Bejelentkezés
KREDITVADASZ.HU

KREDIT
VADÁSZ

egyetem

Info

KREDITVADASZ.HU
/education/preview/2224/view/Hungary/Pannon-Egyetem/Georgikon-Mezogazdasagtudomanyi-Kar/Termeszetvedelmi-mernoki/Allatszervezettan/Jegyzetek/Mezogazdasagi-Allattan.html

KreditVadász - Mezőgazdasági Állattan

A kreditvadasz.hu egy felsőoktatási közösségi oldal amely segít kapcsolatot tartani a hallgatók között, ezáltal segítséget nyújt a sikeres tanulmányi eredményeid elérésében. Megoszthatjátok egymással korábbi ZH és vizsgafeladataitokat, megvitathatjátok ezek megoldását, jegyzeteket tölthettek fel, elmondhatjátok tapasztalataitokat tantárgyakkal kapcsolatban.

Legújabb twittek

Keresés
Kezdőlap

|

Mi a kreditvadasz.hu Egy felsőoktatási közösségi oldal amely segít kapcsolatot tartani a hallgatók között, így segítséget nyújt a sikeres tanulmányokhoz...

Mezőgazdasági Állattan

Országok listájaHungaryPannon EgyetemGeorgikon Mezőgazdaságtudományi KarTermészetvédelmi mérnökiÁllatszervezettanJegyzetekMezőgazdasági Állattan

2008.12.05 16:19:11
(10)
Szerző: Szántó Gábor
Cimkék: állattan


Az alábbi szöveg egy formázás és képek nélküli előnézete a dokumentumnak. A tökéletes megjelenítéshez jelentkezz be, majd töltsd le a dokumentumot.

Nyugat-Magyarországi Egyetem, Mezigazdaságtudományi Kar Mosonmagyaróvár, Biológiai és Környezettudományi Intézet,

MEZGAZDASÁGI ÁLLATTAN
Jegyzet BSc szakok számára

Szerkesztette. Dr. Benedek Pál egyetemi tanár

Mosonmagyaróvár 2006

1

TARTALOMJEGYZÉK I. AZ ÁLLATI SEJT FELÉPÍTÉSE ÉS MKÖDÉSE (Dr. Benedek Pál) 1.1. A sejtril általában 1. 2. A sejt alkotó részei 1.3. Sejtmembránok 1.4. A sejthártya (protoplazma membrán) 1.5. Citoplazma 1.6. Intracitoplazmatikus membránrendszer és a sejtorganellumok 1.7. Sejtmag 1.8. A sejt mozgási apparátusa 1.9. A sejt anyagcseréje, növekedése 1.10. Sejtszaporodás (osztódás) II. AZ ÁLLATOK SZERVRENDSZEREI, TÁPLÁLKOZÁSA ÉS SZAPORODÁSA (Dr. Benedek Pál) 2.1. Összehasonlító állatszervezettani alapok 2.2. Az állatok táplálkozási típusai 2.3. Az állatok szaporodási módjai III. RENDSZERTANI ALAPISMERETEK (Dr. Benedek Pál) 3.1. A faj fogalom értelmezése 3.2. A klasszifikáció alapelvei 3.3. A zoológiai nevezéktan alapelvei 3.4. A növények és az állatok közti alapveti különbségek 3.5. Az állatvilág rendszerezésének áttekintése IV. MEZGAZDASÁGILAG JELENTS ÁLLATOK (Dr. Benedek Pál) 4.1. Laposférgek törzse (Platyhelminthes) 4.2. Hengeresférgek törzse (Nematoda) 4.3. Gyrsférgek törzse (Annelida) 4.4. Ízeltlábúak törzse (Arthropoda) 4.4.1. Általános jellemzésük, rendszerezésük 4.4.2. Rákok altörzse (Crustacea) 4.4.3. Ikerszelvényesek osztálya (Diplopoda) 4.4.4. Százlábúak osztálya (Chilopoda) 4.4.5. Rovarok osztálya (Insecta) 4.4.6. Pókszabásúak osztálya (Arachnida) 4.5. Puhatestek törzse (Mollusca) 4.6. Gerincesek törzse (Vertebrata) (Dr. Marosán Miklós) 4.6.1. Rendszerezésük alapelvei 4.6.2. Csontoshalak osztálya (Pisces) 4.6.3. Kétéltek osztálya (Amphibia) 4.6.5. Madarak osztálya (Aves) 4.6.6. Emlisök osztálya (Mammalia)

2

I. AZ ÁLLATI SEJT FELÉPÍTÉSE ÉS MKÖDÉSE 1.1. A sejtril általában A természettudományos vizsgálati módszerek és ismeretek fejlidési eredményeinek köszönhetien a XIX. században felismerték, hogy az élilények sejtes felépítések. Ma már tudjuk, hogy ez az állítás a legegyszerbb élilényektil, a baktériumoktól kezdve, az egysejt lényeken, növényeken, gombákon keresztül az állatokig és az emberig minden valódi élilényre érvényes. Ezért azt mondjuk, hogy az élilények sejtes felépítése az élivilág egységének a bizonyítéka. Nem kétséges, hogy a különbözi típusú élilények sejtjeinek felépítése között vannak bizonyos különbségek, mégis igaz, hogy maga a sejt szerkezet az élivilág minden egységében azonos alapelemekbil épül fel. Ez azért lehetséges, mert mai tudásunk szerint az élet a Föld iskorában, ezelitt mintegy négymilliárd éve, a meleg viz isóceánokban alakult ki. Ebben a közegben eliször egyszer, majd bonyolultabb szerkezet szerves vegyületek keletkeztek, amelyek sajátos kapcsolódása révén, a mai napig még sok részletében nem tisztázott módon, kialakult a sejtes szerkezet. A sejt kialakulását ezért a Föld iskorában lezajló kémiai evolúció eredményének tekinthetjük és egyúttal a sejt kialakulását tarthatjuk a biológiai evolúció kiindulópontjának. A sejt számtalan egyszerbb és bonyolultabb vegyület mködése révén létezik, amely vegyületek biokémiai folyamatok révén, enzimek és más biokatalizátorok segítségével mködnek. A sejt mködése tehát rendkívül bonyolult biokémiai folyamatok rendszere. A sejt megjelenésében az élivilág különbözi csoportjaiban változatos képet mutat, mérete alakja a mködésnek megfelelien eltéri lehet. Az élilényeket legalább egy sejt alkotja (baktériumok, kék moszatok, egysejtek) vagy pedig sejtek kisebb-nagyobb csoportjából épülnek fel. A több sejt illetve soksejt élilények sejtjei természetesen egymással kapcsolatban együttmködve léteznek, és a sejtek száma a legmagasabb fejlettség élilények szervezetében több tízmilliárdot tesz ki. A sejt képes valamennyi életmködés megvalósítására, környezetével anyagcserekapcsolatban van, vagyis anyagokat vesz fel és ad le. A sejt belsejében a felvett anyagok átalakulnak részben a felvett sejt anyagaivá részben sejtproduktumokká illetve energiává. A sejt az anyagcserének köszönhetien képes növekedésre, fejlidésre. A sejt magában hordozza az élilény örökletes anyagát és képes szaporodni. Nagyon régi felismerés az, hogy ,,sejt csak sejtbil keletkezhet". 1. 2. A sejt alkotó részei A sejtet a környezet felé határoló hártya, az ún. sejthártya (protoplazma membrán) határolja. A protoplazma membránon belül található a sejtplazma (protoplazma), amelyet két részre bonthatunk, citoplazmára és sejtmagra. Meg kell jegyezni, hogy a sejtmag a teljes élivilágban nem mindenütt lelheti fel, az egysejt lények egyes, evolúciós tekintetben isibb csoportjaiban (baktériumok, kék moszatok) nincs elkülönült sejtmag. Ezeket nevezzük sejtmag nélküli (prokariota) lényeknek, amelyek az élivilág rendszertani egységei közül a Monera országot alkotják. Az összes többi élilény sejtjeiben van sejtmag, habár elifordul, hogy bizonyos nagyon sajátos mködésre specializált sejtekben a sejtmag eltnik vagy kilökidik belilük. Ezek a sejtek azonban mindig olyan sejtekbil keletkeznek, amelyeknek eredetileg sejtmagjuk is van (pl. az emlisök vörös vértestei). A sejtmaggal is rendelkezi élilényeket együttesen eukarióta lényeknek nevezzük. Az eukarióta lények nagyon változatos csoportjában az élivilág több országa lelheti fel, az egysejt eukarióták a Protista (egysejtek) országa, a többsejt eukarióta élilények között pedig a gombák országa (Fungi)

3

a növények országa (Plantae) és az állatok országa (Animalia) foglalnak helyet. Az ember, mint biológia lény az állatok országának egyik tagja. 1.3. Sejtmembránok A sejthártya a sejt alaktani és élettani határoló felülete. A sejthártya szerkezetének megismerése során azonban eliször is le kell szögezni, hogy a sejthártyához hasonló felépítés szerkezetek (membránok) a sejt belsejében is találhatók. Ezeket sejten belüli (intracitoplazmatikus) membránrendszernek nevezzük. Eliször tehát a sejtmembránok (a sejthártya, azaz a protoplazma membrán, valamint az intracitoplazmatikus membránrendszer) alapszerkezetét kell megbeszélnünk. A sejtmembránok egységes felépítése miatt szerkezetüket elemi membrán struktúrának nevezzük. Ennek szerkezetét csak a legutóbbi évtizedekben tárta fel a tudomány. Korábbi szakkönyvekben és tankönyvekben az itt következiktil ezért lényegesen eltéri magyarázatot találhatunk. Az elemi membránstruktúra mai tudásunk szerint ún. foszfolipid kettisréteg (szokás egyszeren lipid kettisrétegnek is mondani) azért kapta ezt az elnevezést, mert alapszerkezete foszfolipid molekulákból épül fel. Hogy mködését megérthessük, tudnunk kell, hogy a foszfolipid molekulák kétféle alapegységbil állnak. Egy ún. foszfát fejecskéhez (ami vízhez vonzódó, vagyis hidrofil tulajdonságú) két zsírsav (lipid) molekulalánc kapcsolódik (amelyek víztaszító, azaz hidrofób tulajdonságúak). Az egyik zsírsav alján rövidebb a másik valamivel hosszabb. Ezek a molekulák építik fel a membrán szerkezetét. A membránban két ilyen molekula réteget találunk. Miután a sejtmembrán vizes közegben alakult ki (az isóceánokban) és a mai napig vizes közegben mködik (az élilények testén belül és a citoplazmájában a víz a legnagyobb mennyiség alkotóelem). A foszfolipid molekulák csak úgy építhetnek fel membránstruktúrát, ha a vizes közeggel a foszfátfejecskék találkoznak, mert hiszen azok hidrofil tulajdonságúak, a zsírsavláncocskák pedig miután hidrofób tulajdonságúak a membrán belsejében helyezkednek el, s így vízzel nem találkoznak. A sejtmembránoknak két felszíne van mindkét felszínen foszfátfejecskéket találunk. A membrán belsejében pedig a két foszfolipid réteg lipid láncocskái helyezkednek el és érintkeznek egymással. A sejt felszínén és a citoplazmában elhelyezkedi membrán szerkezetek egyik felszíne mindig a citoplazmával érintkezik ezt a felszínt citoplazmatikus felszínnek nevezzük. A membrán másik oldala, vagyis másik felszíne viszont sohasem a citoplazmával érintkezik, hanem a sejt közötti tér anyagaival, ha a sejthártyáról van szó, illetve a sejt különbözi produktumaival, ha a citoplazmában elhelyezkedi membránstruktúrákról van szó. Ezt a felszínt ,,citoplazmán kívüli", pontosabban extracitoplazmatikus felszínnek nevezzük. Nem szakszer külsi és belsi felszínril beszélni, ugyanis ezt csak a sejt egészéhez viszonyíthatjuk márpedig a citoplazmatikus felszín hol a benti hol a kinti oldalon helyezkedik el, funkciójától függien. Ez az elemi membrán szerkezet a különbözi funkciót betölti membránstruktúrákban bizonyos további elemekkel egészül ki, ezért funkciójuktól függetlenül a membránstruktúrák szerkezete több-kevésbé különbözik. Visszatérve a sejthártyára, vagyis a sejtet körülvevi protoplazma membránra, el kell mondanunk, hogy annak sejten kívüli, azaz extracitoplazmatikus felszínéhez sajátos szerkezetek kapcsolódnak, amelyeket természetesen maga a sejt termel, továbbá bizonyos szerkezetek keresztülhatolnak a membrán szerkezeten és a membrán két felszínét összekötik egymással. 1.4. A sejthártya (protoplazma membrán) A sejthártya extracitoplazmatikus rétegéhez bizonyos speciális, globuláris (szemcsés) fehérjék csatlakoznak, amelyek a membrán felszínén úsznak vagy besüllyednek annak

4

extracitoplazmatikus rétegében. Ezeket periférikus fehérjéknek nevezzük. Szerepük kétféle lehet, vagy a sejt receptorai, amelyek a sejt környezetébil érkezi hatásokat közvetítik a sejtbe, vagy pedig markerek, amelyek a többsejt lények sejttel érintkezi többi sejtjének mködését befolyásolják, mert számukra bizonyos jelzéseket adnak. A sejthártya külsi felszínéhez ezen kívül oligoszaharid glükolipid, glükoproteid természet komplex vegyületek is csatlakoznak, amelyek ún. sejtburkot alakítanak ki a sejt külsi felszínén. A növényi sejtek külsi felszínét e helyett cellulóz alapú sejtfal veszi körül, a gombák esetében pedig kitin alapú sejtfallal találkozunk. A sejthártyába beépüli, annak külsi és belsi felszínét összeköti fehérjéket (helikális fehérjék) integrált fehérjének nevezzük, mert hiszen átérnek a membrán mindkét rétegén és ezáltal a membrán integráns részét képezik. Ezek az ún. integrált fehérjék legfiképpen különbözi anyagok átjutását segítik eli a sejtmembránon keresztül. A sejtmembrán ugyanis félig átereszti hártya típusú képzidmény ezért a két felszín között a különbözi anyagok mozgása szelektív módon valósulhat meg. Az integrált fehérjék olyan anyagok átjutását segítik eli, amelyek a félig átereszti hártyán nem jutnának keresztül. Az integrált fehérjéket ezért szerepük alapján különbözi módon szokták elnevezni, beszélünk ionpumpákról, amelyek töltéssel rendelkezi töltések, ionok átjutását segítik, nevezhetjük iket permeázoknak mert a félig átereszti hártya permeabilitását, azaz átereszti képességét fokozzák, mondhatjuk iket pórusoknak, vagyis anyagok átjutását elisegíti kis réseknek. Ugyanakkor az integrált fehérjék egy része szerepet játszik a sejtek egymáshoz való kapcsolódását biztosító ún. sejtkapcsoló struktúrák felépítésében. A sejtek felszíne legegyszerbb esetben sima, a sejtek sokszor közel gömb alakúak. Vannak azonban lapos, megnyúlt hengeres és legkülönbözibb más sejtek. A soksejt élilények szerkezetében a sejtek egymással együttmködve, mondhatjuk szoros munkamegosztásban mködnek. Ennek elifeltétele, hogy a sejtek között anyagcsere kapcsolatok alakuljanak ki. Az anyagcsere kapcsolatok intenzitása nagymértékben függ az érintkezi sejtfelszínek kiterjedésétil. Élénk anyagcseréj együttmködés úgy valósulhat meg, hogy az érintkezi sejtfelszínek megnagyobbodnak. Mivel ezek a sejthártya alakulása révén észlelhetik, a felületnöveli képleteket sejthártya módosulatoknak nevezzük. Legegyszerbbek a mikrobolyhok, amelyek szabálytalan, esetleg elágazó nyúlványok. Ezen kívül számtalan szabályos méret, vastagságú elemekbil álló nyúlványtípust ismerünk (pl. kefeszegély, merev csillók) de vannak membránbetüremkedések is, amelybe a szomszédos sejtek nyúlványai hatolnak be. 1.5. Citoplazma A sejt belsi anyagát, amit sejthártya határol protoplazmának nevezünk. Ennek egyik fi eleme a citoplazma, ami a sejt teljes belsejének tartalma, a sejtmag nélkül. A citoplazma fi alkotó része az ún. alapplazma (hialoplzama) ez egy ún. háromfázisú, félfolyékony, diszperz, kolloid rendszer. Azért, mert legfibb anyaga a víz és a benne oldott anyagok (ez az oldat fázis). A citoplazmában azonban vannak zsírok (lipidek) amelyek a vizes közegben emulzió, vagyis mikrocseppecskék formájában helyezkednek el (ez a második fázis). A sejt mködésének legmarkánsabb elemei a benne lévi fehérjék, amelyek a vizes közegben úgy helyezkednek el, hogy felszínükön vízmolekulákat kötnek meg (ez a harmadik, kolloid fázis). A háromfázisú rendszer félfolyékony azért, mert ún. szol állapotú, sem nem kocsonyás sem nem folyós. Diszperz a rendszer mert a fent említett három fázis egymásba keveredett formában található meg. Kolloid a rendszer azért, mert a mködés lényegét a biokémiai folyamatok katalizálását fehérje elemek, vagyis a kolloid fázis valósítja meg. Az alapplazmában ezen kívül szénhidrátok és más egyszerbb illetve bonyolultabb vegyületek is nagy számban fordulnak eli. Fontos megemlíteni még, hogy az alapplazmának a sejthártyával

5

vagyis a protoplazma membránnal érintkezi, ,,külsi" rétege gél állapotot vesz fel, a félfolyékony állapot helyett tehát kocsonyás állagú. Ezt a zónát ektoplazmának, a többi, nagyobb tömeg részt pedig endoplazmának nevezzük. Az endoplazma a sejten belül (a sejtmag körül) állandóan áramlásban van, e jelenségnek ciklózis a neve. A ciklózis teszi lehetivé, hogy a sejten belül az egyik helyril a másikra (egyik organellumtól a másikhoz, továbbá a sejthártyához ill. onnan az organellumokhoz) vakuólumokban, vezikulumokban különbözi anyagok juthatnak el. 1.6. Intracitoplazmatikus membránrendszer és a sejtorganellumok A citoplazmán belül többféle membránstruktúra található. Ezek közül a legkiterjedtebb az endoplazmatikus retikulum, ami nem más, mint a sejten belül kialakult rendkívül bonyolult zegzugos üregrendszer (akárcsak mintegy nagyon bonyolult barlangrendszer), amelynek falát elemi membrán határolja. Abban az esetben, ha a határoló membrán citoplazmatikus- (tehát az endoplazmatikus retikulum belsi üregébil nézve ,,külsi,,) felszínén riboszómák ülnek, szemcsés felszín endoplazmatikus retikulumról beszélünk. A riboszómák a sejten belül a fehérjeszintézis szinterei. A szemcsésfelszín endoplazmatikus retikulum ezért a sejt legfibb fehérjetermeli egysége. Itt ún. exportfehérjék szintetizálódnak, amelyek a sejtbil kijutnak és végsi soron nem a sejten belül, hanem a szervezet más helyszínein hasznosulnak. A sejten belül riboszómák vannak még a sejtmaghártya külsi membránjának citoplazmatikus felszínén is. Vannak továbbá olyan riboszómák, amelyek nem kapcsolódnak membránhoz, hanem többesével összekapcsolódva a citoplazmában elosztva találhatók és ezek a sejt saját fehérjéjét állítják eli. Amennyiben az endoplazmatikus felszínen riboszómák nem ülnek, sima felszín endoplazmatikus retikulumról beszélünk. Ennek legfibb funkciója a szteroid szintézis (bizonyos hormonok), membránalkotók szintézise és káros anyagok detoxikációja. A sejtmag környékén hajlított zsákszer membrán struktúrák találhatók, amelyek egymásra fekszenek, de egymással nincsenek közvetlen összeköttetésben. Ezeket együttesen Golgi-apparátusnak nevezzük. Az endoplazmatikus retikulumban termelidi fehérjék a Golgi-apparátusba kerülnek, ahol a felesleges vízmolekulák leválasztása, valamint a fehérje termékek ,,becsomagolása" történik, az itt szintetizáló mukopoliszacharidokkal. Innen kerülnek a sejttermékek a sejt környezetébe. A sejten belül az egyes organellumok között, valamint az organellum és a sejthártya közötti anyagok csak membrán hólyagocskákban, ún. vakuólumokban, vezikulumokban juthatnak el, hiszen a szintetizálódó fehérjék jelenti része, pl. enzim, ami a sejt saját anyagait is lebontaná. Ezek a szállító testecskék a membrán struktúráktól (endoplazmatikus retikulum, Golgi-apparátus, sejthártya) ún. membránfúzió jelensége révén válnak le, illetve olvadnak össze úgy, hogy közben a különbözi anyagokat tartalmazó belsi terük sohasem érintkezik a citoplazmával. Amikor ezek a szállító testecskék sajátos lebontó enzimeket tartalmaznak és azok a sejten belül kerülnek felhasználásra, akkor lizoszómáknak nevezzük iket. Ha viszont káros anyagok detoxikálásában illetve a hitermelésben szerepet játszó peroxidáz enzimeket tartalmaznak, elnevezésük peroxiszóma. Az ún. eukarióta sejtekben egy nagyon sajátos további membrán struktúra is található, a mitokondrium. Pálcika alakú, tojás formájú esetleg kerek képzidmények ezek, amelyeket nemcsak egy foszfolipid kettisréteg (vagyis egy membrán), hanem két foszfolipid kettisréteg (kettis membrán) határol. A sejtekben rendszerint sok mitokondrium van. Intenzív anyagcserét folyatató sejtekben több, renyhébb anyagcseréj sejtekben kevesebb. Különleges tulajdonságuk az is, hogy belsi terükben citoplazmára emlékezteti rendkívül bonyolult összetétel anyag komplexum található, és olyan magfehérje (dezoxiribonukleinsav = DNS) ami egyébként csak a sejtmagban van. Ennek a sejtorganellumnak a legfibb feladata a sejt

6

energiaforrásául szolgáló adenozintrifoszfát (ÁTP) szintetizálása és tárolása, de ezen kívül nagy szerepük van a sejt ionegyensúlyának és vízforgalmának szabályozásában is. A bennük lévi DNS-t teszik felelissé az ún. anyai öröklés megvalósulásáért, mert új élilény keletkezésekor a hímivarsejtben lévi mitokondriumok soha nem kerülnek bele a zigótába, vagyis minden új élilény egyed csak anyai mitokondriumokat hordoz a sejtjeiben. A növények sejtjeiben ezen kívül klorofill színtestecskék találhatók, amelyek szintén elemi membránnal határolt struktúrák, s bennük az alapállományukban klorofilt tartalmaznak, ami a növényeket képessé teszi a fotoszintézisre a környezetbil érkezi napenergia segítségével. A klorofill szintestek tehát a napenergia megkötésével biztosítják az energiát a szervetlen anyagokból való szerves anyag szintézis számára a növényekben. Klorofill szintestek azonban nem csak növényekben, hanem bizonyos (növény-szer) egysejt véglényekben (Protista ország) is vannak. A sejtekben lévi legkisebb sejtszervecske a sejtközpont (citocentrum), ami az eddig tárgyalt organellumoktól eltérien nem membránstruktúra. A sejtközpont a sejthártyához közel, a sejtmag egyik pólusának szomszédságába foglal helyet, tulajdonképpen citoplazmasrsödés, amelyben két igen sajátos szerkezet, centriólum foglal helyet. Ezek egymásra merilegesen fekszenek, mindketti kilenc mikrotubulus (mikrocsövecske) párból álló, hengeres test. A citocentrumot a sejt mozgásközpontjának szokták nevezni. Ez két okból jogos. Egyrészt a citocentrumban lévi centriólumok vesznek rész az osztódási folyamat közben kialakuló, a krómoszómák elmozdítását végzi ún. mitotikus apparátus létrehozásában, másrészt hasonlóságot mutatnak és feltehetien kapcsolatban vannak a sejt sajátos mozgási apparátusával, a csillókkal ill. ostorokkal. A mitotikus apparátus kialakulása osztódáskor úgy kezdidik, hogy az osztódás elitt az egyik centriólum helyben marad, míg a másik a sejt ellenkezi pólusára vándorol, s belilük mikrotubulusok ninek ki. Ezek egy része ún. kromoszómális mikrotubulus, amelyek a kromoszómákra tapadnak és ezek mozdítják el a kormoszómákat a sejt két pólusa felé, az osztódás során. A másik típus az ún. folyamatos mikrotubulusok amelyek a sejt középsíkjában összekapcsolódnak és mintegy kitámasztják a sejt két ellenkezi pólusában elhelyezkedi centriólumokat, a kromoszómák mozgatása közben. 1.7. Sejtmag A sejtmag rendszerint a sejt középpontjában foglal helyet és gömb alakú, de a sejt mködésétil függien elhelyezkedhet másutt és alakja is nagyon változatos lehet. Legfibb szerepe, hogy az eukarióta sejt örökletes állományát (vagyis a sejt DNS állományát) hordozza. A benne lévi DNS mködése révén egyrészt irányítja a sejt fehérje-anyagcseréjét, másrészt osztódáskor a DNS állomány osztódása révén valósul meg az öröklidés. A fehérje szintézis irányítása azon az úton valósul meg, hogy a sejtmagban lévi DNS molekulák bizonyos szakaszai szétnyílnak és itt ún. m-RNS molekulák szintetizálódnak (messanger RNS), amelyek a riboszómákhoz eljutva meghatározzák hogy a felépüli fehérjékben milyen legyen az aminosavak sorrendje. Ez az m-RNS tehát a fehérjék ,,tervrajzát" tartalmazza. Az öröklidés pedig úgy valósul meg, hogy a sejtmagban lévi DNS állomány, amely a nyugalmi állapotú sejtmagban kromatin rögök formájában található meg, az osztódás folyamatában kromoszómákká formálódik és ezek egy sajátos osztódási szerkezet (mitotikus apparátus) segítségével egyenlien eloszlanak a keletkezi két új sejtben. A sejtmag felépítésére jellemzi, hogy kettis membrán (vagyis kettis foszfolipid kettisréteg veszi körül). A külsi sejtmaghártya és a belsi sejtmaghártya között ún. perinukleáris rés van A külsi sejtmaghártya citoplazmatikus felszínén riboszómák ülnek. A sejtmaghártyában nagyon sok ún. pórus található, amelyek tulajdonképpen integrált fehérjék. Ezek különbözi anyagok átjutását segítik a sejtmagból a citoplazmába illetve a citoplazmából

7

a sejtmagba. A sejtmag alap állományát a magnedv alkotja ami hasonló a citoplazma összetételéhez. A kromatin rögök túlnyomó része a sejtmag perifériáján, a sejtmaghártya közelében koncentrálódik. Ugyanakkor a sejtmag belsejében magvacska (nukleólusz) is található, ami szintén kromatin rög tömörülést is jelent. Az m-RNS szintézis legnagyobb részt a nukleólusz területén történik. A sejtmagvacska nincs membránnal határolva. 1.8. A sejt mozgási apparátusa Miként említettük, a másik ok amiért ezt a szerkezetet a sejt mozgási központjának tartják, hogy hozzá sok tekintetben hasonló (bár bizonyos tekintetben részben különbözi) szerkezet képletek alkotják a sejt csillóinak vagy ostorainak mozgató apparátusát. A csillók a sejt felszínén kialakuló képletek, amelyek ­ ha vannak ­ mindig legalább több ezer darabból álló együttesek a sejt felszínének bizonyos részén, vagy a teljes sejt felszínen. Hosszúk mindig jóval kevesebb mint a sejt átmérijének fele. Mozgásuk következtében a sejt saját tengelyükre merileges irányban képes mozogni, vagy ha rögzített helyzetben lévi sejteknek vannak csillói akkor a test belsi üregeiben bizonyos anyagok elmozdítását (pl. a légutakba bekerüli szennyezés végzik el). Az ostor ezzel szemben kevés számú (rendszerint egy vagy ketti de maximum nyolc) igen hosszú szerkezet, hosszúsága mindig meghaladja a sejt átmérijét. Tövénél rögzített és tölcsérszer mozgást végez, a sejtet saját tengelyével párhuzamos irányban mozdítja el. Ezen kívül bizonyos a sejtek képesek állábakat növeszteni. Ezek sejthártya és bennük citoplazma kitüremkedések, amelyek mintegy kinyúlnak a sejtbil, majd az aljzatot (a környezetet) elérve letapadási pont keletkezik bennük, ehhez visszaalakuló fonalak kapcsolódnak, amelyek maguk után húzzák a sejt többi részét. Bizonyos egysejtek és a soksejt lények speciális (többnyire bizonyos típusú védi) sejtjei mozognak állábakkal, s állábakkal ezen kívül a sejt képes a környezetében felbukkanó nagyobb dolgokat körül ölelni, s végül bekebelezni (ez a fagocitózis jelensége). Fontos tudni, hogy sajátos mozgás a sejt belsejében zajló folyamatos citoplazma áramlás a sejtmag körül. Ez a plazma áramlás (ciklózis) biztosítja a vakuólumok, vezikulumok eljutását a sejten belül egyik helyril a másikra. A ciklózis szerepet játszik az állábak kialakulásában is. Egyes sejtekben összehúzódásra képes, állandósult struktúrák is vannak (ezeket izomsejtekben miofibrilláknak nevezzük), amelyek összehúzódása révén a sejt (vagy ha rögzített helyzetben vannak, a hozzájuk kapcsolódó szerkezetek, pl. a csontok) elmozdulnak. Ezt fibrilláris sejtmozgásnak nevezzük. 1.9. A sejt anyagcseréje, növekedése A sejt mködése során anyagokat vesz fel a környezetébil és anyagokat ad le. Az anyagforgalom a sejthártyán keresztül bonyolódik. Egyes semleges töltés, kis molekulák szabadon átjutnak a sejthártyán ez a passzív transzport. Ilyen anyagforgalom csak a víz, oxigén és széndioxid esetében lehetséges. Nagyobb méret, semleges töltés molekulák ún. gyorsított passzív transzporttal jutnak el a sejthártyán. Energiafelhasználás nem szükséges, de az átjutáshoz speciális integrált fehérjék (permeázok) jelenléte szükséges. Így jut át pl. a szilicukor. Töltéssel rendelkezi részecskék, negatív vagy pozitív töltés ionok méretüktil függetlenül csak komoly energia felhasználás révén és speciális integrált fehérjék (ionpumpák) segítségével jutnak át a sejthártyán, s ezt a jelenséget aktív transzport néven ismerjük. A sejt energiafelhasználásnak igen nagy része erre a mködésre fordítódik. Ugyancsak energiafelhasználás révén és integrált fehérjék segítségével valósul meg nagyobb méret semleges részecskék átjutása. Még nagyobb részecskék is bejuthatnak a sejtbe (pl.

