Variáns, invariáns, affinitás

Országok listájaHungarySzegedi TudományegyetemBölcsészettudományi KarNéprajzBevezetés A Folklorisztikába II.Variáns, invariáns, affinitás

Bevezetés a folklorisztikába II.
Dr. Barna Gábor
2009. 04. 01.





Variáns, invariáns, affinitás













Készítette: Nagyné Séra Katalin
I. évf. minor

A folklór fogalmába egy tágabb meghatározás szerint beletartozik a vizsgált népcsoport minden egyes kultúreleme. Ha mqvészetként értelmezzük a folklórt, akkor úgy is meghatározható, hogy a közösségi valóságelsajátítás mqvészi termékeinek az összessége, történelmi és társadalmi képzQdmény. A folklór a változatban, az alkotásban, a mqfajban, a mqfajhierarchiában és a repertoárokban jelenik meg. Része a szájhagyományozó mqveltség, mely bizonyos sajátos fejlQdési vonalon tér el az irodalomtól.
A szóbeli hagyomány kapcsán három törvényszerqséget említhetünk meg: a rögzítetlenséget, a szerzQtlenséget és az alkalomszerqséget. A folklór alkotás és a változat sokszor azonos, de felfogható a variáns megjelenési formaként, míg az alkotás egyedi mqvészi termékként.
Az egyik alapvetQ kérdés a folklorisztikában az orális, tradicionális költészet alkotásmódja, fennmaradása a változatokban (variánsokban), szemben az irodalom egyszeriségre, hitelességre való törekvésével. Sok elmélettel találkozhatunk (pl.: Tolnai Vilmos, Horváth János, Marót Károly), ahol az irodalomtól való különbözQség alapjaként a variánsokon keresztül megjelenQ szóbeli elQadásmód jelenik meg. Az irodalom a hiteles alak sokszorosítására törekedik. A szájhagyomány esetében nem beszélhetünk végleges alakról, tartalomról. A sokszorosítás több-kevesebb változást jelent, többek között ezért is szkeptikus a folklorisztika az archetípus fogalmával. Az újramondás szinte mindig változtatást, variáns megjelenését jelenti, ugyanakkor alkotás is lehet. Problémásnak tqnhet a gyqjtés és a rögzítés ennek fényében, de a variáns mögött létezQ hagyomány és az egyszeriség kettQssége adja az alkotások egységét. Benne van az ismert, a hagyományos és az újszerq, kissé eltérQ alkotás pillanata. Ez a feszültség a variáns létének lényegi vonása.
A folklórmqfajokon belül két tényezQ okozhat variánst: a társadalom módosulása, és az egyes mqfajokon belüli mqvészi eljárások és eszközök változása. A variáns a hagyományozódásban, a továbbadásban él igazán.
Voigt Vilmosnál olvashatunk arról a vitáról, melynek témája: mi volt elQbb? A variáns, az alkotás, vagy a mqfaj? A legelsQ mqvészi termék nem lehet variáns, csakis valamilyen alkotás variálódhat. Nehezebb kérdés a mqfaj és a mqalkotás kérdése, mivel minden alkotás mqfajhoz kötött, de egyéni is egyben. Éppen azok az alkotók és az alkotások Qrzik meg folklór jellegüket, akik és amelyek viszonylag szabadabban, tudatosabban mozognak a folklór törvényszerqségei között.
A variálódás jelenthet bonyolultabbá válást, de jelenthet egyszerqsödést az elQzQ variánshoz, vagy az alkotáshoz képest. A változatokban egyszerre van jelen az ismétlés, mely kész visszaállítani az állandó alakot, a folyamatosságra való törekvés és a variáns. A változás mértéke, mibenléte a variáns lényege, melyhez a következQ fogalmak ismerete szükséges: típus, motívum, elem, formula. Ezek variálódhatnak, változhatnak, ezek által tudjuk megragadni és megfogalmazni pontosan a változás mibenlétét, módját. Ezek a fogalmak határértékként jelennek meg, melyekhez a változat közelít, vagy éppen távolodik.
A variánsokat alakító folyamatokat sokan kutatták, sokféle eredményre jutva. Közülük kiemelhetQ C. J. Sharp, akinek kutatásairól a magyar kutatás alig vett tudomást (Ortutay). Sharp a népköltészetben három erQt különített el, melyek alakítják a folyamatokat: a kontinuitás, a variálás és a szelekció. Az egyén alkot, a közösség szelektál és a szelekció alapján fogad el bármit is, illetve biztosítja a kontinuitást. A közösségi újrateremtésben építQ folyamatokat is lát, vele ellentétben Bronson azt mondja, hogy az akkori nyugati kutatás a variánsokban csak romboló erQket lát.
A szóhagyományozó elQadásokban az állandóság és a változtatás párbeszéde figyelhetQ meg. Egyik sem emelhetQ magasabbra a másiknál, nem emelhetQ ki elsQdleges hatása, mert azonos súllyal bírnak az elQadások létében. A jelentés nélküli, vagy több jelentésq elem ismétlQdik a leginkább, képes átépülésre, maradandóságra. Az idQbeli kontinuitás mellett szorosan ott van a teremtQ pillanat, az egyszeriség, a megismételhetetlenség, ezeket egymás mellett kell említenünk.
A változatokban mqködik egy önhelyreállító folyamat (W. Anderson a népmesékben fedezte ezt fel), mely annál inkább érvényesül, minél inkább egy mesélQnek, egy alkotónak a mqvei kapcsán ismert variánsokról van szó.
A variáns változtató folyamatokat is elindít. Ezek a következQk: romboló folyamatok (Bronson már említett megállapítása), helyreállító, gazdagító, alkotó folyamatok, új típusok születése, illetve a már meglévQ típusok egymáshoz közelítése. A romboló folyamatok között találhatjuk a Zersingung jelenségeit. A Zersingen széténeklést jelent, gyakorlatilag az egyes szövegrészek az idQk folyamán töredékessé válnak, elfelejtQdnek. Nem variálódás, mqvészi eljárás a szó szoros értelmében, de a folyamat során felléphetnek, kialakulhatnak variánsok, így ez a probléma ide tartozik. Voigt Vilmosnál az eredeti alakot csak helyreállító folyamatok nem kerülnek besorolásra a variáns jelenségei közé, hiszen ez esetben a variálódást csak a már kész alkotások csinosításaként foghatnánk fel& E probléma további vizsgálatot kíván.
5>Spq~ÎÚr v x ”
d
f
h


