3 tétel hiányzik belőle, de a többi használható :)

Országok listájaHungaryMiskolci EgyetemBölcsészettudományi KarSzabad bölcsészetFilozófiai AntropológiaVizsgák3 tétel hiányzik belőle, de a többi használható :)

Filozófiai antropológia

A filozófiai antropológia fordulata (M. Scheler, H. Plessner és A. Gehlen felfogása)
A filozófiai antropológia azt a feladatot tqzi maga elé, hogy az ember és az állat különbözQsége alapján kimutassa a sajátos emberi tulajdonságokat. Ami a filozófiai antropológia érdeklQdését illeti, annak középpontjában a gyakorlat áll, a tevékeny ember, aki önmagát teremti és alakítja ki. A filozófiai antropológia mindenekelQtt leíró tudomány kíván lenni, nincs tehát semmiféle mércéje, melynek segítségével értékelhetné és lemérhetné az ember kulturális és viselkedési formáit.
Scheler: ElsQ pszichikai foknak az érzésösztönt tekinti (érzékenység), mely minden élQlény jellemzQje. Az állatvilágban jelenik meg a tulajdonképpeni ösztön, mint a viselkedés örökletes formája. Az ösztönöknél (feltétlen reflex) magasabb rendqek a feltételes reflexek vagy tanult viselkedési minták. Ezek feltételezik az érzékelést és az emlékezés képességét. Az asszociatív emlékezet azután ún. gyakorlati intellektus kialakulásához vezet, mely választási és elQrelátási képességet is feltételez. Az ember sajátszerqsége, mely megkülönbözteti az állattól: a szellem. A szellem képes szublimálni az ösztönöket és ez válik az emberi cselekvés céljává. Az ember így világra nyitott lény, önmagát szellemi aktusok útján definiálja. Fontos összetevQje az ideáció: lehetQséget teremt az esszenciális (lényeges, fontos, jelentQs) minQségen való túllépésre. Így alakul ki az emberi gondolkodásban az ismeretek priori köre, illetve axiómák (alapigazságok), metafizikai állítások megfogalmazása. Az ösztön és a szellem dialektikus feszültsége döntQ a társadalom ill. a kultúra fejlQdése szempontjából.
Plessner: a biológia eredményeire alapozta felfogását ( az állat teljesen testi lény; környezete csak saját testiségének szempontjából fontos, ezt Plessner centrikusnak  központosnak  nevezi, mert az állat nem képes kilépni fajspecifikus életterébQl. Az ember ezzel szemben excentrikus  központon kívüli  lény, aki gondolatilag el tud távolodni önmagától. Reflexiós viszonyt alakít ki önmagával és önmagát háromféle megközelítésben szemléli:
testét tárgyként is megtapasztalja,
személynek tekinti,
olyan énnek, amely önmagával szemben ezt az excentrikus pozíciót elfoglalja.
Ez állandó feszültségforrás. Ezért alkot eszméket és víziókat, ezzel egészíti ki a valóságot. Önmaga alkotójává lesz; nyitott önmaga és környezete átalakítására.
Gehlen: az ember, mint hiánylény, szegényes ösztönökkel és nem kellQen specifikus érzékszervekkel jön a világra. A túlélést elQször a szülQi gondoskodás, majd a készen talált környezet átalakítására való felkészülés, végül a javakat teremtQ eredményes cselekvés biztosítja számára. Mesterséges környezetet és kultúrát teremt magának ( ezek lépnek az ösztönök helyére. Természeténél fogva kultúrlénynek tekinti ( ingerhatást szerez a világból ( ez túlterhelést okoz és tehermentesítéssel védekezik, ennek egyik formája az emberi foglalkozások változatossága ( e folyamatban az ember mintegy kilép a közvetlen ingerekre reagálás korlátai közül, melyek az állatot fogva tartják. A másik eszköz a tehermentesítésre a nyelv ( a nyelv távolságot biztosít a valóság és a reagáló ember között és mentesít a közvetlen reagálás kényszerétQl. A harmadik eszközt Gehlen a társadalom intézményrendszerében látja, ezt ösztönpótléknak nevezi.