8

baktériumok) de ez már csak a már fentebb említett fagocitózis jelensége révén, amikor is a sejt állábakkal körülzárja a bekebelezendi objektumot membránfúzióval vakuólum alakul ki és ez kerül be a sejtbe. Az anyagfelvétel speciális esete az ún. pinocitózis, amikor is kisebb méret oldott korpuszkulák vízzel (oldószerrel) együtt, bekebelezés útján jutnak be a sejtbe. Az anyagfelvételnek ezt a két módját együttesen endocitózis néven említhetjük, hiszen mind a ketti membrán fúzió útján megy végbe. A sejtben a vakuólum emésztienzimet tartalmazó lizószómával egyesül, megemésztidik a benne lévi objektum a hasznos anyagok átjutnak a citoplazmába, a maradvány pedig egzocitózissal kiürül a sejtbil. Az anyagcsere eredménye a sejt mködése és a sejt növekedése. 1.10. Sejtszaporodás (osztódás) . A sejtek életében alapvetien két szakaszt szoktunk megkülönböztetni. Ezek egyike az osztódási szakasz (divizio), a másik az osztódás utáni a következi osztódásra felkészülést szolgáló interfázis. Az osztódás és az interfázis együttesen a sejtciklus. Nagyon sok sejt egész élete során megtartja osztódó képességét vagyis sejtciklusok követik egymást. Más sejtek osztódó képességüket elveszítik és kilépnek a sejtciklusból, ún. G0 állapotba kerülve végzik el funkcióikat (pl. idegsejtek, izomsejtek). A sejtosztódás tulajdonképpen a sejt szaporodása. A sejtosztódásnak többféle formáját ismerjük. Beszélünk indirekt sejtosztódásról (amitózis). Ez azt jelenti, hogy a sejtmagban lévi kromoszómák anélkül oszlanak el két új leánysejtbe, hogy az ún. mitotikus apparátus jól látható módon kialakult volna. Sokan úgy tartják, hogy az amitózis a sejtmagon belül lejátszódó mitotikus osztódás. A sejtosztódás másik fi típusa az indirekt sejtosztódás, melynek során jól láthatóan kialakul a fentebb már említett mitotikus apparátus, a centriólumokból. Az indirekt sejtosztódásnak két típusa létezik. Számtartó sejtosztódással (mitózis) keletkeznek a testi sejtek, amelyek kromoszómaszáma az anyasejttel megegyezien diploid lesz. A számfelezi osztódás (meiozis) esetében ezzel szemben a keletkezi leánysejtek kromoszómaszáma megfelezidik, haploid lesz. A számfelezi sejtosztódás (szokás mondani redukciós sejtosztódásnak is) az ivarsejtek keletkezésének módja. Mind a petesejtek mind a hímivarsejtek meiozissal keletkeznek. Nagyon fontos megjegyezni, hogy a meiozis tehát a számfelezi vagy redukciós sejtosztódás ketti egymás után megállíthatatlanul következi osztódás együttese. A kromoszómaszám megfelezidése az elsi osztódás folyamán történik (ez a meiozis I. szakasz) tehát a diploid anyasejtbil haploid leánysejtek keletkeznek. A megállíthatatlanul következi második sejtosztódás során (meiozis II.) a haploid sejtekbil újabb két-két haploid sejt keletkezik. A számfelezi sejtosztódás végeredménye tehát, egy darab diploid leánysejtbil kialakuló négy darab haploid leánysejt. A hímivarsejtek keletkezése során egy kiinduló sejtbil négy darab spermium lesz. A pete kialakulása során egy darab kiinduló sejtbil egy darab pete és három darab ún. kísérisejt lesz, amelyek nem vesznek részt a megtermékenyülés folyamatában, hanem felszívódnak. Ezek funkciója tulajdonképpen nem más mint az egy petesejt mellett feleslegessé váló DNS állomány leválasztása.

9

II. AZ ÁLLATOK SZERVRENDSZEREI, TÁPLÁLKOZÁSA ÉS SZAPORODÁSA 2.1. Összehasonlító állatszervezettani alapok Az állatvilág fejlidése során az egyes életfunkciók betöltésére speciális szervek, szervrendszerek jöttek létre. Habár ezek felépítése az életmódhoz való alkalmazkodás következményeként nagyon változatos, fibb típusok ismerhetik fel, amelyek egységes szemlélet, rövid tárgyalása segít megérteni az állatok szervezetének mködését. Az állatok testét kültakaró vagy más néven köztakaró borítja, ami elválasztja, de egyúttal össze is köti iket környezetükkel. Azt állatokra jellemzi a mozgás, egyrészt sajátjuk a helyváltoztatásra való képesség, másrészt zsigeri funkcióik és szaporodásuk sem lehetséges izommködés, mozgás nélkül. Mozgásszerveik felépítése ezért változatosan alakult. Táplálkozásra, emésztésre emészti rendszer különült el és speciális szervrendszer biztosítja az anyagszállítást, a légzést, valamint az anyagcsere folyamatok során keletkezi káros anyagok kiválasztását. Szaporodásukat elkülönült szaporító szerveik biztosítják. Szervezetük mködését idegrendszerük és hormonrendszerük hangolja össze, s érzékszerveikkel észlelik a környezet ingereit, állapotát, s ezen a révén képesek megfeleli módon viszonyulni a változó környezethez. 2.1.1. Kültakaró és mozgásszervek Az állatok testét borító kültakaró a szervezet és a környezte közötti határfelület. Bonyolult felépítés szerv, amely határfelületet képez a szervezet és környezete között. A kültakarón keresztül anyagáramlás, energiaáramlás és információáramlás is történik. Védi a szervezetet a különbözi fizikai, kémiai és biológiai hatások ellen, megakadályozza a fertizi mikroorganizmusok bejutását a testbe, és hatásos lehet a ragadozók ellen is. Itt találhatók az állat színezetét kialakító anyagok, struktúrák: ezek számos viselkedésformát befolyásolnak. Végül, nem kevésbé fontos, hogy a kültakaróban a külvilág ingereinek felfogására alkalmas érzékszervek sokasága található, ami miatt a kültakaró maga is komplex érzékszervnek tekintheti. Az érzékszervek különös mködése dönti az egyedek túlélési esélyeit illetien. Az állatokra az aktív, helyváltoztató mozgás jellemzi. Ez teszi lehetivé, hogy gyorsan eljussanak egyik helyril a másikra. A gyorsabb egyedek könnyebben menekültek meg ragadozóik elil, mint a lassúak. A mozgásszervek a vázrendszerbil és az izomrendszerbil állnak. A vázrendszer meghatározza a test alakját, valamint többnyire ez az izmok eredési és tapadási helye is. Egységes kültakaró és mozgásrendszer: A kültakaró és a mozgásszervek mködése sok esetben nagyon szoros, összehangoltan, egységben történik. Ilyen egységben kültakaró és mozgásrendszer a birizomtömli és az ízeltlábúak kitinváza az izmokkal együtt. A birizomtömli a férgekre jellemzi. Több rétegre tagolható. Kívülril egyréteg hám fedi. Rajta a sejtek által kiválasztott kutikula, vagyis sejtszerkezet nélküli védi réteg áll, ami férgeknél felépülhet mukopoliszacharidokból, fehérjékbil és kollagénbil, így nagyfokú mechanikai védelmet és szilárdságot nyújt. A hámréteget alapi hártya (membrana basalis) választja el az alatta található kötiszöveti rétegtil. A kötiszövet lehet igen vékony (fonálférgek, kevéssertéj gyrsférgek), de tekintélyes vastagságú is (nadályok. A kötiszövetben elosztva vagy a kötiszövet alatt találhatók az izomrétegek. Az izmok azonban támasztás nélkül nem képesek a testet megfeleli irányba mozgatni. Szükséges valamilyen vázrendszer, hogy az izmok megtapadhassanak és a testet célra orientáltan mozgathassák. A férgeknek nincs elkülönült vázrendszerük. Viszont birizomtömlijük a testüket kitölti testfolyadékkal együtt u.n. a hidrosztatikus vázat alkot. A testüreget teljesen kitölti

10

testfolyadék ugyanis kifeszíti a birizomtömlit, ezzel kialakítja a test alakját, és feszesen tartja a kültakarót. Mivel a folyadékok összenyomhatatlanok, és a test, illetve egy-egy szelvény térfogatának nagysága így nem változik lényegesen, ha egy izomköteg megrövidül, a test ellentétes oldalán lévi izmoknak meg kell nyúlniuk. Hol az egyik, hogy a másik oldali izomkötegek húzódnak össze a férgek ezért jobbra-balra kígyózva mozognak. Az ízeltlábúak kitines kutikulája kültakaró és a vázrendszer is egyidejleg. Legnagyobb tömegét a vastag kitines kutikula teszi ki. Alatta egy rétegben epidermiszsejtek találhatók. A kutikulát ezek termelik. Maga a kutikula réteges felépítés, sejtek nélküli védiréteg. A rétegek elsisorban kitin molekulákból, összetett fehérjébil, szénhidrátokból, lipidekbil és szervetlen sókból épülnek fel. Legjellemzibb anyaguk a kitin, ami egy nitrogéntartalmú poliszacharid (acetil-glükózamin) és a szklerotin komplexe, kinon vagy acetildopamin molekulák hídjaival erisíve. A szervetlen anyagok közül jellemziek a kálciumsók. A kitin kutikula bár némileg rugalmas, de kevéssé nyújtható, ezért a növekedi állatoknak idiril idire le kell vedleniük, különben gátolná a test növekedését. A vedlés ideje alatt az állatok kültakarója puha, mozogni csak korlátozott mértékben tudnak, ezért ez idi alatt könnyebben eshetnek áldozatul a ragadozóknak. A kitinváznak a testet fedi része a külsi váz (exosceleton), a test belsejébe nyúlványok (apodémák) indulnak, amelyek a vázizmoknak nyújtanak tapadási helyet. Önálló kültakaró: A gerincesek körébe tartozó állatfajok kültakarója (bir) a mozgás szervrendszerétil felépítés és mködés szempontjából többé-kevésbé elkülönül. A bir három rétegbil áll. Kívülril több réteg el nem szarusodó vagy több réteg elszarusodó többréteg laphám borítja, ami ektodermális eredet. Alatta a jóval vastagabb irharéteg található. Ez mezodermális eredet. A harmadik, szintén a mezodermából származó, legbelsi réteget a biralja képezi. A halak és a kétéltek epidermiszét több réteg el nem szarusodó laphám borítja, ezért életük a vízhez kötött, a szárazföldön kiszáradnának. A hüllik, madarak és emlisök kültakarójában a test felszínét borító többréteg elszarusodó laphám szemcsés rétegének sejtjei egy vízben oldhatatlan struktúrfehérjét, keratint képeznek, majd ennek felhalmozódása miatt elpusztulnak. Így jön létre a szaruréteg (stratum corneum). Ebbil a test felszínét teljesen befedi szilárd, de rugalmas réteg keletkezik, ami megakadályozza a párolgást, és amit rendszerint vedlésekkel távolítanak el az állatok magukról. A kültakaró függelékei az epidermiszébil (körmök, karmok, szarvak, agancsok) vagy az irha rétegébil képzidnek (pikkelyek, tollak, szirök). A mirigyek az epidermiszbil képzidnek és legtöbbjük mélyen behúzódik az irhába. Az irharéteg alapja laza-rostos kötiszövet, a test belseje felé pedig tömött-rostos kötiszövet is található. Ebben a rétegben sok hajszálér van, továbbá egysejt mirigyek, immunsejtek, receptor idegvégzidések is nagy számban találhatók. A biralja laza-rostos kötiszövet, melyben zsírsejtek találhatók. Önálló mozgásrendszer: A puhatestek és a gerincesek vázrendszere és izomrendszere a kültakaróról többé-kevésbé elkülönül. A ketti együtt önálló strukturális és funkcionális egységet képez. A vázrendszert a mozgás passzív szervének, az izomrendszert pedig a mozgás aktív szervének nevezik. A legtöbb puhatest köpenye héjat választ ki, amely az állat számára menedéket ad, az izomrendszernek pedig eredési helyül szolgál, tehát ez a külsi váz. A csontos vázrendszer a gerincesekre jellemzi belsi váz, ami csontokból, porcokból, valamint a csontok összeköttetéseibil áll. A csontvázrendszert három fi részre, a koponyára, a törzs vázára és a végtagok vázára lehet felosztani. A koponya a fej váza, két nagy tájéka az agykoponya és az arckoponya (illetve halaknál a kopoltyúk miatt agykoponya és zsigeri koponya). A törzs vázának központja a gerincoszlop, mely csigolyákból áll. A gerincoszlophoz bordák csatlakoznak. A lengibordák nem, az álbordák egy közös porccal, a valódi bordák pedig egyenként kapcsolódnak a szegycsonthoz. A halak, békák és kígyók kivételével a bordák és a szegycsont (sternum) együttese zárt mellkast képez. A szárazföldi gerinceseknek végtagjai függeszti övbil és végtagcsontokból állnak. A végtagok csontjai az

11

életmódnak megfelelien rendkívül változatosan alakultak. A gerincesek izomrendszere a vázrendszer elemeihez inakkal csatlakozik. A végtagok és a törzs izmai mozgatják a testet. A zsigeri izmok a szervek falában találhatók és azok mozgatását végzik. 2.l.2. Táplálkozás és emésztés szervrendszere A legtöbb állatnak van a táplálék felvételére, lebontására és felszívására szolgáló elkülönült emésztikészüléke. A bélcsatornában a táplálék fizikailag aprózódik és az emésztienzimek a nagy molekulájú anyagokat lebontják. Olyan kismolekulájú anyagok jönnek létre, amelyek a bél falán keresztül fel tudnak szívódni, majd a testfolyadék áramlása vagy a keringési rendszer segítségével a felhasználás helyére és tápanyagraktárba (máj, izmok) kerülnek. Az emésztés során le nem bontott, a szervezet által nem asszimilált anyagok az ürülékbe kerülnek. Kétszakaszos bélcsatorna: A laposférgek egyes csoportjaiban (örvényférgek, szívóférgek) kétszakaszos bélcsatorna található. Ez a szájnyílással kezdidik, majd az izmos garat következik. Ezután a bélrendszer elágazik. A bélcsövek vakon végzidnek, végbélnyílás nincs. Ebben a szervrendszerben tehát nem csupán emésztés történik, de a részben vagy teljesen lebontott anyagok szállítása is. A táplálék maradványai a szájnyíláson át távoznak a testbil, mivel a végbélnyílás hiányzik. Háromszakaszos bélcsatorna: Az állatok többségének bélcsatornája három szakaszra tagolható: ezek az elibél, középbél és utóbél nevezik. Az elibél a szájnyílással kezdidik, amit a szájüreg követ. A szájüregben gyakran a táplálék megragadására, megirlésére szolgáló fogak helyezkednek el és igen gyakran nyálmirigyek nyílnak ide. Néhol a nyálmirigyek részben méregmirigyekké alakultak át A szájban gyakori a nyelv. A szájüregen a táplálék fizikai aprózása folyik és megkezdidik a kémiai bontás is. A garat a szájüreget követi tágulat a bélcsatornán. Gyakran igen izmos szerv. Számos állat ennek segítségével szívja fel szájüregébe a táplálékát. A következi szakasz a nyelicsi, ami rövidebb-hosszabb, vékony falú csi. Alsó része kitágulhat, és ekkor begyet alkot. A begy a táplálék raktározására szolgál, de néha emészti és erjedési folyamatok is történhetnek benne. Az elibél utolsó szakasza a gyomor. Állhat egy üregbil vagy több üregbil. A kéridziknek például többüreg gyomra van. Ha a gyomor nyálkahártyája mindenütt egyforma szöveti felépítés, akkor egyszer gyomorról beszélünk, de ha többféle szövet alkotja, akkor összetett gyomornak nevezik. A gyomorban lebontó folyamatok játszódnak le. A középbél hosszú, gyakran kanyargós bélszakasz. Az emésztés kémiai folyamatainak dönti többsége itt zajlik. Ebben a szakaszban szívódik fel a tápanyagok zöme. A középbélhez számos gerinctelen csoportban (piócák, haltetvek, rovarok) több nagy, zsákszer kitüremkedés csatlakozik, ami a táplálék raktározására szolgálnak, de gyakran emésztés is folyik bennük. A középbél és utóbél határán található a vakbél A madaraknál és emlisöknél a középbél és utóbél határán található a vakbél. A rovaroknál pedig itt csatlakoznak az emészti csatornához a Malpighi edények (vagy Malpighi csövek), amelyek a rovarok kiválasztó szervei. Az utóbél a bélcsatorna végsi szakasza. Általában rövid csi. Ha hosszabb, akkor rendszerint két szakasz, a remese és a végbél különítheti el. Az utóbélben formálódik az ürülék (bélsár). A háromszakaszos emésztiszervrendszer utolsó pontja a végbélnyílás. Ha az utóbélnek közös kivezeti nyílása van az urogenitális rendszerrel, akkor a nyílást kloákának nevezik (halak, kétéltek, hüllik, madarak). Emésztés: Külsi emésztésril beszélünk, ha a szájnyíláson keresztül az állat emésztienzimeket bocsát a táplálékára és ezért az emésztés már a testen kívül megkezdidik (egyes százlábúak, egyes rovarok, pókszabásúak). A legtöbb eseten azonban az emésztés az

12

állat testén belül, a bélcsatornában történik, amit belsi emésztésnek nevezünk. A külsi emésztésre képes állatoknál ez csak eliemésztés, a valódi, hatékony emésztés az i esetükben is a szervezet belsejében történik, tehát belsi emésztésük is van. Az emésztés lehet sejten belüli (intracelluláris). Ez azt jelenti, hogy endocitózissal kerül a táplálékdarab az emésztést végzi sejt belsejébe, ahol emészti vakuóla jön létre, a lebontás ebben történik. A háromszakaszos bélcsatornával rendelkezi állatok esetében azonban csaknem teljes mértékben sejten kívüli (extracelluláris) emésztést folytatnak, vagyis az emésztienzimeket a bélcsatorna üregébe bocsátják. Itt történik a lebontás, majd a kis molekulájú vegyületek felszívása. 2.1.3. Az anyagszállítás szervrendszere A tápanyagok, salakanyagok, hormonok, légzési gázok stb. szállítása nélkül az anyagcsere nem valósulhatna meg. A keringési rendszer segítségével jut az oxigén a légziszervtil a szövetekig és a széndioxid a szövetektil visszafelé, a légziszervhez. E szervrendszer útján kerülnek a tápanyagok az emésztiszervrendszertil a szövetekig, a hormonok a belsi elválasztású mirigyektil a hatás helyére, és az anyagcsere-végtermékek a kiválasztó szervekhez. Legegyszerbben diffúzióval történik a szállítás. Gyakran azonban valamilyen szállítóanyag végzi ezt a feladatot, ami lehet testfolyadék (hemolympha), ami a testüregben vagy nyílt csirendszerben kering, lehet továbbá vér (sanguis), ami oxigénszállítást végzi fehérjéket (hemoglobin, hemocianin) is tartalmaz és zárt csirendszerben kering, továbbá lehet nyirok (lympha), ami nyílt csirendszerben összegyli szövetnedv. A hemolimfában és a nyirokban nincs oxigénszállításhoz szükséges fehérje. Diffúz anyagszállítás: Néhány egyszerbb felépítés, isi állatcsoportnak nincs elkülönült keringési szervrendszere. Szivacsokban és csalánozókban olyan sejtek (vándorsejtek) találhatók, melyek anyagszállítási funkciót is ellátnak. Nyílt keringési rendszer: A puhatestek és az ízeltlábúak körében elterjedt rendszer. Szívbil (cor), bevezeti és kivezeti erekbil áll. A bevezeti ereket vénáknak, a kivezeti ereket artériáknak nevezik. Emellett a test különbözi részén vannak kiegészíti szivattyúk, amelyek egyes, fontosabb szervek jobb hemolimfa ellátását segítik eli. Az erek nem alkotnak zárt csihálózatot, így a testfolyadék a keringési rendszerbil a testüregbe jut, majd innen vissza az erekbe. A nyílt keringési rendszer speciális változata a gerinces állatok nyirokrendszere, amely a szövetnedveket gyjti össze, és ez egy sajátos csirendszerben a szív felé áramlik. A nyirokrendszerben izmos falú nyirokszívek segítik eli az áramlás fenntartását. Zárt keringési rendszer: A vér zárt csirendszerben (érrendszerben) áramlik (gyrsférgek, gerincesek), aminek központja a szív vagy az érrendszer egyes izmos falú szakaszai. A gerincesek szíve kötiszövetes burokban (szívburok) foglal helyet. A halaknál két üregbil, a kététeknél három, a hülliknél, madaraknál, emlisöknél négy üregbil áll. Az üregeket pitvarnak ill. kamrának nevezik. Mindig van legalább egy pitvar és egy vagy két kamra, vagy pedig két pitvar és két kamra. A vér a testbil vagy a légziszervbil eliször a pitvarba érkezik, majd innen jut a kamrá(k)ba. A gerincesek keringési rendszere egy vagy két vérkörbil állhat. A halaknak egy vérkörük alakult ki, a kétéltek, hüllik, madarak és emlisök körében viszont a kis vérkör (a szív és a tüdi közötti véráramlás) és a nagy vérkör (a szív és a test egyéb részei közötti véráramlás) együttesen alkotja a keringési rendszert. 2.1.4. A légzés szervrendszerei Az anyagcsere oxidatív folyamatai miatt a sejtek oxigént vesznek fel és szén-dioxidot adnak le. Csupán bizonyos endoparazita férgek képesen idilegesen, s a fonálférgek egy kicsi,

13

tengerek mélyén éli csoportja képes állandóan oxigénmentes környezetben élni és erjedési folyamatok révén energiához jutni (anaerob anyagcsere). A kültakaró mint légziszerv: Számos egyszerbb felépítés vagy parányi méret állat esetében a kültakarón keresztül egyszer diffúz úton megy végbe meg a gázcsere. Kopoltyúlégzés: A vízi állatok igen elterjedt légziszerve a kopoltyú, amivel a vízben oldott levegibil képesek oxigénhez jutni és a vízbe adják le a széndioxidot. A kopoltyú felépítése állatcsoportonként eltéri szerkezet. Trachearendszer: A szárazföldi ízeltlábúak, elsisorban a rovarok tipikus légziszervrendszere a trachearendszer, ami sokszorosan elágazó csövek szövevénye. A csövek közvetlenül a sejtek kisebb csoportjához viszik el a levegit, így testfolyadék közremködése nélkül, direkt módon történik meg ez. A direkt gázcsere három milliószor gyorsabb folyamat, mint a testfolyadék közvetítésével lebonyolított. Így a rovarok szövetei (izomszövetei) sokkal intenzívebb anyagcserére képesek, mint az oxigént szállító testfolyadékkal rendelkezi állatoké. A trachea légzirendszer ektodermális eredet, ezért belsi falát igen vékony, spirálrugó szeren rendezidi kitinréteg borítja. Tüdilégzés: A gerincesek tüdeje az elibél kitüremkedése révén jött létre. A szárazföldi gerincesek légzikészüléke a felsi légutakból (orrnyílás, orrüreg, szájüreg, garat), az alsó légutakból (gége, légcsi) és a tüdibil áll. A kétéltek tüdeje vékony falú, kevéssé tagolt, zsákszer, nem nagy felület szerv, esetükben ezért kiegészítileg igen fontos a birlégzés és a száj nyálkahártyáján keresztül történi gázcsere is. A hüllik, madarak és emlisök tüdejének belsi felszíne egyre kiterjedtebb, differenciálódottabb, tagoltabb felépítés és ezért belsi felülete megni. Egy ember tüdejének belsi felszíne pl. kb. akkora, mint egy futball pálya területe. 2.1.5. Kiválasztás és ozmoreguláció szervrendszerei Az állati szervezetben lezajló anyagcsere-folyamatok végtermékei a szén-dioxid, a víz mellett különbözi nitrogéntartalmú anyagok, amely utóbbiak károsak a szervezetre nézve, ezért eltávolításuk nélkülözhetetlen. A szén-dioxid eltávolítása a légzés során könnyen megvalósul. A legfontosabb nitrogéntartalmú anyagok az ammónia, a karbamid és a húgysav. A vízi állatok nitrogéntartalmú anyagcsere-végterméke elsisorban az ammónia, míg a szárazföldieké a karbamid és a húgysav, ezek eltávolítása a kiválasztó szervek segítségével valósul meg. . Elivesécske (protonephridium): A gerinctelenek körében igen elterjedt kiválasztó szerv (féreg törzsek, puhatestek lárvái). Gazdagon elágazó csirendszer, minden csi végén egy lángsejt van, ami ostorok mozgatása révén a csövecske belsejébil kifelé hajtja a folyadékot. Ezáltal nyomáscsökkenés lép fel a csiben, így egy végsejten keresztül, a testüregben áramló testfolyadékból a felesleges anyagok kiszridnek. A lángsejtek üregébil az elsidleges vizelet gyjticsövekben halad tovább, közben víz visszaszívás és további kiválasztás történik. Vesécske (nephridium, metanephridium): Elsisorban a gyrsférgek és a puhatestek jellemzi kiválasztó szerve. Egy csillós tölcsérrel kezdidik, majd hosszú, több szakaszból álló, kanyargós, csirendszer következik. A kiválasztó póruson keresztül jutnak a külvilágra a fölösleges anyagot. A hosszú áramlás során a csi falát alkotó sejtek aktív transzport segítségével visszaszívják a még szükséges anyagokat és vizet, s visszajuttatják azokat a testfolyadékba. Malpighi-edények: A szárazföldi ízeltlábú állat kiválasztó szervei vékony, hosszú csövek, amelyek a közép és utóbél határán csatlakoznak az emészti rendszerhez, s vakon végzidnek a testüregben. Számuk változó, néha több száz. A csövek falát laphámsejtek bélelik. A bélcsatornától távoli szakaszon keletkezik az elsidleges szrlet, ami a

14

bomlástermékeken kívül igen sok vizet tartalmaz, a víz, ami hasznos, részben a Malpighi csövek bélcsatornához közeli szakaszán szívódik vissza a testfolyadékba, de a víz visszaszívás csak a végbél szakaszban fejezidik be. Vese (ren): A gerinces állatok kiválasztó szerve. Szelvényezett vagy szelvényezetlen voltát és az elsidleges szrletet eliállító mködési egység (nephron) felépítését figyelembe véve elivesét (pronephros), isvesét (mesonephros) és utóvesét (metanephros) lehet megkülönböztetni. A gerincesek veséje páros szerv, a gerincoszlop két oldalán található. Néha igen szoros összeköttetésben áll a szaporodás szervrendszerével, azzal anatómiai és mködési egységet képez. Ekkor húgy-ivar készülékril van szó. Kiválasztás egyéb módon: Az említett kiválasztó szervek mellett más szervekkel és más módon is lehetséges a káros vagy fölösleges anyagok eltávolítása. A rákok és a csontoshalak az ammóniát a kopoltyún keresztül adják le, ahol egyszer diffúzió útján kerül az ammónia a vízbe. 2.1.6. A szaporodás szervrendszerei Azt állatok nii és hím ivarszervekkel rendelkeznek. A nii ivarszerv fi egysége a petefészek, itt termelidnek a peték. Ezt a folyamatot oogenezisnek (pete érésnek) nevezzük. A spermiumok a hím ivarszervben, a herében termelidnek, a folyamat neve spermiogenezis (spermium érés). A nii ivarszerv tehát a petefészekkel (ovarium) kezdidik. A petefészek páros szerv. Lehet egységes szerv, de tagolódhat csövecskékre is (rovarok). A következi rész a petevezeti, ami rendszerint hosszú, izmos falú csi. Belsejében a pete passzívan mozog. A méh gyakran igen terjedelmes (laposférgek) és a megtermékenyítet petéket raktározza. Máskor az embrionális fejlidés színhelye (emlisök). Párzótáska csatlakozhat hozzá. A nii ivarszerv utolsó szakasza a hüvely, a kloákába, illetve közvetlenül a külvilágba nyílik. Az ivarnyílás környékén tojócsi lehetséges (rovarok, halak). A hímek ivarkészüléke a herével (testis) kezdidik. Elifordulhat, hogy egy állatnak több száz heréje van (laposférgek), de rendszerint viszonylag egyszer, páros szerv. A herékbil kivezeti csatorna az ondóvezetiben folytatódik, ami az ondóhólyagba torkollik. Innen az ondókilövelli járat vezeti tovább a spermát rendszerint a párzókészüléken (penis) keresztül a külvilága. Azoknak az állatoknak nincs párzókészülékük, amelyeknél külsi megtermékenyítés a jellemzi. 2.1.7. Endokrin szervek rendszere (hormonrendszer) A szervezetben a sejtek kémia kommunikációja, a szövetek, szervek mködésének kémiai szabályozása hormonok segítségével valósul meg. A hormonok tehát a szervezet saját mködését irányító rendszer, a neurohumorális (idegi-hormonális) szabályozó rendszer elemei. A hormonok speciális sejtek illetve belsi elválasztású (endokrin) mirigyek szekrétumai, amelyek más sejtek specifikus mködését váltják ki. Leggyakrabban a keringési rendszer segítségével jutnak el a célszövetek célsejtjeihez. A sejtek közötti kémiai kommunikációnak többféle módja ismert aszerint, hogy hol termelidik a hormon és milyen úton kerül a célsejtekhez. 1. Speciális idegsejtek (neuroszekréciós sejtek) u.n. neurohormonokat termelnek. Ezek a testfolyadékba vagy a véráramba kerülve jutnak el a célsejtekig. A neurohormonok belsi elválasztású (endokrin) mirigyek mködéslét stimulálják vagy gátolják. Mködlésük révén valósul meg az idegrendszer és a hormonális rendszer egysége, mert a neurohormonok termelése valamiféle idegi kontroll alatt valósul meg.

