Hajnóczi_Gyula_Az_építészetelmélet_története

Országok listájaHungaryBudapesti Műszaki és Gazdaságtudományi EgyetemÉpítészmérnöki KarépítészmérnökiAz építészetelmélet Története 1.JegyzetekHajnóczi_Gyula_Az_építészetelmélet_története

Hajnóczi Gyula (1920-1996) az MTA levelez tagja AZ ÉPÍTÉSZETELMÉLET TÖRTÉNETE
1

Bevezetés (1990) Az építészetelmélet fogalma Az építészetelmélet a megvalósult épületek, épületegyüttesek és települések létrehozására, illetve értelmezésére, valamint a kivitelezésre nem került "ideális" építészeti tervekre és elképzelésekre vonatkozó ismeretanyag összességét jelenti. Az architektúra teóriája az építészet immateriális velejárója, így közlésformája elssorban írásos. Ennek ellenére a témakörbe tartoznak az írásban nem rögzített, az egyes korszakok törekvéseit, szellemiségét meghatározó ­ történetileg sokszor csak nehezen felidézhet ­ eszmei tendenciák éppúgy, mint "anyagiasabb" kifejezési módok: rajzok, tervek, mintakönyvek, st épületmodellek, makettek is. Az építészetelmélet problémaköre Az építészetelmélet történetének összefoglalását csak néhány könyv kísérelte meg. Ennek oka abban rejlik, hogy nehezen lehet az építészetre vonatkozó ismeretanyagot rendszerbe foglalni. Az emberi szellem cognitív ­ gondolati ­ tartományának ui. a legkülönbözbb helyein bukkannak föl az építészetet érint megnyilatkozások. Ezek puszta felsorolása elegend annak érzékeltetésére, hogy a forrásanyag mennyire heterogén. Az építészet értelmezésére szánt gondolatok találhatóak az általános mvészettörténetben és mvészetelméletben, az esztetikában, a filozófiában, a társadalomtudományokban stb., st még a szépirodalomban is. Alig hanyagolható el a régészeti "felfedezéseknek" és az építészettörténeti újra1 Hajnóczi Gyula az építészetelmélet történetével foglalkozó, eddig kiadatlan kézirata 1990-bl származik. Jó évtizede folyó elmélettörténeti eladásait ekkor öntötte gépírásos formába, hogy hallgatói számára összefoglalja az elmondottakat. Jegyzeteit, elkészít anyagait azonban több évtizede, bölcsészeti tanulmányai kezdetétl gyjtötte azzal a szándékkal, hogy elméleti tevékenysége összegzéseként az építészetelmélet történetérl ­ az építészeti gondolkodás fejldésérl ­ teljességre tör mvet adhasson közre. Bár az 1985-ben megjelent Kruft-kötet szándékában rövid ideig megingatta, eladásaihoz kutatásait folytatta és fiatal kutatókat is a munkába bevonva, az anyag egyetemi jegyzetként való kiadását tervezte. Az utóbbi években emellett több igen jelents, történeti rálátásának továbbérését bizonyító, elméleti összegz munkája jelent meg, amelynek eredményeként nemcsak a munka befejezésére, hanem tovább mvelésére, érlelésére, új meglátásainak megfelel rendszerbe-fejtésére is törekedett. A "memorizmus" átfogó kategóriája már az elmélettörténet eredeti szövegében is megjelenik; ennek kidolgozott fogalma adta volna az alapgondolatot a cím- és szempontrendszer átfogalmazására, az egyes részek, így a bevezet újragondolására is. A Bevezetés újrafogalmazása elkészült, bár ez is már csak kézírásban; rendelkezésünkre áll egy új címjegyzék is, amely a végleges koncepciókifejtés szándékáról eligazít. (A tervezett jegyzet címe is itt jelenik meg: Cogitationes et imaginationes architectonicae ­ Az építészet eszme- és képzeletvilága.) Ezért az új Bevezetés és a Címjegyzék közlését ­ a szöveggondozás nehézségeit és esetleges hibáit is vállalva ­ szükségesnek láttuk és az 1990-es els változat után beiktattuk. Meggyzdésünk, hogy az eddig publikált szöveg hiányt pótol az elmélettörténet hazai mvelésében, méltó zárók Hajnóczi Gyula életmvében. (Szerk.)

értékeléseknek a hatása. Hiszen ismeretes, hogy az új archeológiai és a megújult históriai ismeretek egész építészeti korszakok arculatát meghatározták vagy legalábbis befolyásolták: reneszánsz ­ római régészet; klasszicizmus ­ görög régészet, egyiptológia; romantika ­ középkori régészet, asszirológia; szecesszió ­ krétai-mykénei archeológia stb. Szorosan ide kapcsolódik a szerzk eszmei-szakmai hovatartozásának a kérdése is. Az alkotó építész, aki a ceruza mellett tollat is ragad a kezébe, egészen másként ír az építészetrl, mint a szintén brancsbeli építészettörténész, míg a mtörténész, a filozófus, a szociológus stb. ismét egészen más aspektusokból "mveli" a teóriát. Az elméleti hajlandóság egyenetlensége is bonyolítja a kérdéskört. Az elmélet tárgya, az építészet, járja a maga útját, szinte folyamatosan. A teoretizálás, az elméletieskedés azonban nem képez ilyen összefügg láncolatot. Vannak korszakok, amelyekben se szeri, se száma az elméleti traktátusoknak, s vannak olyanok, amelyeknek szinte csak az épületeit ismerjük, a hozzájuk fzött írásos reflexiókat nem. Vagy azért, mert ilyenek nem maradtak fenn, vagy azért, mert ilyenek ­ látszólag ténylegesen ­ nem is léteztek, vagy csak igen kevés bellük. Hozzátéve azt, hogy az elméleti megnyilatkozások srsége-ritkasága, továbbá bizonyos témák hangsúlyos kimvelése, mások elhallgatása vagy semmibevevése önmagában árulkodó és korszakjellemz lehet. Itt kell felemlítenünk azt a jelenséget is, hogy egy-egy elméleti m születési idejét messze túlélve hat a kortárs építészetre, a másik hatástalan marad, a harmadik meg már keletkezésekor anakronisztikus. Alig vitatható, hogy mindaz a tapasztalati és tudásanyag, amely az építészetben tárgyiasul, ugyancsak az elmélet egy fajtája. Eddig az építészetelméletet közkeleten értelmeztük, de az építanyagokkal, épületszerkezetekkel, szilárdságtannal, kivitelezéssel kapcsolatos ismeretek alapján lesz a ház házzá, az épület épületté. Ennek a praktikus ismeretanyagnak önmagában megvan a maga ­ sokszor tudománnyá ért ­ teóriája, de egy-egy szerkezeti újítás vagy a mszaki készség általános fellendülése a másik fajta ­ az elbbiekben elemzett, szokásos értelm ­ elmélet területére is átcsap és kihat rá; elegend csak ilyeneket említenünk, hogy technicizmus, konstruktívizmus, materialista esztétika stb. vagy: anyagszer, szerkezetszer, tektonikus, atektonikus stb. A problémakör az elmélet és a gyakorlat szokványos fogalompárját kibvítve rajzolódik ki a maga teljességében: az elméletnek is megvan a maga teóriája és a gyakorlatnak is megvan a maga "teóriája". E tétel elfogadhatóságát támasztja alá az elmélet és a gyakorlat közötti idbeli viszony: az elmélet ui. meg is elzheti a gyakorlatot, meg követheti is. Nos, a gyakorlat "teóriája" mindig megelzi az alkotás létrejöttét ­ különben hogyan építenék föl a házat? ­, tehát ez az elmélet kizárólagosan normatív, elírásszer. Az elmélet "teóriája" azonban így is, úgy is szület-

het. Lehet megelz, programot adó, normatív (ez általában a ritkább) és lehet a már megvalósult építészetet követ és értelmez, azaz kontemplatív (ez a gyakoribb). Az építészetelméletek "fajtái" Alig szorul magyarázatra, hogy az építészetelmélet fogalmát szabatosan és tudományosan eleddig nem sikerült definiálni. Nemcsak a teóriák nagy száma, tartalmuk kevertsége miatt, hanem megjelenési formájuk különfélesége következtében sem. Vannak ui. elméletek, amelyek egy-egy kiragadott jelenséggel foglalkoznak: a.)építészeti képletekkel, formákkal (oszloprendek, épületornamentika stb.), b.)elvont szerkesztési elvekkel (arány, szimmetria, téralakítás stb.), c.)konkrét építészeti irányzatokkal (funkcionalizmus, organizmus, regionalizmus stb.). Ezeknek a tipológikus jelleg összefoglalásoknak a jellemzje az, hogy a történeti összefüggéseket nem érzékeltetik kellképp, még azokban az esetekben sem, amikor a kiszemelt témát nem csupán önmagukban elemzik. Felállítottak olyan elméleti rendszereket is, amelyek az építészet "lényegét" kutatják. H. Wölfflin mvészetelméleti kategóriáihoz hasonló elveket határoztak meg, és ezek alapján mondták ki az építészet "törvényszerségeit". Az effajta teóriák értéke ketts: magában a rendszerben rejlik, de még inkább abban, hogy miként értelmezték akkor az architektúrát, amikor a szerz elgondolásait papírra vetette. Végül születtek enciklopédikus jelleg traktátusok is. Ezek az építészetet meghatározó tényezk vélt teljességét felsorakoztatván adtak összefoglalást. Az e módszert követ mvek iskolapéldája az els, írásban fennmaradt építészetelmélet, Vitruvius Pollio Tíz Könyve. Az építészetelmélet-történet tárgyalási módszere Az építészetelméleti ismeretek történeti összefoglalására vonatkozóan eled-dig nem kristályosodott ki egységes módszer. A feladat bonyolultságából adódott, hogy kevesen vállalkoztak históriai összefoglalásra. Példaként két könyvet említünk csupán. M. Borissavlievitch 1926-ban kiadott könyve szintetizáló módon megszólaltatja a szépirodalom mvelit, a filozófusokat és esztétákat, az építészeket, valamint a vonatkoztatható tudományágak képviselit egyaránt. Mve tehát bizonyos mértékig eklektikus, amelyben az irodalom-, az esztétika-, a kultúra-, a társadalom-, a tudomány- és a technikatörténet elemei fellehetk iránymutatásként. H.-W. Kruft 1985-ben publikált elmélettörténete spontán és nyílt mód-

szert követ. Nem törekszik rendszerezésre. Történeti folyamatosságban tárgyalja az egyes meghatározó területegységek és országok váltakozó, visszatér szerepe szerint a lényegesnek tartott elméleti állásfoglalásokat. A jelenlegi helyzet tehát az, hogy az architektúra teóriájának ilyen-olyan metódusa létezik, metodológiája azonban nincs. Effajta komplex tudományágnak pedig ilyenre van szüksége, mert enélkül a végeredmény bizonytalan és hiányos. Anélkül, hogy a kérdés végérvényes megoldásával kecsegtet javaslatot tennénk, mint lehetségbl, az építészet mibenlétébl kell kiindulni. Ha igaz az építészet ab ovo interdiszciplináris volta ­ mint ahogyan igaz ­, akkor a mvészeti-mszaki dualizmusa lehet a metodológia alapja. Egyszeren: a két "elmélet-tartomány" párhuzamos áttekintése, egymásra vonatkoztatva. Ami azzal az elnnyel is jár, hogy olyan korszakok is értelmezhetek, amelyekrl eddig úgy tartották, hogy nincs elméletük és bevonhatóak olyan építészeti korszakok is, amelyekre vonatkozólag ismereteink nagyon töredékesek. Ezen ideális célkitzés betöltése nyilván várat még magára. Szándéka azonban körvonalazható. Együttesen annak érzékeltetésével, hogy az egyes korszakok elmélete milyen viszonyban volt a gyakorlattal, a megvalósult architektúrával. * Bevezetés (1996) Az építészetelmélet épületek, épületegyüttesek és települések létrehozására ­ illetve a létrehozás szándékára ­ vonatkozó ismeretanyag összességét jelenti. Az architektúra teóriája az építészet "immateriális" velejárója, amelynek közlés- és megjelenésformája "papírra vetett". Ámde nemcsak a megvalósult alkotásokról való írásos eszmefuttatások összessége, mert figyelembe veszi azokat a terveket is, amelyek az adott kor igényeit kielégítették, törekvéseit kifejezték, de nem valósulhattak meg, st még azokat is értelmezi, amelyek mint ideális elképzelések kerültek rajzpapírra, tollhegyre. Az elmélet forrásai az építés egyéb "segéd-eszközei" is, mint építési elírások, céhszabályok, mintakönyvek stb. Végezetül ­ mint a tervek térbeli megjelenítései ­ az épületekrl, együttesekrl, városokról készített "plasztikák", a modellek, a makettek is beletartoznak az építészetelmélet vizsgálati körébe; függetlenül attól, hogy mi, mennyi és milyen változtatásokkal realizálódtak, ha egyáltalán testet öltöttek. Nincs egyetlen tudományág sem, amely csak a szorosan értelmezett szakismereteivel tudna létezni és boldogulni. De nincs szinte egy sem, amelynek az ismeretanyag-köre annyira tágas, és az "alapteste" annyira heterogén összetétel lenne, mint az architektúráé. A szakismeretek általában egy sor alap- és "segédtudomány" eredményeinek eredjeként kristályosodnak ki, az építészetrl való tudás viszont lényegileg és "mfajilag" interdiszciplináris, mert a természettudományokra is és ­ az egészen tágan

értelmezett ­ szellemtudományokra is támaszkodik, ugyanakkor, amikor a létrejött m a gyakorlati célok betöltésén túl mvészeti kifejezervel is büszkélkedik. Amióta házat épít az ember, az kettsen is Janus-arcú lesz, ez a "szakma" különleges génusza, és ilyen különleges a géniusza. Éppen ez az oka annak, hogy az építészetben a szkizofrénia kórjának a csírája is benne lappang. Nem is lappang, hiszen évezredek építészettörténete tanúsítja azt, hogy az alkotó építész szakmai és társadalmi hovatartozandóságának a megítélése is és mvének az emberi teljesítmények közé való besorolása is szinte állandóan vitatott. Ami oda vezetett, hogy az építészet egyik-másik tényezjének abszolutizálása kizárta a többit, azokat megkérdjelezte, st semmisnek minsítette, "egyarcú" álarcot hamisítva rá egy bonyolultan karakteres arculatra. Az egzakt tudományok mindenkori szintjén kiérleldött építészeti szakismeretek tárgyiasulnak az alkotásban, hiszen az építanyagról, az épületszerkezetrl, a szilárdságtanról, az építés-szervezésrl való diszciplínák alapján valósul meg az épület, a fizikai környezet meghatározta feltételek között. Alig vitatható, hogy ez az ismeretkör az empíriából fejldött ki, s lett tudománnyá, s mint ilyen: elmélet. De az sem kétséges, hogy az építészeti feladatokat kijelöl és igényl közösség vagy egyén szándékainak a felfedése, valamint a korszak szellemiségét meghatározó eszmei és mvészeti tendenciákról való ismeretanyag is az. Ez a polarizáció kívánja meg azt, hogy megkíséreljük az építészetelmélet tárgyalásmódjának az "ideális" meghatározását. Abból a célból, hogy a különböz szempontok ne egymástól függetlenül kerüljenek érvényesítésre, hanem szoros kölcsönhatásban, egymásrautaltan. Az építészet lényegileg, mfajilag interdiszciplináris, tehát értelmezésében nem elégedhetünk meg a különböz tudományágak módszereinek egymástól elszigetelt alkalmazásával. A különböz metódusok szintézisére, az alkalmazott eljárások összességét számbavev módszertanra, azaz metodológiára van szükség ahhoz, hogy megérthessük az architektúra földbegyökerezett, égbetör katedrálisának minden titkát. E módszertan ­ amely érvényesíthet az építészettörténetre éppúgy, mint elméletének történetére ­ azon kérdésekre adott válaszok sommáján alapul, amelynek egy-egy tényezjében valójában a többi is ben-nefoglaltatik, mert mindegyikbl kifejthet az egész. Magyarán: a tagoltság ellenére zárt rendszert alkot. Ezen metodológiának a vezérfonala, illetve kérdéssorozata a következ: ­ know what: mi épült, mit szándékoztak megépíteni; az alkotások seregszemléje; a téma alapanyaga; a szükséglet és a használat igényeinek realizálódása: történet-, gazdaság-, társadalomtudományokból származó ismeretek, ­ know from: mibl és mi szerint jött létre az alkotás; a fizikai környezet és adottságok számbavétele; a mszaki lehetségek és korlátok;

a technikai felkészültség szintje és eszköztára: természet- és mszaki tudományok, ­ know how: hogyan öltött formát az alkotás; milyen vezérl elvek szerint, milyen mvészeti törekvések alapján kapta a m az alakját, nyerte el az alkatát: szellem-, lélektan-, mvészettudományok ismeretei és ­ know why: miért lett az alkotás jellege olyan, amilyen; oknyomozás, hermeneutika. Könnyen belátható, hogy ilyen ideális célkitzés metodológia követése optimális eredménnyel kecsegtet, teljes és következetes alkalmazása azonban még várat magára. Annak ellenére, hogy az építészetelmélet diszciplínája (minden korban) hasonló ­ az akkor elképzelt ­ teljesség igényével született meg. Az els európai írott ­ helyesebben: írásban megmaradt ­ építészetelméleti m a római civilizáció gyümölcse. Azé a klasszikus civilizációé, amely a maga gyakorlatias igényeit kielégítend ­ a hellenizmus nyomdokaiba lépve ­ összegyjtötte az élet legkülönfélébb területeire vonatkozó ismeretanyagot. Ilyen gyjtemények, enciklopédiák sora született ekkor, és ebbe illeszkedett bele az építészetre vonatkozó is: Vitruvius Tíz Könyve. Az enciklopédia szó eredeti jelentése: a gyermekeknek ­ tanulóknak ­ szolgáló gyjtemény. Szándéka tehát a "szakmai elírások" közkézre bocsátása a felhasználás céljából. Normatív elmélet volt tehát, s mint ilyen, idbelileg megelzte az alkotás létrejöttét. Éspedig az akkori "teljesség" hiedelmében, mint az ideálisnak feltételezett metodológiánk elhírnöke. És nem véletlen, hogy amikor a mvésznevelés, s így az építészképzés megindult, akkor vált újra tudatossá az építészetelmélet: a reneszánsz idején, mint ahogyan ezt J. Burckhardt megállapította. Ami azt jelenti, hogy a teória újbóli útjára ugyancsak az egyetemesség igényével és normatív jelleggel indult el, hogy a késbbiekben oszoljék több ágazatra és a részletkérdések kimvelésére is. Az építészetelmélet felvázolt metodológiájának a hitelét ersíti az a tény, hogy az építészetet ­ közvetve-közvetlenül ­ meghatározó ismeretanyag tágas tartományából azokat is számba veszi, amelyek az építészetelmélet közhasznú értelmezése szerint nem azok, mint többek között az adott kor mszaki felkészültsége vagy formaigénye. Ezek, mint adottságok ­ a normatív elméletekhez hasonlóan ­ idben megelzik az alkotások születését. Ez a felismerés teszi lehetvé, hogy áttekintésünkben ne kövessük a megszokott szkémát, miszerint az építészetelmélet Vitruviusszal kezddött és Albertivel folytatódott, hanem az európai építészeti kultúra kialakulásának közvetlen elzményeitl ­ az ókori Közel-Kelet építészetétl ­ kezdve az elmélet kifejldését is felvázolhassuk, és ne mellzzünk jelents korszakokat ­ mint pl. a középkort ­, amelyeknek, úgymond, nem volt kimondott elméletük .

Mert az elméleti hajlandóság egyenetlensége is bonyolítja a kérdéskört. Az elmélet tárgya ­ az építészet ­ járja a maga útját folyamatosan. A teoretizálás, az "elméletieskedés" azonban nem képez ilyen összefügg láncolatot. Vannak korszakok ui., amelyekben se szeri, se száma az elméleti traktatusoknak, s vannak olyanok, amelyeknek szinte csak az épületeit ismerjük, a hozzájuk fzött írásos reflexiókat nem. Vagy azért, mert ilyenek nem maradtak fönn, vagy azért, mert ilyenek nem is léteztek, vagy csak igen kevés volt bellük. Hozzátéve azt, hogy az elméleti megnyilatkozások srsége-ritkasága, továbbá bizonyos témák hangsúlyos kimvelése, mások elhallgatása vagy semmibevevése önmagában árulkodó és korszak-jellemz lehet. Itt kell felemlítenünk azt a jelenséget is, hogy egy-egy elméleti m születési idejét messze túlélve hat a kortárs építészetre, a másik hatástalan marad, a harmadik meg már keletkezésekor anakronisztikus. Az elméletek másik jellege lehet elmélked, kontemplatív, ezek természetesen utólagos megnyilatkozások. Az alkotó építészek szemlélete érvényesült az épületeket leíró és ismertet írásokban. Az antik görög szellemiség jellegébl adódóan az építész a kézmvesek sorába tartozott, és ebbl kilépni akarván, akkor lehetett a magasabbrendnek ítélt "szellemi foglalkozásúvá", ha mvét intellektuális síkon reprodukálta, azaz mvét leírta, ismertette. Ezekbl a magyarázó, értelmez írásokból azután egyfajta explikatív elmélet sarjadt ki, amely az alkalmazott formák, a követett arányok stb. szorosan értelmezett építmvészeti kérdéskörét alakította ki. Mint ilyen, megjelent az építészetelmélet történetének szinte minden korszakában, mindmáig. Az effajta írások közé tartoznak a nem építészek által írt, épületekrl, irányzatokról, korszakokról való méltatások is. Ezek a színfoltok a korszellemet, a közízlést tükrözik, ami nem ritkán költk és írók érzelmi világán keresztül válik érzékelhetvé. Nagyon sok tudományág, szakterület képviselje idnként indíttatást érez arra, hogy az építészetrl véleményt mondjon saját invenciója szerint; ezek is idben utólagosak, azaz a megvalósult alkotásokra vonatkoznak. Az inventatív elméletek köre igen tágas és értelemszeren a szerzk szakmai hovatartozása szerint igen változatos. Írásaik tudományos rendszerük részét képezik és annak szempontjait érvényesítik, általában az architektúra lényegét kutatván, meghatározván. Ilymódon foglalkozik az építészettel a filozófia, az esztétika, a lélektan, a kultúr-, a mvészet- és a képzmvészettörténet, a társadalomtudományok közül fleg a szociológia stb. Születtek önálló, csak az építészettel foglalkozó elméletek, amelyek ugyancsak eltér jellegek egymástól, aszerint, hogy "kívülálló", vagy brancsbeli írtae azokat. De még az utóbbiak sorában is különbségek adódnak az építészettel csak elméletileg foglalkozó és az alkotó architektusok teóriái között. Jellegzetes tünet, hogy azok az építészek ­ és ez a mvészet világára általában jellemz ­, akik mint alkotók nem értek el jelents sikereket, olymódon maradnak mégis hek hivatásukhoz, hogy az elmélet és a kritika te-

rületén mintegy rekompenzálják magukat. Ez a vélt vagy valós "hiányérzet" azzal az elnnyel jár, hogy bizonyos távlatból, az összefüggéseket jobban áttekintve nyilatkoznak saját szakmájukról, szemben az alkotó építész elméletével, amelyet egy saját ars poeticájának szemszögébl ír meg, s így elfogulttá, anakronisztikussá válhat, st a fantasztikumba tévedhet. Az utóbbiak sorába tartoznak az utópisztikus elképzelések felbukkanása az elméletben és a kimondott utópiák. Nem egészen ilyenek azok a reprodukciós rajzok, amelyeket az elmúlt korok csak hírbl ismert, mégis hírneves alkotásairól készítettek s elegend tárgyi adat hiányában egészen elképeszt képet alakítottak ki, ahhoz viszonyítva, amit utólag reálisabban el lehetett képzelni. Ezek mégsem érdektelen fantazmagóriák, mivel nagyon is jellemzek arra a korra, amelyben "kigondolták" ezeket. A valóság talajáról való elrugaszkodásnak tnnek az épületekrl készített, a maguk korában mszakilag kivitelezhetetlen tervek is, amelyekrl azonban a késbbiekben kiderült, hogy fejldési tendenciákat érzékeltettek, "futurologi-záltak". Az ideális államformáról alkotott elméletek ihlették az ideális városról készített terveket, ezek valódi utópiák. Ámde ezek is a keletkezési kor képzeletvilágának megnyilatkozásai és nemegyszer tartalmaznak a késbbiekben valósággá lett elemeket. Nyilvánvaló, hogy az elméletek másképpen is osztályozhatók, illetve ezzel-azzal kiegészíthet csoportosításuk. Ehhez a rendszerhez annyit kell még hozzátenni, hogy bizonyos áthatások érzékelhetek a különböz jellegekben, és ez a szándékot érinti elssorban. A leíró-értelmez és az önállóan "talált" elmélet lehet pusztán kontemplatív, de tartalmazhat normatív elemeket is. Azt mondhatná valaki, hogy fölösleges volt ennyire körülményesen és hosszadalmasan bevezetni ennek a munkának a tartalmát, amikor annak változásaival foglalkozik, amit "közönségesen" építészetelméletnek nevezünk. Mert amikor a mondandónk kereteit és korlátait rögzítjük, akkor azokon belül a hogyan, a milyen és a miért kérdéseire adott válaszokat sommázzuk. Cogitationes et imagina-tiones architectonicae lehetne a hangzatos címe e traktátusnak, mert az építészetet ihlet gondolat-, eszme- és képzeletvilágba szándékozik bepillantani. Az építészet földhöz ragadt matéria ugyan, de az emberek hasznára és gyönyörségére szolgáló, az emberek által formált anyag s így "humánumán" keresztül szeretnénk szemlélni alakját és alkatát, úgy, ahogyan a mindenkori ember így-úgy módosította. Forma dat esse rei, azaz a forma teszi a lényeget, értelemszeren azonban ­ híven önmagunkhoz ­ a kialakító tényezket is figyelembe vesszük a megérthetség szükségének engedve. Végezetül a tárgyalás vezérl elvét kell ismertetnünk, amely az európai építészeti kultúra azon tulajdonságából fakad, hogy múltját ismételten újraéli, pelikán módjára önnön vérébl táplálkozván. A világépítészet egyik ága sem értelmezi úgy a hagyományt, mint ahogyan az európai kezd-

te és folytatta, amelyben rendre ismétldnek meg elfelejtettnek hitt építészeti képletek és eljárások, ha újrafogalmazottan is. Így a régészeti felfedezések, a mtörténet és egyáltalán az emberi mveldés múltjának folyamatosan tisztuló és gazdagodó eredményei markánsan meghatározzák az építészetrl vallott felfogást, amelyet korábbi építészeti irányzatok felelevenítései is színeznek. A látszat az, hogy ez a visszaemlékezés ­ memorizmus ­ a reneszánszban történtek kiterjesztése, st ráerltetése évszázadok alkotómvészetének az értelmezésére. De éppen az építészetelmélet története igazolja ­ sokkal árnyaltabban, mint maga a megvalósult építészet ­, hogy az európai építészetet nemcsak az újkor kezdetétl, hanem megszületésétl kezdve hullámzóan, de folyamatosan ez a rotáció jellemzi, így ez a jelenség az elmélettörténet számára megbízható vezérfonalat szolgáltat. A tárgyalandó elméletek két nagy összefügg fejezetben kerülnek bemutatásra. Elször az építészetelméletek történelmi folyamata, a feltételezett hagyományok érvényesítése szerint, másodszor az elméletek témaköreinek osztályozása a mai közvetlen érdekldés szempontjából. Ez a tagoltság látszik célszernek az építészmérnöki oktatás számára, különösen a posztgraduális és a doktorandusz kiképzésre jelentkezettek számára.
I. A múltra tekint elméletek 1. A memorizmus gyökere és lappangása az ókori El-Ázsia, Egyiptom, a hellén és a római kor, a keleti és nyugati koraközépkor, a romanika és a gótika kora; 2. A memorizmus tudatosodása a reneszánsz és a barokk kora; 3. A memorizmus kiterjedése és megbomlása a klasszicizmus, a romantika és az eklektika kora; 4. A memorizmus tagadása a szecesszió, a modernizmus kezdetének kora; 5. A memorizmus diktatórikus felelevenítése a fasiszta, a nemzeti szocialista és a szovjet szocialista realista korok. II. A jelen elméleti témák 1. Az építészeti tér céljának felismerése, különböz értelmezései; 2. A memlékvédelem nemzetközi charták, nemzeti szabályzatok; 3. A természetes építés a történelem eltti, a természeti és népi építtevékenység jellege; 4. Az ellentmondásos, contrarius építészviszonylatok a modernizmus tagadása, a memorizmus furcsasága, a technicizmus újramvelése; 5. A hazai építészetelmélet a jelents teoretikusok ismertetése.