Az ember és a jelek világa



Az ember szabadsága
A szabadság szorosan összefügg az ember rendeltetésével. Akkor érezzük magunkat szabadnak, ha oly körülmények között élünk, melyek szerintünk összhangban vannak céljainkkal. Ezt az állapotot leginkább a közösségben éli át az ember, abban az esetben, ha úgy tapasztalja, hogy a közösség hozzásegíti rendeltetése kibontakozásához. Ilyenkor úgy találja, hogy a másik ember nem korlátozza szabadságát, hanem inkább kiteljesíti. Nincs ebben semmi különös, hiszen a hiteles emberi cselekvés sosem az egyén, hanem mindig a közösség mqve.
A szabadság függ a csoporttól: a felismert társadalmi szükségszerqséghez való alkalmazkodás hárítja el vagy akadályozza meg a szabadság elveszítését, az elidegenedést. A szabadság, mint az ember azonosulása rendeltetésével, tartalmilag változó. Nem következik azonban ebbQl  ahogy néhány antropológiai filozófus mondja  , hogy a szabadság merQ látszat vagy hiú ábránd. A társadalom ugyanis nem tehetetlen, passzív dologként, pusztán „befogadóként” határozza meg az embert és szabadságát. Az egyén, miközben beleszervesül csoportjába, visszahat rá és tovább alakítja. Az ember szabadsága nem a csoport függvénye.
Az ember annak ellenére szabad, hogy tetQtQl talpig társadalmának terméke. Minél fejlettebb egy társadalom, minél gazdagabb hagyományvilága van, minél több szál fqzi egymáshoz az embereket, annál hamarabb ébrednek egyéni szabadságuk tudatára, annál könnyebben eszmélnek rá, hogy módjuk van szembefordulni csoportjukkal. Ilyenkor többnyire elvetik a társulás elQzQ formáját, melyben nem érzik magukat szabadnak, és új rendet álmodnak meg, melyet -- ha megvalósul -- késQbbi nemzedékek múlnak majd felül. A fennálló renddel szembeni elégedetlenkedés nem minQsíthetQ hqtlenségnek. A nemtetszést kifejezQ kritika a társadalmi rend fennmaradásának legszilárdabb alapja. Az egyéni szabadságeszmény igazán elvétve kerül elvileg és alapvetQen ellentétbe magával a közösséggel. Talán csak az elvont individualizmus vagy a nagyon is konkrét csoportönzés határesetében, amikor a szabadság tartalma nyomtalanul eltqnik, s nem marad vissza más, mint a teljességgel üres, negatív szabadság, az egyéni függetlenség ábrándja. Ez a függetlenség azonban megsemmisítéssel fenyeget: kapcsolatok, vonatkozások, összeköttetések és függések nélkül mindentQl elszigetelten a semmiben állna és maga az egyén is megsemmisülne.