&*Îfj”îTVX^Š¬ì®d²´üøïãïÚÑÌüøÈøÀ³¬¨È¤ ¨È¨œ˜œ” Œ‚ È ~È~z¤˜rhjhm8(0JUhY÷hm8(6hy*ÄhU,5jhû=©0JUhY÷hû=©6hÂvêhm8(h hû=©h°Lh_Ð

hY÷h_ÐjhY÷hÉo0JUhY÷hÉo6hY÷ hjJz5hÉo5CJaJhjJz5CJaJhjJzhjJz5CJ0aJ0hjJz5CJ0aJ0hÉohjJz(1t "Ö1]$]L]p]–]º]à]^6^d^f^h^÷÷÷÷÷õõõõõõõõõó÷ dhgdjJz]f^þþ´¶º¬Âx!~!È"Ê"Ø"Þ"¾$&
&(H-Ì0Þ0Ò1Ô1Ö1:Î:„;†;=\>ø>ú>??>ADAnC D"D$DúGHHfIDJ~J>K¦K’L”L–LüøüôðøìøìøìèäàÜØÔÌÂÔÀÔÌÂÔ丮èªèªè¢˜èàäªä”ª”Œ„z”jh3¾0JUhh3¾6hhà4_6hà4_jhL[¸0JUhhL[¸6hjhy*Ä0JUhhy*Ä6Ujh¨
Ê0JUhh¨
Ê6h¨
ÊhU,5h¿%®hÕrIhy*ÄhL[¸hFf­hioPh7hY÷hm8(/Az önkijavítítás tendenciája (Anderson) nem úgy értendQ Voigt szerint, mint ahogy azt Anderson felfogta. Az önkijavítás nem erénye a folklórnak, inkább korlátok közé szorítottságát bizonyítja. Ennél fontosabbnak tartja mind Voigt, mind Ortutay a késQbbi szebb elQadásra való törekvést, mely nyilvánvalóan változatokat eredményez. A variálódás sajátos formája a strófikus dalok szakaszonkénti általános dallamának pillanatnyi módosulása, mivel az énekes nem tud pontosan intonálni, a speciális díszítések és a variálások a fixáltság hiányából következnek. Mindez szépségükbQl mitse von le, az alkotó tendenciák létét sem korlátozza.
A variáns fogalmához szorosan kapcsolódik az invariáns is. A szájhagyományban feljegyzésre kerülQ költészeti alak invariáns, ha csak egy-két szórványos adatát ismerjük, amely nem mutatja a variánsokban való élet jelét. De az invariáns adat fontos is lehet, nem szabad elvetni azonnal.
Jelezheti az egyéni javaslatot, alkotásmódot, melyet a közösség nem fogadott el. Ezek vonatkozhatnak mqfaji csoportokra, szokásokra. Megismerhetjük az adott közösség reagálását és annak módját. Az elutasítás bizonyítja a közösség szelektáló voltát, amit Sharp fogalmazott meg. A teljes elutasítás és az invariáns adatok a variánsokkal együtt adnak valóságos képet. Az invariáns adat lehet bizonyítéka annak, hogy egy hatás, javaslat elkezdQdött beépülni az adott közösségbe, kultúrába, de beszámolhat egy régebben gazdagabb variánscsoport eltqnésérQl, elhalásáról is. Ez utóbbi vizsgálata nem jellemzQ, mivel idQközönként végrehajtott vizsgálatra lenne szükség, feltérképezve a variánsokat, hogy azok eltqnésére találhassanak figyelmeztetQ jeleket. De példák azért akadnak: prózai bevezetést és befejezést kapó ballada, verses költemény prózaivá válása.
A variáns alkotó továbbképzésének egyik módja az affinitás módszere. Affinitásnak nevezhetQ a típusok, motívumok, formai elemek sajátos viselkedése: rokon, vagy hasonló típusok vonzást gyakorolnak egymásra, és a variánsokon keresztül új típusok, formák, szerkezetek jönnek létre. A szájhagyomány egyik alkotásmódjának nevezhetjük.
Az affinitás törvényszerqségeit megfigyelhetjük a népdaloknál is. Kodály írja: Némi túlzással el lehet mondani: 20-30 dallamot is egymás mellé rakhatunk úgy, hogy két-két szomszéd közt alig lesz különbség, s a két szélsQ közt alig lesz hasonlóság.
