Világirodalom: Irodalom a 19. században

Országok listájaHungaryNyíregyházi FőiskolaBölcsészettudományi és Művészeti Főiskolai KarMagyarII. IrodalomszigorlatVilágirodalom: Irodalom a 19. századbanVilágirodalom: Irodalom a 19. században

1.
Henrik Ibsen

1828-ban született egy norvég kisvárosban, Skienben. Lecsúszott városi patríciuscsaládból származott, apja tönkrement, családja elszegényedett. Patikusinasnak szegQdött Grimstadba, majd gyógyszerészsegéd lett. Meg kellett tapasztalnia a nyomor és kiszolgáltatottság minden szenvedését. LegelsQ irodalmi próbálkozásait az 1848-as forradalmak ihlették. Költeményeket írt a magyar szabadságharcosokhoz is. Grimstadti korszakának terméke legelsQ színmqve, Catilina (1850) címq verses drámája. A római történelembQl vette témáját, s benne annak a magányos, lázadó hQsnek sorsát mutatja be, akit szenvedélyes hév fqt a gyqlölt életkörülmények ellen.
Érettségi eredményei nem tették lehetQvé az egyetemre való bejutását. Bergenbe utazott, a Norvég Színház dramaturgja, rendezQje, fordítója, háziszerzQje lett hat éven át. KésQbb Krisztiániában (ma Oslo) színházigazgató. MegnQsül, de szegénysége miatt menyasszonyát csak háromévi jegyesség után vehette el.
Pályája kezdetén romantikus színmqveket írt, szám szerint 8-at, s ezek témáját fQleg a nemzeti múltból merítette. Norvégia csak 1814-ben szakadt el Dániától, s a romantika Ibsen hazájában is a nemzetté válás, a nemzeti függetlenedés kísérQjelensége volt. A norvég nyelvbQl is csak Ibsen gyermekkorában lett irodalmi nyelv, addig csupán a parasztházakban beszélték.
Az 1864-ben állami ösztöndíjjal családostul elhagyta hazáját, Olaszországban, Németországban él 27 évig, és csak ezután tér haza Norvégiába. Külföldön válik nagy íróvá, a hazai elismerést, hírnevet két nagy drámai költeménye, a Brand (1866) és a Peer Gynt (per günt, 1867) hozta meg számára. Már az útkeresést jelzQ romantikus drámákban is az egyén és a közösség viszonya izgatta az írót, de ez a konfliktus (az egyes ember és a társadalom közt), valamint az egyéni szándék és a lehetQségek közti küzdelem csak a Brandban bontakozott ki. Verses drámájának hQse, egy norvég falu papja, a mindent vagy semmit kérlelhetetlen igényével száll szembe a gyáva, kicsinyes középszerqséggel. Brand az eszmények fanatikusa, s egyúttal vértanúja is: az emberek képtelenek elviselni a meg nem alkuvó eszményt és igazságot, s így sorsa csak a bukás lehet.
A Peer Gynt címszereplQje léha, könnyelmq, naplopó falusi suhanc. Lélegzetelállító kalandokkal henceg, az erdQkben kószál, s legfQbb vágya, hogy önmaga legyen hogy kiélje saját lehetQségeit. Peer Gynt azonban nem tud önmaga lenni. Hallgat a nagy Görbére, az óvatos kerülQutak s a kényelmes hazugságok megtestesítQjének tanácsára: Kerülj! A falujából elvert Peer allegorikus a kalandok során verekszi át magát: minden helyzethez ügyesen alkalmazkodik, vállal mindenféle szerepet. Mohó önzése a jellem széthulláshoz, lappangó emberi értékeinek megsemmisüléséhez vezetett. Évtizedek múlva öregen, kifosztottan, szegényen tér vissza szülQföldjére. Csak most ébred rá arra, hogy ostobán eltékozolta életét. A GomböntQ jön érte, hogy mint egy fületlen óngombot a többi selejtes áruval együtt felolvassza és új formába öntse. EttQl Solvejg hqséges szerelme menti meg, aki az erdei kunyhóban megöregedve és vakon is reménykedve várja vissza Peert. P Qrzi egy hosszú életen át mindazt, ami érték és ígéret volt benne, ami fiatalkorában lángra gyújtotta Solvejgben a szerelem szenvedélyét. A Peer Gynt az eltúlzott egyéniségkultusz megsemmisítQ bírálata.
A két drámai költemény után fordul Ibsen a modern polgári dráma felé. A soron következQ színmqvekben a hétköznapi valóságból indul el, s hQsei rendszerint egy új, emberhez méltóbb életformát próbálnak kiharcolni maguknak. Külföldön írt darabjainak majdnem mindegyikében a norvég élettel, társadalmi viszonyokkal foglakozott (A fiatalok szövetsége (1869), A társadalom támaszai (1877)).
A világsikert a Babaszoba (1879) hozta meg számára. Nálunk Nóraként ismerik. Ez a darabja összefügg a századvég feminista mozgalmaival: a hQsnQ, Nóra, egy újfajta embertípus megszemélyesítQje. A babaszoba lakója otthagyja kényelmes otthonát, férjét és gyermekeit, hogy ember válhassék belQle; elmegy, mert rádöbben, hogy önmagával szemben is vannak kötelességei. Ez az elsQ olyan dráma, amelyben a házassági köteléket nem szerelmi bonyodalom, nem egy harmadik megjelenése tépi szét, hanem egy másfajta erkölcsi értékrend, a világkép különbözQsége.  Nóra évekkel korábban váltót hamisított, hogy délen gyógyíttathassa s így megmentse nagybeteg férjét, Torvald Helmert. Az adósságot a háztartásra szánt pénzbQl összekuporgatott fillérekbQl fizette vissza. A konfliktust az robbantja ki, hogy ez a törvénytelen tett az újonnan bankigazgatóvá kinevezett férj tudomására jut, s képtelen megérteni és elfogadni felesége aggódó szeretetbQl fakadt indokait. A nyilvános botránytól rettegve felháborodik, eltiltja Nórát a gyermekek nevelésétQl, de mindent megbocsát , midQn helyreáll a tisztesség és becsület látszata, mikor visszakapja az adósságlevelet. Nóra már nem fogadja el ezt a megalázó helyzetet. Tudatosodik benne férje emberi értéktelensége, kicsinyes hitványsága, s kiszabadítja magát házasságából.
A téma rokonsága fqzi a Babaszobához a Kísértetek (1881) címq darabját, ám itt a feleség néma tqréssel és példás áldozattal hq marad kicsapongó, züllött férjéhez, s egy test-lelki nyomorúságra ítélt fiúnak ad életet.
Ibsen érett drámáinak alapproblémája az egyéniség önkeresése, önmegvalósítása mellett az önámítás bemutatása, az öncsaló illúziók, az élethazugságok leleplezése. Világmegváltó , népboldogító hQsei egyre groteszkebb módon próbálják elérni az elérhetetlent, s végül tragikomikus alakokká válnak. Stockmann doktor (A népgyqlölQ (1882)) céljai ugyanúgy megvalósíthatatlanok, mint Gregers Werle (A vadkacsa (1884)) ideális követelései . Az ártatlan, becsületes Rosmer is (Rosmersholm (1886)) fel akarja szabadítani az elméket, tisztábbá, nemesebbé szeretné tenni az életet, ábrándjai azonban tragikus kudarcba, öngyilkosságba torkollnak.  Az ember elQtt két lehetQség áll: vagy kiegyezik az életviszonyokkal, elfogadja a hazugságokat, vagy belepusztul a meddQ küzdelembe. Az igazságért való harc a társadalomban vagy nevetséges vagy tragikus.
Az élet teljessége után vágyakozó, meg nem értett és boldogtalan asszony következQ két színmqvének hQse. Ellida (A sellQ (1888)) ugyan megbékél helyzetével, megmarad idQs férje mellett, miután szabadon dönthet, Hedda azonban (Hedda Gabler (1890)) öngyilkossággal fejezi be életét.
Az 1880-as évektQl kezdve Ibsent osztatlan világhírnév vette körül, kitüntetéseket kapott. Európai diadalútja után 1891-ben tért vissza Norvégiába. Utolsó négy darabját már otthon alkotta meg. Valamennyi a magára maradt, önmagát túlélt ember tragédiájáról szól. A legjelentQsebb közülük a Solness építQmester (1892). A híres és tehetséges építész, a már öregedQ Solness attól fél, hogy hamarosan fordul a kocka, az ifjúság egyszer csak bekopogtat hozzá, helyet követel magának, és Qt háttérbe szorítja. Ezért nem engedte érvényesülni a kitqnQ ifjú építészt, Ragnart, csupán eszköznek használta nagyra törQ tervei megvalósításában. Magánélete is tönkrement: otthona leégett, ikergyermekei meghaltak, feleségétQl elhidegült, magányossá vált. Ebben az állapotban kopogtat be hozzá Hilda Wangel, tör be életébe az ifjúság. A pergQ párbeszéd során Solness emlékezetében lassanként összeáll az a pontosan tíz évvel korábbi esemény, amely most besodorta életébe a rég elfeledett fiatalságot, a feltámadt reményeket s az elveszett szerelmet. Solness úgy érzi, hogy Hilda fiatalsága és lelkesedése visszaadhatja régi erejét, hitét az emberekben és saját mqvészetében. LegyQzve félelmét épülQ házánek tetejére viszi fel a koszorút. Fellázad sorsa, öregsége ellen; önámító módon fiatalnak és erQsnek szeretne látszani, hogy Hilda a régi, diadalmas bálványát csodálhassa benne, de a magasban megszédül és lezuhan.
Életének alkonyát súlyos betegsége tette boldogtalanná: utolsó öt évét bénán, tolószékben élte le. 1906-ban halt meg Krisztiánában.

Ibsen új drámatípust teremtett. Ezeknek a drámai alkotásoknak szerkezetében könnyen felismerhetQ a görög sorstragédiának a kompozíciós rendje. A darab kezdetekor tulajdonképpen már minden megtörtént: a cselekmény csak annyi, hogy a dialógusokból feltárul a múlt, és ráhömpölyög a jelenre, hogy azt szétzilálja, tönkretegye. A drámai helyzetet tehát a múltban már megtörtént események hozzák létre. A legtöbb Ibsen-dráma utójátéka az elQzményeknek, s ezeknek elemzése, vizsgálata lendíti tovább a mqvek cselekményét. Ezért nevezik Ibsen színpadi alkotásait analitikus drámának.
A dikciónak (színpadi beszédnek) ezekben a daraboknak kettQs célja van: jellemzi a szereplQket, és a cselekményt görgeti a kibontakozás felé. A régen lezajlott s állandóan kísértQ múlt a hQsök szavaiból kel életre. A dialógus egyszerre visszafelé és elQre visz: felidézi azt, ami az alakok jellemét kiformálta, és sodorja az embereket addig a pontig, ahol sorsuk beteljesedik, drámájuk véget ér.
Ibsen színmqveiben nem a megoldás a fontos, hanem a különbözQ világnézetek, életfelfogások összecsapása. Ibsen csak a közvetlen jellemzést tartja meg  szereplQit jellemzi beszédmódjuk. Emiatt tömörré válik a dráma, egy fölösleges szó sem hangzik el benne. Legtöbb társadalmi drámáját áthatja a szimbolista kifejezésmód: a cselekményt egy-egy nagy, többértelmq szimbólum köré szervezi, s ebben a dráma alapproblémája sqrítetten jelentkezik.

Az ibseni szimbólumtechnika egyik legkiválóbb megvalósulására A vadkacsában (1884) találhatunk példát. Itt is csak az utójátéknak vagyunk szemtanúi. A mq központi témája az életet átszövQ élethazugság problémája az emberek önámító szerepjátszása.
Az Ekdal család viszonylagos jólétben él, megelégedettségük azonban puszta illúzió. A családfQ Hjalmar Ekdal, felesége Gina, van egy 14 éves kislányuk, Hedvig, aki súlyos szembeteg, meg fog vakulni, és a nagypapa, az öreg Ekdal. Az öreg valamikor a dúsgazdag nagykereskedQ, gyáros és bányatulajdonos idQsebb Werle üzlettársaként bányáinál dolgozott, hadnagyi rangot viselt, híres vadász volt  most lecsúszott öregemberként él, volt társa, Werle elárulta, tQrbe csalta, a bíróság az öreget várfogságra ítélte. Az öregember az önámításba menekült, a fönti padlásszobában vadásztelepet rendezett be, itt éldegél.
Ebben a kialakított vadonban található a mq központi motívuma, egy sérült vadkacsa. Ez a vadkacsa az élethazugság szimbóluma. A családfQ fényképészsége mellett nagy feltalálónak is vallja magát, mindig elvonul szobájába, ahol állítólag nagy találmányán dolgozik. Azonban mindenki tudja, hogy ez csak önámítás, a férfinak köze nincs semmilyen találmányhoz, tudományos folyóiratait fel sem bontotta, egyedül lánya, Hedvig nem tudja, hogy apja feltalálás helyett csak lustálkodni szokott.
Az ifjú Werle, Gegers hazatérése indítja el a tragédiát. A fiú gyqlöli apját, rádöbben apja aljasságára, hogy Q tette tönkre Ekdalékat, sQt, szeretQjét, a terhes Ginát is Ekdalra sózta. Hedvig az idQs Werle gyereke. Ekdalék viszonylagos jólétüket is az Q burkolt juttatásainak köszönhetik. A tisztességes, de naiv és kétbalkezes Gegersnek világmegváltó elképzelései vannak. Megpróbál segíteni az Ekdalokon, hisz Hjalmar régen jó barátja volt. ElQször csak rejtett célzásokkal próbálkozik, majd felnyitja Hjalmar szemét.
Hjalmar látszólag szakítani akar családjával, el akar költözni, de ez is csak egy önmegjátszás, mivel napokig készülQdik. Gyermekét már nem szereti. Mikor Hjalmar kijelenti, hogy a vadkacsát is legszívesebben megölné, Hedvig ezt meg is akarja tenni apja kedvéért, de amikor meghallja, hogy apja idegennek nevezi Qt, nem a vadkacsát, hanem magát lövi fQbe. Gregers kétbalkezes világmegváltásával egyedül az Q halálát érte el.
A darabból mégsem lesz igazi tragédia: hiányzik a katartikus felismerés és kijózanodás. Ezek után sem változik meg a család élete. Élik tovább megjátszott boldog életüket, lányuk halálát is inkább megkönnyebbüléssel veszik, úgyis csak a szörnyq múltra emlékeztette Qket.
A dráma kulcsfogalma az élethazugság. Furcsamód ez az, ami életben tartja a szereplQket, ebbe kapaszkodnak. A feltalálói babérokra törés, a kis Gina származásának elhallgatása, a nagypapa „padlásvadonja” egyszerre nevetségesek és keltenek szánalmat. Mikor az ifjú Gegers a tisztánlátás nevében kimondja a (mindenki számára nyilvánvaló, de agyonhallgatott) igazságot, valójában a talajt rántja ki alóluk. A szereplQk nem hittek az élethazugságaikban, csak hinni akartak benne. Az egyetlen szereplQ, aki komolyan elhitte a család mindennapos színjátékát, a végén öngyilkos lesz.



2.
Anton Pavlovics Csehov

Egy vidéki kereskedQ- és kikotQvároskában, Taganrogban született 1860-ban. Apja hitelezQi elQl Moszkvába költözött családjával, de Csehov gimnáziumi tanulmányainak befejezéséig Taganrogban maradt, csak azután ment Moszkvába. Beiratkozott az egyetem orvosi karára, és ugyanekkor jelentkezett elQször a sajtóban is Levél tudós barátomhoz (1880) címq karcolatával. Egyetemistaként különbözQ élclapoknak dolgozgatott, hogy eltartsa önmagát. A 80-as évek elsQ felében írt pár lapos humoreszkjei mesterien ötvözik a helyzet- és a jellemkomikumot, s ezek a kis elbeszélések elsQsorban a tudálékos ostobaságot, az idült önhittséget, a talpnyaló szolgalelkqséget, a gerinctelen köpönyegforgatást s az efféle emberi hitványságokat gúnyolják ki, teszik nevetségessé (A csinovnyik halála, A pufók meg a nyurga, Kaméleon, Prisibejev altiszt). Az évtized második felétQl elmélyül novelláinak társadalmi és filozófiai tartalma. Írásai fQleg a századvégi orosz ember sajátos életérzését fejezik ki: az élet vigasztalan egyhangúságát, a kallódó, céltalan emberek bánatát, az élet sivárságát, a kicsinyességben elveszQ sorsok szomorúságát, a magány fájdalmát (Bánat, Fájdalom, A 6-os számú kórterem, Jonics, A kutyás hölgy, A menyasszony).
Az egyetem elvégzése után egy ideig orvosként dolgozott, de hamarosan szakított munkájával, s az irodalomnak szentelte életét. Írói hírneve egyre nQtt. 1887-ben egy moszkvai magánszínházban bemutatták elsQ drámáját, az Ivanovot. 1890-ben elutazott az Oroszország keleti partjainál lévQ Szahalin szigetre, hogy az ottani fegyenctelepek életét tanulmányozza. Szahalin címq útirajzában oly megrendítQen tárta fel az emberi nyomorúság és kiszolgáltatottság borzalmait, az ázsiai önkény mélységét, hogy a hatóságok kénytelenek voltak a telepesek viszonyain javítani. Visszatérve Moszkvába terhesnek érezte a városi életet, ezért a fQvárostól nem messze, Melihovóban kisebb földbirtokot vásárolt magának, itt élt 1899-ig. Ezt a vidékre költözést az is szükségessé tette, hogy egészségi állapota romlani kezdett: a tüdQbetegség jelei egyre súlyosabbakká váltak. Ausztriában, Franciaországban, Olaszországban keresett és talált ideiglenes javulást betegségére, bár mint orvos, tudta, hogy sohasem gyógyulhat meg. Eladta melihovói birtokát, mqveinek kiadási jogát, s ez lehetQvé tette, hogy Jaltában villát építtessen és oda költözzön. Itt került közeli kapcsolatba Tolsztojjal és Gorkijjal. Élete utolsó évtizedének legfontosabb alkotásai a drámák. Ezek hozták meg számára világhírnevet (Sirály, Ványa bácsi, Három nQvér, Cseresznyéskert). Csehov a siker csúcsára ért, darabjait rendszeresen bemutatta a Moszkvai Mqvész Színház. Ennek egyik színésznQjét vette feleségül 1901-ben. A gyógyíthatatlan betegség azonban nem ismert kíméletet, és 1904-ben már csak meghalni utazott a német Badenwelier fürdQvároskába. Itt halt meg, Moszkvában temették el.

Csehov a 80-as években írt mosolyt keltQ, de azért szatírikus írásaiban mindennapi apróságokat, kisebb-nagyobb emberi fonákságokat, nevetséges, mégis nagyon tipikus jelenségeket ábrázolt. Harag és felháborodás nélkül írt, legfeljebb a csodálkozó értetlenség fedezhetQ fel amiatt, hogy milyen ostobán és képtelenül élnek az emberek. Már a korai elbeszéléseiben is megfigyelhetQk az írónak azon jellegzetes módszerei, amelyekkel a 19. század végén megújította a novella mqfaját. Csehov ugyanis tudatos újítónak vallotta magát. Legtöbb novellája ún. rövid elbeszélés. A csehovi rövidség mint a valóságábrázolás új irodalmi technikája szemben állt a regény és az elbeszélés hagyományos mqfajaival, szokásos megoldásaival, hiszen ezeknek a mqfajoknak épp a lényegéhez tartozott az izgalmas cselekmény.
Csehov többnyire csak egy-egy jellemzQ mozzanatot, élethelyzetet ragad meg, s számára a cselekménynél sokkal fontosabb a szereplQk beszélgetése, gondolkozása vagy hangulata. Nem jellemzi közvetlenül Qket, rendszerint külsejüket sem mutatja be. Elkerüli lelkiállapotuk leírását, s arra törekszik, hogy ez a cselekedetekbQl, beszélgetésekbQl derüljön ki. HQsei túl sokat beszélnek, Q maga túl keveset. A szereplQk megszabadulnak az írói beavatkozástól, s ezáltal beszédesebbekké, nyíltabbakká válnak, az olvasó pedig közelebb kerül hozzájuk, jobban megérti Qket. Csehov nem a mindentudó író szerepében lép elénk, soha nem ad tanácsokat, magyarázatokat. Az elhallgatás, a ki nem mondott szavak nagy mqvésze. A 19. századi orosz mozdulatlanság jelenik meg írásaiban, azaz alig van bennük hagyományos értelemben vett eseménysor, mégis teljes erQvel érzékeltetni tudja az író, hogy valami baj van az orosz élettel.
Novelláiban a hétköznapiság vonul be a költészet világába líraisággal, erQs hangulatisággal átszQve. HQsei észrevétlen átlagemberek, magányos, tétova lények. Életük egyhangú, unalmas, nem történik velük semmi. A hagyományos életforma széthullott, a régi értékrend szétesett: az emberek csak töprengenek, beszélgetnek, de nem jutnak semmire, s a tragikumot rendszerint komikus színezettel, groteszk formában élik át. Mindenki saját lelkivilágába zárkózik, s egyedül marad a maga szorongásaival, homályos vágyaival. Az író iróniájában azonban megszólal a részvét, a szánalom hangja is szenvedQ hQsei iránt.
Ez az újfajta novellai hang az ún. csinovnyik-novellákban érezhetQ leginkább. A csinovnyik-mentalitás, a rang föltétlen és kizárólagos tisztelete, az örökös alávetettség elnyeli az embert. Ezért van az, hogy a személyes magánemberi kapcsolatokban, e hQsök nem tudnak emberként, csak csinovnyikként viselkedni. A köznapi helyzeteket is hatalmi szituációként élik meg: A Sovány megalázkodik régi iskolatársa elQtt, amikor megtudja annak hivatali besorolását. A kishivatalnoki szolgálatkész megalázkodás olyannyira beleivódott a csinovnyik önértékelésébe, hogy annak a tökély szintjén akar megfelelni, ami pedig nem más mint megalázkodó túlteljesítés (A kövér és a sovány). A Prisibejev altiszt címq novella hQse nyugdíjazása után sem szakad el életstílusától. Cservjakov örökös bocsánatkérése mögött állandó egzisztenciális rettegése lelhetQ föl, amikor a hétköznapi, társadalmi pozíciójával semmilyen összefüggésben nem álló szituációban is tipikusan hivatalnoki módon cselekszik. Azaz nem az ember és ember közötti kapcsolat mindennapos szabálya, hanem a hivatalnok-felettes viszony normája szerint cselekszik (A csinovnyik halála).
A csinovnyik-novellák után elégikus hangulatot árasztanak azok a mqvek, melyekben a hQs fölismerni véli, hogy saját lelke is deformálódott az orosz létviszonyok miatt. A bqntudat és a belenyugvás képtelensége készteti arra a részeges esztergályost, hogy halott feleségéhez mint élQhöz beszéljen (Fájdalom). A fájdalom megoszthatatlansága szólal meg a kocsis panaszszavában, aki kínjait végig se mondhatja utasainak részvétlen közönye miatt (Bánat). A hiábavalóság érzetét megélQ gyökértelen és távlatok nélküli hQsöket a magányosság börtöne szigeteli el a többiekétQl a hiteles emberi kapcsolatok legcsekélyebb reménye nélkül (A 6-os számú kórterem, Unalmas történet, A mezzaninos ház, Az irodalomtanár, A pöszmétebokor).

Csehov tulajdonképpen novelláit vitte színpadra, s így teremtette meg a cselekmény nélküli, ún. drámaiatlan drámát . SzínmqveibQl is hiányzik az érdekes történet, nem található meg bennük a hagyományos konfliktus. A szereplQk között nincs drámai rangsor, nem lehet fQhQsöket és mellékszereplQket megkülönböztetni. Sorsuk összefqzi Qket, de külön-külön és együttesen is mindenki megszenvedi saját elrontott életének reménytelen kilátástalanságát. Színpadi darabjaiban is a fölösleges emberek jelennek meg, akik nem tudnak sem önmagukon, sem másokon segíteni. Vágyakoznak ugyan valami boldogabb, szebb, tartalmasabb élet után, de meddQ vágyaikból csak ábrándos légvárak épülnek, s ezek semmivé foszlanak. SzereplQinek élete egyhangú, unalmas. Keresik ugyan egymást, mégis mindenki végzetesen magára marad szorongásaival, kételyeivel, szétrombolt eszményivel. Drámáiban a naturalista, impresszionista, szimbolista irányzatok szerves egységben érvényesülnek. Bár Csehov hQsei inkább csak töprengenek és sóhajtoznak, mint cselekszenek, darabjait még a novellákénál is mélyebb, kifinomultabb lélekelemzés jellemzi.
ElsQ drámája az Ivanov; ebben már az a társadalmi réteg jelenik meg, mely utolsó 4 nagy darabjában is: a vidéki földbirtokos nemesség. A címszereplQ, aki nem lát kiút-lehetQséget saját életének sivárságából, agyonlövi magát.
A Sirály nyitotta meg a nagy Csehov-drámák sorát. Nincs cselekménye. Ami mégis megtörténik benne, nem a színpadon, hanem a színfalak mögött, illetve a 3. és a 4. felvonás között eltelt két évben megy végbe. Tárgya az emberi lét kilátástalan szomorúsága, a remények és életcélok széthullása, az emberi kapcsolatok kuszasága. Mindenki boldogtalan és magányos. A lelkek között nincs közös érintkezési pont, s így kölcsönösen szerencsétlenné teszik életüket.
A beszélgetések színtere Szorin vidéki birtoka. Ide érkezik rövid nyári pihenésre húga, a híres színésznQ, Arkagyina szeretQjével, a sikeres regényíróval, Trigorinnal együtt. A birtokon él még Arkagyina 23 éves fia, Trepljov és a jószágigazgató feleségével és leányával. Gyakori vendég közöttük Dorn az orvos is.
Mindenki másba szerelmes. Medvenyenko Másába szerelmes, feleségül szeretné venni, de a jószágigazgató lánya Trepljovért rajong – hiába. Ezért gyászolja önmagát, ezért jár fekete ruhában. Élni sincs kedve.
Trepljov menyasszonyának számított már Nyina, a szomszéd földbirtokos félárva leánya. Boldogok is voltak eddig, de a lány belehabarodik Trigorinba, s felajánlja neki önmagát.
A jószágigazgató felesége, Polina Andrejevna az 55 éves doktort, Dornt nyaggatja, de az orvos errQl már hallani sem akar, s egyre jobban csodálja a színésznQt.
A 60 éves Szorin, a birtok gazdája mindig városi hivatalnok volt. Most nyugdíjasként csak kénytelenségbQl él falun, de nem képes megszokni a vidéki életet. Fiatalkorában író szeretett volna lenni, de nem lett, mindig meg akart nQsülni, de agglegény maradt. Öregen maga is szerelmes Nyina Zarecsnajába.
Nyinának börtön az otthona, ezért menekül mindig hazulról. Apja meg a mostohaanyja vigyáznak rá, nehogy színésznQ legyen. Trigorin számára robottá vált az írás kényszere, a legszívesebben csak horgászna. Trepljov a leginkább meghasonlott lélek. Elmúlt 20 éves és nem vitte semmire. Fölöslegesnek, ingyenélQnek érzi magát, s nincs egy vasa sem. Nem tudja kicsoda, micsoda, hisz mindenki csak a nagy színésznQ fiát látta benne. Írói becsvágyai vannak, de hol tehetségtelennek hiszi magát, hol pedig gQgösen eltúlozza képességeit. ElsQ próbálkozása, merészen újító drámája kudarcba fullad. Trepljov haragszik anyjára, mivel ostobán él, és Trigorin szeretQje. Gyqlöli a körülrajongott írót is. Féltékeny rá anyja és Nyina miatt. Azt képzeli anyja, azért sem szereti Qt mert fia életkora állandóan arra emlékezteti, hogy már nem fiatal. Arkagyina és Trepljov között a harmadik felvonás vége felé kölcsönös szemrehányásokban bQvelkedQ éles szópárbaj robban ki. Ez az izgatott összecsapás a fiatalember teljes összeroppanásával végzQdik. Megöli anyját, és sírva gyón neki.
Az a két év, mely a 3. és a 4. felvonás elválasztja csak tovább mélyítette az emberi sorsok tragédiáját. Mása a tanító boldogtalan felesége lett. Még mindig Trepljovért hevül. Dorn külföldi utazgatással menekül a jószágigazgató öregedQ hitvesének tolakodó szerelme elQl. Nyina megszökött hazulról, összeállt Trigorinnal, aki elhidegült tQle, s visszatért régi szerelméhez. A csalódott, szerencsétlen Nyinából színésznQ lett, de nem tudta elérni az annyira áhított hírnevet.
A 4. felvonásban ismét együtt vannak a korábbi szereplQk: Szorin betegsége miatt jönnek most a birtokra. Pár percre visszatér gyermekkori boldogságának színhelyére Nyina is, meggyónja Trigorin iránti szenvedélyes szerelmét. Ezzel a vallomással eldöntötte volt kedvese sorsát. Trepjlov széttépi kéziratait, s fQbe lövi magát. Csehov azonban ezzel a halállal sem emeli tragédiává darabját: befejezésben van valami groteszkül ironikus, komikus elem. A dörrenés hangjára ugyan összerezzen a színpadon kártyázó társaság, de más nem történik, marad minden a régiben. Az egész mqvet átszövi a cím többértelmq szimbolikája: a sirály Nyina számára a boldogságot, a szabadságot, a mqvészi szárnyalást jelképezi, ugyanakkor a megsebzett életét, Trigorin által eldobott szerelmét is. Trepljov szemében az általa lelQtt sirály késQbbi öngyilkosságát sejteti.
A szereplQk alig -alig figyelnek egymásra: beszélnek, de gyakran nem is valakihez, s választ sem várnak szavaikra. Ezért szokás ezeket a párbeszédeket párhuzamos monológoknak nevezni.
A századvégi reménytelenséget sugallja a Ványa bácsi (1897) egy kisemmizett ember középpontba állításával, értékes emberek hiábavaló önfeláldozásával. A kilátástalanság és céltalanság mint közös életélmény még hangsúlyosabb lesz azáltal, hogy Csehov úgy zárja mqvét, melyben a vidéki világ patriarchális idillje paródiába fordul át, ahogy nyitotta. Mindenki marad, ahogy volt, a maga boldogtalanságába merülve.
A Három nQvér az egyetlen darab, melyet Csehov a dráma megjelöléssel illetett, s amelyben a pátosz is erQteljesebb. Bár Csehov itt is türelmetlen a nQvérek képzelgéseivel, sóvárgásaikkal, kisemmizésük könyörtelenül halad elQre környezetük jóvoltából. Natasa az egyetlen kifejezetten sötét indítékú hQs Csehovnál. Karrierista, könyörtelen, szinte démoni erejq figura, akinek anyai gondoskodása is visszataszítóvá válik eszközei miatt. A három nQvér még 11 évvel ezelQtt került a mqvelt moszkvai környezetbQl ebbe a provinciális városba. Beolvadási kísérleteik kudarcot vallanak. Látják városuk szürkeségét, de vágyálmaikon túl nem lépnek. Unalom, fáradtság, fejfájás - ez kínozza Mását, Irinát és Olgát. Ahogy mqveltségük elapad, s életük egyre szürkébb lesz, úgy hatalmasodnak el rajtuk a sötétség erQi. A darab végén a három nQvér úgy tqnQdik a jövQn, ahogy a darab elején merengett a múlton. De Csehov darabja a legyQzöttségben is a kétségbeeséssel vegyes remény hangjával zár. Ugyanezt a problematikát vizsgálja a Cseresznyéskert, de komikus - ironikus szemszögbQl: a múltja és az álmai között tévelygQ Oroszországot.