Se non e vero, e ben trovato ­ idézzük Giordano Bruno kedvelt mondását,

azzal a szerénytelennek tn hozzátoldással, hogy ez az összefoglalásnak szánt írás az építészetelmélet bonyolult jelenségkörérl vall s így maga is egy a teóriák sorában.2

AZ ÓKOR ÉPÍTÉSZETELMÉLETE
Csonka lenne összefoglalásunk, ha az elmélet történetét Vitruvisszal kezdenénk és azután - ahogyan általában szokásos - a középkort néhány adattal elintézvén, rögvest Albertivel folytatnánk. Alig képzelhet el, hogy az európai építészeti kultúrát megalapozó nagy korszakok legalább háromezer esztends építtevékenysége valamiféle vezérl ideák nélkül bonyolódott volna, deus ex machina-ként. Számos olyan hiteles adatunk van, amely az elvont ismeretek bségérl tanúskodik és közöttük rengeteg az építészethez kapcsolható. Nem pusztán a teljesség kierltetése okán van szükség ezen korai idszak áttekintésére, hanem azért is, mert ezekben gyökerezik a "valódi" teória kibontakozása. AZ ÓKORI KELETI KULTÚRÁK El-Ázsia (Kr.e. 4. évezred - Kr.e. 1. évezred) Az ókori Kelet építészetének nincs építészetelmélete, mint ahogyan nincs ­ a klasszikus megfogalmazás szerinti ­ tudománya sem. A tudomány a tapasztalati tudás rendszerbe foglalását jelenti, de olyan módon, hogy abban a törvényszerségeket sikerüljön kimutatni. E vívmány Hellas érdeme lesz, így elttük csak az empíria "pretudományos" kelléktárából meríthetünk adatokat az építészet értelmezésére, valamint az általános világkép körvonalaiból. Nem is kell a panbabilonizmus hívének lennünk ahhoz, hogy belássuk mennyi kezdeményezés indult el útjára, mindmáig kihatóan. A naptár és az idbeosztás; a csillagjóslásból, az asztrológiából kifejldött tudomány, az asztronómia; a kör 360o-ra osztása a csillagászati megfigyelések alapján; Püthagorász-tételének ismerete; a szabálytalan felületek háromszögekre bontása, ezáltal kezdetleges trigonometria kimvelése stb. mindmegannyi értéke a "káldeus-tudománynak". Ezen ismeretek birtokában jó földmérk voltak, szabatosan tudták az épületalaprajzokat kitzni akár az égtájak, akár a széljárás irányába. Léptékhelyes ­ "bekótázott" ­ épület- és városalaprajzokat készítettek, az épületméretezés "moduljaként" a tégla adatait vették alapul. Még valamiféle empírikus statika is érvényesült a nehézkes épületeik emelésekor, amely az épületmagasságok limitálásában, a faltestek lépcszetes, falisávos-falfülkés tagolásában jutott kifejezésre. Építkezési szabályokat és tilalmakat rögzített
2 A továbbiakban a tanulmány eredeti, az 1990-es szöveg kéziratát közöljük. (Szerk.)

Hammurapi törvénykódexe. A mítoszok, a vallásos irodalom ilyen hiedelmeket riztek meg: a téglát az Istenek teremtették meg az emberrel együtt; a templomok terveit az égbl hullatták alá a jóságos földöntúli hatalmasságok és erk. Olyan hiedelem ez, amely a távoli jövben évszázadok múlva is kísért. A szakrális épületeket tartósabbra kell építeni, mint a profánokat és alulról vastag alapfalak közé rétegelt, finom és megtisztított homokrétegekkel kell "elszigetelni" a föld alatti, rontó démonok világától. Enuma elis... kezddik az egyik himnusz: ami fenn van, az lenn is úgy van. Szavakba foglalták, leírták ­ egy világtérképen még ábrázolták is ­ a kozmikus és az e világi élet párhuzamosságának a hiedelmét. Le retour éternel ­ az örökös visszatérés ­ gondolata ugyancsak egy zárt világkép meglétérl vall. Nem csoda hát, hogy az építészet önmagát valójában állandóan ismételve, azonos szerkesztési és formai szkémák szerint alakult. Kis túlzással azt állíthatjuk, hogy a régészet e korszak vívmánya volt. Nabu Naid, az utolsó újbabilóni király a Kr. e. 6. században valóságos múzeumot rendezett be palotájában a régi épületekben talált szobrokból, dombormvekbl és ékírásos táblákból. Az európai kultúra 14 - 15. században kialakult archeológiai érdekldésének indítékai természetesen mások voltak, az emberi szellem struktúrájára vonatkozóan mégis jellemz a hagyománymentés szándékának ilyen korai felbukkanása. Építésznevet nem rzött meg a történelem Mezopotámiából. Névtelenek maradtak, a templomok, paloták, városok alkotói az uralkodók voltak, kisajátítva az eszmei kezdeményezést is. Így a rejtetten érvényesül építészetelméleti elveket teokratikus vagy kozmikus jellegeknek határozhatjuk meg. Egyiptom (Kr.e. 3. évezred - Kr.e. 1. évezred) Jellemz, hogy a szokványos társadalomtudomány ugyanabba az osztályba sorolja a másik folyammenti kultúrát, a Nílus-völgyit, mint a Folyóközit, architektúrájuk külsleg-belsleg nagyon eltért egymástól mégis. Szemléletmódjukat analitikus jellegre formálta ki a környezet. A számtani-mértani ismeretek jellege is ezt igazolja. "Feltalálták" például a koordináta-rendszer lényegét, a szögeket a trigonometria cotg-éhez hasonló módon határozták meg. A kör kerületének és területének kiszámításánál a p értékét nagy megközelítéssel kiagyalták. Négyzethálós módszert alkalmaztak síkbeli és térbeli formák rögzítésére, nagyítására-kicsinyítésére. Nem voltak híján az égbolt jelenségeirl való tudásnak: a Sirius megjelenésének és a Nílus áradása megindulásának egyidejségébl alakították ki azt a naptárrendszerüket, amely a históriai események idbeli rekonstrukciójának fontos eszköze lett. Mindezen ismeretek hatását leljük fel abban, hogy a boltozatok ívét elre ki tudták jelölni, a piramisoldalak dlésszögét ki tudták számítani -

mint ahogyan ezt a kis "ködös-agyú" nebulóknak szánt sok mértani feladat igazolja. Az épületkitzés középtengelyes módját követték. Az épületalaprajz axisát nemcsak a szakszeren megrajzolt építészeti tervekbe jelölték be, de az építési helyszínen is, a tömör kfundamentumra rákarcolták és nemegyszer módosították is. Nemcsak alaprajzok és homlokzatok rajzai maradtak fenn, hanem a metszethez hasonlítható ábrázolások is. A vallásos világképet a konkretizálás, a képiesség határozta meg, ugyanúgy, mint kulturális megnyilatkozásaik egészét. Az egyik teremtésmítosz szerint a világ tojásból és virágból lett. A nap egyszer sólyomszárnyakon repült, máskor skarabeusz görgette azt. Napkultuszuk a natura pantheista értelmezésével keveredett, s ha egy szemvillanásra, Ehnaton idején, a monoteizmus is felbukkant, az Isten ebben a hitvilágban is a nap maradt. A lét folyamatosságának a hite a halálon túl eredményezte azt, hogy életük szinte vallásos felvonuláshoz hasonlított, mint ahogyan ilyeneket minduntalan rendeztek is. A megmaradást vélték biztosítani az állatokemberek mumifikálásával, és valami ilyet tettek, amikor a templomokat, a sírokat az elpusztíthatatlannak tartott "örök k"-bl emelték. Ezek a képzetek és hiedelmek a képzmvészeti kifejezésformákra éppúgy hatottak, mint az építészeti komponálásmódra. Ha Mezopotámiában a világmindenségrl alkotott elképzelések vetültek rá az architektúrára, Egyiptomban inkább a naturáról való képek és képzetek tükrözdtek vissza abban. Bizonyos vegetatív elv érvényesülését sorra kimutatták az egyiptológusok. Az épületek alaprajza mint fatörzsbl kisarjadó ágak váza terült szét, elre felé mind terjengsebben és bonyolultabban. Még a piramisok szerkezetét is így magyarázzák: az oldalirányban egymásra rétegezett ksorok, mint a virág szirmai borulnak egymásra. Az épületek felépítménye pedig minden kétséget kizárva igazolja a természetutánzást. A pálma, a papirusz, a liliom és a lótusz formájú oszlopallékkal tagolt épületek a natura egy-egy részletének másolatai voltak. Stílszeren azt állíthatjuk hát, hogy a Nílus-völgy építészetét irányító gondolatok mint egy "naturalisztikus" teória elmei váltak hatékonnyá. A formai konkretizálásnak ebbl a szinte buja táptalajából antropocentrikus ­ preklasszikus ­ jelenségek is kinttek. Megállapították, hogy az emberi test arányainak kanonikus mértékrendje a kései dinasztiák idején már kialakult, alkalmazták is az ábrázolómvészetben. Felmerült a görög mvészetre tett hatása is. Hasonló jelenség az is, hogy az optikai korrekció kísérletei mutathatóak ki III. Ramszesz korának építészetében és képzmvészetében. Hiteles történeti adat az is, hogy nemegy görög templom építésénél az egyiptomi rföt használták mértékegységül. Se szeri, se száma a név szerint ismert egyiptomi építészeknek. Ennek oka az, hogy a társadalom kiemelten megbecsült egyéniségei voltak. Nemegyszer az ország második emberei: vezírek, királyok, királynk kegyencei. Soha nem volt olyan nagy úr az építész, mint az egyiptomi fáraók ko-

rában! Egész építészgenerációk mvelték tudományukat, titkon rzött, átöröklött "céhszabályok" alapján. Mennyivel gazdagabb lenne az építészettudomány, ha ezekbe a szabályokba bepillanthatnánk! A KLASSZIKUS KULTÚRÁK Hellas, Ionia, Magna Graecia (Kr.e. 7. század - Kr.e. 1. század) A görög kultúra érlelte ki a mvészetelmélet diszciplínáját és vele együtt, azon belül az architektúra teóriáját is. (Mindjárt hozzá kell tennünk: a leend európaiét.) Igaz ez a megállapításunk még akkor is, ha az ide vonatkoztatható gondolatok nem alkottak ilyen néven rendszert, hanem a görög szellemi élet különféle oldaláról származtak. A filozófusok bölcselkedéseit közvetlenül tanulmányozhatjuk, az építészírók elméleti írásait csak közvetve, fleg Vitruviuson keresztül. A közel-keleti építészet értelmezésének a vázlatába szinte kényszerségbl vontuk be a magyarázó indokokat, fleg a számtan és a mértan empírikus eredet kelléktárából. A megszületett tudomány világáról, a hellénrl beszélve azonban ilyenekre nincs szükségünk. Elegend pusztán azoknak a diszciplínáknak a neveit felsorolnunk, amelyek szellemi életük horizontját átfogták. A természeti és a "természeten túli" ­ a fizikai és a metafizikai ­ tudományágak sorának "megalkotói" lettek. Ezek megnevezéseit mindmáig használjuk. A rendezett, "törvényesített" ismeretanyag tartalma is a legtöbb esetben az volt, mint ma. Matematika, geometria, fizika, mechanika, asztronómia, optika, geográfia és geológia, medicina stb. egyfell és filozófia ­ az irányzatok polarizált teljességével ­, etika, politika, grammatika, esztétika stb. másfell érzékeltették azt, hogy az elvont gondolkozás olyan szintjére ért el az ember, mint soha annak eltte. E diszciplínák mvelinek a nevét és mveiket is ismerjük, felsorolásuk szinte közhelyként hatna. Csak Arisztarchosz nevét emeljük ki ezúttal, aki a geocentrikus világkép helyett a heliocentrikus lehetségét is felvetette. A mezopotámiai és az egyiptomi kultúra befeléfordult, introvertált építészetet hozott létre. A görög építészetben sorsdönt fordulat következett be: az architektúra a környezet felé kitárulkozó, azaz extrovertálttá lett. Ez a változás szorosan összefüggött azzal, hogy a görög volt az, aki a teret "felfedezte", definiálta és megnevezte. A hellén elvont gondolkodás jellegének érzékeltetésére szólunk elöljáróban errl, annál is inkább, mivel a 19 - 20. század fordulója óta a téralakítást határozták meg az építészet megkülönböztet sajátosságának. A tér fogalma a püthagoreista számmisztikában vetdött fel elször. A számjegyek közötti "ürességbl" indultak ki, és ezt az elválasztó elemet kenon-nak (kenónnak), apeironnak (apeironnak), pneuma-nak (pneumának azaz léleknek) nevezték el. Archytasz (Kr. e. 4. század) már plasztikusabban fogalmazott, mondván, hogy kezdetben volt a rendszertelen, egyne-

m és alaktalan konglomerátum, a caoz(kháosz), amelybl azután szétvált a test, a swma (szóma) ­ ahogyan ma mondjuk: a tömeg ­ és a hely, a topoz (toposz) ­ ahogyan ma mondjuk: a tér. A hely más ­ mondja Archytasz ­ mint a helyet kitölt test, és a kett függetlenül létezik egymástól, azaz minden testnek helyre van szüksége, mert anélkül nem jöhetne létre. A görög építészet szinte közhellyé lett egyoldalú meghatározása ­ miszerint az nem más, mint mer plasztika ­ ezen gondolatok ismerete alapján nyilván revízióra szorul. A görög gondolkodás differenciált kiformálódásához nagyban hozzájárult ­ ha nem ez volt a lényegi, eredend oka ­ emberközpontú szellemi magatartásuk. A mindennek mértéke az ember, a homo mensura elve hatotta át egész életüket s tette lehetvé az e világ dolgainak reális magyarázatát. Intellektuális eufóriájuktól megrészegedve azonban egyoldalúságba estek. A görög szemében ui. a teória értékesebb volt a praxisnál és így emberideáljuk a homo sapiens és nem a homo faber volt (a rómaiaknál majd fordítva lesz). Aminek következményeként az építészeket a festkkel és szobrászokkal együtt kétkezi munkásoknak tartották. Ebbl eredt a tervezés és a kivitelezés különválása, meg az is, hogy az alkotó építészek leírták elképzeléseiket és tervezési elveiket, mivel ezzel a szellemi szféra közelébe kerülhettek. (Ami közvetett igazolása a hellén építészetelmélet meglé-tének.) Ennek ellenére ebben a korban jelent meg az öntudatos mvész- és építészegyéniség. A közfelfogás azonban a mvészeket és a mvészetüket is rangsorolta: a görög vázára pl. a fazekas is ráírta a nevét (epoiese - epoiésze: ez és ez csinálta) és a fest is (egraye - egrapsze: ez és ez festette), mégis volt árnyalati különbség a piktor javára, mint ahogyan az architektón is megelzte az utóbbit. A mvészet- és építészetelméleti gondolatok az esztétika új tudományágának a keretei között bukkantak fel. Az esztétika szó az aistanomai - aiszthanomai igébl származik, ami a közvetlen érzéki észrevevést jelentette. A görögök így is értelmezték ­ nem úgy, mint a késbbiekben ­ és az intellektuális megismerés mögé helyezték, ami ki is jelölte a mvészetek helyzetét a mveldésükben, az elzekben már érzékeltetett módon. Az esztétikát ennek ellenére a filozófusok, szellemi életük ezen arisztokratái spekulálták ki, az építész-írók részjelenségekkel foglalkoztak csupán. Ezek sorában a szimmetria vitte a vezet szerepet. A szimmetria is mást jelentett akkor, mint manapság, mivel az egyes részeknek az egymáshoz és az egészhez való arányosítását értették alatta. Az építészek írtak a dór, a korinthosi oszloprendek, a templomok stb. szimmetriájáról, közel egy tucat építész híre fennmaradt, akik "tankönyveket" írtak ugyanerrl a témáról. A klasszikus görög építészetelmélet vezérl gondolatait a filozófusok és az építészek írásaiból rekonstruálhatjuk. Kiemelve természetesen a m-

vészeteket és az építészetet irányító-értelmez eszmefuttatások legjelesebb képviselit, innen is, onnan is. Platón (Kr. e. 429 - 347) Az idealista filozófia vezéralakja tekinthet az esztétika "megalapítójának". Politika cím mvében sort kerít az építészet mfaji hovatartozásának a meghatározására is. Az építészet ­ mondja ­, mint a többi kétkezi mvészet, gyakorlati ténykedés eredménye. Az építészeti alkotás olyan m, amely önmagáért van. Nem a dolog jelensége, ideája, hanem a dolog maga. Mivel a mvészet lényege az utánzás, az imitáció ­ olyan gondolat, amely évezredes karriert fog befutni ­, az építészet a mvészetek egyik legszegényebbike. A festészet ábrázolja a házat, az építészet valódi házat csinál. A muzsikánál mégis elbbre való, mivel vannak szabatosan megfogható mozzanatai, míg a zene bizonytalan, szétfolyó érzelmeket kelt és közvetít. Az építészetnek két oldala van ­ folytatja ­, van gyakorlati és elméleti architektúra is, következésképp a szellemi szférával mégis kapcsolatban áll. Azután visszautal az érzékekre és a hasznosságra, amikor azt állítja, hogy az építészet a látás mvészete és didaktikai-pedagógiai küldetést is betölt. Nem lenne Platón Platón, ha nem a geometriai formák szépségét dicsérné. "Mikor a formák szépségérl szólok ­ olvashatjuk egyik dialógusából ­, nem azt értem alatta, amit a nagy tömeg képzel: az él testet vagy némely festmények szépségét, hanem beszélek az egyenesrl és a körrl s a bellük keletkez síkokról és tömör testekrl, amelyet vagy körzvel vagy vonalzó s szögmér segítségével állítanak el... ezekrl... azt állítom, hogy már magukban véve természetüknél fogva szépek..." A "tiszta", az "absztrakt" ábrázoló mvészet körvonalai sejlenek itt fel. A görög mvészeti szemléletmód egyik nézpontja, az idealista tárul itt fel elttünk, aminek építészeti vonzata is lett. Az egyiptomi templomépítészetrl azt állapították meg, hogy nincs két egyforma a szentélyek között. A görög templom azonban ­ ha különböz oszloprendekbl emelték is, ha területi különbségek létre is jöttek ­ ugyanaz maradt érvszázadokon át. Mit sem változott, azért, mert a templom "ideája" lényege szerint azonos maradt. Arisztotelész (Kr. e. 384 - 322) A nagy "realista" gondolkozó is elmélkedik az építészetrl és közvetíti a hellén városépítészetrl kialakult nézeteket ­ amelyrl külön, részletesen a késbbiekben esik majd szó. Kiindulása ugyanaz, mint Platóné: a mvészet imitál, s mivel az építészet nem utánoz, az építészet nem mvészet. Annyit is elismer, hogy az architektúrában valamiféle igazság valósul meg.

Nála is, más görög bölcselkedknél is, felbukkan az esztétika és az etika kölcsönhatásának a gondolata. A kalokagaJia - kalokagathia; a szépség és az erkölcsösség szoros összefüggését valló eszmény jut kifejezésre a képzmvészetek nevel értékének a felismerésében. Arisztotelésztl tudjuk meg azt is, hogy négyféle "tanulmányokat" folytattak idejében a nebulók: a betvetést, a testgyakorlást, a zenét és a rajzot. Platón az építészetnek tulajdonított pedagógiai küldetést, Arisztotelész úgy látta, hogy a mvészetek összességének van erkölcsnevel hatása. Gondolatrendszerének azok a további részletei érdekesek különlegesen, amelyekkel késbb is jelentkez mvészetelméleti fogalmakat közelít meg. Poétikájában ezt írja: "...A tragédia alapeleme és mintegy a lelke tehát a mese, s csak a második hely illeti meg a jellemeket. Hasonlóan van ez a festészetben is. Ha ugyanis valaki a legszebb festékeket keni is fel, de csak találomra, nem gyönyörködtet annyira, mintha alakot rajzol, akár csak fehéren is." Nem erltetett a következtetésünk, ha ebbl a részletbl a tartalom és a forma megkülönböztetését olvassuk ki. Meg azt is, hogy Platónnal ellentétben, neki a "mese" ­ a tartalom, a tárgy, a subject, a story, a happening ­ volt az elsdleges és nem a "jellemek", akiknek ilyen-olyan viselkedésmódjában tükrözdik az esemény. Olyan probléma ez, amellyel a jövend sokat fog bajlódni. Hasonló fogalomtisztázó törekvések rejlenek Metafizikájának egyik passzusában is. "Akik a ház fogalmát úgy határozzák meg, hogy az kbl, téglából és fából összetákolt valami, azok a háznak csak az eszközeirl beszélnek. Azok, akik úgy írják le, mint az ember és a tárgyak befogadóját, azok az eredményrl szólnak. Ezután azok, akik ezt a két meghatározást összefonják, a ház lényegét, szubsztanciáját ismerik fel, amelyet az eszköz és a forma együttesen ad meg." Arisztotelésznél a görög mvészetszemlélet egy másik aspektusa jelent meg: a reális, ha úgy tetszik, a funkcionális. Talán túlzás a funkció és a forma modern értelmezés összefüggésének a felismerését ugyancsak neki tulajdonítanunk, alig vitatható azonban a gondolatkifejtés rokonsága. A görög építészet maga pedig egyértelmen funkcionalizmusról vall, hiszen a keleti egyoldalú és szkös építészeti feladatkörrel szemben ekkor indult meg, bvült ki az épületek rendeltetés szerinti differenciálódása. Magukat a görög építészeket sajnos nem szólaltathatjuk meg, a már ismert okokból kifolyólag. Sem történeti, sem módszertani szempontból nem követünk el azonban hibát, ha kiemeljük azokat a karakteres építészegyéniségeket, akikrl hírbl tudjuk, hogy "írtak", és személyükhöz társítjuk a mködési idejükre jellemz legfontosabb elméleti eredményeket. Ilyen értelemben szólunk Iktinosz és az optikai korrekciók, az ifjabb Polükleitosz és a skénográfia, Hippodamosz és az urbanisztika, Hermogenész és az arányok, valamint Pütheosz és az építész mveltségének a problémáiról.

Iktinosz (Kr. e. 5. század) Az athéni Parthenon, az eleusisi Telesterion és a phigaleai Apollotemplom tervezje. Mind a három feladatában a megszokottól eltér, bels téralakítási problémákat oldott meg. Méltán sorolta az antik hagyomány az ókor leghíresebb hét építésze közé. Az aradi születés Hoffer építmester korábban, az angol Pennethorne pedig 1838-ban, egymástól függetlenül fedezték fel a Parthenon krepidomájának domború kiképzését és a templom egyéb részeinek görbületeit, a curvatura jelenségét. Az eszközölt mérések a késbbiekben kiegészültek hasonló eredmény megfigyelésekkel, amelyek összessége az épületen végrehajtott optikai korrekciók lehetségét vetette fel, sok vitát vált va ki. Végül kiderült, hogy a Parthenonon egyetlen egyenes vonal sincs. Így kívánta a látvány kellemessége, a megjelenés eurüthmiája. Optikai módosításokat hajtottak végre szobrokon, dombormveken is, a m elhelyezkedésének megfelelen változtatva meg a formák objektív adottságait. Nyitott kérdés marad, hogy ennek az invenciózus építésznek mennyi köze volt a curvaturához, hiszen Pheidiasz volt a legfbb mvészeti irányító. Úgy tnik, nem Iktinosz sajátja, mivel a phigaleai templomnál eleddig nem akadtak nyomaira. ifjabb Polükleitosz (Kr. e. 4. század) A már saját korában legszebbnek tartott epidaurosi színház és az ugyanitteni tholos építésze nem azonos névrokonával, a kánont teremt szobrásszal. Mint színházépíthöz kapcsoljuk a színjáték illúziókat kelt légkörének illúzionisztikus, képies kíséretét, azokat a kulisszákat, amelyeket a skénográphia módján rajzoltak meg, pingáltak ki, azaz perspektivikusan. Valójában Agatarkhosz volt az els, aki Athénben Aiskhülosz egy tragédiájának eladásához készített ilyeneket és feljegyzéseket is hagyott hátra leleményérl. A térbeli dolgok és helyzetek két dimenzióban való ábrázolása a tériség érzékeltetésével változatos problémakörré tágult. A skénographia az írásos hagyományanyagban az optikai korrekciókkal együtt jelenik meg, és felkelti a filozófusok, pl. Démokritosz és Anaxagorasz érdekldését is, akik a valóság és a látszat viszonyát elemzik általa. A látszattan azután tudományos megfigyelésekre alapítva válik "komollyá" Eukleidész geometriájában. A tartalom és a forma egységének "bbájos" példáját szolgáltatja, mivel a perspektívikus ábrázolásmód még akkor is színpadi témát jelenített meg, amikor nem kulisszának, hanem önálló táblaképnek szánták és csak lassan lett önálló kifejezésformává. Végül a távlati kép a római idkben az építészeti "tervdokumen-táció" elengedhetetlen része lett. A görögöknél, úgy látszik, még nem, mivel paradigmákat - modelleket - készítettek a készítend házról. Hippodamosz (Kr. e. 5. század)