A kultúra világa
Kultúrán eredetileg a föld megmqvelését értjük. Az anyagi kultúra magában foglalja továbbá a kézmqvességet és az ipart. A kultúra alapja a világ dolgaival való célravezetQen megszervezett érintkezés, melynek elQfeltétele a nyelv. A kultúra szerkezete szoros rokonságban van a nyelvvel, mely lényeges eleme magának a kultúrának. A kultúrával szintén mesterséges világot teremt magának az ember, azért, hogy rendelkezhessék a természeti javak és jelenségek sokaságával.
A kultúra átalakítja a dolgokat, hogy jobban szolgálják az ember szükségleteit, alkalmasabbak legyenek igényei kielégítésére. Mivel szükségletei nem meghatározottak, hanem a legnagyobb mértékben változékonyak, neki magának kell kigondolnia azokat. E tervezQ és cselekvQ lény esetében, akinek ráadásul a világtól kell megszereznie létfenntartásának az eszközeit, és aki ezáltal elQre nem látható módon belebonyolódik a tények törvényeibe, lehetetlen éles határt vonni a biológiailag közvetlenül célszerq és a közvetett, távolabbi célravezetQ cselekvések között. Ezért nem állapítható meg objektív határ ösztönök és szokások, elsQdleges és másodlagos szükségletek között; a különbség magának az embernek a mqve, vagy megfordítva: az ember az, aki lehetQvé teszi, hogy meghatározott szükségletek más alakot öltsenek benne. Nem kétséges, hogy a szükségletek megváltoztatásával változnia kell az anyagi kultúrának is. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy lényege, gyökeres nyitottsága kényszeríti rá az embert arra, hogy anyagi javakon kívül szellemi javakat is termeljen, szellemi kultúrát állítson elQ. Az anyagi javak által ki nem elégíthetQ szükségletei ezáltal szellemi jellegq igenyekké válnak, melyek még kevésbé elégíthetQk ki, mint az anyagi szükségletek. A szellemi kultúrát elszakíthatatlan szál köti össze az ember végtelen rendeltetésével, ami mindenekelQtt a mqvészetben és a vallásban nyilvánul meg, de a jog és az erkölcs eszméiben is.

Az ember és a hagyomány
Az állati viselkedést szabályozó ösztönök a faj természet adta tulajdonságai, ugyanúgy átöröklQdnek, mint az állat egyéb biológiai jellegzetességei. Az ember magatartását viszont maga alkotta kulturális minták irányítják, amelyek nem származtathatók át az utódokra vérségi kapcsolat útján. Mégis meg kell Qket Qrizni valahogyan, mert amit az egyik nemzedék feltalált, az a másik javát is szolgálja. A viselkedésformák átvételének ezt a sajátosan emberi folyamatát tradíciónak nevezzük. Ismeretek és hozzáértések, szokások és életstílusok szállnak így át az egyik nemzedékrQl a másikra, példamutatás és tanítás, utánzás és megszokás révén.
Azt tapasztaljuk, hogy minél mélyebbre hatolunk a történelembe, annál Qszintébb kegyelettel ragaszkodnak az emberek hagyományaikhoz. Feltétlen becsben tartják közös kulturális kincsüket, mint az Qsök szent és sérthetetlen hagyatékát, mely folyamatosan hat életükre. A hagyománnyal szembeni bárminemq tiszteletlenség, vagy az attól való eltérés magasabb hatalmak haragját váltaná ki és a csoport létét veszélyeztetné.
Viszonylag késQn, tulajdonképpen a görögség megjelenésével enged merevségébQl a hagyomány, és a kereszténység elterjedésével megy át döntQ változáson. A felvilágosodás gondolkodói tudatosan fordulnak szembe a kiüresedett formákkal és elkeseredett harcot folytatnak ellenük. A mai ember pedig jóformán nem is lázad már a tradíció ellen, melynek kötelezQ ereje az élet valamennyi területén megfogyatkozott.
A mai ember nagyon különös viszonyba került a hagyománnyal. Többek között abban is megnyilvánul ez a változás, hogy -- a felvilágosodás korával ellentétben -- a hagyomány nem filozófiai téma többé.
A hagyományos formák és tartalmak, melyeken felnevelkedett valaki, a további fejlQdés beláthatatlan lehetQségét nyújtják neki. Minél gazdagabb történelmi múltra tekinthetünk vissza, minél differenciáltabb Qseink kulturális hagyatéka, annál több lehetQségünk nyílik az önálló gondolkodásra és életvitelünk egyéni alakítására. A hagyomány sosem határozza meg hiánytalanul az emberi viselkedésformákat, de éppen ezáltal hozzásegít a modern életben jelentkezQ ellentétek áthidalásához úgy, hogy közben a közösség tagjának érezheti magát az ember.
Félreismeri az emberi szabadság természetét, aki merQben korlátnak tekinti a hagyományt, amint az a felvilágosodás óta bizonyos gondolkodók körében a jólneveltség alapkívánalma. Szabadságunk ugyanis nem föltétlen, hanem föltételektQl függQ. Minél több föltétel valósult meg, minél összetettebb történelmi- társadalmi összefüggések szövedékében élünk, annál hathatósabban valósítjuk meg uralmunkat a természeten, következésképpen annál változatosabbak életlehetQségeink is képességeink és adottságaink kibontakoztatására. Akkor is a hagyomány élteti gondolkodásunkat, ha szembeszállunk vele, ha el akarunk szakadni tQle.
A hagyomány nem szorítja szükségképpen korlátok közé az embert. Az életlehetQségek sokfélesége függ a hagyomány gazdagságától, melyben valakinek az élete gyökerezik. Ehhez a gazdagsághoz éppen az nem tud hozzáférni, aki makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy egészen elölrQl kezdjen mindent. Nem kérdéses, hogy az áthagyományozott formák tudatos ápolása Qrzi meg az utódoknak az életlehetQségek hqséges választékát, ami egyúttal a hagyomány változásának is a forrása.
Az ember mindig bizonyos távolságban van a hagyománytól, melyet elfogadhat vagy felülbírálhat. Ha nem fejlQdnék a hagyomány, akkor még mindig barlangokban laknánk. Ha nem Qriz02šªÚÜâ ` ˜ æ è