3.
Arthur Rimbaud

Charleville-ben született 1854-ben. Vallásos, hitbuzgó édesanyja egyedül nevelte. Középiskolában már kitqnt virtuóz latin nyelvq verseivel. Kortársait nemcsak követte, hanem egyben parodizálta is. SzembetqnQ a kölyök zseni folytonos megújulási szándéka az egymást követQ versekben. Amint meghódított egy-egy formanyelvet, tematikát, rögtön túl is lépett rajtuk.
Témái között szerepel a kamaszos erotika, a szabadságért való rajongás, a zsarnokság gyqlölete, a társadalmi igazságtalanságok miatti felháborodás, a kisemmizettek iránti részvét. ElsQ vesei között leghíresebb A meghökkentek (1870)). Öt kicsi gyerek a pince ablakában térdelve figyeli a kenyérsütés misztériumát a téli homályban. Ámulatukban a pékmqhely égi csarnokká válik, Qk maguk zúzos Jézuskákká , de az érzelgQsségtQl megmenti a verset az utolsó versszak fanyar realizmusa: hajladozásukban nadrágjuk szétrepedezget , s a téli szélbe csüngve reszket / rajtuk az ing .
Rimbaud szinte minden ellen lázadt. Ez a nyugtalan, lázadó hajlam qzte el otthonról is, újra meg újra. Élete 1870-tQl vált mozgalmassá. Ekkor tört ki a francia-porosz háború, s valószínqleg a társadalmi-politikai viharok izgalmai vonzották Párizsba. Ekkor kezdQdtek 20 évig tartó csavargásai. Szökéseinek és a csavargásainak termése az a tíz szonettbQl álló sorozat, amely vándorlásainak valóságos, realisztikus útinaplója : személyes sorsának és az ország háborús helyzetének ötvözete jelenik meg bennük. Idill és tragédia sajátos együttese: A völgyben egy katona alszik (1870).  A kamasz bájos szereleméhsége szólal meg A Zöld Hordóban s A kísértQ címq költeményekben. MindkettQ ihletforrása egy-egy cselédlány iránti finoman ébredezQ vágyakozás. A tizedik szonett, a Kóborlásaim elragadó önarckép az elnyqtt ruhában és sebzett cipQben vándorló ifjú poétáról, aki így is, a szabad ég alatt, Múzsáját szolgálja.
1871-ben anyja visszaparancsolta Charleville-ba, de Q újra megszökött: két hétig éhezve, fázva csatangolt Párizs utcáin, majd visszagyalogolt szülQvárosába. 1871-ben kezdQdött Verlaine-nel való szenvedélyes, gyötrelmes barátsága. Eredetileg verseit akarta megmutatni a költQnek, de kapcsolatuk tartósabbnak bizonyult. Megismerkedett a párizsi mqvészek bohéméletével, együtt kalandozták be Belgiumot, Angliát, majd szakítottak, és Rimbaud feldúltan tért vissza családjához.
Prózakölteményeket kezdett írni, amelyek Színvázlatok címen jelentek meg. Bezárkózott padlásszobájába és befejezte az Egy évad a pokolban címq fQleg prózát, de verseket is tartalmazó mqvét. Leszámolás ez a könyv az irodalommal, lezárása költQi pályafutásának. 19 éves ekkor, s ezután semmit nem ír többé, további életének semmilyen irodalmi vonatkozása nincs. Európa-szerte utazgatott, kereskedett, beszámolót készített utazásairól, megtanult egy tucat nyelvet. 1891 februárjában daganat támad a jobb térdén, lábát amputálni kellett, de ez sem tudta megállítani a szarkóma terjedését. És 1891-ben halt meg. Verseinek egy része csak halála után jelent meg egy kötetbe gyqjtve Ereklyetartó címmel.


Rimbaud költQi világának megértéséhez figyelembe kell venni hogy, kamasz volt, amikor egész életmqvét írta ( lázadás, vigyorgó erotika, gátlástalanság, szentségtörés (glaszfémia). Éles határokkal nem lehet elválasztani alkotói korszakait. A romantikán például túllép, mégis marad valami romantikus a szemléletében.
A hangpróbálgatások után fordulat következett be költészetében: ismeretlen tájak felfedezésére indult, a kozmikus látomások költQje lett. Vezércsillaga Baudelaire, akit valóságos Istennek tart. Látnok-leveleit volt tanáraihoz írja. Ezekben derül ki költészettel való szakítása legvilágosabban. Költészettel kapcsolatos koncepciója az, hogy a költQ elsQ lépése saját maga felfedezése, második látnokká válása. Ez úgy történik meg, hogy összezavarja összes érzékét, így érkezik el az ismeretlenhez. Mindez a késQbbi szürrealisták felé mutat.
Leghíresebb alkotása A részeg hajó (1871). A szimbolista költészet mintadarabja ez a vers, s a sodró erejq látomásos képsorozatban súlyos hiba volna bármilyen allegorikus párhuzamokat, megfeleléseket keresni. Az egyes képrészleteknek nincs semmiféle megfogalmazható, külön jelentésük. A hajó E/1. monológjában a hétköznapi életbQl való kitörés, a roppant elvágyódás fejezQdik ki. A részeg hajó, megszabadulva vontatóitól, legénységétQl, elveszítve kormányát és a horgonyt, elszakad a mindennapok megszokott kötöttségeitQl és az ismeretlen felé tart. A költQi én, aki azonosul a szabadon sodródó, cél nélkül haladó hajóronccsal. A 6. versszaktól kezdve a korlátok nélküli szabadság, a függetlenség ujjongó öröme szólal meg. A nagyszabású víziók sorában ismeretlen, soha nem sejtett fölfedezések, benyomások, élmények lenyqgözQ meglepetések jelennek meg. A züllött hajó a lélek mélységeit, ismeretlen vizeit járja be és soha nem érzett gyönyöröket él át, fölfedezi mérhetetlen gazdagságát. Nemcsak a Pokol közelébe jut, hanem a boldog JövQ titkához is. Ennyi csodától és titoktól meggyötörve, mintha elbizonytalanodna, s megkezdQdik a kiábrándulás folyamata. A korábbi ujjongó hangnem elégikussá válik, s egy pillanatra felhangzik a megsemmisülés óhaja is. A hajó visszavágyódik hazájába. Vágyai egy kicsi víz egy vak tócsa felé vonzzák, hol békés papírhajóként libeghetne az ámbrás alkonyatban. A nagy züllött hajó és a kis játékhajó ellentétében a gyermekkor ártatlansága utáni nosztalgia kap hangot, s leértékelQdik a különös tapasztalatok szédítQ élménye. A részegítQ utazás után nem lehetséges a visszatérés sem a gyermeki idillbe, sem a polgári világba. Fájdalmas, csalódott lemondással zárul a költemény.
A magánhangzók szonettje (1871) is az impresszionista-szimbolista költészet különös versei közé tartozik. A kezdQ sor izgatott felkiáltásai a hangokat elQször különbözQ színekkel azonosítják, majd a hangokhoz zaklatott képzetek látomások fqzQdnek. Ezek a logikailag nem indokolható, csak az érzékek összezavarásából fakadó képzetek egy-egy színvilágon belül is, de a színek-hangok egymásutánjában is vakmerQen ellentétes képeket, érzéseket, hangulatokat idéznek. Ahogy a színek között is megtalálható az ellentét, ugyanúgy kerül egymás mellé a látomásokban is a szenny és a tisztaság, a rútság és a szépség. Pl. a fekete Á a szörnyq bqzt belepQ fekete legyeket s az árnyak öblét, a piros I a kihányt vért és a kecses nQi ajkat, a kék Ó az ítéleti harsonák hangját és a földöntúli csöndet asszociálja. Mindez nem puszta költQi játék csak, mélyebb összefüggéseket is rejt magában a költemény. Mivel az alfa és az ómega évszázadokon keresztül a kezdet és a vég s egyben az istenség megszokott jelképe volt, a színekhez kapcsolt képzetekben is fölfedezhetQ egy bizonyos fölfelé haladó, emelkedQ tendencia: az undort kiváltó bqzös szennytQl eljut a vers az anyagtalan megtisztult csönd szférájába, és a szerelemmel jelzett tiszta érzelmek, eszmények régióiba. Mindez azt a sejtést is sugallja, hogy az új költészet a maga sajátos módszereivel és eszközeivel, a hangok bqvös varázsával a valóság teljességét képes megragadni, elérkezhet az ismeretlenhez, a világ új értelmezéséhez.
Rimbaud végül is nem jutott el az ismeretlenhez , kiábrándult a mqvészetbQl, rögeszmének nevezte költQi kísérleteit.



Paul Verlaine

Metz-ben született jómódú polgári családban. Jogi pályára szánták, Qt azonban csak az irodalom érdekelte. A kor furcsa szokása szerint a mqvészek szertelen, züllött, bohém életét élte. Korán rabja lett az alkoholnak és az abszintnak. ElsQ verseskötete, mely még a parnasszisták hatását mutatja, a Szaturnuszi költemények (1866).
1870-ben megnQsült (Matild), ami egy ideig megnyugvást jelentett neki. Feleségéhez írta A jó ének (1870) verseit. Családi nyugalmát a politika, a francia-porosz háború, és az ifjú Rimbaud-val való találkozás zaklatja fel. Együtt csatangoltak Belgiumban, Angliában. Kétes, erotikumtól sem mentes barátságuknak az vetett véget, hogy Verlaine rálQtt Brüsszelben a szakítani akaró Rimbaud-ra. Kétévi börtönre ítélték, ahol kétségbeesett, megtört, és megváltozott: fogékonnyá vált a hitre. Gyönyörq vallásos verseket írt. Ezek gyqjteménye a Jóság (1881) címq kötet. Visszatért Párizsba, s visszasüllyedt a szegénységbe, a züllésbe, a betegségbe. A vallásos verseket író katolikus költQ tolla alól nemcsak áhítatos zsolozsmák kerültek ki, hanem erotikus versek is (Párhuzamosan (1889)). HátralévQ éveiben az elátkozott költQk visszatetszQ életét élte. Betegen nyomorban halt meg 1896-ban.

Kötetei: Szaturnuszi költemények (1866), Gáláns ünnepek (1869) A jó ének (1870), Jóság (1881), Hajdan és nemrég (1885), Párhuzamosan (1889)

Hosszú ideig Qt tekintették a szimbolista költQnek, különösen nálunk a Nyugat-nemzedék tagjai. A szimbolista mozgalom tulajdonképpeni megindítása az Q nevéhez fqzQdik. 1885-ben Elátkozott költQk címen mutatta be az új nemzedék legjelentQsebb képviselQit, köztük két nagy költQegyéniséget fedezett fel: Rimbaud-t, és Mallarmét.
Hajdan és nemrég címq kötetébQl való Költészettan címq verse a szimbolizmusnak valóságos programnyilatkozata lett. Ebben fejtette ki a szómqvészet és a zene összekapcsolásának eszményét. Számqzi a gondolatiságot, a filozófiai és a politikai tartalmat, s undorral utasítja el a gyilkos csattanót, az ötletet, az élcet és a szónokiasságot. Az áhított zene azonban ne legyen hangos, hanem szelíd és olvatag! A letompítottság, a fátyolozottság is része a varázsnak; a harsány Színt az Árnyalat váltsa fel, mert csak így békülhet össze a fuvola és a kürt az álmokkal. A rím kolompkongását is halkítani kell a lágyabb asszonánccal. A nyelvet fel kell szabadítani az értelem szigorú uralma alól. A költQnek hagynia kell, hogy a szavak maguk vonzzák, válogassák egymást, mert legszebb a részeg dal, amelyben a Kétes és Biztos egyesül . A varázsos szómuzsika s a finom árnyalatok, hangulatok kifejezése a legfQbb cél, mert az ilyen költészet képes felszínre hozni azt a többletet, amely a szimbolisták szerint az emberi tudat mélyén lappang. Az így felfogott új költészet a valóság teljesebb megismerésnek az eszköze, minden egyéb csak irodalom , vagyis üres szó, mellébeszélés, a lényeg elkerülése.
Legismertebb verse az Pszi chanson (1864). A vers nem konkrét élményt mond el, hanem egy nagyon összetett, többértelmq, bonyolult hangulatot, megérzést: az Qszhöz, az elmúlás szokványos jelképéhez fqzQdQ impressziót örökít meg. Megszólal a haláltól való félelem, de az elmúlás óhajtása is. A haldokló természettel együtt haldoklik már az emberi lélek, de a pusztulás rettenetét szelíd melankóliába oldja, enyhíti a költemény zenéje, a szavak és fQleg a hangok elbqvölQ muzsikája. A magyar változat a hangok akusztikai lehetQségeit aknázza ki a verszene felkeltésében.
Verlaine szimbolista is, mert egy érzést, lelki tartalmat a külvilág érzékletes képeinek segítségével sejtet meg, impresszionista is, mert egy futó pillanatnyi hangulatot rögzít, old fel a vers dallamában.




Stéphane Mallarmé

Baudelaire és Poe voltak mesterei, az Q kezdeményezéseiket fejlesztette tovább. KöltQi életmqve egy vékonyka kötet. Nehezen alkotott, keveset írt: legendás mqgonddal dolgozott, verseit folytonosan javítgatta. Élete rendezett, kiegyensúlyozott, nem csatlakozott a korabeli mqvészvilág bohémiájához.
Párizsban született 1842-ben. Anyai nagyszülei nevelték erQsen vallásos szellemben. Párizsban érettségizett, hivatalnokoskodott, majd angol nyelvtanár lett. Ekkor már neves költQnek számított. 1866-ban 10 verse jelent meg a Jelenkori Parnasszus címq antológiában (pl.: Tengeri szél).
Második korszakában 2 hosszabb költQi mqvet írt: Heródiás (Heródes Antipász felesége. P mondja Salomének, hogy KeresztelQ János fejét kérje táncáért cserébe), Egy faun délutánja. Ezek lemondó, pesszimista hangú mqvek.
KésQbbi mqvei: Nosztalgia, Álom, Vágy. Sokáig nem írt, aztán néhány késQbbi verse jelent meg: Edgar Poe síremlékére; Gyászbeszéd; Ez a szqzi, szilaj, ez a szép, mai nap& .
A 80-as évektQl kezdve maga köré gyqjtötte a kortárs költQk legjobbjait, a fiatal szimbolistákat. 1894-ben nyugalomba vonult. 1898-ban halt meg Valvins-ban.

Versei túlságosan bonyolultak, homályosak, nehezen érhetQek. P csak a kiválasztott keveseknek írt, nem a jöttmenteknek , a betolakodóknak . A hagyományos, szigorú versformát mqvei nagy részében még nem tördelte szét, de a mondat grammatikáját erQteljesen fellazította. Nem a mondatok élnek verseiben, hanem a szavak, amelyek elveszítve megszokott szótári értelmüket, új jelentéseket vesznek fel, s többértelmq jelképként hatnak. P azt vallotta, hogy a vers nem gondolatokból, hanem szavakból készül. Mqveiben a kép mindenestül önállósul, s a képek által felidézett eszmetársítások összessége szuggerál valami olyan rejtett üzenetet, megérzést, amit az olvasónak kell megfejtenie. A lét rejtelmes értelmének kifejezésére törekedett. A mqvészettel a tiszta Szellem, a Szépség birodalmát akarta megteremteni, ezt állította szembe az értelmetlennek vélt anyagi világgal.
Korai versei közül az egyik legszebb és még érthetQ alkotása a Tengeri szél. A baudelaire-i tengeri utazás, az elvágyódás motívuma jelenik meg itt is: Futnék! Csak innen el! A lélek horgonyt felszedQ hajója szqzi messzi partra, az ismeretlen felé szeretne szállani cél nélkül s úttalan. A való világ idilli keretei elveszítik visszatartó erejüket, megsemmisülnek a messzeségek türelmetlen útra hívásában.
Sóhaj (1864) címq költeménye homályosabb, rejtélyesebb. A vers központi metaforája szimbóluma az Qszi szökQkút. A magasba, a Kék felé törQ vízsugarak a szökQkút sóhajai; ezek az ég felé vágyakozó sóhajok azonban reménytelenül hiábavalók: a vízsugarak minduntalan visszahullnak a földre, ellankadnak a szökQkút medencéjében, melynek tükrét már az októberi Qsz haldokló avarja borítja be, nem tükrözheti vissza az ég kéklQ ragyogását. Ugyanígy áhítozva a lélek is a halk nQvér felé hiszen testvére az Azúr végtelensége, tisztasága. De a lélek magasba vonzódása is reménytelen: a cél elérhetetlen, a vágyak beteljesületlenek, visszazuhannak a kiábrándító valóságba az Qsz korhadó porladó sárguló levelei közé. A haldokló remény fájdalmas sóhajával, a hiábavalóság sejtelmével telik a meg a vers érzelmi világa: bár a lélek fölfelé szálló vágyai sosem pusztulnak el, mint ahogy a szökQkút is újra meg újra magasba lövelli sugarait, az Azúrral, a végtelennel való egyesülés mindörökre elérhetetlen marad.
1885-bQl való Ez a szqzi, szilaj, ez a szép mai nap& címq szonettje. Ez a vers már alig-alig értelmezhetQ. Uralkodó szimbóluma a tóba fagyott hattyú önmentQ kísérlete, fehér agóniája és a föld iszonyát tagadó, megvetQ gQgös gesztusa  sokféle magyarázatra adhat lehetQséget. Gyakran szokták a mqvészet lehetetlenségét sugalló jelképnek is felfogni.
Élete vége felé Mallarmé, a formák nagy mqvésze, elvetett minden hagyományos formát, s így lett utolsó kísérleteivel a 20. századi avantgárd egyik forrásává.

4.
Rilke, Rainer Maria (1875-1926)
Osztrák költQ, 1875. december 4-én született Prágában, amely mint a Habsburg-monarchia másik nagy múltú városa Bécs mellett, századunk elején fontos szerephez jutott a német nyelvq irodalom megújításában.
Karintiai osztrák családból származó apja katonatiszt volt, majd vasúti tisztviselQ, anyja régi prágai patríciuscsalád leánya. Szülei katonai pályára szánták, a gyenge fizikumú, érzékeny fiú azonban nem bírta a kadétiskola vakfegyelmét, és abbahagyta tanulmányait a Mährisch-Weisskirchen-i katonai fQreáliskolában. A linzi kereskedelmi akadémián tanult tovább, majd pedig a prágai egyetemen, ahol jogot, filozófiát és irodalomtörténetet hallgatott.
1896-ban Münchenbe költözött, ahol beleszeretett az orosz származású Lou Andreas-Saloméba, Nietzsche volt szerelmébe, és 1899-ben vele együtt utazott el Oroszországba, ahová késQbb többször is visszatért. Tolsztojt is meglátogatták, és az orosz irodalom, az orosz élet idealizált képe életre szóló hatással volt rá. A továbbiakban sem állapodott meg sehol, egyik helyrQl a másikra vándorolt. 1901-ben az észak-németországi Worpswede szecessziós festQ-kolóniájában megismerkedett Clara Westhoff szobrásznQvel, és feleségül vette, de csak egy évig éltek együtt. 1902-ben Párizsba költözött, és itt 1903-ban Rodin személyi titkára lett. 1914-ig gyakori hosszabb külföldi utazásairól újra meg újra ide tért vissza. Közben egy ideig mecénása, Thurn-Taxis hercegnQ Trieszt közelében található duinói kastélyában is vendégeskedett.
A világháború kitörése Németországban érte. A bécsi katonai levéltárban szolgált egy ideig, majd leszerelték. Bécsben szoros kapcsolatba került Hugo von Hofmannsthallal (1874-1929). 1916-tól Münchenben élt, majd a háború után Svájcba telepedett át, és 1921-tól a Vallis kanton-beli Muzot románkori vártornyában lakott, remetei magányba visszavonulva.
Fehérvérqségben halt meg 1926. december 29-én.

Rilke ellenpólusa volt a kor másik nagy hatású német költQjének, az arisztokratikus és férfias Stefan Georgénak (1868-1933): személyiségét és költészetét szinte gyermeki naivitás, nQies lágyság és szelídség, a szegények iránti keresztényi részvét jellemezte. Korai versei még a századvégi dekadencia közérzetét variálták a szecesszió német változatának, a jugendstilnak a jegyében, ornamentális stílusban, édeskés-presziQz képekkel.
Szecessziós a dekorációja, dekadens a halálerotikája az Ének Rilke Kristóf zászlós szerelmérQl és haláláról címq líraian dallamos és ritmikus kis próza-románcának is, amelyet 1899-ben egyetlen éjszaka alatt írt, de csak 1906-ban publikált, és ekkor valóságos bestseller-sikert aratott vele. HQse egy nemes ifjú, a költQ egyik Qse, aki zászlósként hQsi halált halt 1664-ben a szentgotthárdi csatában. ElQtte azonban, rövid élete utolsó éjszakáján, egy fiatal grófnQ beavatja a szerelembe, és Rilke Kristóf egy mámoros pillanatra átéli az élet teljességét.
Oroszországi élményei nyomán írta az Imádságoskönyv (1905) verseit, amelyek egy orosz szerzetes imáinak, himnuszainak képében IstenrQl, a szegénységrQl, a halálról vallanak. Misztikus megindultságuk nem mindig mentes bizonyos stilizáltságtól. Mindenesetre már itt feltqnik a késQbb gyakran visszatérQ rilkei motívum, miszerint az élethez természetesen és szervesen hozzátartozik a halál, de kinek-kinek a maga halála, amitQl a modern kor megfosztja az embert. Mint az életét, úgy a halálát is tömegesíti, nivellálja.
1902-ben, majd bQvítve 1906-ban jelent meg a Képek könyve címq kötete, amelyben a versek már nem érzések, hanem tapasztalatok foglalataként fogalmazódnak meg. A dolgok és jelenségek olyan hosszas és intenzív megfigyelés alapján öltenek itt képes lírai formát, hogy a költQi szándék szerint ezáltal már a lét egészérQl vallanak. A dolgok lényegének megragadására irányuló erQfeszítést Rilke RodintQl tanulta. Megtanult mellette - mint majd a Maltéban leírja - másképp látni : behatolni a látható dolgok mélyére és ott feltárni, megragadni láthatatlan lényegüket. Úgy akart eljárni költQként, ahogy a szobrász Rodin és általában a modern képzQmqvészet: tiszta formát, dolgokat létrehozni, amelyeknek lelkük van.
Ennek a munkának lett az eredménye az elsQ nagy Rilke-kötet, az Új versek (1907), amely ún. Dinggedicht -eket (dologi verseket) tartalmaz. Ezekben elválaszthatatlan egymástól a szimbolizáló kép és a szimbolizált lételméleti felismerés, sQt az ábrázolt jelenség úgy áthatja a költemény egész struktúráját, hogy a vers mintegy annak anyagi hordozójaként jelenik meg. A tárgyak beleélés útján történQ verssé formálása, rejtett szellemük elQhívása természetesen azt láttatja, amit Rilke lát meg bennük, ez pedig továbbra is valamiféle transzcendens értelem keresése, annak a határtalanságnak a kutatása, amely a dolgok mélyén megnyílik. A titokzatos mélységq versalkotó dolgok, mint a kötet híres darabjai példázzák, egyaránt lehetnek állatok: A párduc, mitológiai alakok: Orfeusz, Eurüdiké, Hermész, képzQmqvészeti alkotások: Archaikus Apolló-torzó, jelképes helyszínek: Körhinta vagy idQtQl és személytQl független emberi szerepek és sorsok: A gyermekkor, A költQ. A rejtett összefüggések sejtelmét leginkább a zenei képzeteket keltQ, kábítóan pazar rímek hordozzák.

Az Archaikus Apolló-torzó címq reprezentatív költeményrQl így ír Nemes Nagy Ágnes: Bármily tömör forma is a szonett, és bármily kivételesen tömör költQ is Rilke, azért - úgy gondolom -, elsQ hallásra-olvasásra is kitetszik a versbQl, hogy egy görög Apolló-szobor ünneplése vagy inkább ürügye kapcsán a mqvészet hatásáról, erejérQl, életátalakító hatalmáról beszél. Úgy is tartják számon a szonettet, mint ami a maga feszes keretei közt, a legkevesebb szóval a legtöbbet mondja errQl az eléggé titokzatos jelenségrQl. /.../
Archaikus - valami archaikusról lesz szó, nem a görög fénykor vagy pláne nem a késQi görög alexandrizmus pillanatáról. A görög archaizmus, a fénykor elQtti kor, jellegzetesen századvégi felfedezés. Ezzel kezdQdött, az archaizmus felfedezésével a modernségnek az az árama, amely egyre mélyebb, egyre távolibb múltban kereste Qseit, amely eljutott az úgynevezett primitív mqvészet vonzáskörébe /.../ Apolló - jelzQje által egy régebbi Apollót jelent, még nem annyira szép, nem annyira elegáns, tündöklQ istent, amilyenekhez a görög klasszika hozzászoktatott minket. /.../ Torzó - csonka szobormaradvány, amelynek nincs feje. Nem ismerhettük hallatlan fejét - tisztázza a költQ mindjárt az elsQ sorban. Mennyire színültig tele lesz a 20. század a torzó kultuszával, a pars pro toto, a befejezetlenség, sQt befejezhetetlenség esztétikájával /.../ Rilke szemében ez a torzó: egész; hordozza és sugározza teljes önmagát a mqvészet ereje által. /.../ A szonett egyetlen képre épül, a 'szem', a tekintet képére - amely hiányzik, amely nincs jelen a csonka, fej nélküli torzón. Egy hiányt, egy nem látható, egy örökre elveszett tekintetet tesz Rilke érzékelhetQvé, láthatóvá, ezt a nincset ábrázolja úgy a versében, hogy inkább van minden vannál. ElsöprQ költQi bravúr ez. /.../ Miután pedig magunk elQtt látjuk ezt a csonka, összetört, majdnem torz kQtestet, belsejébQl kitörQ, csillagszerq ragyogásában, méghozzá olyan élesen látjuk, az érzékletesség olyan erejével, ami nagyon ritkán adatik meg az embernek és irodalmi tárgynak - Rilke váratlanul, a vers végén, közli velünk a tünemény értelmét. A jelenséghez mellékeli a jelentést. /.../ A nevezetes rilkei szentenciák egyik leghíresebbje ez. Rilke ugyanis, miközben objektív, tárgyias költQ, miközben érzelmi telítettségében rendkívül sqrq költQ, még olykor szentenciózus költQ is. /.../ A Változtasd meg élted! nemcsak szentencia, hanem parancs. A mqvészet aktivitása szól belQle, valamiféle felsQbb követelés, aminek talán a mqvészet is csak egyik megjelenési formája, s ami teljes életünket érinti...

Szintén a párizsi élmények ihlették a Malte Laurids Brigge feljegyzései (1910) címq szabálytalan, formabontó regényt, amely egy arisztokrata származású fiatal dán költQ párizsi helyszínekhez kötQdQ lelki-szellemi reflexióit és emlékezéseit tartalmazza fiktív naplószerq feljegyzések formájában. Malte bizonyos mértékig Rilke alakmása, aki elszakadt QseitQl, múltjától, hagyományaitól, és most a modern nagyvárosban szegényen és magányosan, lépten-nyomon az emberi nyomorúság jeleivel találkozva, új azonosságra próbál szert tenni. A jelen idejq közlemények, a rejtetten asszociatív emlékképek és a minden idQbeli és oksági összefüggés nélkül egymásra következQ elmélkedések nem adnak ki összefüggQ történetet, mintha az én széthullásával a regényes történet lehetQsége is elveszett volna. Malte magukkal a feljegyzésekkel mint bensQséges lelkigyakorlattal tanulja a szeretetre, halálra és Isten befogadására készen álló rilkei emberséget.

