Descartes - Értekezés a módszerről

Országok listájaHungaryNyugat-Magyarországi EgyetemBölcsészettudományi KarMagyarFilozófiaJegyzetekDescartes - Értekezés a módszerről

René Descartes
Értekezés a módszerrQl
Értekezés az értelem helyes használatának
s a tudományos igazságok kutatásának módszerérQl
Fordította: Zemplén Jolán

Ha ez az értekezés egyhuzamban való elolvasásra nagyon hosszúnak tetszik, hat részre osztható. Az elsQ részben különbözQ, az egyes tudományokra vonatkozó elmélkedéseket találhatni; a másodikban a szerzQ által keresett módszer fQbb szabályait; a harmadikban az erkölcstan néhány fQ szabályát, melyeket a szerzQ e módszerbQl levont; a negyedikben azokat az okokat, melyekkel Isten s az emberi lélek létét bizonyítja, melyek az Q metafizikájának alapját teszik; az ötödikben ama fizikai kérdések rendjét, melyeket a szerzQ kutatott, különösen a szív mozgásának s más orvostani nehezebb dolgoknak magyarázatát; továbbá a mi lelkünk s az állatok lelke közti különbséget; az utolsóban pedig, hogy nézete szerint mi kívántatik ahhoz, hogy a természet kutatásában messzibbre haladjunk, mint eddigelé haladtunk, s hogy mi bírta a szerzQt arra, hogy írjon.

ElsQ rész
Nincsen semmi, ami igazságosabban van elosztva az emberek között, mint a józan ész; mert mindenki azt hiszi, jutott neki belQle; többet, mint amennyi van, még azok sem igen szoktak maguknak kívánni, kiket minden más dologban csak igen nehéz kielégíteni. S nem valószínq, hogy ebben mindenki téved; ez inkább amellett bizonyít, hogy az, amit józan észnek, értelemnek nevezünk, ti. a helyes ítélet, az igazságnak a tévedéstQl való megkülönböztetésének képessége, egyenlQ mértékben van meg minden emberben; hogy tehát véleményeink nem azért különböznek, mert egyikünk okosabb a másiknál, hanem mert különbözQ utakon jár az eszünk, s nem ugyanazt a dolgot nézi. Nem elég ugyanis, hogy valakinek jó esze legyen; a fQ dolog az, hogy jól alkalmazza. A legnagyobb lélek csakúgy képes a legnagyobb vétkekre, mint a legnagyobb erényekre; s akik lassan mennek, de mindig az egyenes úton maradnak, sokkal tovább érhetnek, mint akik szaladnak, s az egyenes útról letérnek.
Ami engem illet, sohasem hittem magamról, hogy az én elmém bármiben is tökéletesebb más közönséges emberénél; sQt sokszor kívántam, bár volna fölfogásom oly gyors, képzeletem oly tiszta s határozott, emlékezetem oly bQ vagy oly készséges, mint sok más emberé. Pedig ezek azok a tulajdonságok, melyekben az elme tökéletesbedhetik; mert az értelem, az ész, mint amely egyedül teszi az embert emberré, s különbözteti meg az állattól, véleményem szerint egészen van meg mindenkiben; ebben a filozófusok általános nézetén vagyok, hogy nagyobb vagy kisebb mértékben csak az úgynevezett akcidenciák, a mellékes tulajdonságok fordulhatnak elQ az emberben, nem pedig ugyanazon faj egyedeinek lényege, formája.
De azt ki merem mondani, hogy véleményem szerint szerencsésen jártam, amennyiben már ifjúkorom óta bizonyos elmélkedésekre s vezérgondolatokra jutottam, melyekbQl oly módszert alkottam magamnak, hogy segítségével fokozatosan növelhetem ismereteimet, s lassan-lassan azon legmagasabb pontig vihetem, melyet középszerq eszemnél s életem rövidségénél fogva elérnem adatott. Máris oly gyümölcsöket termett nekem ez a módszer, hogy rendkívül meg vagyok elégedve az igazság kutatásában eddig elért eredményeimmel; pedig én, ha magamról van szó, inkább bizalmatlan vagyok, semhogy elbíznám magamat; s az emberek különbözQ cselekedeteit s vállalkozásait a filozófus szemével nézvén, alig találtam egyet, melyet haszontalannak s hiábavalónak ne tartanék. A jövQre nézve pedig reményeim olyanok, hogy ha emberi, tisztán emberi foglalkozások között csak egy is van, mely igazán jó és fontos, akkor azt hiszem, az a foglalkozás az, melyet én választottam.
Meglehet, hogy tévedek, s hogy amit én aranynak és gyémántnak nézek, csak réz s üveg. Tudom, hogy mennyire csalódhatunk abban, ami saját személyünket illeti, hogy még barátaink ítéleteit is, ha kedvezQk ránk nézve, gyanúval kell fogadnunk. De örömest fogok ebben az értekezésemben rámutatni azokra az utakra, melyeken jártam; mintegy képben tüntetem föl életemet, hogy mindenki ítélhessen fölötte; s a tudomásomra jutott ítéletekbQl is tanulni fogok: új módom lesz a tanulásra azok mellett, melyekkel rendesen élek.
Nem szándékozom tehát itt oly módszert tanítani, melyet mindenkinek követnie kell, hogy helyesen bánjék eszével; csak meg akarom mutatni, miképpen bántam a magaméval. Akik utasítások osztogatására vállalkoznak, minden bizonnyal eszesebbeknek tartják magukat azoknál, kiknek utasításokat adnak; ha azután a legcsekélyebb dologban tévednek, megrovásra méltók. Minthogy azonban én e könyvben csak történetet, vagy ha úgy tetszik, csak mesét mondok el, oly mesét, melyben néhány követésre méltó példa mellett talán lesz olyan is, melyet jó lesz nem követni, remélem, hogy könyvem némelyiknek hasznára lesz, anélkül, hogy bárkinek is ártana, s hogy nyíltságomat mindenki szívesen fogja venni. Gyermekkorom óta a tudományokra oktattak; s minthogy elhitették velem, hogy a tudományok segítségével mindenrQl, mi az életben hasznos, tiszta, biztos ismereteket szerezhetünk, rendkívül óhajtottam velük megismerkedni. De mihelyt bevégeztem azt az egész tanfolyamot, melynek befejeztével az embert a tudósok sorába szokták fölvenni, egészen megváltozott a véleményem. Mert annyi kétségbe s tévedésbe bonyolódva találtam magamat, hogy egyéb hasznát se láttam egész tanulásomnak, mint azt, hogy mind jobban tudatlanságom derült föl elQttem. Pedig Európa egyik leghíresebb iskoláját jártam, s ha egyáltalán valahol, itt kellett volna tudós emberekre találnom. Tanultam is ott mindent, amit a többiek tanultak; sQt, be sem érvén azokkal a tudományokkal, amikre tanítottak bennünket, átolvastam a legérdekesebbeknek s legritkábbaknak elismert tudományokról szóló könyveket, ahányat csak kézhez keríthettem. Azonfölül tudtam, hogy miképpen ítéltek felQlem mások; láttam, hogy nem becsültek kevesebbre tanulótársaimnál, pedig azok között olyanok voltak, kiket tanítóink utódjainak jelöltek ki. Végre a mi századunk is éppoly virágzónak s tehetséges emberekben éppoly gazdagnak tetszett elQttem, mint bármely megelQzQ. Mindez arra bátorított engem, hogy magamról ítéljem meg a többieket, s arra a meggyQzQdésre jussak, hogy egyáltalán nem létezik a világon oly tudomány, amilyennel azelQtt biztattak volt engemet.
Azért mégis megbecsültem ám a gyakorlatokat, melyekkel az iskolában foglalkoznak. Tudtam, hogy a nyelvek, melyekre ott tanítanak, szükségesek a régi könyvek megértéséhez; hogy a mesék kedvessége ébresztQleg hat elménkre; hogy a történelem emlékezetes tettei emelik lelkünket, s ha óvatosan olvassuk, kimqvelik ítélQerQnket; hogy minden jó könyv olvasása olyan, mintha elmúlt századok legderekabb embereivel, kik e mqveket írták, beszédbe ereszkednénk, mégpedig válogatott beszédbe, mert csak legjobb gondolataikat közlik velünk; hogy az ékesszólásnak páratlan ereje s szépsége van; hogy a költészetben elragadó báj s édesség rejlik; hogy a matematikának rendkívül finom ötletei vannak, amelyek kielégíthetik a kíváncsiakat, megkönnyítik a mesterségeket, s kevesbítik az emberek munkáját; hogy a könyvek, melyek az erkölcsökrQl szólnak, sok hasznos tanítást s erényre való buzdítást tartalmaznak; hogy a teológia arra tanít bennünket, miképpen érdemeljük meg a mennyországot; hogy a filozófia módot nyújt az embernek, hogy mindenrQl valószínqt mondhasson, s megcsudáltassa magát a kevésbé tudósok által; hogy a jog, az orvostan, s a többi tudományok hírt s gazdagságot szereznek a velük foglalkozóknak, s végre tudtam, hogy jó, ha valamennyit megvizsgáltuk, a legképtelenebbeket s legtévesebbeket is, már csak avégett is, hogy igazi értékük szerint megítélhessük Qket, és a csalódástól Qrizkedhessünk.
De végre is úgy láttam, hogy elég idQt fordítottam a régi nyelvre, eleget a régi könyvek olvasására, a régi történetre, a régi mesékre. Mert a múlt embereivel társalogni majdnem olyan, mintha utaznánk. Jó, ha valamit tudunk a különbözQ népek szokásaiból, hogy jelesebben ítélhessünk azután a magunkéiról, s ne gondoljuk, mint azok, kik semmit sem láttak, hogy ami a nálunk divatossal ellenkezik, nevetséges s észellenes. De ha az ember nagyon is sokat utazik, idegenné válik saját hazájában; s ha nagyon is kíváncsi megtudni, mit csináltak az emberek múlt századokban, megesik rajta, hogy nem tudja, mit csinálnak manapság. Azonfölül a mesék sok olyat tüntetnek föl lehetségesnek, mi nem az; de még a történet is, ha mégoly hq is, vagy megváltoztatja s növeli az elmondott dolgok értékét, hogy méltóbbakká tegye Qket az elolvasásra, vagy ha ezt nem teszi is, legalább kihagyja az aljasabb s kevésbé dicsQ körülményeket, minek következtében a többi nem olyannak tqnik föl, amilyen, s az, aki a belQle vett példák után indul, könnyen regényhQseinek túlzásaira vetemedik, s oly célokat tqz maga elé, melyek erejét meghaladják.
Az ékesszólást becsültem, és rajongtam a költészetért; de nézetem az volt, hogy mind a kettQ inkább az elme adománya, mint a tanulás gyümölcse. Akik jobban tudnak okoskodni, s jobban meghányják-vetik gondolataikat avégbQl, hogy tisztán s érthetQen kifejthessék, jobban meg is tudják az embert gyQzni arról, amit állítanak, még ha pórias nyelven szólnak is, és sohasem tanulták is a retorikát; s akinek kedvesebb ötleteik vannak s díszesebben s gyöngédebben tudják kifejezni Qket, jobb költQk lesznek, ha ismeretlen is elQttük a költészettan.
Különösen megtetszett a matematika, mert okoskodása annyira bizonyos s nyilvánvaló; de igazi hasznát még nem láttam át; azt gondoltam, hogy csak a mechanikában veszik hasznát, s csodálkoztam, hogy aminek az alapja oly szilárd s erQs, arra nem építettek valami magasabbat. Viszont a régi pogányoknak erkölcsrQl szóló könyveit homokra s sárra épült büszke s pompás palotákhoz hasonlítottam; roppant magasra emelik az erényeket, minden földi dolognál becsesebbeknek tüntetik fel Qket; de hogy miképpen ismerjük meg, arra nem tanítanak meg eléggé, s aminek ily szép nevet adnak, gyakran nem egyéb, mint érzéketlenség vagy gQg, vagy kétségbeesés, vagy véres gyilkosság.
Tiszteltem teológiánkat, s a mennyországot csakúgy ki akartam érdemelni, mint bárki más; de megtudván, hogy az oda vezetQ út a legtudatlanabb elQtt éppúgy nyitva áll, mint a legtudósabb elQtt, s hogy a kinyilatkoztatott igazságok, melyek oda elvezetnek, messze meghaladják értelmünket: sohase mertem volna Qket gyönge okoskodásomnak alávetni; véleményem az volt, hogy aki megvizsgálásukra vállalkozik, és sikert akar ebben aratni, annak valami rendkívüli isteni segítségre van szüksége, s többnek kell lennie embernél.
A filozófiáról csak ennyit mondok: láttam, hogy évszázadokon át a legkitqnQbb elmék foglalkoztak vele, s mégsem található benne csak egy dolog is, melyrQl ne vitatkoznának, mely tehát kétséges ne volna; nem is volt bennem annyi elbizakodás, hogy azt higgyem, én majd jobban járok a többieknél. Továbbá meggondolván, hogy azonegy dologra nézve hányféle nézet lehetséges a filozófiában, hogy minden nézetnek akad tudós védQje, holott e sok nézet közül mégis csak egyetlenegy lehet igaz: majdnem igaznak tartottam mindent, ami csak valószínq.
Ami azután a többi tudományokat illeti, minthogy elveiket a filozófiából merítik, nézetem az volt, hogy ily gyönge alapra szilárd épületet nem rakhattak. A hír s nyereség pedig, mellyel kecsegtetnek, nem csábíthattak arra, hogy tanuljam Qket. Hála Istennek nem szorultam rá, hogy a pénz végett mesterségként qzzem a tudományt, s ámbár nem jutott eszembe, hogy a cinikusok módjára megvessem a hírnevet, mégis kevésbé vettem az olyat, melyet csak jogtalanul szerezhettem volna meg. Ami végül az áltudományokat illeti, annyira ismertem értéküket, hogy engemet nem csalhattak meg sem az alkimisták ígéretei, sem az asztrológusok jövendölgetései, a varázslók rászedései, vagy mindazoknak hazug mesterkedései s dicsekvései, kik többet akarnak tudni, mint amennyit tudnak.
Azért, mihelyt korom megengedte, hogy otthagyjam tanítóimat, egészen lemondtam a tudományok tanulásáról; elhatároztam, hogy nem keresek egyéb tudományt, csak azt, melyet magamban vagy a világ nagy könyvében találok; ifjúságom hátralevQ idejét avval töltöttem, hogy utaztam, udvarokat s hadseregeket látogattam, különbözQ elméjq s állású emberekkel társalogtam, tapasztalatokat gyqjtöttem, saját magamat próbára tettem azokban a helyzetekben, melyekbe a sors vitt, s az elmémbe került dolgokról mindenütt úgy gondolkodtam, hogy valami hasznot lássak belQlük. Úgy vélekedtem, hogy sokkal több igazságot találok az embereknek saját ügyeikre vonatkozó, reájuk nézve fontos okoskodásaiban, melyekben a tévedés nagyon hamar megbosszulja magát, mint azokban, melyeket holmi tudós kieszel dolgozószobájában, oly dolgokról elmélkedve, melyeknek nincs semmi foganatjuk, s melyek reá nézve is legföljebb azzal a következménnyel járnak, hogy mennél távolabb esnek a józan észjárástól, annál nagyobb hiúságra szolgáltatnak neki okot, mert annál több ész s mesterség kellett hozzá, hogy valószínqvé tehesse Qket. LegfQbb kívánságom mindig az volt, hogy megtanuljam az igazságot megkülönböztetni a tévedéstQl, avégbQl, hogy tisztán lássam, miképpen kell cselekednem, s biztossággal haladhassak elQre ebben az életben.
Igaz, hogy mindaddig, míg csak a többiek erkölcseit néztem, nemigen találtam okot a megnyugvásra, mert itt is csaknem akkora különbségeket találtam, mint elQbb a filozófusok nézetei között. Csak egyet tanultam belQle: látván, hogy sok olyan dolog, mely nekünk képtelennek s nevetségesnek tetszik, más népeknél közelismerésre s közhelyeslésre talál, hozzászoktam, hogy semmiben se higgyek szilárdan, amirQl csak példa s szokás gyQz meg. Így lassan-lassan megszabadultam sok tévedéstQl, mely eszünk természetes járását megzavarhatja, és az igazság szavának meghallgatására kevésbé alkalmassá tehet bennünket. De miután több éven át a világ könyvébQl tanultam, s iparkodtam némi tapasztalatra szert tenni, egy napon elhatároztam, hogy már most magamban is kutatok, s elmém minden erejét megfeszítem, hogy megválasszam az utakat, melyeken járjak. S ez, úgy hiszem, sokkal jobban sikerült, mintha hazámból s könyveim mellQl soha el nem mozdultam volna.

