárkáját Alcinousnak szirtté vedleni át, kvé merevülni a deszkát. Hittük, hogy miután nimfákká váltak a gályák, majd a Rutul megijed s már fölhagy a háborusággal: nem, makacsul harcol; mindkét fél isteneket bír, s isteni nagy merszet; nem földért, nem hozományért, és az após jogaráért, vagy Lavinia, érted

284

küzdenek k, de a gyzelemért, s mert szégyen a harcot meg nem vívni; Venus végül meglátja fiának gyztes acélját; Turnus hull, s vele Ardea vára: Turnusszal volt sorsa ers; s hogy karddal a jött hs t átdöfte, s a házakat is forró hamu födte, új szárnyas szökken magas égre, a rom közepébl, és a hamut veri összeütött szárnnyal le magáról; hang és szikkadt test, haloványság, minden a megdlt várhoz oly ill rajt, neve is maradott, ami addig: Ardea; két szárnyát verdesve, siratja a sorsát.

285

AENEAS ISTENNÉ VÁLIK Megnyeri Aeneas nagy erénye az égilakókat, kényteti Junót is tovavetnie régi haragját, Iulus felserdült, rendben számára az ország; érett már Cythere bajnok fia ekkor az égre. Mindegyik égilakót megnyerte Venus, megölelte apja nyakát, s így szólt: ,,Sose voltál mostoha hozzám, édesapám, hanem azt kérem: most legkegyesebb légy, s Aeneasomnak, ki a vérünkbl nagyapává tett téged, ha kis istenséget is, adj neki mégis ezt legalább! Elegend volt, hogy a zord birodalmat egyszer látta fiam, s átkelt már egyszer a Styxen." Mind egyetértettek, s a királyn fönt a nagy égben, se maradt hideg, és bólintott nyájasan erre; szól Jupiter: ,,Méltók vagytok mindketten az égre, kér és akiért kérlelsz, lányom; legyen így hát!" Szólt; e szavának örül Venus, ad hálát az apának, s híg levegegen át - kocsiját páros tuba húzta Laurens partra suhan, hol igyekszik a nádkoszorúzta fürge Numicius ár a közelbe, a tengeri árba. Ennek rendeli: Aeneasról, mind, mi halandó, mossa le és csöndben görgesse a tenger ölébe; rögtön a szarv-visel elvégzi, amit Venus óhajt: és tisztítja le Aeneasról mind, mi halandó, hinti vizével; csak nemesebbik része maradt meg. Anyja a megtisztult testet keni illatos írral, mennyeivel, s édes nektárt s vele ambrosziát nyújt ajkához; s teszi istenné; most t a quiritek Indigetes néven szentelt templomba fogadják. Kétnevü Ascanius lett most Latium fejedelme s Albáé. A nyomába pedig jött Silvius, aztán ennek gyermeke, si jogart ki az si Latinus névvel birtokol; és jeles Alba követte Latinust; Epytus ettl lett; azután Capetus s Capys, ámde elsjük Capys. Aztán meg Tiberinus uralma kezddött, ki a tuszk vízben lelvén a halálát, adja nevét a folyónak; az fia meg Remulus volt s Acrota véle, a vad. Remulus meghalt, az idsebb, villámtól, amiért villámként sújtani vágyott; Acrota óvatosabb, s jogarát megkapja utódja: bátor Aventinus, ki ahol gyakorolta uralmát, annak a hegynek alatta pihen, nevet adva a hegynek. S már Proca volt a palatin nép legfbb fejedelme; élt ez alatt Pomona, kinél nem akadt Latiumban kert-mívelni serényebb más a hamardyasok közt, és ki gyümölcsfákat jobban gondozna, olyan sem;

286

innen ered neve is; nem az erdt és a folyókat, csak kedvelte a sík rétet s a gyümölcsteli ágat; dárda helyett görbült sarlót hord mindig a jobbja, ezzel a fattyu-növést, túlhosszú ágakat ezzel nyes, szelidít; gyakran hasitott kéregnek alája oltó-ágat dug, s etet új hajtást a levével; nem szenvedheti szomjukat, és a mohó gyökereknek görbe tekervényét öntözgeti fürge patakkal: kedveli, míveli ezt; szerelemre sem ébred a vágya; póri erszaktól mégis tart: zárja ersen kertjeit, és férfit be nem enged, visszahuzódik. Táncra való fiatal szatirok mit nem cselekedtek érte, s a Panok, szarvaikat díszítve fenyvel? S Silenus, ki az éveinél ifjabb szivü-kedvü? És az a tolvajokat sarlóval s férfiu-taggal retteget s leigázó isten? Mindegyiküknél Vertumnus szeretbb, de bizony sikerekre nem érbb. Hányszor hordott, mint a kemény arató, buzakévét, s mint a kemény arató, kosarát hordozva olyan volt! Gyakran olyannak tnt, friss széna tapadt a hajában, mint aki éppen imént lekaszált füveket takarított; gyakran járt ostorral is , esküdne, ki látja, megfáradt két tulkot imént oldott ki igából. Kést vitt; lombmetsz lehetett, venyigék lenyesje létrát is hordott: vélhetnéd almaszednek; karja vitézre mutat, horgas nagy nádja halászra; egyszóval más-más alakot sokezerszer is öltött, hogy gyönyör testét a leánynak tudja csodálni. Jött, a fején festett szalagokkal is, egy napon arra, botra hajolt, a halántékán sz fürtjei lengtek, mímel anyókát, és így lép be a szépfüvü kertbe, megbámulja gyümölcseit, és szól ,,Dús vagy!" a lányhoz, csókot is ad neki, mit soha nem csókolna eképpen az, ki valóban anyó, le is ül, görbülten, a gyepre, s nézi a dús, hajló ágat teli szi gyümölccsel. Szlfürtökkel befonott szíl állt vele szemben: ezt dícsérte s a szlt is, hogy társa a szílnek; ,,Csakhogy," szólt, ,,ha ez itt szltelen, özvegyen állna, lombján kívül már igazán sose hajtana hasznot; és ez a szl, mely szorosan simul erre a szílre, társtalanul, maga csak, lelapulna egészen a földre; s téged e fának szép példája, leány, nem is érint, násztól elmenekülsz, sohasem kívánsz ölelzni. Bárcsak kívánnál! Helenét sem leste ilyen sok kér; azt se, kiért harc kélt lapithák lakodalmán, és ama félénk hs feleségét, Penelopét sem. Most is, bár menekülsz, s undorral nézed a kért, férfi ezer kíván, félisten s isten is annyi, és valamennyi nagy istenség itt Alba hegyében.
287

Bölcs ha vagy, és jó férjet akarsz, s hallgatsz az anyóra, rám, ki azoknál is jobban, ki az elhihetnél jobban kedvellek: vesd akkor vissza a póri násztüzeket, s Vertumnust vedd nyoszolyádba! Kiért én jótállok teneked: nálam nem is ismeri jobban t maga sem; sohasem kószál szanaszerte a földön, itt lakozik körben; s nem, mint sok férfi, akit lát, tüstént abba szeret: te az els és te a végs lángja vagy és leszel is, teneked kínálja az éltét. S tedd még hozzá ezt: fiatal, természete bájos, s képes változtatni magát sokféle alakká, és mit tle kivánsz, bármit, tüstént a tiéd lesz. Vágyatok egy úgyis: te gyümölcsöd míveled, meg elsként megkapja, vidáman tartja kezében! Csakhogy a fák termését most nem vágyja a vágya, sem, mit a kert táplál szeliden nedvével, a zsengét, mást sem, csak téged: könyörülj meg a lángrahevültön, s hidd, hogy amit számmal kér, azt itt maga kéri, s féld is az isteneket, féld Idaliét, ki a kszív útálója, s a Rhamnus-béli leány dühödését! S hogy méginkább félj (mert nékem tudnom az aggkor sokmindent megadott), elmondom, mit tud a teljes Cyprus - tán ha te is hallod, könyörülsz, szelidülsz is.

288

POMONA ÉS VERTUMNUS. ANAXARETE Látta Anaxaretét, Teucernek régi nemébl nemzett lányt, alacsony-születés Iphis, az ifjú; látta, s a csontjait is szerelemláng járta keresztül; jóideig küzdött, hanem ésszel e nagy dühödését nem gyzhette le; ment, könyörögni a lány küszöbéhez, és hol a dajkának vallott szive szörny tüzérl, s kérte, ne zze el t, a leány üdvére könyörgött, hol meg a szolgákat kérlelte, külön-külön, esd hízelg hangon: pártolják vágyakozását; gyakran bízza szavát hízelghangu levélre, közben könnyeivel harmatdús szép koszorúkat aggat az ajtószárnyra, kemény küszöbére hever le lágy derekával; a gyászos zárra zudítva szidalmát. Bak-csillag ha letn, vad a tenger, a lányka vadabb még, norici tz vasat edz, de keményebb sokkal a lányka, szirtnél is, mely még eleven talajon gyökeredzik; megveti és kikacagja, kemény tettekre kevélyen vad szavakat szaporít, s a reményt is meghiusítja. Már nem tri tovább hosszú kínját a szerelmes Iphis, az ajtónál így szól a leányhoz utolszor: »Gyzöl, Anaxarete, sose kell már, hogy közelemtl undorod ébredjen: készülj diadalra vidáman, hívd Paeant, s fejedet fényes repkénnyel övezzed! Gyztes vagy, szivesen halok én: vas-szív, ne, örülj hát! Lesz hát mégis, amit dícsérned kell e tüzemben, és kedves leszek érte neked, hisz ez érdem eltted. Gondom azonban, tudd, nem sznik elbb meg irántad, mint szünik életem, és szemeimnek fénye kialszik. S nem fog a hír hozzád holtomról jönni követként: hidd, magam én jövök el, s teeltted megjelenek majd, vad szemedet tetemem láttán hogy kedvre legeltesd. Ámde, ha, égilakók, látjátok az emberi sorsot, emlékezzetek énrám, és (nyelvem könyörögni nem tud már) hogy a hír rólam szóljon, ti tegyétek, és, mit az éltem veszt, az idt hadd nyerje a hírem!« Mondta, s az ajtószárnyra, mit oly sokszor koszorúzott, könnyel telt szemeit, halovány karját felemelte, és hurkot kötözött föl az ajtó legtetejére, »Íly koszorú tetszik néked,« szólt, »lám, te kegyetlen!« és beledugta fejét, s még így is a lány fele fordult, s összenyomott nyeldeklvel, nyomorú teher, ott függ. Úgy hallik, hogy nyög s reszket - veri lába - az ajtó; majd föltárul az ajtószárny s föltárja a látványt; szolgák zajt vernek, s emelik le, de hasztalan immár, s (minthogy az apja halott) viszik anyjának küszöbéhez;

289

ölbe fogadja amaz, s megölelvén gyermeke dermedt testét, ontja az ajkáról a szüli kesergést, mindazt megteszi most, mi a gyászbaborult anya dolga: által a városnak közepén, temetési menetben hordoztatja a máglyához, könnyezve, a testet. Útbaesett az a ház, mellette vonult el a síró síri menet, s a fülébe a gyász zokogó zaja ért el annak a lánynak, akit bosszúló istene z már. »Lássuk«, szól szánón a leány, »a szegény temetését«, s lép tárt ablakhoz, fels részében a háznak; majd megpillantván Iphist kiterítve az ágyon, két szeme megmerevült, sápadtak tagjai, elhlt forró vére a testében, menekülne, kivánna visszaszaladni, de lába megáll, arcát is akarná elfordítani - nem lehetett; s noha lassudan, úr lett testén, mely kebelében rég: ama sziklakeménység. Hogy mese ez, sose véld: Salamis ma is rzi e lánynak kszobrát; s kegyesen-néz Venus isteni háza áll ott mind e napig. - Gondolj hát erre, te édes, félre kevélységed vessed, s aki kéri, szeressed: zsenge gyümölcseid így kímélje a fagy foga eztán, így ne szakítsák szét a szelek bimbóid az ágról!" Majd miután az anyó képében hasztalanul szólt, ifju alakját ölti magára az isten, a vénség sok kacatát letaszítja, s aképpen tnik elébe, mint amilyen ragyogásu a nap, mikor épp diadalt vesz minden fellegeken, sugarát nem tartja fel egy sem; fogna erszakhoz: de minek! Már lángol a lányka, látva e szép alakot, s maga is gyöngéd sebet érez.

290

ROMULUS ÉS HERSILIA Ausoniát ezután elnyomta Amulius ádáz harci hatalma, amíg Numitor nem kapta megint meg jó unokájától a jogart, s a palesi napon már épül az új város. Tatius s a sabinus atyák is harcot kezdenek; és miután megnyílik a vár-út, Tarpeiát jogosan pajzsok soka sújtja halálra; Cures-béliek ott, lopvást, mint farkasi falka, némán támadnak, s az amott aluvókra rohannak, és kapukat vívnak, miket elzárt jó reteszekkel Iliades: hanem egy kaput ott Saturnia mégis önkezüen feltárt, nesz nélkül, nem csikorogva; csak Venus egymaga volt, aki meghallotta, mi történt; s már csukná be, dehát sose tudja az isteni tettet megfordítani isten sem. Ianus közelében ausoni naiasok laktak, hs berki pataknál: ket hívja segítségül, s k nem vonakodnak tenni, mi méltányos: patakuknak felnyitogatják b forrásait; így sem volt elzárva azért még ajtaja Ianusnak, s az utat nem zárta el árjuk. Most forrásaikat sárgás kénkvel elöntik, s gyúlt kátrány füstjét keverik be a víznek erébe. Mind ennek szállott erejével a gz a vizeknek mély-forrásaihoz, s kik az Alpok nagy hidegével bírtatok, ó, ti vizek, tz sem ver vissza dühével! Már mindkét kapuszárnyra a láng s füst fellege omlik; nyitva, de hasztalanul, barbár sabinoknak az ajtó, mert elzárja az új forrás, míg Mars katonái öltik a vértjeiket; s velük jött Romulus aztán, jött rohamozva: sabin testekkel a római tájék fedve, saját testükkel is; és vk vére vegyült el ott az apósok vérével: kard verte, keverte. Békét kötnek azért, nem vágynak dönteni végképp vassal, majd Tatiust közösen fejedelmül akarják. Meghalt már Tatius, s két nép kormányzata néked jut most Romulus úr: Mavors leemelte sisakját, s megszólítja eképp a nagy istenek, emberek apját: ,,Itt az id, nemzm, miután oly ers az alapja Róma ügyének, hogy nem függ már egy vezettl, hogy te, amit nékem, méltó unokának igértél, add meg: emeld föl a földrl t, s föl az égbe helyezzed. Egykor az isteni gylésben nékem szavad adtad (jól emlékezem én, szavaid lelkembe bevéstem): »Lesz majd egy,« mondtad, »kit a kéklegü égbe emelsz föl.« Most az ígéretedet, kérlek, koronázza a tetted!" Rábólint mindentehet Jupiter, csupa felh

291

rejt a magasban eget, dörgés rémíti a földet. S hogy meglátja: e jel bíztatja a felragadásra, dárda segítségével száll véres szekerére féktelenül bátran Gradivus, vad paripáit ostora hajtja tovább, lesuhan levegegen által, áll a Palatiumon végül, ligetes tetejében, és mialatt a quiriteknek jogot oszt a szelíd úr, elviszi Iliadest: a halandó test el is oszlik akkor a híg légben, valamint a parittyai ólom olvad szét gzzé, ha az ég magasába vetdik; arca sugárzóbb lett, mégméltóbb fölmagasított istenpárnákhoz, meze ünnepi: ma Quirinus. Sírt felesége, amért odalett; s Juno, a királyn, Hersiliához ezért Irist küldötte le ívelt útján, és meghagyta, hogy t szólítsa meg így lent: ,,Ó, te latin, te sabin nemzetbl legkiemeltebb dísze e két népnek, méltó felesége, nemes n, bajnoki férjednek, te Quirinus hitvese most már, könnyeidet sose ontsd - ha kivánod látni a férjed, végy vezetdül most, és jjj a quirini berekbe, mely a királynak szentélyét fönn árnyba borítja;" megteszi : lesuhan festett szép íven a földre, s Hersiliához szól, amiként a parancs kijelölte. Ez szemeit föl alig veti, mert gátolja szemérem, ,,Istenn (mert nem tudom én így hirtelenében, hogy melyik istenn volnál), vígy, vígy oda, kérlek, hitvesem orcáját hadd lássam!" mondja, ,,Csak egyszer adja a sors nekem ezt, s már vallom: az égbe kerültem!" Késedelem nélkül lép Thaumas szzi leánya nyomdokain már Romulus úr dombjára: az égbl csillag esik le a földre, haját lángokba borítja Hersiliának: e csillaggal röpül föl a légbe: ott ismert karjába ölelve a szent alapító, Róma vezére, nevét is, akár testét, teszi újjá: hívja Horának már; istenn, hitvese mellett.

292

TIZENÖTÖDIK KÖNYV

293

MYSCELUS. CROTON Mind keresik közben, ki vihetne terheit íly nagy tisztségnek, s ki jöhetne nyomába hatalmas uruknak; kormányzásra a tiszta Numát mondotta a józan hír jónak; ki sabin népének ezernyi szokását vizsgálgatta, de ez nem elég neki, többre törekszik, s hogy mi a dolgoknak természete, kémleli egyre. Curesból ennek nagy gondja kivitte, honából, s Hercules oly szíves gazdája lakáig elindult. Kérdi, ki volt, ki görög bástyákat Itália partján épített; választ ad egy agg, aki ott született volt, és ki a tnt dolgoknak nem veszitette tudását: ,,Gyermeke nagy Jupiternek ibér ökrökkel idáig jött dúsan, jó útja során, e lacini vidékre; s míg csordája legelt szanaszerte a zsenge füvek közt, mondják, vendégszeret házába Crotonnak tért be; magát, fárasztó útja után kipihente; majd, mikor útnak eredt, így szólt: ,,Unokák idejében itt város magasul"; s úgy is lett, mint megigérte. Argos-béli Alemontól született a világra Myscelos; ezt kedvelte az ég azidtt a leginkább. fölibé, mikor épp mély álom nyomta, lehajlott s szólt az ers Buzogánytartó: ,,Hagyd messze hazádat, s leld föl az Aesarnak kavicson zuhogó folyamárját!" És, ha szavára nem áll, sok iszonyteli bajjal ijeszti. Illan az álom, az álommal tovatnik az isten. Serken, s hallgatagon töprengve sokáig az álmon, harcol Alemonides hosszan, vívódva magában; küldi az istenség, de nem engedi útra a törvény, mert ki hazát kívánna cserélni, halál a jutalma. Fényarcát a habokba meríti a fennragyogó Nap, s csillagokat visel feje j fel a srü nagy Éjnek: ismét megjelenik, s ugyanarra riasztja az isten, és, ha szavára nem áll, mégtöbb nagy bajjal ijeszti. Megriadott, s készült idegenbe kivinni a háza isteneit. De a városban kélt nyomban a lárma, s indul a per, hogy törvényt sért; folyván le a pernek els része, a bn - tanu nélkül is - ott kiviláglott; égreemelte kezét-arcát, rút-öltönyü vádlott, s ,,Ó, ki tizenkét munkáddal fel az égbe kerültél, légy", könyörög, ,,mentm; hisz e vétkes tettre te vettél." Régi szokás kavicsot használni, fehér- s feketéket, ez vádlottat itél, azzal fölmentik a bntl. Ekkor is így tettek; meghozva a gyászos itélet, mindje sötét kavicsot hajitott a kegyetlen edénybe.