V
|
~
ø
0
:
x
ˆ
Š
Î
Ð




€

‚

ª

¬

º

¼

¾

¼¾ÂðÔڊ˜àò 46F÷ðèàèØÔÍÔÍÔÍÔÍÔÍÔÍÔÍÔÍÔÍÔÍÔÍÔÍÔÍÈÀ¹±¹ª¢˜¹‘¹˜¹¹¹Ôƒhßp‡hßp‡5\hÞ

hiMµhÞhiMµhßp‡6]hiMµhßp‡]

hßp‡hßp‡hiMµhßp‡5

hiMµhßp‡hßp‡hßp‡5 hßp‡5

h¯>]hßp‡hßp‡h4yNhiMµ5h4yNh"$G5h4yNh´O–5

h}JúhÜ%æh}Júh&HP5302ܬ

6Y~“რ!"!X!Z!\!^!ñçÚȺº­­­£º™Ú‹™™
$„ ¤^„a$gdÛaÔ $ ¤a$gdÛaÔ $ ¤a$gdßp‡
$
&
F ¤a$gdßp‡
$„Ž ¤`„Ža$gdßp‡$„„Ž ¤^„`„Ža$gdßp‡
$
&
F ¤a$gd4yN $ ¤a$gdÛaÔ
$„h ¤^„ha$gdÛaÔF¢¤FŒ¤ªtxšžXY}~’“àႃ‰“xz| PRT68:|-~-€-‚- !"!X!Z!\!^!†!œ!Ô!Ö!ô!ø!0"1"w"x"¿"À"ù"ú"
#

#8#9#D#

%ùòùîùîùîùîùîùîùîùîùîäùîùòîùîòùîòùîòùîòîùÝÕÎÊÃÕ½´½´½´½´½´½´½´½´½´«h~8-h~8-^Jh‡#¥h~8-^J
h~8-^J

h}Júh ®hÜ%æ

h}JúhÜ%æh4yNh´O–5

h}Júhù>¤hßp‡hßp‡5\hßp‡

jàðhßp‡

hßp‡hßp‡A^!†!