Második rész
Akkoriban Németországban voltam, ahová az ott még most is folyó háborúk alkalmával mentem volt. MidQn a császár koronázásáról visszatértem a hadsereghez, beállott a tél, s oly helyen marasztott, ahol semmiféle szórakoztató társalgást nem találtam; szerencsémre máskülönben sem voltak gondjaim vagy szenvedélyeim, melyek zavarhattak volna, úgyhogy egész nap egyedül maradtam szobámban, s bQségesen ráértem saját gondolataimmal foglalkozni. Ezek közül az egyik elsQ az volt, hogy a több részbQl álló s több mester keze által készített mqvekben nincsen annyi tökéletesség, mint azokban, melyeken csak egyetlenegy ember dolgozott. Így pl. azok az épületek, melyeket egy építQmester tervezett s fejezett be, rendesen szebbek, rendesebbek, mint amelyeken többen javítgattak, kik régi, egészen más célból épített falakat is fölhasználtak. Mily szabálytalanok azok a régi városok is, melyek eleinte kis falvak voltak, s csak az idQk folyamán lettek nagy városokká, ha összehasonlítjuk azokkal a szabályos helyekkel, melyeket valamely mérnök gondolata szerint kimért a síkságban! Pedig ha amazoknak a házait külön-külön tekintjük, annyi vagy még több mqvészetet találhatunk bennük, mint a többiekében; de ha látjuk, hogy miképpen vannak e házak elhelyezve; hogy itt nagy ház áll, ott meg kicsiny; milyen görbékké s egyenetlenekké teszik az utcákat: azt hihetnQk, hogy inkább a véletlen, mint ésszel bíró emberek akarata helyezte el Qket így. Ha továbbá meggondoljuk, hogy mégis voltak ám mindig külön tisztviselQk, kiknek ügyelniök kellett a magánházakra, hogy nyilvános díszül szolgáljanak, akkor át fogjuk látni, mily nehéz tökéletes dolgot hozni létre, ha mindig csak másnak a munkáján foltozgatunk. Azok a népek is, melyek azelQtt félvad állapotban éltek, s csak lassan mívelQdtek, melyek törvényeiket csak bqntettek s civódások idQnkénti fölmerültével alkották, nézetem szerint nem polgárosodhattak annyira, mint azok, melyek, mihelyt összegyqltek, valamely bölcs törvényhozó rendeleteit követték. Éppúgy bizonyos, hogy az igaz vallás állapota, melynek parancsait egyedül isten adta, hasonlíthatatlanul jobb rendben van, mint a többieké mind. Hogy emberi dolgokról szóljak, azt hiszem, hogy Spárta nem azért volt hajdan oly virágzó állapotban, mert minden egyes törvénye különvéve jó volt, hiszen volt köztük nagyon furcsa, sQt a jó erkölcsökkel ellenkezQ is, hanem mert ezeket a törvényeket egyetlenegy ember hozta, s így valamennyi azonegy cél felé irányult. Ezek példájára azt gondoltam, hogy a könyvbeli tudományok, legalábbis azok, melyek csak valószínq okokon alapulnak, s melyekben semmiféle bizonyítások nincsenek, minthogy különbözQ emberek véleményébQl lassan-lassan alakultak s nQttek, nem közelítik meg annyira az igazságot, mintha valamely józan eszq ember egészen természetesen elmélkedik a körülötte lévQ dolgokról. Továbbá, minthogy mindnyájan, mielQtt férfiakká nQttünk, gyermekek voltunk, s kívánságaink meg tanítóink vezettek soká bennünket, pedig ezek nemegyszer ellenkeztek egymással, s talán egyikük se adta mindig a legjobb tanácsot: majdnem lehetetlennek tartottam, hogy ítéleteink oly tiszták s alaposak volnának, mint amilyenek lettek volna, ha mindjárt születésünktQl fogva teljes hasznát vettük volna eszünknek, s mindig csak ezt követtük volna.
Persze nemigen látjuk, hogy valamely városnak lebontják minden házát csak azért, hogy azután más alakban újra fölépítsék, s velük az utcákat szépítsék; de hogy néhányan lebontatják a magukéit, hogy újból fölépítsék, sQt hogy néha kénytelenek vele, ha a házak düledezQfélben vannak s alapjuk nem biztos, azt igenis látjuk. Ezen példák után indulva, arra a meggyQzQdésre jutottam, hogy lehetetlen, hogy valamely egyes ember az egész állam újjáalakítására gondoljon, hogy mindent alapostul fölforgasson benne, mindent lebontson s újra alkosson; éppoly lehetetlen, hogy a tudományok egyetemének újjáalakítására gondoljon, vagy ama megállapított sorrend megváltoztatására, melyre az iskolákban tanítják. De egyszersmind meg voltam gyQzQdve, hogy ami a magam nézeteit illeti, melyeket eddigelé igazaknak tudtam, nem tehetek jobbat, mintha egyszer amúgy igazán hozzálátok, hogy kivessem Qket elmémbQl, avégbQl, hogy azután vagy másokat, jobbakat tegyek helyükbe, vagy pedig ugyancsak Qket, miután az ész elQtt igazoltam. Szilárdul hittem, hogy ezen az úton sokkal jobban tudok majd eligazodni az életben, mintha csak a régi alapon építenék, és csak oly elvekre támaszkodnám, melyeket ifjúkoromban rám tukmáltak anélkül, hogy valaha megvizsgáltam volna, vajon igazak-e. Láttam ugyan, hogy ez is sok bajjal fog járni, de ezeken a bajokon segíteni lehetett, s azután még csak hozzá sem voltak foghatók azokhoz a nehézségekhez, melyekkel a közügyekre vonatkozó legkisebb megváltoztatások járnak. Ezeket a nagy testeket, ha egyszer ledöntöttük, nagyon nehéz újra fölemelni; de meg sem szabad Qket ingatni, különben bajos Qket egyensúlyban tartani; ha pedig eldQlnek, nagyot esnek. Ami pedig hiányaikat illeti - s maga az a tény, hogy különböznek egymástól, eléggé bizonyítja, hogy nemcsak egynek közülük lesznek ily hiányai -, azokat a szokás bizonyára tqrhetQkké tette, de még sokat belQlük, melyeken puszta ésszel nem lehetett volna ily jól segíteni, pótolt is, vagy lassan-lassan kijavított; végre pedig majdnem mindig tqrhetQbbek, mintha megváltoztatnók Qket. A nagy utak is, melyek hegyek között elkanyarodnak, ha sokat járják Qket, végre oly simák s kényelmesek lesznek, hogy sokkal jobb ezeken járni, mint sziklákat megmászva s örvények mélyére szállva, egyenesen törni a magasba.
EzekbQl az okokból nem helyeselhetem ama zavaros s nyugtalan elméjq emberek eljárását, kik se születésük, se vagyonuk folytán a közügyek vezetésére nem hivatottak, s mégis mindig valami újításon törik fejüket; s ha tudnám, hogy ebben a könyvben a legcsekélyebb dolgot is találhatnának, melyért engem ily Qrültséggel vádolhatnának, nagyon sajnálnám, hogy közrebocsátásába belenyugodtam. Szándékom soha nem terjedt tovább, mint hogy saját gondolataimat megújítsam, s oly alapra építsek, mely egészen az én sajátom. Mqvem eléggé tetszett nekem, s azért megmutatom itt a mintáját, de nem azért, hogy bárkinek is tanácsolnám, hogy utánozza. Akiket Isten jobban áldott meg kegyével, azoknak tán magasabbra szárnyaló szándékaik lesznek; de tartok tQle, hogy sokakra nézve már ez is nagyon merész. Hiszen pusztán az az elhatározás, hogy minden véleményrQl lemondunk, melyben azelQtt hittünk volt, nem olyasvalami, amit példa gyanánt mindenki kövessen. A világ majdnem kizárólag két oly fajta emberbQl áll, kikrQl azt hiszem, hogy éppenséggel nem nekik való ez az én példám; elQször olyanokból, kik okosabbaknak tartják magukat, mint amilyenek, s azért elhamarkodva ítélnek, s nem bírnak elég türelemmel, hogy rendszeresen gondolkodhassanak; ezek, ha egyszer eszükbe jutna kételkedéssel illetni az elfogadott alapelveket, s letérni a közönséges útról, sohasem maradhatnának azon az ösvényen, melyen egyenesebben juthatunk elQre, s egész életükön át eltévedve bolyonganának; azután olyanokból, kikben elég ész és szerénység van, hogy átlássák, hogy Qk kevésbé képesek az igazságnak a tévedéstQl való megkülönböztetésére, mint mások, kiktQl tanulhatnak; ezeknek azután be is kell érniök avval, hogy inkább e mások véleményeit követik, mintsem hogy maguk jobbakat keressenek.
Én magam pedig kétségkívül ez utóbbiakhoz tartoztam volna, ha mindig csak egy tanítóm lett volna, vagy ha nem tudtam volna, mily véleménykülönbségek voltak mindig a legtudósabb emberek között. De minthogy már az iskolában láttam, hogy nincs az a furcsa és lehetetlen dolog, melyet kigondolhatunk, hogy valamely filozófus már elQbb ne mondta volna; minthogy azóta utazásaimban meggyQzQdtem róla, hogy akiknek a mienktQl egészen elütQ a gondolkodásuk módja, azok azért nem barbárok, sem vademberek, és éppúgy, vagy még jobban élnek eszükkel, mint mi; minthogy meggondoltam, hogy ugyanaz az ember ugyanazzal az eszével, ifjúságától fogva franciák vagy németek közt nevelkedve, milyen más emberré lesz, mintha mindig kínaiak vagy emberevQk között élt volna; hogy még a ruhadivatban is milyen különösnek s nevetségesnek tetszik ma az a ruha, mely tíz év elQtt tetszett, s tíz év múlva talán megint fog tetszeni; amibQl következik, hogy sokkal inkább szokás és példa, mint biztos tudás után indulunk, de azért nehezebben kifürkészhetQ igazságok dolgában a szótöbbség nem ér semmit, mert sokkal valószínqbb, hogy egy ember akadt az igazságra, mint egy egész nép: mindezek folytán nem találhattam senkit, kinek véleményeit többre tartsam más ember véleményeinél, s mintegy kényszerítve éreztem magamat, hogy magam keressem magamnak utamat.
De elhatároztam, hogy úgy teszek, mint aki egyedül jár a sötétben, oly lassan megyek majd, s annyi óvatossággal élek minden dologban, hogy ha nagyon keveset haladok is, mégis vigyázhatok, hogy legalább el ne essem. SQt nem is azon akartam kezdeni, hogy elvetek minden véleményt, mely azelQtt az ész hozzájárulása nélkül belopózhatott elmémbe, hanem elQbb elegendQ idQt akartam arra fordítani, hogy megcsináljam a szándékba vett munkának a tervét, s keressem azt az igaz módszert, melynek segítségével mindazt megismerhetem, amire elmém képes. Mikor fiatalabb voltam, kissé foglalkoztam a filozófia részei közül a logikával, a matematikában pedig az elemzQ geometriával s az algebrával, három oly mesterséggel vagy tudománnyal, melyek, úgy látszik, szándékomban némileg segíthettek. De midQn megvizsgáltam Qket, láttam, hogy ami a logikát illeti, ennek a szillogizmusai s egyéb utasításai inkább arra szolgálnak, hogy másoknak megmagyarázzuk azt, amit már tudunk; vagy mint Lullus mestersége, hogy ítélet nélkül beszéljünk azon dolgokról, melyeket nem tudunk, semmint arra, hogy újat tanuljunk; s ámbár valóban sok nagyon igaz nagyon hasznos szabály van benne, mégis annyira káros s fölösleges van közéjük keverve, hogy ezeket amazoktól különválasztani majdnem olyan nehéz, mint egy Dianát vagy Minervát egy egészen formátlan márványdarabból kifaragni. Ami pedig a régiek elemzQ geometriáját s az újabbak algebráját illeti, ezek elQször is nagyon elvont tárgyakra vonatkoznak, melyeknek semmi hasznuk nem látszik; azután pedig amaz, a geometria, annyira az alakok szemléletéhez van kötve, hogy az értelmet csak a képzelet megerQltetése árán gyakorolja; az utóbbiban pedig annyira hozzászoktak bizonyos szabályokhoz s jelekhez, hogy zavaros s homályos mesterséget csináltak belQle, mely az elmét megzavarja, nem pedig tudományt, mely mqveli. Ez okból azt gondoltam, hogy valamely más módszert kell keresnem, olyat, mely ama háromnak a jó tulajdonságait magában foglalná, hibáiktól pedig ment volna. S valamint a sok törvény gyakran mentségül szolgál a bqnnek, s az állam sokkal jobb rendben van, ha igen kevés a törvénye, de ezeket pontosan megtartják: úgy én is azon a nézeten voltam, hogy a sok szabály helyett, melyekbQl a logika áll, én beérem a négy következQvel, feltéve, hogy szilárdul s állhatatosan el vagyok tökélve, hogy egyetlenegyszer sem vétek ellenük.
Az elsQ az volt, hogy soha semmit ne fogadjak el igaznak, míg nyilvánvaló módon nem ismertem meg annak; azaz, hogy gondosan kerüljek minden elhamarkodást s elfogultságot, és semmivel többet ne foglaljak ítéleteimbe, mint ami elmém elQtt oly tiszta s oly határozott, hogy lehetetlen benne kételkednem.
A második az volt, hogy vizsgálataim minden nehezebb tárgyát annyi részre osszam, ahányra csak lehet s kell osztani jobb megfejtése céljából.
A harmadik, hogy bizonyos rendszert kövessek gondolkodásomban, mégpedig olyat, hogy a legegyszerqbb s legkönnyebben megismerhetQ tárgyakon kezdem a vizsgálatot, s csak lassan, fokozatosan haladok a legösszetettebbek ismeretéhez, s úgy teszek, hogy még ott is föltételezek bizonyos rendet, ahol természettQl fogva az egyik nem következik a másik után.
Az utolsó pedig, hogy mindenütt oly teljes felsorolásokra s oly általános áttekintésre törekedjem, hogy biztos legyek abban, hogy semmit ki nem hagytam.
Azok a hosszú, egészen egyszerq és könnyq oksorok, melyekkel a geométerek szoktak élni, hogy legnehezebb bizonyításaikhoz eljussanak, bennem azt a gondolatot keltették, hogy az emberi ismeret számára hozzáférhetQ dolgok mind hasonló rendben követik egymást; s ha mindig csak arra ügyelünk, hogy ne fogadjunk el igaznak olyat, ami nem az, s hogy a rendet megtartsuk, mely az egyiknek a másikból való leszármaztatására szükséges, akkor nincs az a távoli igazság, amelyhez végre el nem jutunk, s nincs olyan rejtett, melyet föl nem fedezünk. S nem kellett sokat keresnem, hogy mely dolgokon kezdjem a vizsgálatot, hiszen már tudtam; a legegyszerqbbeken s legkönnyebben megismerhetQkön; megfontolván pedig, hogy mindazok közül, kik azelQtt igazságot kerestek a tudományokban, csak a matematikusok voltak azok, kik néhány bizonyítást, azaz néhány biztos s nyilvánvaló okot találtak, bizonyos voltam benne, hogy azon kell kezdenem, amit Qk vizsgáltak, ámbár ebbQl semmiféle egyéb hasznot nem reméltem, csak azt, hogy elmém megszokja az igazságokat, s nem éri be az álokkal. De azért nem volt szándékomban, hogy mindazokat a külön tudományokat tanuljam, melyeket rendesen matematikának neveznek; láttam, hogy jóllehet tárgyaik különbözQk, mégis mindnyájan megegyeznek abban, hogy e tárgyakban csak a vonatkozásokat s viszonyokat tekintik, melyek bennük elQfordulnak, s azért jobbnak gondoltam, ha egészen általánosságban csak ezeket a viszonyokat vizsgálom, és ha e viszonyokat csak oly tárgyakban tételezem föl, melyek megkönnyítik megismerésüket, de hozzákötni ezekhez sem kötöm Qket, hogy azután annál jobban alkalmazhassam mindazokra, melyekre majd illenek. Azután megfontolván, hogy e viszonyok megismerése céljából néha majd egyenkint kell Qket vizsgálnom, néha pedig csak emlékezetben tartanom, vagy többeket együttesen összefoglalnom, az egyenkénti vizsgálatokra nézve jónak tartottam vonalaknak képzelni Qket, mert egyszerqbbet s világosabban képzelhetQt s szemlélhetQt nem találtam; összefoglalásuk s emlékezetben tartásuk végett pedig szükségesnek tartottam Qket a lehetQ legrövidebb jelekkel jelölni és így kiszedem magamnak a legjobbat az elemzQ geometriából s algebrából, s az egyiknek a hiányait a másiknak segítségével javítom.