294

Ám - számlálni - a kis köveket mikor ez kivetette, mindje fehér volt már, noha mind feketült az imént még: Hercules által az ítélet fordítva fehérré, oldva Alemonides! S Amphitryoniadesnak hálát ad, s az ion habokon jó széllel elindul, és lacedaemoni büszke Tarentumot és Sybarist is már elhagyja a gálya, s a sallentini Neretust, Thurii öblét is, Nemesét, azután meg Iapyx rétjeit; és ahogy ott befutotta a parti vidéket, megleli már Aesar folyamát, hova küldte a végzet, s nem távol sírt lelt, hol szent föld fedte Crotonnak csontjait: és a parancsolt bástyát ott magasítja; és arról, aki ott nyugszik, nevet is nyer a város." Ennek a helynek hát ez volt biztos hagyományú híre, miként épült ez a város Itália földjén.

295

PYTHAGORAS Élt itt egy Samoson született bölcs férfi, ki önként elmenekült onnan, gylölve a zsarnokuralmat; ez, noha távol, az ég, képes volt isteneinkhez szállani elmével, s amiket nem adott meg a szemnek eddig a természet, meglátta a szíve szemével; s hogy kutató elméje eltt minden kiviláglott, köztudomásra hozott mindent: köribé gyülekeztek, némán ámultak szavain, s elmagyarázta, hogy s mint lett a világ, mi a természet, mi a titka, és mi az isten, a hó honnan lett, honnan a villám, és Jupiter dörög-é, vagy a szél hasogatja a felht, földrengést mi okoz, mi vezérli a csillagok útját, s mind, ami még rejtett; tiltott húst legelször emberi asztaltól, s volt, aki szólt is elször errl, bölcs szóval, de kevés hívre találva: ,,Testeteket ne silányítsátok, földi halandók, tiltott étkekkel! Hisz van gabonátok, az ágon függnek a dús almák, fürtökben duzzad a szl; édes f is akad jó sok, mit fzni puhára tudtok tzlángon; nincs tiltva a tej sem ellünk, és nem a thymusi jószagokat lehel gyönyör méz; gazdagon oszt szelid étket a föld, már szinte pazarlón; vér és öldökölés nélkül nyújt jó lakomákat. Húsra az állatok éheznek, s közülük sem az összes: mert a lovak, juhok és marhák mind csak füvet esznek. Csak miknek természete vad, vérengzeni vágyó: örmény tigrisek és a haragftötte oroszlán, farkasok és medvék, csak ilyen vadak élnek a vérrel. Jaj, be gonosz bn is bensbe borítani benst, és a mohó testet testtel táplálni kövérré! S élni az élnek más él élete árán! Annyi ezer jó közt, mit a jó anya nektek, a föld hoz, más nem öröm, mint vad foggal hasogatni a húsba rettenetes sebeket? Cyclopsok párjai vagytok? Hát te mohó, vétkes hasadat teletölteni pusztán úgy akarod s tudod is, hogy mást beleölsz a hasadba? Tudd meg, az elmúlt kor, melynek mi arany nevet adtunk, fák termésével volt boldog, földi füvekkel, s nem mocskolt kifolyó vérrel soha emberi ajkat. Biztonságban szállt azidtt a madár a magasban, és nem félénken futosott a mezkön a kis nyúl; görbe horogra hiszékenység halakat nem akasztott. Mind e világ cselnélküli volt, sose félt a csalástól; mindent béke ölelt. De akadt, ki a húst az oroszlán szájától irigyelte - akárki! -, haszontalan ember,

296

és eleven testek súlyát sllyeszti hasába, s evvel a bn útját megnyitja; lehet, hogy elször csak vad vérétl melegült s lett szennyes a fegyver; (ennyi elég lett volna) mi ránk, fenyegetve, halált hoz, azt a vadat lehet, úgy vélem, vétektelen ölni; adni halálnak, igen, de belakmározni bizony nem. Csakhogy a bn terjed: s legelbb, úgy vélik, a disznó kell hogy meghaljon, mivel feltúrja a földet orrával, s a reményt, mit az év ád, így teszi tönkre; bacchusi oltáron szenved ki utána a kecske, mert szlt rágott; jól van hát, vétkes e kett! Ám a juhok mit vétettek, szelidek, kik az ember hasznát szolgálják, tgyükben duzzad a nektár, és puha öltözetünk adják gyapjukkal, az embert éltükkel jobban segitik, mint hogyha kimúlnak? Vagy mi a vétke az ökröknek, mik a cselt sosem értik, egyszerü, ártatlan lények, jól trik a munkát? Még hálátlan is az, hiszem én, gabonára se méltó az, ki az ökröt, mely csak imént vonszolta ekéjét s földet néki mivelt, megöli, s ki a munkagyötörte nyakra, mely oly sokszor forgatta keményrögü földjét, s szerzett dús aratást, képes rásújtani bárddal. És nem elég, hogy e csúf vétket megtesszük: a bnhöz társul eget hívunk; s el akarjuk hinni, az isten annak örül, ha a munkás tulkot néki leöljük. Áldozatot, legszebb alakút, hiba nélkülit (így árt tetszeni!) visznek aranyszarvval, visznek szalagokkal oltárhoz; s az imát, mit nincs esze érteni, hallja; s homloka szarva közé, láthatja: amit maga mívelt, búza kerül; s ama kést, mit még tán lát is a víznek tükrében, kifolyó vérével szennyezi végül; ráng még melle, mikor bensjét mind kiszakítják, vizsgálják, kémlelve belle: az ég mit akarhat. Ennyire éhes hát tiltott eledelre az ember; ezt meritek, ti halandók, enni. De, jaj, ne tegyétek, s int szózatomat, kérlek, szivetekbe vegyétek. Hisz ha lemészárolt barmok húsába haraptok, földmunkásotokat, nem mást, eszitek ti szegények! Ajkam egy istenség mozgatja; követve az istent szólok: az én Delphim kinyitom, feltárom az égbolt termeit, és jóslók szívem szent gondolatával. Nagyról szól a dalom, s arról, mit nem kutatott fel emberi elme, mi még rejtett; kél szállani kedvem csillagokig; kél fellegeken fenn szállnom, a lomha földet alant hagynom, s Atlas vállára kerülnöm; és a sok esztelen és tévelyg emberi népre égbl nézni alá, s a haláltól szörnyedezket inteni, és a jöv sorsnak pergetni le útját. Jaj, nyomorult népség, kiket így borzaszt a fagyos vég!
297

Mit féltek Styxtl s a sötéttl, puszta nevektl, költk álmaitól, hazudott veszedelmü világtól? Testeteket, ha tüzével a máglya, korával a vénség már elemészti, ne higgyétek, hogy több baj is éri. Él, sose hal meg a lélek; mert odahagyja korábbi házát, újba kel át, ott él: új háza lakója. Én magam (emlékszem) még hajdan a trójai hadban Panthoides Euphorbus voltam, kit gerelyével mellbe az ifjabb Atrides sújtott a csatában. És föl is ismertem, mit rég balkarral emeltem, argosi Junónak szentelt termében a pajzsot. Változik, el nem enyészik azonban semmi. Amonnan j ide, innen odébb lelkünk; új s új alakokban vándorol: állatból átköltözik emberi testbe, emberi testünkbl állatba: de el nem enyészik. Mint amiképp a viasz lágyan vált képet a képre, s nem marad az, mi elbb, soha meg nem tartja alakját, mégis megmarad, úgy állandó mindig a lelkünk, és úgy költözik át más és más képbe örökkön. Emberi jobb érzést le ne gyzzön vágya a hasnak; sznjetek undok ölésekkel zaklatni helyükbl társaitok lelkét; vért vér táplálva ne tartson. Én a vizekre kiszálltam már, kifeszítve vitorlám szélviharoknak elébe: a földön semmi sem áll meg: minden foly: s ölt új alakot mindegyre, mozogva. Még az id is örök mozgásban hömpölyög egyre, mint a folyó. S a folyók zuhogása miként nem akad meg, úgy az idé sem: de miként hab habra habot hajt, és a korábbi a késbbit kitaszítja helyébl, így az id is fut, perc percen percnek utána; s újdonatúj mindíg: mert elmarad az, mi imént volt, s lesz, ami nem volt még: minden perc újul örökkön. Látod, az éj ha lefut, hajnallá lenni törekszik, és e nyaláb napfény felváltani azt a sötét éjt. Más színt ölt fel az ég, mikor éjféltájban az álom minden szemre leszáll; s mikor itt van hóparipáin Lucifer: ismét mást, amikor Phoebusnak eldje, szép Pallantias, égboltunk bíborba borítja. Pajzsa az istennek, mikor indul az útra, piroslik, hajnalidn, s ha a föld fele tart már újra, piroslik; míg a magasban tiszta fehér, mert fennen a légnek jobb természete van, távol sok földi ragálytól. Éji Dianának sem egyenl mindig alakja, mert amikor kerekül, karcsúbb, mint másnapi éjen, és amikor zsugorul, teltebb, mint másnapi éjen, Hát az idnek tán nem látod négy szakaszát, mint változik? És éltünk menetét mint tükrözi híven? Zsenge, tejes, valamint a gyerekkor, míg a tavasz tart: ekkor a f fénylik, s noha híján még az ernek,
298

nedvdús; még ing-leng, de reményt ad a földmivelnek. Minden, látni, virít ezidtt; többféle virággal hintve a rét: de a friss lombban nincs semmi er még. Majd, hogy ersebbé fordul, lesz nyár a tavaszból, lesz viruló ifjú. Nincs ennél évszak ersebb s dúsabbtermés, nincsen lobogóbb hevülés. Érkezik erre az sz, fiatal heve már kifogyóban, megnyugodott, érett: még nem vén s már nem is ifjú, hintve halántékán néhány hajafürtje ezüsttel. Majd megj remeg léptekkel a zordon öreg tél: és haja vagy nincs már, vagy minden szála fehérlik. Így a mi testünk is, szünetet sose tartva, cseréli állapotát: és mik voltunk, és mik ma vagyunk még, holnap nem lehetünk. Volt nap, hogy anyánknak ölében laktunk: majdani lényünknek csak magva, reménye. Míves kézzel a természet munkált, nem akarta, hogy duzzadt méhben berekesztve szorongjon a testünk, és bennünket a szk lakból a szabadba bocsátott. Fényre kerülve a csöpp csecsem heverészik ertlen, késbb négy lábon, valamint csak az állatok, úgy jár; lassanként fölkél, remeg s még gyönge inakkal, ingadozik, támaszra szorul, megcsuklik a térde. Majd meg ers, gyors lett, befutotta az ifjui pályát, és be a közbees kort is, majd, túl e határon, alkonyuló aggság lejts útjára hanyatlik. Hajdani jó erejét ez a kor csökkenti, lerontja: agg Milon felsír, amikor karjára tekint, mely hajdanidn izmos, vetekedni a Herculesével képes volt, s ma lazán lefelé csüng és tehetetlen; sír, amikor vénasszony-ráncát nézi tükörben Tyndaris, és, mért rablották el - kérdezi - kétszer. Jaj, te id, mindent felfalsz, s te irígy kor, öregség, mindent szétronttok, szétrágtok lassan a korral, szívósan fölemészttek mindent lassu halállal. Még amiket hívunk elemeknek, azok se maradnak állandók, s hogy mint változnak, halljatok, íme: Négy anyatestet tart ama kezdet nélküli Minden karja között. Súlyos kett, sok terhe a mélybe húzza alá: a nevük föld és víz, lent van e kett; kett meg könnyebb: s minthogy súly nem nehezíti, száll följebb: leveg s tisztább tz lángja e kett. Egymástól távol vannak bár, minden e négybl támad azért s ezzé válik, tér vissza: a széthullt föld ritkul vízzé, víz gzzé lebben a légbe, és súlyát ha a lég odaveszti, megint magasabbra szállva föl és fölvillanván lesz tiszta tüzekké; innen visszafelé, s így térnek körbe megújra: tzláng megsürüdik, levegvé válik azonnal; ez vízzé alakul; majd földdé srül a víz is.
299

És neme egynek sem tartós: újítja örökkön s váltja a természet mássá másból az egészet. Semmi a nagy mindenségben, tudd, el nem enyészhet, csak más képeket ölt: s mit hívsz születésnek, az annyi, hogy mássá válsz, mint voltál; s meghalni csak annyi, hogy megsznsz ennek vagy amannak lenni: mi ott volt, erre kerül, s oda az: de az összeg megmarad így is. Úgy hiszem, egy képben mi sem áll fenn hosszu idben: mint ahogyan ti aranykorból indulva a vaskort élitek, így változnak a tájak is egyre a földön. Láttam, hogy mi kemény föld volt hajdanta, öböllé mélyedt; láttam a tengerbl kimeredni a földet; messze a tengertl sorakoztak a sósvizi kagylók, s leltek a bérceknek meredélyén hajdani horgonyt. Róna mi volt, völggyé váltotta a mélybefutó víz, zápores zsivaj s tengerbe sodorta a bércet, elszáradt fenekén a tavaknak már homok éget; és ami szikkadt volt, ázik kiterült mocsarakban. Természet támaszt itt forrást, zár el amott mást; föld rendül, folyamok folynak, mik elbb sose folytak, s ismét más folyamok nem folynak a földremegéstl. Föld repedése fogadta Lycust gyomrába eképpen, itt mélyen tnik el, de amott felbuggyan, ellép; éppígy földbemerül, s más részeken újra kilendül, s argosi földön elbukkan hamarost Erasinus; bánja, beszélik, hogy forrását s hajdani partját messzirehagyta, de most máshol foly a mysi Caicus; Sicani földet amott Amenanus szelve keresztül, néha, dugult forrása miatt, mély medre kiszárad. Itták rég, de vizéhez most hozzá sem akarnál érni Anigrosnak, miután (ha igaz, mit a költk szólnak) a kétalakú Centaurok Hercules-íjtól mérges vessztl támadt sebüket belemosták. Hát Hypanist, mely a scytha hegyek közt zúg a magasból, édesizüt régen, most nem rongálja fanyar só? Álltak a víz közepén Antissa, Pharos, meg a phoenix Tyros hajdanidn, s most nem sziget egy sem ezekbl. Mint szárazföldnek részét lakták vala Leucast: most körülönti az ár; Zancle is kötve, beszélik, Italiához volt: de a hab szétverte a földnek közbees részét, s a vizek közepébe sodorta. Rajta, keresd az achiv Burist, s Helicét, leled ket víz fenekén: mindkét várost most is mutogatják még a hajósok, a bástyáikkal a habnak alatta. Troezennek, Pittheus várának van közelében egy domb, puszta, kopár; síkság volt hajdan e tájon, most meg földhalom áll, mert (szörny mondani is már) ádáz szél dühe, mely beszorult földmélyi üregbe, kísérelt valahogy küzdn kikerülni szabadra,
300

hasztalanul, nem akadt csöpp rés, börtön fala zárta, és ösvényt fúvásának nem lelt sehogyan sem, fútta dagadtra a földet, mint száj hólyagokat fú, vagy brt, kétszarvú kecskérl nyúzva kapottat; megmaradott ez után e vidéknek domborodása, és mint dombot a hosszu id váltotta szilárddá. Sokminden jut eszembe, amit hallottam idáig s láttam is, elmondok néhányat: a víz ugye mindig ad s ölt új alakot? Délben vized oly fagyos, Ammon, kétszarvú isten, hajnalban s este melegszik. Ott athamas nép fát is gyújt, mondják, a vizével, hogyha a hold köre fogy, mikor éppen a legkicsinyebb fenn. És a ciconoknak folyamát aki issza, a gyomra megkövesül, s márvánnyá lesz, mit e vízbe bemártasz. Crathis meg Sybaris, melynek mivelünk vize szomszéd, ámbrássá festik hajadat s megfestik arannyá. S van, mi nagyobb csoda, víz, mely nem pusztán csak a testet, nem, de a lelkeket is meg tudja cserélni egészen: Salmacis undoritó habjáról volna, ki nem tud? S Aethiopiában ki tavakból inni merészel, vagy megtébolyodik vagy mély álomba hanyatlik. Clitori forrásból ki csak egyszer is oltja a szomját, bortól visszariad, s csak a víz, ami néki gyönyört ad; vagy van e vízben er, mely megvív bátran a borral, vagy, mint ottlakozók mondják, amidn Amythaon gyermeke Proetus lányaiból a dühöt tovazte énekkel, fvel, bevetette a józanitó szert ebbe a vízbe, s a bornak utálata él a habokban. Lynceste folyamának egészen más a hatása: az, ki nem ismer mértéket s úgy hörpöli habját, ing-leng, mintha mer színbort mert volna magába. Arcadiának egy (si nevén) Pheneos nevü táján kéttermészetü víz fakadoz, félj tle az éjben: éjszaka ártalmas, nappal sose káros ivása. Más és más tavak és folyamok más-más erejek. Volt oly id, mikor Ortygie úszkált a vizek közt, most habon ül. S Argo félt egykor a Symplegasoktól, sisterg sürü tajték közt, melyek összecsapódtak: most nem mozdulnak, s a szelekkel szembeszegülnek. És nem lesz, mely most kén-lánggal sustorog, Aetna, mindig ilyen tüzesült, s nem volt az a kezdetidkben. Mert, lehet, él állat a föld, s nyílás van a testén sok, min a tzlángot képes kilehelni magából, s változtatja, ahogy mozdul, lélegzete útját, s tudja üregjeit itt meg amott elzárni, kitárni; vagy mély barlangokban van zárkája szeleknek, s k köveken koppan, kiröpül, tzmagvak a tzzel messze lökik ki maguk, s az ütés szül lángot a lánghoz, és ha a szél lecsitul, hidegebb lesz rögtön a barlang;
301