A milétoszi származású, különcként öltözköd urbanista életfelfogásáról, városépít és teoretikus tevékenységérl Arisztotelész számol be Politikájában. Úgy tnik, hogy az építészet egyes szakterületeinek kialakulásakor körvonalazódnak már azok a gondolatok, amelyek a gyakorlatot és az elméletet mindmáig elkísérik. Hippodamosz, urbanistához illen, nagyvonalúan közelíti meg és realizálja választott hivatásának dolgait. A világegyetemrl elmélkedik, a Magna Graecia-i püthagoreisták híve, és szükségesnek tartja, hogy államszervezési, alkotmányi és társadalmi ismeretekhez jusson. Platón ideális állameszméjét követve, maga is felvázolja azt a "közeget", amelynek épített kereteit meg akarja vonni. Társadalmi rétegeket különböztet meg, a termföldek birtoklási hovatartozandó-ságát jelöli ki, a törvénykezés demokratizmusát igényli, a kiváló, a közösségre hasznos polgárokat "premizálja" és szociális gondoskodást tart szükségesnek az elesetteknek és a rászorulóknak. Összesítve: szinte egy szociológiai ihletés igénykörbl indul ki. Nemkevésbé értékes életmvének gyakorlati oldala. Athén kikötvárosának, Piraeusnak és az itáliai Thurioinak terveit készíti el és építteti fel. Figyelembe veszi a terepadottságokat, a településre szánt terület tájolását és széljárását, az egészséges és kellemes lakhatóság, valamint a védhetség, a biztonság feltételeit. Gondja van arra is, hogy a város lakóit társadalmi helyzetüknek megfelelen helyezze el, továbbá arra is, hogy a középületeket, a lakóházakat és városi tereket racionálisan telepítse a jó megközelítés, a közlekedés gördülékenységének a biz-tosításával. Mindebbl kerekedik ki az ideális görög város térstruktúrája, a bels részek szabályos, raszteres utcahálózattal való felosztása és a városkerület organikus vonalú illeszkedése a környezetéhez. Mint ahogyan azt két városában meg is valósította. Hermogenész (Kr. e. 3-2. század) Priénéi származású építmvész. A görög építészek és építész-teoretikusok közül az személye áll legközelebb hozzánk, alakja a legreálisabb a róla való tudásunk tükrében. A magnéziai Artemisz Leukophrüné pszeudodipteroszának és a theoszi Dionüsosz szentélynek a tervezje és egyben kivitelezje is, amire büszkén hivatkozik is. (Rajta kivül csak Aszklepioszról tudunk hasonlót.) Kánont teremt architektón, akinek a személyéhez még az építészeti kritika megjelenését is hozzáfzhetjük. Artemisz templomának ismertetésében írja le a tervezési eljárását, az alaprajz logikus és szerkezetszer elrendezésétl kezdve, a felépítmény "korszer" kialakításmódjáig. Ismeretes, hogy a görög templom naosza és pteromái sok esetben nem illeszkedtek szervesen egybe. A bels és a küls támaszsorok kiosztásrendje eltért egymástól, a cellafalak iránya-végzdése az intercolumnium-rend-

szert nem vette figyelembe stb. Hermogenész kiküszöböli ezeket a "hibákat" és tiszta, áttekinthet alaprajzot szerkeszt, betöltvén még azt az igényt is, hogy a bels és a küls szerkezet- és térrend harmonikus egységgé olvadjon. A felépítmény megválasztásában pedig elveti a dór rendszert, mert abban következetlen szám-, méret- és formaösszefüggések vannak ­ vö. trigliph-konfliktus ­, amelyek megnehezítik a kivitelezést. Kritizálja a dorica férfias darabosságát is. Éppen ezért a ion oszloprendet választja azért, mert az hajlékonyabban elégíti ki a követelményeket, meg szebb is. Hermogenész traktátusaiban az épületarányokkal is foglalkozik. Valószínleg rögzíti le elsként írásban a korábban is nyilván követett módszert és gyakorlatot: az épület egy részletének méretegységként való alapulvételét. Ez az ún. embatész minden épületnél más és más. Az épület az emberi test szerves struktúrájához hasonlítható, következésképp: ha Polükleitosz, a szobrász kialakíthatta az emberalak mvészeti ábrázolásában követend kánonját, akkor ilyen eljárás az épület arányainak meghatározására is alkalmazható. A lábat, a talpat alapul véve, így jelenik meg a dór oszloprend, mint az ereje teljében lév férfi, a ion a sudár asszony és a korinthoszi rend mint a serdül hajadon fiziognómiája. Ezzel a görög építészeti formakincs humanizálása kétszeresen is végrehajttatott: belülrl, objektíve: a formákba "belopott" antropomorf arányok által és kívülrl, szubjek-tíve, a kívülállóra vonatkoztatva: az optikai korrekciók révén. A klasszikus architektúrában érvényesített embatész ­ latin nevén a modulus: az oszloptörzs alsó átmérje, illetve annak a fele ­ következetes és "iskolás számbavétele" csak a római architektúrában mutatható ki. Az azonban alig vitatható, hogy az indítások a hellén építészetbl származtak s minden valószínséggel annak kései, teoretizáló korszakából, a hellenizmusból. Pytheos (Kr. e. 3-2. század) A priénei Athéné-templom építje és Szatürosszal együtt résztvesz a halikar-nasszoszi Mauszoleion építésében is. Pütheosz az építésznevelésrl szólván, maximális igényeket támaszt az architektónnal szemben. Nemcsak az ismert tudományágak összességét kívánja meg tle, hanem azt is, hogy többet tudjon minden szakterületrl azoknál, akik azt egyedileg mvelik. Vitruvius majd polemizál vele és "alább adja", mégis ez a megnyilatkozás nagyon fontos a teória fejldésvonalának felvázolása szempontjából, mivel kiviláglik belle a hellenisztikus nagy "tudományszintetizáló" központok: Alexandria, Pergamon stb. valamint az ezekbl táplálkozó római szellemi világ közvetlen kapcsolata. A klasszikus görög építészetelmélet lényegének a meghatározásakor egyértelmen definiálhatunk: mvészeti és építészeti teóriájuk esztétikus elmélet volt, a szó eredeti értelmében, ami annyit tesz, hogy antropocentrikus, ha tetszik: an-tropometrikus, ha tetszik: humánus. Talán ez volt az oka

annak is, hogy az elmélet és a gyakorlat kapcsolata nagyon szoros volt normatíve is, kontemplatíve is. Róma (Kr. e. 3. század - Kr. u. 5. század) A leend Európa mveldésének másik ­ közvetlen ­ alapvetje a latin népek életrehívta római civilizáció volt. Ennek létrejöttét az a belátás határozta meg, hogy a végül elfogadott, majd megcsodált görög kultúra eredményeit nem érhetik el és alig titkolt alsóbbrendségi érzésüket pragmatizmusukkal oszlatták el. Sikerrel, mert a parvenü mohóságával láttak neki az addig felhalmozódott ismeretanyag elsajátításának, amit a hellenisztikus világ tudományos szintézise kínált fel nekik, és szerzett tudásukat gyakorlatiasan hasznosították is. Ez a törekvés életük szinte egész területére kiterjedt, így az építgyakorlatra is. A korábbi idk építkészségérl csak közvetett híreink vannak. Az alkotásokból magukból kell következtetnünk a mszaki pallérozottságra, sokszor hiába, mert számos esetben alig tudjuk megmagyarázni, hogyan is tudták létrehozni a még ma is megcsodált alkotásokat. A római építéstechnikát azonban jól ismerjük, amelybe kétségtelenül beleszövdtek a múlt tapasztalatai, mégis olyanná fejlesztették saját eredményeikkel, amelyek a római élet megsznte után is, hosszú évszázadokon át gyümölcsözek maradtak. A gyakorlat "elméletébl" olyan vívmányok születtek, mint az opus cae-mentitium ­ a római csömöszölt beton ­; közel félszáz méteres fesztávolságú kupola létesítése; 25 m-t is meghaladó amplitúdójú függesztmves fedélszékek; az "étage-ftés" se, a hypocausztum; a síküveg alkalmazása az épületekben; "aqua-fil" hajlandóságuknak megfelelen, több tízkilométeres vízvezetékek létesítése a föld felszíne fölött és alatt a jó és az egészséges víz helyhezszállítása érdekében; gyógyfürdk létesítése; városi csatornahálózatok építése; interkontinentális úthálózat megvonása stb. És mindez máig csodálható "mszer- és géppark" segítségével, "katonás" építésszervezéssel kivitelezve. Elegend felemlítenünk azt, hogy egy utászvagy árkásztiszt mszaki pallérozottsága olyan alapos volt, hogy a provinciáknak nemcsak a katonai, hanem a polgári építkezéseit is meghatározta. Igaz, hogy rengeteg görög építmester tevékenykedett Itáliában, ha név szerint keveset is ismerünk, mint ahogyan trlmetszetten rómait is alig ­ és ez jellemz, mert fontosabb volt a m, mint az ember ­, mégis, összességében a római technikai diszciplináltság még mai szemmel is lenygöz. Értékelése, elismerése nem véletlenül lett olyan elméleti tévedések forrásává, miszerint az "igazi" építészeti enterir Rómában született meg és összefüggött a boltozatok széleskör alkalmazásával. Az európai kultúra egyik visszatér jelensége az enciklopédizmus. A tudásanyag tudatos összegyjtése, rendszerezése nagy korszakfordulókra, világnézeti változások idejére jellemz, az átértékelés céljából. Közismer-

ten enciklopédisták voltak a 18. századi felvilágosodás harcosai, akik természettudományos alapokra akarták helyezni az ember és a világ dolgait, elkészítvén a francia polgári forradalmat. Hasonló bonyolódott le a Szovjetunió osztályok nélküli társadalom ­ a materializmus - ateizmus jegyeivel elindított ­ utópiájában. Nos, a klasszikus Róma szellemiségében bukkant föl elször ilyen törekvés, a szinte készen kapott hellenisztikus tudományokat elsajátítva és alkalmazva, az els enciklopédisták voltak Európa történetében. És k aszerint értelmezték az enciklopédiát, ahogyan azt a szó eredetileg jelentette: az ifjúság, a gyerekek nevelésére szánt ismeretanyagnak. Tehát tanító és hasznosítandó célzattal. Fuficius volt az els római, aki az építészetrl könyvet írt, Terentius Varro a kilenc tudományról írt könyveinek egyikét szánta az építészetnek, P. Septimus pedig két könyvet írt az architektúráról. Mindössze ezt a három közvetlen szakmai eldjét említi meg Vitruvius, a seregnyi görög architectus-auctor mellett. Még egy építészt azonban hozzáfzhetünk a sorhoz. Kyros (Kr. e. 1. század) Átmeneti figura, de talán tipikus a késbbiekre is ez az alsó-itáliai gyarmatokról származó építész. Cicerónak és bátyjának, Quintusnak az építésze, aki Cicero palatinusi házának felújítását végezte. Kapcsolatba hozták a Forum Iulium tervezésével is, tehát egy "elrómaiasodott" görög volt. Elveiben platonista, mert azt állítja, hogy a mvésznél a megkonstruált elképzelés a mérvadó a közvetlen érzéki benyomásokkal szemben. A keskeny ablak ­ okoskodik tudálékosan és ködösen ­ jobb, mint a széles ablak, mivel nem a nyílásban érvényesül küls látvány az érdekes, hanem a szembl kiinduló látósugarak, amelyek kellemesen áramlanak ki. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartja a villa és a park kapcsolatának kedvez meghatározását. Felbukkan tehát a kertmvészet témája ­ ennek máshol is nyomát találjuk a rómaiaknál ­, amihez azután a messzi jövben különböz elméleteket fognak fzni. Marcus Vitruvius Pollio (Kr. e. 84 - Kr. e. 14 után) Az ókor egyetlen írásban fennmaradt építészetelméleti mve szerzjének származását is, kilétét is, homály fedi. Állítólag Formiae-ban született. Fiatalon vesz részt Caesar galliai hadjáratában, tzérségi fegyvereket és ostromgépeket tervez. Caesar halála után Augustus szolgálatába lépett. Egy lovagrend Ma-murra nevezet praefectus fabrorum ugyanezt a pályát futotta be - Vitruviust vele azonosították, de mindmáig tisztázatlan: miért változtatott volna nevet? Annyi bizonyosabb, hogy Róma városa vízügyeinek, vízvezetékeinek felügyelje és alkotó építész is, ha csak egyetlen épületérl van is hírünk, a

fanumi bazilikáról. Nyugalomba vonulván, Augustus nvérétl, Agrippa feleségétl életjáradékot kapott. De Architectura Libri Decem, a Tíz Könyv az Építészetrl cím mvét, minden valószínség szerint Kr. e. 33. - Kr. e. 14. között írta. Az építészet dolgaival foglalkozó traktátusa két, szinte önálló fejezetcsoportból áll, a tulajdonképpeni könyvekbl és az ezek elé írt elszavakból, amelyek inkább az elz fejezetek utószavai. Az elszók három gondolatcsoportra oszlanak: a.) Vitruvius saját személyére vonatkozó megjegyzések; b.) a traktátus rendeltetése és célja; c.) az építészet problémakörét általában érint gondolatok. Ezekbl a következk kiemelése látszik fontosnak: a.) Augustusnak ajánlja könyvét ­ mint utána majd százak és százak valaki hatalmasságnak, akik tartottak valamit írásukról és önmagukról. Elutasítja Deino-kratész magakelletését Nagy Sándor eltt, hogy építési megbízáshoz jusson. Vit-ruvius e mvével akar hírnévre szert tenni. b.) Az írása arra való, hogy ne csak Augustus - aki, úgymond, már rengeteget épített és fog még építeni -, hanem minden megrendel meg tudja ítélni a készet és útmutatást kapjon az elkészítendre. Ez az elmélet kontemplatív és normatív oldalának a megfogalmazása. c.) Az építészetrl való írás nem szépirodalom. Bonyolult terminológiája van, amit csak a szakmabeliek értenek. Szabatos definíciókra törekszik. Tiltakozik a plágium ellen, mert sok eldjére hivatkozik ugyan, de az els, aki rendszerbe szedte a szerteágazó anyagot. A részletkérdések közül szól a helyes költségvetés elkészítésérl. Egy ephesoszi törvényt idéz követend példának: ha az építész annyiért építette föl az épületet, amennyiért ígérte ­ dicséretben részesül, ha a költségtöbblet az egész 1/4-ét nem haladja meg ­ közösségi pénzbl kifizetik ­, ha meghaladja ­ az építész "ráfizet" a vállalkozásra, saját pénzét áldozván föl. Ír a legfontosabb elemrl, a vízrl és arról, hogy e meghatározás egyiptomi eredet ... stb. Magukat a "könyveket" célszer saját rendjük szerint tárgyalni, bemutatni és értelmezni, mert nemcsak a m tartalma, hanem struktúrája is jellemz. Ezek szerint: I. könyv: 1. Az építész tanulmányai. 2. Az építészet alapfogalmai. 3. Az építészet részei. 4. Az egészséges helyek kiválasztása. 5. A falak és tornyok elrendezése. 6. Az utcák iránya a szelekre való tekintettel. 7. A középületek helyének kiválasztása. Az els könyv tartalma két részre oszlik. Az els három fejezet tartalmazza az egész traktátus legelvontabb gondolatainak a kifejtését, amelyet Vitruvius esztétikájának nevezhetünk, találóbban olyan építészetelméletnek, ahogyan azt közhasznúan ma értelmezzük. A többi fejezet a városépítészettel foglalkozik.

Az elméleti szakasz az építészet már ismert meghatározásával kezddik. E szerint az architektúra gyakorlati részre (fabrica) és elméleti részre (ratiocinatio) oszlik. Majd szükségesnek tartja megismételni tételét, szinte szemiotikai "mo-dernséggel": az építészet a tudományokhoz hasonlóan két dolgot foglal magába: a meglévt (quo significatur), azt az ismeretkört, amely a tudományág mveléséhez szükséges és a létesítendt (quod significat), a szakmai ismeretanyag realizálását a kitzött cél betöltése érdekében. Lényeges dolognak látszik, hogy e definíciók után tüstént a pedagógiára, az építész szakmai nevelésének a kérdésére tér rá, meghatározván a szakmája mveléséhez szükséges követelményeket. Az építész tudjon írni, azaz jól fogalmazni, hogy megörökíthesse alkotásának hírnevét. Alig szorul magyarázatra e feltétel görögös ihletettsége, ami azután elterjed a Mediterráneum korai arab világában is, ahol egy szólásmondás úgy tartja: hogyha neved fennmaradását akarod, akkor írj könyvet vagy építs házat... Rajzolásra, geometriára azért van szükség, hogy az építész tudjon szakszer "tervdokumentációt" készíteni és értsen a perspektívaszerkesztéshez. Az optika ismerete a fényvezetés, a helyes megvilágítás biztosításának a készségét adja. Az aritmetikai tudás két szempontból is fontos: az architektus tudjon jó költségvetést készíteni (praktikum H.Gy.) és értsen a helyes arányok kiszámításához (esztétikum H.Gy.). A történelmi események ismerete arra való, hogy az építész indokolni tudja, miért éppen azt a formát alkalmazta és honnan vette. A filozófusok példaképül szolgálhatnak az építész emberi magatartásának, mentalitásának a kialakításához. A zenei érzék fejlesztése, illetve a hangok keletkezésének tudományos értelmezése hozzásegít a hadigépek feszít húrjainak kívánt mérték beállításához, valamint a színházak helyes akusztikájának a megtervezéséhez. A medicinában való jártasság a klimatikus viszonyoknak megfelel "egészséges" építkezést teszi lehetvé. A diszciplínák sorát az építési jog és az asztronómia zárják le. Ez tehát tökéletes, az enciklopédián alapuló nevelési program, ami nem saját megállapításunk, hanem Vitruviusé, aki ezt a szót is használja és helyesen értelmezi. Természetesen, elutasítja Pütheosz maximalizmusát, reálisan és józanul elegendnek tartja, hogy az építész mindezekhez közepes szinten értsen, de mindegyikhez. Az els könyv második fejezete tartalmazza Vitruvius teóriájának a lényegét, ezért a legérdekesebb. Hat követelmény betöltését kívánja meg az építészeti alkotás létrehozása során. Ezek: taxis, diathézis, eurythmia, symmetria, thema-tismos, oikonomia. A görög elnevezéseknek megtalálja a latin megfelelit is, kett kivételével. 1. Taxis (taxis - ordinatio) Quantitativ követelmény: a m megfelel méretegységének fellelése és ennek alapján az alkotás dimenzióinak meghatározása. Méretezésmód és

ennek következetes alkalmazása. 2. Diathézis (diaJesiz - dispositio) Qualitatív és egyben komplex kívánalom. Az épülettervezés folyamatának, eszközeinek és eredményének: a teljes érték kompozíciónak a létrehozása. Az alkotó az elmélkedés (cogitatio, meditatio) és a helyes megoldás fellelése (inventio) után alaprajzban (ikonographia), homlokzati rajzokon (orthographia) és távlati képekben (skénographia) rögzíti elképzeléseit. Ez tehát a végeredmény, amelyben már benne foglaltatik a következ négy feltétel kielégítése. 3. Eurythmia (euruJmia - latin megnevezés nincs) A m harmónikus megjelenésének a biztosítása, látványának kellemessége. Az építész szuggesztív kifejezerejének a próbája, a szubjektumra gyakorolt érzelmi ráhatás készsége. 4. Symmetria (summeJria - latin név nincs) Az egyes részeknek az egészhez és egymáshoz való objektív viszonya. Az emberi test arányrendszeréhez hasonlóan az épületet szerves organizmussá kell tenni a formák és egyéb részletek analóg megismétlései által. A legnagyobb karriert befutó meghatározás, amely jelentésváltozások során át jutott el végül az elvulgarizálódott mai szóhasználatához (egy mai építmunkás is él vele, amikor azt mondja, hogy azért és azért csinálta ezt így, mert így van szimmetriája). Ebben az értelmi töltés kívánalomban benne rejlik az aranymetszés, az aurea sectio lényege éppúgy, mint a közönséges egytengelyes visszatükröztetés. A meghatározás "eláltalánoso-dásához" maga Vitruvius hozzájárult már, aki az arányosságot általában érti alatta és emellett e konkrét értelemben is használja. 5. Thematismos (Jematismoz - decor) Az építészeti formálásnak ki kell fejeznie az épület rendeltetését. A köznapi épületek egyszerséget kívánnak, a középületek megkülönböztet díszességet. Az Istenek házait jellegükhöz ill oszloprendi köntösbe kell öltöztetni. És fordítva: egy bizonyos táj "természetes díszéhez" kell idomítani az odahelyezend épületet. A téma és díszítmény görög és latin fogalomegyeztetésében a funkció és a forma kapcsolatának gondolata rejlik. Még akkor is, ha a római a díszítettség mértékével akarja kifejezni a tartalmat, a rendeltetést, nem úgy, mint ahogyan azt a késbbiek absztrahálva értelmezték. 6. Oikonomia (oikonomia - distributio) A gazdaságosság elvének követése nemcsak az anyagi feltételekhez, hanem általában az adottságokhoz való célszer alkalmazkodást jelenti. Az építésznek figyelembe kell vennie az építanyagok helyi beszerezhetségének, a feladat jellegének és a megrendel, az építtet egyéni kívánalmainak korlátozó tényezit, mert igy tudja csak "distribuálni" ­ jó gazdaasszony módján "beosztani" ­ mindazt, ami ténylegesen rendelkezésére áll. Megkísérelték ezeknek a vitruviusi tételeknek eszmei eredetét kinyo-

mozni. Ezek szerint a helyes mérték elve a püthagoreista filozófiában gyökerezik, a symmetria a görög mvészet "nagy" évszázadának, az ötödiknek a mvészetelméletében. Az eurythmia a hellének negyedik évszázadában érzékelhet hedonista felfogásúnak, tükrözdésnek, míg a thematismos és az oikonomia az adottságok elfogadását, az azokba való beletördést hirdet sztoikus bölcselkedés visszfénye. Akár így, akár úgy, magából a leírtakból az állapítható meg, hogy e tételek fleg a ratiocinatio részletes kifejtését jelentik, de a fabrica is bennük van, beleértvén a tervek elkészítésének a munkáját is. A traktátus elméleti részének befejezése egyrészt átkötés a fejezet következ gondolatcsoportjához, másrészt az építészet hármas "aranyszabályát" tartalmazza. Az építészet épületek, napórák és gépezetek létrehozását jelenti. Az épületek készítése kettt foglal magába: a városok, települések létesítését és maguknak a köz- és magánépületeknek az emelését. Ezután az aranyszabály: az építkezéseket úgy kell végezni, hogy gond fordítassék a tartósságra (firmitas, soliditas), a célszerségre (utilitas) és a szépségre (venustas, elegantia) is. Nos, e hármasság elzményeit hiába keressük, mivel ilyen összetétel megfogalmazás Vitruvius eltt nem létezett. Ez már trl metszetten római "civil-kulturális" megnyilatkozás, amely szerint: a szomjasnak akármilyen pohár jó, de a mvelt számára szépnek is kell lennie egyúttal. A számunkra legtöbb szót érdeml els könyv második részét nem taglaljuk ilyen részletesen, mint ahogyan a többi könyvet sem. Csupán tartalomjegyzéküket adjuk meg, s ahol érdemes, megjegyzésekkel egészítjük ki a bemutatást. Itt azt kell kiemelnünk, hogy Vitruvius, a teoretizálás után a nagy egészbl indul ki, a városépítészetbl. A helykiválasztásnak hármas követelménye van: a kiszemelt terület "egészségessége", a megélhetésre való alkalmassága és kedvez megközelíthetsége. Amit kiegészít a helyi széljárás ismeretének, figyelembevételének a szükségességével. Ezáltal szabályos ökológiai tájékozódást kíván meg. II. könyv: 1. Az építészet kezdetei. 2. A filozófusok az elemekrl. 3. A tégla. 4. A homok. 5. A mész. 6. A puteóli föld. 7. A kbányák. 8. A falszerkezetek fajtái. 9. Az épületfa. 10. A kétféle fenyfa. Az építészet kezdetben a természetet utánozta, majd fokozatosan önállósodott. A görög mvészetelmélet a mimézist, az imitációt az építészettl "megta-gadta", mondván, hogy ezért nem is mvészet. Vitruvius e feltételezésével, a keletkezés idrendjét véve alapul, végülis azt állítja, hogy els a mvészetek sorában. Az építészet mint az ábrázolómvészetek "szülje-anyja" gondolata a hegeli filozófiáig ér majd el. Auktorunk az építanyagok tárgyalását a téglával kezdi. Szokatlan ez a görög tradíciókat közvetít szerznél, hiszen a hellén par excellence k-

architektúra volt. Jellemz az is, hogy a lydiai tégláról azt mondja, hogy az használatos Itáliában és csak ezután adja meg a görög téglaméreteket. Tudjuk azt, hogy a késbbiekben kibontakozó római téglaépítészetet több kutató a keleti, az ázsiai építgyakorlattal hozta kapcsolatba, így pusztán ezt a tárgyalási sorrendiséget is értékelnünk kell. Ezután következik az opus caementitium tárgyalása és csak ezután a ké, végül a fáé. III. könyv: 1. A templomok arányai. 2. Az öt templomtípus. 3. Az öt templomfajta. 4. A templomok alapozása. 5. Az ion oszloprend. A templomok elemzése eltt ismerkedhetünk meg a vitruviusi arányelmélettel. Ennek alapján a már ismert görög antropometrikus rendszer adja. Vitruviusnál azonban kapcsolat teremtdik eközött és a geometria között. A relatív és az abszolút szintetizálódik az ember a körben és a ember a négyzetben, a "Vitruvius-i figura" ideologrammjában, amely számos késbbi spekuláció tárgya lesz. Számhasználata is összetett. Az egyik tökéletes szám a 10 (antropomorf szám: a két kéz ujjainak a száma). Emellé a 6-ot társítja, a kett összege a 16, a másik tökéletes szám. A modulus késbbi részekre osztását valószínleg befolyásolták ezek a számok. A felosztás lehet 6/2x10=30, másképpen pedig 6x2=12 partes, azaz modulus-részecske (M). A templomok küls rendszere alapján ad tipológiát: in antis, prostylos, amphiprostylos, peripteros, pseudodipteros, dipteros és hypaetros. A késbbiekben módosítják ezt a rendezést ­ hiányzik az amphi-antis, a hypaetros pedig megvilágításmódot érzékeltet megjelölés, nem oszlopelhelyezkedést ­, mégis meghatározóvá vált, hozzájárulva a görög építészet egyoldalú szemléletének kialakulásához, a külterjességének az abszolutizálásához. Az intercolumniumok - nem tengelytávolságok, hanem szó szerint: oszlopközök - méretezése már bizonyos térproblémákat rejt magában: pyknostylos (zsúfolt, 3M), systylos (sr, 4M), diastylos (tágas, 6M), araiostylos (légies, 6M fölött) és végezetül eustylos (jó, megfelel, 4,5M). Az ideálisnak tartott eustylos bevezetését Hermogénészhez köti. Igy alig csodálható, hogy az ion oszloprendet tárgyalja elsként. Az viszont meglep, hogy az optikai korrekciókat, a curvaturát is itt említi, holott ilyesmi - jelen tudásunk szerint - a fénykori doricát jellemezte els sorban. IV: könyv: 1. A három oszloprend keletkezése, a korinthosi fejezetek. 2. Az oszloprendek díszítései. 3. A dór oszloprend. 4. A cella és a pronaos. 5. A templomok fekvése. 6. A templomkapuk és kereteik. 7. A toszkán templom. 8. Körtemplomok. 9. Az oltárok. Vitruvius az oszloprendek részletes tárgyalásának folytatása eltt az általunk szokott sorrendben beszél a dór rendszer férfias, az ion "asszonyos" és a korinthoszi "hajadonos" arányairól - átvéve a hellén antropometriát. Ezután fog a korinthoszi rend részletezésébe és utoljára taglalja a

doricát, a hellenisztikus szemléletnek megfelelen. A templomenterirt szkszavúan tárgyalja. A részletezésnél pedig a kfelületek római kezelésmódját: a rusztikázottságot dicséri. Meglep az, amit auktorunk a templomok tájolásáról mond. Az írja el, hogy fhomlokzatuk és a cellában elhelyezett agalma nyugatra nézzen. Szinte az összes görög templom a Kr. e. 3. századig, de késbb is keletelt volt, azaz szó szerint: orientált. Megemlíti azt is, hogy a környezeti adottságok, a jó városkép kialakításának a kívánalmai is befolyásolják a templomok elhelyezését. Ez már a hellenisztikus városépítészet sajátja s ezen elvet a római is így érvényesíti. Felbukkannak helyi, italikus hagyományok is, az etruszk templom, a toszkán oszloprend tárgyalásában. A körtemplomok elemzése során elég nagy hangsúlyt kap a pseudo-oszloprend, amely a késbbi római idk meghatározó faltagolás-módja lett. V. könyv: 1. A fórumok és a bazilicák. 2. Kincstár, börtön, tanácsház. 3. A színház helyének kiválasztása. 4. Harmóniatan. 5. A színház hangvedrei. 6. A színház helyének kiválasztása akusztikai szempontból. 7. A színház építése. 8. A görög színház. 9. A színház mögötti oszlopcsarnokok. 10. A fürdk. 11. A palaestrák. 12. A kikötk. A középületek sorában a színház rangos helyet kap. A római színházról közölt adatait, szerkesztésmódját stb. az archeológia szinte mindenben igazolta. A görög színházról írtak a hellenisztikus állapotokat tükrözik. Jelents megállapításokat tartalmaz a fürdkkel foglalkozó fejezet. VI. könyv: 1. Az éghajlati viszonyok szerepe a magánházak tervezésénél. 2. A magánépületek szimmetriái. 3. Az udvarok és a körülöttük lév helyiségek. 4. Az épület tájolása. 5. Építkezés különböz társadalmi helyzeteknek. 6. A falusi házak elrendezése. 7. A görög lakóház elrendezése. 8. Az épületek szilárdsága. Az etruszk-latin lakószokások tükrözdnek vissza a lakóházakról szóló könyv legtöbb fejezetében. Az atrium-tipológiáját használta fel Maiuri (1928) a római ebédlk, az oecusok rendszerez bemutatására. A falusi házak, majorságok, az új épülettípust jelent villák után ad csak tájékoztatást a görög lakóházról. VII. könyv: 1. A padlók. 2. Stukkómunkák. 3. Boltozatok. 4. Stukkózás nedves helyen. 5. A falfestészetrl. 6. A márvány. 7. A természetes festékek. 8. A cinóber és az arany. 9. A cinóber készítése, a hegyi zöld, az arméniai kék és az indigó. 10. Mesterséges festékek. Fekete. 11. Világoskék és sárga. 12. Ólomfehér, rézgálic és szandaraka. 13. A bíbor. 14. Mesterséges festékpótlékok. A boltozatok szerény keretek között történt ismertetése után az egész könyv a falfestészettel, a festékekkel foglalkozik. Jellemz a skénographia "elfajzásá-ról", az abszurd formák pingálásáról irt kritikája. Mauri (1908) a pompei falfestészeti "stílusok"-at az itt közöltekbl kiindulva határozta