15

2. A hormonok másik nagy csoportját az endokrin mirigyek által termelt hormonok alkotják. Ezek mindig valamilyen szövet valamilyen sejtcsoportjára hatnak, serkentve vagy gátolva azok mködését. Az endokrin mirigyek által termelt hormonok egyik típusa a helyi hatású hormonok, amelyek nem kerülnek be a véráramba, hanem közvetlenül szomszédos sejtek mködését, fiziológiai állapotát változtatják meg. Ezeket sokszor egy sejtbil álló (egy sejt) endokrin mirigyek termelik, rendszerint laza-rostos kötiszövetben. A legtöbb endokrin mirigyek által termelt hormon azonban bekerül a véráramba ill. a testfolyadékba és a keringési rendszer segítésével jut el a célsejtekhez, a szervezetnek egészen más tájékán. Ezeket nem helyi hatású hormonok néven foglalhatjuk össze. 2.1.8. Idegrendszer és érzékszervek A hormonrendszer mellett az idegrendszer vesz részt a szervezet mködésének szabályozásában, a folyamatok összehangolásában. Hatása sokkal gyorsabb és átfogóbb, mint a hormonrendszeré. Diffúz idegrendszer: Ez a legegyszerbb idegi szervezidés. A szivacsok testében elszórtan, egymással és más sejtekkel összeköttetésben álló nyúlványos sejtek vannak, amelyek az egész szervezetben egységesen valósítják meg az ingerület vezetést. A csalánozóknak valamivel jobban fejlett diffúz idegrendszerk van. A test külsi és belsi rétegében is megfigyelheti az egymással kapcsolódó idegsejtek hálózata. Ha inger éri az állatot, az ingerület minden irányban tovaterjed és az állat az egész test mozgásával reagál. Dúcidegrendszerek: Az idegsejtek a legtöbb állat testében jellegzetes módon tömörülnek és a test meghatározott helyein idegdúcok (ganglion) jönnek létre. Ennek a tömörülésnek egyik elinye, hogy az információ gyorsan átjut egyik idegsejtbil a másikba. Még fontosabb eliny, hogy igen sok kapcsolat alakulhat ki az idegsejtek között, ami komplex idegi mködést tesz lehetivé. A dúcok mellett az idegek és az idegkötegek kialakulása is jellemzi. Az idegeket az idegrostok kisebb-nagyobb nyalábjai alkotják. A szelvényezett testfelépítés következtében a gyrsférgek és az ízeltlábúak idegrendszere igen jellegzetes felépítés, u.n. hasdúclánc idegrendszer. Nevét központi részének kötélhágcsóhoz hasonlítható felépítéséril és hasoldali elhelyezkedéséril kapta. Csiidegrendszer: A gerincesek idegrendszerét nevezik így. Felépítés szempontjából központi és környéki idegrendszer különböztetheti meg. A központi idegrendszert az agyveli és a gerincveli alkotja, a környéki idegrendszer pedig az agyidegekbil, gerincvelii idegekbil és idegdúcokból áll. A csiidegrendszer mködés szerint az akarattól függi mködését végzi, szomatikus és akarattól független mködés, vegetatív részre osztható. Érzékszervek: Az állatok környezetükkel állandó, szoros kapcsolatban vannak. A környezetbil az érzékszervek veszik fel a hatásokat és továbbítják az ingerületek feldolgozásának színhelyére, az idegrendszer valamelyik központjába. Az érzékszervek szerepe nélkülözhetetlen abban, hogy az állatok képesek legyenek különbséget tudjon tenni a környezetbil érkezi kedvezi és kedvezitlen, hasznos és káros ingerek között, hogy azokra megfeleli módon reagálhasson. Kemoreceptorok: Az állatvilágban leginkább elterjedt érzékszervek a kémiai érzékszervek, a kemoreceptorok, jellemziek a legegyszerbb élilényekre is. Leegyszersítve szaglószervekril és az íz érzékeli szervekril beszélhetünk. A szaglószervek távoli ingerek felfogására alkalmas, igen érzékeny készülékek. Különbözi állatfajok szaglása jelentisen eltéri egymástól. Alkalmasak az állatfajon belüli kémiai kommunikáció jeleit felfogni (feromonok), sokszor bámulatosan nagy távolságról, még ha rendkívül kis koncentrációban vannak is pl. a levegiben (pl. rovarok szexferomonjai). Ugyancsak képesek érzékelni más fajú élilények (táplálék, ellenségek) jelenlétét, közeledését kémiai jelek (allomonok) érzékelése révén. Egyes állatok szaglása

16

rendkívüli mértékben kifinomult. Az emlisök körében közismertek erril a kutyák, de a rovarok szaglása még vennél is több nagyságrenddel érzékenyebb. Mondhatni, hogy a rovaroknak a világ legfiképpen szagokból és illat okból áll, mert kémiai érzékeli szerveik rendkívül érzékenyek. Az ízleli szervek érintkezés esetén teszik lehetivé a kémiai érzékelést. Ezek az állat testének különbözi részein helyezkedhetnek el. A rovarok ízleli szervei például fileg a szájszerveken és a lábfejeken találhatók. A gerincesek ízleli sejtek kis csoportokban, fiként a nyelv felületén helyezkednek el. A halak testén elszórva, mindenütt találhatók ízleli sejtek. Egyes gerinceseknek viszont nincs ízleliszervük (kígyók), vagy csak nagyon fejletlen formában létezik (legtöbb madár). Mechanikai érzékszervek: Ezekben a szervekben mechanikai hatásokra (nyomás, áramlás, rezgés, hullámzás stb.) jön létre az ingerület. Nyomást, érintést már a legisibb állatcsoportok tagjai is érzékelnek. A hallószervek is a mechanoreceptorok sajátos formáiként jönnek létre. Egészen más az ízeltlábúak és a gerincesek hallószerverinek felépítése., Látószervek: A látószervek a fény erisségét és irányát érzékelik, valamint képlátásra is alkalmasak lehetnek. A fényérzékelés legegyszerbb módja a fényérzékeli folt, amikor az állat testén fényérzékeny sejtek tömörülnek. Ez csak a fény jelenlétét, esetleg erisségének változását érzékeli. Ha a fényérzékeli sejtcsoport félgömb formában besüllyed a testbe, létrejön a kehelyszem (férgek, puhatestek), ami már a fény irányának érzékelésére is alkalmas. Ha a fényérzékeli sejtek mélyebben besüllyednek létrejön a hólyagszem. Ebben a szemtípusban a beesi fény mennyiségét a szivárványhártya szkülésével vagy tágulásával pupillarés szabályozza, s képlátás válik lehetivé, a felbontóképességet a nagyon pontosan irányított és koncentrált fénysugarak fokozzák. A hólyagszemem legfejlettebb típusában lencse is található, ami a képélességet fokozza. Ilyen szeme van a puhatesteknek és a gerinceseknek. Ez a legfejlettebb látószerv típus az állatvilágban. A rákok és a rovarok összetett szeme másféle módon, de hasonlóan jó hatásfokkal gyjti a fényt és bontja fel a képet, mint az említett hólyagszem. A fény kitinlencsén keresztül, tehát irányított módon jut az érzékeli sejtekhez. A fényérzékeli sejtek nem süllyednek a testbe, hanem kiemelkednek abból, mert nagyobb mennyiség fény juthat a szembe. A képfelbontás javítását az alapegységek számának növelése teszi lehetivé. Minél több egyszer szem (ommatidium) alkotja az összetett szemet, annál finomabb lehet a képfelbontás. Az ízeltlábúak képlátása azonban a gerincesekhez képest mégis nagyon korlátozott, mert a lencse merev, fix fókuszú. A legtöbb rovar csak néhány milliméter, néhány centiméter vagy legjobb esetben néhány méter távolságra lát élesen. Egyéb érzékszervek: Az állatvilágban a fent felsorolt apaveti érzékszer típusokon kívül ismerünk nagyon speciális érzékeli szerveket. A teljesség igénye nélkül néhányat megemlítünk. Ilyen pl. a halak oldalvonal szerve (speciális mechanoreceptorok sorozata), ami a víz áramlásának igen finom érzékelésére való. Sajátos mechanoreceptor a gerinces állatok egyensúly szerve, számos vándormadár képes a földmágnesség érzékelésére. Számos migráló (vándorló) rovar képes érzékelni a légnyomás finom változásait és ezáltal az idijárási frontok közeledését, amivel olyan légáramlatok érkeznek, amelyek segítségével a populációk eredeti, kedvezitlenné váló élihelyükril nagy távolságba eljutva, nagy valószínséggel kedvezi biotóp viszonyokra lelnek. 2.2. Az állatok táplálkozási típusai Az állatok heterotróf módon táplálkoznak. Kész szerves anyagokat, valamint vizet, ásványi sókat vesznek fel, hogy testüket felépítsék és anyagcseréjüket fenntartsák, és szaporodni tudjanak. A heterotróf anyagcsere lényege, hogy kész szerves anyagok felvétele nélkül nem képesek saját szervezetüket felépíteni és ebbil nyerik az energiát az életfolyamatok fenntartásához is. A felvett szerves anyagokat egyszerbb szerves

17

molekulákká lebontják és ebbil építik fel saját testüket. Szervetlen anyagokból azonban primér módon nem képesek szerves anyagokat eliállítani. A táplálékul rendelkezésre álló szerves anyag lehet éli szervezet, vagy elhalt éli szervezetek maradványai. Az állatok egy része kizárólag éli szerves anyagot tud táplálékul hasznosítani. Más állatok kizárólag élettelen szerves anyaggal táplálkoznak, vagyis növényi maradványokkal, elhullott állatok maradványaival (tetem) táplálkoznak és növények illetve állatok élettelen váladékaival, állatok ürülékével táplálkoznak, mert ezekben is van sok szerves anyag. 2.2.1. Biofág táplálkozásmódok A kizárólag éli szerves anyagot elfogyasztani képes állatokat biofág táplálkozásmódú lényeknek nevezzük. Az éli szerves anyag vagy növények, vagy állatok testébil származhat. A biofág táplálkozásmódot két fi típusra osztjuk, vannak növényevi és állatfogyasztó állatok. Vannak olyan biofág állatok, amelyek alkalom szerint éli növényeket és éli állatokat is elfogyasztanak. Ezeket omnivor (mindenevi) típusnak nevezzük. A növényevi állatok (fitofág vagy herbivor táplálkozásmód) azt jelenti, hogy az állatok az éli növények különbözi részeit, leveleket, rügyeket, virágokat, termést, máskor a növény szárát, törzsét fogyasztják. A növény különbözi részei fehérjetartalom tekintetében nem egyenértékek. Általában a termést és a tenyészi csúcsot (gyökér, illetve szár tenyészi csúcs) tarthatjuk a legértékesebb növényi tápanyagnak, mert itt van a legtöbb fehérje és a legtöbb magas energiatartalmú foszforvegyület. A növényfogyasztás nagyon változatos módon valósul meg. Elifordul, hogy az állat az egész növényt megeszi, de rendszerint csak a növény bizonyos részeit fogyasztja. Az a növényi rész, amit az állatok elfogyasztanak elpusztul, s a növények nagy része az elpusztult részeket képes kisebb vagy nagyobb mértékben pótolni, regenerálni. Az állatvilág létezésének alapfeltétele a növényvilág létezése, mert csak a növények képesek nagy mennyiségben szervetlen anyagokból primer módon szerves anyagot eliállítani. Az állatvilág tagjai ezt a szerves anyagot veszik igénybe, a növényevi fajok primer módón ún. producens elemeket (növényeket) fogyasztanak, ugyanakkor miután az i szervezetük is szerves anyagokból áll, egyúttal táplálékforrást jelentenek más élilényeknek, elsisorban állatfogyasztó állatoknak. Az gondolhatnánk, hogy a növényfogyasztás nagyon egyszer, hiszen a növények nem képesek helyzetváltoztató mozgásra, ezért a növényevi állat elil elmenekülni nem tudnak. A növények azonban többféle olyan képességre tettek szert, ami gátolja a növényfogyasztó állatok táplálkozását. Vannak morfológiai akadályok (vastag héj, tövisek, tüskék, stb.) ami gátolja a növényevést. Ennél azonban sokkal fontosabbak a láthatatlan gátak. A növények szervezetében ugyanis igen nagy számban lehetnek olyan vegyületek, amelyek akadályozzák a növényfogyasztást (ezeket összefoglalóan másodlagos növényi anyagoknak nevezzük). Hatásuk nagyon változatos. Lehetnek például mérgek, máskor kellemetlen ízt kölcsönzi táplálkozási deterrensek, emésztés gátló anyagok, lebontó enzimek mködését blokkoló inhibitorok, rovarok rendellenes növekedését kiváltó anyagok és így tovább. A növényevi állatoknak ezeket a hatásokat le kell gyizni, ezért csak azok az állatok képesek növényt fogyasztani, melyek képesek áttörni ezeket a gátakat. Ez azonban nem könny, ezért bármennyire meglepi is, a Földön sokkal kevesebb növényfogyasztó állatfaj létezik, mint ahány állatfogyasztó állat van. Nem kétséges ugyanakkor, hogy a növényfogyasztó állatfajok egyedszáma az állatfogyasztókhoz képest igen nagy, ezért végül is a növényfogyasztó állatok együttesen a földi biomassza jelentisebb részét teszik ki. A növényevi állatok körében a már említett táplálék specializáció azt jelenti, hogy egy növényevi faj egyedei hányféle növény elfogyasztására képesek. Abban az esetben, ha sokféle tápnövényt képesek hasznosítani, polifág (sok tápnövny) fajokról beszélünk. Amikor viszont a tápnövények köre jóval szkebb

18

és néhány közeli rokonságban lévi növényfajra korlátozódik, oligofág (kevés tápnövény) táplálkozásmódról beszélünk. A növényeket károsító fajok körében gyakori ez a táplálkozási specializáció. Bizonyos állatok csupán egy vagy nagyon közeli rokonságban lévi néhány növényfajt képesek elfogyasztani, annak is rendszerint csak speciális részét (pl. a magvaik, vagy a termését); ezeket a specializált növényeviket monofág (,,egytápnövény") állatoknak nevezzük. Az állatfogyasztó állatok (zoofág táplálkozásmód) kizárólag éli állatokat képesek táplálékul hasznosítani. Az állatok szervezete kémiailag jóval egyszerbb a növényekénél, mert bennük ritkán vannak a növények másodlagos anyagihoz hasonló, védifunkciót betölti vegyületek. Az állatok között ezért táplálékforrás gyanánt sokkal kevesebb a különbség, mint a növények esetében. Az állatfogyasztó állatok esetében a legfibb probléma az, hogy a prédát nehéz megtalálni, nehéz elfogni, és nehéz elbánni vele. Ebbil fakadóan a préda (zsákmány) sorsát illetien nagyon nagy különbségek vannak és ezen az alapon a zoofág táplálkozásmódon belül négy különféle formát tartunk nyilván. A ragadozó (predátor, epizita) táplálkozásmódra az a jellemzi, hogy az állatok táplálkozáskor azonnal megölik vagy megbénítják a zsákmányt, vagyis tulajdonképpen nem kímélik a préda életét. A préda a támadás pillanatától inaktívvá lesz, táplálkozni, szaporodni nem képes, mert elpusztult vagy legjobb esetben megbénult. A ragadozó állatok életük folyamán számos zsákmányállatot fognak el és azokat megeszik, életük ezért nem egyetlen áldozattól függ. A ragadozók esetében gyakori, hogy a kifejlett állat és a kifejletlen állat (lárva) egyaránt ragadozó életmódot folytat. Sok olyan esetet ismerünk azonban ­ mindenekelitt a rovarok körében ­ amikor csak a lárva ragadozó, de az imágó nem, sit olyan esetek is vannak, hogy bár maga az imágó nem állatfogyasztó, de i ejti el a zsákmányt az állatfogyasztó lárvája számára (pl. kaparódarazsak, póköli darazsak, redisszárnyú darazsak). A ragadozó életmódnak háromféle változatát ismerjük. Vannak aktívan vadászó állatok, amelyek állandóan kutatnak a zsákmány után. A másik típus a lesben álló ragadozási mód, amikor a ragadozó valamilyen megfigyeli helyril vizsgálja a környezetét és ha áldozatot vesz észre, lecsap rá. A harmadik forma a csapdázó módszer, amikor a ragadozó állat valamiféle szerkezetet épít (háló, tölcséres üreg, stb.) amelybe az áldozat beleesik vagy belegabalyodik és a ragadozó ezután könnyebben bánik el vele. A kártevi rovaroknak nagyon sokféle ragadozó ellensége van, amelyek igen fontos szerepet töltenek be létszámnövekedésük akadályozásában és a tömegszaporodások letörésében, ezért a növényvédelmi munkák során kímélésük a mezigazdász alapveti érdeke. A ragadozó állatok többnyire elsisorban a méret alapján válogatnak a zsákmányállatok között. Ritkának számít köreikben a táplálék specializáció. Általában minden zsákmányt megtámadnak, amelyik náluk kisebb, és gyengébb, tehát vélhetien könny elbánni vele. A zoofág táplálkozásmód másik formája az élisködi (parazita) életmód. A parazita nem öli meg a gazdáját, ellenkeziképpen kíméli annak életét, habár közben táplálkozik belile. A parazita számára ugyanis a gazda teljes érték biotóp. maga a gazdában vagy a gazda testfelszínén él és ott élnek utódai is. Ennélfogva saját életben maradása a gazda életben maradásától függ. Egy gazdán gyakran a parazita több generációja is felnövekszik. Egyetlen gazdán ritkán van csak egyetlen parazita, legtöbbször igen számos egyed él. Az élisködi életmódnak két változatát ismerjük, vannak belsi élisködik (endoparaziták) amelyek a gazda szervezetének belsejében, pl. az emészti csatornában a tüdiben vagy más szervekben élnek, és a megtámadott szerv egyes szöveteivel táplálkoznak, vagy az emészti csatornában a gazda által megemésztett tápanyagot szívják el. Ezzel szemben a külsi élisködik (ektoparaziták) a gazdaállat testének felszínén élnek és ott vagy a hámszövetbil táplálkoznak vagy a gazdaállat vérét szívják. Az élisködik, különösen az endoparaziták nagyon gyakran köztigazdát vesznek igénybe a fejlidésük során és a köztigazdának (ha van ilyen) igen fontos a szerepe a parazita terjesztésében.

19

Nagyon sajátságos, a ragadozó és a parazita életmód bizonyos elemeit is magán viseli, de azoktól több vonatkozásban lényegesen eltéri zoofág táplálkozási mód a parazitoid életmód (rovarélisködés). Ez a sajátos forma kizárólag a rovarvilágban fordul eli, rovarokon élisködi rovarok körében. A parazitoid lárvája a gazdaállat (rovar) testében él és annak belsi szerveit fogyasztja el saját kifejlidéséhez. Ennek következtében saját kifejlidéséig teljes mértékben a gazda életére van utalva. A gazda pusztulásakor maga is elpusztul. A parazitoid ezért saját kifejlidéséig kíméli a gazda életét. Belsi szerveit az élet fontossággal ellentétes sorrendben fogyasztja el. Legeliször pl. az ivarszerveket vagy azok kezdeményeit eszi meg, mert azok nélkül a gazda még életben marad, csak éppen szaporodni nem tud. A parazitoid rovarok kifejlett alakja (az imágó) azonban más életmódot folytat, konkrétan cukros levekkel, virágok nektárjával, levéltetvek ürülékével (mézharmat), növények kicsorgó édes mézgáival táplálkozik. A préda után csak az imágó kutat, hiszen a lárva mozgásképessége nagyon korlátozott. Ez az életmód a rovarok körében bizonyos hártyásszárnyú (Hymenoptera) csoportokra (fürkészdarázs-alkatúak) és a kétszárnyúak (Diptera) körében a fürkészlegyekre jellemzi. Az imágónak a gazdaállat nem biotópja, a lárvának viszont igen. Az imágó élete nem a gazdától függ, a lárváé viszont attól. Az imágó tojását rendszerint a gazdaállat testébe mélyeszti, ritkábban annak testfelszínén helyezi el és még ritkábban a gazda tápnövényére rakja (csak fürkészlegyeknél van ilyen). A parazitoidok többsége specializált állatfogyasztó, mezigazdasági tekintetben a kártevik visszaszorításában nagy jelentiségük van. A parazitoidok esetében elifordul, hogy egy gazdába többféle parazitoid is rak tojást, ilyenkor ha az egyik parazitoid lárva nem eszi meg a másikat (leggyakrabban ez történik), akkor a szuper parazitoidizmusról beszélünk (túlparazitáltság). Ugyanakkor a parazitoid rovarok maguk is táplálékforrást jelentenek egyéb zoofág rovarok részére. Gyakori eset ezért, hogy gazdaállatban élisködi parazitoid lárvákban más, kisebb testméret parazitoid rovarok lárvái folytatnak parazitoid életmódot. Ezt a jelenséget hiperparazitoidizmusnak nevezzük(felül parazitáltság). A zoofág életmód negyedik változata a vérszívó (hematofág) táplálkozási forma. Vérszívásról már az élisködök (ektoparaziták) esetében is beszéltünk. Maga a vérszívás azonban nem kritériuma az élisködi életmódnak. Az élisködés lényege ugyanis, hogy az állat élihelye is maga a gazda legyen. Vannak azonban olyan vészívó állatok, melyeknek élihelye nem a préda, hanem a prédát kizárólag csak táplálkozás céljából keresik fel, miközben valahol egész másutt élnek. A préda tehát egyáltalán nem biotópjuk. A vérszívó állatok élete ezért ­ a parazitákkal ellentétben ­ nem függ egyetlen prédától. A vérszívó életmód esetükben sokszor csak átmeneti táplálkozásmód pl. vérszívó rovaroknál tojásrakás idején. Vérszívó állatok pl. a gyötriszúnyogok, az ágyipoloska, a bögölyök, kullancsok, vérszívó piócák, stb. Ezek az állatok életük folyamán nagyon sok prédaállatra rárepülnek, rámásznak, miközben egészséges és beteg állatokkal is találkozhatnak. Vérszívás csak úgy lehetséges, hogy szájszervükkel felsértik a préda birét és legtöbbször szúró-szívó szájszervet mélyesztenek a szövetek közé, beteg állatokról egészségesekre különbözi kórokozókat terjeszthetnek. Számos kórokozó (parazita egysejtek, ritkán galandférgek, gyakran baktériumok, vírusok) terjesztii (vektorai) lehetnek. 2.2.2. Hilofág táplálkozásmódok A biofág állatokon kívül számos olyan állat létezik, amelyek elhalt szerves anyaggal táplálkoznak. Az elhalt szerves anyaggal táplálkozó állatokra a hilofág táplálkozásmód jellemzi. Attól függien, hogy az elhalt szerves anyag (ill. élettelen növényi, állati produktum) milyen természet többféle hilofág táplákozásmódot különböztetünk meg. Vannak olyan hilofág állatok, amelyek nem válogatnak a növényi és állati maradványok között, ezek pantofág típusba tartoznak. Sok raktári kártevi, raktározott készleteket fogyasztó állat (fiként

20

rovarok) ebbe a típusba tartozik. A szaprofág táplákozású állatok viszont kizárólag elhalt növényi maradványokkal táplálkoznak. Rendkívül fontos szerepük van a növényi maradványok lebontásában, dekompozíciójában és a humuszképzidésben. Mezigazdasági területen, réteken, erdikben nélkülözhetetlen szerepet töltenek be a növényi tápanyagok újratermelésében. Az állatvilágból több csoport tartalmaz szaprofág táplákozásmódú csoportokat, legtöbb ilyen állat az ízeltlábúak és gyrsférgek körébil kerül ki. Elhullott állatok tetemein, maradványain táplálkozó állatokat nekrofág típusúnak mondjuk. Ide tartoznak a magasabb rend dögevi álatok, valamint az alacsonyabb rend nekrofágok, rovarok, férgek, stb. Szerepük a szaprofágokéhoz hasonló, de az elhullott maradványok mennyisége meg sem közelíti az elhalt növényi maradványokét. A nekrofág állatok faj és egyedszáma ezért sokkalta kisebb, mint a szaprofágoké. Legfiképpen magasabb rend állatok sok salakanyagot, ürüléket hagynak maguk után. Ez ­ bár a magasabb rendek számára már nem hasznosítható ­ nagyon sokféle szerves anyagot tartalmaz még. Így más állatok számára gazdag táplálékforrást jelent. Az ürülékfogyasztó állatok koprofág életmódot folytatnak (ganéjtúró bogarak, különbözi férgek, stb.). Feltétlenül meg kell jegyezni, hogy ugyanezt a kifejezést az erdészeti rovartanban egészen más jelenség megnevezésére használják, mint a biológiai tudományban és a mezigazdaságban. Az erdészek a magvakat fogyasztó állatokat (rovarokat) nevezik el így. Növények és kisebb mértékben állatok különbözi, legfiképpen élettelen természet váladékot is termelnek. Ezek bár kis mennyiség anyagok, de változatos formában állanak rendelkezésre. Indokolt lenne többféle táplálkozási módról is beszélni, de mivel viszonylag kisebb jelentiség táplálkozási módról van szó, egy csoportként szokás kezelni az ilyen állatokat. Egyszeren csak növényi (ritkábban állati) produktumokat fogyasztó állatoknak nevezzük iket. Ebbil a táplálkozási csoportból a leggyakoribb a növények nektárját (és virágporát) fogyasztó rovarok együttese, amelyeket megporzó rovaroknak nevezzük. 2.3. Az állatok szaporodási módjai Az állatvilágra jellemzi, hogy nagyon kevés kivételtil eltekintve ivaros úton képesek szaporodni. Az ivartalan szaporodás az egysejtek országában (Protista) viszonylag gyakori jelenség, gyakori az állatszer, heterotróf anyagcserét folytató egysejt csoportokban is (Protozoa). A valódi, soksejt állatoknál (Metazoa) azonban ez már nem jellemzi. Ez azt jelenti, hogy az állatország (Animalia) tagjainál a szaporodás ivarsejtekkel történik, habár nagyon kivételesen ivarsejtek nélküli, ún. ivartalan szaporodás is elifordul. Az ivartalan szaporodás nagyon ritka elifordulása nagy különbség a növényekkel szemben, ahol az ivartalan (vegetatív) szaporodási mód nagyon gyakori. 2.3.1. Állatok ivartalan szaporodása Állatok ivartalan szaporodása kizárólag alacsonyabb rend csoportokban fordul eli (Csalánozók). A nálunk éli édesvízi hidra esetében pl. elifordul, hogy az állat testén kitüremkedés keletkezik, s abból fokozatosan kisméret, új hidra alakul ki. Ezt az ivartalan szaporodási módot sarjadzásnak (más néven bimbózásnak) nevezzük. A hazai állatvilágban több példát az ivartalan szaporodásra nem is igen lehet találni. Az ugyan elifordul, hogy bizonyos csoportok sérülés esetén képesek testük jelentis részét regenerálni s ezzel ha mondjuk pl. egy gilisztát ketté vágunk egy földigilisztából ketti egyed keletkezik, ez a jelenség azonban nem szaporodás, hanem regeneráció. Ilyen nagyfokú regenerálódó képesség más állatcsoportokban nem jellemzi.

21

2.3.2. Állatok ivaros szaporodása (gametogonia) Az állatvilágban általánosan jellemzi a fajokon belül nistények és hímek elifordulása. A nistények termelik a nii ivarsejteket, a petéket, a hímek termelik a hímivarsejteket, a spermiumokat. Az állatfajok nagy része váltivarú, vagyis az egyedek vagy nistények vagy hímek. Fiként alacsonyabb rend csoportokban (férgek, puhatestek) azonban viszonylag gyakori a hímnis (hermaphrodiata) egyedek elifordulása, ami azt jelenti, hogy ugyanazon egyed mindkét féle ivarszervvel, petefészekkel és herékkel is rendelkezik. A hímek és nistények elkülönült elifordulása esetén a megtermékenyítés feltétele a spermiumok átadása a hímek szervezetébil a nistények szervezetébe. A hímnis állatok esetében azonban lehetséges az, hogy az állat (pl. galandféreg) saját magát termékenyíti meg (öntermékenyítés) vagy pedig másik hímnis állattal összekapcsolódva kölcsönösen termékenyítik meg egymást. Az állatvilágban gyakori, hogy a hímek és a nistények méretben, testük alakulásában eltéri tulajdonságokat viselnek, ilyenkor ivari kétalakúságról (szexuális dimorfizmus) beszélünk. Az ivarsejtekkel történi szaporodást ivaros szaporodásnak (gametogonia) nevezzük. Ennek alapvetien két formája létezik. Az egyik a szznemzés (parthenogenesis), amikor a szaporodásban csak az egyik ivarsejt, a pete vesz részt, s abból megtermékenyítés nélkül lesz új egyed. Ezt a szaporodási módot a szakirodalomban gyakran (helytelenül!) ivartalan szaporodásnak is szokták nevezni, holott ez nem ivartalan szaporodás, hanem egyivarú szaporodás, amelyben csak nistény egyedek vesznek részt. A szznemzés speciális esete a ginogenezis, amikor az új egyed kialakulása a petébil, különleges környezeti hatások következtében történik meg. Az állatok leggyakoribb és jellemzi szaporodási módja a biszexuális szaporodás (amphigonia), amikor az új egyed létrehozásában két ivarsejt, a pete és a spermium összeolvadása révén keletkezi zigóta a kiinduló pont. Bizonyos állatcsoportokban elifordul, hogy többféle szaporodási mód váltakozva jelenik meg. Ezt nemzedékváltakozásnak nevezzük, mert eltéri módon szaporodó nemzedékek követik egymást. Abban az esetben, ha ivartalanul és ivarosan szaporodó generációk váltakoznak (Csalánozók), metagenezisril beszélünk. Abban az esetben pedig ha az ivaros szaporodás kétféle formája, biszexuálisan szaporodó és parthenogenetikus generációk váltakoznak egymással, heterogóniáról beszélünk. Ez a szaporodási mód bizonyos állatcsoportokban (pl. egyes rovarrendekben) nagyon jellemzi. A szznemzésnek és a nemzedékváltakozásnak is az a jellemzije, hogy amikor a környezeti feltételek kedveziek az állat számára, szznemzéssel nagyon gyorsan képes növekvi egyedszámot elérni, és ezzel hatékonyan kihasználja a kedvezi környezeti adottságokat. Szznemzéssel azonban genetikai egyoldalúság alakul ki, mert minden nistény összes utódnemzedéke lényegében azonos genetikai anyagot hordoz, mint a szznemzés elindítója, az., u.n., isanya. Amikor a környezeti feltételek kezdenek, ez nem okoz problémát., De amikor kezdenek kedvezitlenné fordulni, megjelenik a biszexuális szaporodás, aminek a szznemzéssel szemben az elinye az, hogy a peték és hímivarsejtek egyesülése révén új genetikai kombinációk jönnek létre, tehát növekszik a variabilitás a populáción belül, s ezáltal megni az esélye annak, hogy a kedvezitlen körülményeket legalább a populáció egy része képes lesz átvészelni. Az állatok nagyon gyakran petékkel vagy tojásokkal szaporodnak. A petékkel való szaporodás azt jelenti, hogy az állat (nistény) érett petéket rak le a szabadba (halak, kétéltek) és a hímek azokat a szabadban termékenyítik meg. Ilyen típusú szaporodás kizárólag vízben történhet, amikor is a kiszáradásra érzékeny ikrákat ill. békapetéket kocsonyás tokban juttatják a szabadba a nistények, ahol a hímek azokat a vízbe kiengedett spermiumtömeggel megtermékenyítik (külsi megtermékenyítés). A szárazföldi állatoknál külsi megtermékenyítés nem lehetséges, mert az ivarsejtek a szabadban kiszáradnának.

22

Szárazföldön tehát belsi megtermékenyítés jellemzi, ami azt jelenti hogy a spermium párzási folyamat közben a nistény szervezetébe kerül. A szárazföldi állatok szaporodhatnak tojásokkal, ami azt jelenti, hogy speciális, harmadlagos védiburokban (kitines burok az ízeltlábúaknál, meszes burok, tojáshéj a madaraknál, birszer burok a hülliknél) megtermékenyített petéket, azaz zigótákat raknak le a szabadba, s azokban a külvilágban megy végbe az embrionális fejlidés, s ott kelnek ki a fiatalok illetve a lárvák (ovipar szaporodásmód). Más állatok esetében az embrionális fejlidés az anya szervezetén belül játszódik le, erre specializálódott sajátos szervekben (pl. anyaméh) és ezek az állatok többékevésbé már kezdettil fogva önálló életre képes, eleven utódokat szülnek (vivipar szaporodásmód). Elifordul hogy a tojásokkal szaporodó állatok esetében az embrionális fejlidés a tojásokon belül az anya szervezetében történik meg és ilyenkor a tojásokból a lerakáskor azonnal kikelnek az utódok (ovovivipar szaporodásmód). A magyar nyelv lehetiséget ad arra, hogy három eltéri fogalmat megkülönböztessünk. Ezek a petesejt, a pete és a tojás. Petesejtnek nevezzük az éretlen nii ivarsejtet (nii gamétát), ami már a sejt szerkezetét illetien a meiotikus osztódás eredményeképpen kialakult, de még át kell mennie egy érési folyamaton (morfogenezis), miközben szikanyag halmozódik fel benne. A petesejt ezen folyamatok lezajlása elitt még nem alkalmas megtermékenyülésre. Ezért mondhatjuk azt, hogy a petesejt az éretlen nii gaméta. A morfogenezis lezárulása után már petéril beszélünk, ami érett nii gaméta és már alkalmas a megtermékenyülésre. A tojás ettil eltérien már nem pete, hanem megtermékenyült pete, vagyis zigóta, amelyet az állat rendszerint a szabadban helyez el mert harmadlagos védiburok veszi körül, ami megvédi a kiszáradástól. A tojásban az embrionális fejlidés rendszerint a külvilágban zajlik le és ott kel ki belile az utód. 2.3.3. Ivadékgondozás Az állatok utódaikat megszületésük elitt vagy megszületésük után legnagyobbrészt magukra hagyják. Az állatvilágban azonban elifordul különbözi mérték és fejlettség ivadékgondozás. Ennek legkezdetlegesebb formája az, amikor az állat tojásait, lárváit a táplálékra vagy a táplálékba helyezi, s így a kikeli utódoknak nem kell keresniük a táplálékot. Máskor a nistények kikelésükig esetleg késibb is irzik utódaikat a ragadozóktól vagy pedig kisebb-nagyobb mértékben táplálásukról is gondoskodnak rövidebb vagy hosszabb ideig. Magasan fejlett ivadékgondozási forma az, ami az emlis állatoknál valósul meg, amelyeknél az anya nemcsak irzi utódait, hanem speciális mirigyeiben termelt váladékkal (tej) táplálja azokat mindaddig, ameddig önállóan képessé válnak a szokványos táplálék megszerzésére és önálló életre.