vagy ha a szurkot már erejétl fosztja a tzvész, vagy ha a sápadt kén, mikor ég, gyér füstöt eresztget; mert ha a föld dúsan már nem táplálja a lángot, mert eltelt az id, s erejük tovatnt az idvel, akkor bármi mohó vágyának rágnia nincs mit, éhséget sose tr: tüze tntén, tnik a tztl. Északi Pallenén, mondják, olyan emberek élnek, kik lebeg tollal tudják beborítani testük, hogyha kilencízben Tritonia tóba merülnek. Ezt alig is hihetem. Hire járt, hogy a nk Scythiában, testük méreggel hintvén, ugyanezt gyakorolják. Hinni ha kell mégis mindazt, mit megbizonyítnak: hogyha a testet id, s nedves h készti rohadni, nem látod magad is, mint válik kis kukacokká? S hogyha megölt marhát ásol be a föld üregébe (ismert régi dolog): rothadt bensje hamar szül mézgyjt méh-rajt, mely akárcsak sok-sok eldje, száll a mezn, sürög és fárad, munkálja reményét. Földbetakart hadiménbl kél a darázs a világra. Partszeret rák ollóit csak vágd le, s enélkül ásd el, az eltemetett ráktestbl scorpio támad, mely görbült farkkal fenyeget, sebesíteni, tüstént. Fák levelét hószín szállal befonó kicsi hernyók (látja a földmivel ezt jól) kicserélik alakjuk, és már nem hernyók, de halottak lelkei, lepkék. Zöld békákat adó magvat mélyén az iszap tart, s nemz lábatlanokat, majd lábat ad, úszni, azoknak, és hogy e lábak jók legyenek szökkenni, ugorni, mindig a két hátsó hosszabb, mint az, mi ell van. Medveanyától ellett bocs, csak hús, noha él, nincs semmi alakja: az anyja nyalással képezi tagját, testét téve olyanná, mint amilyen neki is van. Nem látod, hogy a méh hatszög viaszába takarja mind ivadékát, s hogy testüknek tagja se támadt, s lábuk csak késbb, csak késbb n ki a szárnyuk? Junónak madarát, mely farkán csillagokat hord, és Jupiter fegyvernökeit, Cytherea galambját, meg más szárnyasokat kikerülni világra tojásból hogyha talán nem tudná, hinné bárki, hogy így van? Van, ki ilyent is hisz: ha gerincünk rothad a sírban, hát a velbl majd nagy kígyó kél a világra. Létet ezek mind más lényektl nyernek; azonban egy szárnyas maga nemzi magát s örököst maga újul: assyrok ezt phoenixnek hívják; semmi gyümölcsöt, semmi füvet nem eszik: tömjén és balzsam az étke. Ez, miután kerek ötszáz év odalett idejébl, reng pálmafa ágai közt és lombtetejében karmaival s ragyogó csrrel fölrakja a fészkét, abba fahéjat tesz, meg a nardus zsenge kalászát,
302

porrátört cimetet, s mirrhát, ama sárgasugárút, és ráül, s jóillat közt így végzi be éltét. S mondják: mely aztán ugyaníly nagy korra kerül majd, apjának tetemébl új phoenix jön a létre; ez ha erre kapott s terhét már hordani tudja, fészkétl a magas fát tüstént megszabadítja, és kegyesen viszi bölcsjét s apjának a sírját, s át a legen Hyperionnak váráig elérve, terhét már Hyperionnak teszi szent küszöbére. Hogyha pedig valamennyire is csoda ez: csoda inkább, hogy meg-megfordítja nemét, tr hímet a hátán, majd azután csodamód maga lesz hímmé a hiéna; s van csoda-állat, mely szélbl él s híg levegbl, és mihez ér, tüstént ugyanoly színt ölteni képes. India vesszs Bacchusnak hiuzokkal adózott, miknek, mint mondják, vizeletjük válik azonnal kvé, mert levegn merevül, megaludva keményül. Így van a kláris: amint levegre kerül ki, kemény lesz, bárha elbb hajlós puha f volt, mélyen a vízben. Vége a napnak elbb, s Phoebus tengerbe vezérli fennliheg lovait hamarabb, mint mondani tudnék minden változatot: s az id is változik ílyképp, látni emitt nem is egy népet nagy erre kerülni, ott lehanyatlani: így dús volt kincsben s lakosokban s tíz esztendn át ontott vért Trója szünetlen; most alacsony dombon rokkant romokat mutogat csak, s rök sírhalmát tengersok kincse helyében; Spárta be híres volt! Ragyogott nagyhírü Mycenae, Cecrops városa és Amphion vára ugyancsak! Spárta ma csöpp falu lett, lehanyatlott si Mycenae, Oedipus s Thébája mi most? Neve van meg, egyéb sem. Pandion nagy Athénja mi most? Neve van meg, egyéb sem. Dardán Róma ma kezd, mondják, magasodni merészen, Appenninusról rohanó Tiberis vize mentén nagy fáradsággal veti meg birodalma alapját: változik ez, folyton növekedve, s a föld feje lesz majd, mind a világé! Így mondták, ezt tudjuk, a jósok, és a jövt képz Sorsok; s tán jól jut eszembe: Trója ledltével mikor Aeneas jaja harsant, Priamides Helenus mondotta a búbamerültnek: »Istenn fia, hogyha hiszed, hogy a sorsba belátok, tudd meg, hogyha te élsz, Trójánk nem dl le egészen! Tz s vas fel nem tart téged: viszed útra a megdlt Pergamumot, valamíg Trójának s néked a távol földön nem tárul hely, mely szelidebb a hazánál; látja szemem, város mint n föl a phryg unokáktól, oly nagy elbb nem volt, most sincs, sose lesz a jövben. Más vezetk több századon át nagyságra vezérlik,

303

Iulus vére leszen mégis, ki a Minden urává váltja; e férfit majd, ha a föld már élt vele, égi székhely várja, a fels ég leszen otthona végül.« Isteneit kiviv Aeneast ezzel a szóval vígasztalta, tudom, Helenus; s örülök, hogy e bástya n, e rokon-város, s hogy eképp, gyzetve, a phryg gyz. Mégis, a célomtól lovaim hogy messzire immár el ne ragadjanak engem: az ég, s ami csak van alatta, változik, és földünk ugyanígy, és minden a földön és e világnak része, mi is, mert nemcsak a testünk él, szárnyas lelkünk is van, s így állati testbe, átköltözni tudunk evvel, vadak és szelidekbe. És ama testeket így, mikben lehet épp a szülink lelke, fivérünk- s nvérünké, más rokonunké, vagy hát embereké, mindíg tisztelve kiméljük, és a Thyestes étkével sose töltsük a gyomrunk! Bnre szokik bizton, s embernek is ontja dühödten vérét az, ki vasát belevágja a borju nyakába, s szánakozás nélkül képes hallgatni a bgést, vagy ki a gyönge szopós gödölyét, mely mint csecsem sír, tudja lemészárolni, s a szárnyast felfalatozni, melyet elbb etetett! No, vajon mi hiányzik ezekbl csúfabb gaztetthez kurtán hova indul az ösvény? Barmod csak szántson, s csak a vénkor hozza halálát, borzalmas Boreas ellen gyapjas juhod óvjon, duzzadozó tgyét kecskéd tegye, fejni, kezedbe! Tröket és hálót, csapdát s ami állatot ámít, vessetek el! S madarat megcsalni ne járjatok enyvvel, tollas hurkokkal szarvast ne ijesszetek eztán, csalfa csalétkek alá horgot kezetek sose rejtsen. Irtsatok ártalmas vadakat; de elég, ha kiirtod: meg sose edd, szelidebb eledelt érintsen az ajkad."

304

EGERIA. HIPPOLYTUS Ezt, és még sok ilyen tanítást befogadva szivébe, Ment Numa vissza megint a honába, s amit neki adtak önként mind, Latiumban, a kormányt kézberagadta. Nimfa az asszonya, boldog férj; vezeti Camenák; új szent szertartást alapít, s a goromba csatákban eldurvult népet békés munkára vezérli. Majd miután, öregen, létét s odahagyta uralmát, mind az egész Latiumban a nk, meg a nép, s az atyák is gyászolták; felesége pedig, várost odahagyva, már az Aricia-völgy sürüjén rejtzik az erdn, s ott a dianai szertartást zokogása zavarja. Ó, be sokat kérték tavi nimfák, erdei nimfák, hogy ne panaszkodjék, hányszor nem mondva vigasz-szót! S Theseus hs fia is hányszor nem kérte a sírót: ,,Tarts mértéket, e földön a sors nem csak tereád sújt; gondold el, hogy mást ugyanígy kínzott meg a bánat: könnyebben trsz úgy; gyászodban bár ne a példám nyújtana most vígaszt, de bizony tud nyújtani, tudd meg. Hippolytusnak a híre hiszem, hogy elért a füledhez, apja hiszékenysége s az álnok mostoha vétke mint veszitették el. Bámulj, bizonyítani épp nem könnyü, de én vagyok az. Mert Pasiphaénak a lánya édesapám ágyát szennyezni kivánva hiába, énrám fogta, hogy én akarom, rám így keni vétkét (félt, hogy megmondom? haragos volt, mert nem öleltem?), s engem a városból az apám ártatlanul elküld számüzetésbe, vad esdéssel mond átkot a fmre. Pittheus Troezenjába ragad rohanó kocsim engem, s már a corinthusi tengernél száguldok a parton, s íme a víz dagadoz, hegyként magasul fel a hullám, dombosan és görbén, és látszik nni örökké, benseje felbdül, végül szétpattan a csúcsa; széthasadó habból nagyszarvú nagy bika szökkent, állt ki a hullámból szügyig és levegbe meredt föl, nyílt száján, meg az orrlukain prüszkölte a tengert. Társak szíve remeg, hanem én nem rettenek: eltölt számüzetésemnek nagy gyásza; de vad paripáim fordítják nyakuk arra, fülük hegyezik remegen, megzavarodnak a szörny láttán, s vágják neki szirtnek száguldó szekerem; most én, de hiába, igyekszem tartani vissza a tajtéktól-sikamos zabolákat, dlök hátra, ers gyeplik húzva magammal. Ezt az ert a lovak dühödése se gyzi le akkor, hogyha szekérkerekem mi körül forog, azzal az aggyal egy tuskóba ütdve nem omlik szét darabokra.

305

Én kiesem, mert rátekerült a karomra a gyepl; hurcolják a belem, s inaim szétzúzza a tuskó; egy részem vitték, más részem hátravetették, csontom szertetörött, ropogott, és, lásd, kileheltem lankadozó lelkem: s nem tudtad volna a testem annak látni, mi volt, részét sem, mindenem egy seb. Nimfa, a kínomhoz mernéd még mérni a kínod, mondd? Mert láttam az országot, hova fény soha nem süt, s szétrongyolt testem Phlegethon vize csillapitotta, és csak Apollo sarjának jó gyógyszere adta vissza az életemet; paeoni segéllyel, ers jó orvosoló ftl éledtem, Dis boszujára; s akkor, ajándékáért hogy ne akadjon irígyem, Cynthia srü ködöt köritett köribém, s hogy egészen biztonságosan élhessek, s aki látna, se ártson, megtoldotta korom, s alakom másítva, sokáig töprengett, Krétát vagy Delost adja-e nékem lakhelyemül: Delost és Krétát elveti mégis, és ide hoz, s nevemet, nehogy arról bárki lovakra gondoljon, vessem le, parancsa ez; »Eddig a percig Hippolytus voltál, de ezentúl Virbius«, így szól. Itt e berekben azóta buvok, s szolgálom az úrnt én, kicsinyebb isten, s rejtzöm, h követje." Egeriának a más baja mégsem tudta keservét megkönnyíteni; ottmaradott, leomolva, a hegynek alján, s könnyekké olvadt; megszánja a jámbort húga Apollónak, hs forrássá teszi testét, s tagjaiból örökös víz keskeny szép ere válik.

306

TAGES. CIPUS Megdöbbentek a nimfák mind, s ámult az Amazon gyermeke, nem másképp, mint tyrrhén földmivel, ki meglátott a mez közepén moccanni göröngyöt önként, végzeteset, mely bár ki se görditi, gördül, s emberi képet vesz, s rög-alakját veszti, kinyitja mostszületett ajakát tüstént, jósolni jövendt; ottlakozók a Tages nevet adták néki; az etruszk nép legelször tle tanult a jövbe belátni; s mint amiként ámult, látván a Palatiumon rég Romulus egy lándzsát váratlan lombba borulni, s látta, hogy ezt már nem vashegy, de gyökér köti földbe, és már nem kelevéz, hanem él fzfanövendék, és a csodálókat sosevárt hs árnyba borítja; s mint Cipus, látván (mert látta) zajos folyamárnak habjai közt szarvát, s nem hitte igaznak a képet, fel-felemelte kezét, s a fejét meg-megtapogatta, s hát érezte, amit látott; nem itélte szemét el, ámde megállt útján (gyztesként tért haza éppen), égreemelte kezét, s arcát is az égre emelte, s ,,Égilakók," így szólt, ,,mit e jel mutat itt, ha szerencsés, népemnek legyen az s a hazámnak, s hogyha lesújtó, engem búsítson." Zöld gyepbl rak magas oltárt, és, remekillatu lángokkal, viruló füvön áldoz, csészébl csobbantja a bort, báránybeleket bont, s kémleli megremeg bélbl, mit is ád a jövend; rögtön amint vizsgálja a tyrrhén jóspap a benst, látja: jelents nagy dolgok készülnek, azonban nem bizonyos még, mik; de szemét hogy emelte a bélrl Cipus két szarvára, azonnal mondta a jósszót: ,,Üdvözlégy, te király! Mert, Cipus, e hely s Latiumnak várai szarvadnak lesznek birodalma s magadnak. Vesd el a késlekedést, a kitárt kapukon, nosza, lépj be! Ezt óhajtja a Sors; ha a város már fala közt tart, biztos pálcával te király léssz benne örökké." Visszasiet, s el a várostól fordítja az arcát Cipus nagykomoran, s így szól: ,,Jaj, vessen az isten messze ilyen jeleket! Méltóbb lesz számüzetésben élnem, mint Capitoliumunknak eltte királyként." Szólt, és hívta tanácsba a népet is és a Tanácsot; mindeneltt a babér burkába borítja kiserkent szarvait, és dombot magasít katonái kezével, föllép rá, s illn s isteneinkhez esengve, ,,Van", szól, ,,köztünk egy, kit hogyha ti messze nem ztök, itt a királytok lesz: nem névvel, jelzem e jellel: homloka szarvat hord! S a madár jós tudtomul adta,

307

hogy, ha belép Rómába, ti szolgák lesztek alatta. Rómába berontott volna a tárt kapun által, ellene én álltam, noha hozzám nincs szorosabban senkise kötve. A várostól tartsátok e férfit messze, Quiritek, vagy fzzétek láncra keményen, vagy félelmetek zzétek tova zsarnoköléssel!" Mint sürü fenyvesben zajgás kél, hogyha a déli szél dühe benne süvölt, vagy mint felmordul a tenger, míg mérges moraját távolról hallja az ember, úgy zúgott fel a nép; de a zajgás nagy gomolyából egy hang felcsattan tisztán magasabbra: ,,Ki az hát?"; nézik a homlokokat, keresik, mi kimondva, a szarvat. Cipus szól ismét: ,,Itt áll, kit látni kivántok", s bárha a nép nem akarta, fejérl vonta le díszét, s homloka két szarvát tüstént feltárta szemüknek. Földre szemét süti mind, mély sóhaj tör ki szivükbl, és amaz érdemben dús ft (vajjon ki hihetné?) kelletlen nézik: s nem trik már, hogy a tisztes dísztl fosztva legyen, koszorúját visszakörítik; és a legelsk - mert tiltott bevonulnod a bástyán, Cipus - olyan nagy szántórészt adnak neked akkor, mit felszántani tudsz, két ökröt fogva igába, alkonyatig te magad, kezdvén hajnalhasadáskor. És a csodás két szarv képmását bronzkapujukba vésték: ott hosszú korokig meredezve maradjon.

308

AESCULAPIUS Tárjátok, Muzsák, költk védi, föl immár (mert hisz tudjátok, sose csal meg a távoli múlt sem), s Tiberis-víz-általölelt szigetén a Coronis nimfa fiát istenségül mért vettük e várba. Dúlta a rettenetes dögvész Latium levegjét, csúnya betegségtl sápadtak az emberi testek. Sok temetéstl lankadozón, látták, hogy a bajra földi segitség nincs, gyógyítani már lehetetlen, égi segítséghez folyamodtak, a föld közepéhez, Delphihez mentek, Phoebus jósló küszöbéhez, hogy nyomorult bajukon, gyógyító jóslatot adva változtasson az úr, és vessen véget a vésznek. Most az a hely, s a babér, s a tegez, mely az isteni vállon függ, mind megreszket, s íly szózat hangzik az üstbl, templomi szent mélybl - dobbannak a szívek a szóra -: ,,Azt, amit itt keresel, közelebb kell, római, lesned, s kellett volna, de tedd meg most: mert hisz nem Apollo kell nektek, de Apollónak fia, orvosolóul. Menjetek áldással, s hívjátok majd meg a sarjam." Hát a Tanács okosan hajlott is az isteni szóra, és keresik, Phoebus fia mely városban idzik, s küldik az esdket, gályán, epidaurosi parthoz; görbe hajójukkal tüstént hogy e partra kerülnek, mennek a helléneknek atyáihoz, azt könyörögve, engedjék nekik át e nagy istent, Ausoniának kórságát ki elzi: eképp rendelte a jóslat. Vélekedésük más és más, van olyan, ki megadná ezt a segítséget, de sokan vonakodnak: az istent nem szabad így átadni, ki ket védi-segíti. Míg a tanács töpreng, tovazi a fényt a sötétség, és az egész földnek kerekét beborítja az árnyék; s íme a megsegit isten, míg álmodol, ott áll, római, ágyadnál, s csak olyan, mint temploma mélyén: görcsös nagy botját tartotta a balkeze, jobbja állán játszadozik, dúsfürt hosszu szakállán, s keblébl kegyesen szól hozzád szózata ílyképp: ,,Csak sose félj! Megkapsz, de nem így, mint látsz, e szoborban. Nézd csak e kígyót itt, mely most botomon tekerzik, képét vésd az eszedbe, hogy aztán újra felismerd! Ezzé változom át: de nagyobb leszek, akkora éppen, mint amilyenné válnia kell istennek az égben." Sznik a hang, tnik tova véle az isten, az isten nyomdokain fut az álom, az álmot a fény nyomon zi. Csillagi tzlángot hogy a hajnal megfutamított, lép a Tanács be a templomi mélybe, de mit cselekedjék,