meg. VIII. könyv: 1. A víz keresése. 2. Az esvíz. 3. Hforrások. 4. A víz megvizsgálása. 5. A szintezés módja. 6. A vízvezetékek építése. A vitruviusi traktatus legegységesebb fejezete. A római civilizáció "aquafil" jellegének jegyében fejti ki témáját a forrásfoglalásoktól kezdve az aquaeduc-tusok építéséig. IX. könyv: 1. A világmindenség és a bolygók. 2. A Hold. 3. A Nap pályája és a csillagképek. 4. Az északi csillagképek. 5. A déli csillagképek. 6. Az asztrológiáról. 7. Az analemma szerkesztése. 8. Az órák fajtái és feltalálói. A könyv egyik roppant nagyvonalú analógiája emberfeletti szférába emeli az architektust. Szerznk úgy véli, hogy a világmindenségnek architektónikus szerkezete és struktúrája van. Ebbl a gondolatból származik az, hogy Isten a világ építésze: Deus architectus mundi. És megfordítva: az építész a második Isten: architectus secundus Deus... X. könyv: 1. A gépek és szerszámok. 2. Az emelgépek. 3. Az egyenes és forgó mozgás. 4. A vízemel gépek. 5. A vízimalom. 6. A vízemel csavar. 7. Ktesibiosz vízemel szerkezete. 8. Víziorgona. 9. Az út mérése. 10. Katapulták és skorpiók. 11. A ballisták. 12. A katapulták és ballisták megfeszítése. 13. Ostromgépek. 14. Teknsbéka az árkok betöltésére. 15. Más teknsbékák és Hegetor teknsbékája. 16. A várvédelem. A Tíz Könyv elvont gondolatokkal kezddik, a vitruviusi esztétikával. A fizikai és mechanikai konkrétumok felsorakoztatásával zárul a m, ezen legterjedelmesebb fejezetével. A De Architectura Libri Decem ­ a jelek szerint ­ rajzokkal illusztrált m volt. Vitruvius 10 rajzról tesz említést, talán könyvenként adott egyetegyet? Többek között az entházis, az optikai korrekciók, az ion volutaszerkesztés, a vízemel gép, a szintezmszer (chorobatész) és a zenei harmóniák ábrája szerepelt a szövegrész gazdagítására. Ezekbl azonban semmi sem maradt ránk örökségül. Vitruvius megítélése az utókor szemszögébl Az európai építészet élete úgy hozta magával, hogy a vitruviusi könyvekkel még nagyon sokat foglalkozunk a teóriatörténet során. Ezt megelzve azonban szükségesnek látszik már itt sommázni az utókor legjellegzetesebb észrevételeit annak érdekében, hogy befejezésül "megvédhessük" illusztris szerznket. Vagyis, hogy alkotását a késbb hozzáragadt reflexiók nélkül, önmagában értékelhessük. Vitruvius értékelése szélsséges. Egyrészt úgy állították be, mint jószándé-kú, de félmvelt pallért, aki kissé naivan áll el félig megemésztett "tudomá-nyával". Kevesebben uomo universalét láttak benne és széles látókör polihisztornak tartották. Valószínleg a harmadik csoport képviselinek van igazuk, akik nyilvánvaló és tagadhatatlan érdemeit elismerik,

azzal a fenntartással, hogy ezt meg azt nem csinálta szabatosan. Difficile est satiram non scribere (emberi tulajdonságunk, hogy elbb látjuk meg a furcsát meg a rosszat, mint a jót), ezért a kritikák élesebb tételeit idézzük. Ezek: Vitruvius mve ügyetlen kompiláció ­ terminológiája zavaros ­ meghatározásainak pontatlansága abból származik, hogy tud ugyan görögül, de nem elég jól ­ az átvett hellén hagyományanyagot nemcsak vulgarizálja, hanem félreérti és ezzel "becsapja" a jövendt, amely a hibákat átveszi ­ konkrét épületekre nem vonatkoztatja rendszerét ­ agyontárgyalja a skénográphiát, a perspektíva-szerkesztéshez mégsem ért ­ az oszloprendeket össze-vissza tárgyalja ­ az oszloprendek rendezett modulszisztémáját, kánonját nem adja meg ­ arányrendszere nem esztétikai jelleg, hanem egyszer méretösszefüggések szkémája ­ esz-tétikája nem alkot önálló rendszert ­ sem saját korára, sem a közvetlen római jövendre nincs hatással ­ az építész-ideál, akit lefest, soha nem volt és a késbbi római építészetbl is hiányzik stb. A tüzetes történeti nyomozás mindezen pejoratív reflexiók eredetét fel tudja fedni. Összefoglalóan úgy lehet okát adni ennek a kritika-sorozatnak, hogy a mnek quattrocento kori felelevenítésekor, magának a reneszánsz elejének teljesen zavaros elképzelései voltak az antikvitásról. Így alig tudta az újkor eleje históriai hitelességgel megítélni Vitruvius ugyancsak bizonytalan közvetítését egy közel félezer éves hagyományanyagról. Majd késbb a philhellén Winckelmann nézetei okoztak hosszantartó szemlélettorzulást. A 19. századi pozitívizmus pedig divattá tette a korabeli forrásanyagnak, tudósításoknak minuciózus vizsgálatát, hitelük elvetését, amire azután az autodidakta Schliemann cáfolt rá látványosan. Végül a filológiai, mvészetelméleti tudálékosság olyan ismeretek hiányát vetette szemére Vitruviusnak, amivel ab ovo nem rendelkezhetett. Mindezek helyett szükség van Vitruvius olyan megértésére, amely a m keletkezési korának viszonylatában magát t és magát a mvet kísérli megérteni és reálisan "helyére tenni". Vitruvius értelmezése önmagában A traktátus formális struktúráját felvázolva úgy tnik, hogy nem véletlenül 10 a könyveinek száma, hiszen ez az egyik tökéletes szám. Az egyes könyvek fejezetei nem azonos terjedelmek. A legrövidebb öt, a leghosszabb ­ a X. könyv ­ tizenhat fejezetbl áll. A tárgy határozta meg tehát a terjedelmet. A tartalom tárgyalási sorrendje az építészet felosztását követi. Az építészet épületek, napórák és gépek készítését jelenti. Az épületek címszó kettt fed: a várost és magukat az épületeket. A tárgyalás menete eszerint halad összességében. A városépítészetnek fél könyvet szán, az épületekre hét könyvet. Közbeiktatja a vízzel foglalko-

zó könyvet, majd az órák és effélék, valamint a gépek tárgyalására egy-egy könyv jut. Az értekezés közlésmódszerét tekintve, legtöbb könyve egységként hat. Kivételt képez a templomokkal és az oszloprendekkel foglalkozó gondolatcsoport, ez kétkötetnyi terjedelm. A könyvek általában elvi, a konkrét témához tartozó, azt befolyásoló eszmefuttatással kezddnek. Így lesz az egész m elzéke a teória, a városépítészeté az ökológia, a templomépítészet és az oszloprendeké az aránykérdés, a lakóházépítészet, a klíma, az órák bevezetje az égboltról való ismertetés. A téma részletes kifejtése azután néhol rapszódikusan kanyargó, máshol egyenes mederben folyik. Lényeges a traktatus görög és római Janus-arcuságának lehetség szerinti pontos értelmezése. A tartalom jelents része hellén eredet, kezdve az aránykérdéstl az ostromgépek mechanizmusáig. E körön belül a hellenisztikus tudomány és szellemiség hat közvetlenül, amire ­ sok más mellett ­ az oszloprendek tárgyalási sorrendje is utal. A m keletkezésének az idejében Latiumban is, máshol is Itáliában posthellenisztikus építészet virágzott, az autochton sajátosságok szinte csak csiráiban érzékelhetek. Mindezekhez hárul az Augustus-kor klasszicizáló törekvése is. Ennek ellenére számos utalás történik olyan eredményekre, amelyek a késbbi római építészet jellegét, nagyságát sejtetik. A toszkán hagyományok beépülnek a templomépítészettel, az oszloprendekkel foglalkozó könyvekbe, a lakóházépítészettel foglalkozó passzusokba. Ugyanígy a villákról, a színházról, a bazilikáról, a falfestészetrl írtak a római építészet szerves részei már. Igaz, hogy a boltozatokról keveset ír, de ennek monumentális alkalmazása csak Néró korától kezddik. Nagyon sok részletkérdés ­ emplekton, suspensura, pseudo-oszloprend, rustica stb. ­ ugyancsak ezt az autochton oldalt képviseli. Végül a firmitas ­ utilitas ­ venustas megfogalmazás is, nemkülönben az egész m szellemisége, enciklopédikus volta egyértelm bizonyítéka az opus szándékolt és összességében elért eredetiségének. Mindezekbl az következik, hogy mer abszurditás az az állítás, hogy a kibontakozó nagy jövend perspektívájából nézvést Vitruviust akár nem létez figurának tekinthetjük. Elképzelhetetlen, hogy a mvében felhalmozott ismeretanyag nem hatott volna, hiszen olyan normatívákat adott, ami rendre megvalósult a római építészetben. A vitruviusi építészideál fiktívnek minsítése is hamis, elég Apollodorost említenünk meg a légiók mszaki törzsgárdájának pallérozottságát és diszciplináltságát. Az Európaszerte keresett itáliai hadmérnök-architektusok típusát a rinascimento csak újrateremtette, mert ilyenek alkották meg magát a római architektúrát. S. Julius Frontinus (Kr. u. 35 -?) Vitruviushoz hasonló tisztet töltött be: Róma vízvezetékeinek felügyelje volt. De aquaeductus urbis Romae c. mve a "kedvenc" római msza-

ki feladat írásba foglalása. Apollodoros Damascensis (Kr. u. 1. század közepe - 2. század eleje) A római építészet legnagyobb - ismert nev - egyénisége. Traianus hivatalos építésze, aki széles kör gyakorlati tevékenysége mellett traktátusokat is írt. Kr. u. 104 - 105 között, a császár dáciai hadjárata alkalmával építi meg az Al-Dunaihidat, Rómában stadiont, gimnáziumot és thermát, odeont tervez és kivitelez. Fmve a Fórum Traiani, és kapcsolatba hozták a Pantheon építésével is. Ostia kikötjét is, minden valószínség szerint, Apollodoros tervezte. Elméleti mvei: a Pontes Traiani ismertetése és egy könyv az ostromgépekrl, amelyet már nem Traianusnak, hanem utódjának, Hadrianusnak ajánl. Az "utazó-császár"-ral azonban meggylt a baja. Hadrianus, aki maga is építészi babérokra vágyott - és aki tiburi villájában valóságos építészeti enciklopédiát kreált magának az általa meglátogatott híres épületek és helyek másolataiból -, és aki a Roma és Venus templom tervezjének vallotta magát -, nem bírván elviselni Apollodoros kritikáját utóbbi alkotásáról, számzte körébl és a fáma szerint ki is végeztette. M. Cetius Faventinus (Kr. u. 3. század) De Diversis Fabricis Architectonicae címen kivonatot készített Vitruvius mvébl. Úgy tnik tehát, hogy könyveire a gyakorlati építészetnek szüksége volt, hiszen afféle káté készült bellük. Nem egyedül ez az egy, mert Ae. Palladius De Re Rustica elnevezéssel hasonlót szerkesztett. Tudomásunk van építészeti szakiskolák létérl - a Severusok korában biztosan mködött egy - amelyek "tantervében" Vitruvius könyvei - vagy ezek a lerövidített káték - bizton szerepeltek segédletként, betöltvén az eredend pedagógiai szándékot. Plotinos (Kr. u. 203-270) A római elmélettörténet végét mégsem az ilyen gyakorlati kézikönyvek használata tette jellegzetessé. Az új vallásos világkép kialakulásával párhuzamosan a pogány filozófiában is az idealista nézetek lettek uralkodóvá. Plotinos, az újplatonizmus "megalapítója", ilyen szellemben tárgyalja az architektúrát. Azt mondja, hogy az épület szépségét nem az anyag, de még nem is a megformált matéria adja, hanem bels formája. A bels forma a m ideája, az esztétikum ebben rejlik, nem a valóságos megjelenésben.

A mvészeteknek tehát túl kell lépniük az utánzáson. Nem az érzéki észrevétel, hanem a kontempláció ­ a fantázia ­ készsége fedi fel a világ misztériumát. A naturában nincs fantázia-szülte elem, így nem lehet teremter forrásává. Az anyagtól elszakadva a léleknek misztikus elmélyültséggel, intuitio által kell eljutnia a szépséghez, a jósághoz, az istenséghez. Ez az elmélyülés végül a mindent megvilágosító extázisba torkollik. Plotinos tehát a klasszikus filozófiából kiindulva olyan gondolatrendszert épített föl, amely egyik talpköve lett a középkor esztétikájának. Összefoglalóan azt állapíthatjuk meg, hogy a római építészet, amely teljes kifejletében a múltat felszívó és a jövt elkészít architektónikus enciklopédia volt, korán kiérlelte hasonló szellem teóriáját, amelybl táplálkozott. Vitruvius könyveinek normatív ereje eleven volt élete korában éppúgy, mint a római építészet virágzása idején. Az építészet civilizált és kulturált egysége teremtdött meg az antik Rómában, ami az építészeti feladatkör addig nem létez gazdagságában jutott kifejezésre a legszemléletesebben. Nem véletlen, hogy ez a teljesség az építészeti küls és bels egyensúly-teremtésének a folyamatát indította meg, a citrovertáltságot, amely az elkövetkezend európai építészetben teljesedett ki. Amint a római építgyakorlatban implicite a jövend századok alkotásainak csirái rejlettek, ugyanúgy a korszak végének a szellemisége is nagy távlatok felé intett. Elegend arra a párhuzamosságra hivatkoznunk, hogy a pápák elsejének, Szent Péternek a kultusza számára emelt bazilika, a S. Pietro Vecchio egyidben épült a pogány Maxentius-bazilikával, mindkett a 4. század elején.

A KÖZÉPKOR ÉPÍTÉSZETELMÉLETE
Az európai történelemnek a római birodalom bukása és a "barbár gót" világtól elforduló Itália új szellemiség históriájának megindulása közötti közel ezer esztends idszakát középkor néven illették. A reneszánsz idejébl származik a medioevo ­ a klasszikus kultúra és annak újjászületése közötti id ­ megjelölése, ami intermezzóvá degradált ragyogó építészeti korszakokat és elrevetítette a történelmi és stíluskorszakok elnevezéseinek sokszor abszurd eredetét, valamint azt a még nagyobb furcsaságot, hogy nemcsak a köznyelv, hanem a tudomány is szentesítette az effajta neveket. Pusztán ezeknek a neveknek az említése, felsorolása és értelmezése elméletileg is igen tanulságos, így mindig vissza is térünk ehhez a szemantikai problémakörhöz. A középkornak - az antik göröghöz hasonlóan ­ rendszerezett építészetelmélete nem volt. Már csak azért sem lehetett, mert az architektúrának, az esztétikának építész szószólója alig akadt, csupán filozófusok, bölcs papi emberek és szerzetesek, történetírók és költk megnyilatkozásaira hagyatkozhatunk és magukra az építészeti "tényekre", magukra az épületekre mint hírmondókra. Ezek azt tanúsítják, hogy a római építkészség hagyományai nem mentek veszendbe. St, a császárkor nagyvonalú alkotásait létrehozó mszaki pallérozottság, ha lehet, tovább "finomodott" a boltozási technika legkülönfélébb alkalmazásaiban. A lényeges változás az építészeti feladatkör kijelölésében következett be. A tematika a korábbi sokoldalúságát elveszítette és jelentsen beszkült az új igényeknek engedve. A szemléletváltozást a tudomány és a vallás dolgainak új értelmezése idézte el. Az antik római a praktikus tudást becsülte, most a pragmatizmust a szellemi tevékenységek mögé sorolták. A tudományágakat és a mvészeteket is az ars szóval illették, de lényeges különbségek adódtak a "szabad mvészetek" és a "me-chanikus mvészetek" körébe utalt diszciplínák között. A Septem Artes Liberales els három tagja ­ a trivium: grammatika, retorika, dialektika (logika) volt a legrangosabb, mivel "tiszta" szellemi tevékenységek voltak, míg a másik négy tudomány ­ a quadrivium: zene, aritmetika, geometria, asztronómia "reálisabbak" lévén, már a szabad "hétség"-en belül is csak másodlagosnak számítottak. Az Artes Mechanicae foglalta magába a tulajdonképpeni ­ a tárgyias ­ mvészeteket: a festészetet, a szobrászatot, az iparmvészetet és az építészetet mint az ember materiális szükségleteinek kielégítit. Tehát szinte az a modell elevenedett föl, amit az antik görögök alakítottak ki a tudomány és a mvészet hierarchiájáról. Az építészeti alkotásokat tervez és kivitelez szakemberek feladatköre, szerepe és megítélése is eszerint alakult. A Kr. u. 4 - 6. századból szár-

mazó adatok szerint az épületek tervezje a mechanikos volt, a geometros a tervez mszaki szaktanácsadója és az architektón csak a harmadik, mint a kivitelezés irányítója, a hozzá hasonló kézmvesek fnöke töltötte be hivatását. A koraközépkor végétl kezdve azután az építkezések személyi feltételei megváltoztak az egyházi és a világi céhek kereteiben. Mindezek gyökere a sztereotíp magyarázat szerint a gazdaság átalakulásában leledzett, a feudalizmusban (amelynek indításait különben ugyancsak a régi Róma adta a colonus-rendszer kiépítésében). A középkor értelmezésében azonban a tudati tényezk, jelesül a vallásos eszmék olyan túlsúlyba kerültek a lét földhöz ragadtságával szemben, mint soha annak eltte vagy utána. Így a vallásos világkép tüzetesebb felvázolása nélkül még témánk tárgyalásában se jutnánk sehova. Az antik Róma szinkretisztikus jelleg "vallás-politikája" összefügg, a helyi kultuszokat türelmesen beolvasztó-átalakító politheista istenvilágot kívánt. A kései idkben eluralkodó császárkultusz - az uralkodó istenítése -, keveredve a beáramló keleti misztériumvallások motívumaival: a kisázsiai eredet Sol Invec-tus, a legyzhetetlen nap mítoszával, az iráni Mithrasz-kultusznak a fény és a sötét, a jó és a gonosz küzdelmérl vallott tanaival, az egyiptomi Isis-Osiris legendának az örök megújulást hirdet igéivel és Izrael és Judea Messiást váró hiedelmével ­ egy monotheisztikus vallás körvonalait rajzolták ki. A történelem szinte kifürkészhetetlen fintora, hogy Constantinus végülis azt a vallást legalizálta, a-melyet Titus megsemmisíteni vélt - a többit a rómaiak jószerivel nem üldözték a christianizmust. Természetesen ehhez az kellett, hogy a zsidóság megtagadja legújabb prófétáját és fleg az, hogy Péter apostol kezdeményezését Pál ­ az írástudó farizeus, ez a szinte hellenisztikus mveltség egyéniség ­ olyan tartalmi elemekkel egészítse ki a Bibliát, hogy az elfogadható legyen a zsidónak éppúgy, mint a görögnek, a rómainak. A christianizmus-paulinizmus azután az egész nyugati földteke vallásos-szellemi életének meghatározójává vált mind a mai napig. Szorosan ide tartozó jelenség, hogy a középkor hajnalát ugyanolyan enciklopédikus törekvések hatották át, mint a római antikvitást. Csakhogy annak idején a múlt tapasztalatainak összegyjtése többé-kevésbé rendezett formát öltött, beleértve Vitruvius rendszerét is. Mostantól kezdve a múlt szellemi öröksége feneketlen tónak bizonyult és szinte megsznt mindenféle kontroll az új ideológiát támogatni vélt gondolatok felidézésében. Szimbolikus és általánosítható jelentése van Paulos Silentiarios panegirikus költeményének, amit a Hagia Sophia beszentelése alkalmára írt. Nemcsak szerkezetileg utánozta Homeros eposzait, hanem olyan szavakat használt, amit 1300 év óta soha le nem írtak id közben, nem használtak. Szinte természetes, hogy az új világ szépségeszménye és az ezzel kapcsolatos gondolatok spirituális jellegek lettek. Már a fejldés elején kibontakoztak a késbbieket is meghatározó elképzelések.

A fény központi helyet kezdett elfoglalni az esztétikai megnyilatkozásokban. Ezen immateriális "elem" mellett magát a matériát is "pneumatizálták", meglelkesítették. Az atavisztikus hylozoizmus elevenedett meg ekkor, az si hiedelem, amely az anyagnak valamiféle érzéklési-gondolkodási képességet tulajdonított. A márvány és az elefántcsont nemessége, a porfír bíbora, az arany idtlen és id fölötti ragyogása, a mozaikszemcsék ­ akár kbl, akár üvegbl való ­ csillogása, mind-mind szerves és jelentéssel bíró elemei voltak a mvészeti kifejezésnek. A valóság önmagában érthetetlen, ezért megértéséhez a metafora, a szimbólum mankójára van szükség. Krisztus, a jó pásztor, az áldozati bárány és az uctuz ideogrammája szerint mint hal jelképeiben lett realitássá. A bazilikák crux commissa és crux immissa keresztje a szenvedésen keresztüli megváltás és üdvözülés hitét öntötte formába. Andronikos athéni óraházának, a Szelek tornyának oktogonjában még a fizikai világ távlatai egyesültek a szelek irányai által, a ravennai San Vitalében, az aacheni palotakápolnában már a szellemi univerzum testesült meg a nyolcszögben. Igaz, hogy már a rómavárosi Minden Istenek Temploma, a Pantheon is kozmosz-utánzat volt, de a kör a Hagia Sophiában sem puszta mértani figurát jelentett. Végezetül a tökéletesség eszményének a bvölete is rányomta bélyegét a középkor szélsséges eszmevilágára. A szépség ellenpárja, a rútság a maga módján ugyancsak tökéletes lehet, ezért nem rekeszthet ki a mvészeti ábrázolásból. Már csak azért sem, mivel általa lesz érthetvé a szép szépsége. A KORAKÖZÉPKOR ÉPÍTÉSZETELMÉLETE (350 - 1000) Az új mvészetszemlélet a kései római neoplatonizmus talajából sarjadt ki. A fejldés további menete két ösvényen haladt tovább: egyrészt keletre, Bizánc felé, másrészt nyugatra, Aachen irányába. Aurelius Augustinus (354 - 430) Szent Ágoston élete és gondolatai elrevetítik szinte az egész középkor szellemiségét. Kezdetben manicheista, majd szkeptikus, majd neoplatonista filozófus, végül 387-ben megkeresztelkedvén: christiánus, az afrikai Hippo püspöke. A szépségrl elmélkedvén, belátja annak viszonylagosságát. Mégis, a spontán érzéki ítélet helyett a mvészeti élvezet elvont formáját tartja igaznak, azt, amelyhez az Isten által adott törvények felismerése vezet..." a természettl semmi sem rossz, és ez a szó nem jelenti a jótól való megfosztottságot. De a földiektl egészen az égiekig és a láthatóktól a láthatatlanokig, egyes jók jobbak, mint a mások, és annyira különbözek, amennyire csak lehetnek. Isten azonban akképpen nagy alkotó a nagy dolgokban, hogy nem kisebb a kicsinyekben sem." Már Augustinusnál felbukkan a jel-

képeknek, az allegóriáknak a valóságnál többet kifejez erejük. Augustinus értékrendjében a zene és az építészet elbbre való, mint a festészet és a szobrászat. Az építészet ­ az utánzás szempontjából tekintve ­ a legabsztraktabb mvészet, így egyik els azok között. Azt kívánja, hogy az építészeti alkotásban az egyes részek feleljenek meg egymásnak, az arányok élvezetesek legyenek ­ amivel nem szakad még le a klasszikus esztétikától. Akkor azonban, amikor arról elmélkedik, hogy az épület lényegét nem a térhatárok, a falak és az oszlopok kiképzése adja, hanem az ablakok, a térközök harmonikus kiosztásrendje és maga a tér, akkor az építészetet a legelvontabb aspektusában ragadja meg. Az ablakok dicséretében természetesen benne van a fény dicsérte is. Ez pedig korabeli, írásos bizonyítéka annak, hogy az épületek citrovertált ezenkori jellege nem pusztán feltételezés. A késbbiekre nagy hatást gyakorló, nagy formátumú gondolkodó a transzcendenst, az intelligibilist ­ az érzékek felettiek ­ megragadását kereste. Ez a törekvése jutott kifejezésre a zeneelméletében is, amelynek tiszta matematikai rendszerét vázolta fel. A zene és az építészet kiemelése s egymás mellé helyezése meghatározóvá vált a középkori építész-ideál kiformálódása számára. Az építész több esetben is muzikális mveltségét társította építtudományához. Dionysios Areopagita (5 - 6. század) Szíriai újplatonista elveket valló szerzetes. Mennyei hierarchia címen írt traktátust (Neve álnév, ezért idézik Pseudo melléknévvel). A természetfeletti szépség mindennek kezdete, oka és célja. A szépség azonban a rútságon keresztül, mint antitézis, értelmezhet. Gondolatrendszerét János evangéliumának Logos tanítása és apokaliptikus hangulata egyaránt befolyásolta. A korabizánci mvészetelméletre éppúgy hatott, mint Scottus Eriugenán keresztül a Karoling-reneszánszra és a romanika "fényz" periódusára, oldalára. Kelet-európai (bizánci) kereszténység A népvándorlás hullámaiban megfulladt Róma közvetlen örököse Bizánc lett, Nagy Constantinus városa, Konstantinápoly. Itt valójában szervesen folytatódott mindaz, ami ott abbamaradt: a város arculata alig különbözött eleinte egy kései "eredeti" római alapítású metropolisétól. Hiszen a császári építési programban ekkor még túlsúlyban voltak a "pogány" alkotások. Két tényez ­ többek között ­ azonban hamarosan átformálta a latin örökséget, mindkett a geopolitikai helyzetbl adódott. A korakereszténységnek ez a legnagyobb szabású központja görög területen alakult ki ­ majdnem Trójában, mert az is szóba került az új fváros jó helyét latolgat-

ván ­, ahol azt a nyelvet beszélték, amellyel az Újtestamentumot is írták, az elvulgarizálódott hellént: a koinét. És a nyelvvel együtt, azon keresztül természetesen az egész hellén és hellenisztikus szellemi hagyaték is közvetlenül hatott. És nemcsak a régi görög világ, hanem az egész Közel-Kelet ott tárulkozott ki a Boszporusznál, mégrégebbi hagyományaival. És a legújabbakkal is, hiszen az egész kereszténység bölcsje a Mediterraneum keleti felében ringott, s amelynek korai történetébe Szíria éppúgy belejátszott, mint Egyiptom és Alsó-Núbia s még Mezopotámia északi része is. Kelet közvetlen hatása két lényeges mozzanattal színezte tovább a vallásos világkép alakulását. Egyrészt az Egy-isten képies ábrázolásától való idegenkedés, amely Izrael-Júdeának a bálványimádás elleni küzdelmébl fakadt. Amirl maga Pál apostol is beszélt, amikor Athénben hirdette az igét: "...Mert mikor bejárám és szemlélém a ti szentélyeiteket, találkozám egy oltárral is, melyre ez vala írva: Ismeretlen Istennek. Akit azért ti nem ismerve tiszteltek, azt hirdetem én nektek." (Apostolok cselekedetei 17.23.) Ebbl fakadt a keleti korakeresztény képrombolás (726 - 843) éppúgy, mint az arab muzulmánok hasonló magatartása, képiesség ellenessége. Ehhez járult a keleti idszemlélet érvényesülése, amely lassúbb ritmusú volt, mint a klasszikus görögé és rómaié s mint amilyen lesz az elkövetkezend Nyugat-Európa történelméé. Általános mveldéstörténeti ­ és ezzel együtt mvészettörténeti és építészettörténeti ­ szempontból hasznosítható feltételezés, hogy a kereszténység keleti arculatában a christianizmus, elvonatkoztatott mono-theisztikus jellegét inkább megrizvén és az Oriens lassúbb ütem életszemléletével társulván idézte el azt, hogy Bizánc példája évezredet messze meghaladva irányt mutató maradt a vallásos építészetben, messzi kelet-európai távlatokat el-érve. Egészen leegyszersítve e jelenséget és kissé elretekintve azt állíthatjuk, hogy Kelet-Európa és Nyugat-Európa határa ott rajzolódott ki, ahol gótikát már nem építettek és ahol megsznt a kizárólag hagymakupolás templomok építése. Visszatérve a kiinduláshoz: az egyetemes építészettörténet egyik - önmagában is, hatásában is - legnagyszerbb épülete, a konstantinápolyi Hagia Sophia köré fonódó, korabeli megnyilatkozások felidézése elegend e kultúrkör jellemzéséhez. A rómavárosi Pantheon és a császárthermák szerkezeti értékeit továbbfejleszt épületnek már a neve is "meglelkesített = pneumatikus", hiszen nem Krisztusnak dedikálták, hanem a Szent Bölcsességnek, az isteni Igének, a Logos-nak. De meglelkesített volt nemcsak az anyagisága, hanem az egész struktúrája is. Az épít- és díszítanyagok nemessége, ragyogása és színessége, az oldalsó térhatárok áttörtsége, a kupola lebegése stb. mind-mind valamiféle "meta-materia-lizmusról" vallottak. Az egész együtt pedig szimbólumok halmazáról: "...a kupola a mennyek mennye, ahol az Isten uralkodik, négy árkádja a világ négy tája, támaszai a világ hegyei, az

épület a menny és a föld szimbóluma", mint ahogyan egy szíriai költemény zengi. Ekphrazis azoknak az irodalmi nyelvezet épületleírásoknak a neve, amelyek hellenisztikus és római források (Flavius Josephus, Statius, Plinius Secun-dus, Lukianos stb.) felhasználásával keletkeztek Justinianus korában. Ezek sorából kiemelkedik Prokopios egyik mve. Prokopios (500 - 560) A palesztinai Caesareából származó jogtudós, császári tikár és történetíró a peri ktismaton (Az épületekrl) c. könyvét Justinianus építkezéseinek dicsítésére szánta. A könyv els fejezetében méltatja a Hagia Sophiát. Prokopios mintaszer építéstörténeti, szerkezeti, funkcionális és esztétikai ismertetést ad a nevezetes épületrl. Az építészek, Anthémios és Izidoros bemutatása után transzcendens jelleg leírások következnek a technikai kérdésekrl, a vaskapcsok, hevederek stb. szerepérl. Rávilágít a beosztás és a liturgiai elírások kapcsolatára. Kihangsúlyozza az alaprajz és a felépítmény kiegyensúlyozott arányait (armonia ton metron), amelybl semmi sem hiányzik és semmi sem eltúlzott. Tisztán látja a tudatos fényvezetés szépségét, a kupola lebegését érzékletesen írja le. Alig lehet a templomban egy helyben maradni ­ fejtegeti tovább ­, mert az újabban és újabban felfedezett szépségek szinte sodorják, mozgásra kényszerítik a szemlélt. Az épít isteni császár, Justinianus pedig az építés kritikus idszakaiban isteni útmutatások szerint rendeli el a munka továbbfolytatását, ajánlja a helyes megoldást. Ebben a magatartásban felsejlik az ókori keleti despotáknak, az "égbl aláhullott tervek" végrehajtóinak emberfeletti magabiztossága. Ez az atavizmus cseng vissza a császár dicsekvésébl: "Salamon, én túlszárnyaltalak Téged..." Tény, hogy a Hagia Sophia f arányait Salamon jeruzsálemi templomának az ótestamentumi leírása alapján határozták meg: hosszúsága: 60 sing, szélessége: 20 sing, magassága: 30 sing, ami 3:1:1,5 méretösszefüggést jelent. Nos, a templom korábbi, elliptikus ív kupolájának zenitjét eszerint jelölték ki. Az "eszmei analógia" azonban nem bizonyult idtállónak, mert a lapos kupola az els földrengés alkalmával beomlott. Prokopios öt építész nevét örökítette meg a templom építésével kapcsolatban, közülük azonban kett vitte a vezet szerepet. Anthémios (6. század) Trallesben született és minden valószínség szerint volt a Hagia Sophia "vezet tervezje", azaz mechanicosa. Teoretikus tevékenységérl is tudunk: Gyújtótükör c. értekezésében a konikus metszetek törvényszerségeivel foglalkozik. A Figyelemreméltó mechanikus eszközök c. traktátusa többek között arról is szól, hogy két fókuszra feszített zsinór segítségével miként lehet ellipszist szerkeszteni.