%ë(2343V36¼@¾@î@îE4I`LîM.RW¢ZòàѸò­¢¸ò“““““““ $„Žd `„Ža$gdÛaÔ
$d a$gdÒB\
$d a$gdË{ $ ¤a$gdÛaÔ $„Žd `„Ža$gdøX $„Žd `„Ža$gd~8-$„„Ž ¤^„`„Ža$gd~8-
$
&
F ¤a$gd4yN

%ê(ë(*&*b+d+b,¢,¤,¦,x-z-è-6.~.€.b/ˆ/ä0æ0¨2ª22343V3¤3¦3 440424š4®4°4²4¼4ü4 5"5¬5®5Î5Ð566c6ïÞïÐïÂïÐïÐïÐïÐïÐïÐïÐïÐﻳ¢”¢”¢”¢”¢”¢”¢†u†u†u†u hO<|hÒB\CJOJQJ^JaJhÒB\CJOJQJ^JaJhË{CJOJQJ^JaJ hË{hË{CJOJQJ^JaJh4yNh´O–5

h}JúhÜ%æhøXCJOJQJ^JaJh~8-CJOJQJ^JaJ h~8-hÜ%æCJOJQJ^JaJ h~8-h~8-CJOJQJ^JaJ.c6d6}6~66«6¬6í6î6,7-7n7o788n8p8¸8ø8ü8þ8Š9Œ9

:8:”:–:¨:è:;;”;–;ž;Þ;
<

<<2>>>>>@>R>T>Ä>?D?F?¢?¤?Ô? @@@ž@ @¨@ª@¼@¾@î@òáòÓáòáòáòáòáòáòáòáòáòáòáòáòáòáòáòáòáòáòáòáòáòáòáòáòáòáòáòáòáòáòáòáòáÌÄh4yNh´O–5

h}JúhÜ%æhÜ%æCJOJQJ^JaJ hO<|hÒB\CJOJQJ^JaJhÒB\CJOJQJ^JaJGî@¨B¸BêEîE2I4IîM,R.RWW†W WYY€YÀYðYZ Z¢Zv[x[¾[ú[\jj”j–jälæl2mvm”möm$n,nBnNn˜nšnânön Eredetileg arra szánták az emberek a hagyományt, hogy egyszer s mindenkorra elfogadtassa közösségük életformáját a közösség tagjaival. Arra irányulnak a közösségi élet rendjének szabályai és intézményei, hogy az egyedek változatlanul ismételjék ugyanazokat a cselekedeteket. Az intézmény lényege: az azonos dolgok örök visszatérése.
Az archaikus embernek az a meggyQzQdése, hogy ami lényeges, az már idQtlen idQk óta megtörtént az Qskorban. Az új, amit a jövQ rejteget magában, csak elszakíthatja az élet értelmétQl, a mítosz szemléletes bölcsességétQl. A jövQnek háttal él, tekintetét a távoli múltra szegezi, és legfQbb gondja, hogy az igazi'' élet példaképeinek a közelében maradjon. A mitikus hagyományfelfogás azonban -- kiváltképpen, ha nem több a múlt értékeinek az Qrzésénél  nem alkalmas új tapasztalatok feldolgozására. Az élet naponta szolgál váratlan fordulatokkal, s állít oly feladatok elé, melyek nem illeszkednek hézag nélkül a hagyományos sémákba. Ha a tradíció sablonná merevedik, gépies magatartássá válik. Ha valaki mindenáron kötQdik a hagyományokhoz, úgy segít magán, hogy új tapasztalatait megkísérli mégis elhelyezni azokban a mintákban, amelyek elrendezik életét. A mitikusan értelmezett hagyomány végét jelentené ugyanis, ha nyíltan be kellene vallani, hogy megváltozott az Qsi igazság. Ilyenformán állandóan gazdagítják a hagyományt azoknak az embereknek a tapasztalatai, akik együtt élnek vele. Azoknak a hagyományoknak, melyek nem bizonyulnak elevenen ható erQnek a mában is, el kell halniuk. Ebben az esetben megszakad a hagyomány és forradalmi változáson megy át. A forradalom a múlttal való teljes szakítást tqzi ki célul és valami vadonatújat akar létrehozni. A szó szoros értelmében azonban ez nem lehetséges: a forradalom a múlt értékeinek tagadó átvétele, kritikus felülvizsgálata a múltból kikövetkeztetett eszmények fényében.
A hagyomány és forradalom ellentétén olyan hagyomány emelkedhet felül, amely magasabb szintre emelve megszünteti, és egyúttal megQrzi az ellentmondásokat, mert korlátlanul nyitott a jövQ iránt. Ilyen jellegq a szentírási ígéretek tradíciója. A keresztény hagyomány egyrészt felnyitja szemünket a világ jövQjére, másrészt nem fosztja meg az embert az elmúlt idQk bölcsességén való tájékozódás lehetQségétQl sem. A keresztény szellemiségnek eddig még mindig sikerült magába olvasztania mindama hagyományt, amellyel szembetalálkozott. Bár átalakította, de megváltoztatott formájában meg is Qrizte azt.
Bibliai hagyomány: A nép életében egyre nagyobb szerepet betöltQ ígéretek hívták fel Izrael figyelmét a jövQre. Ígérni annyit jelent, mint kilátásba helyezni valamit és elkötelezni magunkat szavunk megtartására. Az Ószövetség nagyon korai és alapvetQ belátása, hogy Izrael létének egyetlen szilárd alapját Isten ígéretei alkotják. Izrael népének legQsibb hagyománya az Qsatyáknak adott ígéreteket tartalmazza. Isten ígéretei olyan jövQre irányítják a pátriárkák figyelmét, ami felülmúlja valamennyi eddigi elképzelésüket. Évszázadokon át az tartotta bennük a lelket, hogy visszatekinthettek erre a megvalósult ígéretre, hogy emlékezetükben Qrizték Qstörténetüket, melynek folyamán Isten elkülönítette és független néppé tette Izraelt, szinte újjáteremtette.
Az emberiség ezóta nem fordít hátat a jövQnek, és a beteljesült igazságot nem a múltban keresi többé, hanem az ígéretes jövQben.
Arccal a jövQnek élt Izrael, de nem háttal a hagyománynak: a jövQ ígérete lett hagyományának legigazibb tartalma. Az ígéreteket tovább kellett adni mindaddig, amíg nem következtek be, hogy fölismerjék Qket, amikor teljesülnek.
Az ígéretek hagyományának az Qrzése, ehhez a hagyományhoz való kitartó ragaszkodás nyitja meg tekintetét a jövQ elQtt.