S valóban, bátran állítom, e kevés általam választott szabály pontos megtartása oly könnyqvé tette számomra e két tudományhoz tartozó bármely kérdés megoldását, hogy két-három hónap alatt - mialatt elQször a legegyszerqbb s legáltalánosabb kérdésekkel kezdtem, s minden igazságot, melyet találtam, szabályként fölhasználtam más igazságok fölfedezésére - nemcsak olyan kérdéseket oldottam meg, melyeket azelQtt igen nehezeknek tartottam, hanem a vége felé úgy tetszett, mintha még azokra vonatkozólag is, melyeket nem ismerek, meg tudom mondani, milyen úton s milyen pontig oldhatók meg. Ez talán senki elQtt nem fog túlságos hiúságnak tetszeni, aki meggondolja, hogy minden dologról csak egy igazság van, s hogy aki ezt az egyet megtalálja, annyit tud a dologról, amennyit egyáltalán tudhatni róla; pl. egy számtanban jártas gyerek, aki szabály szerint járt el egy összeadásban, meg lehet gyQzQdve, hogy a keresett összegre vonatkozólag mindent tud, amit az emberi elme tudhat felQle; mert végre is az a módszer, mely az igazi rend követésére, a keresett igazsághoz tartozó minden körülmény fölsorolására tanít, magában foglal mindent, ami a számtan szabályainak biztosságot ad.
De e módszerben leginkább az elégített ki, hogy biztossá tett afelQl, hogy minden dologgal szemben eszemmel élek, ha nem is tökéletesen, de legalább amennyire tQlem telik. Azt is éreztem, hogy azáltal, hogy módszeremet gyakorlom, elmém hozzászokik a tárgy tisztább s határozottabb felfogásához. Minthogy pedig nem kötöttem módszeremet semmiféle különös tartalomhoz, joggal várhattam, hogy amily haszonnal alkalmaztam a matematikában, ugyanolyan haszonnal fogom alkalmazhatni a többi tudomány nehezebb kérdéseiben is. Nem mintha ezért mindjárt hozzá mertem volna fogni minden tudomány megvizsgálásához, az ilyen eljárás máris ellenkezett volna a módszerem elQírta sorrenddel. Hanem megfontolván, hogy e tudományok mind a filozófiából kénytelenek elveiket meríteni, a filozófiában pedig biztos elveket nem találtam; tehát mindenekelQtt arra kell törekednem, hogy biztos filozófiai elveket állapítsak meg. Minthogy pedig ez a legeslegfontosabb dolog a világon, amiben elhamarkodás s elfogultság legtöbbet árthatnának, átláttam, hogy ilyenre nem gondolhatok addig, míg huszonhárom évemnél érettebb kort nem értem el, s míg sok idQt nem fordítottam az elQkészületekre, azaz míg gyökerestül nem téptem ki elmémbQl azokat a hibás véleményeket, melyek ezen idQ elQtt fogamzottak meg bennem; míg nem gyqjtöttem nagy halmaz tapasztalatot, mely késQbb gondolkozásomnak anyagul szolgálhatna; s míg nem gyakoroltam magamat abban a módszerben, melyet elQírtam volt magamnak, hogy mind nagyobb jártasságra tegyek szert benne.

Harmadik rész
Ha újra föl akarjuk építeni a házat, melyben lakunk, nem elég, ha lebontjuk, ha építésre való anyagot és építQmestereket szerzünk, vagy magunk gyakoroljuk magunkat az építés mesterségében, ha azonkívül gondosan megrajzoltuk a tervét: hanem szükséges, hogy más lakásról is gondoskodjunk, melyben az egész idQ alatt, míg amazon dolgozni fognak, kényelmesen ellakhatunk. Így én is, hogy addig, míg véleményeimben nem jutok határozott megállapodásra, ne legyek kénytelen cselekedeteimben is határozatlan állapotban maradni, hogy azalatt is, amennyire lehet, boldogan élhessek, bizonyos ideiglenes erkölcstant állítottam magamnak össze, mely csak három-négy sarktételbQl állott. Elmondom, melyek voltak ezek.
Az elsQ az volt, hogy engedelmeskedjem hazám törvényeinek s szokásainak, állhatatosan megmaradjak abban a vallásban, melyre Isten kegye folytán ifjúkorom óta oktattak, s minden egyéb dologban a legmérsékeltebb s a szélsQségektQl legtávolabb álló véleményeket kövessem, azokat, melyeket a legeszesebb emberek, kikkel majd érintkeznem kell, zsinórmértékül fogadtak el a gyakorlati életben. Minthogy ugyanis ezen idQtQl fogva a magam véleményeit nem vettem semmibe, mert hiszen elQbb meg akartam vizsgálni mind, bizonyára nem tehettem jobbat, mint hogy a legeszesebb emberek véleményeit kövessem. S ámbár a perzsák s kínaiak között is épp oly eszes emberek lehetnek, mint közöttünk vannak, mégis legjobbnak tartottam, hogy azok után induljak, kikkel majd érintkeznem kell; továbbá, hogy csak úgy tudhatom meg az emberek igazi véleményét, ha inkább arra ügyelek, amit hisznek, mint arra, amit beszélnek; nemcsak mert erkölcseink romlottsága miatt kevés ember van, ki mindent megmond, amit tesz, hanem mert sokan vannak, akik maguk sem tudják, hogy mit hisznek; a gondolkodásnak az a mqködése ugyanis, melynek folytán hiszünk valamit, különbözvén attól, melynek folytán tudjuk is, hogy mit hiszünk, gyakran megesik, hogy az egyik néha megvan anélkül, hogy a másik is megvolna. Több, egyformán elfogadott vélemény közül pedig csak a legmérsékeltebbeket választottam, részint azért, mert rendesen ezek a gyakorlatban a legkényelmesebbek s valószínqleg a legjobbak is - a szélsQségek rendesen rosszak szoktak lenni -, részint pedig azért, hogy ha mégis tévedek, ne térjek el annyira az igaz úttól, mintha az egyik szélsQséget választottam volna, holott a másikat kellett volna követnem. A szélsQségek közé számítottam különösen mind az ígéreteket, mert ezek által némileg szabadságunktól fosztjuk meg magunkat; nem mondom, hogy a törvények rosszak, melyek a gyöngeelméjq emberek állhatatlanságára való tekintetbQl megengedik, hogy pl. ha valamely erkölcsileg jó szándékunk van, fogadásokat tegyünk, vagy ha valamely erkölcsileg közömbös szándékunk van, a kereskedelmi biztosságra való tekintetbQl szerzQdéseket kössünk, melyeket aztán meg kell tartanunk. De minthogy semmi olyat nem láttam a világon, ami mindig egyazon állapotban maradna; minthogy továbbá én részemrQl azt vártam, hogy mindinkább tökéletesbítem belátásomat, nem pedig hogy rosszabbítom: véleményem szerint nagyot vétettem volna a józan ész ellen, ha mert most jónak fogom ítélni, mikor talán már nem lesz az, vagy én már nem tartom többé annak.
Második vezérelvem az volt, hogy amennyire csak tQlem telik, szilárd s elhatározott legyek cselekedeteimben; ha már eltökéltem magamat valamire, még a legkétségesebb véleményeket is úgy kövessem, mintha a legbiztosabbak volnának. Így tesz az utazó is; ha eltévedt az erdQben, nem szabad neki ide-oda tévelyegnie majd az egyik, majd a másik irány felé fordulva; még kevésbé szabad neki egy helyen maradnia; hanem mindig a lehetQ legegyenesebben egy irányban kell haladnia, s ezt az irányt, ámbár eleinte talán csak véletlenbQl választotta, semmis okok miatt nem szabad elhagynia; ha azután nem is jut el oda, ahová kívánkozott, végre mégis valahová csak el fog jutni, ahol valószínqleg jobb dolga lesz, mint az erdQ belsejében. Az életben is gyakran haladék nélkül kell cselekednünk, s ezért ha nem tudjuk a legigazabb nézetet kitalálni, a csak valószínqek útján kell indulnunk; sQt ha az egyikben nem is látunk nagyobb valószínqséget, mint a másikban, mégis valamelyikre rá kell szánnunk magunkat, s azután, amennyiben a gyakorlatra vonatkozik, nem szabad kétesnek tekintenünk, úgy kell tennünk, mintha fölötte igaz s bizonyos volna, ezt követeli az az elv, mely minket erre az elhatározásra bírt. S ez megmentett engem minden megbánástól s lelkifurdalástól, mely gyönge s habozó elméjq emberek lelkiismeretét bántani szokta, kik minden állhatatosság nélkül, mikor valamit tesznek, jónak, s mikor késQbb megítélik, rossznak tartják.
Harmadik vezérelvem az volt, hogy arra törekedjem, hogy inkább magamat, mint a sorsot gyQzzem le, inkább kívánságaimat, mint a világ rendjét változtassam meg, egyáltalán ahhoz a hithez szokjam, hogy egészen hatalmunkban csak saját gondolataink vannak; ha tehát külsQ dolgokra nézve megtettünk mindent, mi tQlünk telt, s mégsem érjük el Qket, akkor ezek a dolgok reánk nézve elérhetetlenek. Úgy láttam, csakis ezen az úton jutok el oda, hogy jövQre ne kívánjak egyebet, mint amit majd megszerzek, hogy tehát elégedett legyek; mert akaratunk természete olyan, hogy csak olyan dolgokat kíván meg, melyeket értelmünk valamiképpen elérhetQnek tüntet föl elQtte; ha tehát a rajtunk kívül levQ javakat hatalmunkon kívülieknek tekintjük, akkor bizonyára nem nagyobb sajnálattal leszünk el pl. azok nélkül, melyek születésünkkel járónak tetszenek, s melyektQl saját hibánkon kívül fosztottak meg bennünket, mint nem sajnáljuk, hogy Kína vagy Mexikó nem a miénk; akkor, amint mondani szokták, a szükségbQl erényt csinálunk s beteg állapotban épp oly kevéssé kívánjuk, hogy egészségesek, tömlöcben, hogy szabadok legyünk, mint nem kívánjuk, hogy testünk oly megronthatatlan anyagból készült legyen, milyen a gyémánt, vagy szárnyaink legyenek, mint a madaraknak. Elismerem azonban, hogy gyakorlat kell ahhoz, sokszor ismételt elmélkedés, hogy a dolgoknak ebbQl a szempontból való tekintéséhez szokjunk; azt hiszem, hogy fQleg ebben állott ama filozófusok titka, kik régente ki tudták magukat vonni a sors hatalma alól, s fájdalmaik s szegénységük mellett is boldogságban versenyre keltek isteneikkel. Mert folyvást a természet szabta határokat nézvén, oly tökéletesen meggyQzQdtek róla, hogy csakis gondolataikkal rendelkezhetnek szabadon, hogy már emiatt sem kötötték lelküket semmi máshoz; gondolataikkal pedig oly föltétlenül rendelkeztek, hogy e tekintetben joggal tartották magukat gazdagabbaknak, hatalmasabbaknak, szabadabbaknak s boldogabbaknak mindazoknál, kik, nem lévén meg bennük ez a filozófia, akármennyire is kedvezett nekik a természet s a szerencse, sohasem rendelkezhetnek annyira mindennel, amit akarnak.
Végül pedig, hogy ez erkölcstant befejezzem, végignéztem az emberek különbözQ foglalkozásain, hogy a legjobbat választhassam, s anélkül, hogy mások foglalkozásáról nyilatkozni akarnék, mégis úgy vélekedtem, hogy legjobb lesz, ha megmaradok a magamé mellett, azaz ha egész életemet értelmem kimqvelésére fordítom, és az önmagamnak szabott módszer nyomán annyira, amennyire lehet, elQre haladok az igazság megismerésében. Mert mióta e módszerrel élni kezdtem, annyiszor oly fölötte nagy megelégedést éreztem, hogy nem hihettem, hogy édesebbet s ártatlanabbat érezhetni ebben az életben; e módszer útján mindennap néhány elég fontosnak látszó s még eddig közönségesen nem ismert igazságot fedeztem föl, ami annyi elégedettséggel töltötte el lelkemet, hogy semmi egyéb nem érdekelt engem. Azonfölül a három elQbbi vezérelv is csak arra a szándékomra volt alapítva, hogy önoktatásomat folytatom; minthogy ugyanis Isten mindegyikünknek adott egy kis észt, mellyel az igazságot megkülönböztetjük a tévedéstQl, egy percig se értem volna be mások véleményével, ha föl nem tettem volna magamban, hogy annak idején majd a magam eszével vizsgálom meg Qket; nem is indulhattam volna utánuk habozás nélkül, ha nem reméltem volna, hogy azért nem mulasztok el egy alkalmat sem jobbak megszerzésére, ha ilyenek egyáltalán vannak; végre kívánságaimat sem bírtam volna korlátozni, megelégedett se lehettem volna, ha nem jártam volna oly úton, melyrQl meg voltam gyQzQdve, hogy valamint mindazon ismeretek birtokába helyez, melyekre egyáltalán képes vagyok, úgy azon igazi javakat is mind megszerzi, melyek valaha hatalmamba kerülhetnek. Ezt annyival inkább gondolhattam, mert akaratunk csak annyiban kíván vagy kerül valamit, amennyiben értelmünk jónak vagy rossznak tünteti föl elQtte; ha tehát helyesen gondolkodunk, helyesen cselekedhetünk is; ha a lehetQ leghelyesebben gondolkodunk, akkor amennyire tQlünk telik, leghelyesebben cselekedhetünk is, azaz megszerezhetjük mindazokat az erényeket, s azzal együtt mind a többi javakat, amelyeket elérhetünk; ha pedig az ember meg van gyQzQdve róla, hogy ez így van, akkor lehetetlen, hogy megelégedett ne legyen.
Miután így e vezérelvekre vonatkozólag bizonyosságra jutottam s a hit igazságaival együtt, melyek elmémben mindig elsQ helyen állottak, félretehettem Qket; összes egyéb nézeteimre vonatkozólag úgy vélekedtem, hogy bátran hozzáfoghatok elvetésükhöz. S minthogy reméltem, hogy ez jobban sikerül majd, ha az emberekkel érintkezem, mintha továbbra is szobámban maradok, ahol mindezek a gondolatok keletkeztek bennem, még a tél vége elQtt ismét útra keltem. S a következQ kilenc évben nem tettem egyebet, mint hogy ide-oda bolyongtam a világban, s mindig azon voltam, hogy a benne lejátszódó komédiákban inkább nézQ, mintsem szereplQ legyek; s minthogy minden dologban különösen arra ügyeltem, ami gyanússá teheti e dolgot, s tévedésre adhat alkalmat, gyökerestül kitéptem elmémbQl ez idQ alatt mindazokat a tévedéseket, melyek azelQtt beléje lopóztak. Azért még nem utánoztam a szkeptikusokat, kik csak azért kételkednek, hogy kételkedjenek, s úgy tesznek, mintha mindig határozatlanok volnának; ellenkezQleg, egész szándékom csak oda irányult, hogy bizonyosságra jussak, s az ingó földön s a homokon át sziklára vagy agyagföldre találjak. S ez, azt hiszem, eléggé sikerült is; annyival inkább, mert míg az általam megvizsgált tételek hibás vagy bizonytalan voltát iparkodtam földeríteni, mégpedig nem holmi gyönge hozzávetések, hanem világos s biztos bizonyítások segítségével, nem találtam köztük csak egyet is, bármily kétes lett légyen is, amelybQl valami biztos következményt nem vontam le, ha egyebet nem, legalább azt, hogy semmi bizonyosat nem foglal magában. S valamint ha régi lakást lebontunk, rendesen megtartjuk a lebontott anyagot, hogy azután, midQn újat építünk, hasznát vegyük, úgy én is lerontván minden véleményemet, melyet rossz alapon nyugvónak gondoltam, mindenféle megfigyeléseket s tapasztalatokat gyqjtöttem, melyek azóta biztosabb nézetek megállapítására szolgáltak. Azonfölül folyton gyakoroltam magamat módszeremben; nem értem be azzal, hogy általában minden gondolkodásomban módszeresen járjak el, hanem idQrQl idQre még külön néhány órát arra szántam, hogy matematikai nehézségek megoldásában gyakoroljam magamat vagy pedig másokéban, melyeket a matematikaihoz hasonlókká tehettem azáltal, hogy különválasztottam a többi tudomány elveitQl, melyeket nem találtam eléggé biztosaknak; amint ez több, e kötetben megmagyarázott esetbQl ki fog tqnni. Így éltem, látszólag nem másképpen, mint azok, kiknek semmi egyéb dolguk, minthogy kellemes s ártatlan életet éljenek; kik azon vannak, hogy mulassanak, de ne vétkezzenek; s kik, hogy unalom nélkül élvezhessék idejüket, minden tisztességes szórakozás után mennek; de amellett állhatatosan megmaradtam szándékomban, haladtam az igazság útján, s talán tovább jutottam, mintha egyebet se teszek, csak könyveket olvasok s tudósokkal közlekedem.