Isidoros (6. század) milétosi eredetnek mondja mellékneve, s talán lehetett a geometros, a mszaki szaktanácsadó. Bátran lehetett, hiszen Eukleidés 13. könyvéhez írt kommentárt. Fleg a mértani testek áthatásának a problémája érdekelte. Emellett olyan körzt szerkesztett, amellyel parabolaíveket lehetett megrajzolni. Az épület eszmeiségét így egészen komoly geometriai, st "ábrázoló geometriai" tudású szakemberek öntötték formába. A kör idomához kapcsolt kozmosz-képzetek már a rómavárosi Pantheonban érvényesültek, a csegely, a pendintif, a szférikus háromszögek "ideológiájáról" azonban keveset tudunk. Az biztos, hogy a Sedia del Diavoloban (a népies elnevezés Ördög székében) egy Róma környéki pogány kétszintes sírkápolna fels kultuszterében ezt a nagyszer szerkezetet már alkalmazták. Vitruvius keleti irányú hatásáról úgyszólván semmit sem tudunk, de ismervén az figuráját a két "tökéletesen kiegyensúlyozott" idomában, a körben meg a négyzetben, méltán vetdik fel a penditif értelmezésének olyan lehetsége, mint valami átmenet közöttük. "Bizánciasan" fogalmazva: a szférikus háromszögek teremtettek kapcsolatot a földi realitás és az égi elvontság között. Akár így, akár úgy, a Hagia Sophiában az isteni bölcsesség párosult az emberi bölcsességgel, egyik nélkül sem lett volna azzá, mint amivé lett. Befejezésül még egy lényeges dolgot kell az elmondottakhoz hozzáfznünk. Prokopios ezt írja: "A templom olyan csodálatosan szép látvánnyá lett, hogy elkápráztatja azokat, akik látják. Égi magasságba emelkedik, s mint egy lehorgonyzott hajó int a többi ház felé, magasabb helyen lévén, mint a város többi része, bár ahhoz tartozik és annak ékessége. Büszke rá, hogy onnan a várost körös-körül át lehet tekinteni." A jellemzés a templom küls megjelenésére vonatkozik és a szentélynek az urbánus környezetben való helyzetét és szerepét méltatja. Ismeretes azonban, hogy már a kései római idktl kezdve az épületek belsejét mívesebben képezték ki, mint a külsejét. Az enterir "megelevenedését", a környezethez való kapcsolódását az ablakokkal biztosították, de az exterir környezetformáló-befolyásoló hatására tudatossággal nem törekedtek. Nos, a Hagia Sophia külseje tekintélyes méreteivel nyilván attraktív látványt nyújtott, de lapos, kagylószer kupolájának küls nézete mit sem érzékeltetett a bels nagyszerségébl, az óriáspillérek pedig ­ amelyekkel a bels deszomatizált hatását elérték ­ holt tömegrészletekként érvényesültek csupán. Így kapcsolódik térmvészetileg a bizánci ­ és a nyugati korakeresztény építészet is ­ közvetlenül a kései rómaihoz: a citrovertáltság ugyan létrejött a bels megvilágíthatósága által, de nem teljes értéken, hanem transzvertáltan, azaz a küls spontán alakulásával. Nyugat-európai kereszténység Itáliában és közvetlen balkáni környezetében valamint a nyugati provinciákban: Hispániában, Galliában, Britanniában, Germániában, Raetiá-

ban, Noricum-ban és Pannóniában a keresztény építészet szerényebb formát öltött mint Keleten. Mintha Krisztus igénytelenségét itt jobban megértették volna, mert a sorra épül bazilikák belsejét ugyan ­ követve a kései római hagyományokat ­ igényesen képezték ki, külsejük azonban szinte észrevétlenül olvadt bele a még sokáig fennmaradt urbánus környezetükbe. A népvándorlás ui. a városokat nem zilálta teljesen szét, és csak az évezred utolsó harmadában "atomizálódott" a mvi és a "szel-lemi" környezet s lett a kulturális élet vezérlje a klastromok világa. Két fontos jelenség tette jellegzetessé ­ és az Orienstl eltérvé ­ ezt a lassan kirajzolódó új vallásos mveldési kört. A II. niceai zsinat (787) végs megnyugvást hozott a képrombolás keleties dühe ellenében. Az istenábrázolást itt nem tekintették bálványimádásnak, a szobrok, a festmények egy pietista didaktika eszközeivé váltak, amellyel az írástudatlan jámbor laikus is átélhette a megváltás misztériumát. Ehhez kapcsolódott szorosan a másik mozzanat: a kereszténység politeista jelleg elemekkel való átszövdése. A latin szinkretizmus nem múlhatott el nyomtalanul, így nagyobb és apróbb szentek sokaságával népesült be hamarosan az új, a nyugati hitvilág. Nem beszélve az sanya, a Magna Mater keresztény megfeleljérl, az Istenfiút szzen életre hozó Máriáról. Ezek nélkül sem a vallásos, sem a mvészeti élet alig lenne értelmezhet a nyugati részeken. A vallásos világkép ilyen alakulásába, a hagyományokon kívül, természetesen a barbár népek hiedelmei is belejátszottak. I. Szent Gergely (540 - 604) A római szenátori családból származó neves egyházi személyiség Róma praetora, majd pápája. Serenushoz, Massilia (Marseille) püspökéhez írt levelében imigyen értelmezi a nyugati kereszténység szemszögébl a vallás vizuális úton is hatékony jellegét: "Ami az olvasni tudónak az írás, a tanulatlan szemlélnek ugyanaz a festészet, hogy azok, akik a betket nem ismerik, legalább a falakon szemléldve olvassák azt, amit a kódexekben nem tudnak elolvasni." A korszak építészetszemléletének megértésére törekedvén, vezérfonalnak kínálkozik Vitruvius továbbélésének a nyomon követése. Sidonius Apollinaris (430 - 486) és Cassiodorus Senator (490 - 583) megemlíti nevét, mve tehát valamilyen formában ismert maradt. Sevillai Isidorus (560 - 636) A tekintélyes római családból származó tudós Cartagénában született. Sevilla püspökének Etimológiák címen az egész középkorban használatos enciklopédiát szerkesztett. E m 19. könyve mvészeti kérdésekkel is foglalkozik. A festészetrl azt írja, hogy "A festmény pedig képmás, amely valamely dolgok alakját fejezi ki, s midn látjuk, emlékezésre készteti az elmét... A festészetet pe-

dig az egyiptomiak találták ki úgy, hogy elször vonalakkal körülrajzolták az ember árnyékát..." Részletesen foglalkozik az építészettel is. Úgy tnik, hogy Isodorus f forrása Marcus Terentius Varro Antiquitates cím enciklopédiája volt, de amikor azt írja, hogy "Aedificiorum partes sunt tres: dispositio, constructio, venustas" (az építészet három részre tagolódik: tervszer elrendezés szerkezet - szépség), akkor nyilvánvaló a vitruviusi firmitas - utilitas - venustas aranyszabályának a hatása és esztétikai kategóriáinak ismerete. Jellemz új mozzanat azonban a szerkezet szerepének kihangsúlyozása, mint ahogyan az is, hogy öt oszloprendet sorol föl, dór, ion, toszkán, korinthoszi és attikai. Annak érzékeltetésére, hogy ennek a korszaknak a szellemi irányítói ­ és az érett középkoréi is ­ milyen távlatokban látták a múltat, Isidorus Etimológiáinak egyik kitétele szemléletesen rávilágít: "...A görögök azt állítják, hogy a falakból és tetbl álló épületek feltalálója Daedalus volt. pedig Minervától kapta a tudományát..." Nagy Károly (768 - 814) idlegesen egységet teremtett Nyugat-Európában. A széles látókör, koncepciózus uralkodó korát klasszicizálónak éppúgy nevezhetjük, mint valamiféle korai protoreneszánsznak, mivel a király a kései római mvészet iránti csodálatának engedve, olyan tudósokat gyjtött az udvarába, akik Róma szellemiségét felidézhetnek vélték: Alcuint Britanniából, Petrust, Baulust és Paulinust Itáliából, Theodulfot Hispániából és a frank Einhardust Germániá-ból. Ehhez járult a még Theoderiktl származó törekvés felelevenítése, hogy a római birodalom nyugati része újraegyesüljön. Ezért fordul Nagy Károly Bizánc felé, ahol a császári birodalom eszméje töretlenül megmaradt. Ennek az orientálódásnak az építészeti visszhangja az aacheni palotakápolna, amelyben a ketts kórusú bazilika központos alakban jelent meg. Klasszicizálás jellemezte a frankoknak a keleti képrombolással szembeni ellenkezését is. Az ábrázolások nem idolok ­ úgymond ­, hanem mtárgyak, a-melyek a múltra emlékeztetnek: memoria rerum gestarum. A képek azonban legyenek realisztikusak és ne legyenek fantazmagóriák. E valóságkeresés majd a késbbi középkori szépség-rútság eszme, a "bizarrerie" eluralkodása idejébl visszatekintve válik érthetvé. Hrabanus Maurus (780 - 856) De universo Libri XXII. cím mvében újra felbukkan a dispositio - constructio - venustas hármas szabálya, nyilván Isidorus-tól származván. Ezzel visszatérünk Vitruviushoz, akinek mve a Karoling korszakban kezd történetileg hitelesen megfoghatóvá válni. Einhardus (8 - 9. század) Einhard mester a fuldai kolostorból került a Karoling udvarba. A feltevések szerint Steinbach és Seligenstadt bazilikáinak építésénél Vitruviust

felhasználta. Annyi bizonyos, hogy tanítványának, Vussinnak írt levelében Vitruviusról szó esik, stílusának homályosságáról, többek között a skénográfia helyes értelmezésérl. E meglehetsen bonyolult kérdéskörben, a tudomány mai álláspontja szerint, az illusztrált Vitruvius stípusa Nagy Károly udvarában született meg, és lehetséges, hogy e megelevenítés magának Einhardusnak az érdeme. A 9. századi Selestat kódexrl annyit tudunk, hogy közölte az ion és a dór oszloprend ábráját és a gyakorlati tanácsok mellett kitért Vitruvius antropometrikus aránytanának ismertetésére is. A selestati kézirat ábrái felbukkannak a montecassinoi Petrus diaconus Vitruvius-kivonatában is, az antropometriával együtt. E kor klasszicizmusának szemléletes tárgyi maradványa Lorsch Szent Nazarius apátsági templomának kerengjében felállított háromnyílású, pszeudogalériával kiképzett kapuépítménye, amelynek háromnegyed oszlopait kompozit-fejezetek ékítették. Olyanokkal, hogy látványuk azt az érzést kelti bennünk, mintha eredeti antik kapi-teleket falaztak volna be másodlagos felhasználásként. Összefoglalóan: megállapítást nyert, hogy a korabeli kolostorok: Reichenau, St. Gallen, Fulda, Murbach, Konstanz, Lorsch könyvtáraiban Vitruvius kéziratai megvoltak. Ebbl a körbl származik a Harleianus nev kodex (London, British Múzeum, Harley 2767), amely a kölni Szent Pantaleon prépostjának, Goderam-musnak volt a tulajdona. E teljes szöveg Vitruvius-másolat közli a széldiagramm ábráját a városi útvezetés szkémájával együtt. A Harleianus mintegy 10 késbbi Vitruvius-másolatnak volt a forrása. A vitruviusi tanok az Ottó-kori építészet idején is tovább éltek. Bernard hildesheimi püspök a Szent Mihály-templom építésénél, bizonyíthatóan felhasználta a Goderammus-féle másolatot. Johannes Scottus Eriugena (810 - 877) Az Írországból származó tudós Kopasz Károly udvarában tevékenykedett. Dionysios Areopágita "Mennyei hierarchiá"-ját latinra fordítja és kommentálja: "Az Atya, Fiú és Szentlélek egy isten, egy jóság, egy fény, szétszórva mindenkiben, melyek léteznek, hogy lényegükben létezzenek; ragyog mindene, ami létezik, hogy mindenek az szépségének szeretetére és gondolatára térjenek" ­ írja. Szépség, jóság, fényesség szintetizálódik e "ragyogó" teológiában, amely a világvég-várás szorongásától megszabadult középkor kivirágzó-eljövend idszakának egyik vezérl sugara lett. A ROMANIKA ÉPÍTÉSZETELMÉLETE (1000 - 1200) A "román" korszakmegjelölés tizenkilencedik századi. Charles de Gerville francia régész 1818 körül használja elször e "stílus"-nevet, jog-

gal teremtvén bizonyos idrendi megkülönböztetést a második évezred els felének mvészettörténeti kronológiájában. Eleddig ezt az egész idszakot barbárnak, gótnak, germánnak, proto-népvándorláskorinak hívták és értelmezték ­ nyilvánvaló italikus szellemben. Tipológiai és formális jegyek egyaránt közrejátszottak e névújítás bevezetéséhez ­ a boltozott bazilikák, a félköríves ablakzáródások, a korinthoszi jelleg oszlopfk alkalmazásának stb. elszeretete. Emellett az is, hogy nagyjában és egészében ez az építésmód a latin származékú "román" nyelvterületeken dívott ­ Itáliában, Galliában és Hispániában ­, vélte Gerville, amikor is Britanniát meg Germániát kirekesztette leleményével. Az effajta elnevezések "megközelít" értékét-igazságát ismervén, még azt is hozzátehetjük, hogy a szakirodalmi idézés is nehézségekbe ütközik, mivel magának az antik római megjelölése mind a külhoni, mind a magyar nyelven körülményessé vált. Nyugat-Európát ezidtájt gazdaságilag, politikailag és eszmeileg is a felaprózottság jellemezte. Önálló birtokegységek, lazán összefügg tartományok, az urbánus környezettl messzi vallási-szellemi-mvészeti központok a kolostorokban, mind-mind helyi sajátosságokat érleltek ki és az azokhoz való ragaszkodást eredményezték. A természetes földrajzi útvonalak, mint a folyómedrek, valamint a zarándokutak hálózata azonban összefogta mégis ezt az atomizált világot, aminek ismerete valójában megkönnyítette az utókor számára azoknak az irányoknak a rekonstruálását, amelyeken át az egyes kultúrközpontok, az irányt szabó, iskolát teremt mhelyek egymásra hatást gyakoroltak. A normann és a magyar kalandozások megszntével, a rettegett, az Antikrisztus megjelenését ígér ezredforduló elmúltával virágba szökkent az egyházi építkezés, a középkori építészeti tematika e legfontosabbika. Raoul Glaber burgundiai szerzetes, 1002 - 1003 körül írt A történelem öt könyve cím mvében így tudósít: "Az említett ezredik éven túl, mintegy a harmadik év beálltával, szerte az egész földkerekségen, fleg azonban Itáliában és Galliában, hozzákezdtek az egyházak építéséhez. Mindegyik keresztény nép abban versengett, hogy szebbel rendelkezzék, mint mások. Úgy látszott, mintha a világ maga ragyogó ruhájába öltözködnék. Ekkor tehát majdnem valamennyi püspöki székhely templomait és a különböz szentek többi monostorát, a kisebb falvak templomait a hívek jobbal cserélték fel." Ugyanekkor felvetdik azonban ennek az építési buzgalomnak a korholása is egy ismeretlen nev herriedeni szerzetes krónikájában, aki Heribert püspök (1022 - 1042) újításait így ítéli el: "Ez a püspök azonban, meg valamennyi utódja vagy új templomokat, vagy új palotákat, st még várakat is épített, és ezeket csinálván, a nekik szolgáló népet a legnagyobb szegénységbe döntötték. Mert miközben a trágyázás, szántás és az egész földmvelés csaknem minden idejét állandóan kmvesmunkára fordítják, viszont a kötelez szolgálatot mégis a legnagyobb szigorral behajtják, az

elbbi bség szegénységgé ... bánattá változott ... A templomot magát ugyanis részben át akarta helyezni úgy, hogy a templomnak az a része, amely most a keleti, nyugati legyen s így a templom a városnak magasabb helyén álljon. Ennek az új építkezésnek falait tíz lábnyival láttuk magasabbnak... Woffo...kamarás bontotta le Szz Máriának ama régi és szent kápolnáját, s a mait csinálta, amely méretre nagyobb ugyan, de szentség tekintetében távolról sem ér fel vele..." E korszak tehát rombolt is, hogy újat alkothasson. Az idézett tudósításoknak emellett van egy számunkra lényeges "mellékzöngéje": a templom küls megjelenésének, exterirjének akart és szándékolt hatáskeltése. Ez nemcsak a méretek felfokozásában, de a tömegalakítás változatosságában is kifejezésre jutott, a megépült egyházak százainak tanúsága szerint. És itt egy ekkor széltében-hosszában megépített templomrészre, a toronyra kell néhány megjegyzést szánnunk. A keresztény templomtorony eszmei értelmezése a korabeli irodalomból alig hámozható ki. Az emlékanyag ismeretében azonban szinte bizonyos, hogy Szíria korakeresztény építészetében bukkant fel elször, az el-ázsiai bît hilani homlokzat hagyományaként. Az is történeti tény, hogy ezek a tornyok szolgáltak elképül a muzulmán minaretek számára, amelyek a toronytemplomnak a zikkuratunak is származékai voltak. "A torony általánosan használt építészeti elemmé a román korban válik" - írja e témakör egyik legújabbkori feldolgozója a középkori tornyokkal foglalkozó önálló munkájában. "A román templom céljához tartozik, hogy ellentétben az ókeresztény templommal (amely a nagyváros háztömegei közé szorult és külsejében teljesen igénytelen maradt), messzirl látható hívójelként mutatkozzék a hívknek és szimbolizálja az istentisztelet magasztos aktusát...a tornyok magasba tör függleges irányjelzése az emelkedettség hangulatát és azt a felfokozott életörömöt jelezte, amely az ezredik év katasztrófa nélküli elmúlása után az egész keresztény világon eláradt, a tornyok mérete és száma minden elképzelhet szükségletet messze felülmúlva fleg esztétikai célokat szolgált." További idézetek ugyanebbl a mbl: "a templomok már a 7. században használtak harangokat - ezek a harangok még évszázadokig nem voltak olyan méretek, hogy elhelyezésükre külön tornyot kellett volna építeni. ...a tornyok egyik-másik megokolása védelmi szempontokra utal... A fels részek megközelítésére feltétlenül lépcszetet kellett építeni és mivel ezeket nem lehetett mindig a falak vastagságában elhelyezni, csigalépcsk gyanánt külön tornyokba kerültek... az egyházfk a világi urakkal vetekedve (azok donjonjának megfelelleg) hatalmuk és tekintélyük kifelé való szimbolizálására ugyancsak a toronyépítkezés hatásos eszközét választották..." Az európai építészeti térmvészet alakulása szempontjából tehát a romani-kában lényeges fordulat következett be: az épület olyan küls kiképzése, hogy az az extenzív környezet téri világát markánsan meghatározza. Az európai építészet ekkor kezdett konvertálttá lenni, meghatározva az elkövetkezen-

d évszázadok szemléletét. E tétel még úgy is igaz, ha tudjuk a kiindulás konkrét körülményeit: a romanikának mind a vallásos (templomépítészet), mind a világi (városépítészet) építtevékenységének szoros kapcsolatát a naturával, amelyet akár így, akár úgy az architektúra uralni akart. A romanika szellemi arculatának dialektikáját híven tükrözik a szerzetesrendek teológiai-mvészeti reformtörekvéseinek különbözségei. Célkitzésünknek megfelelen, nem vétünk nagy hibát, amikor ezekbl két irányzatot emelünk ki, s amelyeket így jelezhetünk: Cluny contra Citeaux. A ragyogás a puritanizmussal szemben. A romanika "ragyogó" oldalát a bencések törekvései teremtették meg. A bencés-rend anyakolostorát a névadó Nursiai Benedek (480 - 543) építette az itáliai Montecassinoban. A korai épületegyüttest a 6. században a longobárdok, a 9. században az arabok pusztítják el. Desiderius (1058 1087), a késbbi III. Viktor pápa építi újjá a kolostort. Ostiai Leo (? - 1075) Leo Marsicanus elkel dél-itáliai családból származó tudós papi ember ­ Ostia késbbi püspöke ­ tudósít a montecassinói kolostorról írt krónikájában Desiderius építkezéseirl: "Látta tehát, hogy az egész monostor épületei a közlekedés számára is szkösek, formájuk is rút, és részint régiségük, részint elhanyagoltságuk miatt annyira romosak is... Lelke arra ösztönözte tehát, hogy renoválásokba fogjon... És mivel a hegy legcsúcsán épült...elhatározta, hogy a hegy sziklataréját tzzel-vassal vágják le és egyengessenek ki akkora területet, amennyi elég lehet a bazilika alapozására... hirtelen rábukkant Szent Benedek sírjára.. (ezt) drágakövekkel borította és fölé pároszi márványból ... igen szép mv szarkofágot állított... Ezenközben követeket küldött Konstantinápolyba, hogy a mozaikmvészetben meg a kburkolásban jártas mestereket hozzanak... Mivel pedig e mvészetek készségét a latin világ már több mint ötszáz éve elvesztette, s Isten sugallatára...méltónak bizonyult, hogy... visszaszerezze azokat. A kórus homlokfalát is... négy márványtáblával zárta el... egyik porfir, másik zöld, a fennmaradó kett fehér... csinált négy ércbl öntött korlátot...bronzgerendát...a pulpitust...különféle festéssel és aranylemezekkel szebbé tette...Készített egy csillárt...körülbelül 100 libra ezüstbl...36 lámpa függött le róla...hét aranyozott pofával díszített...ers vasláncon függött..." A dél-burgundiai Clunyben 909 körül jelennek meg a benedekrendiek. A bencések szellemi életét, s így mvészeti törekvéseiket is Scottus Eriugena közvetítette és Dionisios Areopagita újplatonizmusa határozta meg.