Harmadik, utolsó korszakának fQ mqveit hosszú érlelés után alkotta meg Rilke. Igaz, a Duinói elégiák (1923) két darabja már 1911/12 telén elkészült a duinói kastélyban, de az összesen tíz elégiából hatot 1922 februárjában egy hét leforgása alatt írt meg muzot-i magányában. A Szonettek Orpheuszhoz (1923) ötvenöt darabja szintén 1922 februárjában született. Nehezen megközelíthetQ, metafizikai régiókig hatoló versek ezek, amelyek az újra felfedezett Hölderlin hatásáról tanúskodnak, és ódaian eksztatikus hevülettel vallanak a költészet világmegváltó erejérQl. Ennek jeleként a szabadon értelmezett elégiák rímtelen anapesztikus szabad versek. Azt sugallják, hogy a dolgok elvesztették a lelküket, és a költQ küldetése az, hogy beléjük költözve visszaadja nekik isteni végtelenségüket, hogy láthatatlanul újrateremtse lényegüket. Ember és világ ilyen egymásba olvadása eltünteti élet és halál ellentétét is. Orpheusz, a költQ-ember jelképeként, nemcsak az életet, a világ dolgait teremti újjá azzal, hogy láthatatlan költQi létformában énjébe vési Qket, hanem a halál birodalmát is. A himnikus elégiák ciklikus szerkezete, a szonettek váltakozóan szigorú vagy laza formája és fQleg a versek képi világa többet elárul a költQi mondanivalóról, mint maga a nehezen követhetQ gondolatmenet. Ez utóbbi világosabban fogalmazódik meg Rilke nagy mqgonddal megírt leveleiben, amelyek a Malte prózájának meghosszabbításaiként szorosan életmqvéhez tartoznak.
Rilke nem kifelé , a hagyományok, a közösség, a mítosz felé kereste a kiutat a századforduló értékválságából, mint Stefan George vagy Hofmannsthal, hanem befelé , önnön költQi személyiségének és küldetésének elmélyítése felé. Lírai téren a német esztétizmus általa jutott a legmesszebbre, és az utókor szemében az Q költQi útja bizonyult leginkább és legtovább irányadó példának.




5.
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

Nagyszerq s egyben kegyetlen sors jutott osztályrészéül. Moszkvában született 1821-ben. Apja orvos volt, fukar és gonosz hajlamú ember, aki megkeserítette egész családja életét. 1839-ben kegyetlenkedései miatt jobbágyai agyonverték. Apja halálhírére súlyos idegi megrázkódtatást szenvedett, ettQl kezdve jelentkeztek nála az epilepszia tünetei. Hadmérnöki pályát választott, de tanulmányi elvégzése után egy év múlva otthagyta állását, s ezután teljesen az irodalomnak szentelte életét.
Gogol követQje volt. Nyomorogva, éhezve írta elsQ kisregényét a Szegény embereket (1846). Ezt a kritika nagy elismeréssel fogadta. Írói pályáját kettétörte 1849-es letartóztatása a Petrasevszkij-körben kifejtett tevékenysége, s egy illegális nyomda létrehozása miatt. Halálra ítélték, végül szibériai számqzetésre és életfogytiglan tartó közkatonaságra változtatták ítéletét. Az omszki erdQben raboskodott, majd katonai szolgálat következett. A kényszermunka fokozta idegbetegségét, önmarcangoló hajlamát, az emberi lélek szakadékaiba ereszkedett le, s attól az Evangéliumtól, amit a mártír asszonyok (a rabok feleségei) adtak neki, sohasem vált meg. Vallásossága tele volt gyötrelemmel, önkínzó kétséggel.
Csak 1859-ben térhetett vissza Pétervárra. Bátyjával együtt folyóiratokat adott ki, az egyiket betiltották a másik, pedig tönkrement. Szegénységét játékszenvedélye is növelte. Magánélete is szerencsétlenül alakult. ElsQ felesége gyqlölte, nagy szerelme, Polina Szuszlova pedig rövid együttlét után eltaszította magától.
Hírnevét a Feljegyzések a holtak házából (1862) címq mqve állította helyre. Ebben a szibériai kényszermunka okozta testi-lelki szenvedéseit írta meg. A fegyházból igazában meggazdagodva, rengeteg tapasztalattal tért haza. Fölfedezte a szenvedést, mely képes megtisztítani az embert, megmutatni számára az eredendQ jóságot.
Nagy regényeinek nyitányát lehet értékelni Feljegyzések az egérlyukból (1864) címq kisregényében. Itt jelenik meg ugyanis elsQ ízben az a kettéhasadt tudatú hQstípus aki egy eszme megszállottjaként vesz részt a dosztojevszkiji regények különös világában.
Jórészt Szuszlovához fqzQdQ kapcsolata ihlette a rulettélményeket is megörökítQ A játékos (1867) címq regényét. Ezt a munkáját annak a fiatal gyorsírónQnek diktálta le, aki rövidesen második felesége lett, s aki az író utolsó évtizedeiben igyekezett megteremteni számára a viszonylag nyugodt alkotómunka lehetQségét.
Az igazi nagy regények sorát a Bqn és bqnhQdés (1866) nyitotta meg. Raszkolnyikov, a fQhQs voltaképpen egy pszichológiai kísérletnek veti alá magát. Megöl egy hetvenéves uzsorásasszonyt, hogy megtudja, valóban zseni-e, a rendkívüli emberek fajtájához tartozik-e, akiknek joguk van átlépni az erkölcsi akadályokon.
Raszkolnyikovnak éppen az ellentéte Miskin herceg, A félkegyelmq (1868) hQse. Tökéletes jellem, tiszta, naiv ember, aki szeretné megváltani a körülötte lévQ világot, törekvései azonban tragikus kudarccal végzQdnek. Közte és az érzékek szabadságának megszállotja, Rogozsin között kell választania a regény hQsnQjének, Nasztaszjának, akit határozatlansága végül Rogozsinnak dob áldozatul. Halálos ágyánál együtt virraszt Miskin és Rogozsin, mint az ember széthúzó belsQ erQinek megtestesülése.
Az anarchista-szocialista eszmékkel száll vitába Ördögök (1872) címq regénye, mely a materialista forradalom gondolatát Isten elleni lázadásnak tünteti fel. SzereplQit egy közösen elkövetett gyilkosság forrasztja össze, s a magasabbrendqség tudata, az értelem gQgje teszi forradalmárokká.
A kamasz (1875) címq regény fiatal fQhQse is eszméjének kívánja szentelni magát: Rothschild szeretne lenni, milliomossá akar válni, hogy így szerezze meg és élvezze a hatalmat. De az elsQ kudarcok után hamar letesz szándékáról, és összekuporgatott pénzét szórakozásra költi.
Utolsó nagyregénye A Karamazov-testvérek (1880). Története egy apagyilkosság körül forog. Ezért felelQs elkövetQje, a törvénytelen származású féltestvér, az epileptikus Szmergykov, a legidQsebb fiú, Dmitrij, aki valóban meg akarta ölni apját, s leginkább Ivan, a középsQ, aki kieszelte s szinte sugallta a gyilkosságot Szmergykovnak. Azt magyarázgatta neki, hogy a lélek nem halhatatlan, tehát erény sincs, s ha nincs erény, akkor minden szabad . Az elvetemült testvérek közül kiemelkedik a legfiatalabb, a szqzies, szent Aljosa; elQtte a legnagyobb gonoszság is tisztelettel meghátrál. Dmitrijt, aki magára vállalta a gyilkosságot, bqntudata, Aljosát szentsége hajtja Isten felé. Ivanban az Isten ellen értelmével fellázadt, keresQ és kételkedQ ember természete összpontosul.  A négy testvérben Dosztojevszkij valójában egyetlen embert osztott négyfelé, az embert, amilyennek elképzelte fizikai, érzelmi, értelmi és erkölcsi léte szerint, fejlQdésének négy fokozatát is megjelölve bennük a testitQl a szellemiig.
Dosztojevszkij népszerqsége a 70-es években már túlszárnyalta Tolsztojét, Turgenyevét is, s erre az idQre bontakozott ki teljesen messianizmusa, vallásos küldetéstudata. Azt hirdette, hogy a keresztény testvériséggel Oroszország fogja megváltani a világot, mivel képes minden nép iránti szeretetre, míg a Nyugat elvesztette hitét Krisztusban. Halála napján korán reggel közölte feleségével hogy meg fog halni és úgy is lett. Közben az Evangéliumot olvasta.

Dosztojevszkij új regénytípust alkotott: az ún. filozófiai ideológiai regényt vagy eszme-regényt. Szakítva a hagyományos realista ábrázolásmóddal, a cselekményrQl a hangsúlyt a hQsök belsQ állapotára, lelkük legmélyebb rétegeinek feltárására, vívódásaikra, az egyes emberekben megfogamzó különbözQ és ellentétes gondolatok, eszmék összecsapásaira helyezte át. P fedezte fel hogy az emberi lélek nem racionális természetq: kibogozhatatlan folyamataiban a legellentétesebb dolgok is megférnek. Mqveiben radikálisan új az ábrázolt hQsök és a szerzQ viszonya. A dosztojevszkiji regényekben nem jelenik meg a szubjektív szerzQi nézQpont, a regényvilágon kívül marad az író rokon- és ellenszenve, egyetértése és véleménye. Nála a szerzQi, elbeszélQ közlés arra a minimumra, a külsQ tények tudósítására szorítkozik, amely nélkülözhetetlen az elbeszélés irányításához. HQsei önmagukat világítják meg minden lehetséges szempontból, a szerzQ, pedig már nem a hQs valóságát világítja meg, hanem a tudatát, mint másodfokú valóságot. Az emberi tudat válik a hQs megformálásának legfontosabb mqvészi elemévé.
Írásainak fQhQse az eszme embere. A hQst az eszmében és az eszme révén látjuk, az eszmét, pedig csak a hQsben és a hQs által. Egy  egy eszme a maga képére torzítja a hQsök tudatát és életét is: személyiségük legmélyebb magját az eszme tartja hatalmában. Alakjai gondolataik megszállottjai.
Az egyes ember belsQ ellentmondásai is térbelivé dramatizálja, s rákényszeríti hQseit, hogy vitába szálljanak megkettQzött énjükkel: hol önnön hasonmásukkal, hol az ördöggel, hol saját alteregójukkal vagy karikatúrájukkal. Ezért rendezQdnek párokba Dosztojevszkij regényeinek fQszereplQi (Ivan és az ördög; Ivan és Szmergyakov, Raszkolnyikov és Szvidrigaljov, Raszkolnyikov és Szonya).
A különbözQ és egyenrangú szólamok egymásmellettisége miatt nevezik Dosztojevszkij mqveit polifonikus regényeknek. Alakjai rendszerint olyan megsértett és megalázott emberek, akik társadalmon kívüli állapotba kerülnek, s ezért nem kötik Qket a hagyományos társadalmi erkölcsi normák.

Legismertebb nagy regénye a Bqn és bqnhQdés (1866). FQhQse Raszkolnyikov napszámra hever ócska albérleti kamrácskájában. 23 éves fiatalember, tanulmányait szegénysége miatt megszakító egyetemista, joghallgató. Kerüli az embereket. Behúzódik odújába, mint teknQs a páncéljába, s folyamatosan elmélkedik, gondolataiba merül, mert már egy hónapja egy rögeszme rabjává lett.
A polifóniának elsQ nagyobb szabású megvalósulása ez a regény. KülönbözQ, egymással feleselQ, vitatkozó eszmék, igazságok, szólamok jelennek meg benne, minden egyes szólamot külön szereplQk képviselik. Minden szereplQ egyenrangú, minden szereplQ valójában fQhQs . Raszkolnyikov fejlett tudatú ember bonyolult lelkivilággal. Iszonyatos bqncselekményt követ el: elQre kiszámítva baltával megöl egy vén uzsorásasszonyt, Aljona Ivanovát, hogy pénzét elrabolja. Számításába azonban egyetlen hiba csúszik: meg kell ölnie a vénasszony féltestvér húgát, Lizavetát is, aki éppen akkor lépett be a lakásba, mikor a gyilkos már végzett kiszemelt áldozatával. Lizaveta életének kioltása nem szerepelt a tervében, hiszen úgy tudta, hogy éppen abban az idQben nem lesz otthon. Egyébként is becsületes, istenfélQ, jó ember volt. Raszkolnyikov megundorodik a kettQs gyilkosságtól. S bár az uzsorásnQ látogatói megzavarják, sikerül észrevétlenül kijutnia az utcára. Bqnjeleket nem hagy maga után, a hatóságnak nincsenek tárgyi bizonytékai ellene. Porfirij Petrovics vizsgálóbíró, akivel baráti társaságban ismerkedik meg, csupán pszichológiai érveket tud felsorakoztatni ellene.
Raszkolnyikov tette nem közönséges rablógyilkosság, hanem elméleti, ideológiai bqn . A vizsgálóbíróval való elsQ találkozásakor derül fény elméletére , arra a rögeszmére, amelynek már-már megszállottjává vált. Mintegy két hónappal a bqntett elQtt megjelent egy cikke A bqnrQl címmel.  A regényben nem maga a cikk olvasható, csak a róla szóló vita. Így nem csupán a fQhQs gondolatait ismerhetjük meg, hanem azok cáfolatát is. A két fQszólam Raszkolnyikové és a vizsgálóbíróé, de hangot kap Razumihin (a barát) döbbenete, és Zamjotovnak, a rendQrtisztviselQnek egy gúnyos megjegyzése is.
Raszkolnyikov eszméje szerint az emberek két csoportba oszthatók: vannak a közönséges emberek és a rendkívüliek. A közönségesek fajtája úgyszólván nyersanyag, matéria, amely csak arra való, hogy szaporodjék, és magához hasonlóakat hozzon létre. A közönséges ember legyen engedelmes, mert nincs joga, hogy áthágja a törvényeket. A rendkívüli embereknek joga van átlépni bizonyos akadályokon, joguk van a bqnhöz.
A vizsgálóbíró ellenérvei a körül forognak, hogy miképpen lehet megkülönböztetni azokat a bizonyos rendkívülieket a közönségesektQl. S mi lesz a következménye annak, ha tévedés történik, és az egyik fajtához tartozó egyén a másikhoz számítja magát, és kezd átlépni az akadályokon. Megkockáztatja azt a föltevést is, hogy Raszkolnyikov minden bizonnyal legalább egy bizonyos mértékig magát is a nem közönségesekhez számította. Majd szinte félelmetes bizalmassággal csattan fel a hangja. Raszkolnyikov eszméje különbözQ egyéni tudatok között folyó birkózás formájában bomlik ki elQttünk.
A bqnnek ezt az elméleti igazolását erQsítik fel a fQhQs egyéni tapasztalatai is: maga régóta koplal, rongyokban jár, félévi szobabérrel is tartozik. A gyilkosság elQtti napokban találkozik véletlenül a részeg Marmeladovval, aki elmeséli, hogy leánya, Szonya feláldozta magát nevelQanyja és három éhezQ mostohatestvére miatt, s prostituált lett. Másnap kapja kézhez anyja levelét. Ebben az áll, hogy húga Dunya  a szégyenletes Szvidrigaljov-história után  eljegyezte magát Luzsinnal, holott szerelemrQl nem lehet szó sem az egyik sem a másik részrQl.
A regény e késQbbi szereplQi egytQl egyig tükrözQdnek Raszkolnyikov tudatában: beépülnek a fQhQs dialogizált belsQ monológjaiba, vitát folytat igazságaikkal, életfelfogásukkal. Szonyát felmenti, hiszen tettének indítéka az önzetlen végtelen szeretet volt, következménye, pedig a képtelen, leírhatatlan emberi szenvedés. Ezért borul le elQtte, és csókolja meg az utcalány lábát. Húgát viszont elítéli, mert pénzért adja el magát. Az anya levelének elolvasása után kibontakozó belsQ monológ valójában heves vita Dunya és édesanyja szólamaival. Raszkolnyikov keserq iróniával és felháborodottan utasítja el, hogy húga érte hozzon áldozatot. Eszméje az egész regény folyamán a legkülönbözQbb élményekkel, életjelenségekkel, emberekkel lép érintkezésbe, ezek próbára teszik, ellenQrzik, igazolják, vagy cáfolják elgondolását.
Ilyen igazolás az az epizód is, midQn magányos kóborlásai során egy kocsmában akaratlanul is fültanúja egy diák és egy fiatal tiszt beszélgetésének. Megborzongva felfigyel az uzsorás vénasszony nevére s meghökkenti, hogy a diák az Q titkos gondolatait mondja ki. Ezt a vitát ott a kisvendéglQben R úgy éli át, mintha csakugyan útmutatás, elrendelés lett volna: az elmélet , a matematika szerint kétszeresen is jót tesz az, aki megszabadítja a világot egy élQsködQtQl, s vagyonát az emberek javára használja fel.
Az élet azonban nem puszta matematika , és hiába kitqnQ az elmélet, de a véletlenek közbeszólnak: egy ártatlan embert is megöl, és letartóztatják helyette az ártatlan szobafestQt, Mikolkát, aki agyonkínzottan vallomást tesz. Ekkor kezdi el gyötörni a diákot a gondolat, hogy az uzsorásnQ sem született tetqnek . Megindul a tett következményeinek irányíthatatlan láncreakciója. Bqnösségének tudata összeroppantja. Napokig önkívületi állapotba zuhan, lázálmában folyton a gyilkosságról beszél, de barátai összefüggéstelen mondataiból nem értenek semmit. Nemcsak a vényasszonyt ölte meg de saját magát is, s ezzel kívül helyezte magát az emberek közösségén.
A gyilkosság után sem elméletét hibáztatja, nem eszméjének igazságát vonja kétségbe, csupán önmagában csalódik. Rá kell döbbennie a közönségesek fajtájához tartozik. Kísérlete nem sikerült. Megtudja hogy a rabláshoz sem értett ugyanis otthagyott 1500 rubelnyi készpénzt.
Pár napig valami hátborzongató macska–egér harc bontakozik ki közte és a vizsgálóbíró között. Porfirij Petrovics Raszkolnyikov elájulására és napokig tartó eszméletlen állapotára alapozza gyanúját. De maga a tettes is rendkívül gyanúsan viselkedik, szinte újabb meg újabb pszichológiai érveket nyújt a nyomozóknak.
Meghasadó énjét Szonya és Szvidrigaljov állítják válaszút elé. A lelkében dúló belsQ harcot, az ellentétes igazságokat két személy testesíti meg. A fQhQs bevall mindent Szonyának, aki ráparancsol hogy csókolja meg a földet és kiabálja ki hogy gyilkos. Szonya véleménye szerint vállalni kell a bqnhQdést, a szenvedést egy új élet reményében. P a könyörtelen ítéletet, a visszavonhatatlan elhatározást jelenti számára.
Szidrigajov, aki titkon kihallgatta Raszkolnyikov gyónását más lehetQséget kínál. Egyetért eszméjével nem kárhoztatja tettét. Dunya kezéért cserében hajlandó lenne megmenteni: felajánlja, hogy összeköttetései és vagyona révén útlevelet szerez neki, és külföldre szökteti. De amikor Dunya visszautasítja szerelmi ajánlatait, Q leszámol életével, fQbe lövi magát. Raszkolnyikov lelkében is eldQlt a küzdelem: elmegy a rendQrségre és vallomást tesz.
A regényt egy rövid Epilógus zárja le ez a mq legfontosabb része. Vallomást tett, nem bqnét bánta meg, csupán a tettet és a nyomorult, tehetségtelen voltát ismerte el: eszméje nem volt ostoba. Nyolcévi kényszermunkára ítélik, a szibériai számqzetésbe elkísérte Qt Szonya is. Még a fegyházban sem tudja elítélni önmagét. Tovább viharzik lelkében a vita: miért is adta fel magát, miért nem lett inkább öngyilkos. Lelki konokságát megérzik a többiek is: fegyenctársai gyqlölik, és kiközösítik. ÖngyötrQ tépelQdésébe belebetegszik, de végül mégis rádöbben bqne egész mélységére, és talál magában elegendQ erQt igazságtalan céljai leküzdéséhez.
A Bqn és bqnhQdés nem detektívregény. Arról a lélektani folyamatról szól, hogy milyen hihetetlenül nehezen születik meg a gyilkosban az igazi és mélységes bqnbánat. Tökéletesnek hitt eszméjét a fQhQs csak akkor veti el, mikor lábadozása idején újra meg újra visszatér emlékezetébe egy félelmetes lázálom (gyilkos ragály Ázsiából  okosnak hitték magukat). Alázatosan beismeri elméletének hazug voltát. A bqnbánat alázata ajándékozza meg a fQhQst az igazi, önzetlen szerelemmel is: odaborul Szonya lába elé, és sírva átöleli a térdét. Ez a szerelem vezeti el a fQszereplQt a valláshoz.



6.
Lev Nyikolajevics Tolsztoj

Jasznaja Poljanában született 1828-ban. Régi arisztokrata, grófia Poljanában született 1828. családból származik. Az író itt élte le élete legnagyobb részét. Édesanyját, a nagymqveltségq hercegnQt korán elvesztette. A család a gyermekek taníttatása érdekében Moszkvába költözött. Édesapja ekkor meghalt, valószínqleg meggyilkolták. A nagynénik, édesapja nQvérei gondoskodtak nevelésérQl. A kazanyi egyetemre iratkozott be, itt keleti nyelveket és jogot tanult, otthagyta az egyetemet anélkül, hogy képesítést szerzett volna. A szalonok törzsvendége volt, léha életet élt, a társasági összejövetelek foglalták le. A Jaszna Poljana-i birtok a vagyonmegosztás után rá szállt. A fiatal földesúr erejét megfeszítve dolgozott gazdasága modernizálásán. Pétervárra utazott, letette utolsó jogtudományi vizsgáját, de aztán visszatért Jasznaja Poljana-i birtokára.
Változtatni akart életmódján, csatlakozott Nyikolaj bátyja hadseregébe, a tüzérek közé. Barátai a tisztek, akiknek fölötte állt társadalmi rangban, s ismertsége révén a hadsereg parancsnokához is közeli kapcsolatok fqzték. A kaukázusi hegyi lakók közt szerzett élményei térnek vissza egy öregkori elbeszélésében, a Hadzsi Muratban (1902). Ez a mqve egy kemény jellemq kaukázusi harcos hajthatatlan ellenállásáról szól.
Tolsztoj a Kaukázusban lett végképp íróvá. Itt írta elsQ nagysikerq regényét, az életrajzi elemekbQl szQtt, Gyermekkort (1852). HQse és elbeszélQje, Nyikolenyka, az arisztokrata fiú, a maga gyermeki rácsodálkozásával figyeli önmagát és környezetét. A kétkötetnyi folytatásban, a SerdülQkorban (1854) és az Ifjúságban (1857) az önmagában való elmélyedést, önmaga sorsának tisztázását tqzte ki célul. Kutatta, miért boldogan a Tolsztoj család, holott valamennyien jó emberek.
Részt vett a krími háborúban, tanúja és részese a Szevasztopol birtoklásáért folytatott elkeseredett harcoknak: az oroszok kénytelenek végül feladni a várost. Háborús benyomásaiból, az átélt tapaszaltokból születtek meg a Szevasztopoli elbeszélések (1855-56), melyben a háború borzalmai mellett az orosz katona szívósságáról, hQsiességérQl ír elismerQen.
Szevasztopol eleste után Pétervárra utazott: kapcsolatokat teremtett a mqvészeti élet kiválóságaival, a legjobb írókkal, Turgenyevvel, Nyekraszovval, Goncsarovval, Csernisevszkijjel és másokkal is, de Pétervár irodalmi köreivel igazán megbarátkozni nem tudott.
1857-ben féléves külföldi útra indult. Németországot, Svájcot, Franciaországot kereste fel, ellátogatott, s közben egy újfajta nevelési rendszeren s a népoktatás kérdésein töprengett. A Nyugatban éppúgy csalódott, mint oroszországi neveltjeiben, a pétervári írótársaságban. Megriadt a polgári élet gátlástalan önzésétQl. Hazaérve az a célt tqzte ki hogy átalakítja a nép, egyszersmind a saját életét is: ennek eszköze pedig a gyakorlati munka és e munka eszméjének terjesztése. Ideálja egy olyan Qsi, érintetlen paraszti közösség volt, mely a várostól függetlenül képes önmagát teljes egészében ellátni, fenntartani. Jasznaja Poljanában iskolát alapított, ide jártak tanulni a környék falvaiból a parasztgyerekek. P maga tanította a történelmet.
Feleségül vette Szofja Andrejevna Berszet. 15 gyermekük született. A házasság után kezdQdtek Tolsztoj számára a nagy teremtQ esztendQk. Rendkívüli gonddal dolgozott: némelyik mqvének 15-20 változata is van. Igazi nagyszerqsége a regényekben bontakozott ki. A 19. század legnagyobb regénye a Háború és béke (1863-69). Több száz szereplQt mozgat ez a regényfolyam, és kb. 15 év eseményeit dolgozza fel. Középpontjában Napóleon 1812-es oroszországi hadjárata áll. Ez a háború teremt rendet az orosz zqrzavarban, a nemzetre rákényszeríti az egységet, az elidegenedett nemességet elvezeti az egyszerq emberekhez. Az író nem bújik el szereplQi mögé, maga magyarázza, kommentálja az eseményeket; a nagy történelmi tablókat filozófiai fejtegetések szakítják meg. Szerinte a történelmet nem a kivételes egyéniségek irányítják, a történelemben a nép öntudatlan akarata testesül meg. Ezért emeli ki Tolsztoj a nép, a tömegek szerepét, s így lesz mqve valósággal népeposz . Az igazi történelmi alak épp azáltal lesz naggyá, hogy megérti és végrehajtja a Gondviselésnek a népen keresztül sugallt szándékát. Így menti meg a félszemq, a haditanácsban el-elbóbiskoló agg Kutuzov halogató taktikájával Oroszországot, Napóleon pedig  némileg igaztalanul  szinte szánalmas figurává válik.  A regény nemcsak véres küzdelmeket fest realista módon, hanem felvázolja az eszményi élet ideálját is.
A nagy és törvénytelen szerelem regénye az Anna Karenina (1873-77), az orosz Bovaryné . Eredetileg egy magasabb körökbQl való, önmagát elveszített férjes asszony sorsát akarta megrajzolni, de végül nagyszabású társadalmi regény lett: a nagyvilági élet hamis, lelketlen erkölcsének nyomása alatt elpusztult fiatalasszony tragédiáját írta meg. Anna, az elQkelQ pétervári asszony igaz és teljes életre vágyódik, ezért fellázad a konvenciók ellen. Otthagyja kényelmes otthonát, felrúgja érzelem nélküli házasságát, s mindennel dacolva követi nagy szerelmét, Vronszkijt, ezt a vonzó külsejq, de az átlagnál nem különb fiatal arisztokratát. Anna nem egyszerqen szerelmi viszonyt kíván, hanem igazi, mély szerelmet, amit férje oldalán, nyolcéves házassága alatt nem talált meg. A társaság nem a szerelmi kapcsolat miatt közösíti ki, hanem azért mert mindezt nyíltan vállalja, s nem tartja be az illendQ formákat. Végül is a szerencsétlen fiatalasszony a vonat alá vetette magát.
Anna és Vronszkij történetével szemben és azzal párhuzamosan bontakozik ki Kitty és Levin regénye. Az Q életútjukat Tolsztoj eszményként, mérceként mutatja be: a fiatal házaspár a várostól távol, a természet közelségében és a paraszti világgal összefonódva, vidéki birtokán éli a maga rousseau-i életét, s mindketten boldogok. Levint is egy öreg muzsik, Fokanics apó példája vezeti el a megvilágosodáshoz. Levin valami újat érzett a lelkében: „Nem a maga szükségének, hanem Istennek élni” – ebben fedezi fel és találja meg az élet értelmét. Olyan tudás ez, melyet az ész nem magyarázhat meg, mert rajta kívül van. A „jó” kívül van az okok és következmények láncán, ha a jónak oka van, akkor az már nem jó.
Harmadik nagy regénye: Feltámadás (1889-1899) az erkölcsi felemelkedés, a megtisztulás útját mutatja meg. HQse, Nyehljudov herceg, léha életének bqnét, egy fiatal lány megrontását akarja levezekelni. Mint bírósági esküdt egy gyilkossági ügy vádlottjában, Katyusa Maszlovában felismeri azt a lányt, akit 7 évvel korábban elcsábított, s ezzel a züllés útjára taszította. Katyusából prostituált lett, s bár nem lehetett rábizonyítani egyértelmqen a gyilkosságot (egy kereskedQnek a tudtán kívül altató helyett mérget adott), négyévi szibériai kényszermunkára ítélték. Elhatározza, hogy hátralevQ éveit a leány megmentésének, boldogságának fogja szentelni, s jóvá akarja tenni saját elrontott, hazugsággal teli életét is. Vigasztalásában a Bibliához fordul, és benne találja meg a legegyszerqbb és legkétségbevonhatatlanabb igazságot: Keressétek Isten országát és az Q igazságát, és a többi megadatik néktek.
Nagy regényeinek vívódó, kutató fQhQseiben az író valójában saját önarcképét festette meg. Az Q sorsukból is kitqnik, hogy Tolsztoj világnézeti fejlQdésében az évek során gyökeres fordulat állt be. Vallásossága nem volt azonos az egyházéval, Q az Evangélium alapján szerette volna megvalósítani Isten országát a földön. A világ átalakításában reménykedett, de azt hitte, hogy ez az átalakulás azért megy majd végbe, mert Q vagy az emberiség egy más tanítója meg fog gyQzni mindenkit arról, hogy a jót kell cselekedni. Mindenkiben meglátta a szenvedQ, gyötrQdQ, sajnálatra méltó embert. Az éhezQ falu után megismerte az éhezQ várost is, miután a család Moszkvába költözött. FelelQsnek érezte magát a szerencsétlen, az éhezQ vagy fényqzQ, az elpusztult vagy lezüllött életekért. Egyre terhesebbnek találta az elQkelQ, arisztokrata életformát, s fokozatosan megérlelQdött benne az elhatározás hogy látványosan szakít korábbi életével. Szakadatlanul vitázott és hadakozott a társadalom elQítéleteivel, s nemcsak családjával került tragikus ellentétbe, hanem a pravoszláv egyház is kiközösítette magából mint új, hamis tanítót , aki a gQg szellemétQl indíttatva orcátlanul és vakmerQen szembefordult Istennel, Krisztussal és az Q szent hagyatékával .
Tolsztoj sajátos erkölcsi-politikai világszemlélete, az ún. tolsztojánizmus elsQ mqveitQl kezdve fokozatosan alakult ki. Regényeiben, elbeszéléseiben szigorú kritikát mond kora valóságáról, az embertelen hatalomról s a hatalom árnyékában meghúzódó gerinctelen csinovnyikokról, a léha arisztokráciáról. Erkölcs tisztaságot, emberséget csak az egyszerq muzsikban és a gyermekben fedez fel.  A világ megváltoztatására törekszik, de elítéli a társadalmi erQszakot, a forradalmat. Szerinte az egyes ember feladata, hogy önmagát erkölcsi-szellemi értelemben tökéletesítse. S ha minden egyes ember megjavul, lelkét eltölti a szeretet és a szánalom mások iránt, akkor a világ is jobbá válik, erQszak nélkül is megvalósulhat az igazságos társadalom. Minden mqvének az a végkicsengése, hogy nem szabad úgy élni, ahogy általában az emberek élnek. Központi hQsei elQtt rendszerint megvilágosodik az igazi út .
Tolsztoj azonosulni akart a néppel, egyszerq parasztként szeretet volna élni s családjával együtt paraszti munkát végezni. Helyzete egyre kilátástalanabb lett, a családtagok úgy határoztak, hogy megosztják a birtokot maguk közt, mintha Tolsztoj meghalt volna. Mqveinek kiadási jogáról is lemondott. 1901-ben súlyosan megbetegedett, s csaknem egy évig a Krímben, Gaszprában próbálta helyreállítani egészségét. 80. születésnapjára a világ minden tájáról érkeztek tolsztojánusok, meglátogatni az agg írót. 1910-ben felesége tudta nélkül elhagyta Jasznaja Poljanát, út közben megbetegedett, Asztapovo állomásán ápolták, de végül meghalt.