Mégis, ez a kilenc év elmúlt, s még mindig nem vittem dqlQre azokat a nehézségeket, melyek a tudósok közt rendesen vita tárgyául szolgálnak, s még mindig nem fogtam valamely, a közönségesnél biztosabb filozófia alapjának kereséséhez. S minthogy több kitqnQ elme, kik azelQtt ugyanazzal a szándékkal voltak, nézetem szerint sikert nem arattak, én is annyi nehézséget képzeltem ebben a dologban, hogy talán még most sem mertem volna reá vállalkozni, ha nem láttam volna, hogy többen elhíresztelték, hogy már végire is jutottam. Nem tudom, mire alapították ezt a véleményt. Ha beszélgetéseimmel magamnak is része volt benne, az csak úgy történhetett, hogy nyíltabban vallottam be, hogy mit nem tudok, mint azok szokták, kik valamicskét tanultak; talán úgy is, hogy okát adtam, miért kételkedem annyi dologban, mit mások biztosnak tartanak, de nem úgy, hogy kész elmélettel dicsekedtem volna. De volt annyi becsület bennem, hogy nem akartam, hogy másnak tartsanak, mint ami vagyok, s azt gondoltam, mindenáron rajta kell lennem, hogy érdemesnek tegyem magamat arra a hírnévre, melyet rám ruháztak. Éppen most nyolc éve, hogy ez a kívánság arra bírt engem, hogy eltávozzak mindazokról a helyekrQl, ahol ismerQseim lehetnek, s visszavonuljak ide, ebbe az országba, melyben hosszú háborúk folytán a viszonyok oly rendje jött létre, hogy a fennálló hadsereg csak a béke gyümölcsei élvezésének nagyobb biztosítására valónak látszik; melyben egy igen tevékeny s inkább a maga ügyeivel foglalkozó, mint más emberekéire kíváncsi nagy nép között oly magányosan s oly visszavonultan élhetek, mintha a legfélreesQbb pusztán volnék, s mégis minden kényelmet megszerezhetek, melyet a legnépesebb városban talál az ember.

Negyedik rész
Nem tudom, szóljak-e azokról az elsQ elmélkedéseimrQl, melyek itt bennem megfogantak; oly metafizikaiak, annyira a közönségesektQl elütQk, hogy talán nem lesznek mindenkinek ínyére; de hogy mindenki lássa, elég erQs alapra építettem-e, némileg kénytelen vagyok róluk is szólni. Régóta észrevettem, hogy erkölcsi dolgokban némelykor oly nézetek után kell indulnunk, melyeket, bár tudjuk, hogy nagyon bizonytalanok, mégis olybá kell vennünk, mintha kétségbevonhatatlanok volnának, amint ezt már elQbb mondottam; de minthogy ez esetben csak az igazság kutatásával akartam foglalkozni, éppen az ellenkezQt tartottam szükségesnek, ti. föltétlenül elvetendQnek ítéltem mindazt, amihez a kételkedésnek csak árnyéka is férhet, hogy lássam, nem marad-e még azután is valami elmémben, ami minden tekintetben kétségbevonhatatlan. Így föl akartam tenni, hogy mert érzékeink néha csalnak, semmi sem olyan, minQnek érzékeink mutatják; s mert vannak emberek, kik még a geometria egyszerq tárgyaira vonatkozólag is eltévednek okoskodásaikban, mindazokat az okadatokat, melyeket azelQtt bizonyításoknak vettem, mint helyteleneket vetettem vissza, mert hiszen én is csakúgy megbotolhatok, mint bárki más; végül meggondoltam, hogy amiket éber állapotban gondolok, ugyanazok álomban is agyamba juthatnak, s akkor nem igazak; azért föltettem magamban, hogy bármit, ami valaha eszembe jutott, nem tekintek igazabbnak, mint álmaimnak csaló képeit. De mindjárt azután láttam, hogy míg így mindent hibásnak akartam tartani, én, ki ezeket gondoltam, szükségképpen vagyok valami; észrevevén tehát, hogy ez az igazság: gondolkodom, tehát vagyok - oly szilárd, oly biztos, hogy a szkeptikusok legtúlzottabb föltevései sem ingathatják meg, arra a meggyQzQdésre jutottam, hogy bátran elfogadhatom a filozófia amaz elsQ elvének, melyet kerestem.
Azután figyelmesen megvizsgáltam, hogy mi vagyok én; láttam, hogy el tudom képzelni, hogy nincs testem, hogy a világ nem létezik, hogy nem létezik tér, amelyben vagyok; de el nem tudom képzelni, hogy magam nem létezem; ellenkezQleg, abból hogy azt gondolom, hogy minden dolognak az igazságában kételkedem, az következik, mégpedig egészen világosan s bizonyosan, hogy létezem; ellenben mihelyt megszqntem volna gondolkodni, akkor mind a többi, amit képzeltem, igaz lehetne, de okkal nem hihetném, hogy létezem; ebbQl láttam, hogy szubsztancia vagyok, melynek egész lényege vagy mivolta abban áll, hogy gondolkodik, s melynek léte nem függ se valamely helytQl a térben, se valamely anyagi dologtól, elannyira, hogy az az én, azaz a lélek, mely által az vagyok, ami vagyok, egészen más valami, mint a test, sQt hogy könnyebben is megismerhetQ nálánál, s még akkor is egészen az volna, ami, ha ez a test nem léteznék is.
Ezután általánosságban szemügyre vettem, mi szükséges ahhoz, hogy valamely tétel igaz s bizonyos legyen; minthogy ugyanis most egyet találtam, melyrQl tudtam, hogy az: azt hittem, hogy most azt is tudnom kellene, miben áll ez a bizonyosság. Észrevettem, hogy ebben: én gondolkodom, tehát vagyok, csak egy van, ami e tétel igazságáról meggyQz, ti. egészen világosan átlátom: ahhoz, hogy gondolkodjunk, léteznünk kell, ebbQl pedig azt következtetem, hogy általános szabályul fogadhatom el: mindaz, amit egész tisztán s világosan átlátok, igaz is; és csak az jár némi nehézséggel megtudni, mely dolgok azok, melyeket határozottan átlátunk.
Ezután elmélkedvén arról, hogy kételkedem; hogy tehát valóm nem egészen tökéletes, mert azt egészen világosan láttam, hogy a tudás nagyobb tökéletesség, mint a kételkedés: eszembe jutott kutatni, honnét van az, hogy nálamnál tökéletesebb dologra gondolok, s csakhamar átláttam, hogy ennek oka csak oly lényben lehet, mely valóban tökéletesebb is nálamnál. Mert hogy honnét származnak külsQ dolgokra, pl. az égre, földre, világosságra, hQségre s ezer másra vonatkozó gondolataim, azt megtudnom nem járt nagy bajjal; azért nem, mert nem láttam bennük semmit, ami Qket fölém helyezné; ha igazak, mivoltomtól függQknek tarthattam Qket, amennyiben mivoltom bizonyos tökéletességq; ha pedig nem igazak, akkor a semminek köszönöm Qket, azaz, hogy azért vannak bennem, mert valóm hiányos. De egészen másképp áll a dolog, ha valamely nálamnál tökéletesebb lény fogalmáról van szó; a semmitQl nem kaphattam, az nyilvánvaló; s hogy az, ami tökéletesebb, kevésbé tökéletestQl függjön, s belQle következzék, nem kisebb ellentmondás, mint az, hogy valami a semmibQl származzék; tehát magamtól sem kaphattam ama fogalmat. Ennélfogva nem maradt más hátra, mint hogy oly lény helyezte belém, mely igazán tökéletesebb nálamnál, sQt melyben minden tökéletesség megvan, melyrQl valami fogalmam lehet, azaz, hogy egy szóval mondjam, mely isten. Ehhez hozzátettem még a következQt: minthogy néhány oly tökéletességet ismerek, mely bennem nincs, ennélfogva nem lehetek az egyedüli lény, amely létezik; (bocsánatot kérek, szabadon fogok e helyen a skolasztikusok mqszavaival élni); hanem szükségképpen kell valamely más, tökéletesebb lénynek is léteznie, melytQl függök s melytQl mindent, amim van, kaptam; mert ha egyedül s minden mástól független lettem volna úgy, hogy azt a kevés tökéletességet, amim van, saját magamtól kaptam volna, akkor éppúgy magamtól kaphattam volna a többit is, amirQl tudom, hogy nincs meg bennem, s tehát magam is végtelen, örökkévaló, változhatatlan, mindentudó, mindenható volnék, s minden tökéletesség, melyet Istenben látok, megvolna saját magamban. Iménti okoskodásom szerint pedig Isten mivoltát, amennyire saját mivoltomnál fogva erre képes vagyok, úgy ismerhetem meg, hogy megnézem, vajon valamely tárgyra vonatkozó fogalmam birtoka tökéletességet jelent-e vagy sem; azok, melyek tökéletlenségre mutatnak, bizonyára nincsenek meg istenben, a többiek meg bizonyosan megvannak benne; pl. kételkedés, állhatatlanság, szomorúság s más ilyféle nem lehetnek meg benne, mert hiszen magam is örültem volna, ha ment lehettem volna tQlük. Azonfölül mindenféle érezhetQ s testtel bíró dolgokról vannak fogalmaim; igaz, föltettem, hogy álmodom és hogy mindaz, amit látok vagy képzelek, hibás; de azt nem tagadhattam, hogy ezek a gondolatok valósággal megvannak gondolkodásomban. De minthogy már magamon egészen világosan láttam, hogy a gondolkodó való különbözik a testitQl; s meggondoltam, hogy minden összetétel függést jelent, a függés állapota pedig mindenesetre hiány; úgy vélekedtem, hogy az nem jelenthetne tökéletességet Istenben, ha össze volna téve e két valóból s hogy ennélfogva nincs is összetéve; hanem ha testek vagy elmék vagy más mivoltú lények vannak a világon, amelyek nem egészen tökéletesek, ezeknek léte az Q hatalmától függ, olyannyira, hogy Qnélküle egy pillanatig sem létezhetnének.
Ezután más igazságok keresésére indultam, s elQvettem a geometria tárgyát; ezt folytonos testnek képzeltem, vagyis hosszúságban, szélességben s magasságban vagy mélységben határozatlanul kiterjedt térnek; e testet különbözQ részekre oszthatni, melyek különbözQ alakúak s nagyságúak lehetnek, mindenféleképpen mozgathatók s egyik helyrQl a másikra vihetQk; a mértan mindezt föltételezi tárgyában; s most végigmentem legegyszerqbb bizonyításai közül egynéhányon. Észrevettem, hogy az a nagy bizonyosság, melyet mindenki tulajdonít nekik, csak azon alapszik, hogy az imént mondott szabály értelmében egészen világosan átlátjuk; de egyszersmind azt is észrevettem, hogy e bizonyításokban semmi sincsen, ami tárgyuk létét bizonyítaná; pl. ha háromszöget gondolok, akkor három szöge szükségképpen egyenlQ két derékszöggel, de azért még nem bizonyos, hogy a világon csak egy háromszög is van. Ellenben, midQn újra a tökéletes lény fogalmának vizsgálatára tértem, láttam, hogy e fogalom a létet igenis magában foglalja, mégpedig oly módon, amint a háromszög fogalma magában foglalja, hogy három szöge egyenlQ két derékszöggel, vagy a gömbé, hogy minden része egyenlQ távolságra van a középponttól - sQt talán még világosabban. Ennélfogva az, hogy Isten - mert hiszen Q ez az annyira tökéletes lény - létezik, legalábbis oly bizonyos, mint a mértan bármely bizonyítása.
Többen vannak, kik azt hiszik, hogy nehéz Qt megismerni, sQt, hogy azt is nehéz megtudni, mi tulajdonképp a lélek. Ez onnét van, mert elméjük érzékileg fölfogható dolgokon túl soha sem emelkedik, s Qk annyira hozzászoktak, hogy mindent, amit gondolnak, egyszersmind képzelnek - a képzelet a gondolkodásnak az anyagi dolgokra vonatkozó külön módja -, hogy amit képzelni nem tudnak, érthetetlennek látszik elQttük. Ez egészen világosan kitetszik abból, hogy még a skolasztikusok is elvül fogadták el, hogy semmi sincs az értelemben, ami elQbb nem volt meg az érzékekben, pedig Isten s a lélek fogalma bizonyosan nem volt soha az érzékekben. Nekem úgy tetszik, hogy akik képzeletük segítségével akarják ezeket a fogalmakat megérteni, éppen úgy tesznek, mintha szemükkel akarnának hangokat hallani vagy illatokat szagolni. De még így is van különbség; mert a szem éppen úgy biztosít minket tárgyaink igazságáról, mint a szaglás vagy a hallás; ellenben se képzeletünk, se érzékeink nem tudnak bennünket bármirQl is biztosakká tenni, ha az értelem nem jQ segítségükre.
Végül, ha vannak, kiket a fölhozott okok Istennek és lelküknek létérQl meg nem gyQztek, azoknak azt mondom, hogy minden egyéb, amirQl talán azt hiszik, hogy biztosabban tudják, pl. hogy testük van, hogy csillagok vannak, hogy Föld van s több efféle, sokkal kevésbé bizonyos. Igaz, hogy ezekrQl a dolgokról morális bizonyosságunk van, úgy, hogyha túlzók nem vagyunk, nemigen kételkedhetünk bennük; de másrészt, ha csak esztelenek nem vagyunk, nem tagadhatjuk, hogy metafizikai bizonyosság szempontjából elég okunk van kételkedni bennük, mert észrevehettük, hogy az ember álmában azt is képzelheti, hogy más teste van, hogy más csillagokat, más Földet lát, anélkül, hogy ebben igazság volna. Honnét tudjuk, hogy álombeli gondolataink hazugok, holott elégszer épp oly élénkek s épp oly határozottak, mint a többiek? Nem hiszem, hogy a legjobb elmék, bármennyit is tépelQdjenek rajta, föl tudnának hozni oly okot, mely e kételyt el tudná oszlatni, hacsak elQbb Isten létét nem tételezik föl. Mert mindenekelQtt az, amit az imént szabálynak vettem, ti. amit tisztán s határozottan átlátunk, mind igaz, maga is csak azért bizonyos, mert Isten van vagy létezik, mert Isten tökéletes lény, s mert minden, ami bennünk van, tQle származik; ebbQl következik, hogy fogalmaink vagy képzeteink, minthogy valódiak s IstentQl származnak, amennyiben világosak s határozottak, annyiban csakis igazak lehetnek. Ha pedig elég gyakran fogalmaink tévedést foglalnak magukban, ez csak azoknál a fogalmaknál lehetséges, amelyekben zavar s homály van, mert annyiban részük van a semmiben; azaz ezek a fogalmak csak azért oly zavarosak bennünk, mert nem vagyunk egészen tökéletesek. Nyilvánvaló pedig, hogy amilyen ellentmondás az, hogy a tévedés vagy tökéletlenség mint ilyen IstentQl származik, épp olyan az, hogy az igazság vagy a tökéletesség a semmibQl jön. De ha nem tudnók, hogy ami való s igaz van bennünk, valamely tökéletes s végtelen lénytQl származik, akkor bármily világosak és határozottak volnának is különben fogalmaink, mégsem volna semmi okunk azt hinni, hogy az a tökéletességük van, hogy igazak.
S miután Isten s a lélek ismerete meggyQzött bennünket e szabály helyességérQl, igen könnyq kitalálni, hogy azok a képek, melyeket álomban képzelünk, miért nem ingathatják meg éber gondolatainkba vetett hitünket. Mert ha megesnék is rajtunk, hogy álomban valamely igen határozott fogalmunk volna, pl. ha valaki álomban valamely geometriai bizonyítást találna ki, az álom miatt ez a bizonyítás azért igaz lehetne; ami pedig álmaink legközönségesebb tévedését illeti, hogy ti. mindenféle dolgot érzékeink módjára tüntetnek föl elQttünk, nem árt, ha kissé gyanakodókká leszünk ily képzetek igazsága iránt, mert ezek, ha ébren vagyunk is, elégszer megcsalhatnak bennünket: pl. akik sárgaságban szenvednek, mindent sárgának látnak; vagy pedig a csillagok vagy más igen távoli testek sokkal kisebbeknek látszanak, mint amilyenek. Végre is, akár ébren vagyunk, akár alszunk, mindig csak eszünk nyilvánosságában szabad hinnünk. S jól megjegyzendQ, hogy eszünket említettem, nem pedig képzelQerQnket vagy érzékeinket; mert ha egészen világosan látjuk is a Napot, azért még nem kell hinnünk, hogy oly nagy, aminQnek látjuk; s ámbár oroszlánfQt kecske testén igen jól elképzelhetünk, azért még nem kell következtetnünk, hogy ily szörnyeteg létezik is a világon. Az értelem nem parancsolja ránk, hogy amit látunk, képzelünk, egyszersmind úgy igaz, de azt igenis kimondja, hogy minden fogalmunkban vagy képzetünkben van bizonyos igazság, mert különben lehetetlen volna, hogy Isten, ki csupa tökéletesség s igazság, belénk helyezte volna. Minthogy pedig okoskodásaink álomban sohasem oly nyilvánvalók s oly befejezettek, mint ébrenlétünk alkalmával, jóllehet képzeleteink ilyenkor néha épp oly elevenek s határozottak vagy még inkább azok; azért értelmünk még azt is kimondja, hogy gondolataink nem lehetnek ugyan mind igazak, mert hiszen nem vagyunk egészen tökéletesek, de ami igazság van bennük, azt okvetlenül inkább éber gondolatainkban, mintsem álmunkban találhatjuk.

