mit tudtak a régiek - jegyzet

Országok listájaHungaryBudapesti Műszaki és Gazdaságtudományi EgyetemÉpítészmérnöki KarépítészmérnökiMit Tudtak A Régiek?Jegyzetekmit tudtak a régiek - jegyzet

MIT TUDTAK A RÉGIEK?
Avagy: az ókori városi civilizációk nyomában
1. A régészet módszerei*
A régészet nem egy, a mûszaki értelemben vett egzakt - kísérletileg vagy matematikailag igazolható állításokat felvonultató - tudomány. Fontos szerep jut benne a következtetéseknek, amelyeket az ásatásokon talált leletekkel kapcsolatban vonnak le a kutatók. A régészet azonban rendelkezik egzakt kutatási módszerekkel. Ezek többek között a radiocarbon vizsgálat és a dendrokronológia.
Radiocarbon vizsgálat
Célja: a feltárt régészeti leletek korának meghatározása. A régészet a kormeghatározás területén a XX. századig csak találgatásokba bocsátkozhatott, amikor is felállították a radiocarbon vizsgálat elméletét. Ennek alapja a leletekben megtalálható C14-es radioaktív izotóp, amely bizonyos idõ alatt lebomlik C12-es - már nem radioaktív - izotóppá, s melynek teljes felezési ideje 5730 év. Ha a talált leletekben meghatározzák a C14:C12 arányt, akkor a bomlás fokából a lelet kora meghatározható. Miért ilyen biztos ez a módszer?
Az élõ szervezetek a C14-et mindaddig beépítik magukba, amíg anyagcseréjük mûködik, azaz amíg élnek. A C14 a kozmikus sugárzás hatására a légkör felsõ rétegében keletkezõ és nitrogénnel találkozó neutronok révén jön létre. Oxigénnel keveredve alkotja a C14O2-t, ami nem stabil molekula, bomlás révén C12O2-vé alakul. Ezt elsõsorban a növények építik be magukba; a növényeket fogyasztó állatok és a rájuk vadászó ember útján jut el a C14 több-kevesebb mértékben valamennyi élõ szervezetbe. És mivel a halál beálltával a szervezet már nem vehet fel több izotópot, így ha ismerjük a vegyület felezési idejét, akkor a C14:C12 arányból megállapítható a halál idõpontja, vagyis maga a lelet kora. A módszer minden szerves anyagnál kitûnõen mûködik.
Problémát jelent azonban az, hogy az idõk folyamán a légkör CO2 tartalma nem volt állandó. Erõteljesebb vulkáni tevékenység vagy a legújabb korban végzett atomkísérletek idején sokkal több CO2 került (kerül) a Föld légkörébe. Ez pedig zavaróan hat a kormeghatározó számításokra, így az nem lehet teljesen precíz. Kalibrálással próbálják helyesbíteni, pontosítani a mért eredményeket. Mindazonáltal 10-15 % eltérés elõfordulhat a lelet valódi korához képest.
Dendrokronológia
A szó összetétele: kronológia (a görög istenség, Kronosz nevébõl): az idõ számbavételét jelenti; dendro: elsõ jelentésében bõr, de a fa évgyûrûit is jelenti. Dendrokronológia: a fa évgyûrûin alapuló idõszámítás. Ez egy régi emberi tapasztalatra alapul, mely szerint a fák évente egy-egy évgyûrûvel növesztik magukat.
A módszer felfedezése a XX. századi tudós, Douglas nevéhez fûzõdik. Õ vett észre azt, hogy nem minden évgyûrû azonos vastagságú, kb. 10-11 évente a fák vastagabb évgyûrûket növesztenek. Észrevétele tudományosan beigazolódott, amikor csillagászok felfedezték, hogy 10-11 évente erõsebb napfolt-tevékenység figyelhetõ meg, ami a földi légkör összetételének megváltozásához és több csapadékhoz vezet. A fák a több csapadék hatására vastagodnak ilyenkor erõsebben.
Ha úgy illesztünk egymáshoz fa-metszeteket, hogy a vastag gyûrûk mentén illeszkedjenek, akkor ezzel a logarléc-szerû metszet-sorral nagyon távoli idõkig lehet visszamenni. Dél-Amerikában 2000 évesnél öregebb fák is élnek; belõlük mintát véve az idõskála kb. 2000-2500 évesre nyújtható. Ha a feltárt leletekben - régi épületekben, településmaradványokban - faanyagot találnak (bútort, tartószerkezeteket), akkor már "csak" meg kell találni azt a gyûrût az évgyûrû-skálán, amire az új lelet illeszkedik. Ha a lelet nem régebbi 2500 évesnél, akkor valószínûleg besorolható.
Gond azonban ennél a módszernél is akadt, ugyanis 1700 körül Douglas nem talált a fákban megvastagodott gyûrûket. Segítségére egy csillagász, Mounder sietett, aki egy szaklapban olvasott Douglas módszerérõl. Mounder igazolta, hogy 1650-1725 között nem észleltek erõsebb napfolt-tevékenységet, így jogos, hogy a korabeli fákban nincs megvastagodott évgyûrû. Mounder így indirekt igazolta a dendrokronológia megbízhatóságát.
Megj.: További egzakt következtetésekre lehet jutni még pl. a virágpor-maradványokat elemezve.
A nem egzakt források létjogosultságáról: H. Schliemann (1822-1890)
A felvilágosodás eszméje - mely szerint mindent az ésszerûség próbájának kell alávetni, és ami ennek nem felel meg, az nem is fontos - a XIX. századra teljesedett ki. Ebben a korban élt a "dilettáns" régész, Schliemann, aki fantasztikus érzékkel, a kor bírálata szerint nem megbízható forrásokra - mítoszokra és mondákra - támaszkodva ért el jelentõs eredményeket a régészetben. Nevéhez fûzõdik többek között Trója megtalálása is.
Foglalkozására nézve (sikeres és gazdag) kereskedõ volt, õt azonban a régészet érdekelte. Egy ideig tanult a Sorbonne-on is; könnyen és gyorsan megtanult ókori nyelveket, mely tudását fel is használta kutatásai során. Módszere az volt, hogy a potenciálisan leleteket rejtõ földterületet felvásárolta az azt birtokló országtól, hogy háborítatlanul végezhesse ásatásait. (Meg kell jegyezni, hogy Schliemann felbukkanásáig a régészetben nem volt evidens, hogy a tudósok ásatások révén végeznek kutatásokat.)
Gyermekkori elhatározása volt, hogy a homéroszi eposzok - elsõsorban az Iliász - alapján megtalálja és kiássa Trója romjait. S bár a racionális XIX. században az Iliász nem volt túlságosan szavahihetõ, tudományos forrás, õ mégis útnak indult. Abban, hogy hol kell keresnie a romokat, maga Homérosz volt segítségére, ugyanis a szerzõ pontos tájleírásokat ad a trójai háború leírásakor. Leírja a környezõ táj "tereptárgyait", és visszatérõen két forrásról beszél, ahol a csata után a harcosok szomjukat oltották. Homérosz leírása tette lehetõvé Schliemann-nak, hogy a korabeli feltételezéseket, miszerint egy meghatározott kis-ázsiai tengerparti sziklatetõn kell keresni a romokat, megcáfolja. Kijelentette, hogy Trója vára bárhol lehet, csak a megjelölt színhelyen nem; a kétkedõknek pedig Homéroszt idézte.
Az Iliászban ugyanis van egy rész, amikor "sisakforgós" Hektor - a trójaiak legnagyobb hõse - és "gyorslábú" Akhillész - a félisteni származású legnagyobb görög harcos - a trójai vár dombját háromszor is körülfutják, ez pedig a tudósok által kijelölt meredek sziklára épült feltételezett vár körül aligha lett volna megtehetõ.
Schliemann saját elképzelései szerint kutatott tovább, így találta meg azt a helyet, ahol feltételezhetõen a Trójai vár állt. A közelben talált két forrást is. és mivel a környék érintetlen maradt az ipari fejlõdéstõl, joggal bízhatott abban, hogy a táj - azaz a tereptárgyak - 2000 év alatt nem változtak jelentõs mértékben. Így ásni kezdett. Különbözõ ún. "kultúrrétegeket" talált, és az egyikben megtalálni vélte a keresett romokat. Csak egy egész kicsivel (kb. két réteggel) vétette el a célt: szaktudósok még mélyebbre ásva valóban meg is találták Trója romjait.
Schliemann találta meg a mükénéi kultúrát is, és több sikeres ásatása mellett neki köszönhetõ a krétai (minószi) kultúra felfedezése is - bár a romokat nem õ maga tárta fel, hanem egy barátja, közel két évtized kutatásai után. Mindent összevetve Schliemann élete és eredményei azt példázzák, hogy a régészetben nem szabad elvetni az úgymond "nem racionális", nem bizonyíthatóan helyes forrásokat sem.
2. Mezopotámia: az írás és a matematikai gondolkodás kezdetei*
Az ókori városok kutatásában kiindulópontunk, hogy a város nem egy túlnépesedett falu, mert egészen más tulajdonságokkal rendelkezik: erõs falakkal körülvett, több száz vagy ezer ember által lakott településrõl van szó.
A városok kialakulását többen is vizsgálták. Ortega Y Gasset szerint az ókori városok keletkezésének idõszaka - amikor az ember falakkal veszi körül magát - úgy fogható fel, mint a végtelen térrel szemben elhatárolt területek létrehozásának korát. A körülvett területen pedig az emberi képességek intenzívebben indulhattak fejlõdésnek. Egy másik elmélet az amerikai polihisztor, Lewis Mumford nevéhez fûzõdik: a elhatárolt területeket, azaz ókori városokat az "implosion", latinosan az imploráció (imploratio) hozta létre. Ez az exploráció (exploratio vagy "explosion"), vagyis a robbanás, szétterjedés ellentéte, ami befelé irányuló koncentrálódást, befelé mutató fejlõdést jelent.
Az elsõ városállamok tudomásunk szerint i.e. a 6.-5. évezredben Mezopotámiában, a Tigris és Eufrátesz között, a folyók partján jöttek létre; öntözéses gazdálkodással mûvelték a földet. Egyesek szerint az elsõ város Ninive, mások szerint Ur (más néven: Uruk, vagy a Bibliában: Erek) volt, de a kevés talált leletbõl ez nem mondható meg biztosan. A legnagyobb város közülük Babilon (bibliai nevén: Bábel) lett; a Biblia híres Bábel-tornya lehet, hogy Babilon zikkuratja volt.
Ezekben a városokban kialakult a munkamegosztás, végbement a tevékenységek elkülönülése. A megtermelt árukból, termékekbõl cserére is jutott, ez a falvakkal szembeni újabb fontos különbség: a városok érintkeznek és kereskednek egymással. A falvakra ez nem jellemzõ; a falusiak önellátásra rendezkednek be, azaz mindent elõállítanak és megtermelnek, amire csak szükségük van. A városi emberek közül kiemelkedett egy szervezõ-vezetõ réteg, melynek sok száz, akár ezer ember munkáját és mindennapjait kellett megszerveznie. Ez pedig a matematikai gondolkodás kialakulásához vezetett, melynek fogalmai érdekes kapcsolatban állnak a téglából való építkezéssel. Az épületek - házak, raktárak, templomok -, a városfal építésénél ki kellett számolni, hogy mennyi vályogtéglára lesz ezekhez szükség. A téglákat a napra kitéve szárították, így azt is meg kellett határozni, hogy a téglák mekkora területet (=>területszámítás) foglalnak el, illetve egymásra rakva hány darab tégla fér el az adott helyen (=> térfogatszámítás). (Érdekesség: cserépkönyvtárak tábláin találtak iskolai feladatgyûjteményeket is, amelyekben pl. egy téglalap átlóját kell kiszámolni.)
Az ókori városok "újraelosztó gazdaságot" valósítottak meg: egy központi helyen raktárakat építettek, ahol összegyûjtötték a terményeket és kézmûipari termékeket. Ezeket újra elosztották, aszerint, hogy milyen volt a helyi társadalmi hierarchia. Az adminisztratív munkát végzõ lakosok - akik közvetlenül a termelésben nem vettek részt - igényeit is ki kellett elégíteni, azaz õket el kellett tartani. (Ráadásul õk általában nagyobb hányadban részesültek a javakból, mint a kétkezi munkások.)
A városokra jellemzõ volt a jelentõs felhalmozás, minek következtében a városok jobban bírták a természeti és háborús megpróbáltatásokat, hiszen volt elég készletük, amit szükség esetén felélhettek. (A falusiak felesleges készleteiket vásárra vitték.) Gondoljunk csak a bibliai József történetére, melyben a fáraó álmát megfejtve József felhalmozást tanácsol a hét szûk esztendõ elõtt.
A városokban az anyagi felhalmozással egyszerre megindult a tudás felhalmozása is. A matematikai gondolkodás kezdetei az építkezések mellett azzal is kapcsolatban állnak, hogy a készleteket és földterületeket valahogy mérni és számontartani is kellett. A görög szó: geometria, ami eredetileg földmérést jelent, szintén ezen kapcsolatra utal. A tudás felhalmozása és összegyûjtése pedig megkívánta azt, hogy a tudást fel lehessen valahogy jegyezni - írás formájában. A matematikai gondolkodás és az írás igénye tehát szorosan összefügg!
Az írás kb. egyidõben jelent meg a különbözõ ókori kultúrákban - Mezopotámiában, Kínában, Indiában, stb. -, még ha eltérõ formákban is. Közülük a mezopotámiai a legismertebb, ezért ez vizsgálataink tárgya. Az írás kb. az i.e. 3. évezredben - azaz 5000-5500 éve - jelent meg Mezopotámiában.
Az írás fejlõdésének szakaszai a mezopotámiai területen
1. Piktogramma: az írás legkezdetibb formája: rajzolva fejezi ki az "író" közléseit. Ilyen piktogrammák ma is léteznek, gondoljunk pl. a turisták számára a városokban látható táblákra (Vár - 500 m, Múzeum, stb.) vagy az autóutak mellé állított jelzésekre (szerviz, benzinkút, stb.). A piktogrammák elõnye, hogy egyszerûek, nyelvtõl, országtól függetlenek. De kizárólag írásra használni õket már nem ilyen egyszerû. Nézzünk egy példát!








Ez jelentheti azt, hogy "Az ember, aki a hegyekbõl jött.", de azt is, hogy "Az ember a hegyekbe megy.", s így tovább. Fennáll a félreértelmezhetõség veszélye. A mondat jelentése a szövegkörnyezet függvénye.