IdQ és történelem
Kezdetben volt a paradicsom. Ha rituálisan véget vetünk a profán idQnek, a történelemnek, akkor újból helyreáll a mitikus idQ, a világ eredeti valósága. Ám nem is a helyreállítás a megfelelQ kifejezés, hanem inkább az újrateremtés. Az archaikus ember felfogása szerint saját tartama során elhasználódik az idQ, a valóság különféle megjelenési formái elkopnak, és így újból a teremtést megelQzQ zqrzavaros állapot fenyegeti a rendet.
M. Eliade szerint a konkrét, történelmi idQt meg kell semmisíteni, mert ez az idQ, vagyis a történelem, merQben hanyatlás, eltávolodás a kezdeti tökéletességtQl.
A Magyar Nyelv ÉrtelmezQ Szótára szerint a történelem nagyobb közösségekben elQforduló jelentQsebb események egymást követQ sorozata.
Az örökkévalóság bizonyul ama transzcendens föltételnek, ami lehetQvé teszi mind az idQ létét, mind az idQ értelmének a megismerését. Az európai gondolkodás kétfelQl közelíti meg az örökkévalóságot: a görög metafizika és a Biblia irányából.
A görögök szemében az örökkévalóság mindenekelQtt változatlanság; nem nagyon hosszan tartó idQ, hanem a létezQk idejét minQségileg felülmúló tartam.
A Szentírás Istene élQ és tevékeny, közvetlen kapcsolatban van az idQvel és a történelemmel anélkül, hogy bármiféle sérelmet szenvedne örökkévalósága. Isten örökléte nem szigeteli el Qt a világtól, jelen van minden helyen és minden idQben. Mert ura az idQnek, hatalma kiterjed minden eseményre. Önmagához való hqsége folytán a történelem forrása és bírája. A Szentírás nem elvontan örök lényegében ragadja meg Istent, hanem evilági beavatkozásaiban. Ezért tud válaszolni a kinyilatkoztatás azokra az egzisztenciális kérdésekre, melyeket a jövQre irányuló emberi tudat az idQvel kapcsolatosan fölvet, minthogy maga is történelmi jellegq.