Jotsaldus (11. század) A késbb szentté avatott Odilo apát tanítványa, clunyi szerzetes az apátság újjáépítését méltatván ezt írja: "Ezzel, mivel nyájas természet volt, úgy szokott dicsekedni, hogy fából valót talált és márványból építettet hagyott hátra. Octavianus császár példájára, akirl a történelem azt írja, hogy agyagból épült Rómát talált és márványból valót hagyott hátra..." A leírtak az utolsó nagy clunyi apát, Petrus Venerabilis (1122 - 1156) építkezéseiben teljesedtek ki, amelyekben a templom harmadszori átépítésével nyert alakja, a középkor fényz törekvéseinek legszemléletesebb megtestesítje lett. Alaprajza - emellett - vitruviusi hatásokat mutat. Montecassino volt a kezdet, Cluny a beteljesülés és a legnagyobb hatást gyakorló központ, hiszen a 11. században nem kevesebb, mint 1450 kolostor tartozott a fennhatósága alá. A harmadik jelents bencés-klastrom Hirsauban töltötte be irányító szerepét. Egy 12. századi forrás arról tudósít, hogy: "Az apostoli atya...az említett grófot arra szólította fel, hogy adja vissza amit jogtalanul birtokolt... Megrettenvén...lebontván a régi templomot, amely ugyan tágas volt, de a régi templomok módjára támasztó oszlopok nélkül épült, új monostort építtetett..." Így formálódott hát ki a romanika pompaszeretete. Némileg beigazolódik Gerville kormegjelölése, a román, hiszen a latin hagyományok felelevenítését emlegetik meg Augustus császár építkezéseit. De azon az áron, hogy számos olyan épületet ítéltek pusztulásra, amely az antik hagyományokat ténylegesen megrizték. Itt elssorban azokra a kései római aulákra gondolunk, amelyek csarnokszerek voltak s amelyek keresztény templomokká lettek, de az új ízlésnek nem felelvén meg, lebonttattak, nem beszélve arról, hogy a régiek megelevenítése érdekében Bizánchoz fordultak. A romanika puritán oldala ­ a korszak "lelkiismeretének" feléledéseként ­ a ciszterciták felfogása és tevékenysége eredményeképp alakult ki. Rigorózus elvek már eddig is felbukkantak, elegend Donatus de Besançon-ra emlékeztetnünk, aki küzdött a luxus, a templomok pompája ellen. A képeket eltrte, de csak feketén rajzolva: nigrae tantum... Clairvauxi Bernát azután a clunyiek által követett eriugenai tanokkal szemben Augustinushoz tér vissza, megjegyezvén azt, hogy az újPlatónizmus meglehetsen szélsségesen hatott, mivel éppúgy forrása volt a pompaszeretetnek, mint az igénytelenségnek. Clairvauxi Bernát (1090 - 1153) Burgundiai lovagi családból származott. Világi tanulmányai után lép Citeaux kolostorába, majd huszonötévesen Clairvaux apátja lesz. Barátjához írt levele híven tükrözi teológiai konzervativizmusát és törekvéseit a tisztaság, egyszerség visszaállítása érdekében a "különcködésekkel"

szemben. "Nem említem a templomok mértéktelen magasságát, szertelen szélességét, fölösleges hosszúságát, költséges csiszolásait, különleges festményeit, amelyek, miközben az imádkozók tekintetét magukra kényszerítik, gátolják áhítatukat. De még a szentek képeit se tisztelik, melyektl zsúfolva van a padozat, melyet lábbal tipornak. Gyakran köpnek egy angyal arcába, gyakran zúzzák össze a járókelk csizmái valamelyik szent ábrázatát... A négylábún itt kígyófarok látható, amott a halon a négylábú feje. Amott egy hátulról félig kecskeformájú vadállat lovat ábrázol, emitt egy szarvas állat hátul lótestet visel..." Párbeszédbe elegyedik egy clunyi és egy citeaux-i szerzetes, az utóbbi ­ sok más mellett ­ így dohog: "Sok különféle hangú és annyira különböz súlyú harangot, hogy túl nagy súlya miatt némelyiket két szerzetes is alig képes megszólaltatni, nem a gyakorlati szükség, hanem a fülek különcsége kíván..." Egy citeaux-i fnökrendi atya így rendelkezik: "Városokban, várakban, falvakban nem építhetk a mi rendházaink, hanem csak az emberektl elzárt helyeken..." Clairvauxi Bernát életrajzírója írja róla: "...nem tudta, van-e annak a háznak boltozata... járt a templomban ki és be, és úgy tudta, hogy a szentélyben, ahol három volt, csak egy ablak van... Kiölvén magából ugyanis a kíváncsiság érzékét, semmi ilyenfélét nem vett észre..." Petrus Venerabilis, a bencések szószólója pedig kénytelen engedni ennek a hajlíthatatlan szigornak, és (horribile dictu!) annyit elrendel ­ miközben mvészeti elveit nem adja fel, "...hogy amidn a beteg testvéreket szentelt olajjal, az egyház szokása szerint megkenik, ne arany vagy ezüstkeresztet nyújtsanak nekik imádásra, hanem fából valót..." Gazdag, bséges és változatos korabeli forrásanyag vall tehát a romanika szellemiségérl általában és a mvészethez való viszonyáról is. Alig titkolható azonban a választott példaképek idézésének ellentmondásossága. A ciszterciták eszménye, Augustinus egészen távol állt ettl a beszkített szemlélettl, hiszen tanítása szerint Isten a kicsinységben ­ a kicsinyességben meg a rútságban ­ is tökéletes, így Bernát olyan dolgokat ítél el, amik a középkor megkülönböztet jegyei. Így az újplatonizmus értelmez újkori idézésével ­ ismételjük meg ­ csínján kell bánni, mint ahogyan majd azt a reneszánsz tárgyalásánál is így kell megtennünk. Annyi viszont történeti tény, hogy a ciszterciták hatással voltak a premontreiekre, a kratauziakról nem is beszélve, módosították, mint ahogyan k, a koldulórendek architektúráját. E korszak eszmei "légkörének" felidézése után az építészet dolgait a már érintett "stílus-jegyek" köré csoportosítva kíséreljük meg konkrétabban összefoglalni. A fény nemcsak az ablakok viszonylatában és nemcsak az anyagok "emanációs" képességének feltételezésében jutott szerephez, hanem a templomok tájolásában is. "És a templomot kelet felé kell építeni, a napéj-

egyenlségi napkeltével, nem pedig a nyári vagy téli napfordulataival szemben" ­ olvashatjuk a 12. századvégi Az egyház tükre cím mben. A keresztény templomnak 180-os megfordulása az antik göröghöz viszonyítva felteheten a keleti napkultuszok hatására következett be (Vö. II. Ramses Abu Simbel-i naptemplom speosát). Ez annyit jelentett, hogy a szentélynek kellett kelet felé néznie, mert az áldozó pap a híveknek hátat fordítván, keletrl fogadta az isteni fényt. Emellett a templom déli oldala volt rangban a második jó, a nyugati, a bejárati homlokzat a profán világ felé fordult, az északi pedig valamiféle "rosszat" sejtetett, ide sokszor ablakokat se nyitottak. Az általánosan követett elhelyezésmódtól azután számos árnyalati eltérést kívánt meg a népes istenvilág. Megállapították ui., hogy az apostolok, mártírok, szentek és boldoggá avatott lelkek kalendáriumi napjának megfelel nap-pálya jelölte ki a nekik dedikált templom ftengelyét. Ebben Vitruvius thematismos-decor tétele elevenedett fel tulajdonképpen, csakhogy különböz oszloprendeket rendelt egy-egy isten mellé, jellegüknek és méltóságuknak megfelelen, itt ezt a "tartalmi" követelményt elvontabban elégítették ki. Román templomot kivétel nélkül csak kbl építettek. A sokszor emlegetett maradandó fundamentumok felépítményének is idtállónak kellett lennie. A romanika kezdeti "vaskossága", anyagszersége azután fokozatosan oldódni kezdett. A deszomatizálás a "ragyogó" romanikában indult meg és majd a gótikában fog kiteljesedni. A kor építészetének bels összetartó ert kölcsönzött a színes és gazdag képzeletvilág. Az analógiák, metaforák és szimbólumok kohéziója fonta egybe a változatosságot és biztosította e "stílus" ma is megcsodált bájos naivitását. Nemcsak si szent épületek ­ elssorban a jeruzsálemi Szent Sír temploma ­ szolgáltak követend példaképül, de nagy hírre tett korabeli templomok is hatottak egymásra; a részleteket: kapuzatokat, falkiképzésmódokat és a kegytárgyak formáit is utánozták vagy átvették. Megtetézi mindezt magának a templomnak az értelmezése: "A templomok pedig azért fordulnak kelet felé, mert...úgy mondják, hogy keleten volt a Paradicsom, a mi hazánk is... Ezt a házat kre alapozták, az egyház is Krisztusra, mint ers ksziklára alapul. Négy fallal szökik a magasba, az Egyház is a négy evangélium által n az erények magasába... A köveket habarcs tartja össze, a hívket is a szeretet köteléke fzi egybe... Az átlátszó ablakok...az egyházatyák, akik az egyházba árasztják a tanítás világosságát... Az oszlopok...a püspökök, akik az egyház épületét igaz életükkel magasba emelik. A házat összefogó gerendák a világ fejedelmei, összetartván az egyházat... A tet cserepei...a harcosok, akik védik az egyházat..."olvashatjuk Honorius Augustodunensis A lélek ékköve cím, 1130 körül írt mvében. Teljesen hasonló magyarázatot adott a templom értelmezésére Sicardus cremonai püspök (? - 1215) a Mitrale sive de Officiis Ecclesiasticis

Summa cím mvében. A keresztény templom példaképe Mózes sátra, Salamon temploma, és fundamentuma Krisztus, az apostolok és a próféták. A kaputól a tetcserepekig minden egyes templomrész liturgikus-funkcionális értelmezést nyer, a korábbi példához hasonlóan. A tökéletesség pedig nemcsak a szép és a rút isteni eredet teljességének elfogadásában jutott kifejezésre Szent Ágoston tanainak megfelelen, mivel az augustinusi hagyomány elven maradt és hatékonyan érvényesült a számmisztikában is. De Musica cím írásából tudjuk, hogy: formas habent, quia numeros habent, azaz a forma lényege a szám. Így a chartres-i teológusok egyik képviselje, Thierry a szentháromság misztériumát az egyenl oldalú háromszög formájában látta megtestesülni, az Atya és a Fiú kapcsolatát és viszonyát a négyzetben. Számukra a kozmosz építészeti m és az Isten: mundi elegans architectus, azaz a világ választékos és finom építésze, a gótikus katedrális pedig a középkori univerzum modellje. A GÓTIKA ÉPÍTÉSZETELMÉLETE (1150 - 1500?) Gúnynévvel illették, s nevezzük még ma is annak a korszaknak az építészetét, amelyrl az újkori mvészettörténetírás egyrészt úgy vélekedett, hogy a középkori architektúra franciák által "kiprovokált" epizódja volt csupán, másrészt úgy, hogy annak glorifikálandó csúcsteljesítménye. Történeti tény, hogy valóban soha nem tapasztalt "izoláltságból" ­ Ile-de-France tartományából ­ indult diadalútjára, hogy széltében-hosszában elterjedvén, még a reneszánsz idkben is virágozván, a középkori Nyugat-Európa kultúrájának szimbólumává váljék és hogy hatása olyan furcsaságokat eredményezzen, mint a "barokk"-gótika meg a sine nobilitate USA gótikanimbusza. Egy korszak méltatása sem dicsekedhet olyan bséggel, mint ez, és az is jellemz, hogy a modernisták egyedül a gótikát nem vetették az eklektika historizáló formakincsébl a szemétdombra, mivel a konstruktivizmus apológiáját látták benne. Sciocca maniera ­ buta modorosság, mondták már az itáliaiak, az opus francigenum nevet kapta már saját korában és styl ogival ­ csúcsíves stílus ­ hívja így a pozitivista szakszerség. A második évezred els felének nyugat-európai világképe összességében egységet jelentett a religio értelmezését véve alapul. Amikor elfogadjuk és alkalmazzuk a romanika és a gótika megkülönböztetést, ugyanakkor azt is be kell látnunk, hogy a medioevo szellemisége alapszövedékében azonos textúrájú volt. Ebbe fonódtak bele azok a szálak, amelyek a különféle mintákat kirajzolták. Magyarán: vannak olyan értelmez módon felhasználható korabeli idézetek, amelyek érvényesek a kezdeti idk mvészetének és építészetének értelmezésére éppúgy, mint a késeiekre. S vannak persze természetesen olyanok, amelyek a változást érzékeltetik. Az eredenden dialektikus hagyományanyagból így válik ki a kiteljesülést ­ a véget és a jöv ígéretét ­ jelent gótika arculata.

Szinte mvészettörténeti közhely, hogy a román építészet a naturális környezettel együtt érthet meg; a gótikát pedig urbánus építészetként kell értelmezni. Igaz az, hogy ezúttal nem a kolostorok világa, hanem a város lesz a mvészeti tevékenység közege és irányítója. A polgárság kommunamozgalma segíti a világi hatalom, a királyság megersödését. A városi céhek és a világi mvésztársulások, az építpáholyok valósítják meg az építkezési programot. A korszak építészeti "key-monument"-je, a stílust megtestesít "kulcs-alkotás" is a gótikus katedrális, a királyi hatalom jelképévé vált. Ez a váltás az építészeti alkotások küls megjelenésében is kifejezésre jutott. Alig van építészet Európában, amelynek exterirje annyira tagolt lenne, mint a gótikáé. Megmutatja a külsben azokat az erfeszítéseket, amelyekkel a bels tér magasba törését el lehetett érni a bonyolult támpillér és támív rendszerrel, emellett az amúgy is felszaggatott felületek textúráját tovább szálkásítja, számos alkalmat kínálva föl a sík küls térrel való kapcsolatba kerülésének. És ezzel nincs vége, mert a szerkezeti kis tömegelemek és a felületek mértanias jelleg osztottságát szinte buja levélsorok fonják és keretezik be a töréséleken és koronázzák keresztvirágok a csúcsokat, vibráló sziluettet kölcsönözve az épület megjelenésének. Az organikus, naturális formák tehát mégis belopakodtak ebbe a szinte szigorú konstruktivizmusba, ebbe az urbánus építészetbe. Ad absurdum víve ennek az alig hangoztatott jellegzetességnek a magyarázatát, ismeretes, hogy vannak tudósok, akik a stílus bizonyos megnyilvánulásait "Ast Gotik"-nak, ágas-bogasnak nevezik, ami kétségtelenül a lemeztelenedett naturára utal, de mégis a természetre. És ha hozzávesszük, hogy mások meg úgy vélik, hogy a viking-normann hajóácsok tudásának hagyományai is belejátszottak a styl ogival a bordás stílus kialakulásában, meg azt is, hogy a franciák már ekkor óhatatlan szellemi kapcsolatba kerültek déli szomszédaikkal, jelesül a spanyolországi "mórok" építgyakorlatával, akkor ki is jelöltük azokat a pólusokat, amelyek kisugárzásaként ez a stílus ­ stíluskritikai szempontból nézvést ­ létrejöhetett. Ugyanakkor mindez azt is érzékelteti, hogy milyen sok oldalról közelíthet meg ez a téma és miért olyan terjedelmes a vele való foglalkozás mértéke. Az elzekhez való átkötésként a két vezet koldulórend, a dominikánusok és a franciskánusok írásaiból idézzük az alábbiakat. A prédikáló testvérek rendjének, a dominikánusoknak ­ akiket a rosszmájú népi etimológia az Úr kutyácskáinak nevezett ­ 1228-ból származó statutuma így rendelkezik: "Testvéreinknek középszer és alacsony házaik legyenek, úgy, hogy a házak fala, az emeletet nem számítva, ne haladja meg magasságban a 12 láb mértéket, s az emelettel együtt a 20-at, a templom a 30-at és ne legyen kvel boltozva, hacsak esetleg a szentély és a sekrestye fölött nem... Továbbá, megtiltjuk, hogy konventjeikben festményekben vagy faragványokban vagy bármely más effélében figyelemre

méltó különlegességek keletkezzenek..." A ferencesek narbonne-i generális káptalanjának rendelkezései (1260) pedig így hangzanak: "Mivel pedig a különcség és a tékozlás homlokegyenest ellenkezik a szegénységgel, elrendeljük, hogy az épületek festményekben, faragványokban, ablakokban, oszlopokban és effélékben megnyilvánuló különcségét avagy a feleslegességét hosszúságban, szélességben és magasságban a hely viszonyai szerint szigorúan kerüljék... A templomok pedig semmiképp se legyenek boltozva, kivéve a fkápolnát. Az egyház haranglábú torony módjára ezután se készüljön, ugyanígy ne legyenek...festett ablakok sem." E példák arra szolgáltak, hogy a gótika vezérl alkotásainak "fényzése" minél határozottabban kidomborodjék, igazolva azt is, hogy az építészetnek ez az oldala valóban elvilágiasodott. De nagy változás következett be a vallásos szel-lemi életben is, hiszen a kolduló rendnek induló dominikánusok nagy formátumú egyéniségei a szellemi élet elitjét adták, kidolgozván a skolasztika "filozófiai katedrálisát". Albertus Magnus (1206-1280) Gróf Bollstaed Albert svájci származású sváb dominikánus Kölnben alapítja meg iskoláját 1248-ban, de tanít Freiburgban, Strassburgban meg Párizsban is. Metaphysicorum cím mvében lefektetett bölcselete az új szemlélet alapját képezte. Eleddig így hirdették: credo quia absurdum: hiszek, mivel lehetetlen, most pedig emigyen: credo ut intelligam: hiszek, hogy megértsem a hit dolgait. Ami korábban eretnekség volt, most termékeny felismeréssé "intellektualizálódott" a veritas duplex, a ketts igazság kimondásával, a tudomány és a teológia szétválasztásával, amelyek egységét Isten biztosítja. A tudomány önálló létének elismerése együttjárt a jelenségek induktív útonmódon való értelmezésével. Így központba került a dolgok kiformálódásának a menete: "A szép értelme ­ mondja Albertus ­ a formának az anyag arányos részein avagy különböz hatásain vagy tevékenységein való visszatükrözdésében áll." Továbbá: "A mvészetek közül a bölcsességhez azok állnak közelebb, amelyek magasztos és érzékfeletti célokat szolgálnak, mint ahogyan az építészet közelebb áll a bölcsességhez, mint a többi mvészet..." Mindezekben Arisztotelész filozófiája tükrözdik vissza. Aquinói Tamás (1206-1280) Olasz grófi család sarjaként Roccaseccában született. Dél-Itáliában tanul, majd dominikánus és Albertus Magnus tanítványa lesz. A rend itáliai és franciaországi iskoláiban tanít. Aquinói Tamás Arisztotelész mveihez ír kommentárokat, majd a Summa Theologiae cím hatalmas, rendszerez mvében teszi "egyházképessé" a görög filozófia realista zsenijének nézeteit.

Elfogadja az anyag és a forma viszonyának arisztotelészi meghatározását. A formát azonban részekre bontja, osztályozza, mondván, hogy van önmagában létez és van járulékos forma. Isten létezésének bizonyítékai és a dolgok keletkezésének, létének ontológiai "okságai" jelentik a skolasztika "öt pillérét": 1. a létrehozó ok ­ causa efficiens, 2. az anyagi ok ­ causa materialis, 3. a formáló ok ­ causa formalis, 4. a cél-ok ­ causa finalis, és 5. a példaként ható ok ­ causa exemplaris. "...a szép és a jó valamely alanyban azonos, mert ugyanazon a dolgon, tudniillik a formán alapulnak... És mivel a megismerés hasonulás útján történik, a hasonlóság pedig a formára vonatkozik, a szépség sajátosan a formális ok fogalmára vonatkozik... A forma, vagyis a szép, hasonlít a Fiú sajátosságaira, mivel a szépséghez három szükséges. Elször a teljesség... a meghatározott arány, vagyis összhang, továbbá a világosság..., hogy valamely képmást akkor mondunk szépnek, ha tökéletesen ábrázol egy dolgot, mégha rút is az..." Aquinói Tamás rendszerében tehát a szép a causa formalison nyugszik, a jó pedig a causa finalison. Számára végül is a szép fogalma ­ bizonyos "klasszikus hvösséget" idézve ­ tisztaságot, kiegyensúlyozottságot és a rendet jelenti. A gótika filozófiai hátterét azonban a skolasztika önmagában nem adja meg. Szükséges ui. valamiféle "gótikus platonizmusról" is szólnunk, mivel enélkül alig boldogulnánk el a megértés útján. A fénynek és a deszomatizálásnak a szerepe nem skolasztikus eredet, ha bele is olvadtak a rendszerébe. Az építészetben az anyagot súlyától és átláthatatlanságától meg kell fosztani ­ úgymond ­, és vibráló fénnyé kell változtatni. A romanika miszticizmusa itt egyesül a skolasztika intellektualizmusával és teszi olyanná a kor építészetét, mi lényege. Az anyagok fényemanációjának a helyére ui. a gótikában az egész épületet átható fény téri víziója lépett. Az eszmei háttér idézeteibl az építészetre konkrétan az alábbiak vonatkoztathatóak: A ketts igazság, a veritas duplex adja meg a gótikus építészetnek is a lényegét: az emberfeletti, az isteni megközelítése az ember legmagassab rend képessége az intellektus által, más szavakkal: a metafizika és a technika áthatása. A gótikus katedrális látványa mind belül, mind kívül logikusan összefügg rendszer hatását kelti, lényegének megfelelen. Az is világosan kifejezésre jut, hogy e rendszer lépésrl lépésre, az elemek megsokszorozott ismétldéseinek változatosságára épülve lesz egésszé, azaz induktív módon. És a forma ­ az egésznek és a részleteknek minuciózus "megformálása" ­ minden egyes mozzanatot széppé tesz, hiszen a kett: a forma és a szép egyet jelent. De mégis szétbontva, mivel a pillérkötegek, a bordák, a támpillérek, a támívek jelentik az önmagában létez formát, a metrikus-mérmves és organikus-naturális ornamentika a másodlagos formát. A teljességet és az összhangot pedig átsugározza az a világosság, amely az épület exterirjét más stílusoknál nem tapasztalható fény-árnyék

kontraszt köntössel borította, enterirjét meg, emellett, ragyogó színességgel sztte át. A korabeli épületleírások ­ ekphrasisok ­ sorából kiemelkedik mindjárt az els, Suger apát Saint Denis templomáról való ismertetése. Ritka eset az az építészettörténetben, hogy egy stíluskorszak elejének jelents épületét egykorú forrás mutatja be írásban. Suger apát (1081 - 1151) Suger fiatalon kerül a Saint Denis-i apátságba, amelynek ­ tehetsége folytán ­ apátja lesz. Politikus alkat, aki jelents támogatást tud adni VI. és VII. Lajos központosító hatalmi törekvéseinek. A Capetingek si klastromának templomát építi át, az érett romanika szellemét követve, hatalmas normann Westwerk létesítésével, kápolnakoszorús szentéllyel. Könyve a kormányzása alatt történt dolgokról, a templom átépítésének történetét mondja el, kevés szakmai-építészeti utalással. Az a fényzés és pompaszeretet viszont, amely Petrus Venarabilis tevékenységét jellemezte, az itt visszhangra talált és formát öltött. Aranyozott bronzkapukról esik szó meg a márványoszlopok beszerzésének nehézségeirl. Ezek helyett azután, isteni csoda folytán, a közeli Pontoise kbányájából tudtak szerezni a templomhoz méltó minség kanyagot. Jellemz az az epizód, hogy olyan drágaköveket ­ jáspist, zefírt, rubint, smaragdot, topázt ­ vásárolnak meg drága pénzen, négyszáz libra ezüstért a cisztercitáktól, akik azokat "alamizsnaként" kapták, és rendjük szelleméhez híven megvetették. Mint ahogyan a másik részlet is tanulságos: egy építés közbeni szélvihart ír le, amikor a boltozatoknak csak a bordarendszere készült el, süvegei még nem, s az egész szerkezetet az összedlés fenyegette, ha nem menti meg Szent Simeon áldásra felemelt keze. Ebbl kiérzdik a gótika "törékenysége" és ennek az építésmódnak szinte állandó veszélyeztetettsége, ami nemegyszer katasztrófához is vezetett. Jelképesen szólva, ez szinte a gótika pregnáns jellemzése lehetne: az anyag végletesen racionális megformálása mindig az irracionális határán mozgott. Gervasius (1141 - 1210) Kent grófságában született és lépett huszonkét évesen a canterburyi kolostor szerzetesei közé. A canterburyi templom leégésérl és helyreállításáról írt krónikája (1185 - ) a gótika építészettörténetének ért megközelítése és jellemzése. A leégett templom újjáépítése érdekében az angol mesterek segítségére franciákat is meghívnak. (Az ilyen "internacionális" szakmai konzultáció a gótika építészetének jellegzetes velejárója lesz hosszú évszázadokon át.) A franciák közül Sens-i Vilmos nev "módfelett serény, a fa és a k finom mestere" érdemli ki a canterburyiek bizalmát, aki a tíz éven át húzódó építkezéseket a félidig irányítja. Azért nem végig, mert: "Miután pedig

mindkétfell megcsinálta a triforiumo-kat és a fels ablakokat, midn az ötödik év kezdetén állványokat készített el a nagy boltozat boltozásához, lábai alatt hírtelen eltörtek a gerendák, s a vele együtt es kövek és fák között földre zuhant a fels boltozat fejezeteinek magasságából, vagyis 50 lábnyiról..." Egy ideig még betegágyából irányítja Vilmos a munkálatokat, de azután kénytelen hazatérni Franciaországba. Gervasius krónikájából megtudjuk azt is, hogy Vilmos mester "A hajók megrakására és kirakására, a habarcs és a kövek szállítására igen ötletesen csigákat készített. A kövek alakítására szolgáló formákat is átadta..." Tehát építésszervezési kérdésekrl és munkaközi rajzok, sablonok alkalmazásáról is tudomást szerezhetünk írásából. Továbbá arról is, hogy az elz kor épületeit, a románokat, "rómaiak módjára" építettnek nevezi. A leégett és az újjáteremtett templom különbségeit végül így foglalja össze: "Most pedig el kell mondanunk, miben különbözik a két épület. A pilléreknek, a régieknek éppúgy, mint az újaknak, ugyanolyan a formája, azonos a vastagsága is, de a hosszúságuk különböz. Az új pilléreket ugyanis csaknem tizenkét lábbal meghosszabbították. A régi fejezeteken lapos volt a megmunkálás, az újakon finom a faragás. Amott a szentély körül tizenkét pillér volt, itt tizennyolc. Ott az ívek és minden laposak voltak, minthogy bárddal és nem vésvel faragták, itt mindenféle, szinte a szoborhoz hasonlóak. Ott egyetlen oszlop sem volt márványból, itt számtalan. Ott a szentélyen kívül, a körüljáróban lapos boltozatok készültek, itt bordákkal és zárókvel építettek vannak. Amott a pillérek felett egyenesen húzott fal választotta el a kereszthajót a kórustól, míg itt, úgy tnik, hogy mindenféle megszakítás nélkül egyesülnek a kórustól elválasztott kereszthajók egy zárókben, mely annak a nagy boltozatnak a közepén áll, amely a négy fpillérre támaszkodik..." A gótikus építészet szépsége megihlette a költészetet is. Albrecht von Scharffenberg 1272 körül így zengi az ifjabb Titurelnek Grál lovag számára építtetett temploma nagyszerségét: "Támívekre hajolnak boltozatok; támívek oszlopokon nyugodnak, az oszlopokat levéldíszek ölelik körül, kifaragva lágyan... És a pillérek felül mind vésve voltak, s öntve, tetejükön angyalsereg ült, mintha égbl szálltak volna a földre...így átsztték bordák a boltozatokat, mind párosával hajoltak felfelé a bordák s rendre keresztezték fenn egymást... Bordákon szerte szálltak az angyalok seregben, útjukat gyenge ágak s levelek, mint a mennyben, csengettyzve jelezték, mintha élne mind az ezernyi angyal és zengne édes nevetése... Az ablaküvegek mind különös, dús indákkal telve, tudom, ilyesmit emberfia aligha láthat... Mert az üveg helyébe berill került s kristályok, a nap gyönyör fénye rajta úgy sziporkázott, hogy ki az ablak mesteri indáit sokáig nézte, könnyen elveszthette a szeme világát is..." Az építkezések végrehajtásának gyakorlati feltételei megváltoztak a korábbiakhoz képest. A romanikában a kezdeményezés és a végrehajtás a

kolostorok világában fogant és zajlott le, az egyházi hierarchia szerint. Az épület jellegét ikonográfiájával együtt a püspökök, apátok határozták meg, a kivitelezés érdemi munkáját (kfaragás, szobrászat, festés stb.) a papság végezte a világi kézmvesek segítségével. Az "építipari segédmunkások" java pedig a laikus testvérek sorából került ki meg a jobbágyságéból. A gótika idején ez a munkaszervezés úgy módosult, hogy a közvetlen helyhez ­ a városhoz ­ kötött keretekben a céhek valósították meg az építprogramot, emellett azonban egy-egy meghatározott feladat végrehajtására építpáholyok szervezdtek. Mindkettben azonos volt a szakmákra vonatkozó szabályok lefektetése, szigorú betartása és "belterjes" ­ szinte titokként való ­ gyakorlása. A hierarchiát itt és ekkor az jelentette, hogy egy alulról való fokozatos nevelés ­ inas, legény, pallér, mester ­ eredményeképp rajzolódott ki az a szakmai tudás és az a szakmai öntudat, amely, minden késbbi változás ellenére, az európai építgyakorlatot hosszú évszázadokra meghatározta. Természetesen, a kfaragás vitte a vezetszerepet: "Egy mesterember sem, sem mester, sem pallér, sem legény, bárki is legyen, senki sem taníthat semmiféle tananyagból az alapból való kiindulásra olyat, aki nincs szövetségünkben és napjait a kfaragásban ki nem szolgálta..." ­ olvashatjuk egy kései (1459) strassburgi páholyszabályzatból. Mindez nem zárta ki az egy-egy konkrét feladat megoldási lehetségeit megvitató "tapasztalat-cseréket" és egészen tág körzeteket átfogó szakmai "egyeztetéseket". Az elmélet számára érdekes gondolatok ezekbl a megvalósítási viszonylatokból hámozhatók ki. Az épületek ­ templomok ­ alaprajzi kitzése szinte szertartásszámba ment kezdettl fogva, kötelekkel, karókkal és cövekekkel, egyszer mértani szabályok betartásával a megkívánt jelentésbeli igényeknek szolgálatára. Az épületek méreteinek meghatározása azután kétféleképpen történt: közvetlen és közvetett módon. Se szeri, se száma a korabeli leírásoknak, amelyek az embermagasság, a láb meg az öl mértékegységérl értesítenek. Az antropometrikus méretezés mellett kialakult a közvetett módszer is, amely mértani idomokat alkalmazott, feleslegessé téve a konkrét számadatokat. Az elbbiekben több kutató a vitruviusi hagyományok elevenen maradását sejti, a másikban meg azt, hogy ebben nyilvánult meg par excellence a középkori szemlélet. Tény és való, hogy az utóbbi eljárásnak is megvannak a történetileg hiteles megnyilvánulásai. Ami azután oda vezetett, hogy ami a középkorban "m-ködött", az a késbbi korok alkotásaira alkalmazva öncélú és megalapozatlan összefüggések kimutatásának lett az eszköze. Az építészeti formációkba berajzolt mértani idomok eljárásának közös tulajdonsága ui. az, hogy szinte számtalan idom és idomkombináció vetíthet rá ugyanarra a formára, meg az, hogy a vélt viszonylatok nem az architektúra, hanem magának a geometriának a sajátjai. A középkorban két mértani idom alkalmazása segítette a "kótázás nél-