Honnan származnak a piktogrammák? A régészet henger alakú - tömör vagy hajlított fémlemezbõl, esetleg kerámiából - pecsétnyomókat talált Mezopotámiában. Ezek oldalán különféle mintázatok lettek kialakítva, ami a pecsétnyomót egy lapon végighengergetve egy egyedi ábrát adott. A pecsétnyomó jelei többnyire tulajdoni viszonyokat fejeztek ki; némiképp emlékeztetnek a középkori Európa nemesi jelvényei közül a viasz pecsétnyomókra. A piktogrammikus írás ezekbõl az ókori pecsétnyomókból alakult ki. (Egy monda szerint két ellenséges király tábora között egy ide-oda szalajtott küldönc találta fel, hogy ne csak a memóriájára kelljen hagyatkoznia az üzenetek átadásánál (.)
Az írást egy még puha agyagtáblára egy ék alakú eszközzel vitték fel. Ezzel az ékkel a táblába sokféle jelet bele lehetett nyomni (a végével háromszögeket, az élével vonalakat, stb.). Ókori mezopotámiai írást õrzõ agyagtáblákat elõször Ninive feltárásánál találtak a múlt század közepe táján, közel 20 ezer darabot. Ilyen cserépkönyvtárakra máshol is ráakadtak, így mára ez az agyagtábla-gyûjtemény kb. 400 ezer darabot számlál (különbözõ múzeumokban). A "könyvtár" elnevezés különben jogos ezekkel a leletekkel kapcsolatban, mert a cseréptáblákat témák szerint elkülönítve, egyfajta "katalógus rendben" helyezték el az ókori cserépkönyvtárakban. Ezen könyvtárak fontosabb témái a következõk:
törvények, szabályok írásba foglalása: ez a városi kultúra eredménye, hiszen sok ember együttélése szabályozást kíván (pl. döntés peres ügyekben, az eljárások levezetése). Az ókori törvényhozók közül az egyik leghíresebb Hammurabi.
tulajdoni viszonyok, szerzõdések: hogy az "adott szónak" írásban is nyoma legyen.
csillagászati ismeretek feljegyzése: a periodikusan ismétlõdõ csillagállásból lehet tájékozódni az idõ múlásáról - ezt már õk is tudták. Ez a tudás segített a mezõgazdasági munkák ütemezésében is.
matematikai ismeretek: ha már kitalálták, hogyan számítható pl. a terület, akkor jó, ha ezt rögzítik.
(kézmûves) mesterségbeli tudás: ez a réz utáni bronzkorszak kézmûipara; feljegyezték például, hogy a rezet hogyan kell az ónnal elegyíteni, hogy bronzot kapjanak.
földrajzi ismeretek. ezek a kereskedelem révén gyarapodtak. Leírták a tájékoztatási pontokat (tereptárgyakat); azt, hogy menny idõ alatt lehet egyik helyrõl egy másikra eljutni; az útra mekkora (pl. víz) készleteket kell vinni, stb.
a gyógyítás tudománya: elsõsorban a gyógyfüvek tudománya
vallási ismeretek: az egyes városokhoz különbözõ mítoszok és védõ istenségek tartoztak, amelyek védelmébe ajánlották a városokat. Az emberek származását visszavezették az õket teremtõ istenségre.
2. Ideogramma: fontos fejlõdési fok a jelek jelentésének pontosabbá tételében. Az írás ugyanis fokozatosan kezdett elvonatkoztatott lenni, és gyorsulni a nehézkesen lejegyezhetõ piktogrammákhoz képest. A jelentéstartalomnak el kellett szakadnia az írott jelektõl. Például a francia "chat" (macska) és "pot" (edény) szavakat egymás után írva kapható az önállóan is értelmes "chatpot" (kalap, sapka) szó, ami jól láthatóan nem áll kapcsolatban a szóösszetétel tagjaival. Magyar példa: pad, ló és padló. Az ideogramma nélkül, ami már elvonatkoztat a konkrét jelentéstõl, nem lehetett volna eljutni a következõ fejlõdési fokra, ami a:
3. Fonogramma: betûírás, ami már a jelentéstõl teljesen elvonatkoztatott jeleket használ. Az elsõ ábécé a föníciaiaktól származik, valahonnan a Földközi-tenger partvidékérõl. Rájuk az volt jellemzõ, hogy a jelentéssel bíró szavaik elsõ hangját jelölték ki, hogy azt egy betûvel ábrázolják. Pl. "mem" szavuk vizet jelent, az "m" hangnak pedig a víz hullámzására emlékeztetõ "m"-szerû betût választottak.
A föníciai ábécében 22 betû volt, a tõlük etruszk közvetítéssel az írást átvevõ görögök ábécéjükben már 25 betût szerepeltettek. A kisszámú betût tartalmazó ábécé valószínûleg csak a mássalhangzókat tartalmazta, azaz a magánhangzókat írásban nem jelölték. Már csak ezért is nehéz az ókori írásokat megfejteni: két mássalhangzó között csak találgatni lehet, hogy milyen magánhangzó állhatott.
Az ókori írások megfejtése tehát különösen kényes és bonyolult dolog, hiszen ha nincs mihez viszonyítani, akkor egy ismeretlen írást még számítógéppel sem lehet megfejteni. (A számítógépes írás-megfejtésre azért egy példa azért akad: a maya írás esete.) A múlt században azért meg tudták fejteni a mezopotámiai és az egyiptomi hieroglif írást.
A mezopotámiai ékírás megfejtése két személyhez fûzõdik: Grotefeldhez, a klasszika filológia professzorához, aki 13 jelet tudott azonosítani, és Rawlinsonhoz, a perzsiai területen állomásozó katonatiszt nevéhez. Õ adott az ékírásra teljes megfejtést a (közel 100 méteres) behisztuni sziklán talált több nyelven is bevésett felirat alapján. Mivel a felirat görögül is adott volt, így az támpontként szolgált a még ismeretlen írásjelek megfejtésében. Rawlinson (fényképezõgép nem lévén) saját maga - életét kockáztatva - másolta le a sziklafeliratot és fejtette meg az alapján a mezopotámiai írást. A kezdetben azonosított 2000 jel késõbb 600-ra apadt (ez abból ered, hogy egy jel lehetett egy szó, egy szótag vagy csupán egyetlen betû). Ráadásul Rawlinsonnak a mezopotámiai nyelv ismeretlen mondatszerkezetével is meg kellett küzdenie, szóval ne becsüljük le érdemeit! (
Mik maradtak ránk a mezopotámiai kultúrából?
megôrzôdött a mezopotámiai világkép fôleg a keresztény vallásban: a föld felett az ég helyezkedik el, alatta pedig valami sötét birodalom található;
már akkor is alkalmazták a tizes számrendszert, de a domináns a hatvanas volt. Ennek oka a következô: Mezopotámia területén sumérok és akkádok éltek együtt. A sumérok mértékegysége a mina, az akkádoké a sékel volt, ahol egy sékel a mina hatvanad részével volt egyenlô. A hatvanas számot abból a szempontból is elônyösnek mondhatjuk, hogy osztói a 2, 3, 4, 5, 6, 10, 12, 15, 20, 30 és ezekkel lehetett könnyen osztani. Napjainkban is alkalmazzuk a 60-as számrendszert, például a szögmérésben, az óránál és a naptárban. Utóbbi azzal a pontosítással igaz, hogy a 365 napos évet felbonthatjuk 6*60 napra és a fennmaradó 5 nap az istenek születésnapja volt, amit a mezopotámiaiak ünnepléssel töltöttek. Isteneiket is számmal jelölték:


An ( ég, 60
Enil ( Föld, levegô, 50
Enki ( óceán, 40
Nanna ( Hold, 30
Istár ( Esthajnalcsillag, 15
Utu ( Nap, nincs száma


3. Az egyiptomi kultúra
Egyiptom a Nílus ajándéka. A Nílus egyik partja sík, a másik oldalon sziklás fal magasodik, ezért a folyó csak az egyik irányban tud kiönteni. Az egyiptomiak emiatt nevezték a folyó jobb partját az élôk, bal partját pedig a holtak birodalmának. Amikor a folyó kiáradt, az emberek a bal partra menekültek. Ez alatt az idô alatt készültek a piramisok. Ez azért jelentôs, mert sokáig tartotta magát az a téves elképzelés, hogy a piramisokat kizárólag rabszolgák építették. Ezzel szemben a valóság az, hogy az építkezésben a feladatok legnagyobb részét szabadok végezték a Nílus áradásának ideje alatt.
A Nílus áradása során a jobb partot termékeny hordalékkal borította. Ez azért volt elônyös, mert az ókorban nem ismerték sem a trágyázást, sem a mélyszántást. Utóbbinak az volt az oka, hogy csak a nyakhámos fogatolást ismerték, a szügyhámos fogatolás a középkorban vált elterjedtté. Így az igavonó állatra nem lehetett nagy terhet kötni, a földet csak 10-15 cm mélységben tudták megforgatni. A Nílus áradásával a talajt termékeny réteg lepte el, ezáltal az gazdagabbá vált. Akkoriban az elvetett magnak 3-4-szeresét kapták vissza aratáskor. Egyiptomban a Nílusnak köszönhetôen ez az arány akár 10-szeres is lehetett, ezért Egyiptom valóban a Nílus ajándéka.
A Nílus áradásának oka a földrajzi elhelyezkedése. Ugyanis Afrikában, annak belsejében ered és észak fele folyik, a Földközi tengerbe. Afrika belsejében, a csapadékos évszakban jelentôs mennyiségû esô hull, ezt a Nílus összegyûjti és elvezeti a tengerbe.
Az egyiptomi idôszámítás is a Nílus áradásához igazodik, így három évszakot különítettek el:
akhet: augusztustól októberig az áradás idôszaka;
peret: novembertôl februárig a vetés, növekedés idôszaka;
semu: márciustól júliusig az aszály idôszaka.
A számolást az egyiptomiaktól a görögök vették át, ugyanis szükség volt arra, hogy minden évben az áradás után a földeket ismét kimérjék. Innen származik a földmérés, a geometria. Fontos volt a csatornahálózat felújítása is, ami szintén matematikai feladat volt. A számolásban az írnokok játszottak nagyon fontos szerepet, hiszen amellett, hogy ismerték az írásjeleket, számolniuk is kellett tudni. Sok mindent ismertek fejbôl, de ahhoz, hogy ezekre hatékonyan tudjanak emlékezni, különleges módszereket kellett kidolgozni. Például a 7 hatványainak memorizálására az alábbi mondóka alkalmas: Ha a 7 házban élô 49 macska megfogja a 343 egeret, amelyek 2401 árpaszemet tudnának megenni, akkor megtakarítható 16801 hekat-nyi árpa, ami az elvetéskor keletkezik.
A hieroglif írás
Megfejtésében Bonaparte Napoleon játszott fontos szerepet. Napoleon mûvelt tudós ember volt, a Francia Akadémia tagja, aki Egyiptomba indult hadjáratra. Erre a hadjáratra vitt magával tudósokat, rajzolókat is azzal a céllal, hogy felderítsék az ott fellelhetô maradványokat. A rajzolók és tudósok részletes listákat vettek fel, ábrákat készítettek és ezzel komoly ellenérzéseket váltottak ki az angolokban. Õk azt állították, hogy Napoleon tolvaj, aki azért ment Egyiptomba, hogy a kincseket összeszedje és elvigye Franciaországba. (Természetesen ez nem akadályozta meg az angolokat abban, hogy miután Napoleont legyôzték, ôk maguk szedjék össze a kincseket és vigyék Angliába....)
Napoleon fellelte a rosetti követ, amin 3 írásfajta van: a hieroglif, a démotikus és a görög. Champollion 1822. szeptemberében írt egy levelet a Francia Akadémiának, melyben mellékelte a hieroglif írás megfejtését. Ennek során a következô alapgondolatokat használta fel:
A hieroglif írásnál voltak bekeretezett, kiemelt részek, amik a görög szöveg alapján a fáraók neveinek mondhatók. Ez nem volt új felfedezés, ezt már korábban is ismerték.
Champollion megszámolta a hieroglif jeleket és a görög szavakat. Ezek között jelentôs eltérés mutatkozott: 468 görög szót talált és 1419 hieroglif írásjelet. Ebbôl levonta azt a következtetést, hogy a hieroglif írásjelek nem szavakat, hanem az ábra által megjelenített szó elsô vagy elsô néhány hangját jelölik. Itt is problémát jelentett, hogy nem jelölték vagy csak determinánsokkal, másodlagos jelekkel utaltak a magánhangzókra.
A hieroglif írásjelek nemcsak kommunikációs célokat szolgáltak, hanem alkalmasak voltak ornamentikára, azaz díszítôelem-funkciójuk is volt.
A piramisok
Az ókori világ 7 csodája közt tartották számon és ez az egy, ami a mai napig is megmaradt ezek közül. Korábban az a nézet uralkodott, hogy a piramisok építését az egyiptomiak a mezopotámiai kultúrából vették át, a zikkuratokból. Ennek az alábbi tények mondanak ellent:
a zikkuratok agyagtéglákból, míg a piramisok kôbôl készültek;
a piramis funkciója temetkezési hely, míg a zikkurat valamilyen ünnepség helyszíne, szentély volt;
a zikkurat 20, maximum 60 m magas, míg a piramisok sokkal monumentálisabbak;
a zikkuratok belseje tömör, míg a piramisokban járatok, folyosók és termek találhatók.
A piramisok a Nílus nyugati partjára épültek, délrôl észak fele haladva. Az építmények tájolása pontosan észak-déli irányú. Ezt a Nagymedve és az Orion csillagkép csillagainak alapján tudták ilyen pontosan meghatározni.