309

még nem tudja, s az istent kéri: lakozni hol óhajt, mondja meg , s nekik ezt árulja el égi jelekkel. Még csak alig végzik, s aranyos tarajú sziszeg nagy kígyó képében jelenik meg elttük az isten, s megjelenésével szobrot s ajtókat, az oltárt, márványpadlatot is rendít, s aranyos magas ormot, és a terem közepén mellig meredezve magaslik, így áll, szikrázó szeme így néz szét a teremben. Reszket a rémült nép, föl is ismeri rögtön az istent papja, ki, tiszta fehér szalagokkal fürtjein, ott állt; ,,Itt van az isten, az isten!" szól, ,,legyen áhitatos csönd nyelveken és sziven is! Legyen áldott megjelenésed, legszebb istenség! Aki híved, most te segítsd meg!" Mind, aki ott körül áll, könyörög, tisztelve az istent, esdve elismétlik, mit a pap szól, és a leginkább hódol az Aeneadák jámbor szive s ajka eltte. Bólint erre az istenség, igenel tarajával, rezg nyelvével nem is egyszer szisszen a szóra; fényl lépcskön lecsuszamlik, hátra fejével fordul, az oltárát szemléli, de már bucsuzóul, régi lakását, szentélyét üdvözli utolszor. Majd a virágokkal teleszórt talajon tovasiklik, és tekereg nagy teste tovább, átszelve a várost, és a halommal ersített kikötbe suhan le. Itt meg is áll, s a kisérknek csapatát kegyes arccal, és neki tisztelg sürü népét visszabocsátja, majd meg az Ausoniából jött gályára telepszik s ez mélyebbre merül, mikor érzi az isteni terhet. Vígan az Aeneadák taglóznak tulkot a parton, és koszorús gályán a csavart kötelékeket oldják. Fútta a könny szél a hajót: tetejében az isten felmagasul s a hajó tatján nyugtatja nyakát, néz mélykék habra alá, s az ion víz sóshabu árján játszi Zephyrrel száll, s hatodik hajnalra ocsudva Italiában van, s a lacin s scylacaeai partnál siklik el, ott, hol Junónak szép temploma díszlik; Iapygiát elhagyja, baloldalon Amphrisiának szirtjei, és jobbján meredekje Celennia-partnak s Rhometium tovatnt, s Caulont és Naryciát is így tovahagyta, Pelorusnál a sicul szoros eltnt; Hippotades házát s Temesének látta sok ércét, s Leucosiának eredt, s Paestum rózsás ligetéhez, majd Capreába került, s a Minerva elhegye várta, s dombok elé, amiken Surrentum szleje sarjad s Hercules s várát s Stabiaet is, a békekivánó Parthenopét is elérte, s a Cumae-béli Sibyllát. Majd a melegforrás, mastixot bven ajánló Liternum, s homokot medrében hajtva kavargó Volturnus marad el, s a galambbal dús Sinuessa;
310

rosszlegü Minturnae, s kit a földbe neveltfia tett le, s Antiphatesnak háza, s Trachas, tele mély mocsarakkal, s Circe földje, meg Antium erds parti vidéke. És hogy a szélhajtotta hajóval már ideértek, háborgó vizeken, tekerzött partra az isten s hullámzó háttal, haladott nagy fordulatokkal apjának szentelt házába, a szke fövenyben. Szélnek sznte után megvált Epidaurius apja szent oltárától, s kipihenve magát az apának háza ölén, zörg pikkellyel szántja porondját újra a vízpartnak, s kormányán át a hajóba kúszva megint, lefeküdt, s így ért Castrumhoz, a szentelt lavin székhelyhez, s Tiberis b torkolatához. Szembesiet vele ekkor a nép, az atyák is, a nk is, együtt mind, s kik, trójaiak Vestája, vigyáznak szent lángodra: vidám nagy lárma fogadja az istent. S merre a szembelev habon át tovasiklik a gálya, jobb- meg a balparton folyton füstöl föl a tömjén sistergn, s kegyes oltárokról illata árad, s kést melegít omló vérével az áldozatállat. Már Rómának, a legfbbnek jártak kebelében: fölmered ott, s nekidlve az árbocfának, a kígyó, nyakforgatva figyel: hol lel jó helyre, kutatja. Ketts ágra szakadt a folyóban a hömpölyöd víz, (azt a helyet: Sziget, így nevezik) két oldalon árad föld-öleln a folyó: ölel két karja egyenl. Ott a latin gályát elhagyja a phoebusi kígyó, ölti magára megint régebbi nagy istenalakját, orvosolóként jön, s végét veti nyomban a gyásznak.

311

CAESAR ISTENNÉ VÁLIK Mint jövevény jött mégis szent templomainkba; népe között isten Caesar; kit, bárha a harcban s békében nagy volt, nem is annyira büszke csatái s itthoni dolgai és a dicsség gyors lobogása tették csillaggá, gyönyörvé, üstökös újjá, mint magzatja; mivel nincs Caesar tettei közt más akkora tett, mint az, hogy az apja e férfiunak lett: hisz sose több a britannokat is leigázni, papyrusterm Nílusnak hétágú áradatába gyztes gályával beevezni, s a bsz numidákat és a cinyphi Jubát s Mithridates büszke nevével duzzadozó Pontust a quiritek alá leigázni, s tartani sok diadalmenetet s érdemleni többet, mint sarjasztani íly férfit, kinek adva uralmat nagy kegyet adtatok, égilakók, ti, az emberi fajnak! Hát hogy földi halandótól ne legyen születése, apját istenné kellett fölemelni; de látta Aeneas arany anyja, közelgeni látta a gyászos véget a fpaphoz, s hogy gyilkos tr emeldik, s minden szembejöv istenhez szólt haloványan: ,,Nézzétek, hogy a cselt énellenem ott milyen álnok módon készitik, és mint törnek rá, aki nékem dardán Iulus utódai közt már egymaga él csak. Én egyedül legyek így jogos és örök aggodalomban? Nemrég Tydides sebzett calydoni gerellyel, s Trója a nem jól védett vár omlott le - gyalázat! Majd a fiam láttam, hosszan míly messze bolyongott hányódott a habon, holtak birodalma fogadta, háboruzott Turnusszal, vagy - jobb, hogyha bevalljuk inkább Junóval? De ugyan minek is sorolom föl nemzetségem sok sérelmét? Aggodalom fog vissza: a vétkes kardokat, ím, énrám köszörlik. Gátoljátok meg gaztettük; a vestai lángot, papjának megölésével kezetek ki ne oltsa." Így az egész égnek, de haszontalanul, Venus így sírt, mind meg is indulnak, de azért nem tudja csapatjuk, annak a három Nvérnek megtörni szabályát; ám a közelg gyászt jelzik nem tompa jelekkel: mert odafönt, feketült felhk közt, sok hadifegyver reccsen, trombita bg, bsz kürtszó jelzi az égbl, hogy gaztett készül; szomorú orcája a napnak aggódó földnek gyéren küldött le világot; fáklyák is gyakran gyúltak ki a csillagos égen, gyakran a felhkbl vércseppek hulltak a földre; mélykék Lucifer is rozsdával szennyezi képét,

312

és a magas holdnak szekerét vér szennyezi szintén; sokhelyt felsivitott bús hangja a styxi kuviknak, szobrok ivorjából könny hullott, szent ligetekben énekhang s baljós szózat fenyegetve morajlott. Hull, de nem engesztelhet az áldozat, ám a belekbl lázadozás látszik, s a belek közt fejre találnak, és a forum közepén, s hol a házak, a templomok állnak, mondják, éji kutyák visitoztak, s hallgatag árnyak lengtek fel meg alá, földrengés rázta a várost. Csakhogy a csúfos cselt s a jövend végzetet immár isteni jós-intés nem gyzte le: mennek a szentély mélybe, kivont trrel, mert jobb hely az aljas ölésre úgy vélik, nem akad, mint éppen a Curia, nékik. Két kézzel veri szép kebelét szomorú Cytherea, és el akarja az Aeneadát fellegbe takarni, mint Atrida ell egykor kiragadta Parist is, s Aeneas Diomedesnek kardját kikerülte. Szólt most apja: ,,Magadban akarsz harcolni, leányom, szemben a végzettel? Lehetetlen. Lépj be a három Nvérnek házába akár: ott írva találod nagy bronz s vas táblák lapján sorsát a világnak, és az örök, tábláit nem ronthatja le villám, nem félnek dörgést, sem mást, állnak szakadatlan; nemzetségednek sorsát örök ércbe bevésve fölleled ott: magam olvastam, lelkembe is írtam, s elmondom, te se légy a jövrl értesületlen. , akiért küzdesz, Cytherea, korát befejezte, éve letelt, épp annyi, amennyi a földön övé volt. Istenként föl az égbe kerül, templomban imádják, s ezt te teszed, s fia, az, ki nevét is majdan örökli, s hordja a terhét majd, s késbb, mikor apja ölin bosszút áll, minket segitiül élvez a harcban. Néki, a gyztesnek, Mutinában a vár, a körülvett, kéri az irgalmát, Pharsalia érzi hatalmát, Emathiában a vértl ázik utána Philippi, és a sicul vizeken lehanyatlik a Nagy neve majdan, és az egyiptomi n, ki a római hadvezetnek asszonya, majd elesik, bármennyire bízik a nászban, s kész Capitoliumunk fenyegetni canopi igával. Barbár tájakról, s két tenger partjain él sok néprl minek is szóljak? Mit a laknivaló föld riz, mind az övé lészen, s szolgálja a tenger! Majd békét ad a földnek, s már polgári jogokra fordíthatja figyelmét s jó törvényeket alkot, példával nemesít erkölcsöt, a messze jövre gondol elre, a majdszület unokák idejére, szent feleségétl született sarjára ezért hát minden gondjait és a nevét is örökbe ruházza, és nem elbb, semmint a Pylos-beli vént is eléri
313

éveivel, nem elbb tér majd csillagnak az égbe. Addig e lelket tedd, kiragadva leszúrt tetemébl, csillagkévévé: Capitoliumomra tekintsen Iulius és a forumra örökkön az ég magasából." Ezt csak alig mondotta, mikor közepén a tanácsnak már ott állt a kegyes Venus, úgy, hogy más ki se látta, és Caesar lelkét, mieltt az a légbe oszolna, vette magához, hogy társul vigye égi tüzekhez; míg viszi, látja, kigyúl, és érezi, éget: azonnal messze bocsátja ölébl: száll magasabbra a holdnál, üstöke lángot vet, tág térben húzza magával, csillagként sugaraz, s látván fia tetteit, ez mind - vallja - nagyobb, mint mit maga tett, s így veszteni örvend. Ez megtiltja, hogy apjánál magasabbra becsüljék, csakhogy a Hír a szabad, mely nem függ semmi parancstól, t magasabbra emelve, ez egyben mond neki ellent: így kicsinyebb Agamemnonnál Atreus, a dicsnél, Aegeus Theseusnál, Peleust megelzi Achilles; s végezetül, hogy még illbb példákra utaljak, Saturnus kicsinyebb Jupiternél, mert Jupiternek hódol az égbeli vár s a világ hármas birodalma, Augustusnak a föld; mindketten apák, fejedelmek. Istenek, Aeneast kísérk, kiknek a kard s láng meghódolt, s ti is Itthoniak, s te Quirinus, a város apja, s e mindig gyztesnek nemzje Gradivus, s Vesta, ki Caesarnak házában lelsz kegyes otthont, s Caesar Vestájával együtt Phoebus ki amott laksz, és Jupiter, tarpeiai vár tetejében uralgó, s más isten, kit a költnek szólítani jámbor: késn jjjön a nap, csak már, mikor én nem is élek, melyen az isteni Augustus tovahagyja a földet, égbe kerül, s onnan hallgatja meg esdekelésünk! Íme, a mvem kész, mit sem Jupiter dühödése sem tz, vas, se falánk nagy id soha nem töröl el már. Jöjjön a nap, mely csak testem tudhatja jogául, hogy befejezze bizonytalan éveimet, mikor óhajt: jobb részemmel amúgyis föl, föl a csillagos égre érek, örök léthez, s a nevem soha el nem enyészhet. S merre a római nagy hatalom szétterjed a földön, olvas a nép és zeng: híremmel minden idkben, hogyha a költknek nem téved jóslata: élek.

314

JEGYZETSZÓTÁR
(A jegyzetszótár csak azokat a tulajdonneveket tartalmazza, melyek a közvetlen szövegösszefüggésbl nem érthetk. Az elfordulások pontos helyét csak azoknál a szereplknél tüntettük fel, akikrl hosszabb rész vagy önálló novella szól.) Abas fia - vagyis inkább ,,Abas sarja", ,,Abantiades": Perseus, akinek nagyatyja, Acrisius, Abasnak, az pedig Lynceusnak fia. Acarna, Acarnania - vidék Hellas középs részén. ,,Acarna nagy vize": az Achelous. Acastus - Pelias fia, Iolcus és az Iolcus környékén lakó magnesek királya. Achaemenidák - perzsa dinasztia. Achaemenides - Ulixes egyik társa; a Cyclops-kaland után Szicíliában maradt, s csak Aeneasszal utazott tovább (XIV. 169-222). Achaja, acháj - Hellas, görög. Achelous - folyó Aetolia és Acarnania határán, lányai a Sirenek (IX. 1-97). Egyik szarvából lett a bség szimbóluma, a ,,bség-szaru". Acheron - alvilági folyó. Achilles - Peleusnak és Thetis istennnek a thessaliai Phthiotisban született fia, a Trója ellen vonuló görög sereg legnagyobb hse. Anyja tudta, hogy a háborúban meg fog halni, s ezért lányruhába öltöztetve akarta megmenteni a hadba vonulástól; Ulixes azonban leleplezte a cselt, s Achillesnek mégiscsak mennie kellett. Halála: XII. 575-623. achiv - görög. Acis - Faunus és Symaethis nimfa fia, illetve az Aetna-hegyen ered folyócska. Acrisioniades - Perseus. Acrisius - Argos királya, Abas fia, Belus ükunokája, s így, mivel Belus és Agenor testvérek voltak, rokonságban állt Cadmusszal és leszármazottaival. Testvére Proetus. Actae, Acte - Attica. ,,Acte vára": Athén. Actorides - Patroclus, Achilles legjobb barátja. Mikor a trójaiak Jupiter akaratából a görögök hajótáboráig törtek elre, Achilles fegyvereiben vonult ellenük; Hector párviadalban megölte. Adonis - Cinyras lányának, Myrrhának saját atyjától született fia (X. 519-559, 681-739). Vérébl lett a pun gránátalmavirághoz hasonló anemóna. Aeacida, Aeacidák, Aeacides - Phocus vagy Peleus, Aeacus fiai, illetve Achilles. Aeacus - Aegina (Oenopia) sziget királya, Jupiter és Aegina, Asopos folyamisten lányának fia, halála után az Alvilág egyik bírája. Aegaeon - százkarú tengeri óriás. Aegeus - athéni király; fia: Theseus egyik hstette az volt, hogy megölte a Minotaurust, mely felfalta azokat az athéni ifjakat, akiket Athén Minos parancsára adó fejében küldött Cnossusba; Ariadne, Minos lánya ugyanis szerelemre lobbant a hs iránt, fonalat adott neki, s miután Theseus a labyrinthusban megölte a szörnyet, ennek segítségével megint visszatalálhatott a bejárathoz. ,,Aegeus árja": a mai Égei-tenger.
315

Aegides - Theseus. aegis - Minerva pajzsa, rajta a levágott Gorgo-fvel. Aeneada - Caesar. ,,Aeneadák": a rómaiak. A trójai háborúban Paris Menelausszal, Aeneas Diomedesszel vívott párviadalt; Parist is, Aeneast is Venus mentette meg ellenfelétl. Aeneas - Anchises és Venus fia. Trója pusztulása után vállán mentette ki apját az ég városból, magával vitte Trója istenszobrait, és elindult új hazát alapítani; t tekintették a rómaiak süknek. aeol, Aeolia - a három görög törzs egyike, Aeolus (2) leszármazottai, illetve Kisázsia északnyugati, aeolok lakta partszegélye. Az ,,aeol lány": Canace, Aeolus lánya, Neptunus kedvese. Aeolidák - Aeolus (1) leszármazottai, akik között testvérházasság divatozott. Aeolides - 1. Aeolus (2) fia, Athamas, illetve Cephalus. - 2. Misenus, Aeneas kürtöse, akit Nápoly közelében temettek el. Aeolis - Aeolus (1) lánya, Alcyone. Aeolus - 1. a szelek istene; hazája a Szicíliától északra húzódó vulkanikus szigetcsoport. - 2. thessaliai király, az aeol törzs se. Aesacos - Priamus és a Trója melletti folyócska, a Granicos lányának, Alexirhoe nimfának fia (XI. 749-795). Aesar - Crotonon átfolyó folyócska. Aesculapius - Apollo és Coronis fia, a gyógyítás istene. Római temploma a Tiberis szigetén állt. Aeson - a thessaliai Iolcus királya, Iason atyja. Aesonides - Iason. Aetolia - vidék Hellas középs részén. ,,Aetoli bajnok": Diomedes. ,,Aetolok": Aetolia lakói, átvitt értelemben az Arpiban megtelepedett Diomedes alattvalói. Agamemnon - Atreus fia, Menelaus testvére, Mycenae királya, a Trója ellen vonuló görög sereg fvezére. Lánya Iphigenia (XII. 24-38, XIII. 181-195). Aganippe - a Múzsák szent forrása a Heliconon. Agenor - föníciai király, Europe és Cadmus atyja (II. 833-III. 137). ,,Agenor házküszöbe" a thebaei királyi palota. Agenorides - admus (III. 1-137, illetve Perseus, bár tulajdonképpen nem Agenor, hanem Agenor testvére, Belus leszármazottai közé tartozik. Aiax - 1. Oileus fia, a ,,szerényebb" Aiax, a Hellas középs részén lakó locrok királya. Trója eleste után hurcolta ki Minerva szentélyébl a szzi Cassandrát, Priamus lányát, s az istenn ezért semmisítette meg a hazatér görög hajórajt a Caphareus-szirtfoknál, Euboea partjain. - 2. Telamon fia, Achilles után a legnagyobb hs a görög seregben; vele kapcsolatban (XIII. 1398) a homéroszi Íliász legfbb eseményeit összegezi Ovidius. Alba - város és hegy Róma közelében. Alcathoe - ismertebb néven a Hellas déli részén épült Megara; hagyomány szerint srégi idkben a lelexek lakták.