Az ember, mint személy
Az ember boldogulásához nem elégséges az anyagi jólét, emberi kapcsolatok is kellenek hozzá. Az emberi kapcsolatok azonban föltételezik az embertárs személyének az elismerését.
Boëthius definíciója szerint: a személy szellemi természettel rendelkezQ egyedi létezQ . A személyes létezQ önmagában álló, meg nem bontott hiánytalan egység, mely fennállásában nem szorul más hordozó alapra. Egységes egész lévén nem lehet valami más létezQnek a járuléka, szervesen hozzá tartozó része vagy kiegészítQje, szoros értelemben nem olvadhat be valamily nagyobb egészbe. A személy azt jelenti, ami az egész természetben a legtökéletesebb, azaz: a személy értelmes természetq, önmagában fennálló létezQ . A személy szabad szellemi lény, ura cselekedeteinek , sQt, oka önmagának  tanítja Aquinói Szent Tamás. A személy soha többet elQ nem forduló, megismételhetetlen lény, aki dönt magáról, aki nem vezethetQ vissza hiánytalanul másra. Az ember mindig több annál, mint amit önmagáról mondani tud  ezért nem is definiálható tökéletesen a személy.
A személy nem azonos az énnel vagy éntudattal, a személy az ember maga (self, Selbst), konkrét világi létében és nyitottságában a világra. Önállósága nem szigeteli el a személyt másoktól, hanem megnyitja irányukba. Az emberek egymásrautaltsága következtében a személy nem csupán önmagában létezik, hanem másokkal együtt.
A kommunikáció, a másokkal való kapcsolat, az emberi érintkezés és eszmecsere, a közös munkálkodás és tevékenység legalább olyan mélyen határozza meg a személyt, mint önállósága és zártsága. Ebben nyilvánul meg az emberi létezés dialektikája, hogy az ember, Q maga teljes egészében és valójában a másikra van rendelve, hogy csak akkor egzisztál hitelesen, ha egész mivoltával vonatkozásba kerül azzal a másikkal, aki nem ô, ha felveszi a kapcsolatot önmaga másával.
A személy nem létezik, csak más iránt, nem ismeri meg magát, csak más által, nem talál magára, csak másban  Emmanuel Mounier. Ez az odafordulás a másik emberhez nem szünteti meg a személy egyediségét és egyéniségét.
Immanuel Kant szerint a személy méltóságát föltétlen tisztelet illeti meg. Akkor tisztelem a személyt, ha elfogadom, hogy ugyanaz a cél munkálkodik Qbenne, mint énbennem. A személy méltóságának tudatosításából ered az a tisztelet, amely nemcsak abból ítél, amit lát. A személy nem azonos többé-kevésbé kiismerhetQ jellemével, a jellegzetes lélektani vonások összességével sem. Természetesen számításba vehetem a másik ember társadalmi szerepét és pszichológiai adottságait egy adott helyzet megítélése végett, de ez nem jogosít föl arra, hogy úgy bánjak vele, mint valami dologgal, sem pedig arra, hogy véglegesen elmarasztaljam, vagy erkölcsileg és társadalmilag lehetetlenné tegyem.
Nagyon sokfélék vagyunk. Az ember szükségképpen nQ vagy férfi, gyermek vagy felnQtt, mqveletlen vagy mqvelt, szegény vagy gazdag. De kivétel nélkül mindenkiben van valami, ami nincs meg senki másban. A személy méltósága azt követeli meg, hogy éppen azért tiszteljünk és értékeljünk minden egyes embert, mert különbözik az összes többitQl; éppen azért kell elfogadnom Qt, mert ô nem olyan, mint én. Aki nem így nézi a másik végtelen rendeltetését, az saját rendeltetését is sérti. Egyedül a kölcsönös tisztelet lehet a valóban emberi kapcsolatok megbízható és szilárd alapja.