Egyik legkiválóbb kisregénye, az Ivan Iljics halála (1886) a Feltámadás elQzményének tekinthetQ. A könyv megírásához egy véletlen eset adta az indítékot: rákban meghalt Tolsztoj egy tulai ismerQse, egy bírósági hivatalnok. A központi kérdés ebben is hogy hogyan nem szabad élni. Itt a korábbi mqvekkel ellentétben a tömörség váltja fel a mq lefolyását. A párbeszédeknek sincs fontos szerepük.
Tolsztoj megbontja a hagyományos idQrendet, az események linearitását: egy közhivatalnok életének, pályafutásának bemutatását a halálhírrel s a gyászszertartással kezdi. Ennek a formabontásnak viszont lényeges szerepe van: mindenekelQtt azt tudhatjuk meg, hogyan hatott a halál ténye barátokra, ismerQsökre, hozzátartozókra, miképpen vélekedtek az elhunytról, milyen emléket hagyott bennük. A bíróság épületében kollégái az újságból értesültek, arról hogy Ivan meghalt. A halála hírére mindenkinek az volt az elsQ gondolata hogy milyen hatással lehet ez a haláleset saját rangjára elQléptetésére vagy jó ismerQseiére. Örültek, hogy nem Qk haltak meg. Mindezek csupán azért okozott némi kellemetlenséget nekik, mert elkerülhetetlenné vált a részvétlátogatás, a gyászszertartáson Pjotr Ivanovics kénytelen volt végighallgatni az özvegy Praszkovja Fjodorovna álszent sopánkodásait, színlelt sirámait. Nem a férjét gyászolta, hanem arról folyt a szó hogy mennyire idegesítette Qt férje haldoklása és még mennyi pénzt lehetne kicsikarni az államkincstártól. Az elsQ rész nemcsak a kollégák, barátok, önzését lelki ürességét tárja fel hanem az olvasóban is felkelti azt a kérdést, milyen ember volt Ivan Iljics, ha senki sem gyászolja, senkiben sem hagyott mélyebb emléket.
A legelsQ mondat felsorolásában meghökkent a látszólagos logikátlanság: hogy lehetséges, hogy az egyszerq, mindennapi élet iszonyú? Ez a megállapítás nemcsak a fQhQsre, de azokra is vonatkozik, akik a századvégi Oroszországban a hatalom részesei, végrehajtói voltak. Az író ezzel a feltqnQ megállapítással épp azt hangsúlyozza, hogy a korabeli erkölcsök, szokások elfogadása iszonyúvá embertelenné tette az életet.
Ivan családjában Q volt a középsQ, minden tekintetben középszerq ember. Jó eredménnyel végezte el tanulmányait. Eszményi hivatalnok volt, tökéletes csinovnyik: kötelességének azt tekintette, amit magas állású személyek annak tekintenek. Ez volt élete értékrendje, sikere titka.
Házasságának elsQ éve boldog nyugalomban telt el, de aztán családi élete mind nyomasztóbbá vált. Férj és feleség gyakran veszekedett. Ez ellen úgy védekezett, hogy mind több idQt töltött hivatalában, terhes otthonától távol. Magas beosztású ügyész lett, s épp új lakását rendezte be, mikor a függönyök felaggatása közben megcsúszott, s az oldalát beverte az ablakkilincsbe. EttQl kezdve fokozódó fájdalmat kezdett érezni oldalában.
A kisregény 4. részével kezdQdik a betegség kórfolyamatának leírása. A regény tere egyre jobban leszqkül, Ivan Iljics szobájáig, és a szereplQk is fogynak: a hQs magára marad szenvedéseivel. Észrevette, hogy terhére van családjának. Felesége azt hiszi hogy férje csak azért lett beteg hogy Qt idegesítse. Egyedül Geraszim, a parasztlegény, és gimnazista fia, Vaszja szánja. Geraszim jósága és Vaszja Qszinte riadalma szólaltatja meg benne a lélek hangját. Ez a belsQ, lelki vita lesz a mq további részeinek legfontosabb tartalma. Hosszas vívódások, erkölcsi gyötrelmek után rá kellett döbbennie, hogy életét elhibázta. Felismerte, hogy mindaz, amit értéknek hitt, hazug és üres. Fizikai szenvedéseinél is elviselhetetlenebb volt erkölcsi szenvedése: elrontott bqnös életének tudata. Még három napig élt, három napig vergQdött üvöltQ szenvedések közt, s közben tovább folytatódott a belsQ dialógus. Halála elQtt egy órával, mikor kisfia megcsókolta kezét és sírva fakadt, Ivan Iljics meglátta a fényt, megvilágosodott elQtte minden. Élete utolsó hatvan percében még jóvá tette elhibázott életét: észrevette, hogy mások is szenvednek; megesett a szíve rajtuk, s lelkében feltámadt az önzetlen szeretet, a jóság, a sajnálat a szenvedQk iránt. Erkölcsileg megtisztult: eltqnt a fájdalom, eltqnt a halálfélelem, s megigazulva, boldogan halt meg.



7.
Guillaume Apollinaire

Eredeti neve Wilhelm Apollinaris de Kostrowitzky. Rómában született 1880. augusztus 26-án, törvénytelen gyerekként.
Henrik Ibsen

1828-ban született egy norvég kisvárosban, Skienben. Lecsúszott városi patríciuscsaládból származott, apja tönkrement, családja elszegényedett. Patikusinasnak szegQdött Grimstadba, majd gyógyszerészsegéd lett. Meg kellett tapasztalnia a nyomor és kiszolgáltatottság minden szenvedését. LegelsQ irodalmi próbálkozásait az 1848-as forradalmak ihlették. Költeményeket írt a magyar szabadságharcosokhoz is. Grimstadti korszakának terméke legelsQ színmqve, Catilina (1850) címq verses drámája. A római történelembQl vette témáját, s benne annak a magányos, lázadó hQsnek sorsát mutatja be, akit szenvedélyes hév fqt a gyqlölt életkörülmények ellen.
Érettségi eredményei nem tették lehetQvé az egyetemre való bejutását. Bergenbe utazott, a Norvég Színház dramaturgja, rendezQje, fordítója, háziszerzQje lett hat éven át. KésQbb Krisztiániában (ma Oslo) színházigazgató. MegnQsül, de szegénysége miatt menyasszonyát csak háromévi jegyesség után vehette el.
Pályája kezdetén romantikus színmqveket írt, szám szerint 8-at, s ezek témáját fQleg a nemzeti múltból merítette. Norvégia csak 1814-ben szakadt el Dániától, s a romantika Ibsen hazájában is a nemzetté válás, a nemzeti függetlenedés kísérQjelensége volt. A norvég nyelvbQl is csak Ibsen gyermekkorában lett irodalmi nyelv, addig csupán a parasztházakban beszélték.
Az 1864-ben állami ösztöndíjjal családostul elhagyta hazáját, Olaszországban, Németországban él 27 évig, és csak ezután tér haza Norvégiába. Külföldön válik nagy íróvá, a hazai elismerést, hírnevet két nagy drámai költeménye, a Brand (1866) és a Peer Gynt (per günt, 1867) hozta meg számára. Már az útkeresést jelzQ romantikus drámákban is az egyén és a közösség viszonya izgatta az írót, de ez a konfliktus (az egyes ember és a társadalom közt), valamint az egyéni szándék és a lehetQségek közti küzdelem csak a Brandban bontakozott ki. Verses drámájának hQse, egy norvég falu papja, a mindent vagy semmit kérlelhetetlen igényével száll szembe a gyáva, kicsinyes középszerqséggel. Brand az eszmények fanatikusa, s egyúttal vértanúja is: az emberek képtelenek elviselni a meg nem alkuvó eszményt és igazságot, s így sorsa csak a bukás lehet.
A Peer Gynt címszereplQje léha, könnyelmq, naplopó falusi suhanc. Lélegzetelállító kalandokkal henceg, az erdQkben kószál, s legfQbb vágya, hogy önmaga legyen hogy kiélje saját lehetQségeit. Peer Gynt azonban nem tud önmaga lenni. Hallgat a nagy Görbére, az óvatos kerülQutak s a kényelmes hazugságok megtestesítQjének tanácsára: Kerülj! A falujából elvert Peer allegorikus a kalandok során verekszi át magát: minden helyzethez ügyesen alkalmazkodik, vállal mindenféle szerepet. Mohó önzése a jellem széthulláshoz, lappangó emberi értékeinek megsemmisüléséhez vezetett. Évtizedek múlva öregen, kifosztottan, szegényen tér vissza szülQföldjére. Csak most ébred rá arra, hogy ostobán eltékozolta életét. A GomböntQ jön érte, hogy mint egy fületlen óngombot a többi selejtes áruval együtt felolvassza és új formába öntse. EttQl Solvejg hqséges szerelme menti meg, aki az erdei kunyhóban megöregedve és vakon is reménykedve várja vissza Peert. P Qrzi egy hosszú életen át mindazt, ami érték és ígéret volt benne, ami fiatalkorában lángra gyújtotta Solvejgben a szerelem szenvedélyét. A Peer Gynt az eltúlzott egyéniségkultusz megsemmisítQ bírálata.
A két drámai költemény után fordul Ibsen a modern polgári dráma felé. A soron következQ színmqvekben a hétköznapi valóságból indul el, s hQsei rendszerint egy új, emberhez méltóbb életformát próbálnak kiharcolni maguknak. Külföldön írt darabjainak majdnem mindegyikében a norvég élettel, társadalmi viszonyokkal foglakozott (A fiatalok szövetsége (1869), A társadalom támaszai (1877)).
A világsikert a Babaszoba (1879) hozta meg számára. Nálunk Nóraként ismerik. Ez a darabja összefügg a századvég feminista mozgalmaival: a hQsnQ, Nóra, egy újfajta embertípus megszemélyesítQje. A babaszoba lakója otthagyja kényelmes otthonát, férjét és gyermekeit, hogy ember válhassék belQle; elmegy, mert rádöbben, hogy önmagával szemben is vannak kötelességei. Ez az elsQ olyan dráma, amelyben a házassági köteléket nem szerelmi bonyodalom, nem egy harmadik megjelenése tépi szét, hanem egy másfajta erkölcsi értékrend, a világkép különbözQsége.  Nóra évekkel korábban váltót hamisított, hogy délen gyógyíttathassa s így megmentse nagybeteg férjét, Torvald Helmert. Az adósságot a háztartásra szánt pénzbQl összekuporgatott fillérekbQl fizette vissza. A konfliktust az robbantja ki, hogy ez a törvénytelen tett az újonnan bankigazgatóvá kinevezett férj tudomására jut, s képtelen megérteni és elfogadni felesége aggódó szeretetbQl fakadt indokait. A nyilvános botránytól rettegve felháborodik, eltiltja Nórát a gyermekek nevelésétQl, de mindent megbocsát , midQn helyreáll a tisztesség és becsület látszata, mikor visszakapja az adósságlevelet. Nóra már nem fogadja el ezt a megalázó helyzetet. Tudatosodik benne férje emberi értéktelensége, kicsinyes hitványsága, s kiszabadítja magát házasságából.
A téma rokonsága fqzi a Babaszobához a Kísértetek (1881) címq darabját, ám itt a feleség néma tqréssel és példás áldozattal hq marad kicsapongó, züllött férjéhez, s egy test-lelki nyomorúságra ítélt fiúnak ad életet.
Ibsen érett drámáinak alapproblémája az egyéniség önkeresése, önmegvalósítása mellett az önámítás bemutatása, az öncsaló illúziók, az élethazugságok leleplezése. Világmegváltó , népboldogító hQsei egyre groteszkebb módon próbálják elérni az elérhetetlent, s végül tragikomikus alakokká válnak. Stockmann doktor (A népgyqlölQ (1882)) céljai ugyanúgy megvalósíthatatlanok, mint Gregers Werle (A vadkacsa (1884)) ideális követelései . Az ártatlan, becsületes Rosmer is (Rosmersholm (1886)) fel akarja szabadítani az elméket, tisztábbá, nemesebbé szeretné tenni az életet, ábrándjai azonban tragikus kudarcba, öngyilkosságba torkollnak.  Az ember elQtt két lehetQség áll: vagy kiegyezik az életviszonyokkal, elfogadja a hazugságokat, vagy belepusztul a meddQ küzdelembe. Az igazságért való harc a társadalomban vagy nevetséges vagy tragikus.
Az élet teljessége után vágyakozó, meg nem értett és boldogtalan asszony következQ két színmqvének hQse. Ellida (A sellQ (1888)) ugyan megbékél helyzetével, megmarad idQs férje mellett, miután szabadon dönthet, Hedda azonban (Hedda Gabler (1890)) öngyilkossággal fejezi be életét.
Az 1880-as évektQl kezdve Ibsent osztatlan világhírnév vette körül, kitüntetéseket kapott. Európai diadalútja után 1891-ben tért vissza Norvégiába. Utolsó négy darabját már otthon alkotta meg. Valamennyi a magára maradt, önmagát túlélt ember tragédiájáról szól. A legjelentQsebb közülük a Solness építQmester (1892). A híres és tehetséges építész, a már öregedQ Solness attól fél, hogy hamarosan fordul a kocka, az ifjúság egyszer csak bekopogtat hozzá, helyet követel magának, és Qt háttérbe szorítja. Ezért nem engedte érvényesülni a kitqnQ ifjú építészt, Ragnart, csupán eszköznek használta nagyra törQ tervei megvalósításában. Magánélete is tönkrement: otthona leégett, ikergyermekei meghaltak, feleségétQl elhidegült, magányossá vált. Ebben az állapotban kopogtat be hozzá Hilda Wangel, tör be életébe az ifjúság. A pergQ párbeszéd során Solness emlékezetében lassanként összeáll az a pontosan tíz évvel korábbi esemény, amely most besodorta életébe a rég elfeledett fiatalságot, a feltámadt reményeket s az elveszett szerelmet. Solness úgy érzi, hogy Hilda fiatalsága és lelkesedése visszaadhatja régi erejét, hitét az emberekben és saját mqvészetében. LegyQzve félelmét épülQ házánek tetejére viszi fel a koszorút. Fellázad sorsa, öregsége ellen; önámító módon fiatalnak és erQsnek szeretne látszani, hogy Hilda a régi, diadalmas bálványát csodálhassa benne, de a magasban megszédül és lezuhan.
Életének alkonyát súlyos betegsége tette boldogtalanná: utolsó öt évét bénán, tolószékben élte le. 1906-ban halt meg Krisztiánában.

Ibsen új drámatípust teremtett. Ezeknek a drámai alkotásoknak szerkezetében könnyen felismerhetQ a görög sorstragédiának a kompozíciós rendje. A darab kezdetekor tulajdonképpen már minden megtörtént: a cselekmény csak annyi, hogy a dialógusokból feltárul a múlt, és ráhömpölyög a jelenre, hogy azt szétzilálja, tönkretegye. A drámai helyzetet tehát a múltban már megtörtént események hozzák létre. A legtöbb Ibsen-dráma utójátéka az elQzményeknek, s ezeknek elemzése, vizsgálata lendíti tovább a mqvek cselekményét. Ezért nevezik Ibsen színpadi alkotásait analitikus drámának.
A dikciónak (színpadi beszédnek) ezekben a daraboknak kettQs célja van: jellemzi a szereplQket, és a cselekményt görgeti a kibontakozás felé. A régen lezajlott s állandóan kísértQ múlt a hQsök szavaiból kel életre. A dialógus egyszerre visszafelé és elQre visz: felidézi azt, ami az alakok jellemét kiformálta, és sodorja az embereket addig a pontig, ahol sorsuk beteljesedik, drámájuk véget ér.
Ibsen színmqveiben nem a megoldás a fontos, hanem a különbözQ világnézetek, életfelfogások összecsapása. Ibsen csak a közvetlen jellemzést tartja meg  szereplQit jellemzi beszédmódjuk. Emiatt tömörré válik a dráma, egy fölösleges szó sem hangzik el benne. Legtöbb társadalmi drámáját áthatja a szimbolista kifejezésmód: a cselekményt egy-egy nagy, többértelmq szimbólum köré szervezi, s ebben a dráma alapproblémája sqrítetten jelentkezik.

Az ibseni szimbólumtechnika egyik legkiválóbb megvalósulására A vadkacsában (1884) találhatunk példát. Itt is csak az utójátéknak vagyunk szemtanúi. A mq központi témája az életet átszövQ élethazugság problémája az emberek önámító szerepjátszása.
Az Ekdal család viszonylagos jólétben él, megelégedettségük azonban puszta illúzió. A családfQ Hjalmar Ekdal, felesége Gina, van egy 14 éves kislányuk, Hedvig, aki súlyos szembeteg, meg fog vakulni, és a nagypapa, az öreg Ekdal. Az öreg valamikor a dúsgazdag nagykereskedQ, gyáros és bányatulajdonos idQsebb Werle üzlettársaként bányáinál dolgozott, hadnagyi rangot viselt, híres vadász volt  most lecsúszott öregemberként él, volt társa, Werle elárulta, tQrbe csalta, a bíróság az öreget várfogságra ítélte. Az öregember az önámításba menekült, a fönti padlásszobában vadásztelepet rendezett be, itt éldegél.
Ebben a kialakított vadonban található a mq központi motívuma, egy sérült vadkacsa. Ez a vadkacsa az élethazugság szimbóluma. A családfQ fényképészsége mellett nagy feltalálónak is vallja magát, mindig elvonul szobájába, ahol állítólag nagy találmányán dolgozik. Azonban mindenki tudja, hogy ez csak önámítás, a férfinak köze nincs semmilyen találmányhoz, tudományos folyóiratait fel sem bontotta, egyedül lánya, Hedvig nem tudja, hogy apja feltalálás helyett csak lustálkodni szokott.
Az ifjú Werle, Gegers hazatérése indítja el a tragédiát. A fiú gyqlöli apját, rádöbben apja aljasságára, hogy Q tette tönkre Ekdalékat, sQt, szeretQjét, a terhes Ginát is Ekdalra sózta. Hedvig az idQs Werle gyereke. Ekdalék viszonylagos jólétüket is az Q burkolt juttatásainak köszönhetik. A tisztességes, de naiv és kétbalkezes Gegersnek világmegváltó elképzelései vannak. Megpróbál segíteni az Ekdalokon, hisz Hjalmar régen jó barátja volt. ElQször csak rejtett célzásokkal próbálkozik, majd felnyitja Hjalmar szemét.
Hjalmar látszólag szakítani akar családjával, el akar költözni, de ez is csak egy önmegjátszás, mivel napokig készülQdik. Gyermekét már nem szereti. Mikor Hjalmar kijelenti, hogy a vadkacsát is legszívesebben megölné, Hedvig ezt meg is akarja tenni apja kedvéért, de amikor meghallja, hogy apja idegennek nevezi Qt, nem a vadkacsát, hanem magát lövi fQbe. Gregers kétbalkezes világmegváltásával egyedül az Q halálát érte el.
A darabból mégsem lesz igazi tragédia: hiányzik a katartikus felismerés és kijózanodás. Ezek után sem változik meg a család élete. Élik tovább megjátszott boldog életüket, lányuk halálát is inkább megkönnyebbüléssel veszik, úgyis csak a szörnyq múltra emlékeztette Qket.
A dráma kulcsfogalma az élethazugság. Furcsamód ez az, ami életben tartja a szereplQket, ebbe kapaszkodnak. A feltalálói babérokra törés, a kis Gina származásának elhallgatása, a nagypapa „padlásvadonja” egyszerre nevetségesek és keltenek szánalmat. Mikor az ifjú Gegers a tisztánlátás nevében kimondja a (mindenki számára nyilvánvaló, de agyonhallgatott) igazságot, valójában a talajt rántja ki alóluk. A szereplQk nem hittek az élethazugságaikban, csak hinni akartak benne. Az egyetlen szereplQ, aki komolyan elhitte a család mindennapos színjátékát, a végén öngyilkos lesz.



2.
Anton Pavlovics Csehov

Egy vidéki kereskedQ- és kikotQvároskában, Taganrogban született 1860-ban. Apja hitelezQi elQl Moszkvába költözött családjával, de Csehov gimnáziumi tanulmányainak befejezéséig Taganrogban maradt, csak azután ment Moszkvába. Beiratkozott az egyetem orvosi karára, és ugyanekkor jelentkezett elQször a sajtóban is Levél tudós barátomhoz (1880) címq karcolatával. Egyetemistaként különbözQ élclapoknak dolgozgatott, hogy eltartsa önmagát. A 80-as évek elsQ felében írt pár lapos humoreszkjei mesterien ötvözik a helyzet- és a jellemkomikumot, s ezek a kis elbeszélések elsQsorban a tudálékos ostobaságot, az idült önhittséget, a talpnyaló szolgalelkqséget, a gerinctelen köpönyegforgatást s az efféle emberi hitványságokat gúnyolják ki, teszik nevetségessé (A csinovnyik halála, A pufók meg a nyurga, Kaméleon, Prisibejev altiszt). Az évtized második felétQl elmélyül novelláinak társadalmi és filozófiai tartalma. Írásai fQleg a századvégi orosz ember sajátos életérzését fejezik ki: az élet vigasztalan egyhangúságát, a kallódó, céltalan emberek bánatát, az élet sivárságát, a kicsinyességben elveszQ sorsok szomorúságát, a magány fájdalmát (Bánat, Fájdalom, A 6-os számú kórterem, Jonics, A kutyás hölgy, A menyasszony).
Az egyetem elvégzése után egy ideig orvosként dolgozott, de hamarosan szakított munkájával, s az irodalomnak szentelte életét. Írói hírneve egyre nQtt. 1887-ben egy moszkvai magánszínházban bemutatták elsQ drámáját, az Ivanovot. 1890-ben elutazott az Oroszország keleti partjainál lévQ Szahalin szigetre, hogy az ottani fegyenctelepek életét tanulmányozza. Szahalin címq útirajzában oly megrendítQen tárta fel az emberi nyomorúság és kiszolgáltatottság borzalmait, az ázsiai önkény mélységét, hogy a hatóságok kénytelenek voltak a telepesek viszonyain javítani. Visszatérve Moszkvába terhesnek érezte a városi életet, ezért a fQvárostól nem messze, Melihovóban kisebb földbirtokot vásárolt magának, itt élt 1899-ig. Ezt a vidékre költözést az is szükségessé tette, hogy egészségi állapota romlani kezdett: a tüdQbetegség jelei egyre súlyosabbakká váltak. Ausztriában, Franciaországban, Olaszországban keresett és talált ideiglenes javulást betegségére, bár mint orvos, tudta, hogy sohasem gyógyulhat meg. Eladta melihovói birtokát, mqveinek kiadási jogát, s ez lehetQvé tette, hogy Jaltában villát építtessen és oda költözzön. Itt került közeli kapcsolatba Tolsztojjal és Gorkijjal. Élete utolsó évtizedének legfontosabb alkotásai a drámák. Ezek hozták meg számára világhírnevet (Sirály, Ványa bácsi, Három nQvér, Cseresznyéskert). Csehov a siker csúcsára ért, darabjait rendszeresen bemutatta a Moszkvai Mqvész Színház. Ennek egyik színésznQjét vette feleségül 1901-ben. A gyógyíthatatlan betegség azonban nem ismert kíméletet, és 1904-ben már csak meghalni utazott a német Badenwelier fürdQvároskába. Itt halt meg, Moszkvában temették el.

Csehov a 80-as években írt mosolyt keltQ, de azért szatírikus írásaiban mindennapi apróságokat, kisebb-nagyobb emberi fonákságokat, nevetséges, mégis nagyon tipikus jelenségeket ábrázolt. Harag és felháborodás nélkül írt, legfeljebb a csodálkozó értetlenség fedezhetQ fel amiatt, hogy milyen ostobán és képtelenül élnek az emberek. Már a korai elbeszéléseiben is megfigyelhetQk az írónak azon jellegzetes módszerei, amelyekkel a 19. század végén megújította a novella mqfaját. Csehov ugyanis tudatos újítónak vallotta magát. Legtöbb novellája ún. rövid elbeszélés. A csehovi rövidség mint a valóságábrázolás új irodalmi technikája szemben állt a regény és az elbeszélés hagyományos mqfajaival, szokásos megoldásaival, hiszen ezeknek a mqfajoknak épp a lényegéhez tartozott az izgalmas cselekmény.
Csehov többnyire csak egy-egy jellemzQ mozzanatot, élethelyzetet ragad meg, s számára a cselekménynél sokkal fontosabb a szereplQk beszélgetése, gondolkozása vagy hangulata. Nem jellemzi közvetlenül Qket, rendszerint külsejüket sem mutatja be. Elkerüli lelkiállapotuk leírását, s arra törekszik, hogy ez a cselekedetekbQl, beszélgetésekbQl derüljön ki. HQsei túl sokat beszélnek, Q maga túl keveset. A szereplQk megszabadulnak az írói beavatkozástól, s ezáltal beszédesebbekké, nyíltabbakká válnak, az olvasó pedig közelebb kerül hozzájuk, jobban megérti Qket. Csehov nem a mindentudó író szerepében lép elénk, soha nem ad tanácsokat, magyarázatokat. Az elhallgatás, a ki nem mondott szavak nagy mqvésze. A 19. századi orosz mozdulatlanság jelenik meg írásaiban, azaz alig van bennük hagyományos értelemben vett eseménysor, mégis teljes erQvel érzékeltetni tudja az író, hogy valami baj van az orosz élettel.
Novelláiban a hétköznapiság vonul be a költészet világába líraisággal, erQs hangulatisággal átszQve. HQsei észrevétlen átlagemberek, magányos, tétova lények. Életük egyhangú, unalmas, nem történik velük semmi. A hagyományos életforma széthullott, a régi értékrend szétesett: az emberek csak töprengenek, beszélgetnek, de nem jutnak semmire, s a tragikumot rendszerint komikus színezettel, groteszk formában élik át. Mindenki saját lelkivilágába zárkózik, s egyedül marad a maga szorongásaival, homályos vágyaival. Az író iróniájában azonban megszólal a részvét, a szánalom hangja is szenvedQ hQsei iránt.
Ez az újfajta novellai hang az ún. csinovnyik-novellákban érezhetQ leginkább. A csinovnyik-mentalitás, a rang föltétlen és kizárólagos tisztelete, az örökös alávetettség elnyeli az embert. Ezért van az, hogy a személyes magánemberi kapcsolatokban, e hQsök nem tudnak emberként, csak csinovnyikként viselkedni. A köznapi helyzeteket is hatalmi szituációként élik meg: A Sovány megalázkodik régi iskolatársa elQtt, amikor megtudja annak hivatali besorolását. A kishivatalnoki szolgálatkész megalázkodás olyannyira beleivódott a csinovnyik önértékelésébe, hogy annak a tökély szintjén akar megfelelni, ami pedig nem más mint megalázkodó túlteljesítés (A kövér és a sovány). A Prisibejev altiszt címq novella hQse nyugdíjazása után sem szakad el életstílusától. Cservjakov örökös bocsánatkérése mögött állandó egzisztenciális rettegése lelhetQ föl, amikor a hétköznapi, társadalmi pozíciójával semmilyen összefüggésben nem álló szituációban is tipikusan hivatalnoki módon cselekszik. Azaz nem az ember és ember közötti kapcsolat mindennapos szabálya, hanem a hivatalnok-felettes viszony normája szerint cselekszik (A csinovnyik halála).
A csinovnyik-novellák után elégikus hangulatot árasztanak azok a mqvek, melyekben a hQs fölismerni véli, hogy saját lelke is deformálódott az orosz létviszonyok miatt. A bqntudat és a belenyugvás képtelensége készteti arra a részeges esztergályost, hogy halott feleségéhez mint élQhöz beszéljen (Fájdalom). A fájdalom megoszthatatlansága szólal meg a kocsis panaszszavában, aki kínjait végig se mondhatja utasainak részvétlen közönye miatt (Bánat). A hiábavalóság érzetét megélQ gyökértelen és távlatok nélküli hQsöket a magányosság börtöne szigeteli el a többiekétQl a hiteles emberi kapcsolatok legcsekélyebb reménye nélkül (A 6-os számú kórterem, Unalmas történet, A mezzaninos ház, Az irodalomtanár, A pöszmétebokor).