23

III. RENDSZERTANI ALAPISMERETEK 3.1. A faj fogalom értelmezése Az ember a körülötte lévi dolgokat igyekszik megismerni és csoportosítani, mert ennek alapján döntheti el, miképpen viszonyuljon ezekhez. A dolgok megismerése és osztályozása, rendszerezése elifeltétele az ember életben maradásának. A körülöttünk lévi dolgok felismerése és csoportosítása az élilények esetében is érvényes. Így volt ez már az emberi faj kialakulásának kezdetén és így van a mai napon is. Az ember így tud tapasztalatokat gyjteni arról, hogy milyen élilények hasznosak, károsak vagy veszélyesek számára milyen élilények alkalmasak táplálékul vagy más egyéb az ember számára fontos szempontból. Az ember a világot elsisorban látás révén ismeri meg, bár ezen kívül több más érzékszervünk is van, az elsidleges információ a látás révén jut el az agyunkba. Így tehát az ember a körülöttünk lévi élivilág tagjait is elsidlegesen látása révén ismerte meg és ez így van ma is. Már az isember felismerte, hogy az élilények között különféle típusok léteznek. sidik óta megkülönböztetünk növényeket, állatokat és a növények, állatok között különbözi féléket, amelyeket fajoknak nevezünk. A faj elnevezés évszázadok óta használatban van, magát ezt a szót (species) egy Ray nev természettudós javasolta eliször a különféle élilények egységes csoportjainak megjelölésére, a 17. században. A modern állat- és növényrendszertan tudományának kiinduló pontját Linné munkásságához kötjük. Ez azt jelenti, hogy a modern rendszertan alapjai a 18. században alakultak ki. Abban az idiben magától értetidi volt az élilények megkülönböztetése morfológiai alapon. Mivel a látás, tehát a vizuális érzékelés kiemelkedi szerepe miatt, az ember az élilényeket is idik óta külsi megjelenési formáik szerint csoportosítja, vagyis morfológiai jegyek alapján ismeri fel, nem meglepi, hogy az élilények tudományos rendszerezésének legkorábbi és mai is igen fontos módszere az élilények morfológiai összehasonlítása. Akkor úgy gondolták, hogy a faj ,,az élilények olyan csoportja, amelyek egymáshoz hasonlatosak és magukhoz hasonló utódokat hoznak létre, egyúttal különböznek más hasonló élilényektil". Ezt a értelmezést morfológiai (tipológiai) faj felfogásnak nevezzük, mert a tipizálás osztályozás kizárólag alaktani jegyek figyelembe vételével történt. Abban az idiben úgy gondolták, hogy az élivilág teremtés révén jött létre és azt mondották, hogy a Föld ,,annyi faj van, amennyi kezdetben teremtetett". Ez a felfogás a 18. században szilárdan tartotta magát, azonban a 18. század végén és a 19. század elején az ipari forradalom kibontakozásával megélénkült a nyersanyag bányászat, és a bányákban egyre gyakrabban olyan élilények megkövült lenyomatait találták, amelyeket kint a természetben nem lehetett fellelni. Ezek a tények nem voltak összeegyeztethetik a fajok állandóságára vonatkozó elképzelésekkel. Világossá vált, hogy valamikor régen léteztek olyan fajok amelyek ma már nem élnek. Vagyis nem igaz az a felfogás, hogy ma annyi faj van mint amennyi kezdetben teremtetett. Az ellentmondást úgy oldották fel, hogy feltételezték, Isten idiril idire elpusztította az élivilágot és újra teremtette azt. A kövületeket a valamikor régen elpusztított élivilág maradványainak tekintették. Ugyanakkor kezdték felismerni hogy a fajok fennmaradásának fontos feltétele az, hogy az egy fajba tartozó lények képesek tulajdonságaikat átörökíteni utódaikra, hiszen magukhoz hasonló utódokat hoznak létre. A természettudományok fejlidésével kiderült továbbá az, hogy a fajokon belül az egyes egyedek nem tökéletesen egyformák, hanem közöttük kisebb nagyobb különbségek vannak. Felismerték tehát, hogy az élilényekre, a fajokra változékonyság jellemzi.

24

Darwin és több kortársának munkásságához kötheti az a felismerés, hogy a változékonyság, az élivilág fejlidésének fontos forrása, nyersanyaga. Ez a felismerés a 19. század közepe táján szilárdult meg. Felismerték, hogy a környezet az élilények körében szelekciós hatásokat idéz eli, kiválogatódás megy végbe, azok a lények amelyek a fajon belül jobban megfelelnek a környezet viszonyainak eredményesen szaporodnak, míg azok amelyek kevésbé felelnek meg a szaporodásban sikertelenek vagy egyáltalán nem szaporodnak. Ezáltal azoknak a lényeknek a tulajdonságai öröklidnek az utódokban amelyek jobban megfelelnek a környezet viszonyainak. Ezt a jelenséget nevezzük természetes kiválogatódásnak (azaz természetes szelekciónak). A kiválogatódás nyersanyaga tehát a változékonyság. Ezt a nagyon fontos körülményt felismerve abban az idiben többen úgy gondolták, hogy ,,a természet csak egyedeket produkál (hiszen minden egyed legalább egy kicsit más, m int a többiek) és a faj fogalom csupán emberi kitaláció, abból a kényelmi szempontból, hogy a közel hasonló egyedeket egy elnevezéssel említhessük". Ez a felfogás tagadása annak a régi téves nézetnek, hogy az élivilág egésze Isteni teremtéssel jött létre és ezért változatlan. A természetes kiválogatódás felismerése elvezetett ahhoz a felfedezéshez, hogy az élivilág kialakulása fokozatos fejlidés, evolúció eredménye, amelynek mozgató rugója a kiválasztódás. A faj fogalomnak ezt az értelmezését nominalista faj felfogásnak nevezzük. A biológiai tudományok fejlidése a 19. században felgyorsult és a 20. században különösen rohamossá vált. A biológiai tudományos ismeretek a korábbiakhoz képest hihetetlen mértékben felhalmozódtak és egyre több és több olyan összefüggésre derült fény, amelyre korábban semmiféle tudományos ismeretünk nem volt. Kiderült pl. az, hogy a faji tulajdonságok öröklidése nem annyira az egyedek, mint az egyedek csoportjainak együttes léte révén valósul meg. A faji tulajdonságok átörökítésében a szaporodás révén élilények csoportjainak léte a meghatározó. A fajok legkisebb valódi egységei ezért nem az egyedek, hanem egyedeknek olyan csoportjai amelyek egymás között szaporodva örökítik át a faj jellemzi tulajdonságait. Az élilényeknek ezt a csoportját populációnak nevezzük. A populáció definíciója: ,,tényleges szaporodási közösség". A fajok ilyen populációkból állnak pontosabban olyan populációk összességét jelentik, amelyek egymás között szaporodásra és tulajdonságaik átörökítésére képesek. Ugyanakkor ezek a populációk más fajokba tartozó populációkkal nem tudnak termékeny utódokat létrehozni mert közöttük pontosabban a fajok között szaporodási elszigeteltség (reproduktív izoláció) van. A faj fogalomnak ezt az értelmezését biológiai faj felfogásnak nevezzük. Eszerint ,,a faj olyan egymás között ténylegesen vagy potenciális szaporodó képes populációk összessége, amelyek reproduktíve izoláltak más hasonló populációktól". Látható, hogy a definícióban semmiféle morfológia megfogalmazás nincsen. Ez nem véletlen ugyanis, bár a fajok között rendszerint több kevesebb, leggyakrabban markáns morfológiai különbségek vannak, bizonyos esetekben azonban ilyen eltérés nem létezik. Ahhoz hogy egy élilény csoportot más fajnak tekintsünk nem kizárólag morfológiai hanem számos biológiai különbséget is figyelembe lehet és kell is venni. Egyre több olyan esetet ismerünk, amikor markáns biológiai különbségek mellett morfológiai különbségek nem vagy alig találhatók. Pl. a malária szúnyogok beható tanulmányozása során kiderült, hogy bár morfológiailag egységes kinézet állatokról van szó, bizonyos földrajzi helyeken terjesztik, a maláriát másutt nem, bizonyos helyeken könnyen felmelegedi sekély vizekben, másutt gyors folyású hideg patakokban élnek, és így tovább. Mindezek rendkívül fontos tulajdonságok és nagyon fontos különbségek. Kiderült, hogy bár morfológiai különbség közöttük nincsen, valójában különbözi fajokról van szó. Az ilyen típusú fajokat testvérfajoknak (sibling species) nevezzük. A testvérfajok ,,olyan reproduktíve (vagyis szaporodásilag) izolált fajok, amelyek között nincs morfológiai (alaktani) különbség, de biológiai különbség (rajzásidi, biotóp, viselkedés) létezik". Hogyan lehetséges ez? A fajok között ma már számos szaporodási izolációs mechanizmus ismerünk. Ezek egy része állatoknál megakadályozza a párzást (biotop izoláció, szezonális izoláció, viselkedési

25

izoláció, ivarszervek inkontabilitása) más része pedig sikeres párzás után gátolja a fajkeresztezidés létrejöttét (gaméta mortalitás, zigóta mortalitás, embrió mortalitás, juvenilis mortalítás, életképes az utód de steril). A szaporodási izolációs mechanizmusok között elikeli helyet foglal el a viselkedési izoláció. Ez arra vezetheti vissza, hogy a párválasztásban az állatok leggyakrabban viselkedési reakciók alapján döntenek. A partner viselkedési jellegzetességeinek észlelésében, felismerésében, azonosításában az érzékszervek mködésének van fontos szerepe. Azokban az állatcsoportokban ahol a látás, vizuális érzékelés fejlett ennek kiemelkedi szerepe van a párválasztásban. Ilyen állatcsoportokban a fajok között mindig igen markáns morfológiai különbség van. Nagyon sok (elsisorban alsóbb rend) állatnak azonban nincsen képlátása vagy nagyon fejletlen. Ezeknél tehát a potenciális párok egymásra találásában a látásnak nincsen vagy csak minimális a szerepe. Ehelyett kémiai jelek, mozgási viselkedési megnyilvánulások a fontosak, vagyis nem szükségképpen kell a fajok között morfológiai különbségnek lenni és az egy fajba tartozó egyedek mégis tökéletesen biztosan felismerik egymást. Ilyen állatcsoportokban vannak és újabb ismereteink szerint elég gyakoriak is a testvérfajok. A biológiai fajfelfogásnak ez az értelmezése elsisorban az állatvilág tekintetében érvényesítheti, de maga a fogalom a növényvilág, a gombák és a mikroorganizmusok tekintetében is érvényes. Az élilények egyes nagy csoportjai között az eltérés abban van, hogy a szaporodási elszigeteltség másképpen, más mechanizmusokkal valósul meg az állatoknál, a növényeknél, a gombáknál és a mikroorganizmusoknál. Ugyanakkor testvérfajokról inkább csak az állatvilágban szokás beszélni. Más élilénycsoportokban biotípusokat rasszokat különböztetünk meg, és ezek nem azonos természetek a testvérfajokkal, hanem a fajon belüli biológiai eltéréseket tükrözik. 3.2. A klasszifikáció alapelvei Ahogyan az emberek a tárgyaikat, fogalmaikat megnevezik, ugyanúgy nevet adnak az iket körülvevi természetben éli lényeknek is. Az elnevezés során abból indulnak ki, hogy léteznek és felismerhetik a természetben olyan csoportok, melyek egyedei genetikai, morfológiai, anatómiai, élettani, ökológiai, viselkedésbeli stb. szempontok szerint jobban hasonlítanak egymáshoz, mint más csoportok egyedeihez. Ezeket az elkülönítheti csoportokat nevezik fajoknak (species). A faj a legfontosabb rendszertani kategória. A földön az élivilág országaiban ma már igen számos fajt ismerünk. A megismert, vagyis leírt állatfajok száma közelíti az 1,8 milliót. Természetes dolog az, hogy az ember ennyi rengeteg különféle dolgot igyekszik hasonlóságok és különböziségek figyelembe vételével csoportosítani, vagyis osztályozni klasszifikálni, továbbá elnevezni. Minden más egyébbel is ezt tesszük és így csoportokat, halmazokat képezünk, amelyeknek nevet adván képesek vagyunk közölni egymással, hogy mire gondolunk. Vegyük példának csak az élelmiszer fogalmát: növényi, állati eredet élelmiszerek folyékony szilárd állapú élelmiszerek ismeretesek, vannak húsfélék, zöldségfélék, gyümölcsök, tészták, fizelékek és így tovább. Az élivilág tagjainak csoportosítását az ember már a tudományok kialakulása elitt elkezdte. Akkor és a természettudományok kialakulásának idején is elsisorban jól látható morfológiai jellegek alapján különböztette meg az élilényeket. Azóta a természettudományos ismeretanyag nagy mérték felhalmozódásának köszönhetien megváltozott a helyzet, és ma már az élilények közötti rokonsági viszonyok felderítése alapján próbáljuk csoportosítani iket. Az ilyen típusú osztályozás eredménye az esetek jelentis részében megegyezik a morfológiai alapon végzett osztályozáséval, máskor azonban a kétféle megközelítés eredménye nagyon is különbözik. Ez azért van így mert a környezeti viszonyoktól és az

26

életmódtól függien nagyon különbözi eredet élilény csoportban hasonló formák alakultak ki, ugyanakkor közeli rokonságban lévi élilények megjelenése nagyon különbözi életmódjuk miatt esetenként nagyon eltérivé lett. A mai klasszifikáció tehát evolúciós kapcsolatok leszármazási viszonyok alapján igyekszik osztályozni az élilényeket. Ezt a megközelítést fejlidéstörténeti rendszerezésnek nevezzük. A fejlidéstörténeti rendszerezés alapegysége a faj (species), s a fajokat magasabb rendszertani kategóriákba soroljuk, továbbá a fajokon belül faj alatti kategóriákat különböztetünk meg. Ezeknek nevet adunk, amelyeket gyjtinéven taxonnak mondunk. A rendszertan megjelenése tehát taxonok összessége. A taxonok ennél fogva felismert élilénycsoportok, fajok családok rendek törzsek stb. elnevezései. A klasszifikáció alapegysége a faj. A fajokat rokonsági kapcsolataik révén faj feletti kategóriákba sorolják. Linné idején még csak nagyon kevés manapság ­ az ismeretek hihetetlen bivülése miatt - sokkal több faj feletti kategória van használatban. A fajokat nemekbe soroljuk (genus), a nemek családokhoz tartoznak (familia), a családok rendekbe tagozódnak (ordo), a rendek osztályokba tartoznak (classis), a családok törzsek részét képezik (phylum), a törzsek pedig az élivilág országait alkotják (regnum; növényország, állatország, gombaország, stb). Az itt felsoroltak (a fajtól az országig) az ún. elsirend kategóriák. Sok esetben ­ a fajok nagy száma miatt - ennél finomabb osztályozásra van szükség, így pl. a törzseken belül beszélünk altörzsril, ágazatról, a rendeken belül alrendekril, osztagokról, öregcsaládokról és így tovább. A fajon belül is vannak alsórend kategóriák. Azelitt több faj alatti kategóriát is megkülönböztetett, de ma már csak az alfaj és a változat használata szokásos. Az alfaj (subspecies) a fajon belül olyan önálló tulajdonságokkal rendelkezi forma, amelynek önálló elterjedési területe van. A változat (varietas) pedig a fajon belül olyan önálló tulajdonságokkal rendelkezi forma, amely más formákkal együtt fordul eli, tehát nincs önálló elterjedési területe. Az ember tevékenysége következtében ma már nemcsak természetes, hanem egyes fajok esetében igen nagy számban mesterséges változatok, ún. fajták is léteznek. Ezeket az ember mezigazdasági célból díszállattartás végett és más egyéb szükségletek kielégítésére nemesítette ki. A fajta tehát mesterséges változat, idegen (angol) elnevezéssel ,,cultivated variety" (rövidebben cultivar = cvs). A fajta fogalmát a következiképpen értelmezzük: a fajta 1) az ember által (nemesítési, tenyésztési módszerekkel), gazdasági célból, mesterségesen létrehozott változat, 2) ami tulajdonságait átörökíti, 3) de emberi segítség nélkül nem marad fenn, mert fajták között fajon belül nincs reproduktív izoláció (tehát hibridizálódik és genetikai sajátosságai eltnnek), sit a szabad természetben sokszor nem is életképes (elpusztul). A fajta tehát nem természetes rendszertani kategória, hanem gazdasági fogalom. 3.3. A zoológiai nevezéktan alapelvei Az élilények elnevezését régebben sokféleképpen igyekeztek megvalósítani. Ma is van az élilények többségének népi elnevezése. Ezek a népi elnevezések élilény csoportonként más és más módon születnek. A természettudományok fejlidésének kezdetén ez a megközelítés volt jellemzi a természettudósok gyakorlatára is. Ebbil fakadóan az élilények elnevezése a tudományban nehezen áttekinthetivé lett. Ebben az idiben a tudósok kisebb nagyobb csoportja saját felfogása szerint próbálta rendezni a dolgot, a zavar tehát nem rendezidött, hanem tovább bonyolódott. A 18. századra tarthatatlanná vált ez az állapot. Linné, a nagy svéd természettudós, aki az akkor ismert élivilág egészét egymaga áttekintette, egy új megközelítést javasolt az élilények elnevezésében. Azt mondotta, hogy minden élilénynek ketti szóból álló nevet adjunk, amelyek közül az elsi szó jelölje hogy mely élilényekkel van hasonlóságban (azonos fajban), a második szó pedig a legközebbi különböziséget jelölje. Ezt a megközelítést binominális nomenklatúrának nevezzük (két

27

névbil álló nevezéktan). Linné javaslata a természettudományban általános elfogadást nyert, és a növényekre, álltokra, sit mikroorganizmusokra a mai napig ezt az elnevezési alapelvet használják. A binominális nomenklatúrában tehát a fajok neve két szóból áll (vagyis binomen). Vannak azonban alfajok és faj feletti kategóriák nemek, családok, stb. amelyek szintén tudományos nevet kapnak. Az alfaj elnevezését úgy kell kialakítani, hogy a faj két szóból álló neve után egy harmadik szót illesztenek. Az alfaj neve tehát három szóból áll (trinomen). A faj feletti kategóriák viszont egyetlen szó (uninomen). Linné javaslata szerint az elnevezéseket a mai napig az új latin nyelv szabályai szerint kell kialakítani. Ezért az élilények nevét gyakran latin névnek nevezik. Ez a megfogalmazás azonban nem eléggé korrekt. Vegyünk néhány példát: a szamár elnevezése például Equus asinus. Ezek latin szavak. Az equus azt jelenti hogy ló, az asinus azt jelenti hogy szamár. Ha most hirtelen itt teremne közöttünk egy római polgár, (aki latinul beszélt) nagyon humorosnak és érthetetlennek találná, miért mondjuk mi azt a lóra, hogy ló-szamár. Másik példa: a kéregmoly elnevezése a következi Earmonia woebnariana e két szónak egyike sem latin, de latinosan írjuk, latin névnek nem nevezhetjük. A harmadik példa így szól: Phras carica. Latinosan hangzik ez? ­igen! Olvassák csak össze. Latin szavak ezek? Tréfás kedv magyar tudós akár el is nevezhetne így egy általa felfedezett élilényt. Az állatok növények elnevezését tehát latin név helyett helyesebb, korrektebb tudományos névnek mondani, mert ugyan latinos az írásmód, de nagyon gyakran nem csak latin, hanem régebben görög, ma pedig a legkülönbözibb más nyelvekbil származó szavakat is felhasználunk a latinos, tudományos nevek megalkotásához. A nevezéktan egysége érdekében, esetleges viták elkerülése végett a múlt században a botanikában és a zoológiában is összefoglalták a legfontosabb szabályokat és megalkották a botanikai illetve zoológiai nevezéktan kódexét. Ezeknek legfontosabb pontjai a következik: 1. Új taxon felállításának követelményei: Új taxon felállítása során a) az új felfedezést (új faj, család, stb.) tudományos folyóiratban publikálni kell (közzététel elve), b) latinos nevet kell adni, amelyet megalkotni a felfedezi jog (név képzés elve), c) jelezni kell hogy új felfedezésril van szó (újdonság jelzése), d) ún. diagnózist kell adni, arról, hogy az új miben különbözik a már ismertektil, 2. Rögzítés elve: Abból a célból, hogy késibbi új felfedezések, viták esetén biztosan tudni lehessen, hogy az eredeti felfedezi egy-egy taxont hogyan értelmezett, az új taxonokat rögzíteni kell. Fajok, faj alatti kategóriák esetén, amikor a felfedezik kezében konkrét példányok vannak, ezeket ún. típus példány gyanánt, gondos megirzés végett, hivatalos kutató intézményekben (pl. természettudományi múzeumokban) kell elhelyezni és jelzést kell elhelyezni rajuk, ami mutatja, hogy ezek az ún. típus példányok. A típus példányokat késibb ­ vita esetén ­ eli lehet venni és meg lehet vizsgálni. Ha a típus példányok valamilyen ok miatt elpusztulna (tzvész, földrengés, háborús károk), az élilény csoport legközelebbi tudományos feldolgozása során a szaktudósok új típusokat (neotípusokat) jelölhetnek ki, s azokat ugyanúgy kezelik, irzik, mint az eredetieket. Fajoknak és faj alatti kategóriáknak tehát mindig kell legyen típus anyaga (típus példánya, példányai). A faj feletti kategóriákat viszont nem lehet konkrét példányokhoz kötni, de arra van lehetiség, hogy ezeket valamelyik hozzájuk tartozó, alacsonyabb rangú taxonhoz kössék. Pl. a génuszoknak típusfajt, a családoknak típusgénuszt, a rendeknek típuscsaládot kell kijelölni. 3. Írásmód: A fajok alfajok nevét mindig csupa kisbetvel kell írni, még akkor is ha személynévbil alakították ki. (Earmonia woeberiana, amit egy Woeber nev rovarászról neveztek el). A tudományos névnek része a felfedezi tudós neve és a leírás (a publikálás) évszáma (szerziség elve). (Megjegyzendi, hogy ez utóbbi követelményt csak tudományos munkákban tartják be, ezért a mi jegyzetünkben sem szerepel a szerzik neve és az évszám a taxonok neve után.)

28

4. Prioritás elve: A legnagyobb gondosság mellett is elifordul, hogy tudós emberek is tévedésbe esnek, vagy új tudományos felfedezések révén felmerül a szüksége annak, hogy különbözi taxonok rendszertani helyzetét megváltoztassák. Ilyen okok miatt elifordul az, hogy egyazon dolognak (fajnak, családnak, stb.) más-más tudós más nevet is ad, tehát egy dolognak több elnevezése is keletkezik. Ezeket szinonimának nevezzük. Elifordul az is, hogy különbözi dolgoknak ­ legfiképpen átsorolás miatt ­ egyazon rendszertani körben azonos elnevezése lesz. Ennek a neve homonímia. Sem a szinonimák sem a homonimák nem maradhatnak meg. Egyféle dolgot nem lehet többféle módon, különbözi dolgokat pedig nem lehet ugyanazon a néven nevezni. A nevezéktani szabályzat azt mondja, hogy ahol ilyen eset elifordul ott a régebben felállított név (szenior szinonima, szenior homonima) marad érvényben, a fiatalabb elnevezés (junior szinonima, junior homonima) pedig bevonásra kerül. Homonímia esetén a junior homonimának új elnevezést kell adni. 5. Bizottság: A fenti szabályok nagyon világosak, mégis - különösképpen a nevezéktani kódexek megalkotása elitti idiben keletkezett elnevezések esetén - néha a feni elvek szerint sem lehet világos helyzetet teremteni. Ilyen kivételes, vitás esetekre a zoológusok és botanikusok is világhír tudósokból nemzetközi nevezéktani bizottságot állítottak fel, a vitás kérdésekben a bizottsághoz lehet fordulni, akik ezeket a kérdéseket valamilyen módon eldöntik és attól kezdve azt úgy kell használni. 3.4. A növények és az állatok közti alapveti különbségek Az élivilág egyes országai számos alapveti tulajdonságban különböznek egymástól. Ezek közül mezigazdasági nézipontból a növények és az állatok kiemelkedi jelentiségek ezért a közöttük lévi legfibb különbségekkel foglalkoznunk kell. 1. Anyagcsere: a növények autotróf anyagcserét folytatnak, vagyis szervetlen alkotórészekbil, gyökereikkel a talajból felvett ásványi sókból és vízbil, napfényenergia felhasználásával szerves anyagot állítanak eli. Erre a sejtjeikben lévi klorofill szintestek mködése teszi képessé iket, amelyek a nap sugárzó energiájának megkötése révén biztosítják a szervetlen molekulák átalakulását szerves vegyületekké. A növények saját testüket az így eliállított szerves anyagokból építik fel. A növények ezáltal az élivilág elsidleges szerves anyag eliállítói ún. producens szervezetek, létük alapfeltétele az állatvilág kialakulásának és fent maradásának is. Az állatok heterotróf anyagcserét folytatnak, vagyis nem képesek szervetlen vegyületekbil szerves anyagot szintetizálni hanem arra képesek, hogy a természetbil felvett szerves anyagokat (táplálék) egyszerbb szerves anyagokká lebontva, ezekbil építsék fel szervezetüket. Energia forrásul is a környezetbil felvett szerves anyagokat hasznosítják, azok egy részét elégetve. Az állatok nagy része növényevi, vagyis a primer szerves anyag termeli növényeket fogyasztják, más részük állatevi (növényevi állatokat, vagy állatevi állatokat esznek) vannak közöttük omnivor szervezetek (éli növényt és állatot is fogyasztanak), valamint hilofág szervezetek (elhalt növényi vagy állati maradványokon élnek) illetve pantofág lényeg (elhalt és éli szerves anyagot is esznek). 2. Testfelépítés: a növények nemcsak a szervetlen tápanyagokat, hanem ezek átalakításához a szükséges napenergiát is a környezetükbil veszik fel. Ennek következtében nagy felületen kell érintkezzenek a környezettel mind a föld alatti régióban (gyökerek), mind a föld felett (levelek). Testfelépítésük tehát autotróf anyagcseréjük következtében nyíltnak nevezheti. Habár ez a környezettel való nagy felület érintkezés miatt nagy veszélyeket rejt, anyagcseréjük jellege miatt más típusú felépítésre nincs lehetiség. Az állatok ezzel szemben kész szerves anyagokat fogyasztanak el táplálékul ezért nem kénytelenek nagy felületen érintkezni környezetükkel, hiszen a táplálék szerves anyagai biztosítják saját szervezetük felépítését és a szervezet mködéséhez szükséges energiaforrást is. Lehetiségük van arra,

29

hogy a leheti legkisebb felülettel érintkezzenek a felülettel, és ezzel a leheti legkisebb mértékre csökkentsék a környezettel való érintkezésbil fakadó kockázatokat. Az állatok testfelépítését ezért zárt típusúnak nevezzük. 3. Szöveti felépítés: a növények és állatok szöveti felépítése sok tekintetben rokonságot mutat, habár az egyes, hasonló funkciót betölti szövettípusok felépítése a növény és állatvilágban eltéri. A hasonlóságok mellett azonban igen nagy különbség az, hogy az állatok szervezetében két olyan szövetcsalád létezik, amelyekhez hasonló sincs a növényekben. Ezek az izomszövetek és az idegszövet. Az izomszövetek az állatok mozgásképességét biztosítják, az idegszövet pedig hatékony, gyors ingerület felvételt tesznek lehetivé a környezetbil, valamint a szervezet mködésének gyors idegi összerendezését, szabályozását. Az állatok ezáltal a környezet hatásaira élénkebben reagálnak és hatékonyabban, speciálisabban képesek alkalmazkodni. Ezt a két szövetcsaládot animális szöveteknek nevezzük, mert a növényekben hasonló nem található. Végeredményképpen tehát azt mondhatjuk, hogy a növények szöveti felépítése viszonylag egyszerbb, az állatok szöveti felépítése viszont bonyolultabb. 4. Vázrendszer: a növényvilágban elkülönült vázrendszer nem létezik és nem is szükséges, hiszen a növények sejtjeit a sejthártyára (protoplazma membrán) ráépülve, a sejt által kiválasztott cellulóz tartalmú, szilárd sejtfal veszi körül. A cellulóz sejtfalak összessége biztosítja a növények testének megfeleli szilárdítását így elkülönült vázrendszer felesleges. Az állatok sejtjeit viszont csak a sejthártya (protoplazma membrán) borítja, amelyre sejtburok ugyan rá épül és ez hasonló eredet képzidmény mint a növények sejtfala viszont nincsen benne cellulóz illetve más szilárd megjelenést biztosító anyag, ezért az állatok testének szilárdítását elkülönült vázrendszer biztosítja. Ez az állatok egy részénél belsi váz, másoknál külsi váz, vagy pedig ,,féreg-szer" hidrosztatikus váz. A vázrendszer az állatvilágban egyúttal az izomszövetek tapadási felületeit is biztosítja. A vázrendszer léte ezért fontos feltétele az állatok mozgásképességének. 5. Mozgásképesség: a növények ­ mint közismert ­ nem képesek aktív helyváltoztató mozgásra. Egyes szerveik (levelek, hajtások) helyzetváltoztató mozgást végezhetnek, amit a turgor nyomás változása idézhetnek eli. Ugyanakkor elifordul hogy a növények magvaikat kiszáradó termésükbil annak rugószer felnyílása révén elszórják a környezetükben. Máskor olyan képletek alakulhatnak ki, amelyeket a szél felkap és tovaszállít. Ez azonban mind passzív típusú mozgás és a növények elmozduló képletei és így véletlenszer, hogy a növények elmozduló képletei hová kerülnek. Az állatok ezzel szemben aktív helyzetváltoztató mozgásra képesek, vagyis mozgékonyak, amit vázrendszerük és izomzatuk összekapcsolódása révén kialakuló mozgásszerveik tesznek lehetivé. Az állatok esetében a mozgás nemcsak a helyzetváltoztató mozgás esetében nyilvánul meg, hanem abban is, hogy az izommködésnek (mozgásnak) belsi szerveik mködésében is nélkülözhetetlen szerepe van. Az idegi mködés kivételével a többi élettani funkció izom mködés nélkül nem valósulna meg (izommködés szükséges a táplálkozás, a bélmködés, légzés, kiválasztás, szaporodás életfolyamataihoz). 6. Növekedés: a növényvilágban, pontosabban az éveli növények világában évente megújuló növekedésnek vagyunk tanúi. Ezek a növények évente új gyökereket, hajszálgyökereket, ágakat, leveleket, virágokat terméseket növesztenek. Ennek révén a növények termete is növekszik. Azt mondhatjuk tehát, hogy a növényekre folyamatos növekedés jellemzi, mondhatjuk úgy is, hogy a növények növekedése viszonylag korlátlan. Az egy éves növények esetében ezt nem olyan könny elsi pillanatra elfogadni. Azonban az állítás esetükben is igaz, mert ha a kedvezitlen téli idijárás nem vet véget növekedésüknek (pl. üvegházban) ezek a növények is folyamatos, viszonylag korlátlan növekedésre képesek. Ugyanakkor a növények termete és növekedése rendkívül nagy mértékben függ a környezeti feltételektil. Rossz termihely körülmények között, vagy árnyékban egy növény legfeljebb

30

néhány cm méret, míg kedvezi termihelyen ugyanaz a növényfaj akár több méteresre is megnihet. Ezzel szemben az állatok növekedése határozottan korlátozott. Miután az állat elérte az ún. kifejlett kort méretbeli növekedése általában leáll. Súlybeli gyarapodás vagy csökkenés a táplálék mennyiségétil elifordulhat, de ez a növekedési képességgel nincs összefüggésben. Elifordulnak rendellenesen kisméret és rendellenesen nagyméret példányok, de még ezek között sincsen olyan nagy méret különbség, mint a növényeknél jellemzi normális eltérések. 7. Ingerlékenység: A növények ingerelhetisége rendkívül korlátozott. Még ma is vita folyik arról, hogy vajon a növények képesek-e és ha igen milyen mértékben képesek a környezetbil érkezi ingereket felvenni, s szervezetükben továbbítani. Az eddig feltárt lehetiségek arra mutatnak, hogy a növények ingerlékenysége rendkívül korlátozott és lassú. Ezzel szemben az állatok ingerlékenysége nagyon élénk. Miután van idegrendszerük és erre támaszkodó érzékszerveik, a környezetbil érkezi hatásokat igen gyorsan képesek észlelni és azokra képesek nagyon gyors megfeleli reakciót tanúsítani. Ez az állatok környezethez való alkalmazkodó képességének legfontosabb eleme. 8. Alkalmazkodás a környezethez: a növények esetében az életben maradás alapveti feltétele a környezethez való igen nagy alkalmazkodó képesség. Ezt legegyszerbben úgy fejezhetjük ki, ha azt mondjuk, a növénynek ott kell megélnie ahová a mag hullik. Ha nem képes az adott viszonyokat elviselni, elpusztul. Ez a növényektil nagy variabilitást igényel. Az állatokra ellenkeziképpen a sokkal szkebb genetikai variabilitás jellemzi, mert mozgásképességük révén igen tekintélyes mértékben függetleníteni tudják magukat a környezeti viszonyoktól. Az állatok ugyanis ha környeztük nem megfeleli képesek olyan helyet keresni, ahol kedveziek a feltételek. Ezt aktív helyzetváltoztató képességük teszi lehetivé. Ugyanakkor specializált környezeti feltételekhez való ragaszkodás igen nagy elinyt jelent. Speciális feltétel között ugyanis (amelyek egy bizonyos állatnak kedveziek nagyon kevés más állat képes megtelepedni, ezáltal az állatok kevés versenytárssal kell megküzdjenek életfeltételeikért). 9. Szaporodás: a növények esetében generatív és vegetatív szaporodás egyaránt nagyon gyakori. Ez lehetivé teszi számukra, hogy kedvezi termihelyen gyorsan elszaporodjanak és a kedvezi viszonyokat kiaknázzák. Ilyen például a gyökértarackos növények szaporodása, a gyökérsarjak keletkezése, a gumókkal, hagymákkal való szaporodás, a ffélék bokrosodása, stb. A növények vegetatív szaporodó képességét a mezigazdaságban mesterséges vegetatív szaporodási módok révén (tiosztás, szemzés, dugványozás, stb. kihasználjuk). Az állatvilágban azonban a vegetatív szaporodás rendkívül ritka (ilyen pl. az édesvízi hidra bimbózása), ezzel szemben a jellemzi szaporodási mód a generatív. Ez azt jelenti, hogy az állatok ivarszervekben termelidi ivarsejtekkel szaporodnak. Az ivaros szaporodásnak számos módja ismeretes leggyakoribb a biszexuális szaporodás, de számos partenogenetikus szaporodási mód (szznemzés) is létezik, amelyek szintén ivaros szaporodási módnak számítanak, hiszen ivarsejtekbil indulnak ki. 10. Poliploidia: a növényvilágban viszonylag gyakori a poliploidia vagyis a többszörös kromoszómaszámú populációk keletkezése. Gyakran új fajok keletkezésének forrása a poliploidia. Az állatvilágban a poliploidia úgyszólván ismeretlen jelenség. 11. Fajkeresztezés: a növényvilágban gyakori a faj keresztezidés miáltal új növényfajok is keletkezhetnek. Az állatvilágban ez a jelenség rendkívül ritka. Annyira ritka, hogy szinte azt mondhatjuk hogy ilyen gyakorlatilag nem is létezik. 12. Élettartam: a növények élettartama (kivéve a már említett egynyári fajokat) jellemzien hosszú. Az éveli növények évekig, évtizedekig néha évszázadokig élhetnek. A hosszú élettartam összefüggésben van a környezethez sikeres alkalmazkodás problematikájával. A növényvilágban ugyanis a környezethez való alkalmazkodás alapveti feltétel - mint említettük - a nagy genetikai variabilitás fennmaradása. A hosszú élettartam