Ötödik rész
Szívesen folytatnám, hogy fölsoroljam a többi igazságokat is, melyeket ezekbQl az elsQ igazságokból leszármaztattam; de e célra nézve több oly kérdésrQl kellene szólnom, melyek még vitásak a tudósok között, s nem szeretnék ezekkel összeveszni; azért jobbnak tartom, ha abbahagyom a dolgot s csak általánosságban megjelölöm azokat az igazságokat; okosabb emberek megítélhetik azután, vajon hasznos volna-e részletesebben szólni róluk. Szilárdan megmaradtam abban az elhatározásomban, hogy más egyéb elvet nem tételezek föl, csak azt, mellyel az imént Isten s a lélek létét bizonyítottam s hogy semmi olyat nem fogadok el igaznak, ami nem látszik elQttem világosabbnak s biztosabbnak, mint azelQtt a geometria bizonyításai. Mindazonáltal merem állítani, nemcsak módot találtam, hogy rövid idQ alatt a filozófiában tárgyaltatni szokott fQ kérdéseket mind megoldhattam, hanem néhány törvényt is fölfedeztem, melyeket Isten olyképpen állapított meg a természetben, s melyekrQl oly fogalmakat vésett lelkünkbe, hogy bQvebb megfontolás után nem kételkedhetünk benne, hogy minden, ami van s történik, szorosan e törvények szerint van s történik. MidQn azután e törvények következményeire ügyeltem, azt gondoltam, néhány oly ig LNP
< äöÖqîqò2ò V(V1¹<¹„ÃÊzž’žuuõîêßîêÔîêîêîêîêîêîêîêÒêîêÎh%U h½pæ5CJ\aJ h½pæ5CJ0\aJ0h½pæ

h½pæ5\ h½pæ5CJ$\aJ$ P
@ B âú|øZ$2(Â6¶A€J¾NòSX<\ajjÔqòq€‹t›>©Ô²$Ä÷÷÷÷òí÷íííííííííííííí÷ííííígd½pægd½pæ $a$gd½pæ$ĀƞÇ^Ê’Ë ÝFæò6ò¸÷L € #À4ºJ

V,V¾cêjæoĉh”¸œ ­0¹>¹Ëšàþôúúúúúúúòúúúúúúúòúúúúúúúúòúúú $a$gd½pægd½pæazságot fedeztem föl, melyek hasznosabbak és fontosabbak mindennél, amit azelQtt megtudtam vagy akár megtudni csak remélhettem is valaha.
De minthogy a fQbbeket egy értekezésben iparkodtam kifejteni, melyet bizonyos okokból közre nem bocsáthatok, legjobban úgy ismertethetem meg ezeket, ha sommásan elmondom értekezésem tartalmát. Össze akartam benne foglalni mindazt, amit az anyagi dolgok természetérQl tudni véltem, mielQtt ezt az értekezést megírtam. De valamint a festQk sík felületen nem tudják valamely szilárd testnek minden oldalát feltüntetni, hanem egy fQoldalt választanak, s csak ezt az egyet helyezik világosságba, míg a többieket árnyékolják s csak annyit mutatnak belQlük, amennyit látunk, ha azt a fQoldalt tekintjük: úgy én is, tartván tQle, hogy értekezésemben nem fejthetem ki minden gondolatomat, csak azt akartam bQven elmondani benne, amit a világosságról tudok; ehhez alkalmilag hozzá akartam csatolni valamit a Napról s az álló csillagokról, mert a világosság majdnem egészen ezektQl származik; a levegQrQl, mert átbocsátja a világosságot; a bolygókról, üstökösökrQl s a FöldrQl, mert a világosság visszaverQdik rajtuk; s különösen a Föld minden testérQl, mert azok vagy színesek vagy átlátszók, vagy világítók; végül azután az emberrQl akartam szólani, mert Q a világosság szemlélQje. SQt, hogy némileg árnyékot vessek ezekre a dolgokra s szabadon mondhassam el nézeteimet anélkül, hogy a tudósok közkeletq véleményeit követnem vagy cáfolnom kellene, föltettem magamban, hogy itt hagyom nekik ezt az egész világot, hadd vitatkozzanak rajta, s csak arról beszélek, ami egy új világban történnék, ha Isten most valahol, a képzelt qrben elég anyagot teremtene, hogy abból világ keletkezhessék, ha ennek az anyagnak különbözQ részeit különbözQ módon, minden rend nélkül mozgásba hozná úgy, hogy oly zqrzavaros káoszt alkotna belQlük, amilyent csak költQ képzelhet, s ha ennek utána nem tenne egyebet, minthogy rendes segítségét nyújtaná a természetnek s az általa megállapított törvények szerint hagyná mqködni. Tehát mindenekelQtt leírtam ezt az anyagot, s olyannak iparkodtam föltüntetni, hogy nézetem szerint nincsen semmi a világon, ami tisztább s érthetQbb volna, kivéve amit elQbb IstenrQl s a lélekrQl mondottam; mert kimondottan még azt is föltettem, hogy azok a formák és minQségek, melyekrQl a skolasztikusok vitatkoznak, nincsenek meg benne és hogy egyáltalán semmi sincsen benne, aminek az ismerete nem annyira természetes ránk nézve, hogy az ember nem is tehet úgy, mintha nem tudná. Továbbá megmutattam, melyek a természet törvényei; s anélkül, hogy okadataimat más elvre alapítottam volna, mint Isten végtelen tökéletességeire, arra törekedtem, hogy amelyekhez némi kétség férhetne, azokat bebizonyítsam, s megmutassam, hogy olyanok, hogy ha Isten több világot teremtett volna, akkor se lehetne egy is olyan, melyben e törvények nem volnának érvényesek.
Azután megmutattam, miképpen kellett e törvények folytán e kaotikus anyag legnagyobb részének oly módon elrendezkednie s elhelyezkednie, hogy hasonlóvá lett a mi égboltozatunkhoz; s miképpen történt mégis, hogy részeinek egynéhányából Földnek kellett elQállania, másokból bolygóknak s üstökösöknek s megint másokból Napnak s állócsillagoknak. S itt kiterjeszkedvén a világosságra, bQven megmagyaráztam, mely világosság található a Napban s a csillagokban, miképpen haladja át egy pillanat alatt az égboltozat mérhetetlen qrjét, hogyan verQdik vissza a bolygókról s üstökösökrQl a Földre. Hozzátettem még mindenféléket ez égboltozatok és csillagok állományáról, helyzetérQl, mozgásáról s mindenféle sajátságairól; úgyhogy véleményem szerint eléggé kimutattam, hogy ennek a mi világunknak égboltozatán s csillagaiban semmit észre nem veszünk, amit egészen hasonló módon nem találunk vagy legalább nem találhatnánk a leírtam világ égboltozataiban vagy csillagaiban is. Azután a Földre tértem át: miképpen történik, ámbár határozottan föltettem, hogy isten semmiféle nehézséget nem helyezett az anyagba, melybQl áll, hogy minden része mégis éppen középpontja felé törekszik; miképpen történik, hogy az égnek s a csillagoknak s különösen a Holdnak elhelyezése, ha víz s levegQ van a Föld színén, apályt s dagályt idéz elQ rajta, olyat, mely minden körülményében megegyezik azzal, melyet a mi tengereinkben észlelhetünk, azonfölül még mind a víznek, mind a levegQnek bizonyos folyását is eszközli, mely keletrQl nyugatnak tart, olyat, amilyet a forró öv alatt is láthatni; miképpen történt, hogy a hegyek, tengerek, források s folyók természetes úton képzQdhettek rajta, az ércek a bányákba kerülhettek, a növények a mezQkön nQhettek, s egyáltalán valamennyi kevertnek vagy összetettnek nevezett test miképpen keletkezhetett rajta; a többi között a csillagokon kívül nem ismervén semmit a világon, ami világosságot idéz elQ, csak a tüzet, egészen világosan iparkodtam megmagyarázni mindent, ami a tqz mivoltához tartozik: hogyan keletkezik, mi táplálja, hogyan van az, hogy némelykor melegsége van, de nincs világossága, máskor meg világossága van, s melegsége nincs; hogyan idézhet elQ különbözQ színeket és más különbözQ sajátságokat különbözQ testekben; hogyan olvaszt meg némely testet, míg másokat keménnyé tesz; miért tudja Qket majdnem mind megemészteni, vagy hamuvá s füstté változtatni; végre miképp alkot ebbQl a hamuból csakis mqködésének ereje által üveget; a hamunak üveggé való átváltozása ugyanis oly csodálatosnak tetszett elQttem, mint bármi csoda a természetben, s azért különös kedvvel írtam le.
MindebbQl azonban nem akartam azt következtetni, hogy a világ az általam kifejtett módon teremtetett; mert sokkal valószínqbb, hogy Isten elejétQl fogva olyannak csinálta, amilyennek lennie kellett. De annyi bizonyos, s a teológusok általánosan elismerik, hogy a cselekvény, mely által Isten a világot most fenntartja, azonos azzal a cselekvéssel, mely által teremtette; ha tehát Isten kezdetben csak a káosz formáját adta volna is a világnak, de megállapítván a természet törvényeit, rendes segítségét nyújtotta volna neki, hogy szokása szerint mqködhessék: akkor anélkül, hogy a természet csudás voltát kisebbítenQk, elhihetnQk, hogy a pusztán anyagi dolgok csakis ezáltal idQvel olyanokká lehettek volna, amilyeneknek most látjuk Qket; mivoltukat pedig sokkal könnyebben érthetjük, ha keletkezni látjuk Qket, mintha csak mint már kész dolgokat tekintjük.
Az élettelen testeknek s a növényeknek leírásától áttértem az állatokéra, különösen az emberekére. De minthogy ezeket még nem ismertem annyira, hogy azon a módon beszélhessek róluk, mint a többiekrQl, azaz hogy az okozatokat az okokból magyarázhassam, hogy megmutathassam, milyen csírából s mi módon teremti Qket a természet, beértem azzal, hogy föltettem, Isten a mienkhez egészen hasonló emberi testet teremtett, hasonlót a tagok külsQ formájában éppúgy, mint szervezetünk belsQ alkatában, anélkül, hogy az általam leírt anyagnál egyébbQl alkotta volna s anélkül, hogy kezdetben értelemmel bíró lelket, vagy más valamit, ami tápláló vagy érzQ lélek gyanánt szolgáljon, helyezett volna beléje; csak annyit tettem föl, hogy szívében egyet ama világosság nélküli tüzek közül gyújtott meg, melyeket már elQbb megmagyaráztam volt, s melyet olyannak tartottam, mint amely a szénaboglyát fülleszti, ha mielQtt megszáradt, elzárjuk, vagy mely az új bort forralja, ha seprQjén hagyjuk megforrni. MidQn most megvizsgáltam, hogy e föltételek alapján mily mqködések fordulhatnak elQ ebben a testben, éppen azokat találtam, melyek bennünk fordulhatnak elQ, anélkül, hogy tudnánk róluk, anélkül tehát, hogy lelkünk (azaz az a testtQl különbözQ rész, melynek mivoltáról elQbb mondottuk, hogy csak gondolkodásban áll) valamivel hozzájuk járulna, azokat tehát, melyekrQl mondhatni, hogy ezekben az oktalan állatok hasonlítanak hozzánk. De ama mqködések közül, melyek a gondolkodástól függnek s azért az egyedüliek, melyek reánk mint emberekre tartoznak, egyet sem találtam benne: mihelyt azonban föltettem, hogy Isten értelemmel bíró lelket teremtett, s ezt egy bizonyos általam leírt módon a testtel egybekapcsolta, mind megtaláltam Qket benne.
Hogy azonban megmutassam, miképpen tárgyaltam ott ezt a dolgot, meg akarom itt a szívnek s a lüktetQ ereknek mozgását magyarázni, s minthogy ez a legelsQ s a legáltalánosabb mozgás, melyet az állatokban észlelhetni, könnyq lesz ebbQl megítélni: mit kelljen a többiekrQl gondolni. Hogy könnyebben meg lehessen érteni, amit errQl mondani fogok, szeretném, ha az, aki nem jártas az anatómiában, mielQtt ezt olvassa, valamely nagy tüdQkkel bíró állatnak szívét vágatná föl magának, mert ez majdnem mindenben olyan, mint az emberé; mutattassa meg magának a két kamrát vagy üreget, mely a szívben van; elQször a jobb oldalon lévQt, melyhez két igen széles csQ tartozik, a vena cava, az öblös kék ér, a vérnek fQgyqjtQje, mely mintegy törzse annak a fának, honnét a többi kék ér (véna) szétágazik, s a lüktetQs kék ér, a vena arteriosa, melyet rosszul neveztek el így, mert valósággal lüktetQ s nem kék ér, ez a szívbQl indul ki, azután több ágra oszlik, melyek mindenütt a tüdQben szétterjednek; mutattassa meg magának a bal oldalon lévQ kamrát, melyet szintén rosszul neveztek el, mert nem egyéb, mint véna; ez a tüdQkbQl jön, ahol több ágra van osztva, melyek összefonódnak a vena arteriosa ágaival s az úgynevezett légcsQ ágaival, melyen át lélegzetet veszünk; a másik pedig a nagy artéria, a fQér, mely a szívbQl indul ki, s ágait mindenhová a testbe szétküldi. Szeretném, ha gondosan megmutatnák neki azt a tizenegy kis bQrt is, mely tizenegy kis ajtóként kinyitja s bezárja a négy nyílást, mely a két üregben van; három ti. az öblös kék ér nyílásánál van, mégpedig úgy elhelyezve, hogy a benne lévQ vér akadály nélkül belefolyhatik a szív jobb üregébe, de ki nem folyhatik belQle; három pedig a vena arteriosa nyílásánál van, éppen ellenkezQleg elhelyezve, úgy, hogy az ebben az üregben lévQ vér innét a tüdQbe folyhatik ugyan, de a tüdQbeli vér nem térhet vissza az üregbe; kettQ azután az arteria venosa nyílásánál van, a tüdQbeli vért a szív bal üregébe be igen, de ki nem bocsátja, három pedig a fQér nyílásánál van, ezek a vért kieresztik a szívbQl, de vissza nem bocsátják; ami pedig a bQröcskék számát illeti, annak nem kell más okát keresnünk, mint hogy az arteria venosa nyílása a hely miatt, amelyen van, tojásdad alakú s azért kényelmesen kettQ által zárható, míg a többiek kerekek, s jobban záródnak három által. Jó lesz arra is figyelmeztetni Qket, hogy a fQér s a vena arteriosa sokkal keményebb s szilárdabb alkatú, mint az arteria venosa s a vena cava; hogy a két utóbbi, mielQtt a szívbe tér, kitágul s itt mintegy két erszényt képez, a szívnek két úgynevezett fülét, melyek a szívhez hasonló anyagból vannak; hogy a szívben mindig nagyobb a hQség, mint a test bármely más részében; s hogy ez a hQség okozza, hogy mihelyt egy vércsöpp a szív üregeibe kerül, azonnal dagad s kitágul; mint rendesen minden folyadék, hogyha igen meleg edénybe csöpögtetjük.
Ezek után a szív mozgásának magyarázatára még csak a következQket kell mondanom. Ha a szív üregei nincsenek telve vérrel, akkor okvetlenül a vena cava-ból a jobb, az arteria venosa-ból pedig a bal üregbe ömlik a vér; ez a két edény ugyanis mindig tele van vérrel s a szívre szolgáló nyílásaik ilyenkor nem lehetnek elzárva; mihelyt ezen az úton két csöpp került a szívbe, egy-egy minden nyíláson át, ezek a csöppek, melyek igen nagyok, mert a nyílások, melyeken átjönnek, igen szélesek, az edények pedig, melyekbQl kerülnek, igen telvén vérrel, a szív melegsége folytán azonnal ritkulnak s kitágulnak; ennek folytán az egész szív megdagad, az öt kis kapu, mely a két edény nyílásánál van, bezáródik s több vér nem folyhatik a szívbe; most a vércsöppek mindinkább ritkulnak s kitágulnak; kifeszítik a többi hat kis kaput, mely a másik két edény nyílásánál van, s ott kifolynak; ezáltal a vena arteriosa s a fQér minden ága majdnem ugyanabban a pillanatban, mint a szív, megdagad; a dagadt szív most azonnal lelohad, az artériák is, mert a beléjük került vér kihql; s míg hat kis kapujuk ismét bezáródik, a vena cava s az arteria venosa öt kapucskája újra kinyílik s két más vércsöppet ereszt be, melyek folytán a szív s az artériák újra megdagadnak, éppúgy, mint azelQtt. S minthogy a vér, mely így a szívbe folyik, a két fülnek nevezett erszényen halad át, innét van az, hogy ezek mozgása a szívével ellenkezQ, hogy ezek összehúzódnak, ha amaz kitágul. Megjegyzem még azok számára, kik a matematikai bizonyítások súlyát nem ismerik, s az igaz okokat a valószínqektQl megkülönböztetni nem szokták, s kiknek valamiképpen eszükbe juthatna, hogy mindezt tagadják, anélkül, hogy vizsgálnák: hogy az imént magyaráztam mozgás oly szükségképpen következik pusztán a szervek elhelyezésébQl, melyeket szabad szemmel láthatni a szívben, a hQségbQl, melyet ujjainkkal rajta érezhetünk, a vér természetébQl, melyet tapasztalatból ismerhetünk, mint valamely órának mozgása következik súlyainak s kerekeinek erejébQl, helyzetébQl s alakjából.