Az egyiptomi mûvészet feladata az isteni fáraó dicsôítése és halála utáni továbbélésének biztosítása volt. Ebbôl a célból épültek a monumentális szobrokkal és dombormûvekkel díszített halotti templomok és síremlékek. A fáraó az istenektôl származott, ezért a mûvészet feladata az volt, hogy ôt és az isteneket ábrázolja. Ez a szemlélet uralkodott az építészeti mûvekben a legkisebb részletekig. A piramisok függôleges tengelye a fáraó istenekhez való kapcsolatára utal, az észak-déli tájolás a Nílus folyásirányát mutatja, a kelet-nyugati tengely pedig a Nap járását szimbolizálja.
A dinasztikus kor jellegzetes építménye a masztaba. Ez a lapos tetejû sírépítmény a fáraók temetkezési helye volt a sivatag peremén, Szakkarában, nem messze a Nílus deltájától. Az óbirodalom idején, amikor az uralkodók már piramisokba temetkeztek, a masztaba a társadalom elôkelô tagjainak sírhelye lett. A masztaba egy föld alatti és egy föld feletti részbôl áll. A föld alatti sírkamrában helyezték el a szarkofágot. A sírkamrába aknán vagy föld alatti folyosón keresztül lehetett bejutni, amit a temetés után kövekkel torlaszoltak el. A föld feletti rész eredetileg a sírdomb szerepét töltötte be.
Az óbirodalom legjelentôsebb építészeti teljesítménye a piramis. Feltételezések szerint a piramisok a Napnak - a Nílus menti ország legfôbb istenségének, illetve a Földdel való összeköttetésének - szimbólumai. A piramis eredeti rendeltetése a fáraó sírjának befogadása volt, bár néha elôfordult, hogy egy-egy uralkodó, elôttünk ismeretlen okból, több piramist is építtetett.
Azt az elképzelést, hogy a piramisokat rabszolgák építették fel, helyesbíteni kell. Miután Egyiptom gazdaságának alapja a földmûvelés volt, óriási nehézséget okozott volna már a rabszolgasereg táplálása is, hiszen egyes források szerint a piramisok építésénél 60-100 ezer ember volt jelen. A munkálatoknál magának az egyiptomi lakosságnak egy részét foglalkoztatták, elsôsorban azokban a hosszú idôszakokban, amikor a Nílus ismétlôdô kiáradása lehetetlenné tette a mezôgazdasági tevékenységet. A piramisépítés vallási jellegû feladat volt, az istenített fáraó továbbélését, és ezzel népe fennmaradását kívánta szolgálni. Ez a rendszer, emberek ezreinek foglakoztatása olyan idôszakokban, amikor hónapokig tétlenségre lettek volna kényszerítve, valószínûleg Imhoteptôl ered. Ugyanis ô volt az, aki a harmadik dinasztia idején Dzsószer fáraó szakkarai lépcsôzetes piramisának építkezését vezette; e piramis közelében a régészek nagy kiterjedésû települések maradványait fedezték fel.
A piramisoknak különbözô formái ismeretesek. A 6 lépcsôbôl álló szakkarai lépcsôzetes piramis és a gízai piramisok klasszikusnak számító példáin felül létezett még az úgynevezett tört vonalú piramis, mint Szenoferu fáraóé Dahsurban. Ennél a típusnál a piramis vonala az építmény felsô részén, statikai okokból, befelé megtörik.
A legkorábbi fáraói sírhelyeket téglákból építették, ezután kisebb kôtömbökbôl, végül pedig hatalmas, pontosan kifaragott kváderekbôl rótták össze ôket. A piramis belsejében a termek falait gránit borítja, de egyetlen piramis-mezô környékén sincsen gránitlelôhely. A kô forrása Afrika belseje, ahonnan a Níluson hajózták fel a durván megmunkált kôtömböket, amit a helyszínen alakítottak tovább.
A gránittömbök kihasítása nagyon nehéz feladat volt. Errôl tanúskodik a Karnakban fellelhetô álló obeliszk talapzatán levô írás: 6000 ember munkájának eredménye, hogy az obeliszk eljutott Afrika belsejébôl Karnakba. Itt olvasható az is, hogy miképpen vésték ki a gránittömböt a sziklából: a sziklába lyukakat fúrtak, amibe pontosan illeszkedô gerendákat helyeztek, majd ezeket elkezdték locsolni. A táguló fa hasította ki a kôtömböket. Ezeket aztán szántalpak vagy görgôk segítségével továbbították vízszintes irányban. A függôleges mozgatást a piramis mellett vagy egyetlen lejtôvel, vagy a piramis oldalához támaszkodó rámpával oldották meg. Az építés fontos feladata volt a helyes alap elkészítése. A kívánt területet körbekerítették és vízzel belocsolták. Ahol a víz érte a kerítést, azt a pontot megjelölték és ezzel a vízszintezés feladatát megoldották. Szintén fontos volt, hogy a kváderek pontosan illeszkedjenek egymáshoz. Ehhez azon túl, hogy simára csiszolták a felületet, megfelelô eszközök is rendelkezésre álltak: a kétkarú emelô és a billenôszerkezet.
A piramis csak egy része volt egy nagyobb sírépület-együttesnek, amelyhez hozzátartozott még egy halotti templom a piramis keleti oldalán és egy völgytemplom, valamivel mélyebben, a folyóhoz közel. A két templomot fedett, megemelt folyosóval kötötték össze. A piramis belsejében is számos folyosó volt, melyeken keresztül lehetett megközelíteni a királyi holttestek befogadására szánt legfôbb helységeket és a halotti kultuszt szolgáló további helységeket.
A fôpiramis körzetében sok kisebb piramis a királyi család tagjainak befogadására szolgált. A leghíresebb piramisegyüttes Gízában található, a negyedik dinasztia három uralkodója, Kheopsz, Khephren és Mükerinosz piramisával és Khephren szfinxével.
A Kheopsz piramis fontosabb adatai:
magassága: becsült adat 146.6m, mért adat 138.75m, 280 könyök;
oldallap hossza 188m, 356 könyök;
oldalhossz: 115.18m, 220 könyök;
a kövek tömege 6.6 millió tonna;
térfogata: 2.521.000m3;
kõtömbök száma: 2.300.000 darab
Elmondható, hogy a piramis könyökben mért méretei eleget tesznek az aranymetszés szabályának: 220:356=356:576 (A rövidebbik rész úgy aránylik a hosszabbhoz, mint a hosszabb az egészhez.)
* A Szfinx egy roppant reprezentatív óriás-szobor; egy oroszlántestû, emberfejû alak (melynek arca valószínûleg nõi arc, de ezt ma már vitatják). Anyaga a Kheopsz piramishoz felhasznált kõ bányájából származik. Méretei monumentálisak:
hossza: 57.3m;
magassága: 20m;
két kinyújtott mancsa közt elfér egy Ikarusz busz;
arca 5m hosszú és 4.1m széles;
füle 1.37m-es;
orra 1.71m-es.
Megamachine - Lewis Mumford elmélete (többek között) a piramisok építésérõl
Az ókori egyiptomi kultúrában a fáraó tekintélye mindenek felett állt: õ volt a Nap leszármazottja, ereiben a Nap vére folyt, azaz a fáraó - mint a Napisten közvetlen megtestesülése - isten-király volt. Épp ezért minden parancsát magától értetõdõen teljesítették. A vallás fontos eszköze az õ kezében volt, az istenek haragját félõ embereket könnyû volt irányítani például az isteni jelnek tulajdonított napfogyatkozással is. Ekkor ugyanis az a hit járta, hogy a napfogyatkozás annak a jele: a Napisten elfordítja gyermekeitõl az arcát. Ebben a vallási környezetben kellett a fáraónak elérnie, hogy elegendõ ember gyûljön össze piramisának megépítéséhez.
Azt, hogy valójában hányan dolgozhattak a piramis-építkezéseken, nem tudjuk; de maradtak fenn bizonyos feljegyzések arról, hogy mennyi élelmet kellett a birodalomban biztosítani egy-egy idõszakban. Ezekbõl az adatokból következtetni lehet a dolgozók számára. Ez a szám azonban idõrõl idõre ingadozott, ami jórészt a Nílus áradásának hatása. 3-4 hónapig, az áradás ideje alatt a lakosság a Nekropoliszba (ez a Halottak városának, vagyis a Nílus bal partjának görög elnevezése) költözött át, és mivel ezidõtájt nem lehetett hasznos munkát az elárasztott földeken végezni, a piramis-építkezéseken jelentõs embertömeg dolgozhatott. Az építkezéseken foglalkoztatottak állandó száma kb. 20 ezer lehetett - döntõen kõfaragó szakemberek -, de az áradás idején számuk elérhette a 100 ezret is.
Mumford elmélete pedig a következõ: ezt az akár 100 ezres tömeget egy hatalmas gépezetként képzelhetjük el. Ez a gépezet abban különbözik minden általunk ismert "szokásos" gépezettõl, hogy "alkatrészei" emberek kisebb-nagyobb csoportjai voltak, és az "alkatrészek" közötti átkötéseket, összefüggéseket kitûnõ és precíz tervezés, szervezés valamint irányítás és munkamegosztás helyettesítette. Ez a megamachine, megagépezet volt egyedül képes olyan monumentális alkotások létrehozására, mint amilyenek a Nílus menti piramisok.
Ezt a gondolatot a szerzõ (The Myth of the Machine címû könyvében) egészen a jelen idõkig viszi végig. Szerinte ez a megagépezet megõrzõdött a történelemben - azon belül is elsõsorban a hadseregben. Valóban, az ókori hadjáratokban vagy akár a napoleoni háborúkban is úgy irányították a hadsereget, mint valamilyen gépezetet (gondoljunk a dobszóra menetelõ katonákra). A hadmozdulatokat matematikailag kiszámították, elõre betervezték az elesõk számát, és még sok egyebet. [Ebbõl a szempontból a modern harcászati stratégiák sem sokban különböznek a hagyományos módszerektõl. Az atomfegyverek korában úgy terveznek, hogy egy hirtelen támadást egy bizonyos ideig csekély erõvel is fel lehet tartóztatni. Ezalatt gyorsan mozgó gépesített eszközökkel az elvonult egységek atomtölteteikkel célba vehetik és meg is semmisíthetik a támadókat - a feltartóztató erõkkel együtt...]
Mumford az egyiptomi megagépezet irányításánál felteszi a kérdést: honnan származott ez a nagyfokú precizitás, ami a munkaszervezés hangolásához szükségeltetett? Válasza az, hogy a csillagászat tudományából. Jól tudjuk ugyanis, hogy az egyiptomiak jó csillagászok voltak, ami a pontos természeti megfigyeléseket illeti. A csillagászati megfigyelésekben megkövetelt pontosságot pedig haszonnal alkalmazták az építkezések szervezésénél is.
Az egyiptomi naptár
Az ókori világ kultúrái többnyire nagy gondokkal küszködtek naptáraik elkészítésénél. Ez abból ered, hogy a Föld 365 napnál kicsivel több idõ alatt futja körbe a Napot. Az eltérés mindössze kb. egy negyed nap, de ez a kis eltérés 400 év alatt 100 napot jelent!
Az egyiptomiak ezt a nehézséget rendkívül egyszerûen kikerülték. Megfigyelték, hogy az égbolt legfényesebb csillaga, a Szíriusz (egyiptomi nevén a Szothisz) heliakus kelése - amikor a Nappal együtt jelenik meg az égbolton (bár ekkor a Nap fénye meglehetõsen elhomályosítja) - az év mely napján történik meg. Mai idõszámításunk szerint ez július 19. hajnala. Ezt a napot nevezték ki az újév napjának, és minden más napot ehhez viszonyítottak.
Az egyiptomi év szintén 360 napból állt, amelyet 12 hónapra osztottak. A hónapok 30, azaz háromszor tíz napból (görögül: dekádból) álltak. A 12(30=360 napon felül a fennmaradó 5 napot isteneik ünneplésének tartották fenn, mert úgy vélték, ezek az isteneik születésének napjai.
Tudomány
A tudás az ókori Egyiptomban több mindent jelentett:
a dolgok ismeretét, a tudós a dolgok ismerõje;
az írás ismeretét, az írnoknak nagy tekintélye volt;
az õsi bölcsességek ismeretét, a megelõzõ generációk tudásának birtoklását. (Ez a szemlélet - a múlt tisztelete - általánosan is jellemzõ az ókori népekre.)
csillagászat: ne becsüljük le az egyiptomiak tapasztalati megfigyelésén alapuló tudását, mert az rendkívül pontos tudott lenni. A mai, kísérletezõ tudomány elõfutára, Galilei a csillagászati számításokban 15-20%-os eltérést is elfogadhatónak tartott, amit azonban az egyiptomiak nem engedtek volna meg. Õk úgy jártak el, hogy ami az ismétlõdõ megfigyelések során nem bizonyult helyes adatnak, tapasztalatnak, azt elvetették. Csakis a sokszoros ismétlõdéssel igaznak talált eredményeket tartották meg, minek következtében pontos adatokra tettek szert.
matematika: Egyiptomban igen bonyolult volt, mert tízes számrendszerben gondolkodtak ugyan, de a helyiértékeket nem ismerték. Ezért pl. a 20-at a 10-es jelének egymás után kétszer történõ leírásával ábrázolták. Az egyes számok jele a következõ volt:


10: halom
100: zsinór
1000: lótuszvirág
100 ezer: ebihal
1 millió: feltartott ujj
nagyon sok: feltartott kezû emberalak.
törtek: az egység


A szorzási és osztási technika is bonyolult, mert a szorzást az összeadásra, az osztást a kivonásra vezették vissza. Pl. 14(60=2(60+4(60+8(60=120+240+480=840, mert 14=2+4+8. Az egyiptomiak ismerték a Ludolf-féle számot, a (-t is, de õk 3.16-tal számoltak. Ezzel jó közelítéssel kiszámíthatták például egy henger térfogatát.
orvostudomány: igen fejlett és specializált volt. Az orvosok tulajdonképpen csak egyetlen betegség gyógyítására képezték magukat. Ahogy Hérodotosz írja az ókori Egyiptom orvoslásáról: "egy betegség - egy orvos". Egyfajta szakterület lehetett a koponyalékelés, mert több erre utaló leletet is találtak. A megtalált koponyákon lévõ szabályos forradások minden bizonnyal nem természetes eredetûek. Persze azt, hogy a beteg mitõl halt meg - a koponyalékeléstõl vagy mástól -, nem lehet tudni.
Az egyiptomi orvosok ismerték a véredények rendszerét, és alapos anatómiai ismeretekkel is rendelkeztek (amit elsõsorban a mumifikálásra való elõkészítõ mûveletekbõl szerezhettek meg), de nem becsülték le az ártó szellemek jelentõségét sem (sokszor ezek kiûzése hozott enyhülést a betegeknek (). Fontosnak tartották a friss húst a sebek gyógyításában. Gyógyszereik között használtak szerves és szervetlen anyagokat egyaránt. Elõszeretettel alkalmaztak állatokból készített fõzeteket (errõl tanúskodik egy mintegy 70 állat felhasználását felsoroló korabeli felirat). Az orvostudomány bizonyos kozmetikai problémákra is gyógyírt talált. Érdekességképp álljon itt egy hajnövesztõ szerben felhasznált állat-fõzetek listája: oroszlán, víziló, kandúr, kígyó, hegyi kecske zsírja. (
Vallás
Az istenek az egyiptomi vallásban négyféle tényezõt jelentettek:
1. hatalom megtestesülését
2. védelmezõ, irányító szerepet
3. egyes isteneket valóságos létezõhöz kötötték (pl. Napisten)
4. egyeseket pedig területekhez kapcsoltak (amibõl komoly háborúk származtak...)
A legfontosabb istenségek pedig:
Ptah: a memfiszi Napisten, akit emberfejû faoszlopként formáltak meg. Innen ered a múmiaábrázolás.
Ozírisz: a termékenység és a halottak birodalmának istene. A fáraók haláluk után elõször vele találkoznak.
Ízisz: Ozírisz testvére, szintén a termékenység, valamint a föld és alvilág istene.
Ré: egy terület Napistene, melynek hite idõvel általánossá vált. Õ volt a teremtés istene is. Sólyomfejjel ábrázolták.
Átun: a lenyugvó Nap utolsó sugarainak istene. (Az egyiptomiaknak igen sok istene volt, amit ez a finom megkülönböztetés is alátámaszt.)
4. A krétai civilizáció*
A krétai civilizáció az ókori világ egyik legérdekesebb kultúrája. Ez egyrészt Kréta földrajzi elhelyezkedésének köszönhetõ, hiszen Kréta a Földközi-tenger legnagyobb szigete, az Égei-tengert délrõl zárja le. Körülbelül egyenlõ távolságra van az egyiptomi és a kisázsiai partoktól is. Földrajzi helyzetének megfelelõen Kréta a Földközi-tenger különbözõ kultúráinak - az egyiptominak, görögnek, kisázsiainak - sajátos gyûjtõhelye. Erre bizonyíték két rajz is, amelyek egyikét ugyan Egyiptomban, a másikat pedig Krétán találták, de ábrázolásmódjuk feltûnõen hasonló. Mindkét rajzon tapasztalható az egyiptomi mûvészet azon sajátos vonása, mely szerint az emberi testbõl mindig azt ábrázolják, ami a leginkább meghatározó, azaz a nagyobb, mutatósabb felületet jelenti - így például a felsõtestet szembõl, a lábakat oldalnézetbõl ábrázolják, s ezzel alakjaikat egyfajta kicsavart testtartás jellemzi. Feltételezések szerint a krétai rajzot valójában egyiptomiak készítették krétaiakról, és a kép a krétaiak tengeri utazásai révén jutott él Krétára.
Krétán az emberi élet elsõ nyomai az i.e. 6. évezredbõl valók. A régészek úgy tartják, hogy a szigetet két nagy bevándorlási hullámmal népesítették be: az i.e. 4. és 3. évezredben. Talán Kisázsiából érkeztek a fém megmunkálásának tudományával rendelkezõ népek, akik Krétán tovább õrizték mesterségbeli tudásukat, amit a fejlett krétai fémmûvesség tárgyai bizonyítanak. Ez ellentmondásban van azonban azzal, hogy Krétán nincsenek, és valószínûleg az ókori idõkben sem voltak említésre méltó fémlelõhelyek. A magyarázatot csak az adhatja, hogy a fémmûvesség nem Krétán alakult ki, hanem minden bizonnyal a bevándorló népek hozták azt magukkal, a szükséges fémmennyiséget pedig fejlett kereskedelmük segítségével külhonból szerezték be.
A Palota
Kréta kultúráját a tudósok saját jelzõvel látták el, csak úgy említik, mint a "palota(építõ) kultúrát". A történelmi korszakokat is a krétai Palotához igazítják, és megkülönböztetik az alábbi öt korszakot:
i.e. 2700 - i.e. 1900 "palota elõtti"
i.e. 1900 - i.e. 1700 "régi palota"
i.e. 1700 - i.e. 1550 "korai újpalota"
i.e. 1550 - i.e. 1450 "késõi újpalota"
i.e. 1450 - i.e. 1100 "palota utáni"
A Palota valószínûleg többször elpusztult (lásd: régi és újpalota), ami a térségben gyakorinak mondható földrengések miatt nagyon is elképzelhetõ. i.e. 1450-ben pedig egy akkora, minden addigit felülmúló katasztrófa érhette a szigetet, ami helyrehozhatatlanul lerombolta a Palotát, s ami után azt már nem is építették újjá. (Egyes feltételezések szerint ezt a katasztrófát nem is földrengés, hanem egy közeli sziget, Santorin mellett a tenger alatt lezajlott vulkánkitörés kiváltotta óriási - akár 20 méternél is magasabb - szökõár okozta. Ha figyelembe vesszük azt, hogy a tengerparton épült Palotán a pusztító szökõár kétszer is végigsöpörhetett (egyszer oda, aztán vissza), akkor a katasztrófa nagysága egy csapásra világossá válhat elõttünk. Valósággal a késõbbi Pompei pusztulásához mérhetõ - ahol a Vezúv kitörése, és egy darabjának lerobbanása okozott hatalmas károkat.
A Palota romjainak feltárásában - közvetve - Schliemannak is szerepe volt. Ugyanis õ volt az, aki legendás érzékével pontosan meghatározta a helyet, ahol a minószi palota egykoron állhatott. Meg is vásárolta a kiválasztott földterületet, de a krétai hatóságok rosszul mérték ki számára az olajfákkal sûrûn teleültetett területet. A már idõs Schliemannt érzékenyen érintette, hogy mintegy 14 ezer olajfával kevesebb van kimért birtokán, mint amennyi õt megilletné, ezért sértõdésében inkább elállt a szerzõdéstõl, és nem foglalkozott tovább a krétai-mükénéi kultúrával. A valódi felfedezés ezért nem hozzá, hanem barátja, Sir Arthur Evans (1851-1941) nevéhez kapcsolódik. Evans az ígéretes területen 15-20 év munkája alatt találta meg és tárta fel a krétai Palota maradványait Knósszoszban. Sõt, egyes részeit - régésztársai nem kis ellenkezésére - helyre is állíttatta. A régész társadalom azért támadta õt, mert félrevezetõnek tartotta munkáját, hiszen a felújítás Evans elképzelései szerint zajlott, és így gyakran bizonyítékok híján rögtönözve, csupán a képzeletére hagyatkozva hozatta rendbe a Palota nyugati szárnyának kis részét. Ez lehet, hogy szakmai szempontból nem a legtisztább módszer, de a laikusoknak mégis többet mutat abból, hogy milyen is lehetett valójában a Palota fénykorában. Ráadásul csak egy egész kis részrõl van szó a hatalmas Palotában.
A Palota kb. 15000m2 kiterjedésû, sõt, a kiegészítõ részekkel ez a szám eléri a 21-22000 m2-t is. A központi udvar kb. 40-50m hosszú és 22m széles; nem pontos téglalap alakú (sportversenyek és játékok megrendezésére alkalmas nyílt terület). A Palota alaprajza alapján akár útvesztõnek is gondolhatnánk... Nem csoda, ha a görög legendákban (lásd: lent) a Palota labirintusként szerepel.
A Palota fõként mészkõbõl épült, de sajátos módon tartószerkezetei fából készült, pirosra festett, a talapzat felé kissé elkeskenyedõ oszlopok. A krétaiak felfedezték, hogy a fa oszlopok földrengések idején nagyobb rugalmasságuk miatt jobban ellenállnak a rombolásnak.
A Palota raktárterületei szintén komoly kapacitást képviselnek. A raktárakban talált leletekbõl kb. 400 kisebb-nagyobb - olykor ember nagyságú - agyagkorsót (ún. pithont) rekonstruáltak a régészek. Ezen korsók együttes ûrtartalma eléri a 60 ezer litert! Erre a nagy raktározó-képességre többek között amiatt volt szükség, mert a Palota amellett, hogy egy ceremoniális-rituális központ volt, egyben újraelosztó gazdasági centrumként is funkcionált. I.e. 1700-ban kb. 4300 ember dolgozott a Palotában, ellátásukról a Palota körüli legelõkön tartott 80 ezer juh gondoskodott. A juhok gyapjúja fontos exportcikke is volt a krétaiaknak. És hogy mindezen adatok honnan származnak? A krétaiak által használt ún. "lineáris B" írásból, mert ezen írással jegyezték fel a raktár-adatokat. Ezt a "lineáris B" írást - a krétaiak másik írásával, a "lineáris A" írással ellentétben, amelyen számtalan feljegyzést találtak - a tudósok meg tudták fejteni.
A mítoszok és mondák igazságáról
1. Hogyan került a krétai kultúra kapcsolatba a görögökkel?
A "mese" szerint a krétai Minósz királynak egy emberfejû, bikatestû gyermeke született, a szörnyeteg Minótaurusz. A király, hogy szégyenét elrejtse, Minótauruszt egy útvesztõbe zárta el a világ elõl. A felnövekvõ szörnyeteg azonban kilenc évente 7-7 ifjút és leányt követelt, hogy étvágyát csillapíthassa. Kréta pedig - mivel erõs tengeri hatalommá nõtte ki magát - ezt a kellemetlen kötelességet az akkor még csak kis falura, Athénra hárította, azaz az ifjakat adó gyanánt az athéniaknak kellett rendszeresen Krétára küldenie. Kréta ezt minden akadály nélkül megtehette, mert tengeri befolyása révén azt és úgy sarcolt meg, akit és ahogy csak akart.
Az athéni Aigeusz király fia, Thészeusz királyfi Athén adózásának harmadik alkalmával a Krétára induló ifjak közé vegyült. A labirintusban megtalálta és megölte Minótauruszt, és Ariadné, Minósz lányának segítségével ki is jutott az útvesztõbõl (azzal a gyapjúgombolyaggal, amit a királylánytól kapott). És ezzel megszabadította Athént szörnyû kötelezettségétõl.
A mondának köze lehet a történelemhez. Ugyanis i.e. 1100 körül függetlenedtek a görögök a krétai fennhatóság alól. A görög történetírók és Arisztotelész elmondják: miután Thészeusz visszatért Athénbe, király lett. (Sajnálatos módon a hazatérõ Thészeusz a siker felett érzett örömében elfelejtette hajója fekete vitorláját fehérre cserélni, és így a megbeszélt jel hiányában az õt egy parti sziklán váró apja, Aigeusz, fájdalmában a tengerbe ölte magát. Érdekesség: Aigeusz után nevezik azt a beltengert Égei-tengernek.) A kezdetben egy kis településnél is alig több Athén Thészeusz közbenjárásával válhatott erõs városállammá. Thészeusz volt az, aki körbejárta az Athént környezõ falvakat, és "királyaikat" meggyõzte arról, hogy menjenek Athénba, s ott egy erõs, ellenálló várost hozzanak létre.
Thészeuszig egyenesen a demokrácia kezdetei vezethetõk vissza. Thészeusz ugyanis felismerte azt, hogy nem uralkodhat a többi király felett, és így jobban teszik, ha a várost érintõ kérdésekben többségi szavazással hoznak döntéseket. Ez a gondolat az i.e.VI.-V. században a periklészi demokrácia korában csúcsosodott ki.
2. Európé elrablása és a bikakultusz
A görög istenvilág teljes mértékben antropomorf, azaz a görögök az isteneket az emberek mintájára képzelték el (isteni hatalmukat halhatatlanságuk és csodás képességeik jelentették). Ebbõl következik, hogy a harmadik görög isten-nemzedék feje, Zeusz sem mentes a földi gyarlóságoktól, és így nem veti meg a nõi nemet. Zeusz meglehetõsen "kikapós" férj, sok földi nõvel folytatott kalandjáról olvashatunk a görög mitológiában. Ezen földi nõk közül egy Európé, szidón királylány, Akénor király leánya. Zeusz amint meglátja, menten beleszeret a tengerparton társnõivel játszó Európéba. Neki fehér bika képében jelenik meg, egyenesen a tengerbõl emelkedve ki. Európé csodálja a szép állatot, és amikor a hátára ül, Zeusz elragadja õt, a tengerbe veti magát, és meg sem áll vele Krétáig.
A bikakultusz másik fontos mondája Minószhoz kötõdik. (Ahogy Julius Caesar nevébõl származik a "császár" cím, úgy a krétai "Minósz" is egy köznevesült forma, azaz a krétaiak minden királyukat Minósznak nevezték. Idézet Mika Waltari: Szinuhe c. regényébõl: "Minden királyukat Minósznak nevezik, hogy megkülönböztessék õket a többi embertõl. De hogy ez hányadik Minósz, senki sem tudta, mert senki sem volt képes megszámolni és eszébe vésni õket, hiszen Minósz egy napon meghalt, és jött helyébe egy új Minósz, aki mindenben hasonlított elõdjéhez. Ezért nem változott semmi Krétában.") Õ azt ígérte a tenger istenének, Poszeidonnak, hogy ha küld egy pompás bikát a tengerbõl, akkor õ majd feláldozza azt az isten tiszteletére. Poszeidon teljesítette Minósz kérését, de a király "megfeledkezett" ígéretérõl. Annyira megszerette a bikát, hogy nem állt szándékában azt elpusztítani. Poszeidon ezt látva éktelen haragra gerjedt, és bosszút forralt Minósz ellen. Azt mondta magában: ha a király ennyire megszerette a szent bikát, akkor szeresse ugyanígy a királyné is! És így is lett: a királyné és a bika "szerelmének" gyümölcse Minótaurusz, a bikafejû szörnyeteg.
A király szörnyszülött gyermekének elrejtésére Daidaloszt, az ókori világ legnagyobb és legleleményesebb építõmesterét kérte fel, hogy építsen számára egy labirintust. Daidalosznak kénytelen-kelletlen el kellett vállalnia a feladatot, annál is inkább, mert Minótaurusz fogantatásában neki is szerepe volt. Õ építette meg ugyanis azt a szerkezetet, ami lehetõvé tette a királynõ és a szent bika szerelmeskedését...










Megjegyzés: a "labirintus" szó a "labrüsz" elnevezésbõl származik, ami a krétaiak ereklyeként tisztelt kétélû bárdját jelenti. A labirintus ezért eredetileg a "labrüsz házát", azaz a labrüsz tiszteletére emelt palotát jelenti. A Palota ennek háza lehetett!







A Palota "kincsei"
A Palota feltárása során a régészek csak elenyészõ mennyiségben találtak fegyvereket. Ez az ókori kultúrák esetében meglehetõsen különös, mert az ókori városokban végzett ásatásoknál rendszerint rengeteg fegyverre lehet bukkanni. Hogyan volt lehetséges fegyverek nélkül fenntartani Kréta fennhatóságát és hatalmát? Erre csak egy ütõképes hajóflotta lehet a magyarázat, hiszen Kréta alapvetõen tengeri hatalmával teremtette meg uralmát. A fegyvereket ezért nem a városban, hanem a hajókon tarthatták. (Hajóik vitorlás, árbocos hajók voltak, de a vitorlázás nem volt igazán fejlett, és ezért fontos szerep jutott az evezõsöknek. A hajók hossza kb. 20-21m, magasságuk 4-4.5m lehetett.) És mivel a szigeten nem kellett tartani belsõ ellenségtõl, szárazföldi támadóktól, ezért a Palota körül nem emeltek városfalat - amit, ha mégis lett volna, a régészeti feltárás mindenképpen megtalált volna. A szigeten találtak két másik palotát is, de hasonlóan a knósszoszihoz, ezek körül sem volt védõ városfal.
A romok feltárásánál számos freskót és egyéb díszítményt találtak a régészek. Ezek egyik legnevezetesebb példája az Evans által felújított "delfines fal", ami a "királynõi lakosztályban" található. A delfin a krétaiak szeretett és megbecsült állata, amirõl sok korabeli monda szól. (A Földközi-tengerben ugyan nem minden delfin-faj él meg, de a "játékos delfinnek" nevezett alfaj igen. Ezek a delfinek felhozzák a vízfelszínre a fuldoklókat!)
Érdekes az is, hogy a kiváló színminõségû freskók nem ábrázolnak harci jeleneteket - ez sem jellemzõ az ókor népeire. Egyesek úgy magyarázták, hogy a Palota városa valójában egy halott város lehetett. Ennek azonban ellentmondanak a derût, nyugalmat és életörömöt sugárzó leletek: a hangszerek, játékok és dísztárgyak. Megtalálták a romok között húros hangszerek maradványait, pl. héthúrú lantét (ami a görög kultúrában igen elterjedt hangszer), cimbalomét, de sípokra is bukkantak. Találtak táncra és egyéb szórakozásra alkalmas területeket is.
Az egész Palotában uralkodó a bikaszarv-motívum, ami elérhette akár a fél embernagyságot is. Mindez a Krétán általános bikakultuszból ered. Egy különös krétai sport is kapcsolódik a szentként tisztelt bikákhoz, mégpedig a "bikaugrás". Ez négy mozzanatból állt: a vakmerõ ifjú a rohanó bika elé állt, majd a szarvába kapaszkodott, egy szaltóval fellendült a hátára, majd onnan egy újabb ugrással került vissza a földre.
A Palotában megtalálták a fejlett fémmûvesség sok-sok alkotása mellett a szintén mesteri kerámia-ipar használati és dísztárgyait is. Legyen szó kancsókról, korsókról, háztartási és lakberendezési tárgyakról (találtak pl. hatalmas agyagládákat) - a krétai kerámiák páratlanok a maguk nemében. Rendkívül finom megmunkálású kerámiákat is restauráltak, nem egy köztük tojáshéj vékonyságú remekmû. Érdekes lelet még például: egy-egy ház miniatûr makettje, vagy egy visszaragasztott fülû korsó.
A Palotában használt vízvezetékeket és csatornahálózatot szintén kerámiacsövekbõl állították össze. A kb. 80cm hosszúságú csöveket kónuszos formában illesztették össze (elkeskenyedõ átmérõjû csövek egymásba csúsztatása). A királynõi lakosztály építését kb. i.e. 3500-ra tehetjük, ekkor építették meg a fürdõszobát és vízöblítéses árnyékszéket is tartalmazó pazar lakosztályt. (A wc be volt kötve a csatornahálózatba, de használat után egyénileg kellett leönteni. ()
A krétaiak nem építettek külön templomokat, de a Palotában voltak szentélyek, és ezen felül még szent barlangokat is számon tartottak. Szentként tisztelték a bikán és delfinen kívül a kígyót (a kígyó formájú istennõben a ház védõszellemét tisztelték) és a polipot is (ezt elõszeretettel vázákon használták mûvészi díszítõelemként).
Kereskedelem
A krétaiak fõ importcikkei:
fémek, közülük is nagyon fontos az arany;
egyiptomi kõedények (a kõ megmunkálásában az egyiptomiak voltak az elsõk).
És exportcikkei:
textíliák
olívaolaj, melynek alapanyagát hatalmas olíva ligetekben termesztették;
a behozott fémekbõl készített tárgyak egy részét külhonban adták el;
kõfaragványok - kivitelük azonban nem a legjellemzõbb.
Számjelek
Krétán az egyiptomihoz hasonlóan a tízes számrendszert használták helyiértékek megkülönböztetése nélkül, de a számjegyek ábráiban nagyobb absztrakció tapasztalható a piktogrammikus hieroglif jelekhez képest. Ráadásul az egyes jegyek ábráit alkalmanként össze is kötötték (amint az a példából látszani is fog).
Jeleik:










5. Az ókori kínia kultúra
Kína elsô, nagy jelentôségû császára Csin Si huang ti volt (i.e. 259 - i.e. 210). Jelentôsége abban állt, hogy a kezdetben tartományokból álló országot egységes birodalommá formálta. Az alábbi dolgokat egységesítette:
pénz: eredetileg ásó és lapát alakú pénzérmék voltak. Az egységesítés után alakjuk kör lett, melynek közepén lyuk helyezkedett el a könnyebb felfûzhetôség érdekében;
mértékegységek;
írás;
a tengelyek hossza és a kocsikerék mérete: ez azért volt jelentôs, mert a laza, löszös talaj esô után felpuhult és ebben haladva a kocsik mély nyomokat vájtak. Ezek száradás után megkeményedtek és balesetveszélyessé válhattak.
Ebben a korban fejlett volt a fémmegmunkálás, a bronzeszközök elôállítása. Idôszámításuk elôtt 119-ben a vaskohászatot állami kézbe vették és 49 fejlett öntödét hoztak létre. Szintén fejlett volt a kereskedelem, fôként Japánnal és a környezô szigetekkel. Selymet exportáltak és gyapjút, üveget, gyöngyöt, prémet és fûszereket importáltak.
A Kínai Nagy Fal
A tartományok korábban a veszélyeztetett területeiket fallal vették körül. Ezt a falat egyesítette Csin Si huang ti, az elsô császár, így az egész birodalmat körülvette a Kínai Nagy Fal. Ez napjainkig a legnagyobb megalitikus építmény, mely még az ûrbôl is látható. A Fal fontosabb adatai:
Nagyjából félkör alakú építmény, mely eredetileg hadicélokat szolgált. Belseje döngölt föld, külsejét kô és agyag borítja. Az építmény 10 év alatt készült el, 300.000 ember munkája révén.
A két végpontját összekötô egyenes 2450 km, a Fal teljes hossza 6500 km.
átlagos magassága 9 m.
Egymástól szabályos távolságra tornyok helyezkednek el rajta, melyek magassága 12 m.
A Fal szélessége 5.5 m, ami azt jelenti, hogy 5 lovas és 10 gyalogos katona fért el rajta egymás mellett.
A Kínai Agyagkatonák
1974-ben a modern régészet egyik fontos lelete került napvilágra. Egy kínai paraszt, miközben földjét mûvelte, érdekes alakú agyagszobrocskára lett figyelmes. A cserépfigura lelôhelyén ásatás kezdôdött. Egy 229(61 méteres területen egy összefüggô folyosórendszert tártak fel, ahol agyagkatonákat leltek meg. 8000 darab cserépfigurát találtak itt, melyek valósághû méretûek, még a lovak is. Fontos érdekessége a leletnek, hogy minden figura egyedi, nem sorozatgyártás eredménye. A figurák törzse üreges, végtagjaik tömörek.
A cseréphadsereget a kínai császár sírja körül tárták fel, ez valószínûleg az ô hadserege volt. Ez egy ôsi szokás „humanista” továbbélése. Eredetileg az uralkodó, fôúr, stb. halála esetén a szolgákat is megölték és eltemették velük. Itt már csak a hadsereget mintázták meg cserépbôl és csak ezt temették el.
írás
A kínai írás szótagírás, alapjelek és kiegészítô jelek összességébôl áll. 2000 alapjelük és 4000 kiegészítô jelük van. Nincs arról pontos információ, hogy az írás miképpen alakult ki. Valószínûsíthetô, hogy egy ôsi jóslási formából: bivalycsontba forró fémet nyomtak. Ennek hatására a csont megrepedezett, eltört. A repedésbe sötét folyadékot, például tintát csepegtettek és a repedések alakjából, valamint egymáshoz viszonyított helyzetébôl vontak le különbözô következtetéseket. Ezen formák maradhattak meg az írásjelek képében.
Számjelek
Számjeleik két csoportra oszthatók: a normál állású és a fordított állású jelekre. Ezeket a tízes számrendszernek megfelelôen helyezték egymás mellé. Hogy ne lehessen a jeleket összekeverni, az egyesek, százasok, tízezresek, stb helyére a normál állású, a tízesek, ezresek, százezresek, stb helyére a fordított állású jelek kerültek.
A számjelek a következôk:
Normál állásban:
1 2 3 4 5 6 7 8


És fordított állásban:
1 2 3 4 5 6 7 8





6. Dél-Amerika kultúrája
Ez volt az egyetlen olyan kultúra, amely élt még akkor, amikor felfedezték, tehát ezt nem kellett „kiásni”. A kultúrát a felfedezô keresztények elpusztították, mert itt még élt az emberáldozat szokása. Legalábbis ez volt a mészárlás ideológiai magyarázata. A tény ezzel szemben az volt, hogy az Andok mérhetetlen aranymennyiséggel rendelkezett. Az itt élô népek az aranyat csak a szépségéért értékelték, nem ismerték, hogy mi a kereskedelmi értéke. (Érdekesség: állítólag voltak olyan fôpapi rezidenciák, ahol az egész kert, minden növény, virág és fa aranyból készült.)

Aztékok
Vallásuk azt tartalmazta, hogy a Nap, amikor lenyugszik, elveszti erejét. Annak érdekében, hogy másnap reggel ismét ereje teljében fel tudjon kelni, emberáldozatot kell neki bemutatni. Ez abból állt, hogy az áldozat mellét a fôpap oxidiánkéssel felvágta, a szívét puszta kézzel kitépte és felmutatta. A mûveletnek olyan gyorsan kellett lezajlania, hogy a szív még a fôpap kezében is dobogjon.
Inkák
Fejlett birodalmat valósítottak meg az Andok láncai között. úthálózatot hoztak létre, mely korábban épült és jobb minôségû volt, mint a rómaiak által készített. Az utakon futárok közlekedtek, akik az üzeneteket összecsomózott, színes zsinórokkal továbbították. Ennek „kódolását” a mai napig nem tudták megfejteni.
Maya
Ez az egyetlen olyan kultúra, amelyiknek az írását megfejtették. Piramisszerû építményeket építettek a Nap és a Hold tiszteletére. Ezek az építmények annyira hasonlítanak az egyiptomi piramisokra, hogy sokakban felvetôdött az ötlet, vajon nem onnan másolták-e?
Teotihuacan a Nap és a Hold születésének tiszteletére készült város. A Hold piramisa 150(140 m alapterületû és 42 m magas, míg a Nap piramisa 225(225 m alapterületû, 650 méter magas. Tömege a Hold piramis 2.5-szerese, 2.5 millió tonna. Térfogata 765.000 m3. Ezen építmények kôbôl és téglából készültek.
A mayák a huszas számrendszert használták. Az egyest jelentette a (, az ötöst a (. Ezeket többszörözve jutottak el a kívánt számhoz. A számolásban alulról felfele építkeztek: az alsó szimbólumok a 0-19 tartományt jelentették, a felsôk az alsók húszszorosát. A számolás bonyolult, hiszen a számok 359 után 18-as szorzót kapnak, stb. A számmisztika az egész kultúrát mélyen áthatotta.
Naptáruk a mai mértékkel mérve is hihetetlenül pontos volt.
A városaik bizonyos idô után elnéptelenedtek. Ezt a földek kimerülése okozta, ugyanis nem lelték az ekés földmûvelés nyomait és a termelt kukorica viszont rövid idô alatt kimeríti a talajt. Ezért már a városok építése során kiszámolták elôre és a városfalba bevésték, hogy az adott talaj „mennyi idôt bír ki”, mikor kell a városból elköltözni.
7. A görög kultúra
A kultúrális és civilizációs ugrást, amit Görögország az i.e. V. században megtett, nemcsak a mûvészet terén, hanem a tudományban is meg lehet figyelni. Hiszen mûvészete szinte minden népnek volt, de a tudomány sokáig csupán Görögországban létezett.
Tudományos vívmányaik áttekintésének a görögök „A filozófia” címet adnák, hiszen az elméleti és gyakorlati ismeretek összességét ezzel a szóval jelölték. Napjainkban a filozófia szónak sokkal szûkebb értelme van, ennek ellenére minden tudomány a ma használatos filozófián alapult, így például a matematika is.
Zénón apóriái is errôl tanúskodnak. Például a második apóriában Achilles fut versenyt a teknôsbékával. Achilles jelentôs elônyt ad a teknôsbékának, ennek ellenére soha nem fogja utolérni, hiszen míg a Achilles megtesz valamekkora távolságot, azalatt a teknôs is elmozdul. Így végtelen hosszú távolságot kellene Achillesnek megtennie ahhoz, hogy a teknôst beérje. Ehhez végtelenül sok idô kell. A történészek szerint így az apóriának idôbeli jelentése is van, hiszen ha másképpen fogalmazzuk, akkor a 30 éves Achilles soha nem fogja korban beérni a 60 éves teknôst. Az apóriák arra utalnak, hogy ebben az idôszakban a logikai bizonyítás és a fizikai valóság egymástól messzire távolodtak.
A görög felfedezések nagyon nagy hatást gyakoroltak az egész emberiségre. Olyannyira, hogy még a XVII. században is erre alapozták a felfedezéseik jelentôs részét a tudósok.
Kitérô: 1654-ben Gureicke a vákuummal foglalkozott. Egy erôs falú gömb belsejébôl kiszivattyúzták a levegôt és a két félgömböt 16 ló erejével sem tudták egymástól eltávolítani. Probléma volt az, hogy az ókorban Aristoteles azt állította, hogy vákuum nem létezik. Ugyanis a természet szerinte „horror vacui” (félelem az ürességtôl), azaz az élet minden teret betölt, olyan nincs, hogy valahol ne legyen semmi, azaz a vákuum szerinte nem létezik. Miután Gureicke belátta a vákuum létezését, meg tudták alkotni az elsô, ún. atmoszférikus gôzgépeket. Ezek úgy mûködtek, hogy a dugattyú egyik oldalán vákuum volt és a külsô légnyomás a dugattyút a vákuumba lelöki. Egyesek szerint már az ókoriak is ismerték a gôz erejét, például kapukat nyitottak ki vele, ám az az elképzelés hibás, hogy a gôz erejét azért nem fejlesztették tovább, mert ez rabszolgatartó társadalom volt. Itt ugyanis csak adósrabszolgaság volt, miután ledolgozták az adósságukat, a rabszolgák felszabadultak.
Az ókorban már nehéz és fontos matematikai problémákkal is foglalkoztak. Például a kör négyszögesítése, a kocka térfogatának megkétszerezése, stb. Ezeket a problémákat leginkább Platón dialógusaiból ismerhetjük meg. (Megjegyzés: ezeket nem Platón jegyezte le, hanem egy szolgálója.) Egyik érdekes dialógusa arról szól, hogy miképpen lehet rávezetni egy egyszerû rabszolgát arra, hogy megkétszerezze egy négyzet területét. Ennek lépései:
az eredeti négyzet a sötét,
az elsô lépés eredménye a nagy négyzet;
a második lépés eredménye a világos négyzet


a négyzet oldalát megkétszerezve sok;
a 2 egység oldalhosszú négyzet helyett 3 egység oldalhosszút tekintve is sok.
Mivel nem ismerték a tizedestörteket, így az egységet tovább osztani nem tudták. Megoldás: a négyzet átlójára emelt négyzet pont jó lesz:









Szintén az ókori görög kultúra fennmaradására utal az, hogy a nevezéktan a napjainkban is görög eredetû. Így például a görög nyelvbôl vettük át az alábbi elnevezéseket:
fizika ( periphyseios, elmélkedés a természetrôl;
statisztika;
kinematika: Aristoteles szerint a testek mozgás kétféle lehet, természetes és kényszerített. A természetes mozgás abból fakad, hogy minden testnek van egy természetes helye és ebbe az irányba tart. Ettôl eltérô irányú mozgás a kényszerített. Ezért vannak a könnyû testek, melyek a természetes mozgást végzik, és vannak a nehéz testek, melyek mozgása kényszerített. Ennek alapján elmondható, hogy van egy központ, ami fele tart minden test, ami akár a Világegyetem központja is lehet.
mechanika (mechané ( ügyesség, furfang, illetve ügyes, furfangos személy). A görög színházakban voltak a „mechanikusok”, akik furfangos eszközöket készítettek, például az istenek beemeléséhez. Ezeket az embereket ördöngôsnek tartották, mert kijátszották a természet erôit.
A tudományt rendszerezték is, Poppos: Collectio mathematica címû mûve volt az, melyben a gépek öt fôbb csoportját felsorolta:
csigasorok;
hajítógépek, hadigépek (ezek tervezôi a constructorok);
vízemelô szerkezetek;
minden egyéb mechanikai szerkezet;
planetáriumokban használt szerkezetek.
Ebben az idôben a tudomány központja Alexandriában volt. Itt egy hatalmas könyvtár volt megtalálható, melyet még Aristoteles alapított, nagy számú könyvtekerccsel. Ez a könyvtár egy tûzvészben elpusztult, pótolhatatlan veszteséget okozva ezzel a mai napig a tudománynak és a kultúrának.
* (Megjegyzés: Ha az ókori görög és a modern tudományt hasonlítjuk össze - mely utóbbi kb. 300 éves -, akkor a kettõ között az a fõ különbség, hogy míg az ókori görögök szerettek "harmonikus" elméleti konstrukciókat felépíteni, nem törõdve azzal, hogy elméletük megállja-e helyét a valóságban, addig a modern tudományra leginkább a kísérletezõ, bizonyító szándék és törekvés jellemzõ.)
A matematika tehát magas szintet ért el a görögöknél, ami azért különösen érdekes, mert az ókori görögök matematika alatt nem kizárólag a mai matematikai fogalmakat illetve konstrukciókat értették, számukra "más is belefért" a matematika tárgykörébe. Egyébiránt matematikájuknak erõteljes geometriai jellege volt, vagyis a geometria központi helyet foglalt el a kor matematikusainak - azaz általánosan: filozófusainak - gondolkodásában. Ahogy azt a korábbiakban láttuk, a geometria eredetileg földmérést jelent, és az elnevezés Egyiptomból származik. Hasonló a helyzet a geometria egyik ágával, a szögmértannal, mert ez is az emberi tevékenységek egy csoportjából eredeztethetõ. Ugyanis a szögmértan - háromszögeknél ezt trigonometriának nevezik - érdekes módon az építészethez kapcsolódik, mivel eredetileg a szögmérést épületek "belsõ" szögeinek mérésére használták.
Hasonlóan magas fokon állt a görög csillagászat is. Például az ókori görögök kezdték keresni a Föld helyét a világmindenségben, és õk voltak az elsõk, akik meghatározták a horizont fogalmát; pontos számításokat vezettek a napfordulókról. A szélességi- és hosszúsági körök beosztásának kezdetei is megtalálhatók a korabeli görög tudományban. Sõt mi több, meghatározták az Egyenlítõ, valamint a Rák- és Baktérítõ helyét is, ez utóbbi kettõt állatövi csillagképekhez kapcsolódóan. (A csillagképek megfigyelése több ókori kultúrára jellemzõ, így már a mezopotámiaiakra is.)
A csillagászathoz kapcsolódik az is, hogy a görögök mesterei voltak a napóra készítésének. Azaz felismerték annak a jelentõségét, hogy megfigyeljék a kiválasztott terület fény- és árnyékviszonyait, valamint a legrövidebb és leghosszabb árnyékok hosszát. Megtapasztalták, hogy egy földbe szúrt bot déli árnyéka a legrövidebb, és ez pontosan mutatja a meridiánt, vagyis az észak-déli irányt.
Érdekes anekdota az elméleti görögökrõl és a gyakorlatias rómaiakról. Forbes, technikatörténész találóan állapítja meg azt, hogy "amíg a görögök jó matematikusok, de rossz mérnökök, addig a rómaiak jó mérnökök, de rossz matematikusok". Történt egyszer ugyanis, hogy egy szicíliai szigeten a rómaiak egy görögök által épített, pompás napórára bukkantak. A díszes és impozáns napóra szerintük kitûnõen mutatott volna a nagyszerû Róma valamelyik terén, épp ezért elhatározták, hogy odaviszik. Nem gondoltak arra, hogy a napóra egy helyhez kötött alkalmatosság. és több száz km-re északra már nem fogja pontosan mutatni az idõt, hiszen nem arra a területre szánták. (
Az ötödik elem
Amikor az ókori görögök a világról gondolkodtak, akkor tulajdonképpen a négy alapelemben gondolkodtak, melyek a következõk: föld, víz, levegõ, tûz. Úgy tartották, hogy a világmindenség e négy alapelembõl épül fel, minden létezõ ezekbõl az elemekbõl áll, csak bennük az egyes alkotóelemek aránya különbözik. A száraz anyagokat könnyebbnek, a nedveseket pedig nehezebbnek tartották, így a tûz volt a legkönnyebb és a víz a legnehezebb elem. Görög okfejtés arról, hogy mért a tûz a legkönnyebb elem: a tûz lángjai lobognak és a magasba törnek, próbálnak ellenállni a föld vonzásának.
A korabeli filozófusokban felmerült annak a kérdése, hogy vajon hogyan lehetne a négy alapelemet egyesíteni egyetlen elemmé, amely mind a négy alkotóelem tulajdonságait magában hordozza? Ez lett volna az "ötödik elem" (, görögül a kvintesszencia (= "az ötödik lényeg"). Érdekesség: Paracelsus - a reneszánsz legjelentõsebb orvosa - is ezen anyag megtalálásán munkálkodott a középkorban.
A késõbbi idõk tudományos gondolkodásának kiindulópontját, programját Platón a következõekben fogalmazza meg: olyan rendszert kell találni a világmindenség vizsgálatában, amelyben ki lehet mutatni azt, hogy a csillagok látszólagos rendezetlen mozgása mögött szigorú, törvényszerû rend van.
Az embereket körülvevõ világról és társadalomról
A görögök a fenti két területen azért tudtak túllépni a mitologikus gondolkodáson, mert az ókorban õk voltak az elsõk, akik feltették a "MIÉRT?" kérdését, amivel kimutatták szándékukat az ok-okozati összefüggések keresésére. Mert amíg az ember teremtésmítoszokban gondolkodik, a világot elsõsorban a mitológián "keresztül" látja, addig nem teszi fel ezt a kérdést. Az ókori görögök képesek voltak ezen túllépni, épp ezért gondolkodásukat tudományosnak mondhatjuk.
A gondolkodók, filozófusok a "MIÉRT?"-re különbözõ válaszokat adtak, egyáltalán nem törekedtek egy egységes magyarázat illetve világnézet kialakításra. Az olykor meglehetõsen eltérõ és ellentmondó nézetek békésen megfértek egymás mellett. Sõt, a mítoszok is tovább éltek a fejlõdõ tudományok mellett, és - mint látni fogjuk - egészen sajátos kapcsolat alakult ki közöttük.
Az emberrõl (humán tudományok) és a természetrõl (természettudományok) való gondolkodás egy átmeneti területeként megemlíthetjük a hírközlést, mint annak példáját, hogy hogyan lehet a tudományos eredményeket az emberi tevékenységekhez közelíteni. A hírközlés valamennyi ókori népnél fontos szerepet játszott, mert mindannyiuknál lényeges volt adott helyzetben gyorsan értesülni pl. egy csata kimenetelérõl, vagy más fontos hírrõl. Nagyobb távolságban kiemelt helyekre fáklyás embereket állítva gyors közlésre volt mód.
Azonban az ókori népek áthághatatlan akadályba ütköztek a hírközlés területén, mivel csak olyan jelentéstartalomról adhattak hírt, amiben elõre megállapodtak a felek. (Pl.: "gyõztünk" / "vesztettünk") A görögök - mint nagy töprengõk, az elgondolkodtató feladatok megoldói - azonban rájöttek arra, hogy mi adhatja az áttörést ebben a helyzetben. Kissé bonyolult módon, de megoldották, hogy elõre meg nem határozott jelentéstartalmat is közölni tudjanak. A megoldásban felhasználták ábécéjüket (ami az ékírással és a hieroglif írással ellentétben már betûírás, és a rómaival egyetemben az etruszk ábécébõl származik). A 25 betûbõl álló ógörög ábécét egy képzeletbeli skálára vetítették fel, és 5 egyenlõ részre osztották fel. A hírközlésben egy betû meghatározásához két jelre volt szükség:
az elsõ azt mutatta meg, hogy a kérdéses betû melyik ötös részben van;
a második pedig az ötös csoporton belül jelezte azt, hogy hányadik betûrõl van szó.