31

ennek szolgálatában áll, mert sok év alatt sok keresztezidés a genetikai variabilitás fenntartását szolgáló új változat jöhet létre. Ezzel szemben az állatok élettartama jellemzien rövid. Esetükben ugyanis a környezethez való alkalmazkodás sikerének feltétele a viszonylag szkebb genetikai variabilitás fenntartása, mert ezzel tudják biztosítani maguknak a minél kevesebb versenytárssal terhelt speciális környezethez való igényüket. Rövid élettartam alatt nincsen lehetiség sok genetikai változat kialakítására, és így a számukra kedvezi szk alkalmazkodó képesség fennmarad. Az állatvilágban ennek ellenére bizonyos fajok élettartama hosszabb. Ez olyan esetben fordul eli amikor az állatok ivari érése hosszú idit vesz igénybe. Míg rovaroknál a néhány órás, néhány napos, néhány hetes iditartam a jellemzi (imágó korban), addig például az embernél elefántnál több évtizedben mérheti az élettartam. Ez az állatvilágban kivételesen hosszú. 3.5. Az állatvilág rendszerezésének áttekintése Az állatok heterotróf anyagcserét folytató soksejt élilények. Az állatvilág nagy egységeit, az állattörzseket testalakulásuk legfibb jellegzetességei és eddig feltárt leszármazási (evolúciós) kapcsolataik, tehát rokonságuk alapján nagyobb csoportokba soroljuk. A legegyszerbb típusú állatok csupán néhány tucat sejtbil állnak, ezért sejthalmazos állatoknak mondjuk iket. Ezek alkotják az állatország elsi alországát (Mesozoa). Kialakulásukra kétféle elképzelés létezik, nem tudjuk melyik az igaz. Egyesek úgy gondolják, hogy ezek a lények az állatvilág kialakulásának igen korai szakaszában megrekedtek, olyan szakaszban, amin egyedfejlidése igen korai fázisában során minden más állat is átmegy, s az egyedfejlidésnek ezt a szakaszát más állatoknál szedercsíra állapotnak (morula) nevezzük. A másik elképzelés szerint ezek az állatok már bonyolultabbá váló állatokból egyszersödtek le sejthalmazos lényekké, hiszen mivel belsi élisködik, nehezen képzelheti el, miként alakulhattak volna ki mielitt náluk bonyolultabb állatok (mai gazda állataik) léteztek volna. A heterotróf anyagcserét folytató soksejt lények között régebben elkülönítették a valódi szövetekkel nem rendelkezi, álszövetes állatokat (Parazoa) a többi állattörzset összefogó szövetesektil (Eumetazoa). Az álszövetesekril ma már úgy gondoljuk, hogy valódi szövetekkel rendelkeznek, de a régebbi elnevezés megmaradt. Ide a szivacsokat soroljuk. A szövetes állatokon belül további csoportosítás lehetséges a csíralemezek száma és a közöttük kialakuló üregek figyelembevétele alapján. Így megkülönböztetünk rbeleket (Coelenterata), Testüreg nélküli állatokat (Acoelomata) és Testüreges állatokat (Coelomata). A testüreg nélküli, u.n. rbel állatok (Coelenterata) teste az isbél üregét körülvevi külsi és belsi csíralemezbil áll. A két csíralemez szorosan összesimul, közötte üreg nincsen. Ebbe a csoportba sorolják a csalánozókat és a bordásmedúzákat. A testüreg nélkülieknél (Acoelomata) az entoderma és ektoderma közötti üreget parenchimaszövet tölti ki. A testüregeseknél (Coelomata) pedig mezodermával határolt tér is kifejlidik, vagyis létrejön a másodlagos testüreg. A testüreges állatok egyedfejlidésének jellegzetességei szerint különbség teheti az isszájúak (Protostomia) és az újszájúak (Deuterostomia) között is. Az isszáj a bélcsíra nyílása. Ez képezi az emészticsatorna kezdeti szakaszát a kifejlett állaton. Az isszájúak közé a laposférgektil (Platyhelminthes) az ízeltlábúakig (Arthropoda) terjedi törzseket sorolják. Az újszájúak esetében az isszájból a bélcsatorna végsi szakasza lesz, az újszáj pedig a bélcsíra más területébil alakul ki. Az újszájúak a tapogatókoszorúsoktól (Tentaculatata) a gerincesekig (Vertebrata) található törzsek az általuk használt rendszertanban. További különbségek tehetik a szövetes állatok között a szimmetriaviszonyok alapján, amelyet régebben a rendszerezésben fontos jellegnek tekintettek. Léteznek sugaras, több síkra nézve szimmetrikus tesfelépítés csoportok (Radiata), a legtöbb állat azonban kétoldalian részarányos, a test függileges középsíkjára nézve szimmetrikus (Bilatera). Ez a tulajdonság azonban, bár a kétoldali részarányosság

32

kétség kívül újabb, a sugaras részarányosság régebbi jelleg, az életmódtól függien több csoportban visszatérien kialakult, ezért a rendszerezésben nem biztosít elég szilárd alapot. Az alábbiakban megadjuk az állatvilág áttekinti rendszerezésének vázlatát, de csak a fontosabb, legfiképpen a mezigazdaságilag jelentis törzseket soroljuk fel. Az állatörzsek száma (a fileg tengerekben eli sok féreg-szer törzset, valamint a gerincesek elifutárának tekintett több tengeri állatokat tartalmazó törzset is beszámítva) valójában több mint 30. Regnum (ország): ANIMALIA (=Regnum animale) Állatország (= Állatok, vagy Állatok országa) 1. Subregnum (alország): Mesozoa (Sejthalmazos állatok) Phylum: Moruloidea (Szedercsíra-szerek) 2. Subregnum (alország): Parazoa (Álszövetes állatok) Phylum: Porifera (Szivacsok) 3. Subregnum (alország): Eumetazoa (Valódi szövetes állatok) 1. Divisio (tagozat): rbelek (Coelenterata) Phylum: Cnidaria (Csalánozók) 1. Divisio (tagozat): Acoelomata (Testüreg nélküliek) Phylum (törzs): Platyhelminthes (Laposférgek) 3. Divisio (tagozat): Coelomata (Testüreges állatok) 1. Subdivisio (altagozat): Protostomia (sszájúak) Phylum (törzs): Nematoda (Hengeresférgek) Phylum (törzs): Annelida (Gyrsférgek) Phylum (törzs): Mollusca (Puhatestek) Phylum (törzs): Arthropoda (Ízeltlábúak) 2. Subdivisio (altagozat): Deuterostomia (Újszájúak) Phylum (törzs): Prochordata (Eligerinchúrosok) Phylum (törzs): Cephalochordata (Fejgerinchúrosok) Phylum (törzs): Vertebrata (Gerincesek)

33

IV. MEZGAZDASÁGILAG JELENTS ÁLLATOK 4.1. Laposférgek törzse (Platyhelminthes) Testük kétoldalian részarányos, hát-hasi irányban lapított, innen kapta elnevezését a törzs Testhosszúságuk a milliméterestil a több méteresig terjedhet. Lapított testük alakja lehet karcsú, széles levél vagy szalag formájú. Testükön az állatvilág fejlidése során eliször itt jött létre elkülönült feji vég, ahol létrejött az idegrendszer koordinációját végzi agydúc és itt helyezkednek el a legfibb érzékszervek, hiszen ez a testrész találkozik legeliször a környezet ingereivel. A feji vég, az agydúc kialakulása nagy evolúciós lépést jelent. Vannak közöttük szabadon élik és paraziták is. A szabadon éli fajok legtöbbje tengerekben, óceánokban él. A törzs ezen kívül sok parazita fajt és növényi kárteviket tartalmaz. Nálunk más állatokban és részben az emberben éli parazita fajok ismertek. A fajok egy része nem rendelkezik bélcsatornával. Amelyeknél van, ott csak elibélre és középbélre tagolt, különbözi mértékben elágazó. A bélcsi falát egyréteg hengerhám alkotja. Nincs elkülönült légziszervük, a gázcsere a kültakarón keresztül valósul meg. Ez az oka annak, hogy legtöbb laposféreg kis test, vagy ha nagyobb, a test erisen lapított, mert a test belsi elhelyezkedés sejtjeinek oxigén csak így lehetséges. Keringési szervrendszerük nincs, a test belsejében a sejtközötti folyadéknak a test mozgása révén létrejövi áramlása biztosítja bizonyos anyagok szervezeten belüli szállítását. Valamennyi faj kiválasztószervei az elivesécskék (protonephridium), ami elsisorban az ozmoregulációban tölt be fontos szerepet. Az anyagcsere végtermékeit és az ammóniát fileg a testfalon át, diffúzióval távolítják el. Idegrendszerük központja a feji végben lévi idegsejt-tömörülés, illetve a fejlettebbeknél általában kétlebeny agydúc. Innen több-kevesebb hosszanti idegtörzs indul a test többi részébe. Érzékszerveik mechano- és kemoreceptorok, de a szabadon éli fajoknak és egyes ektoparazita fajoknak fényérzékeli szerve is van, ami kehelyszem típusú és képlátásra nem alkalmas, hanem csak a fény erisségét és irányát képes érzékelni. A legtöbb faj hímnis. Az ivarszerveik jól fejlettek, az egyes csoportokban a petefészkek és herék száma, alakja változatos. A laposférgek többségénél a petesejt ektolecitális, ami azt jelenti, hogy szemben az állatoknál általánosan jellemzi endolecitális típussal, a szikanyag a petesejt körül helyezkedik el. A megtermékenyített petéket petetokba (kokon) zárva vagy kocsonyás burokban rakják le. A szabadon éli fajok posztembrionális fejlidése általában közvetlen, míg a parazitáké közvetett. Ez utóbbiak életciklusa gyakran bonyolult, több köztigazdában és számos lárvaállapot közbeiktatásával zajlik. Köztigazdának a laposférgeknél és az állatvilágban a parazita életmódot folytató fajoknál általánosan, mindig azt a gazdaállatot nevezzük, amelyikben a féreg lárvaformái fordulnak eli, míg a végleges gazda mindig az, ahol az ivaros szaporodás történik, még akkor is, ha az ivaros szaporodás valamilyen alacsonyabb rend, a lárvafejlidés pedig magasabb rend állatban, vagy netán az emberben valósul meg. Ebben az esetben is köztigazda az állat (még ha magasabb rend is) vagy az ember, amelyikben nem az ivaros szaporodás, hanem a lárvafejlidés történik. A laposférgek közül nálunk két csoportnak (osztálynak) van mezigazdasági jelentisége, mert képviseliik haszonállatok (és részben az ember) belsiélisködii (endoparaziták). 4.1.1. Közvetett-fejlidés mételyek osztálya (Trematoda) Valamennyi ide tartozó faj parazita, szinte valamennyien gerinces állatok belsi élisködii. A végleges gazdában elsisorban a bélcsatornában élnek, ritkábban a vérerekben

34

vagy más zsigeri szervekben is elifordulnak. Színük általában áttetszi vagy fehéres. Lapított testük megnyúlt vagy kiszélesedett, levél alakú. Testhosszúságuk általában 50 mm-ig terjed, de elifordulnak ennél jóval nagyobbak is. Jellegzetességük a szájnyílás körüli kialakuló feji szívóka, valamint egyes fajoknál a hasi oldalon, a test középsi szakaszán vagy a test végén kialakult a hasi szívóka. Emészticsatornájuk kétszakaszos, éli- és középbélre tagolt, és különbözi mértékben elágazó lehet. Táplálékukat elsisorban a sejttörmelékek, a szövetnedv, a nyálkaanyagok és a vér képezik. Az emésztés után a megmaradó salakanyagot szájnyílásukon öklendezik ki. Kiválasztó szervrendszerüket (elivesécske) igen sok lángsejt, és a hozzájuk tartozó elvezeti csatornák alkotják, a közös kivezeti pórus a test végén található. Idegrendszerük az agydúcokból és az innen kiinduló idegtörzsekbil, valamint azokat összeköti harántágakból és környéki idegekbil áll. Érzékszerveik jellemzien kemoreceptorok, gyengén fejlettek. Általában hímnis állatok, megtermékenyítés általában kölcsönös, de önmegtermékenyítés is elifordul. A kifejlett állatok ivarszervei igen jól fejlettek. A peteképzidés és a leadás folyamatosan történik. Egyedfejlidésük bonyolult. Legalább egy köztigazdájuk van, amely egy csigafaj, de egyes férgeknek ketti, ritkábban három köztigazdája is lehet. A közvetett fejlidés szívóférgek fejlidésének részleteiben számos eltérés van, mégis valamennyinek alapvetien ugyanolyan lárvaformái jönnek létre. A pete általában a végletes gazda bélsarával kerül a külvilágra, ahol a további fejlidéséhez többnyire nedves környezetre van szüksége. Kedvezitlen körülmények között a pete igen hosszú ideig, akár évekig is életképes maradhat. A petébil szabadon úszó csillós lárva (miracidium) alakul ki, ami vízben úszva, aktív mozgással felkeresi a köztigazda csigát és befurakszik a testébe. Elifordulhat az is, hogy a csiga a petét táplálkozása során veszi fel. A miracidium általában véletlen szeren talál rá a köztigazdára, amiben kemoreceptorai is segítik. Közülük csak igen kevés ér célba, a legnagyobb többség elpusztul. A köztigazda csiga testében átalakul csíratömlivé (sporocysta). Ez zsákszeren megni, benne újabb lárvák fejlidnek. Fajoktól függien egy sporociszta tartalmazhat leánysporocisztákat, rediákat vagy már cerkáriákat is. A rediák újabb leányrediákat képezhetnek vagy cerkáriakat hoz létre. A cerkária mozgékony, farkos lárva, elhagyja a csiga testét, és fajtól függien vagy a második köztigazda testébe kerül, vagy a szabadon betokozódik és átalakul u.n. metacerkária-alakká. Ez sokáig életképes. Ha táplálékfelvétel közben bekerül a végleges gazdába, akkor ott kifejlidik a szívóféreg, és szaporodni kezd. Egy miracidiumból kiindulva fajoktól függien tehát akár több száz sporociszta, illetve azok mindegyikébil több száz redia, illetve cerkária fejlidhet. A leggyakoribb szívóférgek közé tartozik, a májmétely (Fasciola hepatica). A kifejlett féreg elsisorban a kéridzik, ezek közül is fileg a juhok és a szarvasmarhák májában él, az epeutak falát károsítja. Testhossza elérheti, sit meghaladhatja a három centimétert. Élettartama több év lehet. Európában köztigazdája a törpe iszapcsiga (Lymnaea truncatula). 4.1.2.Közvetlen-fejlidés mételyek osztálya (Monogenea) Külsi élisködik, ektoparaziták. Elsisorban halak kopoltyúján és testfelszínén élnek, de néhány faj a halak, kétéltek vagy teknisök húgyhólyagjában élisködik. Megnyúlt, lapított, mozgékony testük igen kicsi, általában csak egy-két mm hosszúak. Testvégükön különleges tapadószervük alakult ki, amivel képesek jól megkapaszkodni a gazdaállaton, és képesek ellenállni az eris vízáramlásnak. Valamennyi faj hímnis. Fejlidések, életciklusuk egyszer, egy gazdaállatuk van, fejlidésükhöz nincs szükség köztigazdára. A megtermékenyítés általában kölcsönös. A petébil horgokat is viseli csillós lárva (oncomiracidium) bújik ki, amelynek fényirány, fényintenzitást érzékeli látószerve lehet. A gazdaállatot felkeresve a testvégen lévi horgok segítésével megkapaszkodik. A metamorfózis során kialakul a fajra jellemzi felépítés tapadószerv. A kopoltyúférgek gazdaspecifikusak, általában csak egy halfajt és annak közeli rokonait képesek megtámadni. Zsúfolt tartás

35

mellett, a halgazdaságokban tömeges elszaporodásuk esetén komolyabb károkat okozhatnak, mert, akadályozzák a gázcserét. Nálunk gyakoriak a pontyfélék kopoltyúférgességét okozó elsisorban a Dactylogyrus fajok. 4.1.3. Galandférgek osztálya (Cestoda) Élisködi életmódhoz magas fokúan specializálódott férgek tartozik ebbe az osztályba. Testük általában fehér, sárgás vagy szürkés árnyalatú, általában három részre tagolható. A gazdaállat bélcsatornájában élisködnek, ahol a gazda által megemésztett tápanyagokat szívják fel. Speciális életmódjuk miatt több szervük feleslegessé vált és visszafejlidött, sajátságos testfelépítés alakult ki. Testfelépítésükre jellemzi, hogy szkolexnek nevezett feji végbil és az ebbil kinövi, változó számú, sokszor igen sok ízbil állnak (proglottiszok), amiket együttesen sztrobilának nevezünk. A scolex mögött van egy nyaki (germinatív) zóna, ebbil ninek ki az új ízek. Az ízek rendszerint folyamatosan fejlidnek, s miközben a nyaki részen újak jönnek létre, a testvégen érett ízek válnak le a féregril. Minden új proglottisz megjelenésével párhuzamosan a régebbiek hátrébb kerülnek, és a bennük található ivarszervek fokozatosan fejletté válnak. A szkolexen megkapaszkodásra alkalmas képletek alakulnak ki, szívógödrök, szívókák, horgok, tüskeszer nyúlványok. Bélcsatornájuk állapotukban hiányzik, a tápanyagokat teljes mértékben a kültakarón át veszik fel, diffúz úton. A tápanyagok felvételét elisegíti, hogy testük belsi ozmotikus koncentrációja alacsonyabb a gazdaállat bélcsatornájában lévi anyagokénál. Gázcseréjük a kültakarójukon keresztül megy végbe, ha rendelkezésre áll oxigén, de az anaerob légzés dominál. Minden ízben megtalálhatók a páros kiválasztó szervek, lángsejtekben végzidi csatornácskák, és a páros herék ill. a páros petefészkek. A megtermékenyítés egyazon állat ízei között megy végbe, kölcsönösen. Idegrendszerük központja, a szkolexben lévi garat-ideggyr. Ebbil a testbe jól fejlett hosszanti idegtörzsek futnak, az egyes ízeken keresztül hátrafelé. 4.1.3.1. Szívógödrös galandférgek rendje (Pseudophyllidea) A szkolexen általában ketti, ritkán több hasi és háti helyzet tapadó barázda vagy szívógödör található. Fejlidési ciklusuk során petéik a végleges gazda bélsarával a vízbe kerülnek. Itt kialakul a koracidium lárva, amely csillókkal rendelkezik, de hat kapaszkodóhorga is van. Az elsi köztigazda, általában alacsonyabbrend rák, amelyben procerkoid lárva fejlidik ki, a második köztigazdában, vagy ennek hiányában, a végleges gazdában pedig plerocerkoid lárvaalak fejlidik ki, s abból lesz a kifejlett galandféreg. Közönséges képviselijük a szíjgalandféreg (Ligula intestinalis). Kifejlett alakjai a vízimadarak bélcsatornájában élisködnek, ahol a peterakást követien rövidesen elpusztulnak. A bélsárral kiürült petékbil kialakuló koracidiumot a köztigazda evezilábú rákok (Daphnia) veszik fel, bennük kialakul a procerkoid. A rákokat elfogyasztó pontyfélékben fejlidnek ki a plerocerkoid alakok. A fertizés következtében legyengült, a vízfelszín közelében lassan mozgó halakat elfogyasztó madarakban alakul ki a kifejlett féreg. 4.1.3.2. Szívókás galandférgek rendje (Cyclophyllidea) Szkolexükön négy jól fejlett, eris szívóka van, amelyek segítségével képesek erisen megtapadni a gazdaállat bélcsatornájának falán. Fejlidési ciklusuk a szívógödrös galandférgekhez képest egyszerbb. A pete a végleges gazda bélsarával kerül ki a külvilágra. A petét a köztigazda táplálkozása közben veszi fel. Testében a peteburkon belül kifejlidött hathorgas onkoszféra (oncosphera) kiszabadul. Kezdetben a gazdaállat szervezetében vándorol, majd egy bizonyos szervben megtelepedve kialakul belile a végleges lárvaforma. A fertiziképes, végleges lárvaformáknak több típusa van. Megkülönböztetünk ciszticerkoid (cysticercoid) típusúakat, amelyek nem hólyagszerek. A szkolexet ebben az eseten a test

36

középsi részébil kialakult parenchimális véditok veszi körül, a test végén csak a farokrész szabad. (Ilyen típusú lárva például a kriptocisztisz (cryptocystis), amely a Dipylidium caninum nev féreg fertiziképes fejlidési alakja). A másik fi forma a ciszticerkusz (cysticercus), amelyeknél egy vagy számos betüremkedett (azaz kifordult) szkolex van egy folyadékkal telt, a test többi részébil kialakult hólyagban. Ezeknek három változata ismeretes. A legegyszerbb a valódi ciszticerkusz, népies nevén borsóka, amiben csak egy betüremkedett szkolex van. (Ilyen végleges lárvája van például a Taenia saginata fajnak). A második változat a cönurusz (coenurus), amelynél egy hólyagban több betüremkedett szkolex fejlidik ki. (Ez a lárvatípus például a Taenia multiceps fajnál fordul eli). A harmadik változat az echinokokkusz (echinococcus), ami egy terjedelmes nagy hólyag (rókatömli), amelyben több cönurusz-szer, tehát egyenként több betüremkedett szkolexet tartalmazó hólyagocska van. (Ilyen lárvája van az Echinococcus granulosus fajnak). A simafej galandféreg (Taenia saginata) kifejlett alakjai az ember bélcsatornájában élnek, ahol testhosszúságuk eléri a három, néha több métert is. A sztrobila akár 2000 proglottiszból is állhat, egy-egy íz pedig 80 000 petét is tartalmazhat. A bélsárral külvilágra kerüli levált ízekbil kiszabadult petéket a szarvasmarha legelés közben veheti fel. A hathorgas onkoszféra a köztigazda belében kiszabadul, az izomzatba vándorol, ahol kialakul belile a borsóka, az ember a kellien át nem sütött vagy nyersen fogyasztott borsókás marhahús révén fertizidik. A kergeféreg (Taenia multiceps) végleges gazdája a kutya, amelynek bélsarával kikerülnek a peték a legelire. A legeli juhok táplálkozás közben a fvel veszik fel a petéket, majd a bélcsatornájukban kiszabadulnak a hathorgas onkoszférák. Átfúrva a bél falát, a vérárammal eljutnak az agyvelit védi hártyákhoz, ahol megtelepszenek. Így kialakul a cönurusz lárvaforma, amely károsítja az agyvelit, kiváltva a juhok jellegzetes körbe forgó, kerge mozgását. A kutyák fertizidése a kényszervágott juhok agyának elfogyasztásakor következik be. 4.2. Hengeresférgek törzse (Nematoda) Ezt a törzset gyakran fonálférgeknek is nevezik, ez a kifejezés egyenértéknek tekintheti a hengeresférgek elnevezéssel. A törzsbe tartozó fajok száma pontosan nem ismert, mivel a közel 15 000 leírt fajon túl a még ismeretlenekkel együtt számukat több százezerre becsülik. Egyedszámuk az ízeltlábúakhoz és puhatestekhez hasonlóan igen magas. A fonálférgeknek több sajátságos, csak rájuk jellemzi tulajdonsága van. Ilyen a keresztmetszetében kör alakú, vagyis hengeres, megnyúlt test. Kültakarójuk egyréteg fedihám rétege kocsonyás kutikulát választ ki, ami sejtszerkezet nélküli védi réteg. Kutikulájukat csak vedlés útján tudják eltávolítani, a lárvafokozatok között, továbbá az utolsó lárvastádium és a kifejlett állapot között vedlés történik. Birizomtömlijükben csak hosszanti lefutású izomelemek vannak, ezért a test mozgása jellegzetes hullámzó, kígyózó formát mutat. Kiválasztó szervük különleges felépítés. Egyedülálló tulajdonságuk, hogy a testüket felépíti sejtek száma nagy állandóságot mutat és a kifejlett állatok sejtjei osztódásra nem képesek. Ez a sejtszámkonstancia egyben azt is jelenti, hogy a fonálférgek regenerációra még kis sérülés esetén sem képesek, ami az állatvilágban másutt nem jellemzi. Kedvezitlen körülmények között képesek anabiotikus állapotba kerülni, s így anyagcseréjük leállása miatt igen hosszú ideig, évekig, néha évtizedekig életképesek maradnak. Nagyon fajgazdag állatcsoport. Egyedszámuk az ízeltlábúakhoz és puhatestekhez hasonlóan igen nagy. Nagyrészük szabadon éli és fontos szerepet tölt be a szervesanyaglebontás folyamatában. Igen sok fonálféreg elsisorban baktériumokkal, gombákkal, algákkal táplálkozik vagy elhalt szerves anyagban, ürülékben él. Vannak ragadozók is, amelyek fileg kerekesférgekkel, medveállatkákkal, kis test gyrsférgekkel vagy más fonálférgekkel

37

táplálkoznak. Számos faj azonban parazita életmódú. Szinte valamennyi élilénynek van gazdaspecifikus fonálférge. Mezigazdasági nézipontból háziállataink élisködi fonálférgei és a rovarok fonálféreg élisködii jelentisek. Más fajok a termesztett növényeken a gyökér, a szár, a gumó és a levél károsításával jelentis veszteséget okozhatnak. Növénybetegségeket okozó vírusok, baktériumok és ritkábban gombák vektoraként is jelentis károkat okoznak. Testhosszúságuk igen változó lehet, a legkisebbek az egy millimétert sem érik el, míg a legnagyobbak akár több méteresek is lehetnek. A talajban szabadon élik általában mikroszkopikus méretek, míg az állatokban élisködik ennél jóval nagyobbak. Az egy fajhoz tartozó egyedek közül a nistények mindig vastagabbak. Fejlidésük során négyszer vedlenek. Vedlés alkalmával a kutikula régi, felsi rétegét eltávolítják az állatok, de az ízeltlábúaktól eltérien kutikulájuk a vedlések közötti idiszakban is növekszik. A kifejlett állatok nem vedlenek, de a kutikula tovább ni. A folyadékkal telt testüreg az állat hidrosztatikai vázát adja, valamint ebben helyezkednek el a belsi szervek Háromszakaszos emészti szervrendszerük a szájnyílásból, az izmos garatból, a nyelicsibil és a nem izmolt bélcsiszakaszokból áll. A szájüreg kutikulával bélelt, ha ez eris, vastag, akkor szájtok a neve. A szájüregben a ragadozó fajok többségénél fogszer képletek lehetnek. Szájszurony azoknál a fajoknál fordul eli, melyek áldozatokat vagy a növényi részeket megtámadva, annak védirétegét átszúrva a lágy részeket szívják ki. A fonálférgeknek nincs elkülönült légziszervük, a gázcsere a kültakarón át megy végbe. Az endoparazita fajok elsidlegesen anaerobok, de képesek hasznosítani az oxigént, ha rendelkezésükre áll. Nincs elkülönült keringési rendszerük. A test mozgása révén, a testüregi folyadék áramlása eljut a test minden részébe. A sejtek számára így lehetivé válik a szükséges anyagok felvétele, vagy a feleslegesek leadása. Idegrendszerük kevés, meghatározott számú idegsejtbil áll. A garat körüli ideggyrbil a feji vég elé rövidebb idegek erednek, míg a test vége felé legalább két, jól fejlett, hosszanti törzs indul ki, a háti és a hasi hipodermiszlécben húzódva. A legtöbb fonálféreg váltivarú. Lehetnek úgynevezett peterakók (ovipar), amikor zigóta állapotban rakják le az utódokat, vagy ovoviviparok, amikor a peteburkon belül a fejlidés már egy bizonyos állapotig eljutott, s a petékbil lerakás igen rövid idi múlva (sokszor szinte azonnal) kikelnek a lárvák. Vannak viviparok, azaz elevenszülik is. E fajok nistényei már mozgásra képes lárvákat raknak le a külvilágra, mert az embrionális fejlidés a petékben már az anyaállat testén belül végbemegy. Rendszerezésük bonyolult. Mezigazdasági nézipontból ezért gyakorlatis felosztást használunk, aminek a törzsfejlidési rendszerezéshez semmi köze sincsen. Megemlíthetünk (1) háziállatokon élisködi, (2) növényeken kárt okozó (növényparazita) és (3) rovarokban élisködi fonálfégeket. Ezekbe a csoportokban egymástól távol esi rendszertani egységekbe (rendekbe) tartozó fajokat sorolunk. 4.2.1. Háziállatokban élisködi (parazita) fonálférgek A Strongylus vulgaris a páratlanujjú patások vastagbélférgességét okozó ovovivipar faj. A nistények 20-22, a hímek 14-15 mm hosszúak. A Syngamus trachea a madarak légcsiférgességét okozza. A nistények 15-30, a hímek 2-6 mm hosszúak. Az Ascaris és Parascaris fajok kifejlett alakjai a bélcsatornában élnek, Megtermékenyített petéik a bélsárral kerülnek ki a külvilágra. Ott a peteburkokon belül kialakulnak a második stádiumú lárvák, amelyek fertiziképesek. Bekerülve ugyanazon vagy más gazdaállat szájüregébe, majd bélcsatornájába, annak érrendszerén keresztül eljutnak a májba, innen a tüdibe, a légcsibe. A lárvák vándorlásuk során szöveti károsodást, gyulladásos folyamatokat okoznak. A kifejlett férgek a bélcsatornában károsítanak és szaporodnak. Az Ascaris suum a sertésfélék orsóférge. A kifejlett nistények 20-30 cm, a

38

hímek 15-20 cm hosszúak. A Parascaris equorum a lovak orsóférgességét okozza. A kifejlett nistények elérhetik a 40 cm-es, a hímek a 28 cm-es testhosszúságot. A hegyesfarkú bélgiliszta (Enterobius vermicularis) az ember egyik leggyakoribb férge, elsisorban a gyermekkorban. Köztigazda nélkül fejlidik. A kifejlett alakok a vastagbélben élnek. A nistények 8-13, a hímek 3-5 mm hosszúak. A nistények ovoviviparok, petéiket a végbélnyílás közelébe rakják. A faj. Az ember önmagát fertizi meg, amikor a viszketi érzést kiváltó férgek tartózkodási helyéhez nyúlva kezére, majd innen a szájába kerülnek a peték vagy lárvák. A Trichinella spiralis 1,5-4,0 mm-es testhosszúságú, kifejlett alakjai fileg a rágcsálók, disznófélék és ragadozók bélcsatornájában fordulnak eli (béltrichinella). A nistények viviparok. A lárvák a bélfal ereibe fúrják be magukat, és eljutnak az izomzatba. Itt megtelepszenek, körülöttük meszes tok jön létre (izomtrichinella), amelyben igen hosszú ideig, akár több mint öt évig is életben maradnak. Az ember a fertizött, kellien meg nem fizött vagy sütött vaddisznó és házisertés húsának elfogyasztásával válhat a féreg gazdájává. 4.2.2. növényeken kárt okozó (növényparazita) fonálférgek A levélfonálférgek karcsú, egy milliméternél kisebb, mozgékony állatok. A gyakoribb fajok közé tartozik a szamócafonálféreg (Aphelenchoides fragariae). A búzafonálféreg (Anguina tritici) nisténye 3-5, a hím 2-2,5 mm. Elsisorban a búzát, zabot, rozsot támadja meg. Évente egy nemzedéke alakul ki. A nedves talajba kerüli magban mozgóképessé válnak a lárvák, amelyek a növény gyökerén, szárán keresztül a kalászban fejlidi magokba hatolnak be. Itt zajlik le a kifejlett egyedek párzása, majd a nistények lerakják petéiket. A kikeli lárvák vedlenek, és a második stádiumban lévik anabiotikus állapotba kerülnek a beszáradó gabonaszemben. Ilyen beszáradó magvak jellegzetes formája alapján a golyóüszög elnevezést kapta ez a kártétel. A gyökérfonáférgek nistényeinek teste érett állapotban megduzzadva körte vagy gömb alakú petezsákká válik. Testük mindig a gyökér belsejében marad, körülöttük a növény gubacsot képez. Leismertebb képviselijük a gubacsfonálféreg (Meloidogyne hapla), melynek több száz tápnövénye ismert. Leggyakrabban a zöldségféléket és a szilit károsítja. A Heterodera fajok lárvái kezdetben a gazdanövény gyökérsejtjeit szívogatják, majd a hímek és a nistények további fejlidése, életmódja eltéri lesz. A hímek felkeresik a nistényeket, megtermékenyítik azokat, majd elpusztulnak. A nistények jelentis átalakuláson mennek keresztül. Néhány pete kezdeti lerakása után a belsi szerveik fokozatosan felszívódnak, kutikulájuk megkeményedik, eris véditokot, fajra jellemzi alakú cisztát képeznek. Közben a megtermékenyített petesejtek fejlidésnek indulnak, a lárvák a tokon belül kikelnek. A cisztában hosszú ideig megtartják életképességüket, majd kedvezi feltételek esetén elhagyják. Közéjük tartozik a közönséges burgonyafonálféreg (Globodera rostochiensis), ami a burgonyafélék családjába tartozó növények gyökerét szívogatja. Burgonyában igen komoly károkat okoz. U.n. karantén (zárlati) kártevi, ha valahol felbukkan, a terület hatósági zárlat alá kerül és ennek értemében 5 évig nem szabad burgonyát, vagy más, a fonálféregnek táplálékot jelenti haszonnövényt termeszteni. A tfonálféreg fajok kártétele elsisorban abban nyilvánul meg, hogy a növényeket vírusokkal fertizik meg Gyakori a vírusoltó tfonálféreg (Longidorus elongatus) és a sziliszívó tfonálféreg (Xiphinema index). 4.2.3. Rovarokban élisködi, ,,ragadozó" fonálfégek A ragadozó fonálférgek több rendbil kerülnek ki, amelyek között közelebbi rokonsági kapcsolat nincsen. Mezigazdasági szempontból azonban nem rokonsági kapcsolataik, hanem rovarokra gyakorolt hatásuk a jelentis. Gyakorlati nézipontból négy csoportba soroljuk iket.