Lírai népdalaink közt is felfedezhetQ ez a törvényszerqség, illetve a népballadák közt is. (Pl.: Gyönyörq Bán Kata, Molnár Anna, Budai Ilona& stb.)
Az affinitások esetei, törvényszerqségei nagy variáns-számok ismeretében bonthatók ki, így például nagyobb lehetQség adódik a tanulmányozásra a nemzeti és nemzetközi meseanyagban.
Az affinitásnak három fQ irányát különíthetjük el. A rokon jellegq szerkezetek esetében a formák, típusok, motívumok vonzzák egymást, és ennek megoldása az áthangolás a variánsokon keresztül. Mind tartalmi, mind formai elemek mutathatnak affinitást.
Egyes típusok szorosabban is kapcsolódhatnak, összeolvadnak és egyre inkább így jelennek meg. JellemzQ például a kalandos mesei történetek, trufák körében ez az irány.
Továbbá egy-egy típus eltolódásaiból hasonló szerkezetq történet alakulhat ki, így néha típuscsalád, típusbokor keletkezhet.
Affinitásnak nevezzük azt a folyamatot is, melynek során formai, vagy tartalmi elemek vonzása közben új variánsok jönnek létre.
Ortutay megemlíti, hogy az affinitás alkotómódszerei nem teljesen feltártak, több kutatást, vizsgálódást igényel a továbblépés. Szükségesnek érzi az affinitás statisztikai gyakoriságának vizsgálatát, valamint az állandósult csomópontokét, amelyek egyes típusok között alakultak ki. Külön vizsgálati területként említi az egyes etnikai csoportok területein létrejövQ típusok, elemek korrelációját.
Minél több biztos módszerq vizsgálatra kell odafigyelnünk, hogy ezek tanulságainak levonása segítségével ismét és most már jóval szélesebb tényanyag alapján közeledhessünk az affinitás elméleti problémáinak tisztázásához. Szeretnénk remélni, hogy a magyar folklorisztikának lesz lehetQsége mind a gyakorlati kutatásokra, mind az elméleti összegzésre is az affinitás kérdését illetQen. Ezzel tartoznánk a magas szintq kezdeményeknek is.












Felhasznált irodalom:

Voigt Vilmos 1972 A folklóralkotások elemzése, Budapest
Ortutay Gyula 1981 A nép mqvészete, Budapest
Tálasi István - Kovács Emese 1982-1986 Néprajzi szöveggyqjtemény I-II., Budapest

Voigt 1972. 18.
Ortutay1981. 16.
Voigt 1972. 42.
Voigt 1972. 193.
Voigt 1972 195.
Voigt 1972. 197.
Ortutay 1981. 25.
Ortutay 1981. 49-50.
Voigt 1972. 236-237.

Hasonló témájú dokumentumok

Hozzászólások

18. század 2005 alkotmány andorka antropológia anyagismeret anyagszerk áramlástan bűnperek cikk citrátkör dehumanizáció deklaratív programozás diplomadolgozat direkt dm épülettervezés 4 etikett etnicitás etzs évszámok fizika1 gazdaságtan gyakorlódolg hallgatoi anyag hidraulika jános kidolgozott anyag kik kis jános kivágó lyukasztó szerszám tervezése komplex koncentráció könyv környezetgazdaságtan környezeti katalízis környezetvédelem közoktatási rendszer különleges épszerk matrix montázs nemzeti kisebbség neveléstörténet órai anyag oscar niemeyer prog.terv puska sejtbiosz vízlágyítás zsidó