Ha azonban valaki azt kérdi, hogyan van az, hogy a vénák nem fogynak ki a vérbQl - hiszen vérük mindig a szívbe folyik -, s hogy az artériák nem telnek meg nagyon is vérrel, holott minden vér, mely a szíven átmegy, beléjük kerül, akkor nem kell egyebet mondanom, mint amit egy angol orvos kifejtett, akinek meg kell adni azt a dicsQséget, hogy a jeget ezen a helyen Q törte meg, s az elsQ volt, aki arra tanított bennünket, hogy az artériák végén több kis átjáró van, melyeken át a szívbQl jött vér a vénák kis ágaiba nyomul, ahonnét azután újra a szív felé folytatja útját úgy, hogy folyása nem egyéb, mint folytonos keringés. Ezt Q igen jól bizonyítja a sebészek azon mindennapi tapasztalatával, hogy ha a kart valamivel följebb, mint ahol fölvágják a vénát, középerQvel megkötik, akkor erQsebben szökik ki a vér, mintha nem kötötték volna meg; ennek éppen az ellenkezQje történik, ha alább kötik meg, kéz s nyílás között, vagy pedig följebb ugyan, de nagyon erQsen. Világos ugyanis, hogy a középszerqen erQs kötés a már karban lévQ vért meg tudja akadályozni abban, hogy a vénákon át a szívbe visszatérjen, de azért nem akadályozza meg, hogy folyton új vér ne jöjjön az artériákon át a vénákba, mert az artériák a vénák fölött vannak elhelyezve, s bQrük sokkal keményebb lévén, nehezebben szoríthatók össze; továbbá a vér, mely a szívbQl jQ, sokkal nagyobb erQvel halad az artériákon át a kéz felé, mint innét a vénákon át a szívbe; s minthogy ez a vér az egyik vénából levQ nyíláson át kifolyik a karból, szükséges, hogy a kötésen alul a kar vége felé átjárók legyenek, melyeken át a vér az artériákból oda eljuthat. A vér folyásáról mondottakat ez az orvos igen jól bizonyítja ama kis bQröcskék által is, melyek a vénák hosszában úgy vannak elhelyezve, hogy nem engedik meg a vérnek, hogy a test derekából a végtagok felé folyjon, hanem csak azt, hogy a végtagokból a szívbe visszatérjen; továbbá azzal a tapasztalattal is, mely mutatja, hogy minden vér, mely a testben van, egyetlenegy fölvágott artérián át igen rövid idQ alatt kifolyhatik a testbQl, még akkor is, ha igen közel a szívhez szorosan meg van kötözve, a vágás pedig szív s kötés között eszközöltetett, mely esetben lehetetlen elképzelni, hogy a vér, mely kifolyik, egyebünnen, mint a szívbQl jön. De más egyéb körülmények is vannak, melyek bizonyítják, hogy a mondottam ok a vér keringésének igazi oka. Ilyen elQször az a különbség, melyet a lüktetQ s kék erekbQl kikerülQ véren vehetni észre, s mely nem eredhet egyébbQl, mint hogy a vér áthaladva a szíven s ott ritkulva s mintegy elpárologtatva finomabb, elevenebb, melegebb, mikor közvetlenül kikerül belQle, mikor a lüktetQben van, mint kevéssel azelQtt; mielQtt bejutott a szívbe, azaz mikor a kék erekben van. S ha az ember ügyet vet rá, észre fogja venni, hogy az a különbség csak a szív tája felé látszik meg jól, s nem látszik meg annyira oly helyeken, melyek távolabb vannak tQle. Továbbá a hártyák keménysége, melyekbQl a kék erek s a fQér alkotvák, eléggé mutatja, hogy a vér erQsebben ütQdik hozzájuk, mint a kék erekhez. S miért volna a szív bal ürege s a fQér sokkal tágabb s szélesebb, mint a jobb üreg s a vena arteriosa, hacsak nem azért, mert az arteria venosa vére, mely a szívbQl kijötte óta csak a tüdQben volt, finomabb s erQsebben s könnyebben ritkul, mint az, mely közvetlenül az öblös kék érbQl jQ? S mit tudhatnának az orvosok, midQn az eret megtapintják, ha nem támaszkodnának arra, hogy aszerint, amint a vér mivolta változik, ez a vér a szív melegsége folytán erQsebben vagy kevésbé erQsen, gyorsabban vagy kevésbé gyorsan ritkulhat, mint azelQtt? S ha megvizsgáljuk, miképpen közöltetik ez a melegség a többi tagokkal, nem kell-e mondanunk, hogy ez a vér által történik, mely a szíven áthaladva ott megmelegszik, onnét meg szétárad az egész testben? Innét van az, hogy ha a test valamely részét vérétQl megfosztjuk, akkor egyszersmind melegségétQl is megfosztjuk, s ha a szív oly meleg volna is, mint az izzó vas, mégsem tudná a kezeket s lábakat annyira megmelegíteni, mint tényleg melegíti, ha folyton új vért nem küldene nekik. Továbbá ebbQl megtudjuk azt is, hogy a lélegzés igazi haszna az, hogy folyton friss levegQ kerül a tüdQbe, ami okozza, hogy a vér, mely a szív jobb üregébQl megritkultan s mintegy gQzállapotban jött oda, ott megsqrqsödik s újra vérré lesz, mielQtt a bal üregbe tér; enélkül pedig nem tudná az ebben levQ tüzet táplálni. Ezt megerQsíti az a tapasztalat, hogy azoknak az állatoknak, melyeknek tüdejük nincs, egynél több szívüregük sincs, s hogy a gyermeknél, anyja méhében, ahol a tüdQnek nem vehetné hasznát, egy nyílás van, ahonnét a vér a vena arteriosa-ból a fQérbe folyik, anélkül, hogy a tüdQn áthaladna. Továbbá mi módon fQhetne az étel a gyomorban, ha a szív meleget nem küldene az artériákon át, s ezzel együtt néhányat a vér legfolyékonyabb részei közül is, melyek a gyomorba került ételek föloldásában közremqködnek? S nem könnyen megérthetQ-e az a folyamat, mely ez ételek levét vérré változtatja, ha meggondoljuk, hogy a vér a szívbe menet s a szívbQl jövet egy nap százszor, kétszázszor is lepárologtatik; s mi egyébre van szükségünk, hogy a test különbözQ nedvességeinek táplálását s létrejöttét magyarázzuk, mint hogy említsük, hogy amaz erQ folytán, mellyel a megritkuló vér a szívbQl a végtagok felé nyomul, némely része megmaradt a tagok részei közt, amelyeken áthalad, s ott elhelyezkedik mások helyén, melyeket kiqz onnét; továbbá, hogy a likacsok helyzete, alakja vagy kicsinysége szerint, melyekkel a vér részecskéi találkoznak, némelyek inkább az egyik helyre fognak menni, mások más helyre, amint bizonyára mindenki látott már különbözQ rostákat, melyek különbözQ módon átfúrva, különbözQ magoknak egymástól való elválasztására alkalmasak. De mindebben az állati (élet) szellemek (esprits animaux) keletkezése a legnevezetesebb; olyanok ezek, mint a legfinomabb szellQ vagy jobban mondva, mint a legtisztább s legélénkebb láng; folyton folyvást nagy mennyiségben a szívbQl az agyvelQbe szállnak, innét pedig az idegeken át az izmokba s így mozgatják mind a tagokat; hogy miért mennek a vérnek azok a részei, melyek, mint a legmozgatottabbak s legáthatóbbak, legalkalmasabbak ez életszellemek elQidézésére, éppen az agyvelQ felé s nem másfelé, azt eléggé magyarázza az a körülmény, hogy a lüktetQk, melyek Qket oda viszik, valamennyi közül a legegyenesebb vonalban haladnak fölfelé, s hogy a mechanika szabályai szerint, melyek egyszersmind a természetéi, midQn több dolog egyszerre iparkodik egyazon irány felé mozogni, amely irányban mindnyájan el nem férnek, mint pl. a vér részei a szív bal üregébQl az agyvelQ felé iparkodnak, akkor a gyöngébbek s kevésbé mozgatottak az erQsebbek által kiszoríttatnak, s ezek egyedül siethetnek odább a cél felé. Mindezt elég részletesen kifejtettem volt abban az értekezésben, melyet közre akartam bocsátani. Azután megmagyaráztam még, milyen alkatúaknak kell lenniük a test idegeinek s izmainak, hogy az életszellemek, melyek bennük vannak, megmozgathassák a test tagjait, amint például fejeket látni, melyek kevéssel miután levágják Qket, még mozognak s a földet harapják, jóllehet nincsen többé lélek bennük; milyen változásoknak kell az agyvelQben végbemenniük, hogy az ébrenlétet, az alvást, az álmokat idézhessék elQ; miképpen történhetik, hogy a világosság, a hangok, illatok, ízek, a hQség s a külsQ tárgyak minden egyéb minQsége az érzékek segítségével különbözQ képzeteket kelthetnek benne; az éhség, szomjúság s a többi belsQ indulatok hogyan tudják a róluk való képzeteket az agyvelQvel közölni; mit kelljen a közérzéken (sens commun) érteni, mely e képzeteket magában foglalja; mit az emlékezeten, mely megtartja; a képzeleten, mely különbözQ módon tud változtatni rajtuk s belQlük újakat alkotni, s mely éppen ezáltal, az életszellemeket elosztván az izmok közé, annyi különbözQ módon tudja megmozgatni e test tagjait, s annyira tudja e mozgásokat az érzékiség tárgyaihoz s a belsQ indulatokhoz alkalmazni, amint ezt testünkön tapasztaljuk, mely ilyenkor az akarat hozzájárulása nélkül tud mozogni. Ez nem fog különösnek látszani azok elQtt, kik tudják, mily különbözQ automatákat vagy mozgó gépeket tud az emberek ügyessége csinálni, melyek, ha egybevetjük a sok csonttal, izommal, ideggel, lüktetQvel, kék érrel s sok más résszel bíró állati testtel, csak igen kevés alkotórészbQl állanak. Ezek azután az emberi testet gépnek fogják tekinteni, mely minthogy Isten kezébQl került ki, hasonlíthatatlanul jobban el van rendezve s sokkal csodálatosabb mozgásokat végez, mint akármelyik, melyet ember találhat ki. S itt külön kimutattam, hogy ha léteznének oly gépek, melyek valamely majomnak vagy más oktalan állatnak szerveivel s külsQ alakjával vannak ellátva, semmiképpen nem állana módunkban kitudni, hogy nem egyeznek meg mindenben ezekkel az állatokkal; ellenben ha gépek volnának, melyek a mi testünkhöz hasonlítanának s amennyire csak erkölcsileg lehet, a mi cselekedeteinket utánoznák, mégis két biztos eszközünk volna kitudni, hogy azért mégsem igazi emberek. ElQször e gépek sohasem tudnának szókat vagy egyéb jeleket egybekapcsolni s velük úgy élni, mint mi tesszük, ti. hogy másokkal gondolatainkat közöljük; igen jól elképzelhetjük, hogy egy gép úgy van alkotva, hogy szókat ejt ki, sQt hogy szókat ejt ki bizonyos testi cselekvések alkalmával, melyek e gép szerveiben változást idéznek elQ; pl. ha az egyik helyen érintik, kérdi, hogy mit akarnak tQle; ha más helyen érintik, kiabál, hogy fáj neki s több efféle; de el nem képzelhetjük, hogy a szókat különbözQ módon el tudja rendezni s ezáltal értelmesen meg tud felelni arra, amit jelenlétében mondanak, amint ezt a legbutább emberek is meg tudják tenni. Másodszor pedig, ha mégoly jól vagy talán még jobban mint akármelyikünk, csinálnának is néhány dolgot, de bizonyára elhibáznának másokat, amibQl rögtön nyomára jutnánk annak, hogy nem tudatosan, hanem csak szerveik elrendezésénél fogva cselekszenek. Míg ugyanis az ész egyetemes eszköz, melynek minden lehetQ esetben hasznát vehetjük, addig e szerveknek minden külön cselekvésre vonatkozólag külön berendezésre van szükségük, s ebbQl következik, hogy erkölcsileg lehetetlen, hogy egy gépben annyiféle elrendezés legyen készen, hogy az élet minden eshetQségében úgy tudjon cselekedni, mint mi tudunk értelmünk segítségével. E két eszköz segítségével tehát az ember s állat közti különbséget is megismerhetjük. Igen nevezetes körülmény ugyanis, hogy nincs az a buta s tompa eszq ember, még az eszteleneket sem véve ki, aki ne tudna különbözQ szókat úgy összeilleszteni s belQlük oly beszédet szerkeszteni, hogy általa gondolatát megértetheti másokkal; hogy ellenben nincsen állat, bármily tökéletes s a természettQl megáldott is különben, mely hasonlóra képes. Ez nem azért van, mert a szerveknek vannak híján; hiszen látni való, hogy a szarka s a papagáj csakúgy tudnak szókat kiejteni, mint mi; de beszélni mégsem tudnak, azaz nem tudják jelét adni annak, hogy amit mondanak, azt gondolják is; ellenben a süketnémán született emberek, kik éppúgy vagy még inkább, mint az állatok, meg vannak fosztva a beszédre szolgáló szervektQl, maguktól szoktak bizonyos jeleket kitalálni, melyek segítségével megértetik magukat azokkal, kik rendesen körülöttük lévén megtanulhatják nyelvüket. Ez pedig bizonyítja, nemhogy az állatoknak kevesebb eszük van, mint az embereknek, hanem hogy egyáltalán nincsen eszük; mert hiszen látni való, hogy igen kevés kell belQle, hogy beszélni tudjunk; ha pedig az állatok lelke a mienktQl egészen különbözQ természetq nem volna, megfoghatatlan volna, hogy valamely majom vagy papagáj, mégpedig fajának javából való - mert egyazon faj állatai közt is éppen úgy vannak különbségek, mint az emberek között, s némelyeket könnyebb idomítani, mint másokat -, miért ne érhetné el ebben a legbutább vagy legalább a zavart eszq gyermeket. A szókat pedig nem kell összezavarni a természetes mozdulatokkal, melyek indulatok jelei, s melyeket a gépek csakúgy utánozhatnak, mint az állatok; azt sem szabad hinnünk, mint a régiek közül néhányan hitték, hogy az állatok beszélnek, csak mi nem értünk az Q nyelvükön. Ha ez igaz volna, akkor, minthogy több olyan szervük van, mely megfelel a mienknek, csakúgy megértethetnék magukat velünk, mint fajbelijeikkel. Nevezetes még az, hogy több állat bizonyos cselekedetekben nagyobb ügyességet mutat ugyan, mint mi, de azért mégis ugyanezek az állatok sok másban éppenséggel nem mutatnak ügyességet; tehát az, amit jobban csinálnak, nem bizonyítja, hogy eszük van, mert ennek révén azután több eszük volna, mint akármelyikünknek, s minden egyébben is ügyesebbek volnának; hanem inkább azt bizonyítja, hogy eszük éppenséggel nincs, s hogy csak a természet mqködik bennük szerveik berendezése szerint. Az óra is, mely csak kerekekbQl s rugókból áll, sokkal pontosabban tudja számítani az órákat s mérni az idQt, mint mi minden okosságunkkal.
Ezután leírtam volt az értelemmel bíró lelket, s megmutattam, hogy éppenséggel nem származhatik a többi megbeszélt dolog módjára az anyag természetébQl, hanem külön teremtetnie kellett, s hogy nem elég, ha úgy lakik a testben, mint a kormányos hajójában, ti. abból a célból, hogy annak tagjait mozgassa, hanem hogy szorosabban kell egybekapcsoltatnia s egyesíttetnie vele avégbQl, hogy a miénkhez hasonló érzelmei s kívánságai is lehessenek, egyszóval, hogy igazi embert alkothasson belQle. Különben itt kissé bQven szóltam a lélekrQl, minthogy ez a legfontosabb tárgyak egyike. Mert nem tekintve azok tévedését, kik Istent tagadják, amit, úgy hiszem, föntebb eléggé megcáfoltam, semmi sem tántorítja el annyira a gyönge eszqeket az erény egyenes útjáról, mintha azt gondolják, hogy az állatok lelke a mienkkel azonegy természetq, s hogy ennélfogva ez élet után semmitQl sem kell tartanunk és semmit reménylenünk, mintha csak legyek vagy hangyák volnánk; ellenben ha tudjuk, mennyire különbözik a mi lelkünk az állatokétól, akkor sokkal jobban értjük azokat az okokat, melyek bizonyítják, hogy lelkünk egészen független a testtQl, s hogy ennélfogva nincs is alávetve annak, hogy vele együtt meghaljon; minthogy pedig éppenséggel nem látunk egyéb okokat, melyek a lelket tönkretehetnék, magunktól is átlátjuk, hogy halhatatlan.