39

1. Alkalmi élisködik: rovarokon élisködhetnek, de a rovarokat fileg csak arra használják fel, hogy általuk passzív módon, magukat vitetve, új élihelyekre kerülhessenek. Eközben rovarokon táplálkoznak, de a rovarokra nézve rendszerint nincsenek pusztító hatással. Élisködésük csak idiszakos és fakultatív. Nem függenek a rovarokon való élisködi életmódtól. Obligát paraziták, amelyek pusztulást nem okoznak: Ezek rovarok bélcsatornájában élisködi fonálférgek, másutt nem tudnak megélni. A rovar az élisködik tevékenysége miatt legyengül és csökken a nistények fekunditása, de a gazdaállat általában nem pusztul el. Ilyen élisködik leginkább bogarakban (szúbogarak, ormányosbogarak, cincérek, levélbogarak), egyes Diptera és Hymenoptera csoportokban fordulnak eli. 3. Obligát paraziták, amelyek pusztulást okoznak: Ezek a fonálférgek kizárólag rovarokban élisködve képesek fennmaradni. Olyan nagy számban szaporodnak el a gazdában, hogy ezáltal pusztulásukat okozzák. Az elpusztult gazdából kirajzó fonálférgek újabb gazdaállatot keresnek, és ott folytatják tevékenységüket. Közülük legjelentisebbek a Mermis genusz fajai, amelyek rovarokon kívül egyes puhatestek (csigák) élisködii. Mermis fajok jelentisek, pl. a burgonyabogár természetes ellenségei között. Baktériumokkal szimbiózisban éli rovarpusztító fajok: Ezek a fonálférgek rovarokban élisködnek, s velük éli szimbionta baktériumok segítik táplálkozásukat. A szimbionta baktériumok a rovarba kerülve tönkre teszik a rovar immunrendszerét és eliemésztik azok szervezetét, ami így könnyen felveheti táplálékká válik a fonálférgek számára, de a rovar belepusztul. Ebbil a csoportból egyes fajok bizonyos törzseit laboratóriumokban is tömegesen tenyésztik és megkísérelték már mesterséges kibocsátásukat. A rovarpusztító fonálférgek közül ezt a csoportot tekinthetjük a leghatékonyabbnak. Populációszabályozó szerepük szabadföldön is igen jelentis. A legfontosabb fajok a Hererorhabditis és a Steinernema nemzetségekbe tartoznak. Gazdaállataik több rovarrendbil kerülnek ki. Élisködnek bogarakon (Coleoptera: Carabidae, Chrysomedia, Elateridae, Tenebrionidae, Melolonthidae), egyes kétszárnyúakon (Diptera: Cecydomyidae), lepkelárvákban (Lepidoptera: Geometridae, Noctuidae, Torthricidae). Hatékonyságuk nagy nedvességigényük miatt erisen függ a talaj nedvességtartalmától, száraz talajban, 30 % alatti víztelítettség mellett néhány órán belül elpusztulnak. Ugyanakkor a fertizéshez optimális himérséklet viszonylag magas 15-25 C°, hvös talajban, 15 C° alatt nem fertiznek. Ezek a paraméterek mesterséges alkalmazásuk lehetiségeit erisen korlátozzák. 4.3. Gyrsférgek törzse (Annelida) A gyrsférgek megjelenésével az állatvilág fejlidésének nagy evolúciós változások történtem, amely több késibbi törzs fejlidését megalapozta. Ezek közül az elsi a valódi szelvényezettség. Egyedfejlidéstani alapja az, hogy a fej felil kiindulva, egymás után következve párosával testüreg szakaszok (coelomazsákok) jönnek létre, ami egyben az adott szakaszon kialakuló szervek szelvényes elhelyezkedését is maga után vonja. Az egyedfejlidés során létrejövi szelvények közül a legidisebbek a feji végen, míg a fiatalabbak a farki végen lesznek. A legtöbb fajnál a szelvényezettség egynem (homonom), vagyis a szelvények nagy része egyforma, vagy igen hasonló egymáshoz, míg másokon az egyes testrészek szelvényezettsége eltéri (heteronóm). A másik nagy változás az elkülönült keringési rendszer kialakulása, ami a gyrsférgeknél zárt, a háti oldalon lévi, izmos falú, szelvényezett szív és a test hosszában futó véredények. A szívben a vér a feji rész felé pumpálódik, az erekben pedig elölril hátrafelé áramlik. Vérükben gyakran hemoglobin vagy hemocianin van, de nem vérsejtekben, hanem a vérplazmában. A következi nagy változás, a feji végen már a korábbi féreg törzsekben is létezi gatratideggyr mellett szelvényenként egy-egy idegdúcpár

40

létrejötte, amelyeket hosszanti és haránt irányú idegkötegek kötnek össze. Ezt a típust hasdúclánc idegrendszernek nevezzük. A lágy test gyrsférgek hidrosztatikai a folyadékkal teli testüreg képezi. Kültakarójuk birizomtömli. Kiválasztószervük vesécske. Elkülönült légzi rendszerük nincs, a gázcsere birlégzéssel valósul meg. Emészti csatornájuk három szakaszos, életmód szerint változatosan alakul. Hímnis vagy váltivarú állatok. Táplálkozásuk változatos. A legtöbb faj elhalt szerves anyagokkal él, de vannak ragadozó és vérszívó gyrsférgek is. 4.31. Kevéssertéjek osztálya (Oligochaeta) Kevéssertéj gyrsférgek hímnis állatok, közöttük elifordul az ivartalan és ivaros szaporodás is. A nii ivarszerv részei a páros petefészek (ovarium), a testüregbe leadott petesejtek befogadására szolgáló tölcsér és a petevezeti (oviductus). A tölcsér közelében esetleg egy petetartó tágulat (ostium) is kialakul. A hím ivarszerv része a két pár here (testis), amelyek az egymással kapcsolatban lévi 3 pár ondóhólyag (vesicula seminalis) belsi üregében találhatók. A legtöbb kevéssertéj gyrsféreg ivaros szaporodása kölcsönös megtermékenyítéssel történik. Különleges tulajdonságuk, hogy a kifejlett gyrsférgek képesek regenerálni a testvégeken leszakadt szelvényeket. A feji végen az elsi hat-kilenc, míg a hátulsó testvégen ennél több szelvény elvesztését is pótolni tudják. A legtöbb faj szárazföldi, talajlakó, de édesvízen, ritkábban tengerben is elifordulnak. A szárazföldiek szinte mindenütt, de elsisorban a mérsékelt éghajlati övben, nyirkos, szerves anyagban, talajban élnek. A csivájóférgek vízben éli fajok közé tartoznak. Oxigénben szegény és szennyezett vizekben is elifordulnak, korhadó szerves anyagokkal táplálkoznak. Legismertebb képviselijük csivájóféreg (Tubifex tubifex), amely a szerves anyagban gazdag vizekben fordul eli nagyobb mennyiségben. Akváriumi halak táplálkozására is használják. A földigiliszták (Lumbricidae család) a legtöbb talajféleségben nagy egyedszámban fordulnak eli. Szerepük igen sokrét, mert táplálkozásuk és járatkészíti mozgásuk révén forgatják a talajrétegeket, javítják a talaj szellizöttségét, vízháztartását és szerkezetét. Jelentis mennyiség szerves növényi maradványt fogyasztanak, gyorsítják a szerves anyagok lebontását. Legismertebb a közönséges földigiliszta (Lumbricus terrestris), amely fileg emberi települések körül, parkokban fordul eli. Testhosszúsága 9-30 cm közötti. Táplálékát a talajfelszínril szerzi be. 4.3.2. Nadályok osztálya (Hirudinoidea) Testük felépítése több vonásában erisen módosult, sajátságos életmódjukhoz igazodott. ezért az u.n. módosult gyrsférgek közé tartoznak. Emésztiszervrendszerük felépítése a táplálkozásmódhoz igazodva differenciált felépítés. Garatukban kiöltheti ormány helyezkedik el. A vérszívó piócáknál a garat falában véralvadásgátló, hirudint termeli mirigyek vannak, amelyek váladékukat közvetlenül az állkapcsok közelébe ürítik. A vérszívók többségénél a jól fejlett, terjedelmes, hátrafelé haladva egyre nagyobb vakzsákok a szívott vér tárolására szolgálnak akár hónapokig. Vérszíváskor testtömegüknek négyszeresét, néha akár tízszeresét is képesek felvenni. Kiválasztószervük általában erisen módosult metanefridium. Idegrendszerükben az agydúc kevéssé differenciálódott, kisebb méret, a hasdúclánccal garatideggyr köti össze. Érzékszerveik fejlettebbek, mint a kevéssertéjeké, mivel sokkal aktívabb életet élnek. A testfelületen elszórtan elifordulnak látószervek, egyszer, pigmentkehely szemek. A zsákmány vagy gazdaállat testnedveit kemoreceptoraikkal érzékelik. Az orvosi piócának jól fejlett hiérzékelése van, amely segíti a melegvér zsákmányállat testének felkeresését. Hímnis állatok. Szaporodáskor párba állt

41

egyedek párzószervük segítségével kölcsönösen egymás hüvelyébe juttatják hím ivarsejtjeiket. Vannak közöttük szabadon éli, elhalt növényi maradványokat evik, ragadozók, amelyek rovarlárvákat, férgeket, puhatesteket fogyasztanak, valamint vérszívók is, amelyek puhatesteket, rákokat vagy gerinceseket támadnak meg. Lehetnek állandó vagy csak ideiglenes vérszívók. Táplálkozásmódjuk a különbözi fejlidési szakaszban eltéri lehet. Elifordulnak a legkülönbözibb víztípusokban, elsisorban édesvizekben, kisebb számban tengerekben, de vannak szárazföldiek is. Az ormányos nadályok kiöltheti ormánnyal rendelkeznek. Vérük színtelen. Jól ismert hazai képviseliik a halpiócák. Megnyúlt testük feji végén jól fejlett szívókorong van. Rákok és halak ektoparazitái. Közönséges a halpióca (Pisciola geometra), ami a halak álomkórját okozó Cryptobia véglények (Protista) terjeszti vektora. Az állkapcsos nadályoknak feji szívókorongjuk is van. Fogazott, három pár kitines állkapcsukkal ejtenek sebet az áldozaton. Vérük piros. Legismertebb faj az orvosi pióca (Hirudo medicinalis), amit a 18-19. században kiterjedten használtak gyógyászati célból. 4.4. Ízeltlábúak törzse (Arthropoda) Az ízeltlábúak az állatvilág fajokban leggazdagabb, legnépesebb csoportja. Az eddig leírt fajok száma közelíti az 1,5 milliót. A törzsbe tartozó állatok testfelépítése, élettani folyamatai, életmódjuk, viselkedésük, ökológiai jellemziik igen változatosak, de számos tulajdonság nagyon jellegzetes az egész törzsben. 4.4.1. Általános jellemzésük, rendszerezésük Testük szelvényezett felépítés. Testüket kitines kutikula fedi. A kitin oldhatatlan, kémiailag nagyon ellenálló poliszaharid. A kültakaró egyben a külsi váz is. Az ízeltlábúak esetében a szelvények felépítése különbözi (heteronom szelvényezettség). Az isibb ízeltlábúak szelvényszáma változó, míg az újabban kialakultaké állandó. A szelvények lemezekbil épülnek fel (szklerit), amelyekbil szelvényenkét 4 db van (hátlemez, haslemez és két oldallemez). A lemezeket a szelvényeken belül kitines szerkezet arthroidális membránok, a szelvényeket hasonló szerkezet interszegmentális membránok kötik össze. A szelvényekbil egységes testrészek (tagmata) alakulnak ki, pl. ikerszelvényeseknél, százlábúaknál fej és törzs, rovaroknál fej, tor potroh, pókszabásúaknál fejtor és potroh. A szelvények lehetnek különállók, más csoportokban összeolvadhatnak (pl. ikerszelvények), esetenként a kívülril látható szelvényezettség el is tnik (pl. atkák). Lábuk ízelt felépítés, hosszabb-rövidebb csövekbil áll. Ezeket kitines hártyák kötik össze egymással. Belül komplikált izomrendszer található. A törzs az ízelt lábakról kapta a nevét. A lábak az evolúció során átalakultak, az életmód szerint módosultak. A lábak száma redukálódott, bizonyos szelvényekril a lábak teljesen eltntek. Legalább a fejszelvényeken és a legutolsó potroh (törzs) szelvényen nincs járóláb. A fejen és a potroh (törzs) végén az ízelt lábak szájszervekké, párzószervekké változtak a járólábak. Hasdúclánc idegrendszerük van. Jellegzetes, hogy az egymás mellet található dúcok összeolvadnak egymással. A garat feletti dúcokból egységes agy jött létre, mely az idegrendszer legfibb irányító központjává vált. Morfológiai és mködési szempontból is szoros kapcsolatban áll a garat alatti dúcok egységével. A hasi dúcok összeolvadtak, egységes idegtömeget képeznek, és a járólábak tövének környékére helyezidtek át. A vízben élik kopoltyúval, a szárazföldiek sajátos, csak erre a törzsre jellemzi légzirendszerrel rendelkeznek. Ezt trachea légzirendszernek nevezzük. Ez a légziszerv a test felszínéril induló és egyre jobban elágazó csirendszerbil, üregekbil áll. A legvékonyabb

42

hajszálcsövek (tracheola) tracheavégsejtekben végzidnek. E sejtek nyúlványai a testi sejtekbe vagy azok közé nyúlnak. Különleges felépítés látószervük van, kitinlencsével ellátott szem. Állhat önmagában, ekkor pontszemnek (ocella) nevezik, a legtöbb csoportban azonban összetett szemek is vannak, melyek egyszer szemekbil épülnek fel. Az ízeltlábúak petéje sok szikanyagot tartalmaz. A sziktömeg a pete belsejében (közepén) helyezkedik el, csak a pete felszínén van kevés szik. A pete belsejében elhelyezkedi szik gátolja az osztódást, ezért a barázdálódás nagyon sajátságos módon megy végbe. Jellegzetességük, hogy a zigóta a szik elhelyezkedése miatt a részleges, felületi barázdálódási típushoz tartozik. A barázdálódás, vagyis a blasztomérák kialakulása ugyanis a sziktömeg felszínén következik be. Rendszerezésük az elmúl száz évben több változáson ment át. Valamikor két nagy egységet különítettek el, csáposokat (Antennata) és csáprágós ízeltlábúakat (Cheliceratra). A csáposok közé sorolták kopoltyúsokat (Branchiata), amelyeket ma rákok altörzsének tekintett állatokkal egyenlik, míg ide tartoztak a légcsövesek, ami ma is létezi rendszertani egység (csak ma altörzs rangban). A rendszerezés újabban valamelyest egyszersödött, mert megszüntették a csáposok és rágósok csoportját, s így három, mai is éli altörzset különböztetünk meg. A mai altörzsek közül legisibb típust a rákok képviselik, amelyek vízi életmódot folytatnak, fiként tengerek, óceánok lakói, míg a szárazföldi életmódra áttért altörzsek a légcsöveseket (más néven Mandibulata = rágósok) és csáprágósok. Az altörzseken belül osztályokat, alosztályokat különítünk el, de mivel nálunk csak kevés rákszabású állat él (nincsenek tengereink, óceáni területeink), csak a szárazföldi ízeltlábú osztályokat soroljuk fel. Törsz: Ízeltlábúak (Arthropoda) Altörzs: Rákok (Crusrtacea) Altörzs: Légcsövesek (Tracheata) Osztály: Ezerlábúak (Myriapoda) Alosztály: Ikerszelvényesek (Diplopoda) Alosztály: Villáscsápúak (Pauropoda) Alosztály: Szövicsévések (Symphila) Alosztály: Százlábuak (Chilopoda) Osztály: Rovarok (Insecta) (régebbi néven: Hatlábúak ­ Hexapoda) Alosztály: Elirovarok (Protura) Alosztály: Lábaspotrohúak (Diplura) Alosztály: Ugróvillások (Collembola) Alosztály: siszájszervek (Archeognatha) Alosztály: Pikkelyesek (Zygenthoma) Alosztály: Felsired rovarok (Pterygota) Altörzs: Csáprágósok (Chelicerata) Osztály: Pókszabásúak (Arachnida) Alosztály: Álskorpiók (Pseudoscorpiones) Alosztály: Szálfarkúak (Palpigradi) Alosztály: Kaszáspókok (Opiliones) Alosztály: Valódi pókok (Araneae) Alosztály: Atkák (Acari) 4.4.2. Rákok altörzse (Crustacea) A szelvények száma változó, általában 10-20, de lehet ennél több is. A test felépítése változatosan alakult. A fej, a tor és a potroh különbözi mértékben összenihet egymással.

43

A fej hat szelvény összeolvadásából jött létre, és öt pár függelék található rajta. Ezen két pár csáp látható. A torszelvények részben vagy egészben összeolvadhatnak a fejjel, így jön létre a fejtor (cephalothorax). A potroh jól elkülönüli ízekbil áll, melyeken lábak csak a magasabb rend rákoknál fordulnak eli. A rákok testét sok esetben a kültakaró kettizetébil kialakuló burok fedi, van hogy a fej hátsó szegélyéril indul ki ráborul a fejre és a torra is. Ekkor fejpajzsnak (carapax) nevezik. Máskor két oldalról veszi körül a testet és héj a neve. A testfüggelékek (az elsi pár csáp kivételével) a rákokra jellemzi alapveti lábtípusból, a hasadt lábból vezethetik le. A hasadt láb alapízéhez egy ­ rendszerint rövidebb ­ belsi ág és egy külsi ág kapcsolódik. Gyakori, hogy a láb alapízéhez egy vékony falú, elágazó, lapos kitüremkedés, kopoltyú csatlakozik. A hasadt láb két utolsó íze ollóvá (chela vagy subchela) alakulhat. A szájszervek is a hasadt lábakból alakultak ki. Ha a lábakról hiányzik a külsi ág, pálcalábakról beszélünk, ha a láb lapos, széles lemezzé, levéllábbá alakult, akkor a légzés feladatát is ellátja, szúrószervként mködik és úszásra is szolgálhat. A szájszervek három lábpárból alakultak ki. A potroh utolsó szelvényén gyakran egy pár ízelt függelék található. A kültakaró alapja egyréteg hámszövet, a hipodermisz. Ez termeli a kitines kutikulát, amibe mészsók rakódnak le. Bélcsatornájuk a szájszervekkel kezdidik. Ezeket két, kitines lemez határolja, felülril a felsi ajak (labrum), alulról pedig az elsi ajak (labium). Az elibél több esetben rágógyomorrá alakul át, amelyben kitinfogak, kitinlemezek vagy mészszemcsék is találhatók. Az emésztés fi helye a változó nagyságú középbél. Egy vagy több pár kitüremkedés van itt, amelyek közül az elsi átalakult középbéli miriggyé alakult át, ami emészti enzimeket termel, felszívja a lebontott tápanyagokat, raktározza azokat, sit még méregtelenítésre is alkalmas. A tápanyagok felszívása a középbél falán és a középbéli mirigyet átszövi csöveken keresztül történik. A legtöbb faj növényevi, szrik a vízben lebegi fitoplanktont. Vannak vegyes táplálkozásúak, melyek elhalt növényi és állati anyagokat is esznek. Elifordulnak körükben ragadozók és ektoparaziták is. Kiválasztószerveik a vesécske típusba sorolhatók, bár eriteljesen módosultak. Nevüket elhelyezkedésükril kapták. A 2. csáp tövében lévi vesécskét csápmirigynek, a 2. állkapocs tövében találhatót állkapcsi mirigynek nevezik. A lárvákban mindkét típus megtalálható, a kifejlett állatokban azonban együttesen ritkán fordulnak eli. Meg kell említeni, hogy a kopoltyúk (miként a halaknál is) fontos szerepet játszanak az ammónia kiválasztásában. A kis méret, u.n. planktonikus rákok elsisorban a kültakarón keresztül, külön légziszerv nélkül bonyolítják a gázcserét. A legtöbb faj azonban kopoltyúkkal rendelkezik. A szárazföldi rákok pedig a trachearendszerhez hasonló csihálózattal rendelkeznek. A rákoknak rendszerint nyílt keringési rendszerük van. Ennek központja a hosszú, megnyúlt, zsákszer szív, melyhez elire és hátra irányuló, elágazó erek csatlakoznak. A rákok ivarszervei nagyon egyszer felépítések. Mind a hímek, mind a nistények ivarszerve páros, hosszúkás, zsákszer szerv. A legtöbb rákfaj váltivarú. Az ivari dimorfizmus nem feltni. Posztembrionális fejlidésük lehet közvetlen (epimorphosis) vagy közvetett (metamorphosis) Tipikus a közvetett fejlidés, annak is az a módja, amikor a petébil kikeli lárva szelvényszáma kevesebb, mint a kifejlett állaté, és a lárvák testfelépítése, életmódja eltér a kifejlett állatokétól (anamorphosis). A rákoknak számos, rendkívül eltéri lárvatípusa van. A rákok hasdúclánc idegrendszerrel rendelkeznek. Az isi felépítés azonban sok csoportban módosult, és összeolvadások is megfigyelhetik. Érzékszerveik jól fejlettek. A lárvakorban jellemzi naupliusz szem páratlan, egyszer felépítés. A rákok fejének két oldalán legtöbbször jól fejlett összetett szemek vannak, melyek számos esetben rövidebb, hosszabb nyélen ülnek. A szemek képlátásra, sit sokszor a színek megkülönböztetésre is alkalmasak. A mechanikai érzékszervek elsisorban a csápokra és a lábakra koncentrálódtak. Ugyanitt találhatók a kémiai érzékszervek sorba rendezett érzékszirei is. A magasabb rend

44

rákok a csápok tövében, a potrohlábak eredésénél vagy az utolsó potrohszelvényben található helyzetérzékeli szervvel rendelkeznek Levéllábú rákok osztálya (Phyllopoda): Pajzsosrákok rendje (Notosraca) Testnagyságuk néhány tizedmillimétertil egy centiméterig terjed. Testüket héj veszi körül, ezek rendszerint a teljes testet elfedik. A 2. pár csáp igen eris és elágazó. A lebegi állat ezzel, mint evezivel lefelé csapva felemelkedik, majd a következi csapásig lefelé süllyed, így ugráló mozgás jön létre (vízibolhák). Táplálékukat a vízbil szrik ki. Mivel sok algát fogyasztanak, gátolják a vizek eutrofizálódását. Szívük (ha van) egyszer, rövid, és hátoldalon található. Mivel testük átlátszó, szívmködésük közelril szemmel nyomon követheti. A lábakon levi kopoltyúkkal és a héj falán keresztül lélegeznek. Kedvezi körülmények között szznemzéssel szaporodnak, ezért rövid idi alatt nagy egyedsrséget érhetnek el. Posztembrionális fejlidésük kifejlés (epimorfózis). Ha a környezeti tényezik kedvezitlenné fordulnak, megjelennek a hímek, megtermékenyítik a nistényeket, amelyek tartós petéket termelnek. A peték képesek átvészelni a kedvezitlen körülményeket (a vizek kiszáradását) és a körülmények kedverire fordulásakor kikelnek a lárvák. Közönséges és igen jól ismert képviseliik a vízibolhák (Daphnia spp.), amelyek fontos haltáplálékot jelent a halgazdaságokban és nélkülözhetetlen az ivadéknevelésben. Haltáplálékként éli és szárított formában is jós ismeretek a díszhalak nevelésében, az akvarisztikában is. Haltetvek osztálya (Branchiura) Lapított test, ovális alakú állatok, 0,5-3 cm a testhosszúságuk. Testfelépítésük az ektoparazita életmódhoz alkalmazkodott. Halastavainkban gyakori kártevi a pontytet (Argulus foliaceus). Vérszívása során a halak kültakaróját felsérti, és utat nyit a másodlagos fertizések (baktériumok, gombák) számára. További károkat okoz azzal, hogy a halak vérében éli vírusokat és baktériumokat is terjeszti. Magasabbrend rákok osztálya (Malacostraca): Tízlábú rákok rendje (Decapoda) A rákok osztályából ez legismertebb rend, a nagyközönség ezeket az állatokat ismeri rákként. A test hosszúsága 1 millimétertil 60 centiméterig terjed, a nálunk éli fajok azonban legfeljebb csak 20-30 cm hosszúak. Egészen kicsi és egészen nagy formák csak a tengerekben, óceánokban fordulnak eli, ahol igen nagy fajszámban élnek. Jellemzi a fejbil és a torszelvényekbil kialakult, a fejtort beborító egységes fejpajzs. A fejpajzs oldalsó lemezei befedik a kopoltyüreget. A csápok igen hosszúak, elsisorban tapintószervek. A fejtoron levi lábak közül az elsi három pár az állkapcsot (maxilla) alkotja, a hátulsó öt pár (tehát összesen 10 láb) pedig járólábbá alakult. Innen ered a nevük. A járólábak közül az elsi pár gyakran hatalmas ollót visel, de a következi lábak is lehetnek ollósok. Kutikulájuk vastag, berakódott kalciumsóktól kemény. Bélcsatornájuk viszonylag tagolt. Jól fejlett rágógyomor és egy kitinszirökkel borított szrigyomor szakasz is található. Középbéli mirigyük hatalmas. Vegyes táplálékon élnek, dögöket esznek. Vérükben hemocianin található. Kopoltyúkkal lélegeznek, de mivel a kopoltyüreget borító kitinlemez belsi fala vékony, hártyás, ezért ezen keresztül is lehetséges a gázcsere. Kiválasztószerveik csápmirigyek és az állkapcsi mirigyek. Érzékszerveik a tapintószervek mellett fejlettek az összetett szemek, melyek gyakran rövid nyélen ülnek. Váltivarú állatok. Húsuk emberi táplálkozásra alkalmas. Hazánkban elterjedt a folyami rák (Astacus astacus). A kecskerák (Astacus leptodactylus) a síkvidéki vizekben, tavakba, holtágakban fordul eli. Régebben olyan nagy számban éltek vizeinkben, hogy rákászok, pákászok halászták iket, és piacon árusították emberi fogyasztásra. Ma már a vizek szennyezettsége miatt nagyon megritkultak.