Az értékek világa


Az ember gazdálkodó lény


Az erkölcs és etika antropológiai megalapozása
Cselekvéselmélet: filozófiai diszciplína, az emberi cselekvés vizsgálata az etika szempontjából is jelentQs, hiszen az említett tudomány a közösségben vagy egyénileg cselekvQ embert állítják vizsgálódásuk középpontjába. Így a cselekvéselméletet általános gyakorlati filozófiának, az etikát pedig erkölcsinek minQsülQ gyakorlati tevékenységrQl alkotott elméletnek nevezhetjük. ( az etikát cselekvéselméletileg kell megalapoznunk.
A tevékenység valamennyi élQlény jellemzQje, de a cselekvés egyedül az ember sajátossága. A cselekvéselmélet az ember belsQ meghatározottságának megjelenésérQl szól. Az ember csak cselekvQ lényként létezhet.
A cselekvéselmélet kötQdik a filozófiai antropológiához. Az erkölcs alapjainak feltárása nem képzelhetQ el antropológiai megfontolások nélkül.
Értékelmélet (axiológia) is szükséges az erkölcs értelmezéséhez. Az erkölcsi értékek teszik lehetQvé,h. az erkölcsöt a kultúra olyan dinamikus képzQdményeként vizsgáljuk, melynek a teljesebb emberség (humánum) felé haladás a mozgatója.

Hasonló témájú dokumentumok

Nyíri Tamás - Az ember a világban

- 2008-07-27 22:20:25

A mások által feltöltött dokumentumokat értékelheted. Ha úgy ítéled meg, hogy a vizsgára való felkészülés szempontjából hasznos volt egy dokumentum, akkor adj rá sokcsillagos értékelést.
Ha hibákat tartalmaz, vagy egyéb probléma van vele, akkor keveset.
A dokumentumok sorrendje az értékelések alapján adódik. Ami fentebb van a listában, azt hasznosabbnak ítélték társaid. Az új dokumentumok pedig (értékelések hiányában) szintén a lista tetején kezdenek.

Hozzászólások

Ha észrevételed van egy dokumentummal kapcsolatban (például hibát találtál benne), akkor a Hozzászólások részben jelezheted. Az olyan jellegű kérdéseket mint pl.: A 2. feladat 4. sorából milyen átalakítással jutottunk az 5. sorban szereplő képlethez? - szintén ide érdemes írni

Egy tipp az oldalhoz! - Töltsétek ki a Tantárgyi adatlapokat a tantárgyak oldalain. Fontos lehet a tantárggyal kapcsolatos információ vagy az előadóval való egyszerű kapcsolattartás végett. Az adatlapot csak akkor módosíthatod ha az adott tárgyat a saját tárgyaidhoz adtad.

14. a munkapiac xii fej0001 4. gyakorlat 5. gyakorlat 6. gyakorlat agg zoltán állatrendszertan antroptöri család diplomadolgozat éptöri 2 épületszerkezetek erdeiné török zsuzsa eu ismeretek fa fejlődés fizikai+kémia frazer gazdasági magánjog gazdinfo gepalap glikolízis humánbiosz gyak idegenforgalom írásművelés kant kiadott kibernetika különleges épületszerkezetek lakoma litoszféra merőpiac miskolci egyetem nitridálás növényszervezettan oktatói kiadott anyag öko 1 öregedés politikai szociológia segédanyag szamitogep szár szociálpszichológia szociológia társadalom történet tóth tudomány vállalkozási ismeretek valós érték vegyes szakjog vezgazd