316

Alcathous - Pelops fia, Megara (l. Alcathoe) alapítója és királya. A város építésében Phoebus Apollo is részt vett, s az a k, melyre lantját helyezte, lantként pendült meg, ha megütötték. ,,Alcathous vára": Megara. Alcides - Hercules. Alcinous - a phaeacok királya. Mivel szívesen fogadta Ulixest, hajóját Neptunus kvé változtatta. Alcithoe - Minyas egyik lánya. Alcmena - Amphitryon tirynsi király felesége, Electryon mycenaei király lánya (ezért ,,argosi"), Jupitertl Hercules anyja. ,,Alcmena menye": Deianira, Oeneus lánya, Meleagros nvére. Aloidák - Otos és Ephialtes, Aloeus és felesége, Iphimedia óriásfiai, akiket Neptunus Enipeus folyamisten képében nemzett. Alpheios, Alpheus - folyócska Elisben, ,,szeretje" Arethusa. Amathus - hegy Ciprus szigetén, híres Venus-templommal. Propoetides, Cerastae: ciprusi nemzetségek (X. 220-242). Ambracia - város Epirusban. Apollo, Diana és Hercules vitatták, melyiküké a város, s mikor az igazságosságáról ismert Cragaleus Herculesnek ítélte, Apollo kvé változtatta t. Az Ambraciához közel es Actium szirtfokon Augustus emeltetett templomot Apollónak az i. e. 31-ben Antonius felett kivívott gyzelem emlékére. Ammon - Jupiterrel azonosított jósisten; szentélye a libyai sivatag egyik oázisában állt. Andromedát az parancsára tették ki a tengeri szörny prédájául. Amphion - Jupiter fia, Niobe felesége, Thebae királya; lantja köveket is megmozgató hangjaival építette fel Thebae városát. ,,Amphion vára": Thebae. Amphitrite - Neptunus felesége, átvitt értelemben a tenger. Amphitryoniades - Hercules. Amphrysos - folyócska a thessaliai Phthiotisban. Ampycides - Mopsus. Amulius - Procas fia, Álba királya. Bátyja, Numitor helyett bitorolta a királyi hatalmat, míg Numitor fiai, Romulus és Remus vissza nem ültették atyjukat a trónra. Romulus és Remus Pales istenn ünnepén kezdtek hozzá Róma felépítéséhez. Amyclas - a spártai Amyclae város alapítója és királya, ,,sarja" Hyacinthus (X. 162-219), más néven Taenarides, illetve Oebalides. A másik hs, akinek virággá változását Apollo megjósolja, Aiax (2), (XIII. 384-398). Amyntor - a Thessalia déli részén lakó dolops néptörzs királya; Peleusszal háborúba keveredett, és vereséget szenvedett. Anaphe - sziget Kisázsia és Hellas között; a VII. 461-470. sorokban Ovidius további szigeteket sorol fel Anaphe közelében. Anchises - Aeneas atyja, Venus kedvese. Andros - sziget Hellas és Kisázsia között. Antandros - kiköt Trója közelében.
317

Antenor - Priamus rokona és tanácsosa. Mikor Ulixes Menelausszal követségben járt a trójaiaknál, Heléna kiadatása mellett foglalt állást. Anthedon - város Boeotiában, Euboeával szemközt. Antigone - hosszú hajára büszke trójai (ilioni) királylány, Laomedon lánya. Aonia, aon - Boeotia, boeotiai. ,,Aoni hs": Hercules, aki Thebaeban született, mert szüleit Tirynsbl számzték. Aonis - boeotiai; ,,aonisok": a Múzsák. Apidanus - folyócska Thessaliában, a Peneus egyik mellékága. Apollo - Jupiter és Latona fia, a napisten, a tudományok, a gyógyítás és jóslás istene, a Múzsák vezetje; lanttal, illetve íjjal ábrázolták. ,,Apollo vára": Delos. ,,Apollo sarja": Aesculapius. Apulus - a dél-itáliai Apulia pásztora. Aquilo - Boreas. Arcadia - vidék Hellas déli részén, a Peloponnesuson. ,,Az arcadiai": Ancaeus. Arcas - Callisto és Jupiter fia (II. 496-530); ,,Lycaon-sarj", mert Callisto Lycaon lánya volt. Arctos - a Nagymedve. Achilles pajzsát Thetis kérésére maga Vulcanus készítette; peremén különféle csillagképeket, középs részén az emberi életbl vett jeleneteket ábrázolt. Ardea - a rutulok fvárosa; a név maga kócsagot jelent. Arethusa - forrás a Syracusae eltt elterül szigeten. Hagyomány szerint az elisi Pisa város mellett elfolyó Alpheus folyó a tengerbe ömölve Szicília földjén mint Arethusa forrás tör el ismét a földbl. Argos - város Hellas déli részén, illetve a várost körülvev vidék. ,,Argosi lány": Io (I. 567746). ,,Argosi": átvitt értelemben görög. Argos, Argus - Arestor fia; száz szeme volt (I. 624-722). Aricia - városka Róma közelében, Diana-kultusszal. A vízparti berekben lév Diana-szentély még rizte az emberáldozat nyomait: papja csak az lehetett, aki az elz papot párviadalban megölte. Armenia - hegyes, barátságtalan vidék a Kaukázustól délre. Ascanius - Aeneas fia, más néven Iulus. Asopiades - Asopos folyamisten lányának fia, Aeacus. Asterie - Coeus titán lánya; Jupiter sas képében tette magáévá. Ledához, Thestius aetoliai király lányához mint hattyú, Amphitryon tirynsi király feleségéhez, Alcmenához (,,Tirynthia") saját férje képében közeledett Jupiter. Astraea - az igazság istennje. Astraea sarjai - a szelek. Astyanax - Hector fia. Atalanta - 1. Schoeneus boeotiai király lánya (X. 500-704). - 2. Iasos arcadiai király lánya.

318

Athamas - Aeolus (2) fia, Nephele, majd Ino férje, a boeotiai Orchomenus királya (IV. 416542). Fia, Palaemon tengeri istenné vált. Athos - hegy Macedoniában, Hellas északi részén. Atlantiades - Mercurius, illetve Mercurius fia, Hermaphroditus. Atlas - titán; a föld nyugati szélén tartotta az égboltot. ,,Atlas utódja" Mercurius, Atlas lányának, Maiának fia. Atracides - Caeneus. Atreus - Pelops fia, Mycenae királya, Agamemnon és Menelaus atyja. Atrida, Atrides - Atreus fiai: az idsebb Agamemnon, a fiatalabb Menelaus. Attica - vidék Hellas középs részén; fvárosa Athén. Aulis - kikötváros Boeotiában, Euboeával szemközt; innen indult el a görög sereg Trója ellen. Aurora - a megszemélyesített hajnal. auson, Ausonia - itáliai, Itália. Auster - az est, vihart hozó déli szél. Autolycus - Mercurius fia, Erysichthon lányának, Mestrának férje. Autonoe - Cadmus egyik lánya, Actaeon anyja. Aventinus - Róma egyik dombja; a hagyomány szerint Aeneas egyik utódjától kapta nevét. Avernus - az Alvilág. Bacchus - a bor, a szl, a mámor istene; örökifjúnak képzelték el, homlokán szarvval. A nk vad zene hangjaira, rjöng tánccal hódoltak neki. Kíséri a szatírok és azok vezetje, Silenus. Bellona - a harc, öldöklés istennje. Belus - az asszír birodalom legendás megalapítója. Unokái a ,,belusi lányok", a Danaidák, akik a nászéjszakán megölték unokatestvér-férjeiket, s ezért az Alvilágban büntetésül azt a feladatot kapták, hogy töltsenek meg egy feneketlen hordót. Berecynthus - hegy Phrygiában, Cybele kultuszának egyik központja. ,,Berecynthusi síp"; a Cybele-tiszteletnél használt hangszer. ,,Berecynthus bajnoka": Midas phryg király. biston - thraciai néptörzs. Boeotia - vidék Hellas középs részén, Attica mellett. ,,Boeotia vára": Thebae, Boeotia fvárosa. Bootes - a szekér alakú Nagymedve közelében álló csillagkép. Boreas - az északi szél. Bubastis - város Cariában. Buthrotos - epirusi város; itt alapította Helenus az új Tróját.

319

Cadmus - Agenor föníciai király fia, Thebae alapítója. Felesége Mars és Venus lánya, Harmonia lett (III. 1-137, IV. 562-602). Caeneus - Elatos király fia; az Othrys hegy lábánál épült Perrhaebus város szülötte, a környéken lakó lapithák egyik hse (XII. 172-209, 455-530). Caicus - folyó Kisázsiában, Trójától délre. Caieta - Aeneas dajkája, illetve a róla elnevezett szirtfok és városka Róma és Nápoly között a tengerparton. Calaurea - sziget Hellas délkeleti partjainál; Neptunus cserélte el Letóval (Latonával) Delusért. A vele kapcsolatos átváltozási monda nem ismeretes. Calliope - a Múzsák egyike. Calydon - város Aetoliában; átvitt értelemben Arpi, a számzött Diomedes új királyi székhelye. Mivel Oeneus, a város királya nem hívta meg az isteneknek bemutatott áldozatra Dianát, az istenn bosszúból vadkant küldött földjei elpusztítására. ,,Calydon folyama", ,,Calydon vize": az Achelous. ,,Calydoni szz": Deianira. ,,Az ifjú hs calydoni": Meleagros. Camenák, Camoenák - a görög Múzsáknak megfelel itáliai istenségek. Canopus - egyiptomi kikötváros. ,,Canopi": egyiptomi. Capitolium - Róma egyik dombja, tetején a fellegvárral és Jupiter templomával. Ez volt a városon áthaladó diadalmenetek végcélja. Mikor a gallok Rómát ostromolták, egy alkalommal az éj leple alatt akarták megmászni a Capitoliumot, de Juno szent lúdjai gágogásukkal felriasztották az alvó rséget, s így a rajtaütés nem sikerült. Caria - vidék Kisázsia délnyugati részén. Carpathus - sziget Kisázsia és Hellas között. ,,Carpathi jós": Proteus. Carthaea - város Ceos szigetén. Castalia - forrás Delphi közelében. ,,Castali barlang": Apolló jósbarlangja. Castor - a Tyndaridák egyike. Caystros - folyó Kisázsiában. Cecropides - Theseus. Cecropis - Philomela és Progne. Cecrops - Athén els királya, Aglauros, Herse és Pandrosos atyja (II. 553-561). ,,Cecropsi vár": Athén. ,,Cecropidák": az athéniak. Centaurok - Ixion (l. ott) félig ember, félig lótest leszármazottai, a néphit szerint Thessaliában honosak. Ceos - sziget Hellas és Kisázsia között. Alcidamas, a sziget királya megszegte esküjét; ezért halt meg a lánya. Cephalus - Aeolus (2) fia, Erechtheus lányának, Procrisnak férje. Cephe - Cepheus országa, Aethiopia. Cepheus - aethiopiai király, Andromeda atyja. Felesége, Cassiope bne az volt, hogy szebbnek hirdette magát a Nereiseknél.
320

Cephisos - Phocist és Boeotiát átszel folyócska, Narcissus atyja. Unokája Praxithea, Erechtheus athéni király felesége; átváltozása nem ismeretes. Cerambus - Othrys-hegyi pásztor. Erszakkal tört a nimfákra, s azok büntetésbl madárrá változtatták; ennek következtében menekülhetett meg a vízözönbl. Cerberus - az Alvilág bejáratát rz három- (más változat szerint kilenc-) fej kutya. Ceres - a föld, a földmvelés istennje. ,,Ceres magva" a gabona. Ceyx - Lucifer fia, Alcyone férje, az Oeta alatti Trachis királya (XI. 266-748). ,,Elragadott testvére": Daedalion (XI. 291-345). Chaonia - 1. vidék Epirusban. ,,Chaonia fája": a tölgy. - 2. város Kisázsia délkeleti részén. Charybdis - emberev vízi szörny, néphit szerint a Szicíliát és Itáliát elválasztó tengerszorosban. Chimaera - oroszlán, kecske és kígyó test, tüzet okádó szörny; a hagyomány szerint Lyciában élt. Chios - sziget Hellas és Kisázsia között. Chiron - bölcs és emberséges kentaur (ezért ,,kétalakú", és ,,Félvad"), lánya a jóstehetség Ocyrhoe. Ocyrhoe jóslata beteljesedett Chironon: a lernai kígyó (l. Hercules) mérgébe mártott nyíl megsebzi, s mikor iszonyú kínok közt a halálért könyörög, az istenek megengedik, hogy a Párkák elvágják élete fonalát. Ocyrhoe neve az átváltozás után Hippe (a. m. ,,ló") lett. ciconok - thrák néptörzs. cimmerius nép - a föld legtávolibb nyugati vidékein lakott, az örök sötétség birodalmában. Cinyps - folyó Libyában. ,,Cinypsi", ,,cinypi": afrikai. Cinyras - 1. Pygmalion unokája, Cenchreis férje, Myrrha atyja és Adonisnak atyja is, nagyatyja is (X. 298-518), Ciprus királya. Az ,,egyik nvér", az egyik Párka; a ,,három nvér": a három Erinys. - 2. asszír király. Juno öntelt lányait templomlépcskké változtatta. Cipus - a köztársasági Róma egyik hadvezére. A szarv a hatalom jelének számított. Circe - varázslón, a napisten és Perse lánya. A föld legtávolibb nyugati vidékein, Aeaea szigetén, más változat szerint a Róma és Nápoly között emelked Circei hegyfokon, Caieta közelében élt; vendégeit állattá tudta változtatni. Ciris - a madárrá változott Scylla (2). Nevébe beleérezték a görög keiró, a. m. ,,nyírok" igét. Cithaeron - hegy Thebae közelében. Claros - város Kisázsiában, Apollo híres templomával és jóshelyével. Clymene - Merops aethiopiai király felesége. Fiát, Phaethont Merops fiának tartották, pedig valójában Phoebus Apollótól született; lányai a Heliasok. Clytie - Oceanus és Tethys leánya, a napisten kedvese (IV. 256-270). Cnidos - Venus-tiszteletérl ismert város Kisázsia délnyugati tengerpartján. Cocalus - szicíliai király. Colchis - vidék Kisázsiában,a Kaukázus lábánál; itt rizték az aranygyapjút, melyért az argonauták (l. Iason) útrakeltek. Colophon - város Lydiában.
321

Corinthus - város az Isthmoson; egyik oldalon a Jón-, másik oldalon az Égei-tenger mosta. Uralkodói a Bacchiada-ház tagjai közül kerültek ki. Coronis - Phoebus Apollótól Aesculapius anyja (II. 542-632). Aesculapiust, mivel halottakat is feltámasztott, Jupiter egy villámcsapással megölte, de késbb megint életre keltette. Corycis - barlang a Parnassus-hegységben, Delphitl északra. Corythus - a trójai Paris fia. Cragos - hegy Lyciában. Crataeis - Scylla (1) anyja. Croton - Hercules megvendégelje, illetve a róla elnevezett város Dél-Itáliában, a tarentumi öbölben. Cuma, Cumae - városka Nápoly közelében. curesek - a sabinok; fvárosuk, Cures lakói. Curia - a római senatus ülésterme, s mint ilyen, szent hely. Cyane - forrás Szicíliában, Syracusae mellett; vize az Anapis folyócskával egyesült. Cybele - phrygiai, tehát a trójaiakat véd istenn, az ,,Istenek Anyja", a tornyok védje; oroszlánoktól vont fogaton járt, s ünnepeit vad zenével, tánccal ülték meg. Kegyeltje, a szép Attis, fenyfává változott. Cyclasok - a Hellas és Kisázsia között elterül szigetek. Cyclops - egyszem óriás. ,,A Cyclops", Polyphemus. Cygnus - 1. Sthenelus fia (II. 367-380). - 2. Neptunus fia, a Trója közelében lév Colonae város királya (XII. 71-145) - 3. Apollo és Hyrie fia (VII. 371-381). A név maga mind a görögben, mind a latinban hattyút jelent. Cyllene - hegy Arcadiában, Mercurius születési helye. ,,Cyllene istene", ,,Cyllenius": Mercurius. Cynthia - Diana. Cynthus - hegy Delus szigetén. Cytherea - a ,,cytherai", azaz Venus, mert a Hellastól délre fekv Cythera szigetén volt egyik f kultuszhelye. ,,Cythere sarja": Aeneas. Cythnus - sziget Hellas és Kisázsia között. Cytorus - hegy Kisázsiában. Erdinek faanyagát messzire szállították. Daedalus - athéni szobrász és építész. Mivel testvére fiát, Perdixet (a. m. ,,fogolymadár"), a frész és körz feltalálója: irigységében letaszította az Acropolisról, számzetésbe kell mennie. Kréta szigetére, Minoshoz menekül (VIII. 236-259), majd szárnyakat készít, úgy szökik el (VIII. 183-235). Danae - Acrisius argosi király lánya. Jupiter aranyes képében tette magáévá, így született Perseus. danaus - görög. dardán - trójai. ,,Dardán jós", Helenus.
322

Daulis - városka Phocisban. Deianira - Parthaon fiának, Oeneus calydoni királynak lánya, Meleagros nvére, Hercules felesége (IX. 1-158). Deiphobus - Polydamasszal együtt Priamus fiai, Hector testvérei. Delia - Diana, a ,,delusi". Delius - Apollo. Delos, Delus - sziget Hellas és Kisázsia között, Apollo és Diana születési helye. Hagyomány szerint a sziget mozgott a tengerben, s csak Apollo és Diana megszületése után vált mozdulatlanná. ,,Delosi isten", ,,Delosi úr": Apollo. Delphi, Delphoi - a föld közepének, ,,köldökének" tartott város Phocisban, Apollo egyik legfbb kultuszhelye. Versenyjátékai és fleg jóstemploma Hellastól messzire is ismert volt; átvitt értelemben mély értelm titkot, tudást jelent. ,,Delphi-i úr": Apollo. Deo - Ceres. Deucalion - az egyetlen férfi, aki élve menekült meg a vízözönbl (I. 253-415). Dia - Naxos. Dicte - hegy Kréta szigetén. Dictynna - Diana. Diomedes - Tydeus fia, Oeneus calydoni király unokája, Argos királya, a Trója alatt harcoló görög sereg egyik legkiválóbb vezére; egy ízben még magát Venust is megsebesítette, ezért is kellett annyiszor éreznie az istenn haragját. A háború után elbb Argosba tért vissza, onnan azonban számzetésbe kényszerült. Eközben jutott el Itália déli partjaihoz, Apuliába, az iapyxek földjére, ahol az iapyxek királya, Daunus hozzáadta a lányát feleségül, s megtette utódjának. ,,Diomedesi vár": az általa alapított Arpi. Dis - az Alvilág királya, átvitt értelemben maga az Alvilág. Dodona - Jupiter-szentélyérl és jós-tölgyfáiról híres városka Epirusban. Dolon - trójai harcos; éjszakai kémszemle közben ölte meg Ulixes és Diomedes, akik szintén kémszemlére indultak. Dolon vállalkozásáért jutalomképpen Achilles lovait követelte, feltételezve, hogy a trójaiak gyznek. Doris - Nereus felesége; lányai a Nereisek. dryasok - erdei nimfák. Dulichium - városka Ithaca szigetén. ,,Dulichium-beli f": Ulixes. Dymantis - Hecuba (XIII. 481-575). Echidna - félig asszony, félig kígyó alakú szörny, az ,,Echidna-eb", a Cerberus anyja. Echinas - szigetcsoport az Achelous torkolatánál. Echion - a Cadmus-elvetette kígyófogakból kikelt egyik thebaei vitéz, Cadmus lányának, Agauénak férje, Pentheus atyja, egy Cybele-templom építje. edonis - thrák néptörzs. égilakók Anyja - Cybele.