Csehov tulajdonképpen novelláit vitte színpadra, s így teremtette meg a cselekmény nélküli, ún. drámaiatlan drámát . SzínmqveibQl is hiányzik az érdekes történet, nem található meg bennük a hagyományos konfliktus. A szereplQk között nincs drámai rangsor, nem lehet fQhQsöket és mellékszereplQket megkülönböztetni. Sorsuk összefqzi Qket, de külön-külön és együttesen is mindenki megszenvedi saját elrontott életének reménytelen kilátástalanságát. Színpadi darabjaiban is a fölösleges emberek jelennek meg, akik nem tudnak sem önmagukon, sem másokon segíteni. Vágyakoznak ugyan valami boldogabb, szebb, tartalmasabb élet után, de meddQ vágyaikból csak ábrándos légvárak épülnek, s ezek semmivé foszlanak. SzereplQinek élete egyhangú, unalmas. Keresik ugyan egymást, mégis mindenki végzetesen magára marad szorongásaival, kételyeivel, szétrombolt eszményivel. Drámáiban a naturalista, impresszionista, szimbolista irányzatok szerves egységben érvényesülnek. Bár Csehov hQsei inkább csak töprengenek és sóhajtoznak, mint cselekszenek, darabjait még a novellákénál is mélyebb, kifinomultabb lélekelemzés jellemzi.
ElsQ drámája az Ivanov; ebben már az a társadalmi réteg jelenik meg, mely utolsó 4 nagy darabjában is: a vidéki földbirtokos nemesség. A címszereplQ, aki nem lát kiút-lehetQséget saját életének sivárságából, agyonlövi magát.
A Sirály nyitotta meg a nagy Csehov-drámák sorát. Nincs cselekménye. Ami mégis megtörténik benne, nem a színpadon, hanem a színfalak mögött, illetve a 3. és a 4. felvonás között eltelt két évben megy végbe. Tárgya az emberi lét kilátástalan szomorúsága, a remények és életcélok széthullása, az emberi kapcsolatok kuszasága. Mindenki boldogtalan és magányos. A lelkek között nincs közös érintkezési pont, s így kölcsönösen szerencsétlenné teszik életüket.
A beszélgetések színtere Szorin vidéki birtoka. Ide érkezik rövid nyári pihenésre húga, a híres színésznQ, Arkagyina szeretQjével, a sikeres regényíróval, Trigorinnal együtt. A birtokon él még Arkagyina 23 éves fia, Trepljov és a jószágigazgató feleségével és leányával. Gyakori vendég közöttük Dorn az orvos is.
Mindenki másba szerelmes. Medvenyenko Másába szerelmes, feleségül szeretné venni, de a jószágigazgató lánya Trepljovért rajong – hiába. Ezért gyászolja önmagát, ezért jár fekete ruhában. Élni sincs kedve.
Trepljov menyasszonyának számított már Nyina, a szomszéd földbirtokos félárva leánya. Boldogok is voltak eddig, de a lány belehabarodik Trigorinba, s felajánlja neki önmagát.
A jószágigazgató felesége, Polina Andrejevna az 55 éves doktort, Dornt nyaggatja, de az orvos errQl már hallani sem akar, s egyre jobban csodálja a színésznQt.
A 60 éves Szorin, a birtok gazdája mindig városi hivatalnok volt. Most nyugdíjasként csak kénytelenségbQl él falun, de nem képes megszokni a vidéki életet. Fiatalkorában író szeretett volna lenni, de nem lett, mindig meg akart nQsülni, de agglegény maradt. Öregen maga is szerelmes Nyina Zarecsnajába.
Nyinának börtön az otthona, ezért menekül mindig hazulról. Apja meg a mostohaanyja vigyáznak rá, nehogy színésznQ legyen. Trigorin számára robottá vált az írás kényszere, a legszívesebben csak horgászna. Trepljov a leginkább meghasonlott lélek. Elmúlt 20 éves és nem vitte semmire. Fölöslegesnek, ingyenélQnek érzi magát, s nincs egy vasa sem. Nem tudja kicsoda, micsoda, hisz mindenki csak a nagy színésznQ fiát látta benne. Írói becsvágyai vannak, de hol tehetségtelennek hiszi magát, hol pedig gQgösen eltúlozza képességeit. ElsQ próbálkozása, merészen újító drámája kudarcba fullad. Trepljov haragszik anyjára, mivel ostobán él, és Trigorin szeretQje. Gyqlöli a körülrajongott írót is. Féltékeny rá anyja és Nyina miatt. Azt képzeli anyja, azért sem szereti Qt mert fia életkora állandóan arra emlékezteti, hogy már nem fiatal. Arkagyina és Trepljov között a harmadik felvonás vége felé kölcsönös szemrehányásokban bQvelkedQ éles szópárbaj robban ki. Ez az izgatott összecsapás a fiatalember teljes összeroppanásával végzQdik. Megöli anyját, és sírva gyón neki.
Az a két év, mely a 3. és a 4. felvonás elválasztja csak tovább mélyítette az emberi sorsok tragédiáját. Mása a tanító boldogtalan felesége lett. Még mindig Trepljovért hevül. Dorn külföldi utazgatással menekül a jószágigazgató öregedQ hitvesének tolakodó szerelme elQl. Nyina megszökött hazulról, összeállt Trigorinnal, aki elhidegült tQle, s visszatért régi szerelméhez. A csalódott, szerencsétlen Nyinából színésznQ lett, de nem tudta elérni az annyira áhított hírnevet.
A 4. felvonásban ismét együtt vannak a korábbi szereplQk: Szorin betegsége miatt jönnek most a birtokra. Pár percre visszatér gyermekkori boldogságának színhelyére Nyina is, meggyónja Trigorin iránti szenvedélyes szerelmét. Ezzel a vallomással eldöntötte volt kedvese sorsát. Trepjlov széttépi kéziratait, s fQbe lövi magát. Csehov azonban ezzel a halállal sem emeli tragédiává darabját: befejezésben van valami groteszkül ironikus, komikus elem. A dörrenés hangjára ugyan összerezzen a színpadon kártyázó társaság, de más nem történik, marad minden a régiben. Az egész mqvet átszövi a cím többértelmq szimbolikája: a sirály Nyina számára a boldogságot, a szabadságot, a mqvészi szárnyalást jelképezi, ugyanakkor a megsebzett életét, Trigorin által eldobott szerelmét is. Trepljov szemében az általa lelQtt sirály késQbbi öngyilkosságát sejteti.
A szereplQk alig -alig figyelnek egymásra: beszélnek, de gyakran nem is valakihez, s választ sem várnak szavaikra. Ezért szokás ezeket a párbeszédeket párhuzamos monológoknak nevezni.
A századvégi reménytelenséget sugallja a Ványa bácsi (1897) egy kisemmizett ember középpontba állításával, értékes emberek hiábavaló önfeláldozásával. A kilátástalanság és céltalanság mint közös életélmény még hangsúlyosabb lesz azáltal, hogy Csehov úgy zárja mqvét, melyben a vidéki világ patriarchális idillje paródiába fordul át, ahogy nyitotta. Mindenki marad, ahogy volt, a maga boldogtalanságába merülve.
A Három nQvér az egyetlen darab, melyet Csehov a dráma megjelöléssel illetett, s amelyben a pátosz is erQteljesebb. Bár Csehov itt is türelmetlen a nQvérek képzelgéseivel, sóvárgásaikkal, kisemmizésük könyörtelenül halad elQre környezetük jóvoltából. Natasa az egyetlen kifejezetten sötét indítékú hQs Csehovnál. Karrierista, könyörtelen, szinte démoni erejq figura, akinek anyai gondoskodása is visszataszítóvá válik eszközei miatt. A három nQvér még 11 évvel ezelQtt került a mqvelt moszkvai környezetbQl ebbe a provinciális városba. Beolvadási kísérleteik kudarcot vallanak. Látják városuk szürkeségét, de vágyálmaikon túl nem lépnek. Unalom, fáradtság, fejfájás - ez kínozza Mását, Irinát és Olgát. Ahogy mqveltségük elapad, s életük egyre szürkébb lesz, úgy hatalmasodnak el rajtuk a sötétség erQi. A darab végén a három nQvér úgy tqnQdik a jövQn, ahogy a darab elején merengett a múlton. De Csehov darabja a legyQzöttségben is a kétségbeeséssel vegyes remény hangjával zár. Ugyanezt a problematikát vizsgálja a Cseresznyéskert, de komikus - ironikus szemszögbQl: a múltja és az álmai között tévelygQ Oroszországot.




3.
Arthur Rimbaud

Charleville-ben született 1854-ben. Vallásos, hitbuzgó édesanyja egyedül nevelte. Középiskolában már kitqnt virtuóz latin nyelvq verseivel. Kortársait nemcsak követte, hanem egyben parodizálta is. SzembetqnQ a kölyök zseni folytonos megújulási szándéka az egymást követQ versekben. Amint meghódított egy-egy formanyelvet, tematikát, rögtön túl is lépett rajtuk.
Témái között szerepel a kamaszos erotika, a szabadságért való rajongás, a zsarnokság gyqlölete, a társadalmi igazságtalanságok miatti felháborodás, a kisemmizettek iránti részvét. ElsQ vesei között leghíresebb A meghökkentek (1870)). Öt kicsi gyerek a pince ablakában térdelve figyeli a kenyérsütés misztériumát a téli homályban. Ámulatukban a pékmqhely égi csarnokká válik, Qk maguk zúzos Jézuskákká , de az érzelgQsségtQl megmenti a verset az utolsó versszak fanyar realizmusa: hajladozásukban nadrágjuk szétrepedezget , s a téli szélbe csüngve reszket / rajtuk az ing .
Rimbaud szinte minden ellen lázadt. Ez a nyugtalan, lázadó hajlam qzte el otthonról is, újra meg újra. Élete 1870-tQl vált mozgalmassá. Ekkor tört ki a francia-porosz háború, s valószínqleg a társadalmi-politikai viharok izgalmai vonzották Párizsba. Ekkor kezdQdtek 20 évig tartó csavargásai. Szökéseinek és a csavargásainak termése az a tíz szonettbQl álló sorozat, amely vándorlásainak valóságos, realisztikus útinaplója : személyes sorsának és az ország háborús helyzetének ötvözete jelenik meg bennük. Idill és tragédia sajátos együttese: A völgyben egy katona alszik (1870).  A kamasz bájos szereleméhsége szólal meg A Zöld Hordóban s A kísértQ címq költeményekben. MindkettQ ihletforrása egy-egy cselédlány iránti finoman ébredezQ vágyakozás. A tizedik szonett, a Kóborlásaim elragadó önarckép az elnyqtt ruhában és sebzett cipQben vándorló ifjú poétáról, aki így is, a szabad ég alatt, Múzsáját szolgálja.
1871-ben anyja visszaparancsolta Charleville-ba, de Q újra megszökött: két hétig éhezve, fázva csatangolt Párizs utcáin, majd visszagyalogolt szülQvárosába. 1871-ben kezdQdött Verlaine-nel való szenvedélyes, gyötrelmes barátsága. Eredetileg verseit akarta megmutatni a költQnek, de kapcsolatuk tartósabbnak bizonyult. Megismerkedett a párizsi mqvészek bohéméletével, együtt kalandozták be Belgiumot, Angliát, majd szakítottak, és Rimbaud feldúltan tért vissza családjához.
Prózakölteményeket kezdett írni, amelyek Színvázlatok címen jelentek meg. Bezárkózott padlásszobájába és befejezte az Egy évad a pokolban címq fQleg prózát, de verseket is tartalmazó mqvét. Leszámolás ez a könyv az irodalommal, lezárása költQi pályafutásának. 19 éves ekkor, s ezután semmit nem ír többé, további életének semmilyen irodalmi vonatkozása nincs. Európa-szerte utazgatott, kereskedett, beszámolót készített utazásairól, megtanult egy tucat nyelvet. 1891 februárjában daganat támad a jobb térdén, lábát amputálni kellett, de ez sem tudta megállítani a szarkóma terjedését. És 1891-ben halt meg. Verseinek egy része csak halála után jelent meg egy kötetbe gyqjtve Ereklyetartó címmel.


Rimbaud költQi világának megértéséhez figyelembe kell venni hogy, kamasz volt, amikor egész életmqvét írta ( lázadás, vigyorgó erotika, gátlástalanság, szentségtörés (glaszfémia). Éles határokkal nem lehet elválasztani alkotói korszakait. A romantikán például túllép, mégis marad valami romantikus a szemléletében.
A hangpróbálgatások után fordulat következett be költészetében: ismeretlen tájak felfedezésére indult, a kozmikus látomások költQje lett. Vezércsillaga Baudelaire, akit valóságos Istennek tart. Látnok-leveleit volt tanáraihoz írja. Ezekben derül ki költészettel való szakítása legvilágosabban. Költészettel kapcsolatos koncepciója az, hogy a költQ elsQ lépése saját maga felfedezése, második látnokká válása. Ez úgy történik meg, hogy összezavarja összes érzékét, így érkezik el az ismeretlenhez. Mindez a késQbbi szürrealisták felé mutat.
Leghíresebb alkotása A részeg hajó (1871). A szimbolista költészet mintadarabja ez a vers, s a sodró erejq látomásos képsorozatban súlyos hiba volna bármilyen allegorikus párhuzamokat, megfeleléseket keresni. Az egyes képrészleteknek nincs semmiféle megfogalmazható, külön jelentésük. A hajó E/1. monológjában a hétköznapi életbQl való kitörés, a roppant elvágyódás fejezQdik ki. A részeg hajó, megszabadulva vontatóitól, legénységétQl, elveszítve kormányát és a horgonyt, elszakad a mindennapok megszokott kötöttségeitQl és az ismeretlen felé tart. A költQi én, aki azonosul a szabadon sodródó, cél nélkül haladó hajóronccsal. A 6. versszaktól kezdve a korlátok nélküli szabadság, a függetlenség ujjongó öröme szólal meg. A nagyszabású víziók sorában ismeretlen, soha nem sejtett fölfedezések, benyomások, élmények lenyqgözQ meglepetések jelennek meg. A züllött hajó a lélek mélységeit, ismeretlen vizeit járja be és soha nem érzett gyönyöröket él át, fölfedezi mérhetetlen gazdagságát. Nemcsak a Pokol közelébe jut, hanem a boldog JövQ titkához is. Ennyi csodától és titoktól meggyötörve, mintha elbizonytalanodna, s megkezdQdik a kiábrándulás folyamata. A korábbi ujjongó hangnem elégikussá válik, s egy pillanatra felhangzik a megsemmisülés óhaja is. A hajó visszavágyódik hazájába. Vágyai egy kicsi víz egy vak tócsa felé vonzzák, hol békés papírhajóként libeghetne az ámbrás alkonyatban. A nagy züllött hajó és a kis játékhajó ellentétében a gyermekkor ártatlansága utáni nosztalgia kap hangot, s leértékelQdik a különös tapasztalatok szédítQ élménye. A részegítQ utazás után nem lehetséges a visszatérés sem a gyermeki idillbe, sem a polgári világba. Fájdalmas, csalódott lemondással zárul a költemény.
A magánhangzók szonettje (1871) is az impresszionista-szimbolista költészet különös versei közé tartozik. A kezdQ sor izgatott felkiáltásai a hangokat elQször különbözQ színekkel azonosítják, majd a hangokhoz zaklatott képzetek látomások fqzQdnek. Ezek a logikailag nem indokolható, csak az érzékek összezavarásából fakadó képzetek egy-egy színvilágon belül is, de a színek-hangok egymásutánjában is vakmerQen ellentétes képeket, érzéseket, hangulatokat idéznek. Ahogy a színek között is megtalálható az ellentét, ugyanúgy kerül egymás mellé a látomásokban is a szenny és a tisztaság, a rútság és a szépség. Pl. a fekete Á a szörnyq bqzt belepQ fekete legyeket s az árnyak öblét, a piros I a kihányt vért és a kecses nQi ajkat, a kék Ó az ítéleti harsonák hangját és a földöntúli csöndet asszociálja. Mindez nem puszta költQi játék csak, mélyebb összefüggéseket is rejt magában a költemény. Mivel az alfa és az ómega évszázadokon keresztül a kezdet és a vég s egyben az istenség megszokott jelképe volt, a színekhez kapcsolt képzetekben is fölfedezhetQ egy bizonyos fölfelé haladó, emelkedQ tendencia: az undort kiváltó bqzös szennytQl eljut a vers az anyagtalan megtisztult csönd szférájába, és a szerelemmel jelzett tiszta érzelmek, eszmények régióiba. Mindez azt a sejtést is sugallja, hogy az új költészet a maga sajátos módszereivel és eszközeivel, a hangok bqvös varázsával a valóság teljességét képes megragadni, elérkezhet az ismeretlenhez, a világ új értelmezéséhez.
Rimbaud végül is nem jutott el az ismeretlenhez , kiábrándult a mqvészetbQl, rögeszmének nevezte költQi kísérleteit.



Paul Verlaine

Metz-ben született jómódú polgári családban. Jogi pályára szánták, Qt azonban csak az irodalom érdekelte. A kor furcsa szokása szerint a mqvészek szertelen, züllött, bohém életét élte. Korán rabja lett az alkoholnak és az abszintnak. ElsQ verseskötete, mely még a parnasszisták hatását mutatja, a Szaturnuszi költemények (1866).
1870-ben megnQsült (Matild), ami egy ideig megnyugvást jelentett neki. Feleségéhez írta A jó ének (1870) verseit. Családi nyugalmát a politika, a francia-porosz háború, és az ifjú Rimbaud-val való találkozás zaklatja fel. Együtt csatangoltak Belgiumban, Angliában. Kétes, erotikumtól sem mentes barátságuknak az vetett véget, hogy Verlaine rálQtt Brüsszelben a szakítani akaró Rimbaud-ra. Kétévi börtönre ítélték, ahol kétségbeesett, megtört, és megváltozott: fogékonnyá vált a hitre. Gyönyörq vallásos verseket írt. Ezek gyqjteménye a Jóság (1881) címq kötet. Visszatért Párizsba, s visszasüllyedt a szegénységbe, a züllésbe, a betegségbe. A vallásos verseket író katolikus költQ tolla alól nemcsak áhítatos zsolozsmák kerültek ki, hanem erotikus versek is (Párhuzamosan (1889)). HátralévQ éveiben az elátkozott költQk visszatetszQ életét élte. Betegen nyomorban halt meg 1896-ban.

Kötetei: Szaturnuszi költemények (1866), Gáláns ünnepek (1869) A jó ének (1870), Jóság (1881), Hajdan és nemrég (1885), Párhuzamosan (1889)

Hosszú ideig Qt tekintették a szimbolista költQnek, különösen nálunk a Nyugat-nemzedék tagjai. A szimbolista mozgalom tulajdonképpeni megindítása az Q nevéhez fqzQdik. 1885-ben Elátkozott költQk címen mutatta be az új nemzedék legjelentQsebb képviselQit, köztük két nagy költQegyéniséget fedezett fel: Rimbaud-t, és Mallarmét.
Hajdan és nemrég címq kötetébQl való Költészettan címq verse a szimbolizmusnak valóságos programnyilatkozata lett. Ebben fejtette ki a szómqvészet és a zene összekapcsolásának eszményét. Számqzi a gondolatiságot, a filozófiai és a politikai tartalmat, s undorral utasítja el a gyilkos csattanót, az ötletet, az élcet és a szónokiasságot. Az áhított zene azonban ne legyen hangos, hanem szelíd és olvatag! A letompítottság, a fátyolozottság is része a varázsnak; a harsány Színt az Árnyalat váltsa fel, mert csak így békülhet össze a fuvola és a kürt az álmokkal. A rím kolompkongását is halkítani kell a lágyabb asszonánccal. A nyelvet fel kell szabadítani az értelem szigorú uralma alól. A költQnek hagynia kell, hogy a szavak maguk vonzzák, válogassák egymást, mert legszebb a részeg dal, amelyben a Kétes és Biztos egyesül . A varázsos szómuzsika s a finom árnyalatok, hangulatok kifejezése a legfQbb cél, mert az ilyen költészet képes felszínre hozni azt a többletet, amely a szimbolisták szerint az emberi tudat mélyén lappang. Az így felfogott új költészet a valóság teljesebb megismerésnek az eszköze, minden egyéb csak irodalom , vagyis üres szó, mellébeszélés, a lényeg elkerülése.
Legismertebb verse az Pszi chanson (1864). A vers nem konkrét élményt mond el, hanem egy nagyon összetett, többértelmq, bonyolult hangulatot, megérzést: az Qszhöz, az elmúlás szokványos jelképéhez fqzQdQ impressziót örökít meg. Megszólal a haláltól való félelem, de az elmúlás óhajtása is. A haldokló természettel együtt haldoklik már az emberi lélek, de a pusztulás rettenetét szelíd melankóliába oldja, enyhíti a költemény zenéje, a szavak és fQleg a hangok elbqvölQ muzsikája. A magyar változat a hangok akusztikai lehetQségeit aknázza ki a verszene felkeltésében.
Verlaine szimbolista is, mert egy érzést, lelki tartalmat a külvilág érzékletes képeinek segítségével sejtet meg, impresszionista is, mert egy futó pillanatnyi hangulatot rögzít, old fel a vers dallamában.




Stéphane Mallarmé

Baudelaire és Poe voltak mesterei, az Q kezdeményezéseiket fejlesztette tovább. KöltQi életmqve egy vékonyka kötet. Nehezen alkotott, keveset írt: legendás mqgonddal dolgozott, verseit folytonosan javítgatta. Élete rendezett, kiegyensúlyozott, nem csatlakozott a korabeli mqvészvilág bohémiájához.
Párizsban született 1842-ben. Anyai nagyszülei nevelték erQsen vallásos szellemben. Párizsban érettségizett, hivatalnokoskodott, majd angol nyelvtanár lett. Ekkor már neves költQnek számított. 1866-ban 10 verse jelent meg a Jelenkori Parnasszus címq antológiában (pl.: Tengeri szél).
Második korszakában 2 hosszabb költQi mqvet írt: Heródiás (Heródes Antipász felesége. P mondja Salomének, hogy KeresztelQ János fejét kérje táncáért cserébe), Egy faun délutánja. Ezek lemondó, pesszimista hangú mqvek.
KésQbbi mqvei: Nosztalgia, Álom, Vágy. Sokáig nem írt, aztán néhány késQbbi verse jelent meg: Edgar Poe síremlékére; Gyászbeszéd; Ez a szqzi, szilaj, ez a szép, mai nap& .
A 80-as évektQl kezdve maga köré gyqjtötte a kortárs költQk legjobbjait, a fiatal szimbolistákat. 1894-ben nyugalomba vonult. 1898-ban halt meg Valvins-ban.

Versei túlságosan bonyolultak, homályosak, nehezen érhetQek. P csak a kiválasztott keveseknek írt, nem a jöttmenteknek , a betolakodóknak . A hagyományos, szigorú versformát mqvei nagy részében még nem tördelte szét, de a mondat grammatikáját erQteljesen fellazította. Nem a mondatok élnek verseiben, hanem a szavak, amelyek elveszítve megszokott szótári értelmüket, új jelentéseket vesznek fel, s többértelmq jelképként hatnak. P azt vallotta, hogy a vers nem gondolatokból, hanem szavakból készül. Mqveiben a kép mindenestül önállósul, s a képek által felidézett eszmetársítások összessége szuggerál valami olyan rejtett üzenetet, megérzést, amit az olvasónak kell megfejtenie. A lét rejtelmes értelmének kifejezésére törekedett. A mqvészettel a tiszta Szellem, a Szépség birodalmát akarta megteremteni, ezt állította szembe az értelmetlennek vélt anyagi világgal.
Korai versei közül az egyik legszebb és még érthetQ alkotása a Tengeri szél. A baudelaire-i tengeri utazás, az elvágyódás motívuma jelenik meg itt is: Futnék! Csak innen el! A lélek horgonyt felszedQ hajója szqzi messzi partra, az ismeretlen felé szeretne szállani cél nélkül s úttalan. A való világ idilli keretei elveszítik visszatartó erejüket, megsemmisülnek a messzeségek türelmetlen útra hívásában.
Sóhaj (1864) címq költeménye homályosabb, rejtélyesebb. A vers központi metaforája szimbóluma az Qszi szökQkút. A magasba, a Kék felé törQ vízsugarak a szökQkút sóhajai; ezek az ég felé vágyakozó sóhajok azonban reménytelenül hiábavalók: a vízsugarak minduntalan visszahullnak a földre, ellankadnak a szökQkút medencéjében, melynek tükrét már az októberi Qsz haldokló avarja borítja be, nem tükrözheti vissza az ég kéklQ ragyogását. Ugyanígy áhítozva a lélek is a halk nQvér felé hiszen testvére az Azúr végtelensége, tisztasága. De a lélek magasba vonzódása is reménytelen: a cél elérhetetlen, a vágyak beteljesületlenek, visszazuhannak a kiábrándító valóságba az Qsz korhadó porladó sárguló levelei közé. A haldokló remény fájdalmas sóhajával, a hiábavalóság sejtelmével telik a meg a vers érzelmi világa: bár a lélek fölfelé szálló vágyai sosem pusztulnak el, mint ahogy a szökQkút is újra meg újra magasba lövelli sugarait, az Azúrral, a végtelennel való egyesülés mindörökre elérhetetlen marad.
1885-bQl való Ez a szqzi, szilaj, ez a szép mai nap& címq szonettje. Ez a vers már alig-alig értelmezhetQ. Uralkodó szimbóluma a tóba fagyott hattyú önmentQ kísérlete, fehér agóniája és a föld iszonyát tagadó, megvetQ gQgös gesztusa  sokféle magyarázatra adhat lehetQséget. Gyakran szokták a mqvészet lehetetlenségét sugalló jelképnek is felfogni.
Élete vége felé Mallarmé, a formák nagy mqvésze, elvetett minden hagyományos formát, s így lett utolsó kísérleteivel a 20. századi avantgárd egyik forrásává.

4.
Rilke, Rainer Maria (1875-1926)
Osztrák költQ, 1875. december 4-én született Prágában, amely mint a Habsburg-monarchia másik nagy múltú városa Bécs mellett, századunk elején fontos szerephez jutott a német nyelvq irodalom megújításában.
Karintiai osztrák családból származó apja katonatiszt volt, majd vasúti tisztviselQ, anyja régi prágai patríciuscsalád leánya. Szülei katonai pályára szánták, a gyenge fizikumú, érzékeny fiú azonban nem bírta a kadétiskola vakfegyelmét, és abbahagyta tanulmányait a Mährisch-Weisskirchen-i katonai fQreáliskolában. A linzi kereskedelmi akadémián tanult tovább, majd pedig a prágai egyetemen, ahol jogot, filozófiát és irodalomtörténetet hallgatott.
1896-ban Münchenbe költözött, ahol beleszeretett az orosz származású Lou Andreas-Saloméba, Nietzsche volt szerelmébe, és 1899-ben vele együtt utazott el Oroszországba, ahová késQbb többször is visszatért. Tolsztojt is meglátogatták, és az orosz irodalom, az orosz élet idealizált képe életre szóló hatással volt rá. A továbbiakban sem állapodott meg sehol, egyik helyrQl a másikra vándorolt. 1901-ben az észak-németországi Worpswede szecessziós festQ-kolóniájában megismerkedett Clara Westhoff szobrásznQvel, és feleségül vette, de csak egy évig éltek együtt. 1902-ben Párizsba költözött, és itt 1903-ban Rodin személyi titkára lett. 1914-ig gyakori hosszabb külföldi utazásairól újra meg újra ide tért vissza. Közben egy ideig mecénása, Thurn-Taxis hercegnQ Trieszt közelében található duinói kastélyában is vendégeskedett.
A világháború kitörése Németországban érte. A bécsi katonai levéltárban szolgált egy ideig, majd leszerelték. Bécsben szoros kapcsolatba került Hugo von Hofmannsthallal (1874-1929). 1916-tól Münchenben élt, majd a háború után Svájcba telepedett át, és 1921-tól a Vallis kanton-beli Muzot románkori vártornyában lakott, remetei magányba visszavonulva.
Fehérvérqségben halt meg 1926. december 29-én.