45

Ászkarákok rendje (Isopoda) Ez a rend is a Magasabbrend rákok osztályába tartozik. A rákoknak egyetlen olyan csoportja, ami szárazföldi életmódhoz alkalmazkodott, s ennél fogva több változás ment végbe szervezetük felépítésében, mindenek elitt a légzi rendszerükben. Szárazföldi életmódjuk ellenére nagyon érzékenyek a kiszáradásra, ezért csak nedves helyeken fordulnak eli (avarban, pincékben, kövek alatt) és fénykerülik. Rendszerint éjszakai életmódot folytatnak. Néhány milliméteres vagy centiméteres állatok, testük ovális, hát-hasi irányban kissé lapított. Hátpajzsuk nincs, a test szelvényezettsége igen jól látszik. A szelvényekril oldalirányban gyakran széles kitinlemezek indulnak ki. A lábak külsi ágán található a tracheákkal átszitt légziszerv, a belsi ág ezt védi. A külsi ágon. Rendszerint növényevik vagy avart fogyasztanak, de paraziták is lehetnek, Szimbionta baktériumaik segítségével bontják a cellulózt. Az emésztés fi helye az utóbél. A szívük részben-egészben a potrohban található. Posztembrionális fejlidésük (a parazita fajokat kivéve) epimorfózis. Hazánkban minden víztípusban gyakori és helyenként tömeges a közönséges víziászka (Asellus aquaticus). A növényi maradványokat fogyasztja, így fontos a dekompozíciós folyamatokban. Az érdes pinceászka (Porcellio scaber) igen sokféle, erdikben, kertészetekben is megtalálható. Elsisorban üvegházakban okoz károkat. Nedves pincékben is elifordul. 4.4.3. Ikerszelvényesek osztálya (Diplopoda) Testük hosszúkás, rendszerint henger alakú, de lehet lapított is. Némelyik faj képes összegömbölyödni. Testük két részbil áll. Fejük jól elkülönül a törzstil, rövid csápot visel. Szájszervüket egy pár rágó és egy pár állkapocs alkotja. Az elsi négy törzsszelvényen 1-1 pár, az ez után következikön 2-2 pár láb található. Lábaik rövidek, lassú mozgásra alkalmasak. Ezekben a szelvényekben a belsi szervek is duplán fordulnak eli, bizonyítva, hogy a törzsfejlidés során a szomszédos szelvények összeolvadtak. Így alakult ki az ikerszelvény. Törzsszelvényeik száma változó, néha csak kevés, máskor viszont közel 100 is lehet, akár 340 járólábbal. Posztembrionális fejlidésük anamorfózis. Nedves helyeken élnek. Gyakoriak a talajban, a talaj felszínén, ahonnan éjjel vadászni a növényállományokba is felmásznak, de nagy nedvesség igényük miatt kifejezetten fénykerülik, így a növényállományból jóval pirkadat elitt visszatérnek a talaj közelébe. Kizárólag növényi anyagokkal táplálkoznak. Fontos szerepük van az erdei avar lebontásában és a humusz eliállításában. Ritkán kártevik is lehetnek. Nedves erdik avarjában és sr növényállú szántóföldi kultúrákban is közönséges a földi vaspondró (Julus terrestris). A vonalas vaspondró (Megaphyllum unilineatum) helyenként cukorrépa kártevi is lehet. 4.4.4. Százlábúak osztálya (Chilopoda) Az ízeltlábúak igazi szárazföldi képviselii, a légcsövesek közé tartoznak. Lapított és hosszúkás test, rendszerint több centiméteres. Testük két tagmátára oszlik, 6 összeforrt szelvénybil álló fejre és változó számú, sok szelvénybil felépüli törzsre. Egy pár csápjuk van. Szájszervük egy pár rágóból és két pár állkapocsból áll. Az elsi törzsszelvényen található lápár hatalmas, sarlószeren hajlott, hegyes fogókészülékké alakult át, amelynek tiíze méregmirigyet tartalmaz. Ezzel ragadják meg és pusztítják el áldozataikat, majd rágóikkal felaprítják és továbbítják a szájnyílásba. A százlábúak körében külsi emésztés is elifordul, amikor a zsákmányra emésztinedveket bocsátanak, majd a folyós táplálékot felszívják. Sok faj a ragadozók ellen védekezésül ártalmas anyagokat, egyesek a sejtlégzést gátló hidrogéncianidot is képesek eliállítani. Posztembrionális fejlidésük szelvényszám-növekedéssel (anamorphosis) vagy kifejléssel (epimorphosis) valósulhat meg. Nedves helyeken, avarban, kövek alatt, talajban, komposztban élnek. Rendszerint éjjel vadásznak, és mint ragadozók,

46

fontos szerepet játszanak a mezigazdasági szempontból káros talajlakó állatok létszámának korlátozásában. A barna százlábú (Lithobius forficatus) gyakori, éjszakai állat, ragadozó, talajlakó rovarokat, ászkarákokat, férgeket eszik. 4.4.5. Rovarok osztálya (Insecta) Az élivilág legnépesebb, leg fajgazdagabb csoportja, az ismert (leírt) fajok száma jóval meghaladja az egy milliót. Nincs a Föld szárazföldi területein olyan élilények által elfoglalt élihely, ahol rovarok ne fordulnának eli. Szokás azt mondani, hogy jelenleg a rovarok földtörténeti korszakában élünk, mert már több mint 300 millió éve és napjainkban is ez a legdiverzebb állatcsoport, sit valamennyi élilényt számításba véve egyben a legdiverzebb élilénycsoport a Földön. Mezigazdasági jelentiségük is igen nagy, közülük igen sok faj a termesztett növények kártevije, mások a kártevik számunkra hasznos ellenségei, de vészívó (ezáltal betegséget eliidézi kórokozók terjesztii, u.n. vektorai) és vannak közöttük állatokon vagy állatokban élisködi formák is. Emellett több csoportjuk igen fontos szerepet tölt be az elhalt szerves anyagok lebontásában. A rovarok teste három nagy, rendszerint egymástól jól elkülönítheti tájékra (tagmata) tagolható. Ezek: a fej (caput), a tor (thorax) és a potroh (abdomen). A fej 6 szelvény összeolvadásából keletkezett. A torszelvények száma 3. A potroh legfeljebb 12 szelvénybil állhat, de a szelvények igen gyakran összeolvadtak vagy ivari szelvényekké módosulva behúzódtak a potroh belsejébe, ezért a látható szelvények száma rendszerint jóval kevesebb. A szelvények négy kitinlemezzel határoltak. Felülril a hátlemez (tergit), alulról a haslemez (sternit), két oldalról pedig egy-egy oldallemez (pleurit) veszi körül a belsi szerveket. A lemezek gyakran szilárdan összeforrtak vagy közöttük, továbbá potrohszelvények között vékony, puha kitines hártyák találhatók, ezért a szelvények ilyenkor egymáshoz képest könnyen mozgathatók. A fejet egységes kitinváz borítja (fejtok), melyril nyúlványok, lécek indulnak a fej belsi ürege felé. Szelvényezettség nem ismerheti fel a fejen, de különbözi árokszer bemélyedések, varratok igen. A fejen két nyílás található: a szájnyílás, melyet a szájszerv részei vesznek körül, és a nyakszirti nyílás, amely az elitorba nyílik. A fej különbözi irányokba állhat. Leggyakrabban függileges állású (hypognath), ekkor a szájszerv lefelé néz (pl. csótányok, egyenesszárnyúak, legyek), vagy vízszintesen helyezkedik el (prognath), ekkor a szájszer elire irányul (pl. bogarak). A fej a többi testtájékhoz viszonyítva általában kicsi, néha, lehet nagy, lárva állapotban pedig ritkán hiányozhat (legyek ny lárvája ilyen). A fej függelékei a csápok, és a szájszervek. A csápok mechanikai érzékszervek és szaglószervek egyszerre. Több-kevesebb ízbil állnak. Mindig párosan fordulnak eli, felépítésük az életmódtól függien nagyon változatos. A szájszervek is igen változatos felépítések, attól függien, hogy mivel táplálkozik, illetve hogyan szerzi meg táplálékát az állat. A ma éli rovarok szájszerve az evolúció során három lábpárból és a fejtok néhány részébil jött létre. Végtag eredet a páros rágó (mandibula), az állkapocs (maxilla) és az alsó ajak (labium). Ezekhez csatlakozik még néhány nem végtag eredet, hanem lemezbil (szklerit) kialakult egység. Így jött léte a felsi ajak (labrum) és a hypofarinksz, melynek testét bizonyos csoportokban nyelvnek nevezik. A felsi ajakon gyakran ízérzékeli receptorok helyezkednek el. A legelterjedtebb szájszerv típus a rágó szájszerv, amelyen a fenti elemek mind megtalálhatók és jól fejlettek. Az életmódhoz idomuló szájszerv típusok közül a legegyszerbbeket ,,egyszer szájszerv módosulatoknak" nevezzük. Ezeknél a rágó szájszerv kisebb módosulása figyelheti meg, de valamennyi elem megtalálható, a többség változatlan formában. A szitakötik esetében (a lárva alakoknál) az alsó ajak a táplálék (zsákmány) megragadására szolgáló, kiöltheti és visszahúzható fogókészülékké módosul, amit álarcnak

47

mondunk. A szájrészek más elemei változatlanok. A fátyolkáknál és más, fileg síkszárnyú rovaroknál a lárvák rágói erisen megnyúltak, belsi oldalukon barázda keletkezett, amihez hozzásimul a kissé megnyúlt állkapocs, s így képesek könnyen kiszívni a zsákmány hemolimfáját. Ahol nagyobb az átalakulás, ott már ,,módosult szájszervekril" beszélünk. Ezek egy része külsi emésztés nélkül, mások külsi emésztéssel mködnek. A ,,külsi emésztés nélküli módosult szájszervek" jellemziek. A lepkéknél a szájszervek legtöbb alkatrésze eltnt, csak az állkapcsi belsi karéj, az állkapcsi és alsó ajaki tapogató van meg, továbbá a felsi ajak. A belsi állkapcsi karéjokból hosszú, feltekeredi csi (pödörnyelv) alakul, cukros levek felszívására. A hártyásszárnyú rovaroknál a rágó megmaradt, de nem táplálkozásra, hanem mint védekezi és támadó fegyver, valamint általános szerszám, viszont a többi szájszervi rész erisen átalakult, lazán egymáshoz simulva szívócsövet hozott létre, amivel cukros leveket, nektárt, mézharmatot, fák kicsurgó nedvei képesek felszívni táplálékul. Más rovaroknál ,,külsi emésztésre módosult" szájszervekril beszélünk, mert enzim tartalmú nyálat bocsátanak a táplálékra, s eliemésztett táplálékot vesznek fel. A poloskák, kabócák, növénytetvek és a szúnyogok rágója továbbá az állkapcsuk hosszú, eris szúrósertévé alakult át. A poloskáknál, kabócáknál, szúnyogoknál egy vékony nyálcsatorna és egy vastagabb tápcsatorna is kialakult, a táplálkozás során enzim tartalmú nedveket (nyálat) bocsátanak a táplálékba, s így a rovar testén kívül megkezdidik az emésztés. Így eliemésztett táplálékot szívnak fel. A legyek és lepkék rágói teljesen eltntek (ritkán megvannak, de nagyon csökevényesek). A lepkéknél a belsi állkapcsi karéjokból hosszú, feltekeredi csit (pödörnyelv) alakul, cukros levek felszívására. A legyeknél nyaló szájszerv alakult ki, amelynek felépítésében fiként a szklerit eredet részek, a felsi ajak, a hypofarinksz vesz rész és ezt a végtag eredet alsó ajakból kialakult tok veszi körül, aminek végén az alsó ajaki tapogatókból keletkezett nyalópárna van. A fejen találhatók még a szemek is. A szemek lehetnek összetett szemek és pontszemek. A pontszemek a fejtetin helyezkednek el. Ezek azonban bizonyos csoportokban hiányozhatnak, s ha megvannak, három van belilük, háromszög alakban elhelyezve. A fény intenzitását, a napi megvilágítás iditartamát és a fényi irányát érzékeli velük a rovar. Az összetett szemek a fej két oldalán találhatók, de vannak vak fajok is. Az összetett szemek képlátásra szolgálnak. A fejnek, mint tagmatának így alapvetien három funkciója van: (1) a táplálékfelvétel, (2) a legfibb érzékelés (csápok, szemek) és (3) a szervezet mködésének idegi összerendezése, ugyanis a rovar agyában foglal helyet a gombatest, ami egy páratlan idegi tömörülés és ezt felelis a ganglionok mködésének összehangolásáért. A tor három szelvénybil, az elitorból (prothorax), a középtorból (mesothorax) és az utótorból (metathorax) áll. A hártyásszárnyúak rendjére jellemzi, hogy a repülés elisegítése, a tor szilárdabb megtámasztása végett az elülsi potrohszelvényük is a torhoz forrt, ennek neve áltorszelvény (propoduem). A tor viseli a mozgásszerveket, a lábakat és a szárnyakat, a tor funkciója ezért a rovartest mozgatása. A járást, de mindenek elitt a repülést szolgáló tori izomzat olyan terjedelmes, hogy más szerv a torban emiatt nem igen fér el. A zsigeri szervek és a szaporító szervek ezért kiszorulnak a potrohba. A torban az izomzat mellett csak a háti véredény aorta szakasza (egy sima lefutású csi), a tori idegdúcpárok, a trachea légzirendszer tori szelvényekre esi, finoman elágazó csihálózata, valamint a tor közepén a fejbil a potrohba futó nyelicsi található meg. A legtöbb rovar mindegyik torszelvényén egy pár láb található. Egyes lárvatípusok azonban (pl. kukac, ny, szúnyoglárva) egyáltalán nem rendelkeznek lábbal. A láb ízelt felépítés, öt egységbil áll: az egy-egy ízbil felépüli csípi (coxa), tompor (trochanter), comb (femur) lábszár (tibia) és lábfej (tarsus), mely utóbbi 2-5 ízbil áll. A lábfejhez lábvég (praetersus) is csatlakozik. Ezen lehet egy vagy páros vagy páratlan karom, karompárna, arolium vagy más, speciális kapaszkodó ill. tápadókészülék lehet. A rovarok ezért szinte bármiféle felületen képesek megkapaszkodni, a vízszintes

48

mennyezeten, a függileges falon, egyesek még a sima üveg felületeken is. A lábak az életmód függvényében módosultak. A leggyakoribb típus megnyúlt járó vagy futóláb, de lehetnek kiszélesedi ásólábak, megnyúlt, eris ragadozó lábak, felületnöveli szirökkel ellátott úszólábak, izmos combú ugrólábak, eris karmokkal ellátott kapaszkodólábak, a méheknél pedig kefével ellátott tisztogató lábak és gyjtilábak, tit lehet rajtuk a pollen szállításához szolgáló kosár (a házi méhek hátulsó lábának elsi tarsus izén, a külsi oldalon). Elifordul az is, hogy a hímek elülsi lába eriteljes fogólábbá alakul, amivel párzás közben szilárdan átfoghatják a nistényt. A rovar 6 járó vagy futó lábából mindig három van az aljzaton, hármat pedig felemelve tart. Lépés váltáskor a fent lévi lábak az aljzatra, az aljzaton lévik pedig felemelésre kerülnek. Az alátámasztás így háromszög formájú és nagyon stabil. Az u.n. Alacsonyabb rend rovarok (Elirovarok, Lábaspotrohúak, Ugróvillások, siszájszervek, Pikkelyesek alosztálya) elsirenden szárnyatlanok, vagyis iseiknek sem volt szárnyuk. A Felsirend rovarok (Pterygota) legtöbbjének azonban kifejlett állapotában két pár, jellemzi alakú és erezet szárnya van, de közülük egyes csoportok másodlagosan szárnyatlanná váltak (tetvek, a bolhák, a hangyák dolgozói), vagyis habár nekik nincsen szárnyuk, de iseik, vagy más kasztok (hangyák) szárnyakkal rendelkeztek vagy ma is van szárnyuk. Szárnyatlan alakok más rovarrendekben is elifordulnak, a Felsi rend rovarokra mégis az a jellemzi, hogy rendszerint van szárnyuk. A szárnyak a közép és utótoron találhatók. A középtoron lévit mondjuk elülsi, az utótoron lévit pedig hátulsó szárnynak. A rovarok szárnya tulajdonképpen a hátlemez és az oldallemez között összeköttetését biztosító arthroidális membránok kitüremkedése révén keletkezett, tehát vékony, kettis kitinhártya. A szárnyakat erem merevítik, s bennük tracheacsövek vagy hemolimfát tartalmazó erek futnak. Az erek száma és lefutása állandó, a fajokra jellemzi bélyeg. A szárnyak lehetnek hártyásak és a két pár szárny többé-kevésbé egyforma (sszárnyúak), vagy különbözik. Ilyenkor az elülsi pár szárny lehet kemény szárnyfedi és a hátsó pár hártyás (pl. bogarak), máskor az elülsi félig kemény, a vége azonban hártyás (félfedi), a másik pár pedig szintén teljesen hártyás (poloskák). A fülbemászók elsi pár szárnya kicsiny, pikkelyszer, de a hátsó hatalmas, hártyás. A szárnyak szerkezete lehet hasonló, de az elülsi és hátulsó szárnyak mérete lehet nagyon különbözi, de mindig a hátulsó a kisebb (pl. lepkék, hártyásszárnyúak). A kétszárnyúaknak azonban csak egy pár hártyás szárnyuk van, a hátulsó szárny u.n. billérré alakult. A szárnyak repülés közben mozoghatnak külön-külön (pl. szitakötik), de különféle kapcsolórendszerek, kitinhorgok, tüskék, lapok össze is kapcsolhatják azokat, ilyenkor a két szárny egységes repülifelületet képez (pl. hártyásszárnyúak, lepkék). A rovarok potrohán embrionális korban szelvényenként egy pár lábkezdemény alakul ki, de ezek a lábak rendszerint visszafejlidnek, mire az állat kibújik a petébil. Egyes csoportokban azonban kivételek is vannak, az elirovarok és a lábaspotrohúak ugyanis kifejlett korukban is viselnek csökevényes potrohlábakat. Más rovarrendeknél is gyakori, jellegzetes végtagcsökevények a páros farcsuták és fartoldalékok, amelyek a fejlettebb rovarcsoportokban hiányoznak. A potroh legjellegzetesebb képletei a külsi ivarkészülékek. A hímek külsi ivarkészüléke rendszerint komplikált felépítés, számos kitinlemezzel, nyúlvánnyal kiegészült szerv. A nistények külsi ivarkészüléke a tojócsi (ovipositor) és a kapcsolódó kitinlemezek. A méhek és darazsak tojócsöve fullánkká alakult át. A rovarok kültakarója bonyolult felépítés. Egyréteg hámsejtek (epidermis) rétegét kívülril borító vastag, két réteg kutikulából és csatlakozó speciális érzékszervek, felszíni struktúrák együttesébil áll. Ezt a rovarok külsi vázának (exosceleton) nevezzük. A hámsejtek hozzák létre a kutikálát a vedlések során. A kültakarónak 25-60 %-a kitin. A kutikula külsi rétege az igen vékony epikutikula. Elsisorban denaturált fehérjékbil és viaszból áll. Megakadályozza a szervezet vízvesztését a kutikulán keresztül, valamint a kémiai hatások ellen is véd. A kutikula második rétege a prokutikula, ami két részre oszlik. Az epikutikulával érintkezi része az exokutikula, sokkal vastagabb. Fiként kitinbil (nitrogéntartalmú

49

poliszacharidból) és fehérjébil képzidik. Szerkezete azonos a másik részével, az endokutikulával. A ketti között az a különbség, hogy a prokutikula kisebb része a vedlés pillanatában már készen van, ezért a benne lévi cserzi anyagok a levegi oxigénjének hatására a kezdetben még puha kutikulában oxidálódnak és térhálós szerkezet, szilárdabb, kevésbé nyúlékony anyag jön létre. A kutikula ennek hatására megkeményszik. Az endokutikula rész azonban a vedlés és megkeményedés után keletkezik, ide ezért oxidatív hatások a levegibil már nem jutnak el, ezért a fehérék cserzése elmarad, ez a réteg hajlékony marad. A kültakaró belsi felszínéril kitinnyúlvány (apodemák), indulnak a test belseje felé, amelyek az izmok tapadásához biztosítanak alapot. A rovarok vázizmai és a zsigeri szervekben található izmok egyaránt speciális harántcsíkolt izmok. A rovarok bélcsatornája háromszakaszos. Az eli- és az utóbél az ektodermából ered, ezeken a szakaszokon a bél falának belsi felszínét vékony kutikula béleli. A középbél viszont az entodermából alakul ki, itt nincs kutikula borítás. A bélcsatorna a szájnyílást körülvevi szájszervekkel kezdidik, amelyek változatos felépítéséril már volt szó. A szájüreg hátsó fele néha izmos szívókészülékké alakult. A szájüregbe nyílik a három pár nyálmirigy. Az állkapcsi nyálmirigy a poloskáknál méregmiriggyé alakult. A lepkék hernyóinál és egyes hártyásszárnyúak álhernyóinál az alsó ajki nyálmirigyek választják el a selymet, melybil a báb gubója készül. A szájüreg a garatban folytatódik. A garat után vékony, hosszú nyelicsi következik. A nyelicsi után némely csoportnál rövid, igen izmos falú eligyomor található, belsejében a táplálékot megirli kitinfogakkal, lécekkel. A folyékony táplálékon éli rovarok nyelicsövének vége az eligyomor helyett kitágulva begyet alkothat. A bélcsatornának e szakaszai raktárként játszanak szerepet, ahonnan kis adagokban kerül tovább a táplálék a középbélbe, ahol az emésztés fi folyamata és a felszívás történik. Kisebb mérv emésztés az eligyomorban ill. a begyben is elifordul. Az elibelet a középbéltil egy izmos billenty választja el. A középbelet kívülril hosszanti és körkörös izmok határolják. Alatta egyréteg kutikuláris hengerhám található. Itt egyrészt emésztienzimeket termeli mirigysejtek, másrészt a felszívást végzi sejtek találhatók. Ugyanez a funkciójuk a zsákszer kitüremkedéseknek (coeca) is, melyek az elibél és középbél határán, tehát s középbéli szakasz elején helyezkednek el. A középbéli szakaszban a béltartalmat közvetlenül egy finom, fehérje hálóból kialakult vékony hártya (peritrofikus membrán) veszi körül, ami az emészti enzimek és tápanyagok számára átjárható, de képes a középbél falát alkotó egyréteg hámszövetet a táplálék szemcsék okozta esetleges mechanikai sérülésektil megvédeni. Cellulóz bontársa egyes rovarok endoszimbionta baktériumok vagy egysejtek segítségével képesek. Az utóbelet két szakaszra, a vastagbélre és az ennél is vastagabb végbélre osztjuk. A végbél szakaszban víz és hasznos ionok visszaszívása történik. A testüreg különbözi helyein a kültakaróhoz vagy a bélcsatornához rögzítve speciális sejtcsoportok, zsírtestek találhatók. A zsírtestek központi szerepet játszanak a szervezet anyagcseréjében, mert szabályozzák a hemolimfa összetételét, továbbá a tápanyag raktározásban is kiemelkedi szerepet töltenek be. Képesek glikogént, bizonyos fehérjéket és lipideket szintetizálni, raktározni. Elraktározhatják a keletkezi méreganyagokat is. Mködésüket és szerepüket gyakran a gerincesek májához hasonlónak mondják. A zsírtestek tápanyag raktározó szerepe kiemelkedien fontos a téli álmot alvó rovaroknál, továbbá azoknál, amelyek imágó korban nem táplálkoznak, hanem a lárvakori fejlidés során a zsírtestekben felhalmozott tápanyagokat használják fel. A rovarok nagyon sajátságos légziszerve a trachea légzi rendszer. A szárazföldi fajok trachea rendszerének légzinyílásai vannak, amelyek a közép- és az utótor, valamint a potrohszelvények oldalán a szabadba nyílnak. A nyílást fedheti két, mozgatható kitinlapocska, amely a levegi kiáramlásakor passzívan nyílik ki, belégzéskor viszont izmok segítésével nyitható. A légzinyílások környékén kitinszirökbil álló rendszer szri a levegit, meggátolva szennyezés bejutását a trachea csirendszerbe. A légzinyílások után nagy, hosszanti trachea 50

törzsek vezetik a levegit, amelyek végigfutnak a testen, és kapcsolatot létesítenek az egyes szelvények trachea rendszere között. A trachea törzsek elsi, másod, harmad, negyedrend, egyre vékonyabban elágazó trachea csövekre oszlanak. A tracheákhoz jelentis nagyságú kitüremkedések, a légzsákok kapcsolódhatnak. Az igen kis méret test rovarok gázcseréje a szokásos izommozgások következtében megy végbe, a legtöbb rovar azonban potroh izomzatának összehúzódása révén szabályos kilégzi mozgásokat végez, percenkét átlagosan 30 légvétellel. Ha a potroh izmai összehúzódnak, a trachearendszer térfogata csökken, ezáltal kipréselidik a levegi. A levegi beáramlását pedig egyrészt a rugalmas kültakaró biztosítja, mert a potroh izomzatának elernyedése után visszaállítja az eredeti térfogatot, és a levegi beáramlik a tracheákba. Másrészt az biztosítja, hogy a trachea rendszer csihálózata ektodermális eredet és így vékony kitinborítás van a belsejében, ami itt spirál rugószer szerkezetet mutat. A potroh izmok elernyedése után ezért eredeti méretre tágítja a csöveket, a levegi tehát beáramlik. A vízi rovarok lélegezhetnek trachea kopoltyúkkal, a kopoltyút ekkor trachea csövek hálózzák be. Ritkábban a kopoltyúban testfolyadék kering, melyben kivételesen esetenként hemoglobin is elifordulhat (árvaszúnyogok). Más rovarok, melyek csak idilegesen merülnek a víz alá, u.n. fizikai kopoltyú segítségével jutnak oxigénhez a vízben. A fizikai kopoltyú tulajdonképpen egy légbuborék, amit a rovar a testén lévi sr szirzettel visz le magával a vízbe. A buborékból az állat légzés során felvett oxigén helyére a vízbil diffundálnak újabb molekulák. A rovaroknak nyílt keringési rendszere van, aminek mködteti központját elhelyezkedése miatt háti edényrendszernek neveznek. A háti edényrendszer két részre, a szívre (cor) és a kapcsolódó, nyitott vég erekre osztható. A szív a potrohban található. Testszelvényenként egy-egy kamra alkotja, de ezek száma legalább eggyel kevesebb, mint a potrohszelvényeké. A kamrák két oldalán szelepekkel ellátott nyílások (ostia) találhatók. A szelepek csak a testfolyadék beáramlását teszik lehetivé, a visszaáramlást nem. Minden kamrához szárnyszer izmok, z u.n. legyezi izmok kapcsolódnak. Ha összehúzódnak, a kamrák térfogata megni és a szív körüli térbil a testfolyadék áramlik be a szívbe. A kamrák falában található izmok összehúzódása révén pedig a testfolyadék a szívbil a fej irányába áramlik. Az áramlást az teszi lehetivé, hogy az egymást követi karmák felváltva húzódnak össze. Az elülsi szívkamra folytatása egy vastag ér, az aorta, ami az agy mögött nyitottan végzidik. A testfolyadék alapja a plazma, melyben számos különbözi sejt (haemocyta) található. A sejtes elemek együttesen 10 térfogatszázalék mennyiséget tesznek ki. A rovarok legfontosabb kiválasztó szervei a Malpighi-edények, amelyek a közép- és utóbél határán csatlakoznak az emészti csatornához. A Malpighi-edények tulajdonképpen hosszú, kanyargós csövek, amelyek a hemolimfában úszna. Páros számúak, rendszerint több tucat van belilük, ritkábban csak kevés, de mindig legkevesebb négy, számuk jellemzi z egyes rovarcsoportokra. A bélcsatornától távoli szakaszban képzidik az u.n. elsidleges szrlet, ami vízzel és más hasznos anyagokkal együtt tartalmazza a kiválasztott nitrogén tartalmú bomlásterméket, a húgysavat. A bélcsatornához közelebbi szakaszon megkezdidik a hasznos anyagok visszaszívása, az itt lévi folyadék neve ezért másodlagos szrlet. Ez a végbélbe kerül, ott kristályosodik ki a húgysav, és intenzív ott vízvisszaszívás is történik. A rovarok váltivarú állatok. A nistények páros petefészke rendszerint egyenként 4-8 petecsövecskébil (ovariola) tevidik össze. Ezeket a végfonal (filum terminale) függeszti a potroh hátlemezéhez. A petecsövecske elején található a csírakamra (germarium), benne az ispetesejtek. Itt keletkeznek a petesejtek, érésük a petecsövecskék további szakaszáéban megy végbe, miközben végighaladnak benne. Alacsonyabb rend rovarcsoportokban az érifélben lévi peték a szikanyagot a petecsövet béleli hámsejtektil kapják, s így szépen, sorban valamennyi petesejt petévé ill. tojássá érik (ez a panoisztikus ovariolum). Amikor a petecsövekben haladó petéknek csak egy része érik meg, s a többi velük együtt haladó sejt ezek táplálását végzi, politróf típusú ovariumról beszélünk. A legfejlettebb rovarcsoportokban

51

a tápláló sejtek nem haladnak végig a petecsövecskéken, hanem a csírakamrában maradnak és nyúlványokkal kapcsolódnak a petecsiben haladó, egyre érettebbé váló petékhez. Ezt a típust telotróf típusú ovariumnak nevezzük. A jobb és bal oldali petefészek petecsövecskéibil a peték a jobb és bal oldali petevezetikbe, majd azok egyesülése után az u.n. közös petevezetibe kerülnek. A peték érésük folyamán nem csak szikanyagot vesznek fel, hanem kitin alapú harmadlagos burok is keletkezik körülöttük, amelyen egy kicsiny nyílás (mikropüle) marad, itt jutnak be a spermiumok a megtermékenyítéskor. A közös petevezeti izmos falú hüvelybe torkollik. Ide nyílik a spermatartó (spermatheca) kivezeti csöve. A párzás után ugyanis a spermiumok a spermatartóba kerülnek és itt raktározódnak, s a nistény a spermatartóból adagolja a spermát a peték megtermékenyítéséhez. A megtermékenyítés akkor történik, amikor a pete elhalad a spermatartó kivezeti csövének nyílása elitt, s a szabadba már nem peték, hanem zigótát tartalmazó tojások kerülnek ki. A hüvelyhez járulékos mirigyek is kapcsolódnak, melyek egyrészt segítik áthaladni a tojásokat a nistény rovar tojócsövén (ha van ilyen), másrészt ragasztóanyagot, vagy a tojásokat beburkoló, a kokont felépíti anyagokat termelhetnek. A rovarok hímivarszervei a páros herék, amelyek finom csövecskékbil állnak. A herecsöveket végfonal függeszti a hátlemezhez. A herecsövekben történik a spermiumok érése. A herékhez páros elvezeti járat (vas deferens) kapcsolódik. Az elvezeti járatok az ondóhólyagban (vesicula seminalis) folytatódnak, majd a kilövelli járatban (ductus ejaculatorius) egyesülnek. Számos járulékos mirigy kapcsolódhat a hím ivarszervhez. A rovarok párzó készüléke bonyolult, kitines szerkezet, ami fajonként eltéri felépítés, így a fajok elkülönítésében rendszerint nagy fontossága van. A rovarok rendszerezése: A rovarok igen változatos, rendkívül nagy fajszámú, igen nagy diverzitású állatcsoport. A mezigazdaságilag említésre méltó ill. fontos csoportok rendszerezését az alábbi lista tartalmazza. A listában nem szerepelnek azok a rendek, amelyek képviselii Magyarországon nem élnek és azok sem, amelyeknek mezigazdasági tekintetben nincs említésre méltó jelentisége. Néhány alább felsorolt rend viszont mezigazdaságilag kiemelkedien fontos (ez az egyes rendek tárgyalásakor derül majd ki), mert termesztett növényeink kárteviinek zöme és azok hasznos, természetes ellenségeinek többsége is ezekbil a rendekbil kerül ki. A rovarok rendszerezése az idik folyamán ­ az ismeretek bivülésével párhuzamosansokat változott. A hat járólábban rendelkezi ízeltlábú állatokat nevezzük rovaroknak, amelyeket éppen ezért szokás volt hatlábúaknak (Hexapoda) nevezni. Alosztály: Elirovarok (Protura) Alosztály: Lábaspotrohúak (Diplura) Alosztály: Ugróvillások (Collembola) Alosztály: siszájszervek (Archeognatha) Alosztály: Pikkelyesek (Zygenthoma) Alosztály: Felsired rovarok (Pterygota) A rovarok osztályán belül ma alosztályokat különítünk el. Ezek egy része szárnyatlan, de a szárnyatlan alosztályok közül itt csak az Ugróvillásokat tárgyaljuk (Collembola), mert azoknak mezigazdasági nézipontból nagy jelentisége van, habár ezt ma a gyakorlatban még messze alábecsülik. A szárnyatlan rovarok közül az Elirovarok (Protura), Lábaspotrohúak (Diplura), siszájszervek (Archeognatha), Pikkelyesek (Zygenthoma) alosztályának viszont nincs mezigazdasági jelentisége.