küli" belterjes szerkesztésmódot. A négyzet és a háromszög ­ és tegyük mindjárt hozzá: az egyenl oldalú háromszög. A quadraturát is, a triangulációt is négyféle módon eszközölték: a. az idomok önmagukban mint a befoglaló-forma meghatározója, b. lineárisan, azaz sorozatot alkotva, c. raszteresen, azaz hálózatot képezve és d. szuperponálva, azaz egymásba rajzolva (pl. az oldalán álló négyzetbe rajzolt csúcsán álló négyzet, majd ezt folytatva, Dávid-csillag és így folytatva). Az idomok egymásba szövdtetésének egyik esete a quadratura és a trianguláció egyesítését jelentette: a négyzetbe rajzolt háromszög esete, amikor is azonban a háromszög csak egyenlszárú lehetett. A további "kifinomultabb" eljárások (pl. a négyzet átlójából kifejlesztett újabb négyzetek sorozata) alkalmazása jószerivel már utólagos feltételezések. A belterjes szerkesztmódszer modulust igényelt. Elfordult, hogy a templom fhajójának a szélessége, a fhajót a mellékhajótól elválasztó támaszsor intercolumniuma szolgált mértékegységül. A gótikában pedig szilárdságtani tapasztalatokra alapozva, az épület küls falvastagsága adta a kiindulást. E szellemnek megfelelen a méretösszefüggések számos "elírását" tartották be, pl. ilyet: a küls pilléreknek háromszor olyan vastagnak kell lenniük, mint a bels támaszok. Empirikus tudásanyag induktív alkalmazása. Villard de Honnecourt A franciaországi St. Quentin építpáholyának mestere életútjáról annyit tudunk, hogy szakmai tevékenysége 1225 - 1250 közé esett. 1235ben Magyarországon járt, ennek alapján a magyar kutatás személyét kapcsolatba hozta a franciás törekvések akkortájt megindult honi gyakorlatával. Ami rajzban és írásban megmaradt tle, az egy építpáholyi mestervagy mintakönyv részlete. Vitruvius ismerete megállapítható megnyilatkozásaiból, a gótika Vitruviusának azonban mégsem lehet nevezni. Az idben hosszan elhúzódó gótikus építkezések óhatatlanul szükségessé tették, hogy az írásos-rajzos céhkönyvek ne csak az aktuális feladatok megoldására nyújtsanak "recepteket", hanem tanító-oktató célzatúak is legyenek. Honnecourt mester mve is ilyen, mert mvébl egy szinte vitruviusi igény pedagógiai szándék érzdik ki. Szükségesnek tartja, hogy az építész értsen a kfaragáshoz, a szerkezetekhez (gépekhez), az ácsmesterséghez, a rajzoláshoz és a mértanhoz. Igen becses és tanulságos hagyatéka 64 rajzos-írásos táblából áll. Az egyszer statisztikai áttekintés három csoportba rendezi mvének lapjait: alakrajzokat, gépeket és építészeti rajzokat megörökít táblák. Mintegy 36 tábla tartalmaz alakrajzokat. Rajzmodoruk vonalas grafika, sokszor brilliáns kompozíciós tömörséggel fogalmazva (altestét nyalogató macskaféle, az Olajfák-hegyén alvó apostolok stb.). Az emberalakok

felöltözött, a ruházat redzetét kedvtelve bemutató ábrázolásai mellett szkematikus, skiccszer formájú emberek mozgástanulmányai is szerepelnek. A fauna és a flóra teremtményeinek bemutatása egészíti ki az organikus világról alkotott képzeletvilágának kereteit. Ember- és állatalakokba, testrészekbe és egyéb szerves alakzatba mértani idomokat rajzol be, a négyzetet, a kört, három- és ötszögeket. Építészeti részletre csak egy helyen csinál ilyet. A gépeknek 5 táblás összeállítást szánt. A valóban építalkalmatosságnak szolgáló frészfogas, csigás, Archimédesz-csavaros emelk mellett perpetuum mobile szerkentyje is szerepel. Az építészeti vonatkozású lapok száma 23. Ezek témaköre változatos: az érdemes mester skicc-sorozatot szán a kitzést, a kivitelezést segít egyszer eljárásokról, "fogásokról", a kápolnakoszorús szentélymegoldás több változatát is rögzíti, meglév alkotásokról ad rajzos beszámolókat: a laoni templomtornyot ­ szerinte a legszebbet ­ és néhány campanilét izometrikus rajzban közli, a reimsi székesegyház fhajójának küls és bels travéit, valamint támív- és támpillérrendszerét ortogonális módon ábrázolja. A részletképzésre is figyelemmel van, mérmves ablakok, rózsaablakok, növényi ornamentikával díszített stallum-oldalak stb. mellett egy "magyaros" padlómintát is megörökít. A m jellegét tekintve tehát normatív is, contemplatív is, de az utóbbi is példaértéknek mutatkozik. Az elemzés viszonylagos részletezettsége Villard de Honnecour mvét azért illeti meg, mert az egyetlen eredeti ­ nagyobb lélegzet ­ gótikus építész-megnyilvánulás. Az elkövetkez korszakban, amikor a teóriák sora burjánzik, ennél még kimveltebb és részletesebb formában efféle részletezésre alig nyílik mód, mivel a nagy áttekintésre törekv szándék ezt nem engedi meg. A gótika "hattyúdalát" ott szólaltatjuk meg, ahol "kínnal-keservvel" jócskán elkésve, a nyugatiakhoz hasonlómódon kísérelték megvalósítani: Lombardiában, Milánóban. Az olasz gótika latin gótika volt, terjengs belsket alkotott és a szilárdsági biztonságot nem küls támrendszerrel adták meg, hanem inkább bels vonóvasakkal. Az Itáliában szinte unikumszámba men milánói dóm építése kapcsán ezután két világ szemlélete csap össze. Jellemz a dóm építéskezdetének az idpontja: 1386, szinte a trecento vége. A milánóiak már két év múlva szakértket hívnak meg annak eldöntésére, hogy a templom keresztmetszete négyzetbe vagy háromszögbe legyen-e "beírható" végülis a háromszögnél döntenek, mert a záradékvonal így alacsonyabbra kerül és biztonságosabb is lesz az épület. A gmündi Parler mester, majd egy ulmi mester után a párizsi Jean Mignot ad véleményt 1400-ban az elkészültekrl. Kifogásolja a támpillérek méreteit, a pillérfejezetek elhelyezését, a tornyok alapozását, számát, vita kerekedik a csúcsíves boltozat oldalnyomásáról is. Végül leszögezi: "Ami pedig még

rosszabb, azt válaszolták, hogy a geometria tudományának nem kell hogy helye legyen ezekben, mivel a tudomány egy valami és a mvészet egy másik. Az említett János mester azt mondja, hogy a mvészet tudomány nélkül semmi sem...", és azután Arisztotelészre hivatkozik Jean Mignot, annak mozgáselméletére, de mindhiába, mert meghallgatták ugyan, mégis útjára bocsátották és a milánóiak maguk folytatták az építkezést ­ olvashatjuk az Annali della fabbrica del Duomo di Milano cím traktátusban. Ha Leonardo da Vincire gondolunk itt elöljáróban, akkor mindenesetre igen érdekesnek tnik ez a vita a reneszánsz hajnalán. A további írásos-rajzos hagyományanyagból Matthus Roriczer mve emelend ki, a "Büchlein von der Fialen Gerechtigkeit" (Könyvecske a fiatornyocskák helyes szerkesztésérl), amely 1486-ban Regensburgban jelent meg nyomtatásban. A prágai Parler-hagyományokat követ német építdinasztia tagjának a mve egyrészt a gótikus exterirök aprólékos kimvelésébe enged betekintést, másrészt a stílus hosszantartó továbbélését is jelzi az északi területeken. Lorenz Lacher Intelmei fiához Moritzhoz (1516) cím munkájában hasznos tanácsokkal látja el utód csemetéjét a sokféle épületek helyes mértékeirl, alapjukról, a kfaragó munkához szükséges szerkesztésekrl, a sablonokról, a védelmi és a templomépítészetrl, azután a szentély falvastagságát kiindulásul véve meghatározza a "vékony-osztó" és a "vastag-osztó" mértékegységeit, amelyeket végig használni kell az építkezés során. Számottev korabeli írás hiányában nyitott kérdés és megoldatlan probléma marad az északi téglagótika csarnoktemplomainak az "ideológiája". Az általános elvilágiasodás szolgálhat magyarázatul és helyenként materiális okok is. A kben szegény területeken a tégla alkalmatossága viszonylag gyorsabb építésmódot tett lehetvé a sokszor évtizedekig elhúzódó képületek kivitelezésével szemben. Ehhez járult az, hogy téglából nem lehetett a részletformákat olyan bséggel kimvelni, mint kbl. Az effajta templomokat jobbára a prédikálórendek építették, a téregység megteremtésében így valamiféle proto-protestáns szellem bontogatta szárnyait. Befejezésül a gótika világi épületeirl is kell szót ejtenünk, mivel erre vonatkozóan bséges az írott forrásanyag. Az uralkodó-fejedelmek palotáinak reprezentatív kialakítása, berendezése az elsdleges témájuk, emellett azonban természetesen a városépítészetrl is számos adattal gazdagíthatjuk tárgyi ismereteinket. A megközelíthetetlenség, a védhetség ravaszdi eljárásainak kimvelése mellett tudomást szerezhetünk arról is, hogy a várak és az erdök megjelenésének formálisan is elrettentnek kellet hatnia. Csupán egy szemelvényt idézünk pars pro toto: Brunetto Latini, firenzei enciklopedista "A kincsek könyve" cím 1260 körül írt mvébl. A Párizst is megjárt tudós prior, Dante egyik "tanítómestere" imígyen nyilatkozik: "Az olaszok, akik gyakran hadakoznak egymással, abban lelik örömüket, hogy magas tornyokat és kházakat csinálnak és ha ezek a váro-son kívül vannak, árkokat és

sövényeket, falakat, tornyokat és hidakat meg csapóajtókat csinálnak és hajítógépekkel és mindenféle a háborúhoz szükséges dolgokkal rakják meg ket. A franciák azonban nagy és síkon fekv házakat csinálnak, kifestve és tágas szobákkal, hogy örömükre és gyönyörségükre szolgáljon, minden viszály és háború nélkül. Ezért aztán minden népnél inkább értenek ahhoz, hogy lakóhelyük körül kerteket, ligeteket és gyümölcsösöket telepítsenek." A középkor "nem létez" építészetelméletérl tehát összefoglalóan azt állapíthatjuk meg, hogy volt ilyenje ennek a roppant változatos architektúrának. Még akkor is, ha csak fáradságos munkával lehet a szerteszét futó szálakat kötegbe szedni. Az írásos hagyományanyag éppoly színes volt, mint az építészet egésze maga. Az elmélet ­ ismételjük meg ­ normatív is volt, kontemplatív is. A teória és a praxis ezen "eredetisége" keltette az építészberkek egyes "bokraiban" azt a mindmáig eleven fenntartást, hogy Európa építészettörténetének teremt ereje a gótikával valójában ki is merült. Ami utána következett, az ­ úgymond ­ az emlékezés, a memorizmus olyan eluralkodását hozta a huszadik századig, amivel az alkotó architektus mentalitása nem tud mit kezdeni. Ez a hozzáállás kétségtelenül ahistorikus, mégis jellemz arra vonatkozólag, hogy egy szakma tudatvilága milyen tág és milyen különféleképpen értelmezi saját mesterségének históriáját. Ehelyett tisztáznunk kell azt, hogy a gótika nélkül az elkövetkezend "újjászületés" korszaka nem lett volna olyanná, mint amilyenné lett. Nem azért, mert ez, mint annak tagadása tetemén szökkent virágba, hanem azért is mert a múlt szemléletmódja szinte a kezdettl fogva befolyásolta az újat, hogy Guarino Guarini azután kimondja kereken: a gótikus mesterek zseniális építészek voltak. Történeti folyamatosságban szemlélve az eseményeket, az történt, hogy az itáliaiak régen lappangó ­ talán soha meg nem sznt ­ helyi hagyománytisztelete a festészet területén ébredt látványosan öntudatra, a görög (érts alatta: a bizánci) piktúra modorának elutasításával. A festészeti bizantinofóbiájuk mellé építészeti gótikofóbiájuk társult, talán még annál is hevesebb megnyilatkozásokat váltva ki. Amikor az ellenkezés ennyire vehemens, amikor unos-untalan tagadnak valamit, az mindig gyanút kelt, hiszen jelentéktelen dogokra nem fecsérli szavát az ember. A tudomány és a mvészet különállásának "italikus" hangoztatása a gótika végéig, majd pedig hamarosan a kett egységének, egymás kiegészítjének elfogadása, st hirdetése az újjászületés hajnalától kezdve, egy eleddig alig hangoztatott dialektikus tényezje és értelmezje az elkövetkezend kor építészetének. A gótika nemzeti "stílusként" indult útjára, a "Nostra Italia" rinascimentója úgyszintén. Valamiféle történelmi tudatalatti mködött akkor, amikor e trlmetszetten olasz kezdeményezés végülis francia nevet kapott, és ezen emlegeti mindenki szerteszét a világban, mindmáig.

AZ ÚJKOR ÉPÍTÉSZETELMÉLETE
A második évezred második harmada elejétl kezdve Európa életében évszázadokra kiható változások történtek. Az ember makrokozmikusan is, mikro-kozmikusan is kataklizmák során keresztül jutott új öntudatra. A heliocentrikus világkép kialakulása, a földi környezet mind tágabb megismerése, a natura eleddig titokzatos jelenségeinek felfedése, magának az emberi szervezetnek ­ szó szerint ­ az anatómiájáig hatoló ízekre szedése régi hiedelmek halálát okozta és egy reális, természettudományos életszemlélet alapjait vetette meg. A szellemi élet is szükségszeren átformálódott. A vallásra három törekvés is hatást gyakorolt. Komoly kísérletek történtek az egyház keleti és nyugati világának egyesítésére, a jószándékú kezdeményezés azonban megrekedt a törökök térhódításával. A katolicizmus korrumpálódása népinemzeti reformmozgalmakat váltott ki. Majd reakcióként a szegény, szerény Jézus nevét zászlajukra tz, de az inkvizíció hagyományait átörökl jezsuiták azt vallották, hogy az egyház megújítását belterjesen kell végrehajtani, a cél szentesíti az eszközt ideológiájukkal. Európa életében ekkor bontakozott ki a zsidóság meghatározó szerepe is. Következetes monoteizmusuk, szorgalmas és invenciózus mentalitásuk, valamint ­ a "vá-lasztott nép" ideológiájához híven ­ a mindenkori szellemi és hatalmi réteg elitjéhez hasonulni tudásuk, ugyanakkor identitásukat megrz életvitelük az újkor elejétl kezdve mindmáig elválaszthatatlan nemcsak Európa, hanem Észak-Amerika intellektuális életétl is. A felvázolt képet lényegileg egészíti ki Gutenberg: a könyvnyomtatás feltalálása, amely az évtizedeken át rajzolt kódexek helyett az írásos "kommunikáció" szinte határtalan kitágulását eredményezte. Mindezek mögött a társadalmi tényezk szinte eltörpülni látszanak, így az abszolutisztikus törekvések és a mind nagyobb szerepet viv polgárság kapcsolata stb. Politikailag egy küls tényez befolyásolta sokáig Európa újkori sorsát: a Mediterraneum kettészakadása. Az európai kultúra kialakulásának "beltengere" megsznt amikor 1453-ban Bizáncból Isztambul lett. A Földközi-tenger keleti felének körzeteit ez idtl fogva csak körülményesen lehetett megközelíteni, éppen attól a kortól kezdve, amikor az európai mveldés saját múltját tüzetesebben akarta megismerni. Az építészeti téralakítás és térszervezés történeti változásainak feltételezett általánosító osztályozása szerint az újkor alkotásai covertáltak voltak. A bels tér kimvelésével együtt az épületeket tudatosan úgy alakították ki, hogy a külsejük is árnyalt téri világot hívnak életre. Ez a térszemlélet az érett középkortól kezdve általánosodott és érvényesült az újkor végét is meghaladva. Az európai újkor építészetét egy másik, hosszan tartó magatartásforma is jellegzetessé tette. Az, ami az építészeti hagyományt az alkotói munka

forrásának, ihletjének tekintette. Az újkor bevezet "stílusa", a reneszánsz, az antik római építészethez fordult, és benne találta meg azokat a példaképeket, amelyeket saját mvészeti kifejezésének érdekében felhasználhatott. Ezzel olyan folyamatot indított meg, amely messze meghaladta keletkezésének a korát és az európai mvészeti kultúra hosszú évszázadait meghatározta, hogy végülis a memlékvédelem elméletében szublimálódjék. Elidézve az újkor stílusáramlatainak egymástól eltér értelmezését, érvényességük idhatárainak bizonytalanságát, a korszakmegjelölések többértelmségét, az irányzatok neveinek pontatlanságát. Mindezek helyett arra kényszerülünk ­ a tények, a törekvések és a jelenségek így sugallják ­, hogy az európai építészeti újkort és a legújabb kor moder-nizmusig terjed szakaszát gyjtnévvel illessük, mint memorizmust. Ami távolról sem pejoratív megjelölés akar lenni, hiszen ­ eltéren a korábban emlegetett eredetiség-centrikus architektusoktól ­ a történelmet kritizálni egyénileg lehet, de tudományosan azonban értelmezni kell. Az építészetelméletek bemutatása során természetesen szinte óhatatlan, hogy ne a megszokott stílusneveket használjuk. Éppen a teória fogja igazolni azt, hogy egy hosszan tartó, változatos, de lényege szerint változatlan kifejezési hajlam elevenen maradásáról van szó, az "emlékezés" szinte irracionálisnak tn továbbgyrzésérl. A memorizmus megszületésének azonban jól körvonalazható, tényleges okai voltak. És most nem is az a fontos, hogy az itáliaiak kezdték, hanem inkább az, hogy mihez is nyúltak vissza. Olyan építészeti kultúrához, amely lehetségeit tekintve befejezetlenül maradt. Abból a szinte kimeríthetetlen építészeti enciklopédiából merítettek, amely nemcsak nagyvonalú szerkezeteket hozott létre, amely nemcsak változatos építészeti formakultúrával rendelkezett, hanem ami olyan szerteágazó feladatkört tudott kielégíteni, amelyet Európa csak a 18., 19. században múlt fölül. Az igazi reneszánszot az új életigényekhez ill ­ újból felfedezett ­ tematikakör hozta, ami az antik épületek maradványaiból is kibontakoztatható volt, még inkább azonban az írásos hagyományanyagból. Ennek mind tüzetesebb megismerése a mvészetelméleti traktátusok sorát hívta életre. A humanista írók és költk indításaira maguk az alkotók ­ a festk, a szobrászok, az építészek ­ írtak ilyeneket, nem titkolt normatív szándékkal. A memorizmus fogalma nem újkelet. Nagyon hasonlít az angol építészettörténeti szemlélet szerinti korszakbeosztásra, amely a reneszánszot, a barokkot, a klasszicizmust, a romantikát meg az eklektikát is jószerivel "egy kalap alá" vonja. Ez annál érdekesebb, mivel az angol nagyon érzékeny a környezetére, s így az épített környezetére is és roppant büszke hazájának ­ városának, falujának ­ architektúrájára, ugyanakkor, amikor annak rideg kritikusa is tud lenni. Lehet, hogy éppen inzuláris helyzetébl adódott olyan távlat, amely ezt a globális szemléletet kialakította. Amikor az efféle általánosítást igaznak és követendnek fogadjuk el,

szinte kötelezvé válik indoklása. Ez az ismert és használt korszakmegjelölések jelentésének vizsgálatát jelenti. A rinascito stílusmegjelölést Giorgio Vasari (1511 - 1574) használta elször a lavoro tedesco (a német eljárás) ellenében, amely maledizione di fabbrichét (szégyelleni való mveket) hozott létre. A rinascitóból származó rinascimento azután Jules Michelet (1798 - 1874) francia történetíró szóhasználatában re-naissance-ra változott. Így jelölte a világ és az ember "felfedezésének" italikus eredet mozgalmát, mint újjászületést. E korszak eleje és közepe kevésbé, de folytatása bizonytalan idtagolást kapott. A trecento a humanista eljátékot jelenti, a quattrocento az "igazi" újjászületést, a cinquecento a beteljesülést. Az utóbbival azonban baj van, mivel egy sor "ellentmondásos" mvész-egyéniség oevre-je adja e periódus sava-borsát. H. Wölfflin ­ e problémakör kiváló ismerje, a századforduló körül tevékenyked, invenciózus svájci teoretikus ­ a következ korszak, a barokk indításait már 1520-ban "felfedezi", majd megállapodik 1580-ban, mint annak kezdetében. A hazai elméleti irodalmunkban is a századunk húszas éveiben Serlio, Palladio, Scamozzi már barokk mestereknek számítottak. Szükségessé vált a manierizmus "epizódjának", átmentének a beiktatása a reneszánsz és a barokk közé. A festészetben felbukkanni vélt modorosság, "ma-nír" analógiájára a cinquecento építészetének "eltéréseit" a "tiszta" reneszánsztól ugyanezzel a névvel illették. Ámde aligha sikerült e megjelölés szabatos értelmezése. Mert egyesek a szabad, kötetlen és egyéni formálást értik alatta, mások éppen az antikvitáshoz való merev ragaszkodást, vagy éppen a kettt egyszerre. Vignolában pl. szinte szkizofrén módon testesült meg a manierizmus ­ úgymond ­, mert megalkotja az Il Gesuban a barokk templom évszázadokra érvényes prototípusát ­ a par excellence antik római bvített teret, Alberti "ráérzése" folytatásaként, amelyet a quattrocento nagy mestere "etruszknak" épített meg ­ és párhuzamosan megalkotja a még hosszabb évszázadokra érvényesnek bizonyult oszloprendi sztereotípiáit. Mindez azt jelenti ­ és még egy sor, a cinquecento második fele eltti jelenség ­, hogy a manierizmus "felismerése" a bonyolult folyamatban való eligazítás gyengén sikerült kísérlete. Az ókori római építészetrl való mai tudásunk tükrözdésében a seicento, az ún. barokk értelmezése is kiegészítésre szorul. Az iskolás magyarázat a következképpen szól: a verucca latin szó, fogyatkozást, kis hibát jelent. A spanyolban a berrueco, a portugálban a barocco a nem szabályos, hanem deformálódott igazgyöngy neve. Általában tehát a nevetséges, a különös megjelölése. Ismét egy pejoratív mellékzöngéj korszakmegjelölés és ismét italikus kezdeményezésre. Jakob Burckhardt, a neves svájci kultúrfilozófus ­ Wölfflin mestere ­ azután arra a felismerésre jut, hogy a barokk nem egyszeri, a reneszánsz utáni jelenség, hanem általában, a stíluskorszakok hanyatlásának, felbomlásának a jele. A neves tudós beleesett a természettudományos "egzaktság" csapdájába, kimondván ezzel a késbbi-

ekben közhellyé lett és elterjedt tételét, hogy a stíluskorszakok evolúcióját biológiailag kell értelmezni. Ezek szerint minden mvészeti korszaknak van éretlen (archaikus), érett (klasszikus) és túlérett (barokkos) szakasza, amivel valójában Vasarinak a reneszánszra értett fejldésmenetét abszolutizálta. Az igazság az, hogy efféle változás általánosságban valóban létezik, de jószerivel csak az els két lépcszetre érvényesen, de nem a harmadikra. A barokk fogalmának általánosodása vezetett oda, hogy az antik római építészet "barokkos" sajátosságairól kezdtek elmélkedni ­ retrospektíve. Úgy illett volna hát, hogy a barokkos jelenségek itt is a fejldés végén, a 3 - 4. században jelentkeztek volna a császárkori architektúrában. Ezeket az idket azonban a leegyszersödés, a formai ismétlés, a kifejezésbeli elszegényesedés jellemezte. Az, ami "barokkos" volt az antik Itáliában ­ az architettura curvilinea romana (az ívesvonalú építésmód), a dekoratív szerkezet és a szerkezetszer dekoráció, az egymás feletti szinteket átfogó monumentális oszloprend, az illúzionisztikus felület- és téreffektusok, az architektónikus részletekben a formahalmozás, az alternáló ritmusú fülkék és keretezések, a tagozat-megszakítások, az enfilade stb. ­ Néró korának bizarrerie-jében kezddött, folytatódott a Flavius-kor "festiségében" és Hadrianus idején tetzdött be, hogy mint lehetség, végig megmaradjon az általános lehiggadás egészében. Az antik római "barokk" nem végjelenség, hanem többek között a fénykori architektúra megkülönböztet sajátossága. Így a Burck-hardt-féle elbarokkosodás e korra nem érvényes, de magára az olyan reneszánszra sem, hogy az végülis esztelen dekadenciába fúlt. Azt inkább lehetne mondani, hogy a reneszánsz mozgalma kezdetben "naivan", majd végül "hyper-rómaias" lett. De ez a szó: római, szinte használhatatlanná vált mint jelz vagy értelmez, mert egyaránt jelent korszakot, a birodalom polgárait, magát az Urbs-ot is (vö. rómavá-rosi) meg el is lopták a nevet a romanikában. A hagyomány egyenetlen megismerésérl, a múlt fokozatosan tisztuló látásáról van itt szó és a végén olyan lehetségek kiaknázásáról, amelyre korábban nem ügyeltek vagy még nem ismertek. Mindehhez járul a római és a görög építészeti tradíciók megkülönböztetése körüli bizonytalanság s a késbbiekben a kett egy kalap alá vonása a "klasz-szikus" megjelöléssel. A reneszánsz szellemi életében, elssorban az irodalomban és a filozófiában a hellén hagyomány megismerése ­ a görög szövegek tömeges lefordítása latinra és olaszra ­ szinte revelációként hatott, a latin auctorok írásait régóta ismerték, csak körük bvült ki ekkor. Az építészetelméleti irodalomban azonban ehhez mérten eleinte "sejtszer" és csak késbb lett konkrétabbá s nem hibássá. Így a klasszikus, klasszicizáló megnevezés árnyalt értelmezésre alkalmatlan ­ nem is beszélve arról, hogy a szónak hányféle értelme van még: az Idegen Szavak Szótárában szinte egy egész félhasábot kitölt magyarázata. Úgy tnik hát, hogy a "latinos"-"hellénes" különbségtétel alkalmazása célravezetbb, még akkor is, ha ebbl a szópárból az utóbbit jobban és többször tudjuk értelemszeren

használni, mint az elst. A szavak e feleslegesnek tn jelentésnyomo-zása lényeges dolgokat szeretne ui. felfedni. Az elmondottak alapján az ilyen kifejezés pl., mint a "klasszicizáló barokk", a bennfentesek számára érthet, eligazító, azonban valójában kettsen is "pongyola".

A RENESZÁNSZ ÉPÍTÉSZETELMÉLETE (1400 - 1600) A memorizmus els szakasza "A 15. század beköszöntése az európai kultúrának a történetébe ­ írja a nagy magyar mvészetfilozófus a humanizmusról szóló egyetemi jegyzetében ­ nemcsak új évszázad, hanem új korszak kezdetét is jelenti. E kor ma is folytatódó szervessége és egysége annyira nyilvánvaló és olyan ersen él az európai népek tudatában, hogy mint újkor helyezkedik szembe a más célokra törekv, más eredményeket elért középkorral... Kezdete, nevezetesen a szellemi tudományok és az irodalom terén, inkább forradalomhoz hasonlít, melynek els hivatása a rombolás és a mégcsak sejtett épület elkészítése, vége a szellemi tudományok terén az újkori világnézet körvonalainak nagyjában való megrajzolása a természettudományi felfogás diadalra segítésén... Az átalakulás a kultúra nem minden terén ment egyforma eredménnyel, az új szellemnek különféle erej intézményekkel és különféleképp meggyökeresedett hagyományokkal kellett megküzdenie... Az újkort elkészít mozzanatok visszanyúlnak a középkorba. A szakadás azonban a 15. században válik kifejezetté és rendszeresen végrehajtottá úgy, hogy ami elzleg a középkori szellem szándéktalan és kiegyenlítdésre törekv bels ellentmondása volt, az most az újkori szellem tudatos szembehelyezkedése a középkorral. E kritikai állásfoglalásban s az újvilág elkészítésében van a renaissance világtörténeti jelentsége... Ekkor az...elszakadás és átalakulás folyamatába olyan körülmény szólt bele, amely az egész szellemi életet forradalmi jelleggel ruházta fel. Ez a körülmény az antik világnak, gondolkodásnak, irodalomnak, mvészetnek felfedezése, helyesebb és közvetlenebb megismerése volt." Annak érzékeltetésére, hogy mibl kellett elindulni az antik világ helyesebb megértése felé, a Mirabilia Romae (Róma városának csodái) néhány passzusának idézéséig kell visszamennünk. Az "útikalauz", amelyet valószínleg Benedictus, a S. Pietro kanonokja írt 1140 körül, a pápai székhelyet meglátogató zarándokoknak szolgált eligazításul. Octavianus (azaz Augustus császár) a tiburi Sibilla tanácsát kérte ki ­ szól az egyik magyarázat a Mirabiliából ­ vajon megteheti-e azt, hogy t mint istent tiszteljék. Augustus capitoliumi házában látomást látott jóslatként: király szállt le az égbl, majd glória övezte szz, kisdeddel a karján. E hely Isten fiának oltára lett, innen van a Sancta Maria Aracoeli templomának neve.