Rilke ellenpólusa volt a kor másik nagy hatású német költQjének, az arisztokratikus és férfias Stefan Georgénak (1868-1933): személyiségét és költészetét szinte gyermeki naivitás, nQies lágyság és szelídség, a szegények iránti keresztényi részvét jellemezte. Korai versei még a századvégi dekadencia közérzetét variálták a szecesszió német változatának, a jugendstilnak a jegyében, ornamentális stílusban, édeskés-presziQz képekkel.
Szecessziós a dekorációja, dekadens a halálerotikája az Ének Rilke Kristóf zászlós szerelmérQl és haláláról címq líraian dallamos és ritmikus kis próza-románcának is, amelyet 1899-ben egyetlen éjszaka alatt írt, de csak 1906-ban publikált, és ekkor valóságos bestseller-sikert aratott vele. HQse egy nemes ifjú, a költQ egyik Qse, aki zászlósként hQsi halált halt 1664-ben a szentgotthárdi csatában. ElQtte azonban, rövid élete utolsó éjszakáján, egy fiatal grófnQ beavatja a szerelembe, és Rilke Kristóf egy mámoros pillanatra átéli az élet teljességét.
Oroszországi élményei nyomán írta az Imádságoskönyv (1905) verseit, amelyek egy orosz szerzetes imáinak, himnuszainak képében IstenrQl, a szegénységrQl, a halálról vallanak. Misztikus megindultságuk nem mindig mentes bizonyos stilizáltságtól. Mindenesetre már itt feltqnik a késQbb gyakran visszatérQ rilkei motívum, miszerint az élethez természetesen és szervesen hozzátartozik a halál, de kinek-kinek a maga halála, amitQl a modern kor megfosztja az embert. Mint az életét, úgy a halálát is tömegesíti, nivellálja.
1902-ben, majd bQvítve 1906-ban jelent meg a Képek könyve címq kötete, amelyben a versek már nem érzések, hanem tapasztalatok foglalataként fogalmazódnak meg. A dolgok és jelenségek olyan hosszas és intenzív megfigyelés alapján öltenek itt képes lírai formát, hogy a költQi szándék szerint ezáltal már a lét egészérQl vallanak. A dolgok lényegének megragadására irányuló erQfeszítést Rilke RodintQl tanulta. Megtanult mellette - mint majd a Maltéban leírja - másképp látni : behatolni a látható dolgok mélyére és ott feltárni, megragadni láthatatlan lényegüket. Úgy akart eljárni költQként, ahogy a szobrász Rodin és általában a modern képzQmqvészet: tiszta formát, dolgokat létrehozni, amelyeknek lelkük van.
Ennek a munkának lett az eredménye az elsQ nagy Rilke-kötet, az Új versek (1907), amely ún. Dinggedicht -eket (dologi verseket) tartalmaz. Ezekben elválaszthatatlan egymástól a szimbolizáló kép és a szimbolizált lételméleti felismerés, sQt az ábrázolt jelenség úgy áthatja a költemény egész struktúráját, hogy a vers mintegy annak anyagi hordozójaként jelenik meg. A tárgyak beleélés útján történQ verssé formálása, rejtett szellemük elQhívása természetesen azt láttatja, amit Rilke lát meg bennük, ez pedig továbbra is valamiféle transzcendens értelem keresése, annak a határtalanságnak a kutatása, amely a dolgok mélyén megnyílik. A titokzatos mélységq versalkotó dolgok, mint a kötet híres darabjai példázzák, egyaránt lehetnek állatok: A párduc, mitológiai alakok: Orfeusz, Eurüdiké, Hermész, képzQmqvészeti alkotások: Archaikus Apolló-torzó, jelképes helyszínek: Körhinta vagy idQtQl és személytQl független emberi szerepek és sorsok: A gyermekkor, A költQ. A rejtett összefüggések sejtelmét leginkább a zenei képzeteket keltQ, kábítóan pazar rímek hordozzák.

Az Archaikus Apolló-torzó címq reprezentatív költeményrQl így ír Nemes Nagy Ágnes: Bármily tömör forma is a szonett, és bármily kivételesen tömör költQ is Rilke, azért - úgy gondolom -, elsQ hallásra-olvasásra is kitetszik a versbQl, hogy egy görög Apolló-szobor ünneplése vagy inkább ürügye kapcsán a mqvészet hatásáról, erejérQl, életátalakító hatalmáról beszél. Úgy is tartják számon a szonettet, mint ami a maga feszes keretei közt, a legkevesebb szóval a legtöbbet mondja errQl az eléggé titokzatos jelenségrQl. /.../
Archaikus - valami archaikusról lesz szó, nem a görög fénykor vagy pláne nem a késQi görög alexandrizmus pillanatáról. A görög archaizmus, a fénykor elQtti kor, jellegzetesen századvégi felfedezés. Ezzel kezdQdött, az archaizmus felfedezésével a modernségnek az az árama, amely egyre mélyebb, egyre távolibb múltban kereste Qseit, amely eljutott az úgynevezett primitív mqvészet vonzáskörébe /.../ Apolló - jelzQje által egy régebbi Apollót jelent, még nem annyira szép, nem annyira elegáns, tündöklQ istent, amilyenekhez a görög klasszika hozzászoktatott minket. /.../ Torzó - csonka szobormaradvány, amelynek nincs feje. Nem ismerhettük hallatlan fejét - tisztázza a költQ mindjárt az elsQ sorban. Mennyire színültig tele lesz a 20. század a torzó kultuszával, a pars pro toto, a befejezetlenség, sQt befejezhetetlenség esztétikájával /.../ Rilke szemében ez a torzó: egész; hordozza és sugározza teljes önmagát a mqvészet ereje által. /.../ A szonett egyetlen képre épül, a 'szem', a tekintet képére - amely hiányzik, amely nincs jelen a csonka, fej nélküli torzón. Egy hiányt, egy nem látható, egy örökre elveszett tekintetet tesz Rilke érzékelhetQvé, láthatóvá, ezt a nincset ábrázolja úgy a versében, hogy inkább van minden vannál. ElsöprQ költQi bravúr ez. /.../ Miután pedig magunk elQtt látjuk ezt a csonka, összetört, majdnem torz kQtestet, belsejébQl kitörQ, csillagszerq ragyogásában, méghozzá olyan élesen látjuk, az érzékletesség olyan erejével, ami nagyon ritkán adatik meg az embernek és irodalmi tárgynak - Rilke váratlanul, a vers végén, közli velünk a tünemény értelmét. A jelenséghez mellékeli a jelentést. /.../ A nevezetes rilkei szentenciák egyik leghíresebbje ez. Rilke ugyanis, miközben objektív, tárgyias költQ, miközben érzelmi telítettségében rendkívül sqrq költQ, még olykor szentenciózus költQ is. /.../ A Változtasd meg élted! nemcsak szentencia, hanem parancs. A mqvészet aktivitása szól belQle, valamiféle felsQbb követelés, aminek talán a mqvészet is csak egyik megjelenési formája, s ami teljes életünket érinti...

Szintén a párizsi élmények ihlették a Malte Laurids Brigge feljegyzései (1910) címq szabálytalan, formabontó regényt, amely egy arisztokrata származású fiatal dán költQ párizsi helyszínekhez kötQdQ lelki-szellemi reflexióit és emlékezéseit tartalmazza fiktív naplószerq feljegyzések formájában. Malte bizonyos mértékig Rilke alakmása, aki elszakadt QseitQl, múltjától, hagyományaitól, és most a modern nagyvárosban szegényen és magányosan, lépten-nyomon az emberi nyomorúság jeleivel találkozva, új azonosságra próbál szert tenni. A jelen idejq közlemények, a rejtetten asszociatív emlékképek és a minden idQbeli és oksági összefüggés nélkül egymásra következQ elmélkedések nem adnak ki összefüggQ történetet, mintha az én széthullásával a regényes történet lehetQsége is elveszett volna. Malte magukkal a feljegyzésekkel mint bensQséges lelkigyakorlattal tanulja a szeretetre, halálra és Isten befogadására készen álló rilkei emberséget.

Harmadik, utolsó korszakának fQ mqveit hosszú érlelés után alkotta meg Rilke. Igaz, a Duinói elégiák (1923) két darabja már 1911/12 telén elkészült a duinói kastélyban, de az összesen tíz elégiából hatot 1922 februárjában egy hét leforgása alatt írt meg muzot-i magányában. A Szonettek Orpheuszhoz (1923) ötvenöt darabja szintén 1922 februárjában született. Nehezen megközelíthetQ, metafizikai régiókig hatoló versek ezek, amelyek az újra felfedezett Hölderlin hatásáról tanúskodnak, és ódaian eksztatikus hevülettel vallanak a költészet világmegváltó erejérQl. Ennek jeleként a szabadon értelmezett elégiák rímtelen anapesztikus szabad versek. Azt sugallják, hogy a dolgok elvesztették a lelküket, és a költQ küldetése az, hogy beléjük költözve visszaadja nekik isteni végtelenségüket, hogy láthatatlanul újrateremtse lényegüket. Ember és világ ilyen egymásba olvadása eltünteti élet és halál ellentétét is. Orpheusz, a költQ-ember jelképeként, nemcsak az életet, a világ dolgait teremti újjá azzal, hogy láthatatlan költQi létformában énjébe vési Qket, hanem a halál birodalmát is. A himnikus elégiák ciklikus szerkezete, a szonettek váltakozóan szigorú vagy laza formája és fQleg a versek képi világa többet elárul a költQi mondanivalóról, mint maga a nehezen követhetQ gondolatmenet. Ez utóbbi világosabban fogalmazódik meg Rilke nagy mqgonddal megírt leveleiben, amelyek a Malte prózájának meghosszabbításaiként szorosan életmqvéhez tartoznak.
Rilke nem kifelé , a hagyományok, a közösség, a mítosz felé kereste a kiutat a századforduló értékválságából, mint Stefan George vagy Hofmannsthal, hanem befelé , önnön költQi személyiségének és küldetésének elmélyítése felé. Lírai téren a német esztétizmus általa jutott a legmesszebbre, és az utókor szemében az Q költQi útja bizonyult leginkább és legtovább irányadó példának.




5.
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

Nagyszerq s egyben kegyetlen sors jutott osztályrészéül. Moszkvában született 1821-ben. Apja orvos volt, fukar és gonosz hajlamú ember, aki megkeserítette egész családja életét. 1839-ben kegyetlenkedései miatt jobbágyai agyonverték. Apja halálhírére súlyos idegi megrázkódtatást szenvedett, ettQl kezdve jelentkeztek nála az epilepszia tünetei. Hadmérnöki pályát választott, de tanulmányi elvégzése után egy év múlva otthagyta állását, s ezután teljesen az irodalomnak szentelte életét.
Gogol követQje volt. Nyomorogva, éhezve írta elsQ kisregényét a Szegény embereket (1846). Ezt a kritika nagy elismeréssel fogadta. Írói pályáját kettétörte 1849-es letartóztatása a Petrasevszkij-körben kifejtett tevékenysége, s egy illegális nyomda létrehozása miatt. Halálra ítélték, végül szibériai számqzetésre és életfogytiglan tartó közkatonaságra változtatták ítéletét. Az omszki erdQben raboskodott, majd katonai szolgálat következett. A kényszermunka fokozta idegbetegségét, önmarcangoló hajlamát, az emberi lélek szakadékaiba ereszkedett le, s attól az Evangéliumtól, amit a mártír asszonyok (a rabok feleségei) adtak neki, sohasem vált meg. Vallásossága tele volt gyötrelemmel, önkínzó kétséggel.
Csak 1859-ben térhetett vissza Pétervárra. Bátyjával együtt folyóiratokat adott ki, az egyiket betiltották a másik, pedig tönkrement. Szegénységét játékszenvedélye is növelte. Magánélete is szerencsétlenül alakult. ElsQ felesége gyqlölte, nagy szerelme, Polina Szuszlova pedig rövid együttlét után eltaszította magától.
Hírnevét a Feljegyzések a holtak házából (1862) címq mqve állította helyre. Ebben a szibériai kényszermunka okozta testi-lelki szenvedéseit írta meg. A fegyházból igazában meggazdagodva, rengeteg tapasztalattal tért haza. Fölfedezte a szenvedést, mely képes megtisztítani az embert, megmutatni számára az eredendQ jóságot.
Nagy regényeinek nyitányát lehet értékelni Feljegyzések az egérlyukból (1864) címq kisregényében. Itt jelenik meg ugyanis elsQ ízben az a kettéhasadt tudatú hQstípus aki egy eszme megszállottjaként vesz részt a dosztojevszkiji regények különös világában.
Jórészt Szuszlovához fqzQdQ kapcsolata ihlette a rulettélményeket is megörökítQ A játékos (1867) címq regényét. Ezt a munkáját annak a fiatal gyorsírónQnek diktálta le, aki rövidesen második felesége lett, s aki az író utolsó évtizedeiben igyekezett megteremteni számára a viszonylag nyugodt alkotómunka lehetQségét.
Az igazi nagy regények sorát a Bqn és bqnhQdés (1866) nyitotta meg. Raszkolnyikov, a fQhQs voltaképpen egy pszichológiai kísérletnek veti alá magát. Megöl egy hetvenéves uzsorásasszonyt, hogy megtudja, valóban zseni-e, a rendkívüli emberek fajtájához tartozik-e, akiknek joguk van átlépni az erkölcsi akadályokon.
Raszkolnyikovnak éppen az ellentéte Miskin herceg, A félkegyelmq (1868) hQse. Tökéletes jellem, tiszta, naiv ember, aki szeretné megváltani a körülötte lévQ világot, törekvései azonban tragikus kudarccal végzQdnek. Közte és az érzékek szabadságának megszállotja, Rogozsin között kell választania a regény hQsnQjének, Nasztaszjának, akit határozatlansága végül Rogozsinnak dob áldozatul. Halálos ágyánál együtt virraszt Miskin és Rogozsin, mint az ember széthúzó belsQ erQinek megtestesülése.
Az anarchista-szocialista eszmékkel száll vitába Ördögök (1872) címq regénye, mely a materialista forradalom gondolatát Isten elleni lázadásnak tünteti fel. SzereplQit egy közösen elkövetett gyilkosság forrasztja össze, s a magasabbrendqség tudata, az értelem gQgje teszi forradalmárokká.
A kamasz (1875) címq regény fiatal fQhQse is eszméjének kívánja szentelni magát: Rothschild szeretne lenni, milliomossá akar válni, hogy így szerezze meg és élvezze a hatalmat. De az elsQ kudarcok után hamar letesz szándékáról, és összekuporgatott pénzét szórakozásra költi.
Utolsó nagyregénye A Karamazov-testvérek (1880). Története egy apagyilkosság körül forog. Ezért felelQs elkövetQje, a törvénytelen származású féltestvér, az epileptikus Szmergykov, a legidQsebb fiú, Dmitrij, aki valóban meg akarta ölni apját, s leginkább Ivan, a középsQ, aki kieszelte s szinte sugallta a gyilkosságot Szmergykovnak. Azt magyarázgatta neki, hogy a lélek nem halhatatlan, tehát erény sincs, s ha nincs erény, akkor minden szabad . Az elvetemült testvérek közül kiemelkedik a legfiatalabb, a szqzies, szent Aljosa; elQtte a legnagyobb gonoszság is tisztelettel meghátrál. Dmitrijt, aki magára vállalta a gyilkosságot, bqntudata, Aljosát szentsége hajtja Isten felé. Ivanban az Isten ellen értelmével fellázadt, keresQ és kételkedQ ember természete összpontosul.  A négy testvérben Dosztojevszkij valójában egyetlen embert osztott négyfelé, az embert, amilyennek elképzelte fizikai, érzelmi, értelmi és erkölcsi léte szerint, fejlQdésének négy fokozatát is megjelölve bennük a testitQl a szellemiig.
Dosztojevszkij népszerqsége a 70-es években már túlszárnyalta Tolsztojét, Turgenyevét is, s erre az idQre bontakozott ki teljesen messianizmusa, vallásos küldetéstudata. Azt hirdette, hogy a keresztény testvériséggel Oroszország fogja megváltani a világot, mivel képes minden nép iránti szeretetre, míg a Nyugat elvesztette hitét Krisztusban. Halála napján korán reggel közölte feleségével hogy meg fog halni és úgy is lett. Közben az Evangéliumot olvasta.

Dosztojevszkij új regénytípust alkotott: az ún. filozófiai ideológiai regényt vagy eszme-regényt. Szakítva a hagyományos realista ábrázolásmóddal, a cselekményrQl a hangsúlyt a hQsök belsQ állapotára, lelkük legmélyebb rétegeinek feltárására, vívódásaikra, az egyes emberekben megfogamzó különbözQ és ellentétes gondolatok, eszmék összecsapásaira helyezte át. P fedezte fel hogy az emberi lélek nem racionális természetq: kibogozhatatlan folyamataiban a legellentétesebb dolgok is megférnek. Mqveiben radikálisan új az ábrázolt hQsök és a szerzQ viszonya. A dosztojevszkiji regényekben nem jelenik meg a szubjektív szerzQi nézQpont, a regényvilágon kívül marad az író rokon- és ellenszenve, egyetértése és véleménye. Nála a szerzQi, elbeszélQ közlés arra a minimumra, a külsQ tények tudósítására szorítkozik, amely nélkülözhetetlen az elbeszélés irányításához. HQsei önmagukat világítják meg minden lehetséges szempontból, a szerzQ, pedig már nem a hQs valóságát világítja meg, hanem a tudatát, mint másodfokú valóságot. Az emberi tudat válik a hQs megformálásának legfontosabb mqvészi elemévé.
Írásainak fQhQse az eszme embere. A hQst az eszmében és az eszme révén látjuk, az eszmét, pedig csak a hQsben és a hQs által. Egy  egy eszme a maga képére torzítja a hQsök tudatát és életét is: személyiségük legmélyebb magját az eszme tartja hatalmában. Alakjai gondolataik megszállottjai.
Az egyes ember belsQ ellentmondásai is térbelivé dramatizálja, s rákényszeríti hQseit, hogy vitába szálljanak megkettQzött énjükkel: hol önnön hasonmásukkal, hol az ördöggel, hol saját alteregójukkal vagy karikatúrájukkal. Ezért rendezQdnek párokba Dosztojevszkij regényeinek fQszereplQi (Ivan és az ördög; Ivan és Szmergyakov, Raszkolnyikov és Szvidrigaljov, Raszkolnyikov és Szonya).
A különbözQ és egyenrangú szólamok egymásmellettisége miatt nevezik Dosztojevszkij mqveit polifonikus regényeknek. Alakjai rendszerint olyan megsértett és megalázott emberek, akik társadalmon kívüli állapotba kerülnek, s ezért nem kötik Qket a hagyományos társadalmi erkölcsi normák.

Legismertebb nagy regénye a Bqn és bqnhQdés (1866). FQhQse Raszkolnyikov napszámra hever ócska albérleti kamrácskájában. 23 éves fiatalember, tanulmányait szegénysége miatt megszakító egyetemista, joghallgató. Kerüli az embereket. Behúzódik odújába, mint teknQs a páncéljába, s folyamatosan elmélkedik, gondolataiba merül, mert már egy hónapja egy rögeszme rabjává lett.
A polifóniának elsQ nagyobb szabású megvalósulása ez a regény. KülönbözQ, egymással feleselQ, vitatkozó eszmék, igazságok, szólamok jelennek meg benne, minden egyes szólamot külön szereplQk képviselik. Minden szereplQ egyenrangú, minden szereplQ valójában fQhQs . Raszkolnyikov fejlett tudatú ember bonyolult lelkivilággal. Iszonyatos bqncselekményt követ el: elQre kiszámítva baltával megöl egy vén uzsorásasszonyt, Aljona Ivanovát, hogy pénzét elrabolja. Számításába azonban egyetlen hiba csúszik: meg kell ölnie a vénasszony féltestvér húgát, Lizavetát is, aki éppen akkor lépett be a lakásba, mikor a gyilkos már végzett kiszemelt áldozatával. Lizaveta életének kioltása nem szerepelt a tervében, hiszen úgy tudta, hogy éppen abban az idQben nem lesz otthon. Egyébként is becsületes, istenfélQ, jó ember volt. Raszkolnyikov megundorodik a kettQs gyilkosságtól. S bár az uzsorásnQ látogatói megzavarják, sikerül észrevétlenül kijutnia az utcára. Bqnjeleket nem hagy maga után, a hatóságnak nincsenek tárgyi bizonytékai ellene. Porfirij Petrovics vizsgálóbíró, akivel baráti társaságban ismerkedik meg, csupán pszichológiai érveket tud felsorakoztatni ellene.
Raszkolnyikov tette nem közönséges rablógyilkosság, hanem elméleti, ideológiai bqn . A vizsgálóbíróval való elsQ találkozásakor derül fény elméletére , arra a rögeszmére, amelynek már-már megszállottjává vált. Mintegy két hónappal a bqntett elQtt megjelent egy cikke A bqnrQl címmel.  A regényben nem maga a cikk olvasható, csak a róla szóló vita. Így nem csupán a fQhQs gondolatait ismerhetjük meg, hanem azok cáfolatát is. A két fQszólam Raszkolnyikové és a vizsgálóbíróé, de hangot kap Razumihin (a barát) döbbenete, és Zamjotovnak, a rendQrtisztviselQnek egy gúnyos megjegyzése is.
Raszkolnyikov eszméje szerint az emberek két csoportba oszthatók: vannak a közönséges emberek és a rendkívüliek. A közönségesek fajtája úgyszólván nyersanyag, matéria, amely csak arra való, hogy szaporodjék, és magához hasonlóakat hozzon létre. A közönséges ember legyen engedelmes, mert nincs joga, hogy áthágja a törvényeket. A rendkívüli embereknek joga van átlépni bizonyos akadályokon, joguk van a bqnhöz.
A vizsgálóbíró ellenérvei a körül forognak, hogy miképpen lehet megkülönböztetni azokat a bizonyos rendkívülieket a közönségesektQl. S mi lesz a következménye annak, ha tévedés történik, és az egyik fajtához tartozó egyén a másikhoz számítja magát, és kezd átlépni az akadályokon. Megkockáztatja azt a föltevést is, hogy Raszkolnyikov minden bizonnyal legalább egy bizonyos mértékig magát is a nem közönségesekhez számította. Majd szinte félelmetes bizalmassággal csattan fel a hangja. Raszkolnyikov eszméje különbözQ egyéni tudatok között folyó birkózás formájában bomlik ki elQttünk.
A bqnnek ezt az elméleti igazolását erQsítik fel a fQhQs egyéni tapasztalatai is: maga régóta koplal, rongyokban jár, félévi szobabérrel is tartozik. A gyilkosság elQtti napokban találkozik véletlenül a részeg Marmeladovval, aki elmeséli, hogy leánya, Szonya feláldozta magát nevelQanyja és három éhezQ mostohatestvére miatt, s prostituált lett. Másnap kapja kézhez anyja levelét. Ebben az áll, hogy húga Dunya  a szégyenletes Szvidrigaljov-história után  eljegyezte magát Luzsinnal, holott szerelemrQl nem lehet szó sem az egyik sem a másik részrQl.
A regény e késQbbi szereplQi egytQl egyig tükrözQdnek Raszkolnyikov tudatában: beépülnek a fQhQs dialogizált belsQ monológjaiba, vitát folytat igazságaikkal, életfelfogásukkal. Szonyát felmenti, hiszen tettének indítéka az önzetlen végtelen szeretet volt, következménye, pedig a képtelen, leírhatatlan emberi szenvedés. Ezért borul le elQtte, és csókolja meg az utcalány lábát. Húgát viszont elítéli, mert pénzért adja el magát. Az anya levelének elolvasása után kibontakozó belsQ monológ valójában heves vita Dunya és édesanyja szólamaival. Raszkolnyikov keserq iróniával és felháborodottan utasítja el, hogy húga érte hozzon áldozatot. Eszméje az egész regény folyamán a legkülönbözQbb élményekkel, életjelenségekkel, emberekkel lép érintkezésbe, ezek próbára teszik, ellenQrzik, igazolják, vagy cáfolják elgondolását.
Ilyen igazolás az az epizód is, midQn magányos kóborlásai során egy kocsmában akaratlanul is fültanúja egy diák és egy fiatal tiszt beszélgetésének. Megborzongva felfigyel az uzsorás vénasszony nevére s meghökkenti, hogy a diák az Q titkos gondolatait mondja ki. Ezt a vitát ott a kisvendéglQben R úgy éli át, mintha csakugyan útmutatás, elrendelés lett volna: az elmélet , a matematika szerint kétszeresen is jót tesz az, aki megszabadítja a világot egy élQsködQtQl, s vagyonát az emberek javára használja fel.
Az élet azonban nem puszta matematika , és hiába kitqnQ az elmélet, de a véletlenek közbeszólnak: egy ártatlan embert is megöl, és letartóztatják helyette az ártatlan szobafestQt, Mikolkát, aki agyonkínzottan vallomást tesz. Ekkor kezdi el gyötörni a diákot a gondolat, hogy az uzsorásnQ sem született tetqnek . Megindul a tett következményeinek irányíthatatlan láncreakciója. Bqnösségének tudata összeroppantja. Napokig önkívületi állapotba zuhan, lázálmában folyton a gyilkosságról beszél, de barátai összefüggéstelen mondataiból nem értenek semmit. Nemcsak a vényasszonyt ölte meg de saját magát is, s ezzel kívül helyezte magát az emberek közösségén.
A gyilkosság után sem elméletét hibáztatja, nem eszméjének igazságát vonja kétségbe, csupán önmagában csalódik. Rá kell döbbennie a közönségesek fajtájához tartozik. Kísérlete nem sikerült. Megtudja hogy a rabláshoz sem értett ugyanis otthagyott 1500 rubelnyi készpénzt.
Pár napig valami hátborzongató macska–egér harc bontakozik ki közte és a vizsgálóbíró között. Porfirij Petrovics Raszkolnyikov elájulására és napokig tartó eszméletlen állapotára alapozza gyanúját. De maga a tettes is rendkívül gyanúsan viselkedik, szinte újabb meg újabb pszichológiai érveket nyújt a nyomozóknak.
Meghasadó énjét Szonya és Szvidrigaljov állítják válaszút elé. A lelkében dúló belsQ harcot, az ellentétes igazságokat két személy testesíti meg. A fQhQs bevall mindent Szonyának, aki ráparancsol hogy csókolja meg a földet és kiabálja ki hogy gyilkos. Szonya véleménye szerint vállalni kell a bqnhQdést, a szenvedést egy új élet reményében. P a könyörtelen ítéletet, a visszavonhatatlan elhatározást jelenti számára.
Szidrigajov, aki titkon kihallgatta Raszkolnyikov gyónását más lehetQséget kínál. Egyetért eszméjével nem kárhoztatja tettét. Dunya kezéért cserében hajlandó lenne megmenteni: felajánlja, hogy összeköttetései és vagyona révén útlevelet szerez neki, és külföldre szökteti. De amikor Dunya visszautasítja szerelmi ajánlatait, Q leszámol életével, fQbe lövi magát. Raszkolnyikov lelkében is eldQlt a küzdelem: elmegy a rendQrségre és vallomást tesz.
A regényt egy rövid Epilógus zárja le ez a mq legfontosabb része. Vallomást tett, nem bqnét bánta meg, csupán a tettet és a nyomorult, tehetségtelen voltát ismerte el: eszméje nem volt ostoba. Nyolcévi kényszermunkára ítélik, a szibériai számqzetésbe elkísérte Qt Szonya is. Még a fegyházban sem tudja elítélni önmagét. Tovább viharzik lelkében a vita: miért is adta fel magát, miért nem lett inkább öngyilkos. Lelki konokságát megérzik a többiek is: fegyenctársai gyqlölik, és kiközösítik. ÖngyötrQ tépelQdésébe belebetegszik, de végül mégis rádöbben bqne egész mélységére, és talál magában elegendQ erQt igazságtalan céljai leküzdéséhez.
A Bqn és bqnhQdés nem detektívregény. Arról a lélektani folyamatról szól, hogy milyen hihetetlenül nehezen születik meg a gyilkosban az igazi és mélységes bqnbánat. Tökéletesnek hitt eszméjét a fQhQs csak akkor veti el, mikor lábadozása idején újra meg újra visszatér emlékezetébe egy félelmetes lázálom (gyilkos ragály Ázsiából  okosnak hitték magukat). Alázatosan beismeri elméletének hazug voltát. A bqnbánat alázata ajándékozza meg a fQhQst az igazi, önzetlen szerelemmel is: odaborul Szonya lába elé, és sírva átöleli a térdét. Ez a szerelem vezeti el a fQszereplQt a valláshoz.