52

A Felsirend rovarok (Petygota) alosztályának rendjei a szárnyas rovarok (Petygota). Ez a rovarok legváltozatosabb alosztálya, a mezigazdaságilag fontos rendek túlnyomó többsége ide tartozik. A szárnyas rovarrendek (Pterygota) többsége valóban rendelkezik szárnyakkal, de vannak egyes csoportok, amelyek speciális életmódjuk miatt elveszítették szárnyukat (pl. bolhák), vagy egyes alakjaik szárnyatlanok (pl. hangyák), holott törzsfejlidésileg olyan csoportokból származnak, amelyeknek (tehát iseiknek) eredetileg volt szárnyuk. A szárnyas rovarok alosztályát két csapatra osztjuk. A szárnyas rovarok nagy diverzitásukat repülési képességüknek köszönhetik, mert így a szárazföldeken sokkal hatékonyabban voltak képesek megtalálni és benépesíteni minden rendelkezésre álló élihelyet, mint azok asz állatok, amelyek csak mászni, vagy szaladni tudnak a földfelszínen. Ráadásul a földtörténet folyamán az elsi repüli gerinces állatok (a repüli sárkánygyíkok, tehát a repüli dinoszauruszok) megjelenéséig mintegy 150 millió éven át egyeduralkodók voltak a levegiben. Késibb ­ és napjainkban is ­ a madarakkal és kisebb részt a denevérekkel kell megosztaniuk a levegit, mint mozgásteret. Az sszárnyúak (Palaeoptera) szárnya nagy felület, gazdagon erezett, mert idiegység alatt csak kevés szárnycsapásra képesek. A test felemeléséhez ezért kell nagy szárnyfelület. Általában kitni maniverezik, a rovarok légi bajnokai közé tartoznak, de a nagy szárnyat nyugalmi állapotban nem képesek úgy elhelyezni, hogy ne növelje meg jelentisen testméretüket. Márpedig így a nagy szárnyak miatt szk helyekre nem férnek be, ezért számos eriforrás (táplálék, búvóhely) megközelíthetetlen számukra. Lárváik fejlidése a vízhez kötött, az imágók viszont a szárazföldön élnek. Fejlidésük fokozatos átalakulással történik, de lárváknak bizonyos, speciális lárvakori szervei vannak, amivel az imágók nem rendelkeznek. Ezt a fejlidési formát félátalakulásnak (hemimetamorfózis) nevezzük, ezt a lárvatípust pedig másodlagos (szekundér) lárvának. Az Újszárnyúak (Neoptera) gyorsabb szárnycsapásokra képesek, szárnyukat nyugalmi helyzetben képesek a potroh felületén elhelyezni, így az nem növeli testméretüket és így minden olyan eriforrás képesek hasznosítani, ami testméretük alapján megközelítheti. A szárny ebben már nem jelent korlátozón tényezit. Közöttök két sorozatot különítünk el. A Külsi szárnyúak (Exopterygota) kifejléssel alakulnak át lárvából imágóvá (epimorfózis). Ez azt jelenti, hogy a lárva nagyon hasonló az imágóhoz, csak kisebb, természetesen ivarszervei (annak kezdeményei) éretlenek és nincsen kifejlett szárnyuk sem, tehát nem repülnek (ez az u.n. elsidleges, azaz primér lárvatípus). A fejlettebb lárvastádiumokon (rendszerint 5 lárvafokozatuk van, s már a 3. stádiumtól kezdve) megjelennek a szárnyak kezdeményei, vagyis a szárnyak (a kezdemények) már kívülril látszanak a lárván. Erril kapták rendszertani nevüket. A szárnykezdeménnyel rendelkezi lárvákat rendszerint nimfának nevezik (nympha). A külsi szárnyúak esetében a lárvák és az imágók életmódja is teljesen azonos, ami hátrány, hiszen a lárvák és a kifejlettek lényegében konkurrensei egymásnak. A Belsi szárnyúak sorozatában (Endopterygota) ezt a nagy hátrányt sikerült kiküszöbölni. A lárvák és imágók testfelépítése és ezáltal rendszerint életmódjuk (pl. táplálék) is teljesen különbözi. A lárva egyáltalán nem hasonlít az imágóra (u.n. harmadlagos, azaz tercier lárva), s a lárva ill. imágó állapot közé beiktatódik egy átmeneti állapot (a bá, vagyis pupa), amelyben teljes átalakulással járó változások mennek végbe. Ez a fejlidésmenet a teljes átalakulás (holometamorfózis). A láreva és imágó eltéri életmódja a biotóp eriforrásainak sokkal hatékonyabb kihasználását teszti lehetivé, nem csoda, hogy a rovarok között az a legdiverzebb csoport. Azért nevezik belsi szárnyúaknak ezt a sorozatot, mert a szárnyak és számos más imágó kori szerv kezdeményei itt is megvannak a lárvában, csak éppen kívülril nem látszanak, hanem a lárva testén belül kisebb-nagyobb sejtcsoportokról van szó (belsi szerkezek), amelyekbil a báb állapot alatt fejlidnek ki a megfeleli imágó kori szervek.

53

Osztály: INSECTA ­ ROVAROK (= HEXAPODA) Alosztály: COLLEMBOLA - Ugróvillások Alosztály: PTERYGOTA - Felsi rend rovarok Csapat: Palaeoptera - sszárnyúak Rend: Odonata - Szitakötik Rend: Ephemeroptera - Kérészek Csapat: Neoptera - Újszárnyúak Sorozat: Exopterygota - Külsi szárnyúak Rend: Plecoptera - Álkérészek Rend: Isoptera - Termeszek Rend: Blattodea - Csótányok Rend: Dermaptera - Fülbemászók Rend: Mantodea - Fogólábúak Rend: Caelifera ­ Sáskák Rend: Ensifera ­ Tojócsöves egyenesszárnyúak (A fenti három azelitt egy rend volt: Orthoptera ­ Egyenesszárnyúak) Rend: Psocoptera - Fatetvek Rend: Phtiraptera - Tetvek Rend: Thysanoptera - Tripszek (Hólyagoslábúak) Rend: Heteroptera - Poloskák Rend: Auchenorrhyncha ­ Színkabócák (Kabócák) Rend: Stenorrhyncha ­ Növénytetvek (A fenti ketti azelitt egy rend volt: Homoptera ­ Kabócák) Sorozat: Endopterygota - Belsi szárnyúak Rend: Megaloptera - Vizi fátyolkák Rend: Rhaphidioptera - Tevenyakú fátyolkák Rend: Planipennia - Recés fátyolkák (Síkszárnyúak) (A fenti három azelitt egy rend volt: Neuroptera Recésszárnyúak) Rend: Coleoptera - Bogarak Rend: Strepsiptera - Legyeziszárnyúak Rend: Trichoptera - Tegzesek Rend: Lepidoptera - Lepkék Rend: Mecoptera - Csirös rovarok Rend: Hymenoptera - Hártyásszárnyúak Rend: Diptera - Kétszárnyúak Rend: Siphanoptera - Bolhák Ugróvillások alosztálya (Collembola) Néhány milliméteres állatok. Fejükön rövid, négy íz csáp és a fejtokba visszahúzott rágó (ritkán szúró-szívó) szájszerv található. Elsidlegesen szárnyatlanok. Potrohuk mindössze hat szelvénybil áll. A harmadik szelvényen akasztó nev képzidmény van, amibe a negyedik szelvényril elire hajló ugróvilla kapcsolható. Ilyen állapotban az ugróvilla a has alá simul, és olyan állapotban van, mint egy felhúzott rugó. Ha az állatot megzavarják, az akasztó elengedi az ugróvillát és a test elirepattan. Trachearendszerük hiányzik vagy erisen redukálódott. Hiányoznak a Malpighi-edények is. Helyettük az elsi ajaki mirigy lát el kiválasztási funkciót a hasi tömlivel és a zsírmirigyekkel együtt. Gyakran vakok, vagy legfeljebb 8 szem laza halmaza alkotja a szemet a fej két oldalán. Az imágók is vedlenek. A talajban éli fajok fehérek, míg a talaj felszínén találhatók sárga, barna, fekete színek. Vegyes táplákozásúak, növényeket, avart, algát, baktériumokat, de mindenekelitt gombahifákat esznek. Igen nagy

54

egyedszámban fordulnak eli, mezigazdasági területek talajában 2-3000 db/m2is van. Általában hasznosak, mert segítik a szerves anyagok lebontását, a tápanyagok mineralizációját. Néhány fajuk (pl. Onychiurus fimatus) kártevi is lehet. Fülbemászók rendje (Dermaptera) Testhosszuk 0,5-5 cm közötti. A fej elire áll (prognath), jól mozgatható, hosszú, fonalas csápokat, két nagy összetett szemet és rágó szájszervet visel. A pontszemek hiányoznak. Az elsi pár szárny kicsi, pikkelyhez hasonló, birszer képzidmény. Az erek szinte teljesen hiányoznak róla. A hátsó szárnyak nagyok, hártyásak. Nyugalomban többszörösen összehajtva az elsi szárnyak alatt helyezkednek el. A lábak viszonylag rövid járólábak. A potroh végén a fajokra jellemzi alakú, hatalmas, fogószer fartoldalékok (cerci) találhatók. Ezekkel bontják ki, illetve hajtják össze hártyás szárnyaikat, de a fartoldalékok a táplálék megragadására is alkalmasak. Tojásaikat a talajban kis gödörbe rakják, ahol a nistény irzi azokat. Rejtett életmódú, meleget és nedvességet kedveli állatok. A talaj felszínén, repedésekben, a fák kérge alatt találhatók, általában éjszaka aktívak. Vegyes táplálkozásúak, éli és elhalt szerves anyagokkal egyaránt táplálkoznak, táplálkoznak éli állatokkal (rovarok), de gyümölcsöket, virágokat, növényi részeket is fogyasztanak. Kimutatták, hogy gyomortartalmukban fiként állati eredet táplálék található, ezért más rovarok pusztításával alapvetien hasznosak. Kertészetekben, üvegházakban néha tömegesen lépnek fel, ekkor nagyritkán kártevik lehetnek. Mindenfelé elterjedt, nagyon közönséges, közismert faj a közönséges fülbemászó (Forficula auricularia). Csótányok rendje (Blattodea) Ovális, hát-hasi irányban eriteljesen lapított testük 0,2-10 cm hosszú. Mozgatható fejük aránylag kicsi. Csápjaik igen hosszúak, fonalasak, a rejtett, éjszakai életmódhoz szükséges tapogató funkcióhoz alkalmazkodtak. Az elsi torszelvény hátlemeze lapos, széles, jellegzetes formájú eliháttá alakult, ami többé-kevésbé a fejet is befedi. Lábaik eris futólábak, gyors mozgású állatok. Két pár szárnyuk közül az elülsi birszer, a második hártyás, nyugalomban a potrohon fekszenek. A nistények szárnya visszafejlidhet. A potroh végén jellegzetes, rövid, ízelt farcsuták, a hímeken ezen túl még faroktoldalékok is láthatók. Rágó szájszervvel rendelkeznek. Vegyes táplálkozásúak, növényeket, állatokat, szerves maradványokat egyaránt elfogyasztanak. Képesek nehezen bontható anyagok emésztésére is (szaru, cellulóz, keratin stb.), elsisorban endoszimbionta baktériumok és egysejtek segítségével. Körükben gyakori a kannibalizmus is Tojásaikat jellegzetes alakú kitintokban helyezik el. Néhány fajuk kiválóan alkalmazkodott az emberi környezethez. Kártételük, hogy megrágják, maradványaikkal szennyezik az élelmiszereket, és kórokozókat terjeszthetnek. Az emberek közelében éli legismertebb hazai faj a közönséges csótány (Blatta orientalis). A német csótány (Blatella germanica) fileg élelmiszereket rág meg. Lakótelepeken gyakori. A csótányok kórokozó baktériumokat, férgek petéit terjeszthetik, ezért közegészségügyi jelentiségük is van. Lakótelepeke, régi bérházakban, sütödékben, zöldségboltokban, kórházakban is elterjedtek. Az Orthoptera elnevezés értelmezése. Azelitt két, ma külön rendként elismert csoportot (Caelifera, Ensifera) Othoptera néven egysége rendként kezeltek, mert több közös tulajdonságuk is van. Jellemzi rájuk, hogy fejükön nagy összetett szemek, eris rágó szájszervek találhatók. Elitoruk nagy, oldalról és felülril nyeregszeren alakult, egységes kitinlemez veszi körbe. Az 1. és 2. pár láb egyszer járóláb, a harmadik pár viszont több-kevésbé eris ugrólábbá módosult.. Az elülsi szárnyak pergamenszerek, a hátulsók hártyásak, mindketti gazdagon erezett. A szárnyak az ugrásokban is segítenek, néha redukálódhatnak is. A potroh végén egy pár fartoldalék van. A

55

peték lerakása után a nistények rendszerint elpusztulnak. Gyakorta képesek hangokat adni (ciripelni) és hallószervük is van. A ciripelés a párválasztás fontos eszköze. Elsisorban növényeket esznek, de vannak vegyes táplálkozású fajok is. Újabban külön rendként tárgyalják a sáskákat (Caelifera), valamint a tojócsöves egyenesszárnyúakat (Ensifera). Sáskák rendje (Caelifera) Testük kétoldalról kissé összenyomott. Csápjaik rövidek, nem haladják meg a test hosszának felét, legfeljebb 30 ízbil állnak. A nistények tojókészüléke rövid, külsi ivarszerveikkel lyukat fúrnak a talajba, így rakják le petéiket. Számos faj képes a színezetét megváltoztatni, így alkalmazkodik a háttér mintázatához. Hangot úgy adnak, hogy az ugróláb combjának belsi felén található kitincsap sort hozzádörzsölik a nyugalomban fekvi elülsi szárny kiemelkedi eréhez. A nistények hangadó szerve gyengében fejlett, mint a hímeké. Számos faj szárnya redukálódott. Tümpanális hallószervük az elsi potrohszelvény két oldalán található. Jellemzi rájuk, hogy ugyanazon faj magányosan éli alakjai (a szoliter egyedek) morfológiai, fiziológiai és ökológiai szempontok szerint is eltérnek a csoportosan éli alakoktól (gregaria forma). Általában mezik rétek, legelik, tisztások lakói. Jellegzetesen növényevi állatok. Néha tömegesen lépnek fel és szántóföldi növényeket is károsíthatnak. A rövidnyakú sáska (Dociostaurus brevicollis) és a marokkói sáska (Dociostaurus maroccanus) faj hajlamos a tömeges elszaporodásra (gradáció). Megemlítendi a vándorsáska (Locusta migratoria), ami nálunk ritkaságnak számít, de Afrikában, a Szaharától délre rendszeresen elképzelhetetlenül nagy tömegben elszaporodik, s országnyi területeken minden zöld növényzetet elpusztítva, elképesztien nagy károkat okoz. Vándorlásakor az egyedek milliárdjai együtt mozognak, s a hatalmas sáska rajok szinte elsötétítik a Napot. Tojócsöves egyenesszárnyúak rendje (Ensifera) A tojócsöves egyenesszárnyúak két nagy csoportját a szöcskék (Tettigoniidae) és a tücskök (Gryllidae) családja alkotja. Jellemzi, hogy csápjuk igen hosszú, rendszerint jelentisen túllépi a potroh végét. A nistények tojócsöve fejlett, hosszú, egyenes, vékony vagy rövid, tömzsi, eris. A hímek hangadó szervei az elülsi pár szárnyon találhatók. Ahogy a két szárny lapjával egymáson fekszik, az alul levi szárnyról kiemelkedi kitinlemez sort dörzsölik a felsi szárny egyik vastag eréhez és így keltenek hangot. A legtöbb esetben csak a hímek rendelkeznek hangadó szervvel. Tümpanális hallószervük az elsi lábpár lábszárának két oldalán található. Általában vegyes táplálkozású állatok, ritkábban csak növényevik vagy csak ragadozók. Kertészetekben gyakori kártevi a lótücsök (Gryllotalpa gryllotalpa). Nem annyira rágásával okoz kárt (mivel sok gerinctelen állatot is eszik), mint azzal, hogy járatokat ás a talajban és ezzel a palántákat kitúrja. Füves területeken mindenfelé közönséges a vegyes táplálkozású mezei tücsök (Gryllus campestris). Nagy test, három-négy centiméteres faj a zöld lombszöcske (Tettigonia viridissima). Ragadozó állat, növényt ritkán fogyaszt. Tetvek rendje (Phthiraptera) Rendszerint egy milliméternél kisebb vagy néhány milliméteres állatok. Kivétel nélkül magasabb rend állatok külsi élisködii (ektoparaziták). Testük hát-hasi irányban eriteljesen lapított, kerekded vagy hosszúkás alakú. Kutikulájuk eris, kemény, mirigyekben szegény képzidmény. Csápjaik rövidek, legfeljebb 5 ízbil állnak. Szájszerveik rágó vagy szúró-szívó típusúak. Szemeik gyengén fejlettek, néha hiányoznak. Lábaik igen erisek, izmosak, számos kitintüskével és széles, hajlott karommal ellátottak. Szárnyaik hiányoznak (másodlagosan szárnyatlan állatok). Tojásaikat (serke) a gazdaállatok tollára vagy szirére ragasztják. Eriteljesen kötidnek a gazdafajhoz. Egész életüket ugyanazon a gazdán töltik. Néha megfigyelheti, hogy ezen belül meghatározott testtájakon élnek. Kizárólag madarakon vagy emlisökön találhatók. A rágó szájszervek a toll- és szirtetvek, a szúró-szívó szájszervek a

56

vérszívó tervek (ezeket régebben két külön rendként ismerték el). Fertizéseket is terjesztenek.. Házi madarainkon gyakran megtalálható a közönséges tyúktet (Menopon gallinae). A tollkezdemények rágásával okoz kárt. Vérszívók közül sertéseken gyakori a disznótet (Haematopinus suis), az embereken két faj, a ruhatet (Pediculus humanus) és a lapostet (Phthirus pubis) élhet, vírusokat és baktériumokat is terjesztenek. Tripszek rendje (Thysanoptera) Egy-két milliméteres rovarok. Kis fejükril rövid csápok irányulnak elire. Összetett szemeik mellett rendszerint három pontszem is található. Szúró-szívó szájszervük aszimmetrikus, három szúrósertét tartalmaz. A két pár, egyforma szárny igen jellegzetes felépítés, karcsú, megnyúlt képletek, erisen redukálódott, de jellegzetes lefutású erezettel. A szárnyak széléril hosszú kitinszirök indulnak ki, ezek megnövelik a repülifelületet. Jól repülnek, néha nagy csapataik láthatók a levegiben.. A lárvák posztembrionális fejlidése során eliször két lárvastádium, majd egy elinimfa stádium, végül egy vagy két nimfa stádium figyelheti meg. A nimfastádiumú állatok nyugalomban vannak, akár több hónapig is. Ez a fejlidési forma a holometamorfózis egy sajátos változata. Körükben szznemzés is elifordul. A tripszek nagy része növényevi és közöttük sok faj komoly, mezigazdasági kártevi. Termesztett növényeinken néha nagy tömegben jelennek meg. Ekkor szívásukkal károsítják a növényeket. Egyes fajok sokféle tápnövényt fogyasztanak, mások tápnövényköre viszont specializált. Ugyanakkor egyes csoportok ragadozó életmódot folytatnak, ezért hasznosak. A növényfogyasztó tripszek jellegzetes kártétele az is, hogy vírusokat és baktériumokat is átvisznek egyik növényril a másikra (vektorok). Sok tápnövény faj a dohánytripsz (Thrips tabaci), fiként a dohányt, hagymát, uborkát és néhány dísznövényt károsítja. Gyakori kártevi a búzatripsz (Haplothrips tritici) is. A hazánkban behurcolt közönséges tripsz (Frankliniella intonsa) polifág növénykárosító, világszerte százötven növény virágjában találták meg, nálunk zár termeszti berendezésekben súlyos kártevinek számít. A ragadozó tripszek elsisorban növényevi (kártevi) tripsz fajokat esznek, vagy levéltetvekkel, atkákkal, rovar tojásokkal táplálkoznak, de kannibalizmus is elifordul. Gyakran károsítanak üvegházakban. Fontos ragadozó fajok a Alelothrips, Scolothrips fajok és egyes Haplothrips fajok is, többnyire obligát, más fajok viszont fakultatív ragadozók. Poloskák rendje (Heteroptera) A hazai fajok testnagysága néhány millimétertil 2 centiméterig terjed, de más kontinenseken vannak 10 centiméternél nagyok is. Többnyire ovális, felülril kissé lapított állatok. Kicsi, háromszög alakú fejük szorosan illeszkedik a torhoz. Csápjuk fonalas, általában csak 4 ízbil áll. Szájszervüket szúró-szívó típusú, amit szipókának nevezünk. Ez nyugalmi állapotban a test hasi oldalához simul. Nem túl nagy összetett szemek ülnek a fej két oldalán, a fejtetin pedig legtöbbször két pontszem. Az elsi torszelvény hátlemeze (az elihát) eriteljesen fejlett. Mögötte kisebb, néha nagyobb középtorhoz tartozó, háromszög alakú lemez, pajzsocska található. A lábak járólábak. Az elülsi pár szárny jellegzetes félfedi, mert nagyobbik (tövi) része birszeren kemény, ami végsi harmadán hártyában végzidik. A második pár hártyás szárny erezete erisen redukálódott. A teljes szárnyú alakok ellett rövid szárnyú formák is vannak (amelyek nem tudnak repülni? Léteznek szárnyatlan csoportok is. Táplálékukat elsisorban növényi nedvek képezik, de vannak ragadozó és vérszívó fajok is. Gyakori a bzmirigy, ennek váladékával riasztják el vagy tartják távol az ellenséget. A lárvák bzmirigye a 3.-5. potrohszelvény hátoldalán, az imágóké az utótor két oldalán nyílik a külvilágra. Számos faj hangadásra is képes. Általában öt, igen ritkán csak négy lárvastádiumuk van.

57

Pajzsos poloskák családja (Scutelleridae). Viszonylag nagy, domború test, nehézkes mozgású állatok. Pajzsuk igen nagy, szinte az egész potrohot befedi, csupán a potroh szélén körbefutó, széles kitinlemezekbil álló oldalszegély marad szabadon. A gabonatermesztés elterjedésével párhuzamosan terjedtek el a gabonapoloskák (Eurygaster spp.) és váltak jelentis kártevikké. Címeres poloskák családja (Pentatomidae). Közepes méret, ovális, megnyúlt test poloskák. Pajzsocskájuk elég nagy, a potroh felét is meghaladhatja. Gyakran szép, élénk csillogó színekkel tarkítottak. Tojásaik hordó alakúak, rendszerint jellegzetes mintázattal díszesek. Legtöbb fajuk növényevi, de néhány ragadozó faj is található ebben a családban. A közönséges szipolypoloska (Aelia acuminata) gabona kártevi. A bogyómászópoloska (Dolycoris baccarum) az egyik leggyakoribb poloskafajunk. Sokféle növényen megél, elsisorban az éretlen magvakat és terméseket fogyasztja. A bencepoloska (Rhaphigaster nebulosa) igen elterjedt, közismert faj, isszel a lakásokba, kollégiumokba is behúzódik. Gyakori kártevi a káposztapoloska (Eurydema ventrale) és a paréjpoloska (Eurydema oleraceum). A káposztapoloskát (Eurydema ventrale) egyes szakkönyvekben még ma is összekeverik a díszes poloskával (Eurydema ornatum), ami nála kisebb és káposztaféken ritkábban fordul eli. A ragadozó fajok közül jelentis a vörhelyes címeres poloska (Arma custos), ami az amerikai fehér szövilepke (Hyphantria cunea) jelentis pusztítójaként vált nevezetessé. Karimás poloskák családja (Coreidae). Változatos testnagyságú poloskák. Fejük négyszögletes. Jellemzijük, hogy a potroh szélsi területei ellaposodnak, az oldalszegély feltnien széles, a szárnyak alól kiálló. A közönséges karimás poloska (Coreus marginatus) elsisorban a nedvesebb erdiszéli területeken, nitrofil növényekben gazdag élihelyeken gyakori, nagyon közönséges faj. Verikölti poloskák családja (Pyrrhocoridae). Testük lapított, feji irányban megnyúl, ovális. Pontszemeik nincsenek. Rendszerint rövid szárnyúak. Növényevik, magvakat, terméseket szívogatnak. Ide tartozik a legismertebb hazai poloskafaj, a fekete-piros mintázatú vérikölti bodobács (Pyrrhocoris apterus). Napsütötte helyeken hatalmas tömegekben található. A magasabb hegyvidékeket kivéve mindenütt rendkívül közönséges. Csipkéspoloskák családja (Tingitidae). Az elihát és az elsi pár szárny jellegzetes mintázatáról kapták nevüket, ezeken a területeken ugyanis kiemelkedi kitinlécek és szárnyerek különleges, csipkéhez hasonló képleteket hoznak létre. Hazánkban a hetvenes években találták meg eliször az észak amerikai származású platánfa csipkéspoloskát (Corythucha ciliata). Azóta platánfáinak legjelentisebb kártevijévé lett Vérszívópoloskák családja (Cimicidae). Erisen lapított test poloskák. Jellegzetes szagúak, bzmirigyük nyitott. Az elsi szárnypárjuk alig észreveheti, pikkelyszer, jelentisen redukálódott a második pár szárny pedig hiányzik, ezért a potroh szelvényezettsége jól látható. Röpképtelenek. Közismert vérszívó fajok tartoznak közéjük, legismertebb az ágyi poloska (Cimex lectularius). Tolvajpoloskák családja (Nabidae). Megnyúlt test, közepesnél kisebb méret poloskák. Szipókájuk eriteljes, mert minden ide tartozó faj ragadozó. Nem válogatnak, minden náluk kisebb test rovart (levéltetvek, kisebb lepkeheryók, rovartojások, stb.) megtámadnak és. kiszívogatnak. Szántóföldeken nagyon közönségesek a tolvajpoloska fajok (Nabis spp.), amelyek elkülönítése csak az ivarszervek kitines struktúráinak vizsgálatával lehetséges. Mezigazdasági jelentiségket ma még nem ismerték fel kellien, sok szakkönyv meg sem említi iket, holott szántóföldeken a leggyakoribb rovarpusztító ragadozók közé tartoznak. Mezei poloskák családja (Miridae). Fajokban gazdag, változatos szín és mintázatú család. Zömök és megnyúlt test állatok egyaránt elifordulnak közöttük. Csápjuk a legtöbb poloskáénál hosszabb. Szájszervük is megnyúlt. Az elsi szárnyakon jellegzetes, háromszög

58

alakú függelék látható. Életmódjuk igen változatos, legtöbbjük növényevi, de sok ragadozó faj is van köztük. Mezigazdasági nézipontból a növényevi fajok fontosabbak, mert közülük több jelentis kártevi. A lucernapoloska (Adelphocoris lineolatus) fileg éveli pillangósok (fiként a lucerna) bimbó és virág kártevije. Szívogatása miatt elpusztulnak és lehullanak a bimbók és a virágok, felkopaszodik a virágzati tengely, s alig lesz magtermés. A molyhos mezei poloska (Lygus rugulipennis) testét meglehetisen sr szirzet borítja. Legközönségesebb hazai poloska fajunk. Elsisorban a meleg, száraz terülteken szaporodik el igen nagy mértékben, károsít gabonában, pillangós magtermesztésben, zöldségfélék magtermeszti tábláin, napraforgó tányérokon. Virágpoloskák családja (Anthocoridae). Kicsi vagy igen kicsi testméret poloskák. Alakjuk hasonlít a mezei poloskákéra. Ragadozó állatok, legfiképpen levéltetvek, kisebb rész rovartojások, tripszek, a kisebb fajok ezen felül még atkák pusztításával hajtanak hasznot. Gyümölcsöseinkben a nagyobb termet Anthocoris fajok, szántóföldeken a kis termet Orius niger gyakori ill. nagyon közönséges. Az Orius mintutus közepes testalkatú, fás termet és lágyszárú növényállományokban is gyakori. Zsákmányállat hiányában az imágók átmenetileg virágpor szívogatásával is képesek fenntartani magukat Színkabócák rendje (Auchenorrhyncha) Fejük gyengén mozgatható és kúpszeren elirenyúlik. Igen rövid, csápjuk második ízéril vékony, hosszú fonal (végostor) indul ki. Szájszervük felépítése alapvetien olyan, mint a poloskáké, szúró-szívó szájszerv, ami a fej alsó részén ered és hátrafelé irányul. Ennek következtében a poloskák és a kabócák rendjét, továbbá a következi, növénytetveket régebben egy rendbe sorolták be, Szipókás rovarok (Rhynchota) néven. Összetett szemeik közepes nagyságúak, rendszerint két vagy három pontszemük is van. A fejlett középtor elülsi szegélyét az elihát rendszerint befedi. Mindkét pár szárnyuk hártyás, néha szépen színezett, nyugalmi állapotban a testet házteti formában borítja. A kabócák egyes csoportjaiban a lábak nem különösebben eris járólábak, más csoportokban viszont ugrólábbá alakultak, s így méretükhöz képest hatalmas ugrásokra képesek. A nistények tojócsivel rendelkeznek. Lárva korban legtöbbször négy fejlidési stádiumon mennek keresztül, ami néha igen hosszú ideig, évekig is eltarthat, de sok faj évente két nemzedéket is nevel. Jellegzetességük, hogy a hímek a potrohukban levi hatalmas hanghólyagon feszüli kitinhártya rezgetésével hangot adnak. Mind a hímek, mind a nistények rendelkeznek hallószervvel. Mindenféle virágos növényen élhetnek, azokat szívogatják. Szívogatásukkal károsítják a növények sejtjeit, továbbá vírusokkal is fertizhetik azokat. Énekeskabócák családja (Cicadidae). Legnagyobb test, 1-4 centiméteres kabócafajok tartoznak ebbe a családba. A hímek úgy adnak hangot, hogy az elsi potrohszelvényen található dobhártyát speciális izmaikkal rezgésbe hozzák. A hangot a dobhártya alatt található dobüreg jelentisen felerisíti, ezért énekük eris, messze hangzó. Nappal énekelnek. A nistények némák. Lárváik általában több évig, egyes fajoknál egy évig a talajban fejlidnek. A majdnem négy centiméteres óriás énekeskabóca (Tibicina haematodes) az ország melegebb területein fordul eli. A Földközi tenger környékén (és az Adria partjai mentén) e család fajai adják napsütéses nappalokon a jellegzetes kabóca zenét. Sarkantyúskabócák családja (Delphacidae). Néhány milliméteres, kerekded állatok. Nevüket onnan kapták, hogy a harmadik pár láb lábszárainak végéhez két eris, mozgatható kúpszer vagy lapos kitintövis csatlakozik. Gyakori körükben a rövidszárnyúság, amikor a szárny csak a test közepéig ér. A réti sarkantyúskabóca (Laodelphax striatellus) gyakori az egész országban, a melegebb területeken. Fileg a kalászos növényeket károsítja, de lucernásokban is elifordul. Tajtékoskabócák családja (Cercopidae). Szépen színezett, tarka fajok tartoznak ide. Lárváik habos fészekben (,,kakukknyál") fejlidnek, melyet növények szárához, leveléhez

59

ragasztanak. A vérpettyes kabóca (Cercopis sanguinolenta) feltni, fekete, vörös foltos egyedei elifordulnak a legtöbb élihelyen elsisorban a füveket és lágy szárú növényeket szívogatják. A változó tajtékoskabóca (Philaenus spumarius) mindenütt gyakori. Mivel táplálékában nem válogatós, polifág faj, sokféle termesztett növény kártevije lehet. Mezeikabócák családja (Cicadellidae). Kicsi, zöldes, barnás állatok tartoznak ide. Leginkább száraz élihelyen, réteken, legelikön lépnek fel tömegesen. A törpe gabonakabóca (Macrosteles laevis) különféle gabonanövények kártevije, de károsíthatja a burgonyát, a cukorrépát és a pillangós növényeket is. Igen fontos kátétele, hogy szívogatásával növények a mikoplazma kórokozóit terjeszti. A vírusterjesztés miatt jelentis kártevi az országban mindenütt elterjedt változó törpekabóca (Euscelis incisus) is. Növénytetvek rendje (Sternorrchyncha). Néhány milliméteres, törékeny test, puha kültakaróval borított rovarok. Szájszervük ugyanolyan szúró-szívó típus, mint a poloskáké, töve néha egészen az elitorra, a két csípi közé tolódott. Kivétel nélkül mind növényevik, szívogatásukkal sok termesztett növényen komoly károkat okoznak. A növénytetvek alacsony nitrogéntartalmú növényi nedveket szívogatnak. Azért, hogy szervezetük nitrogénigényét biztosítsák, igen sok táplálékot fogyasztanak. Kivonják belile az aminosavakat, és nagy mennyiség édes ürüléket (mézharmat) bocsátanak ki. Ezt más állatok, rendszerint a hangyák, darazsak nyalogatják. Cserébe a hangyák védelmet nyújtanak a tetveknek ragadozóik ellen. Jellemzi a gyakran gazdacserével is egybekötött nemzedékváltakozás és a szznemzés (partenogenezis). Kedvezi idijárás esetén (meleg, párás idi) hatalmas tömegekben jelennek meg. Különösen a pajzstetvek körében jelentis az ivari dimorfizmus. Táplálkozási módjukból következien sok mezigazdasági kártevi van közöttük, s számos növényi kórokozó vírust, mikoplazmát is terjesztenek. Szántföldön, gyümölcsösben, kertészetekben, üvegházakban egyaránt védekezni kell ellenük. Levéltetvek alrendje (Aphidina). Testalakjuk zömök, kerekded. A csápok vékonyak, aránylag hosszúak. Összet