A középkor metaforikus gondolkodása imígyen értelmezte az antik mveket, a lovakat terel Dioscurok és Hygieia szobrát: a felszerszámozatlan lovak e világ fejedelmei ­ tudhatjuk meg egymásik "felvilágosításból" ­, de eljön majd a hatalmas király, aki felül rájuk. Az emberalakok azért mezítelenek, mert minden világi tudomány nyitva áll az emberek számára. A maga eltt kagylót tartó kígyós nalak az egyházat jelenti s a prédikátorokat, és az emberek csak úgy közelíthetnek ezekhez, ha a kagylóban megmosakodván megtisztították magukat. Az Örök Város csodálata a katolicizmus központjának és Krisztus földi helytartójának, valójában a pápának szólt a középkorban. Azonban az Urbs önmagáért való szépségének felismerése érzdik ki Gergely mester 13. századi angol jogtudós írásából. Rómában tett látogatásáról így számol be: "Sokáig csodálván felmérhetetlen ékességét, magamban hálát adtam Istennek, aki bár az egész földön nagy, itt az emberi mveket felbecsülhetetlen szépséggel tette csodálatossá. Mert habár Róma romokban is hever, semmilyen ép dolog sem mérhet hozzá..." A nagy fordulatot sejtet jelek már a trecento mvészeti életében felbukkantak. És ami lényeges: a festészettel kapcsolatban jelentek meg, nem az építészet terén, és a piktúra a reneszánsz végéig megrizte primátusát a mvészetek hierarchiájában. Ez szinte általánosítható jelenség, mivel az architektúra mfaji adottságai miatt mindig nehézkesebb volt a társmvészeteknél. A modernizmus építészetét is jószerivel hasonló eljáték vezette be. Ezzel együtt járt a mvészegyéniségek megbecsülésének kibontakozása. Egy nagy géniusz, Giotto életmvében válik határozottan érzékelhetvé az új idk szele, a mvészeti látás megváltozása, visszatérése a kifejezés antik értelmezéséhez. Giovanni Boccaccio híres-neves Dekameronja (1348 - 1353), amely telis-tele van az emberi természet természetes hajlamait jogaiba visszaállító huncut ­ ma így mondhatjuk "szexis" ­ históriákkal, igazolva a mondást, hogy naturam expellas furca, tamen usque recurret, így kezdi az egyik novellát: "A másikban pedig, kinek neve volt Giotto, oly fenséges szellem lakozott, hogy mindama dolgok között, melyeket a mennybolt szüntelen forgása közben mindeneknek anyja és végrehajtója, a Természet alkot, semmi sem volt, mit rajzónjával, tollával vagy ecsetjével nem ábrázolt volna olyan hséges hasonlatossággal, hogy már nem is a tárgyak képének, hanem magának a tárgynak látszottak." Mintha csak Pliniust hallanák, aki Parrhasiosz és Zeuxisz hellén festk vetélkedését leírván tudósít arról, hogy az egyik olyan szlfürtöket festett, hogy a madarak rászálltak csipegetésükre, a másik meg olyan függönyt pingált, hogy a néz arra ösztökélte a festt, hogy húzza már félre a leplet, mert szeretné látni, mi van alatta...A metaforák világának vége ez, a dolgok életh ábrázolása lett ismét a cél. Giovanni Dondi (1330 - 1389)

Giovanni dell'Orologio pádovai orvos, Petrarca barátja volt. Humanista rajongással imígyen ír Rómáról: "A nemes régiek mvészetérl, bár kevés maradt fenn, ha mégis néhol megvannak, vágyva keresik, látják és nagyra értékelik ket azok, akik értenek ehhez. És ha ezekkel összeveted a maiakat, nyilvánvaló lesz, hogy amazok alkotói természettl ersebb tehetségek, és a mvészet tanaiban képzettebbek voltak. A régi épületekrl meg a szobrokról, faragványokról és más effélékrl beszélek, melyek némelyike csodálattal tölti el korunk mestereit, ha ezeket gondosan megfigyelik." Cennino Cennini (1370 - 1440?) Fest, akinek mveit alig ismerjük, a Könyv a mvészetrl való írását azonban igen. Ebben szó esik a chiaroscuro, a sfumato (fényárnyék) leheletfinom tónusátmeneteinek szükségérl a domborulatok és homorulatok életh ábrázolása érdekében. Emellett a tökéletes felépítés emberi test arányait is taglalja.

Lorenzo Ghiberti (1378 - 1455) Firenzei szobrász, ötvös, fest, építész, többek között a firenzei Battistero Porta del Paradiso mestere. Commentarii cím mve az els reneszánsz mvészetelméleti munkák sorába tartozik. A festészetrl így nyilatkozik: "Megsznt az a mvészet, ami volt, a templomok mintegy hatszáz évig fehéren álltak. A görögök (bizánciak) kezdték el a festmvészetet, igen gyengén és sok durvasággal mvelték, s amennyire tapasztaltak voltak a régiek, ebben a korban ugyanolyan durvák és bárdolatlanok voltak... Létrejött az új mvészet, felhagyott a görögök bárdolatlanságával, kiválóan felemelkedett Etruriában... Giotto belátta a mvészetben azt, amit mások nem értek el, létrehozta a természeth mvészetet és vele együtt a nemességet... Azon az épületen, amelyet épített, a Santa Reparata (Santa Maria del Fiore) harangtornyán, az els jeleneteket saját kezleg rajzolta és faragta... Egyik mfajban ugyanolyan jártas volt, mint a másikban..." Természetesen Ghiberti maga sem szégyenkezhetett, hiszen uomo universa-le volt maga is. Írásában emellett az is figyelemre méltó, hogy nem általánosságban a római örökségrl beszél, hanem az etruszkokat emlegeti. És ez a "toscanai öntudat" ­ amit komoly tárgyi adatok annak idején alig táplálhattak ­ Michelangelóban is élt még, talán éppen e kultúra rejtélyessége miatt. A quattrocento beköszöntével bontakozik ki az új építészet, a maga bizarr ellentmondásosságaival együtt. Brunelleschi és Donatelló meglátogatják Rómát, felmérik a szerteszét hever detaillokat, a még álló épületmaradványokat, st az alaprajzok tisztázása érdekében, még "archeológiai"

feltárásokat is végeznek. Brunelleschi nyitja meg a Rómába az Örök Városba zarándokoló építészek sorát amely ekkor kezd ismét Európa egyik kulturális központja lenni. Ez azonban együtt járt az antik Róma második elpusztításával, amely hatásában túltett a legvadabb germán romboláson is. E tényt általában csak érintlegesen jegyzik meg a reneszánsz építészetelméletek tárgyalása során. Mélyebben átgondolva e tényt azonban méltán vetdik fel a kérdés: hogy volt lehetséges az, hogy az a kor, amely az antikvitást választotta ideáljának, tárgyi emlékeinek javát elemésztette. Mivel a reneszánsz megértésének kulcskérdése az antik hagyományhoz való viszony, álljon itt "mementóként" az, hogy kik és miket pusztítottak el. Ez a szemle ui. rávilágít azokra a már többször emlegetett egyenetlenségekre, amelyek a múlt felidézését részben elidézték. A pápák visszatérvén az avignoni számzetésbl Rómában, a régi keresztény emlékek nagyvonalú restaurálásába és új objektumok emeltetésébe kezdtek. Ennek érdekében IV. Jen pápa (1431 - 1447) a S. Giovanni in Laterano apszisának kijavítására a Colosseum köveit használtatta fel. A pápai palota felújítására a Curia és a Forum Iulium márványait építtette be. V. Miklós (1447 - 1455) alatt esik áldozatul a Circus Maximus jelents része. Róma és Vénusz templomának porfir-oszlopait elviteti, Gratianus, Valentinianus és Theodosius diadalíveit lebontatja, hogy a Piazza di Porta S. Angelót megnagyobbíttathassa. Egyedül a Colosseumból 2500 szekérnyi travertint hordatott el. Ellentmondásos a nagy humanista Piccolomini Aenea Silvio, a késbbi II. Pius (1458 - 1464) magatartása: a Szent Péter bazilika áldást osztó loggiájába a Juppiter Capitolinus, a Forum Iulium, a Porticus Octavian maradványait engedi beépíttetni, de a Caracalla therma, Ostia kövei, a Pons Milvius és a Via Flaminia síremlékei is az idejében csonkíttattak meg. Ugyanakkor azonban rendeletet bocsát ki, hogy szigorú büntetés vár azokra, akik az antik romokhoz nyúlnak. II. Pál (1464 1471) a Pallazzo di Veneziához Claudius templomának és a Via Flaminia síremlékeinek kanyagát használtatja fel. IV. Sixtus (1471 - 1484) pápa nevéhez fzdik a Forum Boariumon megmaradt Hercules Invictus rotundájának a lebontása. A Vatikáni Könyvtár építésekor rendeletet bocsát ki, hogy bárhonnan kitermelhet építanyag a régi memlékekbl. VIII. Innocent (1484 - 1492) pápasága alatt esik áldozatul az Arcus Novus, a Meta Romuli sírpiramisa, VI. Borgia (1492-1503) pontifikátussága alatt meg a Diocletianus thermájának, Nerva fórumának jelents része. Ennyi emlék pusztult el csak a quattrocentóban. A rinascita tehát totális volt, mert nemcsak a régiek szelleme szabadult ki az évszázadokra elzárt "varázspalackból", de a régiek mvei, anyagiságukban is újjászülettek, átformálódva ugyan, de a régi formák felelevenítésének illúziójával, soha nem volt kontinuitást biztosítva a változásnak spiritualice is, materialice is. A pápaság, amely eleddig is a római császárok attitdjében tetszelgett, most hozzálátott, hogy méltóságát, mint szertelen

"Bauherr", ill építészeti köntösbe fog-lalja, a társadalom, amelyben a középosztály felemelkedvén, megteremtette a városok függetlenségét és hatalmát, decentralizált köztársaságokat hívott életre, kell alapot biztosítva az új törekvések kibontakozására. Végül az a szellemi elit, amely elkezdte és kiteljesítette a filozófia, az irodalom és a képzmvészetek terén a változást ­ mindezek együtt voltak azok a legfontosabb tényezk, amelyek a reneszánsz élet- és világszemlélet kiformálódását diadalra vitték. Nikolaus Cusanus (1401 - 1464) Jellemz módon a tudomány egy német eredet humanista bölcseletét tekinti annak, amelyben e kor vezérl eszméi rendszerbe foglaltattak. Személye és szerepe érzékelteti az újjászületés európai távlatait, a reneszánsz és a reformáció kapcsolatait. Az egyszer származású tehetséges fiú egy gróf támogatásával Pádovában egyházjogot, matematikát és fizikát tanulhatott, késbb Mainzban ügyvédeskedett, majd ágostonrendi szerzetessé lett. Életútjának fontosabb további állomásai: a bázeli zsinaton való szereplése és az, hogy a pápa konstantinápolyi követe volt. Filozófiai fmve: a Docta Ignoratia (Tudós tudatlanság). Szinte mindmáig érvényesnek tekinthet, fogalomtisztázó bölcselet. Ismeretelmélete szerint a megismerésnek négy fokozata van: 1. az érzékszervek és a képzeler csak határozatlan képeket szállítanak; 2. az értelem (ratio) ezeket a képeket csupán megkülönbözteti és elnevezi; 3. az ész (intellektus) az elkülönített képeket általános fogalmak mezébe öltözteti, de a fogalmi megismerés is csak hozzávetleges, mert a viszonya az igazsághoz olyan, mint a sokszögének a körhöz; 4. a megismerés legmagasabb foka a docta ignoratia, a fogalmakon túli, bels szemlélet által felismert igazság. A lét négy módja tehát az érzék (test), az értelem (lélek), az ész (szellem) és Isten, aki nem egyéb, mint az ellentétek egysége: coincidencia oppositorum. Nikolaus Cusanus filozófiája "az újkori ember tudományos állásfoglalása és annak legpregnánsabb kifejezése a világegyetemmel szemben. A theológiai spekuláció és a tudományos kutatás saját területeikre utalódnak, ahol mindegyik autonóm, egyik a másik rovására lehet csak" ­ írja a már idézett neves mvészetfilozófusunk. A quattrocento építészetelmélete ezeken a szellemi pilléreken alapszik. S olyan egyéniség veti meg a fundamentumát, aki korának legegyetemesebb zsenije, az építész, tudós, költ, prózaíró: Leon Battista Alberti. Leon Battista Alberti (1404 - 1472) Genovában született, Lorenzo Benedetto degli Alberti és Biancha Fieschi házasságon kívüli gyermekeként. A pádovai Gasparino da Barzizza a nagy tudású pedagógus nevelte a sokat ígér, testiekben és szellemiekben

egyaránt rendkívüli képességekkel megáldott ifjút. Született zenetehetség, aki jogot, fizikát, matematikát tanul tanítómestere cicerói erkölcsnevel szellemiség hatása alatt. Felcseperedvén kardinálisi titkárként beutazta Franciaországot, Németországot, Belgiumot. Az általános törekvéseknek megfelelen az antik Róma emlékeit tanulmányozta, és az Örök Városról olyan tanulmányt írt, amelyben a Capitoliumot jelölvén ki egy koordinátarendszer középpontjának, elször adott topográfiailag helyes tájékoztatást a épületmaradványok elhelyezkedésérl. Vitruviust tanulmányozta, de távolról sem lett epigonja, mivel átértékelte, "korszersítette" a sok részletében homályosnak, következetlennek tartott forrását azon a filozófiai bázison, amelyet Arisztotelész, a neoplatonizmus és Nikolaus Cusanus bölcseletébl vetett meg magában. H. Wölfflin szerint Alberti teljesen független Vitruviustól, ez azonban téves túlzás, mivel építészetelmélete szinte kifejezte azt, ami a reneszánsz lényege: a múlt felidézésén keresztül korának törekvéseit szolgálta. Teljesen az antikvitás szellemisége hatotta át, de érdekes módon nem a középkor, a gótika negációján keresztül ­ ezek az elzmények szinte nem léteztek számára. A humanista körökben általánosan elismert univerzális mveltség tudós, akinek irodalmi tevékenysége ezt szemléletesen érzékelteti is. Mvei: Della Famiglia (1434), De Pictura (1435), Intercenales (matematikai traktatus, 1439), Descriptio Urbis Romae, De Statua, Ludi Rerum Mathematicarum (1443 - 1500 között). Építészetelméleti mve a De re aedificatoria libri decem 1452-ben már készen volt, nyomtatásban azonban csak posztumusz mként, 1585-ben jelent meg Firenzében. Leon Battista Alberti töpreng, kísérletez, önmagát sokszor felülbíráló, invenciózus tervez építész volt. Új mezbe öltöztetett gótikus emlékeket és olyan új alkotásokkal ajándékozta meg a korareneszánszot, amelyek hatása messze meghaladta korát. Rimini: Tempio Malatestiano (1450), Firenze: Palazzo Ruccelai (1451), Firenze: St. Maria Novella (1456), Mantova: San Sebastiano (1460), Mantova: San Andrea (1470) a részben-egészben megvalósított alkotásai. Alberti építészetelméletének ismertetése legalább annyi helyet igényelne a teóriák ezen vázlatos áttekintésében is, mint Vitruviusé, gondolatgazdagsága, sokrétsége miatt. Ez alig valósítható meg itt, mivel az elmélete csak egy az ezidtl rendre sorjázó, szinte elburjánzó "tollal-rajzzal kimvelt architektúrák" sorában, így részletes tárgyalása aránytalanságokat szülne. A teoretizálás általában válságjelenség az építészetben: az építészek akkor kezdenek szakmájukról sokat beszélni, amikor a tettekkel, az alkotásokkal valami baj van. A reneszánszban fordított a helyzet, lényegéhez tartozik normarendszerek kiagyalása, szinte öncélúan. Az elmélet és a gyakorlat ui. nagyjában és egészében fedi egymást, a részletes elemzés számos divergenciát mutat. A kor törekvéseinek és magatartásának szellemében szinte óhatatlan

az, hogy a reneszánsz elejének e nagy géniuszát ­ kimondva-lappangva ­ ne vessük Vitruviusszal egybe, a két m struktúráját és mondandóját egyaránt párhuzamba vonva. Alberti is tíz könyvet írt az építészetrl, akár Vitruvius. Egymás mellé téve a két opus vázát, menten kiviláglanak a különbségek: Vitruvius I. Az építész. Elmélet. Város Alberti I. A tervezés metódusa. Környezet II. Építanyagok II. Építanyagok III. Templomfajták, oszloprendek III. A felépítmény IV. Templombeosztás, oszlopren- IV. A város és közmvesítése dek V. Középületek V. Épülettipológia VI. Lakóházak VI. A díszítés módjai VII. Festészet VII. Az egyházi épületek díszítése VIII. A vízszerzés módja, VIII. A világi épületek díszímérnöki ismeretek tése IX. Cosmológia IX. A magánépületek. Elmélet X. Épít- és hadigépek X. Épületek felújítása. Vízépítéstan. Az egybevetés eredményei: Vitruvius enciklopédiát ad, Alberti kizárólag az építészetre összpontosított, kerek rendszert. Ennek megfelelen Albertinél elmaradt az oszloprendek ­ szerinte ­ túlméretezett taglalása, mivel a tektonikáról neki más a véleménye, hiányzik a festészet ­ hiszen errl önálló traktátust írt, amelyben bizonyítja a centrális perspektívaszerkesztésben való jártasságát, a piktúrát a mvészetek elejére helyezvén nem esik szó Albertinál a csillagok és a mennybolt világáról, a hadigépekrl, a vízzel kapcsolatos teendk a függelékbe kerülnek. Elméleti gondolatait nem mve elején, hanem jobbára a végén fejti ki. Alberti a Vitruvius által használt szakkifejezések javát újakkal cseréli fel. Az "aranyszabályt" azonban változtatás nélkül átveszi, st mvének tartalmát erre fzi föl: firmitas II., III. könyv utilitas IV., V. könyv venustas VI., VII., VIII. IX. könyv A traktátus legfontosabb gondolatainak szemléjét ­ bátran mondhatjuk ­ tervezéselméletével kezdjük, mint ahogyan is írását. Az építmvészet ­ írja ­ a tervrajzból és annak megvalósításából jön létre. A tervrajz kigondolása önálló mvelet, nincs a természetadta anyagokhoz kötve. Célja az épület megjelenésének, formájának elre való elképzelése, a

megfelel helyre, a megfelel elrendezéssel és a helyes mértékkel. Ugyanakkor ugyanaz a tervrajz nemcsak egy épületnek, hanem többnek is kiindulása lehet. Meghatározása így hangzik: "Mindebbl következik, hogy a terv olyan meghatározott rajz, amelyet az értelem hoz létre, vonalak és szögek közvetítésével, szívében és lelkében képzett ember alkotásaként." A meghatározás az építészet létrejöttének, az építész szerepének egzisztenciális kérdésében foglal állást: a korábbi, kézmvesi gyakorlattal egybefonódó mveletet szétszakítja, a tervezést autochton intellektuálisszellemi síkra emeli. Felidézdik tehát az antik hellén idealizmus, az si dilemma a praxis és a teória értéksorrendiségérl. De Alberti nem Hermogenész, aki azzal büszkélkedett, hogy nemcsak tervezte, hanem kivitelezte is épületeit, megfogalmazva a reneszánsz architektus szerepkörét, megállapítva rangját és helyzetét a mvésztársadalomban. És ha ehhez hozzávesszük a késbbiekben említett etikai színezet további kijelentését, hogy "L'uomo necque per esser utile all'uomo" azaz, hogy az ember arra született, hogy embertársának hasznára legyen ­ teljesedik ki felfogásának méltósága. Az építészetnek hat eleme van: a környezet (regio), az építési terület (area), a beosztás (alaprajz: partitio), a falak (paries), a lefedés (tectum) és a nyílások (apertio) ­ Vitruviuson túlmutató részletezettséggel. A további ide vonatkoztatható tételein érzdik ugyan az ókori auctor ihletése, de tovább árnyalja a feltételeket: szükséges, hogy az épület kielégítse a szükséget (utilitas), gyönyörködtessen (voluptas), méltóságos legyen (dignitas). Még tovább halmozza a kívánalmakat, még tovább részletezi azokat: az alkotás legyen szilárd (stabilitas), méltóságos (dignitas), ékes (decor), mivel ezek által lesz a m kellemes (amoenitas), hangulatos (festivitas) és egészséges (salubritas). Ezekben a definíciókban szinte már túlburjánzik Alberti humanisztikus pallérozottsága. Figyelemre méltó a felépítményrl ­ a tektonikáról ­ vallott nézete is. Az antik latin építmódszer intuitív módon való ráérzése sugallja talán neki azt, hogy az oszlopsor nem más, mint felszabdalt faltest. Magáról az oszloprendrl ennek következtében szkszavúan emlékezik meg. Négyet említ: a teherhordó dórt, a kecses korintoszit és ami a kett között van: az iont. (Nyilván nem tudott mit kezdeni az ionnal, Vitruviust következetlennek tartotta, hogy e témát ennek az oszloprendnek a tárgyalásával kezdte...) A kompozit oszloprendet genus italicum-nak nevezi, a toszkánt, úgy látszik, nem tekintette önállónak. Albertinél az oszlop elssorban dekoratív és nem tektonikus elem (primarium ornamentum), mert pl. a sarokoszlopoknál szükségessé váló optikai korrekciókat említi. Azt vallja, hogy a pillérekhez a boltív (archivolt), az oszlopokhoz a gerenda (architráv) a megfelelen illeszked kiváltásmód ­ amivel egy hosszan tartó, közhellyé lett szemlélet elindítójává vált. Jellemz az is,

hogy az archivoltot is, az oszlopot is festészeti jelleg elemeknek tartja. Alberti rendszerében már feltnik a város ideális kialakításának a gondolata. Azonban nem önmagában, hanem mindig a környezetében illeszkeden, azzal harmonizálva. A város fekvése esztétikailag is fontos, legszebb a lankán épített, amelynek hátterét hegyek-dombok alkotják. Mély és szk völgybe ne építkezzünk soha ­ írja el. A település bels struktúrája legyen tervszer, célszer és szép. A városban építhetünk íves vonalvezetés utcákat, ezek ui. nagyobbnak látszanak. A város ékessége a loggiákkal övezett köztér. (Alberti számára a palotáknak is a loggiás udvar a legértékesebb spáciuma.) Felsorolja a szükséges középületek sorát ­ feleleveníti tehát az antik tematikakört. A lakóépület legyen egyszer, az egyházi épület fenséges, a középület komoly. Szól az ugyancsak latin eredet villa helyes kiképzésmódjáról is. Szélesen, lakályosan terüljön szét, kerek és szegletes szobák váltakozzanak benne. A kert elrendezésére tett javaslatában a majdani francia parkok geometrizmusa sejlik fel: kör és szabályos idomú felületek tegyék dekoratívvá. A dekorációról kialakított képzete nem azonos Vitruviuséval. Számára az ékítmény (ornamentum) nem kapcsolódik olyan határozottsággal az épület rendeltetéséhez, mint ókori eldjénél, valami olyasmi, amit manapság értünk alatta, azaz járulékos. Hasonló ehhez a széprl alkotott fogalma is, amely az esztétika újkori értelmezésének a csíráját rejti magában. "Hogy a széprl ítélni tudsz - állapítja meg merben új leleményét ­ azt nem a valószínség (opinio) hozza létre, hanem egy bizonyos bels belátás (quaedam ratio)". A szépség nem az ízlés felismerése, nem szubjektív, hanem objektív, nem az egyéni véleménytl függ, mivel van benne egy állandó, nem önkényes mozzanat... Végezetül Alberti esztétikai tézisekben szintetizálja az építészet lényegét: "A szépség (pulchritudo) az összetev részek megegyezése és összecsengése egésszé, amely meghatározott szám (numerus), meghatározott kapcsolat (finitio) és elrendezés (collocatio) által jön létre, mint ahogyan azt az arányosság (concinnitas), azaz a legtökéletesebb és legels természeti törvény azt megköveteli."

Összevetve téziseit Vitruviuséval, kiviláglik a két rendszer közötti különbség:
Vitruvius 1. taxis-ordinatio 2. diathezis-dispositio Alberti 1. Numerus, quantitatív tényez, szükséges, hogy az épületekben a páros számok domináljanak. 2. Finitio, a zenében a harmónia, az építészetben a finito, a vonalak meg-egyezése természeti törvényeken alapszik.

3. eurythmia 4. symmetria 5. thematismos-decor 6. oikonomia-distributio

3. Collocatio, az egyes részek helyes elhelyezkedése, a helytelen természetellenes, önmagát árulja el. 4. Concinnitas, az egyes részek törvényszer megfelelése, teljesség, amihez sem hozzáadni, sem elvenni nem lehet semmit. 5. Itt nincs, máshol másként került tárgyalásra, és részben a környezetelméletben került kifejtésre. 6. Egyáltalán nincs.

Az összehasonlítás itt Vitruvius javára billenti a mérleget. Alberti tézisei a természeti törvényekhez való, szinte mimézisszer illeszkedés szükségének többszöri megismétlése. Az egész lényege az az érinthetetlen tökéletesség ideája, ami a késbbiekben az igazi malkotás ismérveként emlegetett "evidencia-élménynek" felel meg. Számos jel utal arra, hogy ez az elvont humanisztikus építészetbölcselet Alberti alkotásaiban testet öltött néhány mozzanatában. A pillér és az archivolt kapcsolatának markáns érzékeltetése, a homlokzatokon ­ a középaxis szükségszer kiemelésén túl ­ a páros számú elemek "zenei" ritmizálása, a felületképzésben a visszatartott síkszerség ­ egy helyütt írja, hogy a legszebb dekoráció az inkrustált ­, a latin téralakítás értése a longitudinális és a centrális egységbevonásával stb. mind ezt igazolják. Nem rontja le mindezeket az a többször idézett "tévedése" sem, hogy a mantovai San Andreát Vitruviusnak az etruszk templomról való leírása alapján tervezte meg "Questa forma di tempio se nomina apud veteres Etruscum sanctorum" ­, mivel bvített latin teret alkotott, nem oszlopokkal felszabdalt osztottat. Alberti közvetlen hatása mégis mérsékelt maradt. Elméletét gyakorlatilag nem hasznosította az elburjánzó építkedv. Igaz, hogy praktikus tanácsokat alig adott, de hiszen eleve az alkotás "szellemi normáit" foglalta rendszerbe. És enemben nem múlta fölül t senki a reneszánsz folyamán.3

3 Az 1990-ben Hajnóczi Gyula által gépelt kézirat (1-64 oldal) itt megaszakad. Az eladásokhoz készített kézzel írott jegyzetanyaga a 19. századig (Ruskin és Morris munkásságáig tárgyalja az elmélettörténetet. Ennek a feldolgozása immár egy új elmélettörténeti feladat.



Hasonló témájú dokumentumok

Hozzászólások

03.04/2 1-8 10 algoritmus arc bce beszámoló biogeográfia cisco cserépedény dns elm elosztás fejlődés fogyasztóvédelem föld gábor gazdasági gazdmatek gépgyártás hrabal info jogszabályok kaffka kérdések kéri bálint közjog külgazdaságtan mikrobiológia minden minőség műanyag neveléstörténet objektum orientált opkut órai dia orvosi kémia öko 1 önkormányzat öregedés progterv pszichoszexuális fejlődés sejttan szakdolgozat szociológia tétel tartalékidő tervezés vállalat gazdaságtan valószínűség vizsgára