6.
Lev Nyikolajevics Tolsztoj

Jasznaja Poljanában született 1828-ban. Régi arisztokrata, grófia Poljanában született 1828. családból származik. Az író itt élte le élete legnagyobb részét. Édesanyját, a nagymqveltségq hercegnQt korán elvesztette. A család a gyermekek taníttatása érdekében Moszkvába költözött. Édesapja ekkor meghalt, valószínqleg meggyilkolták. A nagynénik, édesapja nQvérei gondoskodtak nevelésérQl. A kazanyi egyetemre iratkozott be, itt keleti nyelveket és jogot tanult, otthagyta az egyetemet anélkül, hogy képesítést szerzett volna. A szalonok törzsvendége volt, léha életet élt, a társasági összejövetelek foglalták le. A Jaszna Poljana-i birtok a vagyonmegosztás után rá szállt. A fiatal földesúr erejét megfeszítve dolgozott gazdasága modernizálásán. Pétervárra utazott, letette utolsó jogtudományi vizsgáját, de aztán visszatért Jasznaja Poljana-i birtokára.
Változtatni akart életmódján, csatlakozott Nyikolaj bátyja hadseregébe, a tüzérek közé. Barátai a tisztek, akiknek fölötte állt társadalmi rangban, s ismertsége révén a hadsereg parancsnokához is közeli kapcsolatok fqzték. A kaukázusi hegyi lakók közt szerzett élményei térnek vissza egy öregkori elbeszélésében, a Hadzsi Muratban (1902). Ez a mqve egy kemény jellemq kaukázusi harcos hajthatatlan ellenállásáról szól.
Tolsztoj a Kaukázusban lett végképp íróvá. Itt írta elsQ nagysikerq regényét, az életrajzi elemekbQl szQtt, Gyermekkort (1852). HQse és elbeszélQje, Nyikolenyka, az arisztokrata fiú, a maga gyermeki rácsodálkozásával figyeli önmagát és környezetét. A kétkötetnyi folytatásban, a SerdülQkorban (1854) és az Ifjúságban (1857) az önmagában való elmélyedést, önmaga sorsának tisztázását tqzte ki célul. Kutatta, miért boldogan a Tolsztoj család, holott valamennyien jó emberek.
Részt vett a krími háborúban, tanúja és részese a Szevasztopol birtoklásáért folytatott elkeseredett harcoknak: az oroszok kénytelenek végül feladni a várost. Háborús benyomásaiból, az átélt tapaszaltokból születtek meg a Szevasztopoli elbeszélések (1855-56), melyben a háború borzalmai mellett az orosz katona szívósságáról, hQsiességérQl ír elismerQen.
Szevasztopol eleste után Pétervárra utazott: kapcsolatokat teremtett a mqvészeti élet kiválóságaival, a legjobb írókkal, Turgenyevvel, Nyekraszovval, Goncsarovval, Csernisevszkijjel és másokkal is, de Pétervár irodalmi köreivel igazán megbarátkozni nem tudott.
1857-ben féléves külföldi útra indult. Németországot, Svájcot, Franciaországot kereste fel, ellátogatott, s közben egy újfajta nevelési rendszeren s a népoktatás kérdésein töprengett. A Nyugatban éppúgy csalódott, mint oroszországi neveltjeiben, a pétervári írótársaságban. Megriadt a polgári élet gátlástalan önzésétQl. Hazaérve az a célt tqzte ki hogy átalakítja a nép, egyszersmind a saját életét is: ennek eszköze pedig a gyakorlati munka és e munka eszméjének terjesztése. Ideálja egy olyan Qsi, érintetlen paraszti közösség volt, mely a várostól függetlenül képes önmagát teljes egészében ellátni, fenntartani. Jasznaja Poljanában iskolát alapított, ide jártak tanulni a környék falvaiból a parasztgyerekek. P maga tanította a történelmet.
Feleségül vette Szofja Andrejevna Berszet. 15 gyermekük született. A házasság után kezdQdtek Tolsztoj számára a nagy teremtQ esztendQk. Rendkívüli gonddal dolgozott: némelyik mqvének 15-20 változata is van. Igazi nagyszerqsége a regényekben bontakozott ki. A 19. század legnagyobb regénye a Háború és béke (1863-69). Több száz szereplQt mozgat ez a regényfolyam, és kb. 15 év eseményeit dolgozza fel. Középpontjában Napóleon 1812-es oroszországi hadjárata áll. Ez a háború teremt rendet az orosz zqrzavarban, a nemzetre rákényszeríti az egységet, az elidegenedett nemességet elvezeti az egyszerq emberekhez. Az író nem bújik el szereplQi mögé, maga magyarázza, kommentálja az eseményeket; a nagy történelmi tablókat filozófiai fejtegetések szakítják meg. Szerinte a történelmet nem a kivételes egyéniségek irányítják, a történelemben a nép öntudatlan akarata testesül meg. Ezért emeli ki Tolsztoj a nép, a tömegek szerepét, s így lesz mqve valósággal népeposz . Az igazi történelmi alak épp azáltal lesz naggyá, hogy megérti és végrehajtja a Gondviselésnek a népen keresztül sugallt szándékát. Így menti meg a félszemq, a haditanácsban el-elbóbiskoló agg Kutuzov halogató taktikájával Oroszországot, Napóleon pedig  némileg igaztalanul  szinte szánalmas figurává válik.  A regény nemcsak véres küzdelmeket fest realista módon, hanem felvázolja az eszményi élet ideálját is.
A nagy és törvénytelen szerelem regénye az Anna Karenina (1873-77), az orosz Bovaryné . Eredetileg egy magasabb körökbQl való, önmagát elveszített férjes asszony sorsát akarta megrajzolni, de végül nagyszabású társadalmi regény lett: a nagyvilági élet hamis, lelketlen erkölcsének nyomása alatt elpusztult fiatalasszony tragédiáját írta meg. Anna, az elQkelQ pétervári asszony igaz és teljes életre vágyódik, ezért fellázad a konvenciók ellen. Otthagyja kényelmes otthonát, felrúgja érzelem nélküli házasságát, s mindennel dacolva követi nagy szerelmét, Vronszkijt, ezt a vonzó külsejq, de az átlagnál nem különb fiatal arisztokratát. Anna nem egyszerqen szerelmi viszonyt kíván, hanem igazi, mély szerelmet, amit férje oldalán, nyolcéves házassága alatt nem talált meg. A társaság nem a szerelmi kapcsolat miatt közösíti ki, hanem azért mert mindezt nyíltan vállalja, s nem tartja be az illendQ formákat. Végül is a szerencsétlen fiatalasszony a vonat alá vetette magát.
Anna és Vronszkij történetével szemben és azzal párhuzamosan bontakozik ki Kitty és Levin regénye. Az Q életútjukat Tolsztoj eszményként, mérceként mutatja be: a fiatal házaspár a várostól távol, a természet közelségében és a paraszti világgal összefonódva, vidéki birtokán éli a maga rousseau-i életét, s mindketten boldogok. Levint is egy öreg muzsik, Fokanics apó példája vezeti el a megvilágosodáshoz. Levin valami újat érzett a lelkében: „Nem a maga szükségének, hanem Istennek élni” – ebben fedezi fel és találja meg az élet értelmét. Olyan tudás ez, melyet az ész nem magyarázhat meg, mert rajta kívül van. A „jó” kívül van az okok és következmények láncán, ha a jónak oka van, akkor az már nem jó.
Harmadik nagy regénye: Feltámadás (1889-1899) az erkölcsi felemelkedés, a megtisztulás útját mutatja meg. HQse, Nyehljudov herceg, léha életének bqnét, egy fiatal lány megrontását akarja levezekelni. Mint bírósági esküdt egy gyilkossági ügy vádlottjában, Katyusa Maszlovában felismeri azt a lányt, akit 7 évvel korábban elcsábított, s ezzel a züllés útjára taszította. Katyusából prostituált lett, s bár nem lehetett rábizonyítani egyértelmqen a gyilkosságot (egy kereskedQnek a tudtán kívül altató helyett mérget adott), négyévi szibériai kényszermunkára ítélték. Elhatározza, hogy hátralevQ éveit a leány megmentésének, boldogságának fogja szentelni, s jóvá akarja tenni saját elrontott, hazugsággal teli életét is. Vigasztalásában a Bibliához fordul, és benne találja meg a legegyszerqbb és legkétségbevonhatatlanabb igazságot: Keressétek Isten országát és az Q igazságát, és a többi megadatik néktek.
Nagy regényeinek vívódó, kutató fQhQseiben az író valójában saját önarcképét festette meg. Az Q sorsukból is kitqnik, hogy Tolsztoj világnézeti fejlQdésében az évek során gyökeres fordulat állt be. Vallásossága nem volt azonos az egyházéval, Q az Evangélium alapján szerette volna megvalósítani Isten országát a földön. A világ átalakításában reménykedett, de azt hitte, hogy ez az átalakulás azért megy majd végbe, mert Q vagy az emberiség egy más tanítója meg fog gyQzni mindenkit arról, hogy a jót kell cselekedni. Mindenkiben meglátta a szenvedQ, gyötrQdQ, sajnálatra méltó embert. Az éhezQ falu után megismerte az éhezQ várost is, miután a család Moszkvába költözött. FelelQsnek érezte magát a szerencsétlen, az éhezQ vagy fényqzQ, az elpusztult vagy lezüllött életekért. Egyre terhesebbnek találta az elQkelQ, arisztokrata életformát, s fokozatosan megérlelQdött benne az elhatározás hogy látványosan szakít korábbi életével. Szakadatlanul vitázott és hadakozott a társadalom elQítéleteivel, s nemcsak családjával került tragikus ellentétbe, hanem a pravoszláv egyház is kiközösítette magából mint új, hamis tanítót , aki a gQg szellemétQl indíttatva orcátlanul és vakmerQen szembefordult Istennel, Krisztussal és az Q szent hagyatékával .
Tolsztoj sajátos erkölcsi-politikai világszemlélete, az ún. tolsztojánizmus elsQ mqveitQl kezdve fokozatosan alakult ki. Regényeiben, elbeszéléseiben szigorú kritikát mond kora valóságáról, az embertelen hatalomról s a hatalom árnyékában meghúzódó gerinctelen csinovnyikokról, a léha arisztokráciáról. Erkölcs tisztaságot, emberséget csak az egyszerq muzsikban és a gyermekben fedez fel.  A világ megváltoztatására törekszik, de elítéli a társadalmi erQszakot, a forradalmat. Szerinte az egyes ember feladata, hogy önmagát erkölcsi-szellemi értelemben tökéletesítse. S ha minden egyes ember megjavul, lelkét eltölti a szeretet és a szánalom mások iránt, akkor a világ is jobbá válik, erQszak nélkül is megvalósulhat az igazságos társadalom. Minden mqvének az a végkicsengése, hogy nem szabad úgy élni, ahogy általában az emberek élnek. Központi hQsei elQtt rendszerint megvilágosodik az igazi út .
Tolsztoj azonosulni akart a néppel, egyszerq parasztként szeretet volna élni s családjával együtt paraszti munkát végezni. Helyzete egyre kilátástalanabb lett, a családtagok úgy határoztak, hogy megosztják a birtokot maguk közt, mintha Tolsztoj meghalt volna. Mqveinek kiadási jogáról is lemondott. 1901-ben súlyosan megbetegedett, s csaknem egy évig a Krímben, Gaszprában próbálta helyreállítani egészségét. 80. születésnapjára a világ minden tájáról érkeztek tolsztojánusok, meglátogatni az agg írót. 1910-ben felesége tudta nélkül elhagyta Jasznaja Poljanát, út közben megbetegedett, Asztapovo állomásán ápolták, de végül meghalt.

Egyik legkiválóbb kisregénye, az Ivan Iljics halála (1886) a Feltámadás elQzményének tekinthetQ. A könyv megírásához egy véletlen eset adta az indítékot: rákban meghalt Tolsztoj egy tulai ismerQse, egy bírósági hivatalnok. A központi kérdés ebben is hogy hogyan nem szabad élni. Itt a korábbi mqvekkel ellentétben a tömörség váltja fel a mq lefolyását. A párbeszédeknek sincs fontos szerepük.
Tolsztoj megbontja a hagyományos idQrendet, az események linearitását: egy közhivatalnok életének, pályafutásának bemutatását a halálhírrel s a gyászszertartással kezdi. Ennek a formabontásnak viszont lényeges szerepe van: mindenekelQtt azt tudhatjuk meg, hogyan hatott a halál ténye barátokra, ismerQsökre, hozzátartozókra, miképpen vélekedtek az elhunytról, milyen emléket hagyott bennük. A bíróság épületében kollégái az újságból értesültek, arról hogy Ivan meghalt. A halála hírére mindenkinek az volt az elsQ gondolata hogy milyen hatással lehet ez a haláleset saját rangjára elQléptetésére vagy jó ismerQseiére. Örültek, hogy nem Qk haltak meg. Mindezek csupán azért okozott némi kellemetlenséget nekik, mert elkerülhetetlenné vált a részvétlátogatás, a gyászszertartáson Pjotr Ivanovics kénytelen volt végighallgatni az özvegy Praszkovja Fjodorovna álszent sopánkodásait, színlelt sirámait. Nem a férjét gyászolta, hanem arról folyt a szó hogy mennyire idegesítette Qt férje haldoklása és még mennyi pénzt lehetne kicsikarni az államkincstártól. Az elsQ rész nemcsak a kollégák, barátok, önzését lelki ürességét tárja fel hanem az olvasóban is felkelti azt a kérdést, milyen ember volt Ivan Iljics, ha senki sem gyászolja, senkiben sem hagyott mélyebb emléket.
A legelsQ mondat felsorolásában meghökkent a látszólagos logikátlanság: hogy lehetséges, hogy az egyszerq, mindennapi élet iszonyú? Ez a megállapítás nemcsak a fQhQsre, de azokra is vonatkozik, akik a századvégi Oroszországban a hatalom részesei, végrehajtói voltak. Az író ezzel a feltqnQ megállapítással épp azt hangsúlyozza, hogy a korabeli erkölcsök, szokások elfogadása iszonyúvá embertelenné tette az életet.
Ivan családjában Q volt a középsQ, minden tekintetben középszerq ember. Jó eredménnyel végezte el tanulmányait. Eszményi hivatalnok volt, tökéletes csinovnyik: kötelességének azt tekintette, amit magas állású személyek annak tekintenek. Ez volt élete értékrendje, sikere titka.
Házasságának elsQ éve boldog nyugalomban telt el, de aztán családi élete mind nyomasztóbbá vált. Férj és feleség gyakran veszekedett. Ez ellen úgy védekezett, hogy mind több idQt töltött hivatalában, terhes otthonától távol. Magas beosztású ügyész lett, s épp új lakását rendezte be, mikor a függönyök felaggatása közben megcsúszott, s az oldalát beverte az ablakkilincsbe. EttQl kezdve fokozódó fájdalmat kezdett érezni oldalában.
A kisregény 4. részével kezdQdik a betegség kórfolyamatának leírása. A regény tere egyre jobban leszqkül, Ivan Iljics szobájáig, és a szereplQk is fogynak: a hQs magára marad szenvedéseivel. Észrevette, hogy terhére van családjának. Felesége azt hiszi hogy férje csak azért lett beteg hogy Qt idegesítse. Egyedül Geraszim, a parasztlegény, és gimnazista fia, Vaszja szánja. Geraszim jósága és Vaszja Qszinte riadalma szólaltatja meg benne a lélek hangját. Ez a belsQ, lelki vita lesz a mq további részeinek legfontosabb tartalma. Hosszas vívódások, erkölcsi gyötrelmek után rá kellett döbbennie, hogy életét elhibázta. Felismerte, hogy mindaz, amit értéknek hitt, hazug és üres. Fizikai szenvedéseinél is elviselhetetlenebb volt erkölcsi szenvedése: elrontott bqnös életének tudata. Még három napig élt, három napig vergQdött üvöltQ szenvedések közt, s közben tovább folytatódott a belsQ dialógus. Halála elQtt egy órával, mikor kisfia megcsókolta kezét és sírva fakadt, Ivan Iljics meglátta a fényt, megvilágosodott elQtte minden. Élete utolsó hatvan percében még jóvá tette elhibázott életét: észrevette, hogy mások is szenvednek; megesett a szíve rajtuk, s lelkében feltámadt az önzetlen szeretet, a jóság, a sajnálat a szenvedQk iránt. Erkölcsileg megtisztult: eltqnt a fájdalom, eltqnt a halálfélelem, s megigazulva, boldogan halt meg.



7.
Guillaume Apollinaire

Eredeti neve Wilhelm Apollinaris de Kostrowitzky. Rómában született 1880. augusztus 26-án, törvénytelen gyerekként.  HYPERLINK "http://enciklopedia.fazekas.hu/gallery/vilag/gallery.htm" \l "apollinaire" Apja olasz katonatiszt, utazgató arisztokrata; anyja egy emigráns lengyel nemes lánya. Zavaros családi és állampolgársági körülmények közt telt gyermek- és ifjúkora. Rómában anyakönyvezték lengyel nemzetiségq olasz állampolgárnak. Öt évvel fiuk születése után a szülQk (házassággal sosem legalizált) kapcsolata felbomlott. Hétéves korától a fiú Franciaországban élt táncosnQ anyjával. Monacóban, Cannes-ban, Nizzában folytatta tanulmányait, az érettségit valószínqleg nem sikerült letennie.
Néhány külföldi utazás után 1901-ben Németországban házitanítói állást vállalt egy gazdag kölni család lánya mellett. Két döntQ élményt hozott számára ez az év: egyrészt a rajnai tájat (ennek gyümölcsei késQbbi rajnai versei ), másrészt reménytelen, soha be nem teljesülQ szerelmét tanítványa angol nevelQnQje, Annie Playden iránt, aminek legszebb emléke a már végleges elválásuk után keletkezett A megcsalt szeretQ éneke elsQ megfogalmazása.
Párizsba visszatérve bekapcsolódott az irodalmi és mqvészeti életbe. Kapcsolatba került az avantgárd több képviselQjével. 1908-ban ismerte meg Marie Laurencin festQnQt, korabeli verseinek egyik ihletQjét. EttQl fogva az új festészet szószólója lett; Picasso, Matisse, Delaunay munkásságának lelkes propagátora. Kapcsolatba került Marinetti futurista mozgalmával is.
Az elsQ világháborút izgalmas kalandnak tekintette. 1914-ben a német offenzíva elQl Nizzába ment; itt lobbant föl a rövid életq és szintén Apollinaire megcsalatásával végzQdQ Lou-szerelem. Önkéntesként bevonult katonának. Közben levélbeli ismeretséget kötött egy algériai francia lánnyal, Madeleine Pagèsszel, megkérte a kezét. Egy ütközetben egy gránátrepesz átütötte a koponyáját. Megoperálták, koponyáját haláláig vaskarika tartotta össze. Párizsba visszatérte után ismét bekapcsolódott a mqvészeti életbe, fQként avantgárd lapokba írt. MegnQsült, elvette Jacqueline Kolbot, az Egy szép vörösesszQkéhez címq versének ihletQjét. 1918 Qszén a spanyolnátha elérte legyengült szervezetét és Párizsban meghalt.

ElQször prózai mqvekkel jelentkezik, erotikus és fantasztikus novellákkal, valamint A rothadó varázsló címq hosszabb elbeszélésével (ebben csapongó képzelete mutatkozik meg: görög mítoszok, bibliai történetek és barokk epikus hQsök menete vonul a kelta rengetegben, Merlin és Viviane históriájának keretében). ElsQ, nyomtatásban megjelent verseskötete antropomorf állat-epigrammák ciklusa (Bestiárium avagy Orpheus kísérete); a 16. században divatos négysorosokat eleveníti fel, de megmutatkozik hajlama a bizarra, a groteszkre, a csattanóra.
Tizenöt év alatt keletkezett verseinek gyqjteménye, elsQ jelentQs verseskötete a Szeszek (1913). A Szeszeket az újítás és a hagyományQrzés egyaránt jellemzi. Ez abból adódik, hogy Apollinaire-t a 20. század elején kibontakozó avantgárd mozgalmakhoz kapcsolta a költészet, a mqvészetek megújításának mámoros szenvedélye. Szoros kapcsolatban állt a futuristákkal, a kubista festQkkel, a szürrealizmussal. Valójában azonban nem sorolható be egyetlen irányzatba sem, mert a hagyományok Qrzése sokkal erQsebb mqvészetében (pl. kalligrammák). A Szeszek kötet tükrözi Apollinaire alkotásmódjának átalakulását: miként bontja fel a hagyományos mondatszerkezeteket, törli az írásjeleket, kapcsol össze egyre távolabbi síkokat, illetve hogyan halad a kötött formáktól a szabad vers irányába. A kötet hangnemét maga a költQ egységesítette, amikor a korrektúrából elhagyta a központozást: ...azért töröltem el, mert haszontalannak tqnt, és az is, mivel a ritmus és a versmondat maga az igazi központozás... Fontos, újfajta kompozíciós módszer Apollinairenél a szimultanizmus, amely a térben és idQben egymástól távol esQ élmények, emlékek, motívumok összekapcsolása, kiiktatva a hétköznapi logika rendezettségét .
A Szeszek költeményei nagyrészt életének eseményeihez kapcsolódnak, de különbözQ költQi fejlQdési szakaszokat, stílusváltozatokat tükröznek; stilárisan legalább három réteget képviselnek. A korai versek a 1.szimbolista hangulatlírát folytatják, illetve a múltból vett jelképes értelmq történeteket beszélnek el (A remete; A lator). A 2.rajnai versekben (külön ciklus ebben a Rajnai dalok) a költQ az egyszerq dalformát kelti új életre, visszanyúlva a trubadúrok, Villon, a romantika, a német Lied, Heine, Verlaine örökségéhez (Az Psz; Loreley; Május); a táj, mint a csalódott szerelmes mélabújára felelQ természet hatja át dalait, igazi lelki táj - és a múlt idQtlen tudattartamként él tovább. A rajnai korszak tudatos mqvészi lezárása A megcsalt szeretQ éneke. A versek 3.harmadik csoportját a modern szintézisre törekvQ, kubista-szimultanista szerkesztésq költemények jelentik (Kötéltáncosok, Tqzkosarak, Égöv).
A Kikericsek valószínqleg még az Annie-versekhez tartozik. Az Qszi rét jelenségei, eseményei töredékes képekben villannak fel a szerelmi motívummal együtt; a két téma kölcsönösen idézi fel egymást. A méreg, megmérgezQdik, halni készülQ motívumsor általánosabb jelentést is sugall: a világban méreg van, a dolgok, az emberi élet szükségszerqen romlanak és múlnak el. A valóságos élmény a vers megejtQ zenéjében szinte elpárlódik, és szabad, részben a dallamtól is sugallt asszociációkba oldódik.
A Mirabeau-híd a Marie Laurencinnel való kapcsolat megszakadása idején született; a bánatot sanzonszerq dalban oldja fel. A vers központi motívuma az idQ feltartóztathatatlan múlása, ezt a folyton-folyású víz motívumában jelképszerqen érzékelteti. A híd alatt áramló víz egyszerre jeleníti meg az idQ futását, a halál közeledését, a szerelem elmúlását, s egyre erQsebben érzékelhetQ a búcsúzás gesztusa is.
A Szeszek nyitó verse, az Égöv összegzQ és programadó költemény: számadás a költQ eddigi életérQl és egy újfajta világszemlélet kifejezése. IdQbeli kerete egyetlen, hajnaltól hajnalig tartó kószálás Párizs utcáin, de ebben a keretben ezer merész képsor állítja szembe a régi világgal az újat. FelmerülQ emlékképekben idézi meg életének elmúlt eseményeit, miközben fantáziája abszurd látomásokba ragadja. A költQi tudat idQben és térben szabadon csapong, így a versben egymás mellé kerülnek egymástól távol esQ jelenségek: a modern élet, a technikai civilizáció, a nagyváros motívumai keverednek a múlt, a történelem, a vallások és mitológiák elemeivel, fantasztikus álomképekkel. Szimultanizmusa szinte túlárad. A költemény mindinkább leszállás az emlékezés mélyrétegeibe.
Másik nagy kötetében, a Kalligrammákban (1918) tovább folytatja kísérletezését. A beszélgetés-versekben (párbeszédversek) egy konkrét helyen elhangzott mondatfoszlányokat regisztrál; a lényeg, hogy az indító benyomásokat riportszerqen váltják fel a versírás közben elhangzó mondatok s a lezajló események kommentárjai (Az ablakok; HétfQ rue Christine).
A kötet-címadó képversek Qsi hagyományt újítanak fel. A címben megjelölt jelenséget vagy tárgyat tipográfiailag ábrázolják (Esik; A megsebzett galamb és a szökQkút); játékos próbálkozások a vers idQbeli és térbeli jellegének összekapcsolására. A nyakkendQ és a zsebóra nyomdai szedése e két tárgy vizuális képét idézi fel, akárcsak A szív, korona és tükör hármas nyomdai képe is - a képversben a szöveg kifejezQ értéke általában másodrendq és mqvészileg gyakran jelentéktelen. Apollinaire maga csupán a szabad vers természetes következményének tekintette a kalligramma mqfaját.
A kötetzáró darab, a feleségéhez, Jacqueline Kolbhoz írt az Egy szép vörösesszQkéhez ars poetica és szerelmes vers vegyülése, a költQ végrendelete , a kutatás és képzelet testvériségének himnikus éneke. Ez a mq, valamint Az új szellem és a költQk címq programtanulmány Apollinaire esztétikai hagyatéka, új költészet-esztétikai alapvetése. Leszámol a múltba merengQ poézissel, saját régebbi eszményeivel is; a költQt az újat felfedezQ, kísérletezQ tudóssal állítja párhuzamba. A hagyomány és lelemény vitájában a hagyományt is lényegesnek tartja, de új tüzekkel , új látomásokkal, az „izzó értelem” termékeivel akarja új életre kelteni.
Posztumusz köteteiben a háború alatt Louhoz, valamint a Madeleine Pagèshez írott szenvedélyes és erotikus szerelmes verseit adták ki (Versek Louhoz; Gyengéd, mint az emlék).
Apollinaire az újítás lehetQségét kutatva eljutott a szürrealizmusig. A hagyományokra épülQ modernség útját járta, a klasszikus és a romantikus költészet örökségét gazdagította a 20. sz.-i ember új látomásaival. Bár Teiresziasz emlQi címq tandrámáját szürrealista drámának nevezi, Apollinaire szürrealizmusa nem azonos a 20-as évek szürrealistáinak álom- és automatizmus-kultuszával, nála a fogalom a természet másolása helyett annak tudatos, funkcionális átalakítását jelenti.
A magyar irodalomban Kassák és köre révén hatott elQször; verseit Radnóti Miklós, Rónay György és Vas István fordították.



8.
Émile Zola

A 19. század második felében több európai irodalomban új irányzatként jelentkezett a naturalizmus. Franciaországban korszakmeghatározó jelentQségre tett szert, más nemzeti irodalmakban nem vált önálló jellegqvé. Filozófiai alapja a pozitivizmus. Ennek a tudománytörténeti irányzatnak Auguste Comte francia filozófus volt a kidolgozója és megnevezQje. Jeles filozófiai munkájában azt fejtegette, hogy az emberiség a teológiai és metafizikai korok után a 19. században a pozitív tudományok (természettudományok) korszakába jutott el. A pozitív kor csak a tudományosan ellenQrizhetQ, hiteles tényeket (pozitívumokat) gyqjtheti össze, s ezek alapján állapíthat meg általános érvényq törvényszerqségeket. Ez a comte-i világnézet hatott a mqvészeti gyakorlat és elmélet fejlQdésére is.