323

Eleusis - Ceres-szentélyérl és misztériumairól híres város, Athén közelében. Elis - vidék Hellas déli részén, a Peloponnesuson, Arcadiától és Messenétl nyugatra, illetve hasonló nev fvárosa. ,,Elisi verseny": az olympiai verseny. Elysium - a boldogult lelkek hona az Alvilágban. Emathie - vidék Hellas északi részén, Macedoniában, átvitt értelemben Thessalia és Macedonia. Emathis - emathiai; Ovidiusnál Pieros kilenc lánya, akik a Múzsákkal keltek versenyre. Enipeus - folyócska Thessaliában; a Peneus egyik mellékága. Ephyre - Corinthus régi neve. Iason és Medea Colchisból jövet egy idre itt találtak otthonra. Mikor Iason beleszeretett a corinthusi királylányba, Medea bosszúból méreggel átitatott ruhát ajándékozott neki, s miután a vetélytársn meghalt, saját gyermekeit is megölve elmenekült. Epidaurius - Aesculapius, akinek Epidaurusban volt egyik legfbb kultuszhelye. Epidaurus - város Argos közelében. Epimetheus - titán, Prometheus fivére. ,,Epimetheus lányivadéka": Pyrrha. Epirus - vidék Hellas északnyugati részén. Erebus - a ,,sötétség hona", az Alvilág. Erechtheus - athéni király. ,,Erechtheidák": az athéniak. Erichthonius - Vulcanus földbl született, kígyó (,,sárkány") testnek képzelt fia. Eridanus - folyó a föld legtávolibb nyugati vidékén. Erinys - bnösöket büntet, de egyben rületbe, bnbe kerget istenség, átvitt értelemben rémalak, rület. Erycina - Venus, akit az Eryx-hegyen különösképpen tiszteltek. Erymanthus - hegység Arcadia nyugati határán. Erysichthon - Triopas thessaliai király fia. Eryx - város és hegy Szicíliában, illetve a város hasonló nev alapítója. A XIV. 83-85. sorokban Ovidius Aeneas utazásának néhány epizódjára céloz: Acestes, egy trójai n fia, Segesta szicíliai város alapítója egyszer már vendégül látta Aeneast, még a Dido-kaland eltt; Anchisest Szicíliában temették el; ugyanitt gyújtotta fel Iris Juno parancsára Aeneas hajóhadát, melyet csak egy hirtelen támadt zivatar mentett meg a pusztulástól. Euboea - sziget Hellas keleti partjainál. ,,Euboi vár": az euboeai telepesektl alapított Cumae. A part, melynek ,,dajkája nem adta nevét még": Caieta. Euenus - folyócska Calydon közelében. Eumelos - Thebae egyik polgára. Dühében agyonütötte a fiát, akit az istenek madárrá változtattak. Eumenisek - az Erinysek. Eumolpus - thrák lantos, az egyik athéni nemzetség se.

324

Euphorbus - Pythagoras, a neves görög filozófus (i. e. VI. század második fele), aki többek között a lélekvándorlást tanította, a trójai háborúban elesett Euphorbus reinkarnációjának tartotta magát, s ennek bizonyítékául azt hozta fel, hogy Euphorbusnak trójai zsákmányként Argosba vitt fegyverei pontosan illettek rá. Europa - Agenor föníciai király lánya (II. 833-875). Fia: Minos. Eurotas - folyó Hellas déli részén, Spártában. Eurus - a keleti szél. Eurypylus - 1. a Hellas és Kisázsia között fekv Cos-sziget királya; Hercules ölte meg, rnikor Trója ellen vezetett háborújából visszatért. A sziget asszonyainak átváltozása máshonnan nem ismeretes. - 2. thessaliai származású hs, a Trója alatt küzd görög sereg egyik vezére. A XIV. 357-359. sorokban Ovidius más görög vezéreket is felsorol, akik Aiaxszal együtt mind jelentkeztek a Hectorral vívandó párharcra. Eurystheus - Sthenelus fia, Perseus unokája, Argos királya. Mikor Alcmene szülés eltt állt, Jupiter kijelentette, hogy az aznap szület gyermek egykor összes rokona felett uralkodni fog. Juno féltékenységében hátráltatta Alcmene vajúdásának idejét, viszont elsegítette, hogy Eurystheus megszülethessen, s így a Jupitertl származó Hercules Eurystheusnak szolgáljon. S Eurystheus zsarnoki hatalma nemcsak Herculesre, de még utódaira is kiterjedt. Fama - a megszemélyesített ,,hír". Faun, Faunus - a rétek kecskelábú, kecskeszarvú istene; a monda gyakran több Faunusról beszél. Galatea - Nereus és Doris lánya, a Nereisek egyike (XIII. 750-897). Ganymedes - Trosnak, Trója (Ilion, ezért ,,Iliades") királyának fia (X. 154-161), akit Jupiter sas képében ragadott el. Testvérei Ilus és Assaracus; Ilus fia Laomedon, Laomedoné Priamus. gigas, gigasok - földszülötte, százkarú, kígyótest óriások: megkísérelték megdönteni Jupiter uralmát, de Jupiter a phlegraei mezkön mennykövével leverte a lázadókat. (Phlegraet hol Dél-Itáliába, hol Thraciába helyezték.) ,,Gigász": Typhoeus, aki büntetésül az Aetna-hegy alá került. Glaucus - anthedoni halász, késbb tengeri isten (XIII. 904-965). Gnosos - ismertebb nevén Cnossus, város Kréta szigetén. Gradivus - Mars. Gratia - a báj és kellem istennje. Gyaros - sziget Hellas és Kisázsia között. gyolcsmezü raj - az egyiptomiak. A görögök az egyiptomi Isis istennt azonosították Ióval, fiát, Epaphust pedig az ugyancsak egyiptomi Apis istennel. Haemonia - Thessalia. ,,Haemoniai ív": a Nyilas-csillagkép. Haemus - hegy Thraciában. ,,Még oeagrosi nem volt": vagyis még nem született meg a thrák Oeagros, Orpheus atyja, aki itt élt. hamadryasok - a fák nimfái.
325

Három Nvérek - a Párkák. Hebe - az ifjúság istennje, Juno lánya; Hercules, mikor az istenek sorába került, t kapta feleségül. Mint apa nélkül született lány és Jupiter fiának, Herculesnek felesége, egyszerre mostohalánya is, menye is Jupiternek. Hebrus - folyó Thraciában. Hecate - a varázslás háromtestnek képzelt istennje. Hector - Priamus trójai király fia, Dymas lányától, Hekubától; Achilles ölte meg, s testét kocsija mögé kötve, háromszor kerülte meg Tróját. Hecuba - Priamus felesége; Thraciában, egy Kynos séma (a. m. ,,kutyasír") nev helyen mutogatták a sírját; innen halálának története. Helena - Menelaus spártai király felesége, akit Paris Trójába szöktetett. Helenus - Priamus fia (ezért ,,Priamides"), trójai jós. Ulixes fogta el, hogy megtudakolja tle, mitl függ Trója eleste. Heliasok - a napisten és Clymene három lánya, Phaethon nvérei (II. 333-365). ,,Heliasok cserjéje": a feketenyárfa. ,,Heliasok könnye": a borostyán. Helice - a Nagymedve-csillagkép. Helicon - hegy Thebae és Delphi között; a Múzsák, a ,,tudós nvérek" lakóhelye, ezért ,,szzi". Hellespontus - a mai Dardanellák. Henna - városka Szicíliában. Hercules - Alcaeus fia, Amphitryon tirynsi király (valóságban Jupiter) és Alcmena fia. Juno gylölte (l. Eurystheus), s már csecsemkorában két kígyót küldött rá, hogy megöljék, de Hercules mindkettt megfojtotta; férfikorában pedig szolgálni kényszerült Eurystheusnak. Eurystheus parancsára hajtotta végre híres tizenkét ,,munká"-ját, melyek számát a népképzelet továbbiakkal szaporította. Így pl. megölte Busiris egyiptomi királyt, aki a földjére lép idegeneket Jupiter templománál lemészároltatta; megfojtotta a Földistenn fiát, Antaeust; végzett a háromtest, messze nyugaton lakó (ezért ,,ibér") Geryonnal, és elhajtotta a csordáját; felhozta az Alvilág bejáratát rz Cerberust; megfékezte és Eurystheus elé vezette a Neptunustól küldött vad bikát; leltte a stymphalosi tóban tanyázó óriási madarat; egy nap alatt megtisztította az elisi király, Augias istállóját; elfogta a Parthenis-hegyen él aranyszarvú, ércpatás szarvast; legyzte az amazonokat, és zsákmányul megszerezte az amazonkirályn díszes kardját; elrabolta a Hesperisek kertjében sárkánytól rzött aranyalmát; legyzte a rátámadó centaurokat Thessaliában; elfogta az Arcadia mezeit dúló vadkant; a lernai hydrát vagy vízikígyót, melynek minden levágott feje helyett kett ntt, tüzes bunkóval ölte meg; megölte Diomedes thrák királyt és emberev lovait; megfojtotta a nemeai oroszlánt; egy ízben Atlas helyett vállain hordozta az égboltot; hadat vezetett Trója ellen, még a nagy görög-trójai háború eltt; részt vett az argonauták vállalkozásában stb. Halála után jutalmul az istenek közé került. ,,Hercules oly szíves gazdája": Croton. Herse - l. Cecrops. Hesperie - 1. a föld legtávolibb nyugati vidéke. - 2. a Trója melletti Cebren folyó lánya. Hesperisek - Atlas és Hesperis lányai; messze nyugaton rizték a csodás, színarany termést hozó almafát.
326

Hesperus - az esthajnalcsillag. Hibér - Ibér; Ibéria: a mai Spanyolország. ,,Hibér hab": az Oceanus. Hippolytus - Theseus és Hippolyte amazonkirályn fia. Mostohaanyja, Minos és Pasiphae lánya, Phaedra beleszeretett, s mikor Hippolytus visszautasította, Phaedra azzal vádolta meg Theseus eltt, hogy erszakkal közeledett hozzá. Az Arciában Dianával együtt tisztelt Virbiusszal azonosították. Hippomenes - Onchestius megarai király (ezért ,,Megareus") fia (X. 500-704). Hippotades - Aeolus (1); lánya Alcyone, Ceyx felesége. ,,Hippotades földje": Aeolus (1). Hórák - az órák, az évszakok istenni. hyant - boeotiai. Hyantius - Cadmus leányának, Autonoénak fia, Actaeon (III. 138-252). Hyas - Csillagkép. Hymenaeus - a házasság istene, ,,fáklyája": a menyegzi fáklya. Hymettos - méztermelésérl híres hegy Atticában. Hypaepae - városka Lydiában. Hyperion - a napisten, a másutt Apollóval azonosított Helios atyja. ,,Hyperion vára": az egyiptomi Heliopolis. Hypsipyle - Thoas lemnosi király leánya; mikor a féltékeny nk a sziget összes férfi lakosát megölték, megmentette az atyját. Hyrie - Apollo kedvese. Fia, Cygnus nem viszonozta Phyllius szerelmét, de mikor Phyllius ezért megtagadta egy kérését, öngyilkos lett, anyja pedig bánatában a Hellas középs részén elterül Hyrie-tóvá változott. Iapetus fia - Prometheus, az els ember megteremtje, illetve Atlas. Iason - a minyasok, az általa készített els hajó, az Argo utasainak, az argonautáknak vezére. Hogy az aranygyapjút megszerezze, Aeetes király parancsára számos feladatot kellett végrehajtania: így tüzet fúvó bikákkal fel kellett szántania egy földdarabot, s utána bevetni olyan magvakkal, melyekbl fegyveres vitézek sarjadtak; meg kellett küzdenie az aranygyapjút rz sárkánnyal is. Mindezeket a szerelmes Medea segítségével sikerült teljesítenie. Icarus - 1. Daedalus fia (VIII. 183-235), illetve a róla elnevezett tenger, mely Samostól nyugatra terül el. - 2. athéni férfi, Bacchus vendéglátója, akit az isten halála után csillaggá változtatott. Leányát, Erigonét szintén csillaggá változtatta Bacchus (belle lett a Szz-csillagkép). Ida - hegy Kisázsia északnyugati partjain, Trója közelében, illetve Kréta szigetén. Idalie - Venus. Iliades - Ilia fia, Romulus, Róma alapítója. Ilion - Trója. Ilithyia - a szülés istennje. Illyria - kb. a mai Albánia vidéke.

327

Inachides - Inachus leszármazottja, Epaphus, illetve Perseus. Inachis - Io, illetve a vele azonosított Isis istenn. Kíséretében (IX. 687-694) más egyiptomi istenek: a kutyafej Anubis, a macska alakú Bubastis, a koromfekete, csak homlokán fehér, bika alakú Apis; Isis gyermeke, az ujját szájára illeszt Harpocrates, és Osiris, Isis férje, akinek holttestét Isis sokáig kereste. Inachus - folyó Argos közelében. Ino - Cadmus egyik lánya, Semele testvére, késbb Athamas felesége (IV. 416-542). Iolaus - Iphiclesnek, Hercules fivérének fia. Iolcus - város Thessaliában; innen indultak el az argonauták (l. Iason). Iole - l. Oechalia. ion víz - a mai Jón tenger, Hellastól nyugatra. Iphigenia - Agamemnon lánya; Dianának áldozták fel, aki akadályozta a görög sereg indulását Aulisban. Iris - Oceanus lányának, Thaumasnak a lánya; ahogyan Mercurius Jupiter, Iris Juno követe, a szivárvány. Ismarus - hegy Thraciában. Ismenis - thebaei. Ismenus - folyócska Thebae mellett. ,,Ismenusi": thebaei. Isthmus - Hellas déli részét, a Peloponnesust Hellas középs részéhez fz keskeny földnyelv; két tenger mosta, ezért ,,kétperem". Amit az Isthmus ,,földje körébe" zár: a Peloponnesus. Ithacus - a Hellastól nyugatra elterül Ithaca-sziget királya, Ulixes. Ixion - a lapithák királya. Mikor Ixion szemet vetett Junóra, Jupiter Juno képében Nephelét (a. m. ,,felh") küldte hozzá. Ebbl a nászból születtek meg a centaurok; Ixion az Alvilágban tüzes kerékre kötözve szenvedett bnéért. Fia Pirithous, lapitha király, Theseus legjobb barátja; Atrax lányát, Hippodamét vette feleségül (XII. 210-535). Ixionides - Pirithous. Janus - a kezdet és a vég (ezért ,,kétfej"), az id múlásának istene; temploma a római fellegvár oldalán állt. Julus - Aeneas fia. ,,Julus vére": Augustus. Juno - Jupiter húga és felesége, a házasság, a szülés istennje. ,,Juno madara": a páva. Jupiter - az ,,istenek és emberek királya". ,,Kékhajú testvérbátyja": Neptunus. ,,Jupiter Cenaeus": az Euboea-sziget egyik szirtfokán, Caeneumon tisztelt Jupiter. ,,Jupiter fegyvernöke": a sas. Juventus - a megszemélyesített ifjúság. kár - néptörzs Cariában.

328

Lacin part, Lacinia part - szirtfok Croton közelében, híres Juno-templommal. A XV. 701736. sorokban Aesculapius hajója Szicília felé fordul, elhalad Scylacium városa, vagyis Iapygia partjai mellett, aztán elhagyja Amphisia, Cocinthia és Rhomethium szirtfokokat, majd Caulon és a naryxi telepesektl alapított Locri Epizephyrii városát; utána átszelte az Itáliát és Szicíliát elválasztó tengerszorost; érintve Temesa és Paestum városát, valamint a Paestumnál elterül Leucosia-szigetet, Nápoly eltt áthajózott a Caprea-sziget és a Minerva-szirtfok között; aztán elhagyta a Nápoly eltt emelked Surrentum szirtfokot, majd Herculaneum (,,Hercul városa"), Stabiae és Liternum városát; érintette a Volturnus folyó torkolatát, Sinuessa, Minturnae, Caieta (,,Antiphates háza", l. laestrygonok), Terracina (Trachas), Circei (,,Circe földje") és Antium városát. Onnan továbbhaladva elmegy Ardea kikötje, Castrum mellett, aztán Lavinium partjainál, ahol az Aeneas által hozott trójai emlékeket rizték, s így érkezik meg a Tiberis torkolatához, majd a Tiberisen felhajózik Rómába. Laertes - Ithaca szigetének királya, Ulixes atyja. ,,Laertiades": Ulixes. laestrygon - emberev néptörzs, Lamus leszármazottai, királyuk Antiphates; a hagyomány szerint Caieta környékén éltek. Laiades - Laius thebaei király fia, Oedipus. Az oroszlántest, lányarcú, szárnyas szfinx, miután Oedipus megfejtette a feladott rejtvényt, levetette magát a mélybe. Laomedon - Trója királya, Priamus és Hesione atyja. lapithák - thessaliai néptörzs. Aki ,,harcot vert a lapithák lakodalmán": Hippodamia, Pirithous felesége (XII. 210-530). Larisa - város Thessaliában. Latinus - Faunus fia, Latium királya. Nála talált otthonra a hazát keres Aeneas. Lánya, Lavinia már Turnus (l. ott) menyasszonya volt, mikor Latinus Aeneashoz adta; ezért tört ki a háború Aeneas és Turnus között. Turnust az etruszkok is támogatták. Latium - termékeny síkság Rómától délkeletre. ,,Latiumbeli": római. A XIV. 328-330. sorokban Ovidius Latiumnak és környékének néhány folyócskáját sorolja fel. Latois, Latonia - Diana. Latona - Coeus titán lánya, Jupitertl Apollo és Diana anyja. Laurentum - tengerparti városka Róma közelében: mellette folyt el a Numicius folyócska. ,,Laurentumi": itáliai. ,,Laurens": Laurentumi. Lavinia - Latinus lánya. Lelege - Caria, a lelexek legfbb telepedési helye. lelegek, lelexek - cariai néptörzs; nyomaik Hellasban is megtalálhatók. Lelex - troezeni hs, Theseus és Pirithous barátja. Lemnos - sziget Hellas és Kisázsia között. ,,Lemnosi", ,,Lemnius": Vulcanus; a néphit szerint itt volt a mhelye. Lenaeus - Bacchus. Lesbos - sziget Kisázsia partjainál; ,,methymnaei" a sziget egyik városáról, Methymnaerl.