Hatodik rész
Három éve most annak, hogy azt az értekezést, mely mindezekrQl szól, befejeztem, és át kezdtem nézni, hogy kinyomtathassam. Ekkor megtudtam, hogy személyek, kiket nagyra becsülök, s kiknek tekintélye akkora hatással van cselekedeteimre, amekkorával saját eszem van gondolataimra, egy másvalaki által kevéssel ezelQtt közrebocsátott fizikai nézetet helytelenítettek. Nem mondom, hogy magam is ezen az említett nézeten vagyok, de ama rosszalló ítélet elQtt nem vettem benne észre semmit, amit az államra vagy vallásra nézve károsnak gondolhattam, amit tehát, ha meggyQzQdésem rávisz, meg nem írtam volna. Ezek után attól tartottam, hogy a magam nézetei között is lehet olyan, amelyben csalódtam, jóllehet mindig nagyon ügyeltem rá, hogy semmi újat, mirQl egészen biztos bizonyosságom nincs, ne fogadjak el igaznak, s semmi olyat, ami valakinek kárára lehetne, ne írjak. Ez okból kész elhatározásomat, hogy közrebocsátom mqvemet, megváltoztattam; mert ámbár elQbbi elhatározásom igen erQs okokból származott, de mindig gyqlöltem a könyvcsinálás mesterségét, s ez a gyqlölet csakhamar találtatott velem elég más okot, hogy fölmentsem magamat alóla. Mindkét rendbeli okom pedig olyan, hogy némileg érdekemben áll, hogy elmondjam ezen a helyen; de talán még a közönségnek is érdekében állhat, hogy megtudja Qket.
Nem voltam sohasem nagyra azokkal a gondolatokkal, melyek elmémbQl származtak; s mindaddig, míg a módszernek, mellyel élek, más gyümölcseit nem szedtem, minthogy tisztába jöttem a spekulatív tudományokhoz tartozó némely kérdés felQl, vagy pedig hogy erkölcseimet módszerem értelmében szabályozhattam, nem tartottam magamat kötelesnek arra, hogy módszeremrQl valamit írjak is. Mert erkölcs dolgában mindenki maga is annyira bQvében van a véleményeknek, hogy ha azokon kívül, kiket Isten urakká tett népei fölött, vagy kiket elég keggyel s buzgósággal áldott meg, hogy próféták lehessenek, másoknak is szabad volna megváltoztatásukra vállalkozniok: csakhamar ahány fQt, annyi újítót találhatnánk; és bár elmélkedéseim nagyon megtetszettek nekem, úgy gondoltam, hogy másoknak is vannak elmélkedéseik, s ezeknek a maguk elmélkedései talán még inkább tetszenek. Mihelyt azonban néhány a fizikára vonatkozó általános fogalmat szereztem, s elkezdtem ezeket a fogalmakat több részleges kérdésben kipróbálni, és észrevettem, mily messzire vihetnek bennünket s mennyire különböznek az eddig használt elvektQl: úgy hittem, hogy nem tarthatom Qket elrejtve, hacsak nem akarok nagyot véteni ama törvény ellen, mely megparancsolja nekünk, hogy amennyire tQlünk telik, az emberek közös jólétén fáradozzunk. Mert fogalmaim megmutatták nekem, hogy oly ismeretekhez juthatunk el, melyek fölötte hasznosak az életben; hogy ama spekulatív filozófia helyett, melyet az iskolákban tanítanak, találhatni egy más, gyakorlati filozófiát, mely a tqznek, víznek, levegQnek, csillagoknak s a körülöttünk levQ egyéb dolgoknak erejével s mqködésével olyképpen ismertet meg bennünket, hogy mesterembereink különbözQ mesterségeit sem ismerjük határozottabban, s hogy ennek a gyakorlati filozófiának a segítségével ezeket az erQket s mqködéseiket, úgy mint a mesteremberek a mesterségeket, mindenre fölhasználhatnók, amire alkalmasak, s ezáltal a természetnek mintegy uraivá s birtokosaivá tehetnQk magunkat. Ez nemcsak végtelen sok oly fortély kitalálása céljából kívánatos, melynek segítségével minden fáradság nélkül élvezhetnQk a Föld gyümölcseit s minden rajta található kényelmet, hanem fQleg az egészség megtartása végett is, mely kétségkívül legelsQ kincsünk, s a földi élet minden egyéb kincseinek alapja; még az ész is annyira függ a test véralkatától és szerveinek állapotától, hogy véleményem szerint, ha egyáltalán lehetséges módot találni, mely az embereket okosabbakká s ügyesebbekké teheti, mint amilyenek eddig voltak, csak az orvostanban kereshetni ezt a módot. Igaz, hogy a most divatos orvostanban keveset találni, ami ekkora haszonnal járna; nem akarom éppen becsmérelni de bizonyos elQttem, hogy senki, még azok sem, kiknek az orvostan hivatásuk, nem fogja tagadni, hogy az, amit belQle tudunk, majdnem semmi ahhoz képest, amit még nem tudunk; s hogy sok bajtól, testiektQl épp úgy, mint lelkiektQl, talán az aggkor elgyöngülésétQl is megszabadulhatnánk, ha eléggé ismernQk e bajok okait, továbbá mindazokat a gyógyító szereket, melyekkel a természet megajándékozott bennünket. Én pedig, ki egész életemet ily hasznos tudomány kutatására szántam, s oly útra akadtam, mely okvetlenül elvisz hozzá, hacsak az élet rövidsége s a tapasztalatok hiánya nem akadályoznak meg benne, úgy gondoltam, hogy e két akadály ellen nincs jobb orvosság, mintha azt a keveset, amit találtam, hqségesen közlöm a közönséggel, s a tehetséges fQket fölszólítom, iparkodjanak nálamnál messzibbre jutni, mégpedig úgy, hogy mindegyikük, hajlamához s erejéhez képest hozzájárul a teendQ kísérletekhez, s szintén ott fogja folytatni a munkát, ahol elQdjei abbahagyták, mindenki többek életét s munkáját fogja egyesíteni, s együttesen valamennyien sokkal messzibbre juthatnak, mint az egyes, ha elkülönítve halad elQre.
SQt észrevettem, hogy mennél elQbbre haladunk a tudásban, annál szükségesebbek a kísérletek; kezdetben jobb, ha csak azokkal élünk, melyek maguktól kínálkoznak érzékeinknek, s melyeket, ha csak némileg is ügyelünk reájuk, lehetetlen nem ismerni, mintha ritkábbakat s válogatottakat keresünk; ezek a ritkábbak ugyanis, ha a legközönségesebbeknek még nem ismerjük okait, sokszor megcsalnak bennünket, a körülmények, melyektQl függnek, majdnem mindig oly különösek s oly kicsinyek, hogy nagyon nehéz észrevenni Qket. Én ebben a következQ rend szerint jártam el. ElQször mindennek, ami van vagy lehet a világon, elveit vagy elsQ okait általánosságban iparkodtam megtalálni, anélkül, hogy egyebet vettem volna erre a célra tekintetbe, mint Istent, ki mindent teremtett, s anélkül, hogy ezeket az elveket egyebünnen, mint az igazság bizonyos csíráiból, melyek természettQl fogva lelkünkben vannak, következtettem volna. Azután megvizsgáltam, melyek azok a legelsQ s legközönségesebb hatások, amelyek ezekbQl az okokból leszármaztathatók, s ezen az úton, azt hiszem, találtam eget, csillagokat, Földet, sQt a Földön levQ vizet, levegQt, tüzet, ásványokat s egyéb hasonló dolgokat, melyek valamennyi közül a legközönségesebbek s legegyszerqbbek, s azért a legkönnyebben megismerhetQk. MidQn azután innét le akartam szállni a részlegesebb tüneményekhez, ezekbQl annyi s oly különbözQ jelentkezett, hogy lehetetlennek tartottam, hogy az emberi elme a Földön levQ testek formáit, vagy fajait meg tudná különböztetni végtelen sok más ily formától vagy fajtól, melyek szintén a Földön lehetnének, ha Isten úgy akarta volna; hogy tehát nem is lehet Qket saját hasznunk szempontjából tekinteni, hacsak nem az okozatokból következtetünk az okokra s több részleges kísérletet nem teszünk. MidQn ezután végigjártattam elmémet mindazokon a tárgyakon, melyek valaha megjelentek érzékeim elQtt, bátran mondhatom, hogy mit sem találtam bennük, amit az általam talált elvek segítségével nem tudtam volna kényelmesen megmagyarázni. De meg kell vallanom, hogy a természet hatalma oly nagy s kiterjedt, s ezek az elvek oly egyszerqek s általánosak, hogy alig látok egy részleges hatást is, melyrQl azonnal ne tudnám, hogy több különbözQ módon származtatható le amazokból az elvekbQl, s hogy rendesen legbajosabb rám nézve kitudni, melyik mód szerint származtatandó le belQlük; mert erre nem tudok egyéb segítQ módot, mint hogy újra kísérleteket tegyek, mégpedig olyanokat, hogy e kísérletek eredménye egészen más, ha az egyik mód szerint, s egészen más, ha más mód szerint magyarázom. Különben nézetem szerint most már annyira vagyok, hogy elég jól tudom, mi módon kell eljárnunk, hogy a lehetQ legtöbb ily célú kísérletet gyqjthessük; de azt is látom, hogy e kísérletek oly természetqek s oly számosak, hogy se kezem, se vagyonom, még ha százszor többem volna is, mint amennyim van, nem elégségesek e célra. Amint tehát ezentúl több vagy kevesebb tapasztalat gyqjtésére lesz módom, aszerint fogok a természet megismerésében elQrehaladni. Ezt akartam abban az értekezésben nyilvánosságra hozni; a hasznot pedig, melyet a közönség ebbQl meríthet, oly világosan akartam kifejteni, hogy mindenkit, ki az emberek jóléte iránt általában érdeklQdik, azaz ki valóban erényes, nem pedig csak hamis látszatból vagy hír szerint az, arra bírtam volna, hogy már összegyqjtött tapasztalatait velem közölje, a többiek keresésében pedig, melyeket még eszközölni kell, segítségemre legyen.
De azóta közbejöttek más okok, melyek folytán megváltoztattam nézetemet, s arra a gondolatra jutottam, hogy valóban továbbra is le kell írnom, amit elég fontosnak tartok, s aminek igazságáról meggyQzQdtem; hogy annyi gondot kell reá fordítanom, mintha ki akarnám nyomatni; részint avégett, hogy alkalmam legyen jól megvizsgálni, amit írok; mert kétséget nem szenved, hogy mindig jobban megnézzük azt, amirQl hisszük, hogy többen fogják látni, mint amit csak magunknak csinálunk; és sokszor megtörtént rajtam, hogy ami igaznak tetszett, midQn megfogamzott bennem, késQbb, midQn papírra akartam vetni, hibásnak tqnt föl; részint pedig, hogy semmi alkalmat el ne mulasszak, hogy ha arra képes vagyok, hasznára lehessek a közönségnek, azok pedig, kik halálom után irataim birtokába jutnak, ha ezeknek némi értékük lesz, úgy bánhassanak velük, amint legalkalmasabb lesz. De úgy gondoltam, abba, hogy még életemben megjelenjek, nem szabad beleegyeznem, hogy így se ellentmondások meg vitatkozások, melyekre talán alkalmul szolgálnának, se az a netalán bekövetkezQ hírnév, melyet szerezhetnének, ne veszíttessék el velem az idQt, melyet a magam oktatására akarok fordítani. Mert bármily igaz is, hogy minden embernek kötelessége, annyira, amennyire tQle telik, mások jólétén közremqködni, s hogy aki hasznára nincs senkinek, érni sem ér semmit; mégis épp oly igaz, hogy gondjainknak ki kell a jelenidQn túl is terjeszkedniök, s helyes dolog, ha abbahagyunk olyat, ami az élQknek némi hasznot hajtana ugyan, de amit azért hagyunk el, hogy olyat tegyünk, ami sokkal nagyobb hasznot hajt majd unokáinknak. Valóban hadd tudja meg mindenki: az a kevés, amit eddig tanultam, majdnem semmi sem ahhoz képest, amit nem tudok, s amirQl reménylem, hogy még megtanulhatom. Mert azok, akik lassan-lassan földerítik az igazságot a tudományokban, majdnem úgy járnak, mint akik kezdenek gazdagodni: sokkal kevesebb fáradsággal szereznek sokat, mint amennyivel azelQtt, mikor még szegények voltak, szereztek sokkal kevesebbet. Vagy pedig a hadsereg vezéreihez foghatók, kiknek gyQzelmeik arányában nQ erejük, s kiknek, ha csatát vesztenek, nagyobb ügyességre van szükségük, hogy helytállhassanak, mintha megnyerték, hogy városokat s tartományokat foglaljanak el; pedig igazi csatákat vívunk, midQn le akarjuk küzdeni azokat a nehézségeket s tévedéseket, melyek az igazsághoz vezetQ úton gátat vetnek elénk; csatát vesztettünk, ha valamely általános s fontos tárgyra nézve hibás véleményre jutottunk; sokkal nagyobb ügyesség kell azután ahhoz, hogy ismét az elQbbi állapotba helyezzük magunkat, mintsem nagy haladásokhoz kell, ha biztosított elvekbQl indulhatunk ki. RészemrQl mondhatom, ha némely tudományos igazságra szert tettem (s reménylem, hogy ami e kötetben foglaltatik, bizonyítani fogja, hogy igenis szert tettem), az csak öt vagy hat fQ nehézség legyQzésének a következménye, amit megannyi csatának nézek, melyekben a szerencse az én részemen volt; sQt merem állítani, hogy véleményem szerint csak még két-három hasonló gyQzelemre van szükségem, hogy egészen elérjem célomat; korom pedig még nem annyira elQrehaladott, hogy a természet rendes folyása szerint erre rá ne érjek. De minél inkább remélem, hogy jól használhatom föl hátralevQ idQmet, úgy hiszem, annál nagyobb abbeli kötelességem, hogy kíméljem is; ha pedig fizikám alapvonalait közrebocsátanám, bizonyára sok alkalmam nyílnék arra, hogy elveszítsem: mert jóllehet oly nyilvánvalók, hogy mihelyt meghalljuk, el is hisszük, s hogy egy sincs köztük, melyet bizonyítani ne tudnék, mégis, minthogy lehetetlen, hogy az emberek sokféle véleményeivel megegyezzenek, elQre látom, hogy az ellentmondások, melyeket keltenének, gyakran eltérítenének utamból.
Valaki azt mondhatná, hogy ezek az ellentmondások hasznomra is lehetnének; részint hibáimra figyelmeztetnének, részint pedig, ha valamit jól tudok, mások ebbQl tanulhatnának; s minthogy több szem többet lát, a többiek, ezeket fölhasználva, gondolataikkal segítségemre lehetnének. De ámbár tudom, mennyire alá vagyok vetve a tévedésnek, s majdnem sohasem bízom az elsQ gondolatokban, melyek eszembe jutnak, mégis amit az eddig ellenem felhozott ellenvetések dolgában tapasztaltam, nem kelti bennem azt a reményt, hogy ezek az ellenvetések hasznomra lehetnének; mert már többször hallottam ítéleteket olyanoktól, kiket barátaimnak tartottam, másoktól, kiknek, azt hiszem, közömbös vagyok, végre néhány olyantól is, kikrQl tudtam, rosszakaratuk s irigységük majd fölkutattatja velük, amit a jóindulat rejtve tartott barátaim elQtt: de ritkán esett meg rajtam, hogy oly ellenvetéssel találkoztam, melyet, hacsak igen távol nem esett tárgyamtól, elQre nem láttam volna, úgyhogy majdnem sohasem akadtam véleményeim oly bírálójára, aki nem, vagy kevésbé szigorúnak, vagy kevésbé igazságosnak tetszett volna elQttem, mint enmagam. Azt se láttam, hogy a vitatkozások által, melyeket az iskolákban gyakorolnak, földerítettek volna valamely azelQtt ismeretlen igazságot; ott mindenki csak gyQzni akar, s azért inkább az igazság látszatát keresik, mintsem hogy az okok s ellenokok súlyát mérnék; akik soká jó ügyvédek voltak, azokból azért még nem válnak késQbb jó bírák.