Franciaországban a naturalizmus legfQbb képviselQje Émile Zola. Olasznak született. Apja Dél-Franciaországban jó állást szerzett olasz mérnök volt. A fiú otthon olasz nyelven élt, amikor iskolába került, ott franciául beszélt. Az apa váratlanul meghalt. Az anya nemsokára fiával együtt Párizsba költözött, mert ott talált fizetett teendQt. Szerény körülmények között kellett felserdülnie. A középiskolában rendkívül jó tanuló volt, szenvedélyes olvasó, már Comte és Taine filozófiai mqvei izgatják, elragadja Darwin tanítása a fejlQdésrQl és az ember kialakulásáról. A matematikát azonban sehogy se tudja megemészteni. Az érettségin matematikából megbukik. Nincs is kedve újra próbálkozni. Nem kíván egyetemre menni. Pénzt akar keresni. ElQbb elmegy vámtisztviselQnek, de csakhamar el tud helyezkedni a híres Hachette-féle könyvkiadónál. Már diákéveinek vége felé író akar lenni.
Világos stílusú, tanulmány jellegq cikkeit szívesen fogadják a lapok. Kezdetben fQleg képzQmqvészeti kritikákat ad a szerkesztQségeknek. A gimnáziumban osztálytársa, mindvégig jó barátja volt Paul Cézanne, aki a festészet nagyjai közé nQ fel. Ifjan együtt tanulják, vitatják, egyre jobban értik a festészet szakmai tudnivalóit. Zola úgy indul, hogy egyre inkább tudomásul vett képzQmqvészeti kritikus. P ismeri fel elQször az impresszionista festészet kezdeményezQjének, Édouard Manet-nak mqvészi nagyságát. EttQl kezdve a festQ haláláig jó barátok. Zola azonban regényeket akar írni. Lelkesen olvassa a romantikus mqveket, kedveli a bqnügyi történeteket is. És amikor egy marseille-i újság szívesen fogadna tQle regényt is, megírja elsQ megjelent szépirodalmi mqvét, a Marseille rejtelmei címq romantikus bqnügyi regényt.
A bqntetteket és a lelkifurdalásokat társadalmi és lélektani okok okozatának tekinti. Ebben a szemléletben írja a Thérèse Raquin címq, rémregényt súroló, de már igazi Zola-regényt, a naturalista prózairodalom kezdetét. ElsQ nagy sikere a Patkányfogó (1877) volt.
A regényrQl vallott felfogását, mqvészi gyakorlatát több elméleti írásában is kifejtette. A valóság feltárásának szenvedélye vezette, tovább kívánta fokozni a regény hitelességét, mint realista elQdei és kortársai. Az átmenetet realizmus és naturalizmus között Flaubert Bovaryné címq regénye jelentette. Egyébként Zola magát is hol realistának, hol naturalistának nevezte. A kísérleti orvostan mintájára kísérleti regényeket írt, s a társadalom ábrázolásában a korabeli természettudományok egzakt módszereit és eredményeit igyekezett érvényesíteni. Szerinte az írónak is természettudóshoz méltó módszerrel kell alkotnia, ezért nevezték el ezt az irányzatot a francia „naturaliste” (természettudós) szó alapján naturalistának. Regényelméletére a pozitivista filozófia mellett hatott Hippolyte Taine ún. miliQ-elmélete (a szellemi kultúra jelenségeit a faj, a környezet és a történeti idQpont határozza meg), a biológiai örökléstan, a darwinizmus és az orvostudomány több új eredménye. A naturalizmus követQi szerint az ember természeti lény, sorsát nem annyira a társadalmi viszonyok, hanem természeti törvényszerqségek (átöröklött ösztönök, hajlamok) s környezeti hatások determinálják.
Zola kezdetben azt a véleményt hangoztatta, hogy az öröklQdési determináltság pusztítóbb és könyörtelenebb, mint az ókori sorstragédiákban a végzet vagy az istenek bosszúja, s ezt a nézetét próbálta igazolni 20 regénybQl álló ciklusában, a Rougon-Macquart (rugon, makár; 1871-1893) sorozatban két család több nemzedékén át. Az egészséges életösztönq Rougon nemzetség tagjai fölfelé törnek, s vezetQ helyeket foglalnak el a társadalomban, a terhelt, alkoholizmusra hajlamos Macquart család pedig egyre mélyebbre züllik.
A családtörténet úgy kezdQdik, hogy egy hölgynek, aki még a 18. század derekán született és száz évnél is tovább élt, még az elmúlt század folyamán két férje volt. ElsQ a józan, okos, sikeresen törekvQ Rougon. A második a laza erkölcsq, kedves, könnyelmq, iszákos Macquart. Mindkét férjtQl több gyermeket szül. Ezeknek és utódaiknak történeteibQl épül fel a családtörténet. Az író pozitivista-darwinista világképe folytán szigorúan érvényesül az öröklQdés, a környezet-hatás, a hely és a kor végzetszerqsége. A Rougonok felfelé törnek, okosan és célszerqen jók, ha jók, s gonoszak, ha lelki meghatározottságuk szerint gonoszak. A Macquart-ok viszont lefelé, a társadalom mélyrétegei felé tartanak. Igaz, így jól áttekinthetQ a társadalmi élet minden rétege, a rokonság is, az eltávolodás is. Rougon kegyelmes úr és a Macquart ágból származó Nana, az utcalány végtelen távol él egymástól, de mégis rokonok. A társadalmi távolság és a vér szerinti közelség teszi lehetQvé, hogy az olvasó is egységben lássa a sokszínq francia világot.
A naturalista írók igazságigénye olyan új területeket hódított meg az irodalomnak, amelyeket addig mqvészietlennek, ízléstelennek tartottak. Bátran tárták fel a társadalmi valóság árnyoldalait is: az elesettek és elnyomottak életét, a bqn, a züllöttség, a nyomor és betegségek kiábrándító világát. Zolát is a maga tudósi igénye személyes tapasztalatokra készteti. Jegyzetfüzettel a kezében jár bankokba is, bányába is. A divatáruházban ugyanúgy jegyzetel, mint a színházban a színfalak mögött vagy a prostitúció szobáiban, elbeszélgetve a megvetett lányokkal életük folyásáról. Közismert az irodalmi körökben, hogy a példás családi életet élQ Zola otthon minden tapasztalatáról beszámol feleségének. Ezek a beszámolók már elQzetes próbái a megfogalmazásnak.
Mqveinek egy része az irodalom és a tudomány határán mozog, s egyikük lehetQségét sem tudja igazán kiteljesíteni: a regényvilág olykor az elQre megállapított tételek illusztrációjává válik.
Legjobb alkotásaiban a mqvész fölébe kerekedett az elméletírónak. Nagy sorozatának legsikerültebb s legismertebb regényei: a külvárosi munkáscsaládok életét elzüllesztQ alkohol romboló hatásáról szóló Patkányfogó (1877); a nagyvárosi félvilágot s a prostitúciót bemutató, erotikus légkörq Nana (1880); a Hölgyek öröme (1883), melynek témája az áruházak színes forgataga; a bányászok nehéz életét, nyomorát s szervezkedését tárgyaló, szociografikus jellegq Germinal (1885); a tudósok küzdelmeit középpontba állító Pascal doktor (1893); a pénzvilágot ábrázoló A pénz (1891), Rougonék szerencséje, A hajsza, Állat az emberben, A kegyelmes úr, Tisztes úri ház.
A Nana a második császárság utolsó éveiben játszódó történet. FQhQse Nana, egy nagystílq párizsi kokott. Nana nemcsak egy bosszúálló boszorkány, aki örömét leli gazdag szeretQinek tönkrejuttatásában, hanem maga is egy züllött, halálra ítélt társadalom áldozata. A regény hqen ábrázolja a III. Napóleon korának születési és pénzarisztokráciáját, az elQkelQ kurtizánok világát. Cselekménye tulajdonképpen nem túlságosan fordulatos. Középpontja Nana, aki körül a legkülönbözQbb férfiak forognak. Vannak közöttük vének és csaknem gyerekek, gazdagok és szegények, nQsek és nQtlenek, szépek és csúnyák, de valamennyiük sorsa katasztrófába torkollik. A regény befejezése egyszerre konvencionális és szimbolikus. Nana himlQtQl elcsúfulva fekszik halálos ágyán, azon a napon, amikor megkezdQdik az 1870. évi francia-porosz háború. Senki sem törQdik vele, s az utcáról felhallatszik a tömeg ordítása: Berlinbe! Berlinbe! Halála a császárság bukásának kezdetével esik egybe.
A Rougon-Macquart sorozatot befejezte, híre és tekintélye már túlterjedt a francia határokon. Készült már antiklerikális regényciklusára, a Három városra és alighanem azt is tervezte, hogy ezután majd a nagy erényekrQl ír tetralógiát, a Négy evangéliumot (amelynek csak három darabját írhatta meg).
Ezek az utolsó tervek azonban nem váltak valóra, mert élete végén Zola jelentQs szerepet játszott a 90-es évek belpolitikai viharaiban. Az ún. Dreyfus-perben a hazaárulásért igazságtalanul elítélt német származású zsidó katonatiszt mellé állt, s a soviniszta-nacionalista-antiszemita hisztéria közepette is rehabilitálását követelte. 1898-ban nagy hatású nyílt levelet tett közzé a köztársasági elnökhöz intézve J accuse& ! (zsaküz; Vádolom ) címmel. Dreyfust végül is felmentette a bíróság, de még mielQtt rehabilitálhatták volna, 1902-ben, feleségével együtt szén-monoxid-mérgezésben meghalt.






9.
Gustave Flaubert

Rouen-ban született, orvos családban, jómódban. KésQbb apja a rouen-i kórház igazgatója lett. Középiskoláit Rouen-ben végezte, majd szülei Párizsba küldték jogot tanulni. Bohém életet él, nincs kedve a jog tanuláshoz. KezdQdQ idegbetegsége és epilepsziája miatt abbahagyja tanulmányait. Nagy örökségbQl vesz egy Szajna-parti házat Croisset-ban. Egész életében ott él, vidéki magányban, de néha Párizsba látogat. Idejét írással tölti.
Két nQ játszott fontos szerepet életében. Az egyik Louise Colet költQnQ, aki rendetlen, ledér, nagyhangú nQ volt, és kisszerq verseket írt. Flaubert kijavította verseit és elintézte, hogy nyerjen egy-két pályázatot is. Rengeteg levelet írt neki, melyekben hosszú irodalmi fejtegetésekbe bonyolódott. Louise rendetlen élete ellenhatást váltott ki benne. Szigorú rendben élte életét. Bovaryné alakja sokat köszönhet Louise Colet-nak. A másik nQ Eliza Foucault volt, egy Schlesinger nevq zenekereskedQ felesége. P a megközelíthetetlen nQtípus mintája (Arnoux-né - Érzelmek iskolája). Egyik legkedvesebb regénye a Don Quijote volt. Lelkesen részt vett a forradalomban  bankettekre, estélyekre járt.
Fiatal korának nagy eseménye egy utazás. Másfél évig utazgatott egy történész barátjával a Közel-Keleten. Ennek az utazásnak eredménye késQbb egy regény lett, a Bovaryné után írt Salammbo. Ez az ókori Karthágóba kalauzol minket. A zsoldosok fellázadnak az állam ellen, és megtámadják Karthágót. A zsoldosvezér, Mato és a város vezetQjének, Hamilcarnak a lánya, Salammbo plátói szerelembe esnek. A lázadást leverik, Matot megölik, és ebbe a lány is belehal.
Korai zsengéi közül kiemelkedik a Szent Antal megkísértése, melyet többször átírt. Remete Szent Antalról szól, aki a 4. században Egyiptomban élt. P volt a rouen-i kórház védQszentje. Flaubert nagy lelkesedéssel írt, túl misztikusra sikerült a regény barátai szerint. Azt tanácsolták, írja meg a márki történetét, akinek a felesége öngyilkos lett. Egyik barátja eljuttatta hozzá felesége naplóját, mely szerelmi háromszögekkel és házasságtörésekkel volt tele.
Ezen események hatására kezdte el a romantikával szakítva a Bovaryné-t (1851-57). Nagy mqgonddal írta a mqvet, 5 éven keresztül, végtelenül lassan. Terveket készített, elutazott olyan helyekre, melyek hasonlítottak arra, amit elképzelt. Egy barátján keresztül megjelent a regény folytatásokban egy újságban, de barátai átírogatták a regényt, amiért Q rendkívül felháborodott. Az ügyészség vád alá helyezte a regényben szereplQ házasságtörések miatt, de ismerQsei segítségével sikerült elérni felmentését. Ezzel a regénnyel Flaubert egyszerre az irodalmi élet középpontjába került.
Vannak, akik az Érzelmek iskoláját tartják igazi fQmqvének. Az 1840-51 közötti válságos történelmi idQkben játszódik a regény cselekménye. Az illúzióvesztés regénye. Frédéric Moreau és Atnoux-né légiesen tiszta, ma már halhatatlanná vált szerelme köré fonva mutatja be az emberek érzelmi nevelQdését. HQsei akaratgyenge, az eseményekkel csupán sodródó figurák. Életük kisiklik, maguk elsikkadnak, semmire sem viszik, félemberekké satnyulnak. Az Érzelmek iskolájában Flaubert bírálatot mond a korról, önmagáról s nemzedéktársairól, akik csak kiábrándult és tehetetlen szemlélQi voltak az eseményeknek.
Harmadik jelentQs, realista igényq társadalmi regénye a Bouvard és Pécuchet (buvár esz peküsé, 1881) csak halála után jelent meg befejezetlenül. Ez a szarkasztikus regény, melyet az emberi butaság enciklopédiájának, az ostobaság eposzának is szokás nevezni, gyqjtötte a lapos közhelyek, az emberi balgaság sajtóbeli példáit, s ezekbQl egy egész szótárat állított össze (Készen kapott fogalmak szótára). Regényében a két barát  két kishivatalnok  unalmában és ostobaságában belekontárkodik minden tudományba, s mivel semmit sem értenek meg belQlük, mindegyikbQl kiábrándulnak. A könyv egyúttal a tudományára annyira büszke 19. század kritikája is.
Flaubert 59 éves korában, 1880-ban halt meg Croisset-ban  magányosan, elszegényedve, miután minden vagyonát unokahúga és késQbbi örököse rendelkezésére bocsátotta, hogy megmentse Qt és férjét az üzleti csQdtQl s a családra háruló szégyentQl.

FQ mqvének, Bovaryné címq regényének egyik komikus, nevetséges fQszereplQje, Charles Bovary nem túl tehetséges fiatalember. Orvosnak tanul, de nem egyetemen, csak tanfolyamon. Nem is lesz orvos, csak afféle egészségügyi tiszt (felcser). Elvesz egy Héloise nevq csúnya, öreg nQt, akirQl úgy hírlik, nagy vagyona van. Hamar kiderül, hogy ez nem igaz, de a nQ hamarosan meghal. Egy francia tanyára jár gyógyítani és ott megismer egy Emma nevq lányt, akinek emelkedést jelent, ha feleségül veszi Bovary. Romantikus irányultságú lány Emma, aki férjétQl is azt várja, hogy romantikus legyen. Bovary azonban szakmájában is ügyetlen, és eléggé tudatlan. Emma csalódik benne. Meghívják Qket egy arisztokrata társaságba vacsorázni. A társaság, hiába nevetséges, Emmát elbqvöli.
Egy Rodolphe nevq környékbeli földbirtokos felfigyel rá és egy állatvásáron kezd el udvarolni neki. P igazi nQcsábász, problémája nem az elcsábítás, hanem hogy hogyan szabaduljon majd meg Emmától. Sikerrel is jár Emma elcsábításában. A nQ újraéli romantikus olvasmányélményeit. Kitalálja, hogy Rodolphe szöktesse meg, de a férfi a szöktetés elQtti estén ír egy levelet, amiben azt írja, hogy nem érdemli meg Emmát. A nQ ismét csalódik, sokáig betegeskedik. Közben születik egy kislánya (Bertha) férjétQl, de nem sokat foglalkozik vele, nevelQintézetbe adja.
Charles megmqt egy istállószolgát, akinek elfertQzQdik a lába. Charles felsül, felesége teljesen kiábrándul belQle. Egy Léon nevq segédjegyzQ fiatalemberrel kezd viszonyt ezután Emma, mondván, hogy Rouen-be jár zongoraleckéket venni. Eladósodik, amirQl férje semmit sem tud. Rodolphtól is próbál segítséget kérni, majd Léontól is, de nem kap pénzt egyiküktQl sem. Ekkor felvezetteti a patikussal magát a gyógyszerraktárba és belemarkol az arzénporba  eszik belQle. A nQ a patikus és a férje keze között meghal, mert mindkettQ csak okoskodik, és nem teszik meg azt, amivel megmenthették volna.
Bovary fényt derít a nQ szerelmi levelezésére, amibe bele is betegszik, majd pár nap múlva meghal. Közben szemünkben megemelkedik, mert megbocsát a szeretQknek és jólelkq embernek bizonyul.

Korában a regény nem aratott nagy sikert, hanem majd késQbb, a 20. században. Flaubert szinte beleszeretett a saját maga által teremtett nQalakba. A regény lényege mégsem a szerelem, és az író nem Emmát támogatja teljes mértékben. P, bár nem túl pozitív szereplQ, azt az elvet támogatja, hogy igyekezzünk színesebb, értékekben, érzelmekben gazdag életet élni. Ennek ellenére az olvasók többsége félreérti a regényt.
Vissza-visszatér az evés motívuma, és az ismétlés révén funkciót nyer: azt szimbolizálja, hogy a bekebelezéssel nem jutunk elQbbre. Emma önzQ, mindent magának akar, minden törekvése önmaga felé irányul. A romantikus regények színes, de hamis világában él, hiszi, hogy élete minden fordulatával csak jobbá válhat. Hajszolja a boldogságot, de minden kísérlete annak elérésére kudarcba fullad.
Flaubert nem kommentál semmit, ezért Emma csQdjének, tragédiája bemutatásának észrevételéhez igényes olvasó kell. Úgy írta meg jellemét, hogy valami lényeges hiányozzon belQle. Ezért sokféleképpen lehet értelmezni a regényt. Valahogy bemutatja Flaubert, hogy az olyan típusú ember, aki csak a saját maga javát akarja, sosem lesz boldog. Ez a tanulság, ami csak valahol mélyen rejlik a mqben, egészen korszerq.
A regény a romantikával való leszámolás regénye is. Emma romantikus álmai összetörnek a sivár, hétköznapi, francia valóságban. Azért hal meg, mert hiszi azt, hogy úgy lehet élni, ahogy a romantikus regényekben olvasta. Radikálisan újak és érdekesek a regény technikai újításai is:
Személytelenség, szenvtelenség (empassibilité): Sehol nem fqz véleményt a dolgokhoz az író. Az ügyészség épp az író helytelenítését hiányolta a per alatt. Azt, hogy nem fqzött a történésekhez semmit, igenlésként fogták fel. Ügyvédje azonban kimutatta, hogy a regény egésze nem igenli az asszony tetteit.
A történetmondó, a narrátor személyét is nehéz megnevezni, nem lép elénk személyében. A mq elején mintha Charles osztálytársa szemébQl, késQbb mintha Bovaryéból, stb. látnánk az eseményeket. ( NézQpont-váltó technika. Ez is az objektivitásra való törekvést fejezi ki.
Átélt beszéd: Az író E/3. személyben, áttételesen adja vissza a szereplQk szavait, de úgy, hogy ettQl nem választja el szorosan saját gondolatait sem. Semmi nem jelzi az írói véleményt. Épp ezt a közlésmódot értette félre az ügyészség.
Ez a fajta objektivitás, tárgyilagosság, az elbeszélQ háttérbe húzódása, és a szabad függQ beszéd, átélt beszéd alkalmazása túl újak voltak ekkor még. Flaubert ezekkel túlment a kor elvárásain. A jelentQs mq azonban átalakítja az olvasók elvárás-horizontját, emiatt lett késQbb népszerq a regény.
A realista regény elindítója Stendhal és Balzac. Balzac az Elveszett illúziókkal adta meg a kiábrándulást mint a realista regény alapját. Stendhal a lélektani leírásban alapozta meg a realista regényt. Balzac bQbeszédqbb, Stendhal mqszerkezete karcsúbb. Flaubert a kettejük regénytípusait felhasználva tovább halad a realizmus kiteljesedésének útján. Háttérbe szorul a cselekmény. HQsei kisszerqek, a történelmen kívül mozognak, nem tudnak cselekedni. Stílusa igényes, csiszolt. Korrajza hiteles, reális. Pt tartják a francia próza legkiválóbb mesterének, és egyben a naturalizmus elQkészítQjének is.



10.
Charles Baudelaire

1821-ben született Párizsban édesapja korán meghalt és a fiatal édesanya újra férjhez ment. Az új házasság a hétéves fiú számára szerencsétlenséget hozott. Anyja tettét árulásnak érzete, s csak nevelQapja halála után bocsátott meg neki. Ideggyöngeség jellemezte a költQt. Nem volt kitqnQ tanuló, de latin verseiért kitüntetést kapott. Családja hivatalnoknak szerette volna adni, de Q az írói pályát választotta. Elkezdte képezni magát, de önpusztító életet élt. Ebben az idQben szerezhette gyógyíthatatlan betegségét a vérbajt. A szülQk Indiába küldték, hogy ez az út majd kijózanítja, de Q félúton visszafordult. A nagy óceán élményei visszatérnek költeményeiben (pl. Az albatrosz, Egzotikus illat, Egy malabár nQhöz, Egy kreol hölgyhöz, Az ember és a tenger).
1842-ben nagykorú lett szakított családjával. Az apai örökségen megosztozott féltestvérével de bohém élete miatt rövid idQ alatt csaknem az egészet elherdálta. Egy színházban ismerkedett meg Jeanne Duvallal az egzotikus szépségq lánnyal, aki megragadta Qt, de a lány csak kihasználta. A mulatt nQ mellett Baudelaire rászokott az alkoholra is, a kábítószereknek is rabja volt. A fekete Vénusz egész életén át magához láncolta. Jóllehet, gyqlölte a testi szerelmet, mint amit szégyellni kell, amit bqntudat nélkül nem lehet elviselni. A tiszta, éteri, eszményi szerelem után vágyódott Madame Sabatier iránt. Vele szemben szégyenlQsen viselkedett
Az 50-es években jelent meg Fleurs du Mal (Romlás virágai) címq verseskötete. Lassan, nagy mqgonddal dolgozott rajta. Egyetlen verseskötete ez és elsQ kiadása 100 költeményt tartalmazott még de a harmadik végleges kiadásban már 157 vers található. KöltQi kibontakozásában nagy szerepe volt Edgar Allan Poe hatásának, sokat fordított tQle. Szépségimádat esztétikáját vette át tQle.
A Mesterséges Paradicsomok, ópium és hasis címq esszéje a kábítószerek veszélyes hatásait ismertette. Anyagi körülményei egyre romlottak. Lassan dolgozott nem volt termékeny író s mqveiért alig kapott valamit. 1846-ban Belgiumba menekült hitelezQi elQl. Itt elhagyta magát. Szélütés érte és hazaszállították Párizsba, ahol egy szanatóriumban halt meg.

A Fleurs du Mal kötet címét a magyar fordítás  A Romlás virágai  jól megközelíti, de mégsem adja vissza teljesen. A Mal szónak összetett jelentése van: egyszerre idézi fel a rosszat, a gonoszt, a testi bajt, a betegségeket, a kárt, a gyötrelmet, a veszteséget és a fájdalmat. A cím azt az ellentétet sugallja, amely áthatotta és meghatározta Baudelaire egész életét, lelki drámáját: a megunt és megvetett világgal szembeállította az örök szépséget.
A köteten nagyban érvényesül Poe szépségimádat esztétikája. Eszerint a költészet célja nem az igazság és az erkölcsi tanulság, hanem „a szépség ritmikus megteremtése . A szépséget nem a való világban kell keresni, hiszen az érzékelhetQ jelenségek csupán egy rejtett, titokzatos valóság jelképei csupán., az egész érzéki valóság jelképek erdeje .
Baudelaire az emberi lélek örvényeinek titkait nyitogatta, de a verselésben nem volt újító: régi hagyományos mqformákat használt  a költemények nagy része szonett. A költQnek az igazabb valót, a rejtett lényeget kell megragadnia. Ezt a látásmódot tükrözi Kapcsolatok címq szonettje. Ez a programadó versek között található a kötet elején. Nehezen érthetQ, hiszen csak sejtetni kíván. A szonett elsQ metaforája  templom a természet  már vallásos áhítatot áraszt. Ez a különös hangulat járja át a templom oszlopait, a természet jelenségeit, tárgyait: ezek is élnek. Az ember életét körülvevQ természet elveszíti konkrétságát, s egy ismeretlen világ jelképeinek erdejévé válik. A valóság jelképes értelmq tárgyait valami titkos és mély egység kapcsolja össze. Egymásba csendül a szín és a hang s az illat. Ebben az egyetemes összefüggésben elmosódnak a különbözQ érzékterületek (látás, hallás, ízlelés) határai (szinesztézia). Ugyanígy tqnik el a különbség a test és a lélek között is.
Baudelaire legmélyebb élménye az emberi természet kettQsségének átélése. Sok versében szólaltatja meg az ember gyarlóságát, s vágyakozó sóvárgását az Ideál felé (pl. A lélek hajnala).
A költQk túlfinomult érzékenységük miatt a legotthontalanabbak az emberi társadalomban. A világ nyers közönségessége és a tiszta ideál közötti vergQdés Az Albatrosz címq költemény témája. Az elsQ három strófa allegorikus képsort mutat be: a rabul ejtett a magasságból a mélybe kényszeríttet madár szánalmas, esetlen sutaságát. A költemény két végletet állít szembe: a fenn és a lenn világát, a magasságot és a mélységet. KülönbözQ elQjelq értékek kapcsolódnak mindkét térbeli tartományhoz. A fenn a kéklQ tisztaságot a korlátok nélküli szabadságot, a pozitív tartalmú értékeket hordozza. A lenn a rabság a megalázás és romlottság világa. A fenn érékei lenn értéktelenné válnak, visszájukra fordulnak. A nagy madár ebben az idegen közegben esetlen, s éppen magasba emelQ szárnyai teszik nevetségessé, félszeggé, kiszolgáltatottá. Kiválik környezetébQl más, mint a többiek, s ezért magányos: csüggedten tqri a megaláztatást és a gúnyolódást. A költQi leírás rendkívül érzékletes, 1-3 strófa sejteti, hogy a képek többet és mást jelentenek. Az értékpusztulás tragikus élményét, a tisztaság és a szépség konfliktusát sugallja a durvasággal, a közönségességgel. Az utolsó versszakban megfejti a korábbi képsort allegorikus jelképes tartalmát: a mélybe kényszeríttet albatroszhoz hasonlóan, gyötrQdik és szenved a magányos lenézett költQ is. Mások gúnyolódásának élcelQdésének megvetett célpontja.
A Romlás virágainak verseit témakörök szerint különbözQ ciklusokba csoportosította a költQ. EbbQl az elsQ a Spleen és Ideál (109): a valóság unalma és a vágy eszménye közt vergQdQ ember szenvedéseit idézi. Ebben 14 költemény szól az albatrosz-sorsról, 55 pedig férfi nQ küzdelmes viszonyát énekli.
Ide tartozik az Pszi ének is. A vers elsQ része az Qsz és a tél közeledésével a halál elkerülhetetlenségét, a riadt lélek borzongó borongó hangulatát érzékelteti. ErQteljes hangütéssel indul a költemény: a sötétség és a hideg jelképes, az elmúlás fenyegetésének rettenetét idézi, dühöt és gyqlöletet váltva ki a versben a beszélQbQl. Az elsQ rész uralkodó metaforái a ház udvarának kövezetére zuhanó téli tüzelQ dördülQ visszhangjához kapcsolódnak. A fahasábok döngése ijesztQ víziókkal telik meg, ezek mind a halál képzetét erQsítik. Az elsQ résszel szemben áll a második egység elégikussá oldódó csöndes idillje mely mégsem tudja elhárítani a fenyegetettséget.
A Spleen és Ideált a Párizsi képek 20 darabja követi. Ezek közül több a nagyvárosi nyomorról az elesettek szenvedésérQl, a prostitúcióról szól (pl. A szegény anyókák, A hét öreg). A harmadik ciklus, a Bor 5 verse a bor mámorát énekli. A Romlás virágai ciklus 13 verset tartalmaz: a bqnök örvényei tárulnak fel.
A következQ állomás, a Lázadás a lázadás ünneplése, a Sátán magasztalása (3 vers: Szent Péter nemet mond, Ábel és Káin, Ima a Sátánhoz). Lázadás Isten, Krisztus és Ábel faja ellen, dacból, amiért az ember nem juthat a fényre. Az istenkáromlást a hit egyfajta kinyilvánításának tartja itt Baudelaire.
Az utolsó ciklus tárgya és címe: A Halál (6 költemény). Ez a téma fQ motívumként mindenütt megtalálható Baudelaire életmqvében. Nem csupán az emberi élet lezárását jelenti, hanem új ismeretlen világok borzongató nyitányát is.
A kötet záró költeménye Az utazás címq versfüzér. Összefoglalója ez a mq mindannak a témának és gondolatnak, élményeknek és tapasztalásoknak, amelyek A Romlás virágai egyes darabjaiban már hangot kaptak. A vers az antikvitából is ismert költQi képre épül, amely szerint az élet olyan, mint valami rengeteg veszélyt rejtQ tengeri utazás. Az elsQ strófa kétféle látásmódot állít egymással szembe: a térkép elQtt ábrándozó gyerekét, akinek még a mindenség tág, és a felnQttét, aki már tudja, hogy a világ kicsi. Az életbe indulókat különbözQ célok kecsegtethetik, de az igaz utazók csupán azok, kik mennek, hogy menjenek , akiket új és változó, titkos kéjek veszélye vonz. A többiek valamiféle Célt hajszolnak: üdv hírnév csábítja Qket. A Cél azonban mindig elillan. A jó sors ígérte táj hajótöréssel fenyegetQ zátonnyá válik. A csodás utasoktól , akik már bejárták a tengert szeretné megtudni az egyre csalódottabb ember hogy milyen is az élet. Reménykedve hangzik el a kérdés: Mi mindent láttatok?
A 4. rész a színes álmok, vágyak, látomások csodák útinaplója. A 6. rész a bqnök a harcias hitek és perverzitások tapasztalatait összegzi. A 7. rész a hallott élettapasztalatok kiábrándító összegzése, az emberi élet negatív summázata. A tapasztalás nyomán sivárrá, egyhangúvá, unalmassá vált a valóság, kicsinnyé szqkült az egykor olyan tágnak hitt világ. Egyetlen új és ismeretlen létezik még a halál. Az irreális ábránd kap hangot, hogy létünk hajóját a halál ismeretlen nagy vizekre kormányozza, ahol valami új várja a kiábrándult utazót.

Világirodalom a 19. században



-  PAGE 10 -

Hasonló témájú dokumentumok

Hozzászólások

2008 2011 4. 5. gyakorlat 5. óra 6. 8. alapozás algoritmusok alkszámtech alternatív energiaforrások apoptózis cementálás diasor építésszervezés i. erdeiné török zsuzsa forma internet jogelmélet kaffka kiefer ferenc kivágó lyukasztó szerszám tervezése konjunktúrakutatás korai csecsemőkor környezettechnikai műveletek környezettechnikai műveletek és gépek közigazgatás lemez logika mindennapok kémiája montázs motefo nonverbális kommunikáció önkormányzat pénzügyek politológia sejttan szakdolgozat számítás szár szociológia szupra tartalékidő tb nemzetközi ügyvitel vázlat védett területek virológia víz vizsgakérdések