329

Lethaea - szépségére büszke n; az istenek büntetéssel sújtották, amit Olenos, a férje hajlandó lett volna vállalni helyette. Ovidius ezt megelz célzása (X. 65-67) alig ismert mondára utal: egy férfi, megpillantva Herculest, amint éppen a Cerberust vezette fel az Alvilágból, félelmében kvé vált. Lethe - a feledés folyama az Alvilágban. Leto - Latona. Leuconoe - Minyas egyik lánya. Leucothoe - Orchamus perzsa király és Eurynome lánya (IV. 190-255). Liber - Bacchus. Egyik fia, Thyoneus bikát lopott az Ida-hegyi pásztoroktól; hogy az üldözket megtévessze, Bacchus szarvassá változtatta a lopott jószágot. Libye - a mai Líbia, átvitt értelemben Afrika. Lichas - Hercules szolgája. Lilybaeum, Lilybeon - város Szicília nyugati csúcsán. Limnaee - vízi nimfa, Ganges lánya. Limyre - város Lyciában. Lucifer - az esthajnalcsillag. Lucina - a szülés istennje; Junóval vagy Dianával azonosították. Luna - a hold. Lyaeus - Bacchus. Lycaon - Arcadia királya (l.163-252): nevébe beleérezték a farkast jelent görög lykos szót. Lyceus - Apollo. ,,Lyceus dús ligete": Apollónak szentelt gymnasion Athénban. Lycia - vidék Kisázsia délnyugati részén. Lyctus - város Kréta szigetén, átvitt értelemben maga Kréta. Lycurgus - az edonok királya; Bacchus vaksággal sújtotta, mert dajkáját egy kétél bárddal megölte. Lydia - vidék Kisázsia nyugati részén. Lyrnesus - város Trójától délre. Macareus - Neritus fia, Ulixes egyik társa; a Circe-kaland során elmaradt Ulixestl, és Caietába vetdött. Maeandros - az Égei-tengerbe öml, kanyargó folyó Kisázsiában. ,,Maeandrosi ifjú": Caunus, Byblis bátyja, Maeandros unokája. Maenalon - hegy Arcadia határán. maeon, Maeonia - lyd, Lydia. Maera - kutyává változott n; Ovidius elttünk ismeretlen mondára céloz. Mareotis - tó Egyiptom északi részén. ,,Mareotisi föld": Egyiptom.

330

Mars - a háború istene. ,,Maga-Marsa által": testvérharcban. ,,Mars-kigyó hs ivadéka": a thebaeiak, l. III. 1-137. ,,Mars fia": Meleagros. ,,Mars katonái": a rómaiak, mert els királyuk, Romulus Mars fia volt. Marsyas - szatír; Apollóval mert vetekedni fuvolajátékban, s az isten büntetésül elevenen megnyúzta (VI. 382-400). Medea - Aeetesnek, a napisten fiának, Colchis királyának varázstudományú lánya (VII. 1452). Medusa - Phorcys lánya, a kígyófürt, dermeszt tekintet Gorgók egyike; levágott feje Minerva aegisére került. Vérébl született a Pegasus; a Cerberus az unokája volt. Meleagros - Oeneus (más változat szerint Mars) calydoni király és Althaea fia (VIII. 260546). Memnon - Aurora fia, Aethiopia királya, Priamus unokaöccse, s ezért a trójaiak szövetségese. Menelaus - Atreus fia, Agamemnon testvére, Helena férje, spártai király. Mercurius - az istenek, elssorban Jupiter hírnöke, a furfang, a tolvajlás istene, a vándorok védje; szárnyas saruval és pálcával ábrázolták, melynek érintése mindenkit álomba merített. ,,Mercuri kés": Perseus Mercuriustól kapott sarlója. Messene - város Hellas déli részén, Messenia fvárosa. Messina - Zancle, város Szicília Itáliával átellenben fekv északi csúcsán. Midas - Phrygia királya (XI. 85-220). Miletus - város Kisázsia délnyugati tengerpartján; alapítója és névadója Minos egyik lányának, Deionénak és Phoebusnak a fia, aki Krétából menekült el. Milon - Pythagoras kortársa, óriási erej crotoni atléta. Minerva - a harc, a tudományok, a kézmvesség istennje; átvitt értelemben jelentheti a Palladiumot, a Trójában rzött Minerva-szobrot, melynek megszerzése egyik elfeltétele volt annak, hogy a görögök elfoglalják Tróját. ,,Minervai m": a szövés-fonás. ,,Minerva szent vártornya": az athéni Acropolis. ,,Minerva bogyója": az olajbogyó. Minos - a krétai Cnossus (Gnosos) királya. Egyik fiát, Androgeost az athéniak megölték; másik fia a Pasiphaétól (l. ott) született Minotaurus, aki a labyrinthusban lakott. Minyas - a boeotiai Orchomenus város lakosságának se, Alcithoe, Arsippe és Leuconoe atyja (IV. 1-54). ,,Minyasok": thessaliai néptörzs, átvitt értelemben az aranygyapjúért tengerre szálló hsök, az argonauták. Mnemonisek - Mnemosyne lányai, a Múzsák. Molossus - epirusi néptörzs. Királyuk gyermekeit rablók támadták meg, s mivel hevesen védekeztek, végül rájuk gyújtották a palotát; Jupiter madárrá változtatta ket. mopsopi - athéni. Mopsus - Ampyx fia, lapitha jós. Mulciber - Vulcanus. Munichia - Athén egyik kikötje. ,,Munichi föld": Athén.

331

Mutina - városka Észak-Itáliában. A Caesar halála után kitört polgárháborúk folyamán elször itt aratott gyzelmet Augustus. A következ állomás Philippi volt (nem messze Pharsalustól, ahol viszont Caesar aratott dönt gyzelmet), majd a ,,Nagy", azaz Pompeius fiának legyzése, és végül (i. e. 31-ben) az egyiptomi Cleopatra mellé szegdött Antonius feletti diadal. Múzsa, Múzsák - a különféle irodalmi mfajok védistenni, ,,Thespia lányai", mert Thespia városa a Helicon lábánál terült el. Mycenae - város Argos közelében, a Peloponnesuson (ezért ,,pelopsi"). Mygdonia - Lydia. myrmidon - a névbe beleérezték a görög myrméx, a. m. ,,hangya" szót. Myscelus - a görög Alemon fia (ezért ,,Alemonides"), Croton alapítója. nabataeus - arab. Nais - najád, vízi nimfa. Napnak lánya - 1. Pasiphae (l. ott), - 2. Circe. Naryx - város Hellas középs részén. ,,Naryci hs": Aiax (1), aki Naryxban született. Nasamones - libyai néptörzs. Naxos - sziget Hellas és Kisázsia között, más néven Dia. Neleus - Pylos királya, Nestor és Periclymenus (XII. 536-579) atyja. Neoptolemus - másként Pyrrhus, Achilles fia. Nephele - Athamas orchomenusi király felesége. Leányuk Helle, aki (l. Phrixos) a tengerbe pusztult; róla nyerte nevét a Hellespontus. Neptun, Neptunus - Jupiter testvére, a tenger s általában a vizek háromszigonyú istene. ,,Neptun hs fia": Theseus (az ismertebb változat szerint Aegeus fia). Nereisek - Nereus lányai, tengeri nimfák. ,,A Nereis": Psamathe, a Peleustól megölt Phocus anyja. Nereus - tengeristen, átvitt értelemben a tenger. ,,Nereus ifjú ivadéka": Phocus, Aeacusnak és Nereus egyik lányának, Psamathénak a fia. ,,A Nereus-lány": Thetis. Neritus - 1. Saméval együtt kis sziget Ithaca közelében. - 2. hegy Ithaca szigetén. ,,Neriti": ithacai. ,,Neriti gálya": Ulixes gályája. Nessus - Ixion fia, Deianirába szerelmes centaur. Nestor - Pylos királya, a Trója alatt küzd görög sereg legidsebb vezére, ,,nesztora". Ninus - Semiramis férje, Babylon királya. Niobe - Tantalus phrygiai király lánya, Amphion thebaei királynak, Jupiter fiának felesége (VI. 146-312). Anyja Dione, Atlas lánya, s így a Pleiasoknak testvére. Nonacris - városka Arcadiában. ,,Nonacrisi": arcadiai. ,,Nonacrisi szzlány": Atalanta (2). Noricum - a mai Ausztriának megfelel római tartomány; az innen származó vasat tartották a legjobbnak.

332

Notus - az est hozó déli szél. Numa - Róma második királya; felesége Egeria nimfa volt, a Camoenák egyike. Numidák - afrikai törzs; királyukat, Iubát Caesar gyzte le i. e. 46-ban. Nyctimene - Epopeus lesbosi király lánya, akit atyjához fzd fajtalan szerelméért Minerva bagollyá változtatott. Nysa - hegy Thraciában vagy Indiában; Bacchus neveltetésének színhelye. Odrys - thrák néptörzs. ,,Az odrysi úr": Tereus thrák király. ,,Odrysius": Polymestor. Oebalius - Oebalus fia, Hyacinthus (X. 162-219). Oechalia - város Euboea szigetén. Oechalia királya megszegte adott szavát, s ezért Hercules elpusztította a várost; a király lánya, Iole késbb Hyllus, Hercules fiának felesége lett. Oeclides - Oecles fia, Amphiaraus, l. Thebae. Oedipus - Thebae királya, a városhoz fzd mondakör egyik legfbb alakja. Oenides - Meleagros, Oeneus fia, illetve Diomedes, Oeneus unokája. Oenopia - ismertebb néven Aegina; sziget Athéntól délkeletre, ahol az Aeacus törzsébl ered királyok, az Aeacidák uralkodtak. Oeta - hegyes vidék Hellas középs részén. Olenus - a csillagképpé változtatott, Jupitert szoptató kecske, Amalthea atyja. Olympus - 1. hegy Hellas középs részén, az istenek lakóhelye. - 2. Marsyas kedvese, akit fuvolajátékra tanított. Ophiusia - a. m. ,,Kígyóföld" = Ciprus. Orchomenus - város Arcadiában, illetve Boeotiában. Orcus - az Alvilág. Az aranyág letörése nélkül Aeneas nem juthatott volna vissza az Alvilágból. Oreas - hegyi nimfa. Orion - a boeotiai Hyriébl származó vadász, aki kardjával együtt csillagképpé változott. Két lánya, Menippe és Metioche önként áldozta fel magát, hogy Thebaet a pestistl megszabadítsa (XIII. 685-704). órjások - gigasok, így Cottus, Briareus és Gyes. Hogy Jupiter uralmát megdönthessék és feljuthassanak az égbe, egymásra helyezték az Olympust, a Peliont s az Ossát. A monda egyik változata szerint az emberek a meghalt gigasok vérébl (tehát nem Prometheus alkotásaként) születtek. Orpheus - Calliope Múzsa és Oeagrus thrák király (valójában Apollo) fia (X. 1-147). Híres dalnok; dalaival a természetet is megigézte. Felesége Eurydice nimfa volt; az halála után meggylölte a ni nemet. Orphne - alvilági vízi nimfa, Ascalaphus anyja (a. m. ,,sötétség"). Ortygia - sziget Syracusae mellett.

333

Ortygie - Delos. ,,Ortygie istennje": Diana. Ossa - hegy Thessaliában. Othrys - hegy Thessaliában. Pachynus - szirtfok Szicília déli csúcsán. Pactolus - aranytartalmú homokot görget folyó Lydiában. Paean - Phoebus Apollo, illetve a gyzelmek alkalmával tiszteletére énekelt dal. Paeon - Aesculapius. Paeonia - vidék Hellas északi részén, Macedoniában. Pagasae - kiköt Iolcus mellett; innen indultak el az argonauták az aranygyapjúért. Palamedes - Nauplius euboeai király fia. Ulixes álnokul azzal vádolta meg, hogy a trójaiak pénzzel megvesztegették; a görögök hitelt adtak a rágalomnak és megkövezték. Palatinus, Palatium - Róma egyik dombja. Pálcaviv - Mercurius. Palicus-mocsarak - Henna és a kétkikötj, corinthusi telepesektl alapított Syracusae között húzódtak. Palladium - Minerva szobra; Ulixes és Diomedes lopták el Trójából. Pallantias - Aurora. Pallas - a szzi Minerva istenn, a ,,Leány". ,,Pallas vára": Athén. ,,A föld, mely Pallasról nyerte nevét": Athén, mert Minervát a görög Athéné istennvel azonosították. Pan - Faunus. Panchaia - a néphit szerint gazdag sziget volt a Vörös-tengerben. Pandion - athéni király, Mars fia, Progne (VI. 412-674) atyja. Panope - városka Phocis és Boeotia határán. Paphus - 1. sziget Hellas és Kisázsia között. - 2. város Ciprus szigetén. - 3. Pygmalion fia; adta Ciprus Paphia nevét. Paraetonium - libyai kikötváros, Isis egyik jelents kultuszhelye. Paris - Priamus fia. Azzal, hogy elrabolta Helenát, vált okozójává a görög-trójai háborúnak. Párkák - az élet fonalát szöv, gombolyító és elvágó istennk. Parnassus - hegy Phocisban, Delphi közelében. Paros - sziget Hellas és Kisázsia között. Parrhasis - az arcadiai Parrhasiából származó Callisto (II. 401-495). Parthaon - Meleagros nagyatyja, calydoni király. Parthenope - a mai Nápoly. Pasiphae - Minos felesége. Üsznek álcázta magát, hogy kielégíthesse egy bika iránt érzett vágyait; ennek gyümölcse lett a bikafej, emberi test Minotaurus. Patara - város Lyciában, az Apoll-kultusz egyik központja. Pegasus - szárnyas csodaparipa; testvérével, Chrysaorral együtt Medusa kiöml vérébl született.
334

pelasg - görög. Pelethronium - hegyes vidék a Pelion közelében. Peleus - Aeacus fia, Phocus és Telamon testvére. Nagyatyja Jupiter, felesége Thetis, Nereus lánya; kettjük fia Achilles (XI. 221-409). Thetist Jupiter is szerette, de mivel egy jóslat azt jövendölte, hogy Thetis fia több lesz atyjánál, lemondott róla unokája, Peleus javára, aki el is nyerte t feleségül, miután Telamonnal együtt megölte fivérét, Phocust, és ezért elhagyta szülföldjét. Pelias - Iolcus királya, Iason nagybátyja, Aeson testvére; megfosztotta fivérét az uralomtól, s ezért Iason késbb Medea segítségével bosszút állt rajta (VII. 297-349). Pelides - Achilles. Pelion - hegy Thessaliában. Pella - város Hellas északi részén, Macedoniában. Pelops - Tantalus fia, Niobe fivére. Tantalus, hogy az istenek mindentudását próbára tegye, feldarabolta fiát, s feltálaltatta nekik lakomára; az istenek azonban észrevették a dolgot, csak Ceres evett egy darabot Pelops vállából, ezt aztán késbb, mikor újra életre keltették Pelopsot, elefántcsonttal pótolták. Pelopsról kapta nevét késbb Hellas déli része, a Peloponnesusfélsziget. Peloros - hegyfok Szicíliában, Itáliával szemközt. Penelope - Ulixes felesége. Peneus - folyócska Thessaliában. ,,Peneus lánya": Daphne. Pentheus - Cadmus egyik lányának, Agauénak és Echionnak a fia, Thebae királya (III. 511-733). Pergamum, Pergamus - Trója. Perseis - Hecate Perses titán felesége volt. Persephone - Proserpina. Minthe nimfát azért változtatta méntává, mert vetélytársat sejtett benne. Perseus - Danae (l. ott) fia. Szárnyas saruja volt. Minerva segítségével megölte a Medusát (IV. 604-V. 249). peuceti öblök - Dél-Itáliában, akár a ,,messapi mezk". phaeacok - mesés nép; országukat az Epirus mellett elhúzódó Corcyra szigetével azonosították. Phaestus - krétai város. Phaethon - Clymene és Merops aethiopiai király (valójában a napisten) fia (I. 747-II. 332). ,,Phaethoni madár": 1. Cygnus. Pharos - sziget Alexandria eltt, rajta híres Isis-templom. Phasis - a Fekete-tengerbe öml folyó a Kaukázus lábánál. Phene - Periphas athéni király felesége; férjével együtt madárrá változott. Philyre - nimfa, ,,deli gyermeke": Chiron. Phineus - 1. Cepheus fivére. - 2. a Thraciában lév Salmydessus királya; fia megvakításáért büntetésül az istenek t is megvakították, és a félig n, félig madártest harpyiákkal összes ételét bemocskoltatták.
335

Phlegeton - alvilági folyó. Phocaea - város Lydiában. Phocis - vidék Hellas középs részén, Boeotia mellett. Phoebe - a holdistenn, átvitt értelemben a hold! Dianával, a vadászat szzi istennjével azonosították. Phoebus - Apollo. ,,Phoebus szzi húga": Diana. ,,Phoebus jósküszöbe": Delphi. Phorbas - a thessaliai phlegyasok, egy rabló néptörzs királya. Phorcys - tengeristen, leányai a Gorgók, így Medusa is. Phoroneus - egyes változatok szerint nem Inachus, hanem Phoroneus Io atyja. ,,Phoroneusi lány": Io (l. 568-746). Phrixos - Athamas és els felesége, Nephele fia. Athamas második felesége, Ino az életére tört, s húgával, Hellével együtt egy aranygyapjas kos hátán menekülni volt kénytelen. Így jutott Colchisba; ott rizték késbb a kos arany gyapját, melyért az argonauták tengerre szálltak. Phryg, Phrygia - vidék Kisázsia északnyugati részén, illetve lakója; sokszor egyértelm a Trója, a trójai szavakkal, mert Trója Phrygiában volt. Phthia - vidék Thessaliában, Peleus birodalma. Phyllos - város Thessaliában. ,,Phyllosi hs": Caeneus. Pindus - hegy Thessaliában. Pirenis - forrás Corinthusban. Pireus - Athén egyik kikötje. Pitane - kikötváros Aeoliában, Lesbos szigetével szemközt; itt, Lesboson volt az Apollótól kvé változtatott sárkány. Pithecusae - Inarimével és Prochytével együtt Nápoly vidékén lév szigetecskék; Pithecusae nevébe beleérezték a görög pithékos, a. m. ,,majom" szót. Hagyomány szerint itt éltek a cercopsok. Pittheus - Pelops fia, Troezen királya. Pleias - Maia, Mercurius anyja, halála után a hét csillagból álló Pleias csillagkép (Fiastyúk) egyik csillaga. Pleione - Atlas felesége, Maia anyja. Pleuron - város Aetoliában. Az aetoliai ophiusok törzsébl származó Combe madárrá válásának története máshonnan nem ismeretes. Poeantides, Poeas sarja - Philoctetes, a trójai háborúba induló görög sereg egyik harcosa, akit útközben Ulixes tanácsára kitettek Lesbos szigetén, mert kígyó marta sebe iszonyatos bzt árasztott. kapta Hercules íját, s mivel egy jóslat szerint ez a fegyver feltétlenül szükséges volt Trója bevételéhez, Ulixes vezetésével egy küldöttség vitte el t a szigetrl Trója alá; így jutott el az íj másodszor is (l. Hercules) Trójáig. Polydorus - Priamus egyik fia (XIII. 429-438, 527-575). Polyphemon - unokája a sirállyá változott Alcyone. Polyphemus - cyclops, Neptunus fia, Galatea szerelmese (XIII. 750-897); a monda szerint az Aetna oldalán lakott. Ulixes bolyongásai során társaival együtt elvetdött barlangjába, s mikor néhány társát felfalta, kiszúrta a szemét.