Ami pedig azt a hasznot illeti, melyet gondolataim közlésébQl mások merítenének, az nem lehet igen nagy, mert még nem vittem Qket annyira, hogy mielQtt a gyakorlatban alkalmazhatnók, ne kellene még sokat hozzájuk toldani. Ezt pedig, úgy hiszem, hiúság nélkül mondhatom, ha egyáltalán valaki teheti, akkor sokkal inkább tehetem én, mint bárki más; nem mintha nálamnál hasonlíthatatlanul tehetségesebb emberek nem léteznének; de mert senki sem foghat föl oly jól valamely dolgot, s teheti magáévá, ha mástól tanulja, mintha maga találja ki. Ez annyira igaz ebben dologban, hogy ámbár néhány nézetemet többször igen jóeszq embereknek magyaráztam el, akik míg beszéltem nekik, úgy látszott, tisztára meg is értették nézeteimet, mégis midQn ismételték, kitqnt, hogy majdnem mindig oly módon változtattak rajtuk, hogy többé nem vallhattam Qket magaméinak. Ez alkalommal igen kérném unokáimat, ne higgyék soha, hogy valami, amit nekik mondanak, tQlem származik, hacsak magam nem bocsátottam nyilvánosságra; nem is csudálkozom azokon a furcsaságokon, miket a régi filozófusoknak tulajdonítanak, kiknek iratai nem maradtak fenn, s nem is azt következtetem ebbQl, hogy gondolataik nagyon esztelenek voltak, mert hiszen koruk legjobb elméi közé tartoztak; hanem csak azt, hogy hibás értesüléseink vannak róluk. Hiszen látjuk, hogy alig történt, hogy valamely tanítványuk meghaladta volna Qket, s biztos vagyok benne, hogy Arisztotelész mostani követQi közül a legszenvedélyesebbek boldogok volnának, ha annyit tudnának a természetrQl, amennyit Q tudott, még azon föltétel mellett is, hogy többet róla nem is tudnak majd soha. Olyanok ezek, mint a repkény, mely nem iparkodik magasabbra, mint a fa, mely támogatja; sQt mely gyakran, miután e fa csúcsát elérte, ismét lefelé száll; szerintem azok is lefelé szállnak, azaz kevesebbet tudnak, mintha nem tanulnának semmit, akik nem érvén be azzal, amit az illetQ szerzQ kifejt, még azon fölül oly kérdések megoldását is akarják benne találni, melyekrQl Q nem mond semmit, melyekre talán sohasem is gondolt.
Mégis ez a bölcselkedési mód igen kényelmes azokra nézve, kik csak középszerq elméjqek, mert azok a megkülönböztetések és elvek, melyekkel élnek, annyira homályosak, hogy oly bátran szólhatnak minden dologról, mintha tudnák is e dolgokat; amit mondanak róluk, azt a legjelesebb eszqek s legokosabbak ellen is megvédhetik anélkül, hogy az embernek módjában állana Qket meggyQzni; ebben véleményem szerint ahhoz a vak emberhez hasonlítanak, ki hogy kára nélkül megverekedhessék valakivel, aki lát, azt egy igen sötét pince aljára vezeti; s mondhatom, hogy ezeknek érdekükben áll, hogy én ne közöljem azokat a filozófiai elveket, melyekkel élek; mert ezek, amilyen egyszerqek s nyilvánvalók, ha közölném Qket, oly hatást idéznének elQ, mintha ablakot nyitottam volna abban a pincében, ahová lementek verekedni. De még a jobb eszqek se kívánkozhatnak megismerésük után. Mert ha mindenrQl beszélni akarnak tudni s tudósok hírébe kerülni, ezt sokkal könnyebben elérhetik, ha a valószínqséggel érik be, melyre mindenféle tárgyra vonatkozólag nem nehéz szert tenni, mintha az igazságot keresik, mely csak igen lassan derül föl kevesek elQtt, s mely még arra is kötelezi az embert, hogy ha a többiekrQl van szó, nyíltan bevallja, hogy ezeket nem ismeri. Ha pedig néhány kevés igazság ismeretét elQbbre teszik a mindentudás hiú látszatának - amint hát kétségkívül amaz elQbbre is teendQ, ha az enyémhez hasonló szándékuk van -, akkor egyebet, mint amit ebben az értekezésben mondottam, nem kell nekik mondanom; mert ha képesek meghaladni engem, akkor még inkább képesek majd maguktól is ráakadni arra, amire hitem szerint én akadtam; ezt annál inkább hihetem, mert vizsgálataimban mindig módszeresen jártam el s azért, amit még csak föl kell fedeznem, magában véve sokkal kevesebb örömmel tanulnák ezt éntQlem, mint maguk-maguktól; továbbá ha eleinte könnyebb dolgok vizsgálatához fognak, azután lassan-lassan, fokonkint mind nehezebbekre térnek át, ezáltal oly gyakorlottságot szereznek majd, hogy ez többet fog nekik használni, mint minden tanításom. Magamra nézve is abban a meggyQzQdésben vagyok, hogyha fiatal korom óta mindazokra az igazságokra oktattak volna, melyeknek azóta magam kerestem bizonyságait; ha megtanulásuk semmi fáradságomba nem került volna; talán soha egyebeket nem is találtam volna; legalább soha meg nem szereztem volna azt az ügyességet s könnyqséget, melyre, úgy hiszem, szert tettem, s mellyel, ha ráadom magamat keresésükre, mindig új igazságot találok. Egyszóval, ha van munka a világon, melyet senki más nem tud oly jól befejezni, mint az, aki megkezdette: akkor az enyém az, amelyen most dolgozom.
Ami erre a célra szolgáló kísérleteket illeti, igaz, hogy egy ember nem gyQzi Qket; de a magáéin kívül más kezek sem igen lehetnek ebben hasznára, kivéve, ha mesterembereket vagy fizetett népséget alkalmazhat, mert ezeket a nyereség reménye, ez a nagyon hatályos eszköz, rábírhatná arra, hogy pontosan megtegyék azt, amit rájuk parancsol. Ellenben az önkéntesek, kik kíváncsiságból vagy a tanulás vágyából ajánlkoznának segítségre, azonfölül, hogy rendesen többet ígérnek, mint amennyit tesznek, és csak szép szóval tartják az embert, aminek soha sincsen foganatja: fizetés fejében okvetlenül néhány nehéz kérdés megoldását vagy legalábbis bókokat s haszontalan beszédekkel való tartást követelnének, ami nem kerülhetne az embernek oly kevés idejébe, hogy ne veszítsen még rajta. Ami pedig a mások által már megtett kísérleteket illeti, ha közölnék is az emberrel, amit azok, kik titkoknak tartják Qket, nem tesznek meg soha, azokhoz többnyire annyi körülmény s fölösleges alkatrész járul, hogy nagyon nehéz volna kitalálni, mi igazság van bennük; azonfölül oly rosszul magyarázottnak, sQt még hibásnak is találnók valamennyiüket - mert akik ezeket a kísérleteket megtették, azok a maguk elveivel megegyezQknek akarták Qket feltüntetni -, hogy még ha volna is köztük hasznavehetQ, nem érnék meg az idQt, melyet kiválogatásukra kellene fordítani.
Ezért, ha volna ember a világon, kirQl biztosan tudjuk, hogy a lehetQ legnagyobb s legközhasznúbb dolgok kitalálására képes, s akinek ez okból mindenki segítségére sietne lenni, hogy szándékát elérhesse: nem látom át mi egyebet tehetnének érette, mint hogy hozzájárulnának a szükséges kísérletek költségéhez, különben pedig arra ügyelnének, hogy senkinek alkalmatlankodása ne rabolja el tQle idejét. De magam se bízom el magamat annyira, hogy rendkívüli dolgok ígérgetésére vállalkozzam; sem oly hiú gondolatokra nem vetemedem, hogy azt képzeljem, a közönség sokat törQdik majd szándékommal; de még nem is vagyok oly alacsony gondolkodású, hogy bárkitQl is oly kegyelmet akarjak elfogadni, melyrQl azt hihetném, hogy nem vagyok érdemes reá.
Ezek a megfontolások együttvéve most három éve arra bírtak, hogy nem akartam a kezemben lévQ értekezést közölni, sQt elhatároztam, hogy életemben más olyat sem közlök, ami olyan általános, vagy amibQl fizikám alapját meg lehetne érteni. De azóta közbejött két más ok, mely mégis arra bírt, hogy néhány részletes kísérletet ide iktassak, és cselekedeteimrQl meg terveimrQl a közönségnek némileg számot adjak. Az elsQ az volt, hogy ha nem teszem, többen, kik tudják, hogy azelQtt szándékomban volt néhány iratot kinyomatni, azt képzelhették volna, hogy az igaziaknál rám nézve sokkal kedvezQtlenebb okokból tartózkodom ettQl. Mert ha nem szeretem is túlságosan a dicsQséget, sQt ha bátran mondhatom, hogy gyqlölöm, amennyiben szerintem ellenkezik a nyugalommal, melyet mindennél többre becsülök: azért mégsem iparkodtam soha cselekedeteimet, mintha bqnök volnának, takargatni, nem is éltem nagy óvatossággal, hogy ismeretlen maradjak; részint mert azt hittem volna, hogy ezzel igazságtalanná leszek magam irányában, részint mert ez bizonyos nyugtalansággal töltött volna el, mely szintén ellenkezett volna azzal a tökéletes lelki nyugalommal, amelyet keresek. S minthogy közömbös lélekkel, nem törQdve azzal, hogy ismerjenek, se azzal, hogy ne ismerjenek, mégsem akadályozhattam meg, hogy bizonyos hírnévre ne tegyek szert: úgy gondoltam, hogy ami tQlem telik, meg kell tennem, hogy legalább rossz hírem ne legyen. A második ok pedig, mely ennek megírására bírt, az volt, hogy napról-napra mindinkább láttam, mint halasztódik önoktatási tervem ama végtelen sok kísérlet miatt, melyekre szükségem van s melyeket mások segítsége nélkül mégsem tehetek meg; s ámbár nem kecsegtetem magamat azzal a reménnyel, hogy a közönség sokat törQdik majd érdekeimmel, mégis vagyok oly rátarti, hogy nem szeretnék az engem túlélQknek okot adni arra a szemrehányásra, hogy sokkal jobb dolgokat hagyhattam volna rájuk, mint hagytam, ha annyira el nem mulasztottam volna tudtukra adni, miben járulhatnának hozzá szándékaimhoz.
Véleményem pedig az volt, hogy könnyen találok néhány olyan tárgyat, mely amellett, hogy nem nagyon vitás s nem kényszerít arra, hogy elveimbQl többet hozzak nyilvánosságra, mint amennyit akarok: mégis eléggé világosan mutathatja, mit tudok vagy nem tudok a tudományokban. Nem tudom, sikerült-e ez, nem is akarok senki ítéletének elébe vágni s magam beszélni irataimról; de nagyon örülnék, ha megvizsgálnák, s hogy erre több alkalom legyen, nagyon kérem azokat, kiknek kifogásaik vannak, legyenek szívesek ezeket könyvkereskedQmnek elküldeni, aki majd közli velem; én rajta leszek, hogy nyomban hozzájuk csatoljam feleletemet; így majd olvasóim mind a két fél véleményét maguk elQtt látva, annál könnyebben megítélhetik Qket, mert megígérem, hogy hosszasan nem felelek soha; hogy vagy röviden megvallom hibáimat, ha tudomásom lesz róluk, vagy ha észre nem tudom Qket venni, egyszerqen megmondom, amit irataim védelmére szükségesnek tartok, s nem bocsátkozom semmi új dolog magyarázatába, hogy vég nélkül az egyiket a másikba ne öltsem.
Ha a Dioptrika s a Meteorok elején mondottak megütközést keltenének, mert csak föltevéseknek mondom Qket s úgy látszik, mintha nem akarnám bizonyítani: kérem az illetQket, legyenek türelemmel s olvassák el figyelemmel az egészet; remélem, akkor meg lesznek elégedve. Az okadatok ugyanis, véleményem szerint, ott úgy következnek egymásra, hogy az elsQk, mint az utolsók okai, bizonyítják ezeket az utolsókat s viszont az utolsók, mint az elsQk okozatai, bizonyítják az elsQket is. Ne is higgye senki, hogy ezzel a logikusoktól körben forgásnak nevezett hibát követem el; mert a tapasztalás oly bizonyosakká teszi ez okozatok legnagyobb részét, hogy az okok, melyekbQl leszármaztatom Qket, nem annyira bizonyításukra, mint magyarázatukra szolgálnak; ellenkezQleg, az okok itt az okozatok által bizonyíttatnak. S csak azért neveztem Qket feltevéseknek, hogy ezzel jelentsem, hogy le tudom Qket ugyan az elQbb megmagyarázott elsQ igazságokból származtatni; de szántszándékkal nem tettem, hogy bizonyos emberek, kik azt hiszik, hogy amin más valaki húsz éven át elgondolkodott, azt Qk, mihelyt csak két-három szót hallottak belQle, egy nap alatt megtanulhatják, s akik mennél eszesebbek s elevenebbek, annál könnyebben eltévelyednek, s annál kevésbé fogékonyak az igazság irányában, ne építhessenek valamely túlzott filozófiát azokra az elvekre, amelyeket majd nekem tulajdonítanak, amiért azután majd engem okolnának. Mert ami tisztán a magam véleményeit illeti, nem akarom Qket újságuk miatt menteni; hiszen ha figyelembe veszik megokolásukat, bizonyára oly egyszerqeknek s a józan ésszel megegyezQeknek fogják találni, hogy kevésbé rendkívülieknek s idegeneknek fognak tetszeni, mint bármely más, ugyane tárgyakról való vélemény; nem is dicsekedem azzal, hogy bármelyiknek én vagyok a feltalálója, hanem hogy sem azért nem fogadtam el Qket, mert más mondotta, sem azért, mert más nem mondotta, hanem csak azért, mert eszem meggyQzQdött róluk.
Ha pedig a mesteremberek azt a készüléket, melyet a "Dioptriká"-ban megmagyaráztam, nem tudják mindjárt megcsinálni, véleményem szerint azért még nem mondhatni, hogy rossz; ügyesség és megszokottság kell az általam leírt gépek megcsinálásához s berendezéséhez, nem szabad semmi körülménynek sem hiányoznia, s azért éppúgy csudálkoznám, ha elsQ csapásra sikerülne nekik, mintha valaki egy nap alatt, csak azért, mert jó kottákat tettek elibe, kitqnQen megtanulna a lanton játszani. Franciául pedig, hazám nyelvén, inkább mint latinul, tanítóim nyelvén, azért írok, mert azt remélem, hogy akik csupán tiszta, természetes eszükkel élnek, jobban meg fogják ítélhetni véleményeimet, mint akik csak régi könyvekben hisznek: akik pedig józan észjárást tanultsággal kapcsolnak egybe - s csakis ilyeneket kívánok magamnak bírákul - azok, azt hiszem, nem pártolják majd annyira a latin nyelvet, hogy okaimat, mert a nép nyelvén fejtem ki Qket, ne akarnák meghallgatni.
Különben nem akarok itt részletesen azokról a tudományos haladásokról szólni, melyeknek elérését a jövQben remélem; semmiféle olyan ígérettel nem akarom magamat a közönségnek lekötni, melyrQl nem tudom bizonyosan, vajon teljesíthetem-e. Csak annyit mondok, el vagyok tökélve, hogy hátralevQ idQmet csak oly természettudományi ismeretek megszerzésére fordítom, melyekbQl az eddigieknél biztosabb orvostudományi szabályokat lehessen leszármaztatni; továbbá, hogy hajlamaim annyira távol tartanak engem más tervektQl, különösen az olyanoktól, melyek csak úgy járhatnának némelyekre nézve haszonnal, ha másoknak ártanának: hogy még ha valamely alkalom kényszerítene is ilyesvalamire, nem hiszem, hogy sikert arathatnék benne. Ezt itt nyilvánosan kimondom; s jól tudom, hogy ez nemigen fog nekem tekintélyt szerezni a világ elQtt; de nem is vágyódom tekintélyre, s mindig sokkal inkább le leszek kötelezve azoknak, kiknek jóakarata folytán akadálytalanul élvezhetem majd szabadidQmet, mint volnék azoknak, kik a Föld legmegtisztelQbb hivatalait fölajánlanák nekem.

Hasonló témájú dokumentumok

Hozzászólások

1. előadás 11.05-2 14. a munkapiac xii fej0001 5.előadás anyag anyagismeret ásvány áteresz biofizika biogeográfia biológia biológiai vízminősítés cad rajz dendrológia értekezés a módszerről etzs fizika1 fogalmak frazer füst füvészkert helyi társadalom humánbiosz gyak identitás irodalomesztétika java képzőművészet kidolgozott anyag kommunikáció közgazdaságtan közigazgatási jog közoktatási rendszer különleges épszerk ma magyar barok makro mechanika 2 megoldások montesquieu német felvilágosodás nemzetközi objektum pszichó rugó sejtbiosz szociolingvisztika vésés víz vizsga zh