336

Polyxena - Priamus egyik lánya. Pomona - a gyümölcsöskertek istennje (XIV. 623-771); nevébe a latin poma, a. m. ,,alma" szót érezték bele. Pontus - vidék Kisázsiában, a Fekete-tenger partján; királya, Mithridates Róma egyik legszívósabb ellenfele volt. Priamidák - Priamus sarjai; majdnem mind elpusztultak a görög-trójai háború folyamán. Priamus - Trója királya; felesége Hecuba, lánya, ,,Phoebus papnje": Cassandra. Priapus - a kertek védje, a termékenység istene. Procris - Erechtheus athéni király lánya (VII. 661-865); húga Orithyia (VI. 675-721). Proetus - argosi király. Lányai bacchusi megszállottságukban teheneknek vélték magukat, míg Amythaon fia, Melampus, a jós és orvos meg nem gyógyította ket. Prometheus - titán, az els ember megalkotója. ,,Prometheus-sarj": Deucalion. Proserpina - Ceres és Jupiter lánya (V. 341-571). Dis felesége. Proteus - alakját tetszés szerint változtatni tudó vízi istenség. Psophis - város Arcadiában. pún - föníciai, tyrusi vagy sidoni. ,,Pún posztó": bíborszövet. pygmeus - törpe termet nép, melyet a hagyomány Aethiopia földjére helyezett. ,,Pygmeus anya": Gerana; Juno helyett önmagát tiszteltette, s ezért az istenn daruvá változtatta át, melyet a pygmeusok örökösen üldöztek. Pygmalion - ciprusi király (X. 243-297), Paphos atyja, Cinyras nagyatyja. Pylos - város Elisben. ,,Pylos hse", ,,Pylos fejedelme": Nestor. Pytho - sárkány; Phoebus Apollo ölte meg, az ,,íjvisel isten", s gyzelme emlékére alapította Delphit és a delphi versenyjátékokat. Quirinus - 1. itáliai isten, az istenné vált Romulus. ,,Quirinus népe", ,,quirisek", ,,quiritek": a rómaiak. - 2. Róma egyik dombja; itt építettek templomot az istenné vált Romulusnak. Rhamnusia, Rhamnus-beli lány - Nemsis, a bnöket megtorló istenn. Rhegion, Rhegium - italiai város, Messinával (Zancle) szemközt. Rhesos - thrák király, a trójaiak szövetségese. Ulixes és Diomedes ölték meg egy éjszakai kémszemle során. Rhodope - hegy Thraciában. Rhodos - sziget Hellas és Kisázsia között, illetve a sziget nimfája, a napisten kedvese. ,,Phoebusi", mert Rhodos volt a napisten egyik f kultuszhelye. Rhoeteum - szirtfok Trója mellett. rutul - latiumi néptörzs. ,,A Rutul". Turnus.

337

sabaei mezk - vidék Arábiában. sabinok - néptörzs Róma közelében, utóbb egyesültek Rómával. Kezdeti ellenséges magatartásukat az váltotta ki, hogy a rómaiak elrabolták a sabin nket. Salamis - város Ciprus szigetén, Venus-szentéllyel. Salmacis - forrás Cariában (IV. 285-388). Samos - sziget Kisázsia nyugati partjainál, a Juno-tisztelet egyik központja. Calyme és Lebinthos szintén szigetek, Samostól délre. Sardes - város Lydiában; mellette folyik el a Pactolus. Sarpedon - lyciai (,,lycius") király, a trójaiak szövetségese. Ovidius a XIII. 257-260. sorokban Sarpedon harcosait sorolja fel. Saturnia - Saturnus leánya, Juno. Saturnius - Jupiter. Saturnus - az aranykori istennemzedék feje; fia, Jupiter taszította a Tartarusba, s helyette vette át az uralmat. ,,Saturnus fia": Jupiter, illetve Dis. Scylla - 1. kutyákkal, más változat szerint kígyókkal övezett vízi szörnyeteg (XIV. 1-74), néphit szerint a Szicíliát és Itáliát elválasztó tengerszorosban. Elhajózott mellette Ulixes is, és a Trójából menekül Aeneas is; Ulixes jó néhány társát sikerült megölnie. - 2. Nisus király lánya (VIII. 6-151). Scyros - 1. Kisázsia és Hellas között elterül sziget; királyának lánya, Deidamia szülte Achillesnek Pyrrhust. - 2. phryg város, Trójától délre. Scythia - a Fekete-tengertl és Kaspi-tengertl északra elterül síkság. ,,Scytha Diana": a mai Krím félszigeten tisztelt Diana, akinek emberáldozattal adóztak; képmását Orestes, Agamemnon fia vitte Ariciába. Semele - Cadmus lánya (III. 253-315), Jupitertl Bacchus anyja. Semiramis - a hallá változott Dercetis lánya, a mezopotámiai Babylon királynje; maga galambbá vált. Seriphus - szigetecske Hellas és Kisázsia között. Királya, Polydectes küldte el Perseust a Medusa megölésére, abban a reményben, hogy belepusztul a vállalkozásba. Sibylla - jósn Cumaeben (XIV. 101-153). Sicania - Szicília. sicul, siceli - szicíliai. Sicyon - város Corinthus közelében. Sidon - város Föníciában. Jupiter az Olympusról dél felé fordul, ezért mondhatja, hogy Sidon ,,balról néz" fel a Pleias-csillagképre. ,,Sidoni": gyakran thebaei, l. Cadmus. ,,Sidoni asszony": Dido, Carthago föníciai eredet királynje; beleszeretett Aeneasba, s mikor az otthagyta, azzal az ürüggyel, hogy áldozatot mutat be, önmagát égette el a máglyán. Sigeum - szirtfok Trója közelében. Silenus - a szatírok vezetje, Bacchus nevelje és kísérje.

338

Silvanus - az erdk és mezk istene; a monda gyakran több Silvanust említ. Simois - folyócska Trójánál. Sipylos - hegy Lydiában. Sirenek - Achelous lányarcú, madártest lányai (V. 551-563), akik énekükkel magukhoz csalogatták és zátonyra futtatták a hajósokat. ,,Sirenek szirtje": a Nápoly eltti szigetecskék; ezen a tájon vesztette el Aeneas a kormányosát, Palinurust. sistrum - az Isis-kultuszban szokásos csörg. Sisyphus - Aeolus (2) fia, Athamas és Schoeneus fivére; az Alvilágban büntetésül egy sziklát kellett felhengerítenie egy dombra, de az mindig újra legurult. sithon - thrák néptörzs, átvitt értelemben thrák. Smintheus - Apollo. Spercheios - folyócska Thessaliában. Strophasok - két sziget Hellastól nyugatra; a lányarcú, madártest harpyiák, így Aello otthona. stymphal, Stymphalos - város, folyócska és tó Arcadiában. Styx - alvilági folyó; erre hivatkoztak szavaik bizonyságául az istenek. ,,Styxi habokba aláhull": meghal. Syene - város Aethiopiában. Symplegasok - az ,,összecsapók": szirtek a mai Dardanellákban. Monda szerint bármi került közéjük, összecsapódtak; csak miután Iason hajója, az Argo elhaladt köztük, azóta mozdulatlanok. Syrtis - zátonyos, hajózásra veszélyes tengeröböl Libya partjainál. Szárny-lábú - Mercurius. Taenarus - hegy Hellas déli részén, Spárta közelében. A Taenaruson volt a néphit szerint az Alvilág egyik bejárata. Tantalides - Agamemnon, aki Atreus fia, Pelops unokája és Tantalus dédunokája volt. Tantalis - Niobe. Tantalus - Jupiter fia. Az Alvilágban örökös éhséggel és szomjúsággal bnhdött: akár ételhez, akár italhoz nyúlt, azok visszahúzódtak elle. Tarentum - város Dél-Itáliában, Croton közelében; spártaiak alapították, ezért ,,lacedaemoni". Tarentum környékén volt a sallentinus néptörzs fvárosa, Neretus is, úgyszintén Thurii vagy más néven Sybaris és Crinise városa; az iapyx néptörzs hasonlóképpen ezen a vidéken lakott. Tarpeia - 1. római papn. Mikor a sabinok ostromolták Rómát, beleszeretett Tatius királyba, s kinyitotta az ellenségnek a várkaput; árulásáért a sabinok pajzsaikkal halálra zúzták. - 2. a Capitolium egyik szirtfoka, illetve maga a Capitolium. Ezen állott Jupiter temploma. Tartaros - az Alvilág. Tartesia - Hispania, átvitt értelemben nyugat. Tatius - sabin király, Róma ellenfele, majd királya.
339

Taygete - a Pleias-csillagkép egyik csillaga. Tegea - város Arcadiában, nem messze a Lycaeum-hegytl. ,,Tegea dísze": Atalanta (2). Telamon - Peleusszal és Phocusszal együtt Aeacus fia; egyéb hstettei közt részt vett az argonauták vállalkozásában, és Herculesszel hadat vezetett Trója ellen. ,,Telamon fia": Aiax (2). telchinek - Rhodos egyik városának, Ialysosnak lakói; büntetésüket szemmel verés miatt kapták. Telemus - Eurymus fia, a cyclopsok madárjósa. Telephus - Hercules fia, a Trójától délre fekv Mysia királya. Mikor a görög sereg Trója ellen vonult, harcra kelt velük; Achilles lándzsájától súlyos sebet kapott, mely csak a fegyver másodszori érintésére gyógyult be. Tellus - a föld. Temesa - ércbányáiról híres város Itália déli részén. A rómaiak holdfogyatkozás idején bronzdobokat szólaltattak meg, abban a hitben, hogy ezzel segítséget nyújthatnak a fogyó, tehát szenved holdistennnek. Tempe - a. m. ,,völgy"; mint tulajdonnév, leginkább a Peneus folyó völgyét jelenti, de elvétve (VII. 371-ben) jelenthet más völgyet is. Tenedos - sziget Trója közelében, rajta híres Apollo-templom. Chryse és Cilla tle délkeletre fekv városok, ugyancsak Apollo-kultusszal. Tethys - Oceanus tengeristen felesége, átvitt értelemben a tenger. Teucer - 1. a trójaiak Krétából kivándorolt se; ,,teucrok": a trójaiak. - 2. Telamon fia, Aiax (2) féltestvére; miután apja számzte, Ciprus szigetén alapított új hazát. Thaumas lánya - Iris. Theba, Thebae - 1. Boeotia fvárosa. ,,Már készül a harcra" (IX. 403-417): mikor Theba királya, Oedipus meghalt, két fia, Polynices és Eteocles örökölte a trónt, s kölcsönös megegyezéssel felváltva, egy-egy évig uralkodtak volna; Eteocles azonban megszegte az egyezséget, s Polynices Argos királya, Adrastus támogatásával megindult Theba ellen, ahol aztán és testvére egymás kezétl estek el. A sereg egyik vezére Capaneus volt, akit villám sújtott halálra. Másik vezérét, a jós Amphiaraust élve, illetve halhatatlanná válva nyelte el a föld. Amphiaraus nem akart részt venni a hadjáratban, és elrejtzött, de felesége, Eriphyle, akit Polynices egy arany nyaklánccal megvesztegetett, elárulta a rejtekhelyét. Apja elvesztését Alcmaeon, Amphiaraus fia anyja megölésével bosszulta meg. Gyilkossága miatt azonban üldözbe vették az Erinysek, míg végül Psophis királya, Phegeus megtisztította a vérbntl. Alcmaeon ekkor feleségül vette Phegeus lányát, Arsinoét, s odaadta neki Eriphyle nyakláncát. Késbb, mikor innen is el kellett menekülnie, Achelous fogadta be, akinek lányát, Callirhoét ismét feleségül vette. Mikor Callirhoe is Eriphyle nyakláncát kérte tle, egy hazugsággal kicsikarta az ékszert Phegeustól, de a király megtudta az igazságot, és fiaival megölette Alcmaeont. - 2. város Trójától délre; Hector feleségének atyja, Eetion itt volt király. Themis - a jog, igazság istennje; míg Apollo meg nem ölte a Delphi környékén tanyázó sárkányt, Pythót, volt a hely védistene. Thermodon - folyó Kisázsiában; a környékén lakó amazonokkal Achilles is megütközött.

340

Theseus - Aegeus fia, athéni király (VIII. 404-452). Theseus számos hstettet hajtott végre: megölte az Isthmuson tanyázó rablót, a Sinist; megfékezte az Athéntól nem messze fekv város, Marathon mezeit pusztító bikát; végzett a krétai Minotaurusszal, a Corinthus vidékén, Cromyonban garázdálkodó vadkannal, az epidaurusi rablóval, Periphetesszel, valamint az ugyancsak rabló Cercyonnal és a Megara környékét veszélyeztet Scironnal stb., l. még Aegeus. Thessalia - vidék Hellas középs részén. Thestiadák - Thestius fiai, Toxeus és Plexippos, Althaea fivérei, s így Meleagros nagybátyjai. Thestias - Althaea. Thisbe - 1. vadgalambjairól nevezetes város Boeotiában. - 2. Pyramus szerelmese (IV. 55166). thrák, Thracia - a mai Görögország és Bulgária határvidéke, illetve lakói. Thyestes - Pelops fia, Atreus fivére. Viszályba keveredett testvérével, s az bosszúból leölette Thyestes gyermekeit, és feltálaltatta neki lakomára. thymus - kakukkf vagy levendula. thynusi - phrygiai. thyrsus - a Bacchus-hivk repkénnyel koszorúzott botja. Timolus - l. Tmolus. Tiresias - Thebae híres jósa (III. 316-338). Tiryns - város Hellas déli részén. ,,Tiryns hse", ,,Tiryns daliája": Hercules, a tirynsi királyné, Alcmena és Jupiter fia; munkáiról l. Hercules. ,,Tiryns vitéz nyílvesszei": l. Poeas sarja. Tisiphone - a kígyófürt Erinysek egyike. Titan - Phoebus Apollo, mint napisten, de lehet a kiterjedt titánnemzetség más tagja is, pl. Iapetos (I. 395). Titania - a. m. ,,Titán-sarj", tehát Diana, a ,,vadász-istenn"; Latona; Circe stb. Tityos - az óriási termet, fekve kilenc holdnyi területet elfed Tityos mindig újra növ máját büntetésül kesely marcangolta az Alvilágban. Tlepolemus - Hercules fia, rhodosi király. Tmolus - hegy Lydiában. Trachis - város Thessaliában, Phocis határán, az Oeta tövében. ,,Herculesi"-nek nevezik, mert Hercules az Oeta hegyén halt meg. Trinacris - a. m. ,,háromszög", azaz Szicília. Trionok - a Nagymedve-csillagkép, a csillaggá változtatott Callisto és Arcas. Triptolemus - athéni király. Triton - tengeri istenség. Tritonia - Minerva. ,,Tritonia vára": Athén. ,,Tritoni síp": a fuvola, melyet Minerva készített. ,,Tritonia-tó" Macedoniában, Pallene közelében. Trivia - Hecate; Dianával is azonosították. Troezen, Troizen - város Argosban; egyik királya Pittheus, Pelops fia volt.
341

Trója - más néven Ilion; város Phrygiában, a mai Dardanellák mentén. Falait a hagyomány szerint Apollo és Neptunus építették (IX. 194-217). trószok - trójaiak. Turnus - a rutulus törzs királya, l. még Latinus. tusci, tuszk - tyrrhén, etruszk; ,,tusci vizek": a mai Tirrén-tenger. ,,Tuszk folyó": a Tiberis, mert Etruriában ered. Tydides - Diomedes. Tyndaridák - Tyndareus spártai király (valójában Jupiter) fiai, az Iker-csillagképpé változott Castor és Pollux. Tyndaris - Helena; Parison kívül Theseus is elrabolta egyszer. Typhoeus - az istenek ellen támadó egyik gigas; l. gigas. tyrrhén, Tyrrhenia - etruszk, Etruria, vidék Rómától észak-nyugatra; s mivel a hagyomány szerint az etruszkok Lydiából származtak, lydiai, illetve Lydia. ,,Tyrrhén víz": a Tirrén-tenger. Tyrus - város Föníciában; ,,tyrusi": gyakran thebaei, l. Cadmus. Ulixes - ismertebb görög nevén Odysseus, Ithaca királya, Laertes, más változat szerint Sisyphus fia. A trójai háborúban elször nem akart részt venni, és rültséget színlelt, de az éles elméj Palamedes (Naupliades) leleplezte, l. még Palamedes. Vele kapcsolatban az Íliász legfbb epizódjaira utal Ovidius (XIII. 1-381). Uranie - a Múzsák, Mnemosyne és Jupiter lányainak egyike. Venulus - Turnus követe. Venus - a szerelem és szépség istene: férje Vulcanus, Juno fia, unokája Ino, Harmonia lánya, nagybátyja Neptunus. ,,Nap ellene pletykált": a napisten fedezte fel, hogy Venus Marsszal megcsalta Vulcanust, ezért haragos Venus a naplány Circére. ,,Venus fia": Aeneas. Vertumnus - az évszakok, a termés istene. Vesta - a házitzhely istennje; papninek kötelességük volt ügyelni, hogy a szentélyben lobogó tz soha ki ne aludjék. A római Vesta-szobrot és tüzet még Aeneas hozta magával Trójából. Vulcanus - a tz, a kovácsmesterség istene, átvitt értelemben maga a tz. Xanthus - folyó Lyciában. Zancle - más néven Messina.

342



Hasonló témájú dokumentumok

Hozzászólások

00 11.05-1 2.előadás adatbiztonság adatgyűjtés atombomba bencze biológia corbu deindividuáció építésszervezés i. épülettervezés 4 falusi turizmus fmea humánbiosz gyak irodalomesztétika kormány könyvtárinformatika környezetgazdaságtan követelmények közgazdaság közig közigazgatás alapintézményei közigazgatási jog lophotrochozoa marketing2 tétel matek miskolc munkaerőpiac orvosi kémia öregedés pdf pénzügy programozás rushdie speech sounds sql szénhidrát szervetlen tarnóczi féle termelési tényezők természet topográfia transzport tulajdonjog üzleti kommunikáció vállalat vállpénzügy vizsgakérdés zrínyi