Ezzel a "nehézkes" módszerrel - ami kicsit a morzéra hasonlít - bármilyen jelentéstartalom leírható. Bár igaz, hogy a "fáklyás ember" típusú közlés nagy tévedési lehetõséget rejt, fõleg, ha hosszú szöveget kell továbbítani. Mindezen hátrányok ellenére nagyon fontos az a tény, hogy az ókori görögök túllépték az akkori hírközlés korlátait!
A fenti hírközlésben törekedni kellett arra, hogy minél tömörebben fejezzék ki magukat. Azaz legyen "lakonikus" a mondanivalójuk. (Lakonikus beszéd: a lehetõ legrövidebb, legtömörebb. És hogy honnan származik ez az elnevezés? A lakonikusok eredetileg a spártaiak, és Spárta eredeti neve Lakedaimónia. A lakonikus beszéd eredetét egy történettel világíthatjuk meg. Egyszer a görögök - mint rendesen - éppen hadban álltak a perzsákkal. Az ellenséges sereg Spárta elfoglalása elõtt egy követet küldött a spártaiakhoz, hogy megadásra bírja õket. A követ a spártai táborba érve elkezdte sorolni, hogy mi minden fog történni, ha nem adják meg magukat azonnal. Minden mondatát feltételesen kezdte: "... ha nem adjátok meg magatokat, és roppant seregünkkel a sárba tiprunk titeket,
akkor a megnyert csata után szétromboljuk városotokat.
akkor összezúzzuk isteneitek szobrát
akkor meggyalázzuk asszonyaitokat
akkor kardélre hányjuk gyermekeiteket
akkor az életben maradt férfiakat elhurcoljuk rabszolgának...", stb.
A spártaiak válasza erre mindössze annyi volt: "Ha." Ennél tömörebben, azaz lakonikusabban nehéz lenne visszautasítani a megadást!)
Rátérve az "emberrel kapcsolatos" tudományokra, nézzük elõször a politika-erkölcs kettõst! Méghozzá azért vizsgáljuk egyszerre õket, mert az ókori görögök - akik alatt elsõsorban athéniakra gondolunk - számára a politika és erkölcsi megítélés végeredményben elválaszthatatlan egységet alkotott. Mindez a krétai fennhatóságtól való mentesülésig, távlatosan az athéni ún. közvetlen demokrácia kialakulásáig vezethetõ vissza.
Miután Thészeusz megölte Minótauruszt és gyõzedelmesen visszatért Athénba, elhatározta, hogy körbejárja - az akkor még csak kis falu méretû - Athént környezõ településeket és királyaikat ráveszi: menjenek népükkel együtt Athénba, hogy létrehozhassanak egy erõs és ellenálló városállamot (poliszt). Igyekezetét siker koronázta. Az Athénba települt királyok egyike sem gyakorolhatta tovább hatalmát az emberek felett, és Thészeusz is volt annyira belátó és bölcs, hogy õ maga sem akart a királyok fölébe kerekedni. Javaslatára kezdtek a görögök olyan társadalmi megoldást keresni, ami hatalom elosztott formáját valósította meg, és így a demokrácia közvetlen elõzménye lehetetett.
Ez a valóságban is minden bizonnyal megtörtént - a görög történetírók szerint bizonyosan. Athén - nem csak úgy, egy csapásra, de fokozatosan, hosszú évek elmúltával - megerõsödött, és a királyi uralkodást felváltotta a demokratikus vezetés, ami az i.e.VI.-V. században érte el virágkorát a periklészi korszakban. Periklész több mint 20 évig volt az athéni városállam elsõ embere, elsõ sztratégosza (= eredeti jelentésében hadvezér). A görögök 10 fõ sztratégoszt választottak, és közülük egy tölthette be az elsõ sztratégosz tisztjét, de csupán egy évig. Épp ezért egyedülálló az, hogy Periklészt egymás után 20-szor választották meg. Sikeres vezetõi pályafutását halála törte derékba.
A demokráciában áttörést jelentett annak a - Periklész kora elõtti - törvénynek a meghozatala, mely szerint minden fontos kérdésben a népgyûlés dönt, és a népgyûlés hoz meg minden törvényt. Ezzel az öregek tanácsától (= areios pagos) elvették azt a szokásjogot, hogy a hagyományos kérdésekben õk döntsenek.
Évente 42 rendes népgyûlést tartottak (a rendkívüliek számáról nincsenek feljegyzéseink), ami átlagolva azt jelenti, hogy kb. 8-9 naponta sor került egy népgyûlésre. (Megj.: ne gondolkodjunk hetekben, mert a görögök sem használtak tették azt. A hetek számlálása a keresztény középkorban alakult ki! Helyette a görögök a hónapokhoz - elsõsorban a holdhónapokhoz - igazodtak.) A népgyûléseken megbízatásokat, kisebb funkciókat adtak a résztvevõknek, mely megbízatások az egyik népgyûléstõl a másikig tartottak csupán. A leghosszabban betölthetõ funkció is csak egy évre szólt, és a kizárólag a legfelsõbb vezetés tagjai kaphatták. Mindazonáltal ennek a rendszernek következtében gyakorlatilag minden ember betöltött életében - gyakran több alkalommal is - valamilyen, hosszabb-rövidebb idõre szóló közösségi funkciót. Ez jelentette az évszázadokig sikeresen mûködõ közvetlen demokrácia sikerének titkát.
Idiotész - ezzel a névvel illették az ókori görögök azt az embert, aki - általuk érthetetlen okból kifolyólag - húzódozott attól, hogy részt vegyen a közügyekben. A cím erõs erkölcsi elítélést sugallt, szinte kiközösítést a megnevezett számára. És vajon hányan és kik vehettek részt a közügyekben? Athén a legoptimistább becslések szerint is maximum 100 ezer lakosú lehetett (ami csak tizede a milliós nagyváros, Róma lakosságának). A népgyûlésen azok a férfiak vehettek részt, akik teljes jogú athéni polgárok voltak, ezért a teljes lakosságból le kell vonni a nõket, a nem teljes jogú athéni polgárokat és a rabszolgákat. Teljes jogú athéni polgárnak az számított, akinek mindkét szülõje szintén teljes jogú athéni állampolgár volt. (Megj.: Arisztotelész szerint a földmûvesek és mesteremberek azért nem alkalmasak magasabb pozíció betöltésére, mert nincs elég idejük a politikával foglalkozni. Ez arisztokratikus felfogásnak is nevezhetõ, de valójában józan megfontolásról van szó.)
A közvetlen demokráciában tehát minden fontos, az egész városállamot érintõ kérdésben a népgyûlésen, szavazással döntöttek. Az újkori képviseleti demokráciákra már nem ez jellemzõ, mert manapság már képviselõket választunk 4 vagy 5 évre, elvárva tõlük és bízva abban, hogy helyettünk képviselik érdekeinket a Parlamentben. A közvetlenségen túllépve az érdekképviselet már korántsem biztos dolog, mert a képviselõk munkáját befolyásolhatják párt- és önös érdekek, stb. Ez az újkori képviseleti demokráciák nagy problémája.
[Kitérõ: a '70-es években a francia államelnök megbízást adott két szociológusnak, hogy írjanak tanulmányt arról: a mostani hírközlési illetve számítógépes technika milyen társadalmi problémákat vet fel. A tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a jelenlegi technika további fejlõdésével kialakítható lesz a jövõben az ún. "számítógépesített agora". Az agora az ókori görögök piac- vagy vásártere volt, és egyszersmind a népgyûlés helye is. A számítógépesített agora a jövõ politikai színtere lehet, mert - feltéve, hogy minden háztartásban vagy lakásban lesz számítógép - az emberek így közvetlenül vehetnek részt a döntéshozatalban, ha számítógépükkel egy központi géphez kapcsolódva adják le szavazatukat az õket érintõ kérdésekben. Ehhez meg kell oldani, hogy egy adott idõben mindenki a gépe elõtt üljön, hogy az ókorihoz hasonló népszavazás megtartható legyen. A leadott szavazatokat a központi számítógép összesítené és az eredményrõl azonnal tájékoztatná a szavazókat. Persze - ahogy azt a tanulmány szerzõi is felvetik - nagy a visszaélések lehetõsége is, ezért a módszer biztonsági részleteit alaposan ki kell dolgozni. Ha egyszer a számítógépek elterjedése és a hálózat kiépítettsége eléri a megfelelõ fokot, akkor akár meg is valósítható ez a furcsa legújabb kori "közvetlen demokrácia".]
A közvetlen demokráciában tehát az erkölcs és politika olyannyira összefonódott, hogy lényegében ugyanazt jelentette az ókori görögök számára. A közösségi életben sûrûn résztvevõ polgárok felelõsségük tudatában hozták meg politikai döntéseiket, melyek erkölcsi tartalma azonnal észlelhetõ volt. Az erkölcsnek és a politikának e szoros kapcsolata Arisztotelész mûveiben is tükrözõdik. Például Politika és Etika címû mûvei együtt értelmezhetõk, és nem lehet megállapítani, hogy a Politikában hivatkozik-e többet az Etikára vagy fordítva.
Ha az ókori görög erkölcsrõl és etikáról beszélünk, feltétlenül meg kell említenünk az arisztotelészi középérték-elméletet. Arisztotelész sokat foglalkozott az erényekkel, vagyis azokkal az emberi tulajdonságokkal, amelyek a legkülönbözõbb szituációkban segítenek a helyes erkölcsi döntés meghozatalához. Egy arisztotelészi példa a bátorság erényérõl szól, ami az ókorban a legfontosabbak közé tartozott. Arisztotelész a következõt "rajzolta" fel:




Itt nem a matematikai számtani/mértani középrõl van szó (az ábrán is látható, hogy a bátorság nem pont középen van), hanem - Arisztotelész szavaival - az "emberre vonatkoztatott" középrõl. A gyávaság és vakmerõség a bátorsághoz képest két szélsõség, amelyet lehetõségeinkhez mérten kerülni kell. (Felmerül a kérdés, hogy a vakmerõség miért szélsõség, hiszen csak felfokozott bátorságot jelent? Pedig igenis az: a vakmerõ ember adott veszélyhelyzetben bajba sodorhatja társait, ha nem megfontoltan cselekszik.)
Egy másik példa a zsugoriság és pazarlás közötti középútról, a "nemesszívû adakozásról" szól, és ehhez hasonlóan még sok arisztotelészi példa felsorolható. A középérték elmélet szerint tehát nagyon fontos, hogy minden szituációban, cselekedetben rendelkezzünk azzal a képességgel, hogy elkerüljük a szélsõségeket. Ez a gondolat köszön vissza a görög drámákban is, melyekben többnyire a hõsök hübrisze (azaz gõgje) ragadja õket szélsõséges helyzetekbe, távolítja el õket a megfontolt cselekedetektõl. Arisztotelész a hübrisszel a fronézist állítja szembe, ami az lényeges képesség, amivel az ember megtanulja: hogyan kell minden helyzetben a szélsõségektõl mentesen cselekednie. A fronézis képessége tulajdonképpen egy érzék, csak sok gyakorlással sajátítható el az, hogy mindig az erkölcsileg jót válasszuk. Természetesen az emberi viselkedés szituáció-érzékeny, és a tettek megítélése is változik. Például egy vödör víz kiborítása a K.1.48-ban lényegtelen, közömbös mozzanat, de a sivatagban pótolhatatlan veszteség, ami súlyos erkölcsi megítélést von maga után.
A fronézisre erkölcsi konfliktusainkban van szükségünk, hogy a kritikus helyzetben a jót, vagy legalábbis a kevésbé rosszat - a kisebb bûnt - válasszuk. Ilyenkor mindkét oldalon, pro és kontra erkölcsileg értékes problémák forognak kockán, és a döntéssel az egyiket mindenképpen meg kell sérteni. Példa: "Kegyetlen tenger" - amerikai film a II. világháborúról. A filmben az Anglia körül kialakult tengeralattjáró-blokád idején egy torpedóromboló hajó indul a német tengeralattjárók kiiktatására. A romboló a kiszemelt tengeralattjáró fölé érve oldhatja csak ki a bombát, ami elpusztítja a német tengeralattjárót. Az utolsó tengeralattjárót úgy fedezik fel, hogy az éppen egy angol hajót süllyeszt el a közelben. A romboló kapitánya súlyos konfliktusba kerül, mert választania kell: vagy a megfelelõ pozícióba került német tengeralattjárót pusztítja el, megölve ezzel a vízbe esett angolokat is, vagy honfitársai segítségére indul, és futni hagyja a potenciális veszélyt hordozó németeket. A kapitány a bomba kioldására adott utasítást. Amit tett, az mély felháborodást keltett, de háborús helyzetben lehet, hogy nem ez volt az elítélendõbb döntés.
Törvénykezés
Bár a jogi gyakorlat kifejlesztése a rómaiakhoz kapcsolódik, a görögök voltak azok, akik megteremtették az európai értelemben vett törvényhozás és bírósági eljárás alapjait. Ennek kezdeteit a nagy görög drámaíró, Aiszkülosz egy dráma-trilógiájában, az Oreszteiaban figyelhetjük meg.
A mitológiai történet a következõ: Oresztészt az erünniszek - a vérbosszú istenei - üldözik, mert szörnyû bûnt követett el, megölte saját anyját, Klütaimnésztrát. Abból az okból cselekedett így, hogy megbosszulja anyján apja, Agamemnón meggyilkolását. Ugyanis apja a tíz évig elhúzódó trójai háború után visszatérve akadályt jelentett Klütaimnésztra és szeretõje, Aigiszthosz számára, ezért megölték õt. Az erünniszek feladat az, hogy a vérrokonságba tartozó gyilkosokat gyötörjék, õrületbe kergessék. Oresztész elõlük Apollón templomába menekül, ahova az erünniszek nem követhetik.
[Kitérõ: a görög mitológia roppant logikus felépítésû, azt is részletesen és logikusan magyarázza meg, hogy kik is valójában az erünniszek. Történt ugyanis, hogy az elsõ istennemzedék idején Uránosz, és felesége Gaia uralkodott a többi isten felett. A második nemzedék csak úgy kerülhetett hatalomra, ha eltávolítja Uránoszt a "trónról". Uralmának tulajdon fia vetett véget, amikor egy sarlóval megfosztotta õt férfiasságától. A fiú egy könnyed mozdulattal a háta mögé hajította a levágott testrészt, ami a tengerbe esett, és ott életre hívta Aphroditét. (Innen származik Afrika elnevezése, mivel az eset Afrika partjainál játszódott le.) Röptében a belõle földre pottyanó vércseppek a földbe szivárogtak, egészen annak legmélyéig, és belõlük lettek a vérbosszú istenei, az erünniszek. Az õ feladatuk pedig ezek után a vérrokonságba tartozó gyilkosok megbüntetése lett.]
Aiszkülosz a periklészi kor embere, amikor a demokrácia már kiteljesedett ugyan, de még mindig élt a vérbosszú szokása. Ebben a korban a demokrácia emberének már szemet szúr az, hogy az erünniszek csak Oresztészt üldözik, de Aigiszthoszt nem - mivel õ nem tartozik Agamemnón családjába. Az egész helyzet igazságszolgáltatásért kiált, nem?
A helyzet úgy oldódik meg, hogy a Apollón és Pallasz Athéné ráveszik az erünniszeket, hogy ne üldözzék tovább Oresztészt. A vérbosszú istenei átalakulnak eumeniszekké, a családi tûz isteneivé, Oresztész sorsáról pedig szavazással döntenek. Összehívják az öregek tanácsát, mely mindkét fél álláspontját (védõ és vádló - mint a mai peres eljárásokban) meghallgatja, azután ítélkezik. Ez a mai polgári demokráciák esküdtszékére emlékeztet, ahol az esküdtek a bírótól függetlenül hozzák meg döntésüket. A bíró csak a tárgyalást vezeti a hatályos jogszabályoknak megfelelõen. Az öregek tanácsának szavazása 50-50 %-kal végzõdik Oresztész mellett és ellen, ezért a döntõ szó Pallasz Athéné kezében van, aki élve szavazati jogával Oresztész mellett szavaz. A döntés meghozatala tehát egy percig sem könnyû, ahogyan a bíróságokon ma sem az. Mindent egybevetve a történet a modern bíráskodás létrejöttének pillanatát ábrázolja.
8. Római civilizáció*
Tanulmányaink során most érkeztünk el arra a pontra, ahol egy valódi ókori nagyvárosról számolhatunk be. Az ókori városi civilizációk sorában elõször az elsõ mezopotámiai város-kezdeményekkel ismerkedtünk meg, majd végigkísértük a város-fejlõdés állomásait Egyiptomban, Krétán és Görögországban, sõt, Dél-Amerikába és keletre is kitekintettünk. Most Rómáról - és áttételesen a Római Birodalomról - lesz szó, ami a 2000 évvel ezelõtti viszonylatokkal mérve igazi nagyvárosi kultúra volt.
A Birodalom területérõl
A Római Birodalom legnagyobb kiterjedésének idején kb. 3 millió km2 kiterjedésû volt, és magába foglalta az afrikai kontinens északi része (pl. Alexandria) mellett a közel-keletet és Európa jelentõs részét egészen Britanniáig - azaz a mai Angliáig. (A Birodalom országainak mai elnevezése részint római eredetû, példaként az elõbbi Britannia és Hispánia - a mai Spanyolország - hozható fel.) Ha egy képzeletbeli átlót húzunk Britanniától Alexandriáig északnyugat-délkelet irányban, akkor azt látjuk, hogy a Birodalom átmérõje 800 ezer km volt!
Úthálózat, útépítés
Ezt a hatalmas Birodalmat kitûnõ utak hálózták be, mely jól megépített és megszervezett úthálózat hosszát közel 90 ezer km-re becslik. Az útépítés technikája a rómaiak óta sem sokat változott, csak az építésben ma felhasznált anyagok mások. A rómaiak útépítésének módszere a következõ volt:
megásták azt az árkot, ahova az utat tervezték;
ledöngölték az árok alján a földet és nagyobb kövekkel megerõsítették az aljzatot;
a kapott felületet kötõanyaggal fedték be;
majd következett a kisebb kövek rétege, ezek döngölése és befedése;
végül a burkolatot vitték fel a domború útfelszínre, melynek két oldalán vízelvezetõ árkokat is elhelyeztek.
A római utak kötõanyagának titka sokáig homályban maradt a szakemberek elõtt. A kutatók egyszerûen nem tudták rájönni arra, hogy milyen anyagot használhattak az ókori Rómában és a Birodalom területén, ami olyan erõs és ellenálló utakat hozott létre, amelyek évszázadokat, sõt, évezredeket is túléltek. Például egy római kori olasz hidat, ami a Tevere - ókori nevén a Tiberis - folyón ívelt át, csak a XX. században zártak le. A kötõanyag rejtélyét végül a '60-as években sikerült megfejteni, amiben mi, magyarok is részt vettünk. Ekkor ugyanis az ENSZ kultúrális szervezete, az UNESCO pályázatot szervezett a római utak titkának felderítésére. Az akcióba a veszprémi vegyészeti egyetem kutatói is bekapcsolódtak, és kiderítették, hogy a legjobb római kötõanyagnak a vulkáni hamu volt az alapja. A rómaiak ezt oltott mésszel keverték, és erre vizet öntve egy gyorsan szilárduló, rendkívül teherbíró kötõanyagot kaptak. Vulkáni hamu meg bõven állt rendelkezésükre, így semmi sem állhatta útját a hatalmas úthálózat megépítésének. (Sok római épület hasonlóan ellenállt az idõ vasfogának. A római Colosseum sem azért "romos", mert az idõ folyamán pusztulásnak indult, hanem mert kitûnõ köveit egyéb római építkezéseknél használták fel. Többek között a Colosseum anyagából épült a Szent Péter székesegyház is. Nem kellett messzire menni az építõanyagért... ()
Nem véletlenül alakult ki a mondás: "Minden út Rómába vezet". Ugyanis a birodalmi úthálózatot nagyon gondosan és alaposan szervezték meg. Ha valaki az ókorban rátalált egy római útra, akkor a jelzések alapján könnyen eltalálhatott oda, ahova igyekezett - akár Rómába is. Az utak mentén 1.5 méter magas "kilométerkövek" álltak, melyeken kis térképeket helyeztek el, ami pontosan mutatta a legközelebbi városokat és Rómát, a fõvárost, és a megteendõ távolságot is.
Az utak mentén fogadó-helyeket telepítettek; a kisebbeknél csak enni-inni és lovakat cserélni lehetett, de a nagyobbaknál fogadót és mûhelyeket is lehetett találni. (Az utóbbiakban a kocsik sérüléseit lehetett megjavítattni.) Sõt, az utakon hálókocsi szolgálat is mûködött: bérelhettek olyan kocsikat hosszabb utakra, amelyekben aludni is lehetett. Emellett létezett már a postaszolgálat is; innen ered a mai "post" (küldeni) szó. Ha már kocsikról volt szó, akkor meg kell említeni a városokban (elsõsorban Rómában) használt kétkerekû kocsikat, amelyekkel a poggyászokat szállították. A szolgáltatások sokszínûsége is azt mutatja, hogy igen fejlett volt a Birodalomban a városi kultúra.
Az utak elsõsorban - a kereskedelmi és postaszolgálati célok elõtt - hadi célokat szolgáltak. A Római Birodalom népek leigázásával érte el nagyságát, amelyet ha fenn akart tartani, katonailag mindig készenlétben kellett állnia. És mivel - az ókorban egyedülállóan - valóban rabszolgatartó társadalom volt, azaz a Birodalomban a termelõ munkát rabszolgákkal végeztették, ezért a rabszolga-állomány utánpótlását hódításokkal folyamatosan biztosítani kellett. A Birodalom terjeszkedése tehát tulajdonképpen a rabszolgaszerzés miatt volt szükségszerû. A rabszolgák megvásárlása és eltartása pedig sokba került, mivel az ókorban nem létezett a mai szemmel megszokott élelmiszer-bõség, és a termésátlagok is alacsonyak voltak. Lényeges volt mindezért az, hogy ha távoli provinciákon lázadások törtek ki, akkor a hadsereget gyorsan mozgósítani, és mozgatni lehessen.
(Nagy gondot fordítottak a hadsereg - a római légió - kiképzésére. A kitûnõ emberanyaghoz pedig kitûnõ haditechnikát alakítottak ki. Például a rómaiak rendszeresítettek a hadászatban két új szerkezetet:
a ballista quadrirotist: a négykerekû (kõ-)hajítógépet, és
a ballista fulminarist: a villámgyors dárdavetõ szerkezetet (a latin "fulmina" = villám szóból). Ezzel a leginkább egy hatalmas íjhoz hasonló szerkezettel 2-3 m hosszú dárdákat lehetett kilõni. Korabeli leírásokból tudjuk, hogy ezekkel akár a Dunán (a Danubiuson) is át tudtak lõni. A dárdákat vagy fémbõl, vagy fából készítették, fém heggyel.)
Az utak szélessége átlagosan 6 méter volt, de magyarországi (pannóniai) területen, Szombathely (Savaria) közelében találtak egy 11 méter széles útrészletet is. Sehol másutt nem leltek ilyen széles utat! Valószínûleg Szombathely mellett lehetett az a fontos találkozási pont, ami az északról jövõ "Borostyán út" nevû kereskedõutat és a déli területeket kötötte össze. Mindent összevetve a római utak megépítése hatalmas mérnöki teljesítmény volt - gondoljunk csak Forbes hasonlatára.
Vízvezetékek
Az úthálózat kiépítésén túl a másik jelentõs - talán az útépítésnél is nagyobb - római mérnöki teljesítmény a Birodalom központjához kapcsolódó vízvezeték-rendszer kiépítése volt. Róma 13,9 km2 kiterjedésû területén kb. 1 millió lakos élt (viszonylag zsúfoltan). Vízigényük kielégítése nem volt éppen könnyû feladat: a vizet a Róma környéki hegyekbõl vezették be a városba, ahol 19 vízvezeték (aqua ductus) elégítette ki az igényeket. A vízvezetékeket boltíves tartószerkezetekkel támasztották alá, amit ma is láthatunk, ha Rómából Nápolyba autózunk:


A leghosszabb vízvezeték, az Aqua Marcia 91,6 km hosszú volt és napi 290 ezer m3 vizet szolgáltatott. A 19 vízvezeték összesen napi 1080000 m3 vizet adott, ami éppen megfelel Budapest vízfogyasztásának az 1950-es években! A vízvezetékek karbantartásával 240 ember foglalkozott.
Róma vízfogyasztása nem csupán ivóviz-igényt jelentett. Nagy szerepe volt ugyanis a köz- és magánfürdõknek. Rómában 11 köz- és kb. 850 magánfürdõt üzemeltettek, ez utóbbiakat gazdag magánszemélyek. A 11 közfürdõ azért is említésre méltó, mert forró nyári napokon a politikai élet egy része is bennük zajlott. (A rómaiak nem az athéni közvetlen demokráciát mûvelték, hanem szenátorokat választottak, hogy õk intézzék a politikai ügyeket. A nagy melegben a szenátorok a közfürdõkben gyûltek össze.) Különbözõ hõmérsékletû medencék között válogathattak a felfrissülésre vágyók, azaz a fürdõkben voltak fûthetõ vizû medencék is. A Claudiáról ill. a Caracalláról elnevezett fürdõk még ma is megtekinthetõk Rómában.
A rómaiak érdekes módon oldották meg a lakóházak vízellátását. Rómában emeletes házakat építettek, melyek vízzel való ellátása nem volt könnyû feladat. (Azt, hogy valójában hány emeletes házak lehettek ezek, azt nem tudjuk, mivel nem az emeletek számát, hanem csak a házak magasságát õrizte meg a történetírás. Becslések szerint a rómaiak akár 6-7 emeletes házakat is képesek voltak megépíteni!) A városba a víz gyûjtõmedencékbe érkezett. Ezekbõl a közlekedõedények elvén jutatták el a vizet különbözõ helyekre, de a házak legfelsõ emeletére nem tudták feljuttatni. Ehelyett rabszolgákat alkalmaztak, akik kézikocsikkal járták a várost, és hordták a megrendelt vizet oda, ahova kellett.
A rómaiak vezettek be egy nagyon egyszerû - de még ma is használatos - technikát, ami szabályozza a vízfogyasztást. Ez a porció elve: minden "lakáshoz" tartozik egy pl. 300 literes tartály a ház padlásán. Ez a vízmennyiség áll rendelkezésre egy teljes napra. Technikailag úgy oldották ezt meg, hogy a tartályba egy olyan vékony csõ vezeti be a vizet, ami 24 óra alatt tölti meg a tartályt.
A vízvezeték-rendszert csak elsõrangú mérnöki munkával lehetett megépíteni, ami a szakembereknek ma is dicséretére válna. Például az Aqua Claudia 90 km-es, hegyeket, völgyeket, folyókat, patakokat áthidaló vízvezeték. A terep akadályainak leküzdésén kívül azt is meg kellett oldani, hogy a vízvezetékeknek ne legyen túl nagy esése, nehogy a túlságosan gyors víz megrongálja vagy szétvesse a vezetékeket. Az esést úgy állították be, hogy e vezeték normál vízfolyást biztosítson.
A vízvezetékek - amelyeket több (1 vagy 2) emeletesre is építettek - lehettek lefedetlenek vagy "fedett" csövek. Az elõbbieket a fürdõkben használták, az utóbbiakat pedig az ivóvíz-ellátásban. A zárt vízvezetékeket egymásba illeszthetõ kerámia- vagy ólomcsövekbõl készítették. (Régi házakban még ma is találhatunk ólomcsöveket, amik nem mondhatók túlságosan egészségesnek...) Az ólomcsöveket úgy állították elõ, hogy egy farúdra hajlították fel a fémlemezt, és ahol az összeért, ott összeforrasztották.
Vízvezetékeket minden, a Római Birodalomba tartozó nagyobb városban találhatunk, még ha nem is akkorákat, mint a fõvárosban. Magyarországon például Aquincumban láthatók az ókori vízvezetékek maradványai.
Központi fûtés, csatornázás
A városi kultúrához a Birodalom északi területein - pl. Pannóniában - a központi fûtés szolgáltatása is hozzátartozott. A házak fûtését két módon oldották meg:
a padlót fûtötték a pincébõl úgy, hogy meleg levegõt áramoltattak a padló alá (praktikus módszer);
"lyukacsos" téglából építkeztek, pontosabban olyan téglákat használtak, amelyeknek közepén egy kör alakú lyuk volt kiképezve, és így ezeket a téglákat összeillesztve a falakban csõvezetékek jöttek létre. Ezekben a csövekben szintén meleg levegõt cirkuláltattak.
A rómaiak az etruszkok által kiépített csatornahálózatot, a Cloaca Maximat ("a legnagyobb csatorna") fejlesztették tovább, ezzel oldották meg Róma csatornázási gondjait.
Mûhelyek
A Birodalomban a kézmûipari termékeket mûhelyekben, collegiumokban állították elõ. A legkeresettebb cikkek a következõk voltak:
lámpások: nagy divat volt a rómaiak körében lakásaikat lámpásokkal díszíteni. Például egy szépen kimunkált kandeláber tetején olajlámpást helyeztek el, kanóccal, vagy az olajat egy tálba töltötték és több kanócot is tettek bele. A rómaiak is ismerték már a gyertyát, de azokat csak a templomokban égették.
edények: sok mûhelyben gyártottak edényeket, melyek anyaga lehetett fém (bronz, esetleg ezüst), illetve leginkább kerámia. A római korból származik az általunk "Römer topf"-nak, római fazéknak (tálnak) nevezett edény, ami két egymásra illeszkedõ részbõl áll, és sütésre kiválóan alkalmas, mert tökéletesen megõrzi az ételek aromáját. (A rómaiak szerették a gazdagon fûszerezett ételeket. Érdekesség: Rómában gyakran rendeztek lakomákat, ahol az emberek napokon keresztül, megállás nélkül tömték magukat a legkülönfélébb ínyencségekkel. És ha már nem bírtak többet enni, "könnyítettek magukon", és ott folytatták az evést, ahol abbahagyták... Etruszk síremlékeken lehet látni olyan ábrázolásokat, ahol a lakomázók féloldalasan könyöklõ testtartásban fekszenek, mert ez a póz biztosítja azt, hogy a gyomrukat maximális mértékben meg tudják tölteni. Lucullus nevébõl származik az effajta lakomákra alkalmazott "lucullusi lakoma" kifejezés.)
mérleg: fontos volt a háztartásban és fõleg a fõzésben
fegyverek: a hadsereg ellátásában fontosak voltak a fegyvergyártó collegiumok.
Egy valódi üzletház!
Rómában mûködött egy ötemeletes üzletház, melynek romjai ma is láthatók a Traianus Forum közelében. Leírásokból tudjuk, hogy egyes emeletein mit árultak:
5. emelet: zöldség, gyümölcs, virágok;
4. emelet: olaj, bor (mindkettõnek nagy kultusza volt);
3. emelet: fûszerek;
2. emelet: itt az ügyeket intézték. Ugyanis fejlett banki intézményhálózat mûködött Rómában, ahol szabályos kamatra adtak kölcsönt a gazdag kereskedõcsaládok "bankárai". Rómában általában 12 %-os kamatot, a provinciákon pedig 48 %-osat alkalmaztak. A különbség érthetõ: a meghódított területeken gyakori lázadások nem tették biztonságossá az ottani befektetéseket.
1. emelet: halpiac.
További szolgáltatások
Rómában szabályos mosodák mûködtek, amelyekben ammónia és emberi vizelet (!) segítségével tisztították a ruhákat. Nem véletlen tehát, hogy közelükben iszonyú bûz terjengett. A rómaiak általános viselete fehér színû volt, ezért azokat gyakran kellett mosatni, mert gyorsan elpiszkolódtak. (Rang határozta meg, hogy ki milyen ruhát viseljen.)
A rómaiaknak újságuk is volt, az Acta Diurnus. A "diurnus" szóból származik az olasz giornale és a francia journale szó is. Az Acta Diurnus a mai értelemben vett napilap volt, és benne a várost (Rómát) érintõ fontosabb kérdésekrõl lehetett olvasni. Például arról, hogy mi történt az elõkelõ családokban (esküvõk, születések és halálesetek) vagy hogy mi lett egy fontos csata kimenetele. ( Az újságok példányait papirusz lapokra éjjelente rabszolgák írták úgy, hogy tollba mondták nekik a szöveget.
Iskolarendszer
A ma is használatos hármas tagozódású 12 éves iskolarendszert a rómaiak találták ki:
alsó tagozat (catedra): az írás, olvasás és számolás alapjait tanulták itt a gyerekek. (Catedra: eredetileg karosszéket jelent, amiben a tanító ül a gyerekekkel szemben.)
középfokú iskola (grammaticus): a grammatica eredetileg nyelvtant jelent. (A hagyománytisztelõ angolok ma is "Grammar school"-nak nevezik a középiskolát.) Az akkori latin nyelv rengeteg grammatikai problémát tartalmazott - amelyek egy részét a kivételektõl elvonatkoztatott, absztrahált latin ma már nem tartalmazza -, amit ebben az iskolában tanultak meg a diákok. Aki hibátlanul akart írni, annak rengeteg nyelvtani kivétellel kellett megismerkednie. Aki a grammaticusok iskoláját elvégezte, arról már tudható volt, hogy magas szinten alkalmazza a nyelvtant. Persze azért a matematikát is tovább tanították a a diákoknak.
felsõfokú iskola (rhetoricus): a retorika, a szónoklástan már a görögöknél is fontos tudomány volt. A rómaiak becsülték a görögöket, így felismerték a szónoklás tudományának jelentõségét. Ráadásul a szenátusban elhangzó szónoklatok nem csupán egy városállam, hanem egy hatalmas birodalom életét irányító döntésekhez járulhattak hozzá. Az ügyesen felépített szónoklat néphangulatot fordíthatott. Ezen a fokon azonban nem csak a szónoklat fogásait, hanem görög szerzõk írásait is tanulmányozták. Ez azért volt fontos, mert a Birodalomban az számított mûvelt embernek, aki eredetiben ismerte a görög szerzõk mûveit. (A rómaiak, miután meghódították a görögöket, megbecsülték azok tudományát és meg is õrizték azt; ilyen értelemben nem voltak barbárok. A görögök tudása nem így veszett el, hanem pl. az alexandriai könyvtár tüzében.)
A naptár problémája
Ahogy errõl már korábban szó volt, a naptár elkészítése az ókori népeknek igencsak nagy gondokat okozott. Ennek oka pedig az, hogy a Föld a Napot nem pontosan 365 nap alatt futja körül, hanem kb. 365 és egynegyed nap alatt. A kérdést Egyiptomban a Szíriusz megfigyelésével egyszerûen megoldották, de a kérdés a rómaiaknak nagyobb problémát jelentett.
A rómaiaknak hónapos beosztású naptáruk volt, de a 365 nap pontatlansága gondot és erõs eltéréseket okozott. Egy idõben próbálkoztak a 366 napos rendszerrel, de ebbõl csak még nagyobb eltolódás származott; zûrzavaros évek következtek.
Caesar volt az, aki fellépett a zûrzavaros helyzet megoldása érdekében. I.e. 47-ben megbízott egy görög filozófust, Szoszigenészt, hogy számítsa ki pontosan: mennyi idõ alatt kerüli meg a Föld a Napot. Szoszigenész számításaival arra a következtetésre jutott, hogy ez az idõtartam 365 és egynegyed nap. (A görögök nem ismerték a tizedes törteket, és csak "természetes" törteket használtak.) Javaslatára vezette be Julius Caesar a szökõéveket naptárában, amelyet julianus naptárnak is neveznek. Caesar elrendelte, hogy a következõ év - az utolsó zûrzavaros év (annus confusionis ultimus) - legyen 15 hónapos, azaz álljon 445 napból, hogy a felhalmozódott eltérést kiegyenlítve azután az új idõszámításra térhessenek át.
A julianus naptár sokáig, egészen az 1500-as évek végéig megfelelõnek bizonyult. De a 365 és egynegyed nap sem teljesen pontos eredmény, nem a valódi csillagászati számítások eredménye, ezért a "kis" eltérésbõl évszázadok alatt "nagy" eltérés lett. Gergely pápa 1582-ben hozta meg a következõ naptári reformot - melynek naptárát õutána gregoriánus naptárnak neveznek -, amit máig is használunk. E naptár szerint nem kell minden negyedik évben szökõév. Azokban az években nincs szökõnapra szükség, amelyek 400-zal nem oszthatók. Így 2000-ben lesz, de 2100-ban, 2200-ban, 2300-ban nem lesz szökõév.




A Budapesti Mûszaki Egyetemen Licskó György elõadásain lejegyezte:
Bognár Júlia és
Dreilinger Tímea

Budapest, 1999. február 17 - 1999. május 12.
Kimagasló építmény, az ókori nagyobb mezopotámiai városok templomnegyedének központja, négyszögletes tömbökbõl álló, felfele lépcsõzetesen keskenyedõ torony. Minden emelete más színû volt. Legfelsõ, szobának kiképzett helyiségében õrizték az istenség szobrát. (Forrás: Új Magyar Lexikon)
ezt a részt már Timi írta
Kváderkõ: Négyszögletes, szabályos, faragott építõkõ. (Forrás: Magyar Értelmezõ Kéziszótár)
Ez máshol is felbukkan a történelemben, például a honfoglaló magyarok szó szerint nem "puhították nyereg alatt a húst", hanem a hússal lovuk kisebesedett hátát gyógyították.
260 km hosszú, 15-50 km széles, 8380 km2 területû.
lineáris írás, mert a betûket kötötték egymáshoz.
ajánlom: Lõrincz L. László: Aranygyapjú c. novelláját.
M.W.: Szinuhe - "Kréta kikötõjében ezernyi hajó horgonyzott. (...) Nem volt a kikötõben torony, fal vagy erõdítmény. A város mindjárt a kikötõnél kezdõdött. Ilyen tökéletesen uralkodott Kréta a tengeren, és ilyen erõs volt az õ istene."
M.W.: Szinuhe - "...a tenger istenének delfinjei kezdték követni a hajót, csak úgy fénylett a hátuk, amint a vízben fickándoztak. Minea anyanyelvén hangosan köszöntötte õket, mert üdvözletet hoztak istenétõl."
M.W.: Szinuhe - "Voltak olyan zenélõ alkotmányaik, amelyek muzsikáltak, ha nem volt a házban zenész. Kréta lakói bizonygatták, hogy a zenét le is tudják jegyezni, és abból olyan is megtanulhatja, aki azelõtt még sosem hallotta."
M.W.: Szinuhe - "A bika szarva közé ugrani, onnan elrugaszkodni, hirtelen megfordulni a levegõben úgy, hogy állva essenek vissza a rohanó bika hátára: ez volt mindegyik között a legnehezebb feladat."
ENNEK UTÁNA KELL NÉZNI! Biztos rosszul írtam le... (Juli)
M.W.: Szinuhe - "Épületeik nem voltak nagyok és vaskosak, miként más országok templomai és palotái. Csupán a kényelemre és pompára törekedtek, a külsõ alak nem volt számukra fontos. Szerették a levegõt és a tisztaságot, ablakrostélyaik ritkák voltak, és a szél befújt a szobáikba. Házaikban számos fürdõszoba volt, melyeknek csillogó medencéibe ezüstcsõbõl meleg és hideg víz csurgott, ha egy csapot elfordítottak. Árnyékszékük medencéit is zuhogó víz tisztította, és én sehol sem láttam olyan fényûzést, mint Kréta házaiban."
M.W.: Szinuhe - "Látható templomok nem voltak a szigeten, és az emberek nem sokat törõdtek az istenekkel, hanem megelégedtek azzal, hogy a bikákat szolgálják."
Kezükben Tamás szerint rézbôl készült dárda volt, amit alátámaszt a kéztartásuk is. állítólag ezeket a dárdákat a feltárásnál segédkezô munkások vitték el.
Ha emlékeim nem csalnak, az utat alaposan lecsiszolt kôlapokkal fedték be. Az úton, egymástól bizonyos távolságra elhelyezve Naptemplomok, illetve a Naphoz kapcsolódó szimbólumok voltak láthatók. Az utak az Andok láncain keresztül vezettek és gyakran voltak „zsákutcák”, hogy az illetéktelenek a városokhoz ne jussanak el. Építészetük olyannyira fejlett volt, hogy az Andok hatalmas szakadékaira hidakat is építettek, ha éppen erre volt szükség. Ezek a hidak nagy valószínûséggel fából voltak, vagy valamilyen függôhíd jellegûek lehettek, mert maradványokat nem találtak, viszont az utak a szakadék túloldalán folyatódtak és a szakadék mélységébôl, illetve a falának jellegébôl következôen nem mászhatták ezeket meg.
Központi városuk Macchu Picchu volt. A nép fôleg földmûveléssel és kereskedelemmel foglalkozott, legnagyobb mennyiségben kukoricát termesztettek.
Ajánlom Umberto Eco: A rózsa neve címû könyvét. Ez ugyan nem az Alexandriai Könyvtárról szól, de ebben a történetben Aristoteles Commedia-ja nem pusztult el a tûzvészben, hanem ebbe a kolostorba kerül, hatalmas „galibákat” okozva ezáltal a szerzetesek között. A könyv szellemi mondandója egyébként a reformáció.
Az Új Magyar Lexikon szerint: "... abszolútnak fogták fel a mennyiség fogalmát, s ezt tekintve a világ lényegének, elszakították az anyagi valóságtól. Ezen az idealista alapon fekjlõdött ki szimbolizmusuk és babonás számmisztikájuk."
remélem jól értettem a nevét.
szeritem ez nem bonyolult (blokkcím+eltolás)... [Juli]
areios pagos = "Árész dombja", valójában egy ligetes terület neve Athénban
Arisztotelész szerint egy város ideális lakossága nem több 10 ezer fõnél, mert így még van esély arra, hogy (akár csak távolról is) ismerjék egymást az emberek.
Az elnök neve: Giscard Destain [zsiszkárd deszten]. Sajnos igazából nem tudom, hogy kell írni. [Juli]
A nagy görög drámaírók: Aiszkülosz, Szophoklész, Euripidész.
A vérbosszú Európa peremterületein még mindig létezik. Gondoljunk Szardíniára, ahol a fejfákon nem csak az elhunyt, hanem a gyilkos nevét is feltüntetik, és ahol elenyészõ a "természetes" halált halt emberek száma.
1919-ben szüntették meg Magyarországon az esküdtszéket. Azóta két ülnök van a bíró mellett.
Vulcanus: a görög mitológiából átvett isten (megfelelõje Hephaistos, az istenek kovácsa), a tûz istene.
hálókocsi: latin nevén dormitorium, innen származik a magyar "durmol" ige. És ez nem vicc!
rabszolgákat máshol - pl. a görögök - is tartottak, de nem ilyen nagy méretekben. Náluk a rabszolgák inkább csak háztartási szolgálatot végeztek.
a porció tehát eredetileg vízadagot, - adagolást jelent
a világítótestet tartó alkalmatosság
azaz kihányták azt, amit addig ettek!
Lucullus, Lucius Licinius (kb. i.e. 106-56): római hadvezér és politikus, Sulla híve. (...) Páratlanul fényûzõ életmódot folytatott. Forrás: Új Magyar Lexikon
az irodalmi latin nyelv a középkori Firenzében alakult ki
"Temetni jöttem Caesart, nem dícsérni" - Shakespeare: Julius Caesar. A néphangulat befolyásolható!
e-mail címem: s8629bog@ural2.hszk.bme.hu
Az általam írt fejezeteket és fejezet-részeket *-gal jelöltem meg.

MIT TUDTAK A RÉGIEK?  OLDAL 25

OLDAL 3



láb hegy(ek) ember


egyesek

tízesek

százasok

ezresek



tízezresek


Példa:


= 14246

- -

-

( ( ( ( ( . . .

Gyávaság Bátorság Vakmerõség

Hasonló témájú dokumentumok

Hozzászólások

3. gyakorlat 4.óra állatélettan assembly áteresz bácsó sándor balázs jános beszerzés biogeográfia bűnperek cad rajz cementálás csoport egyiptom épszerk fejlődéslélektan fenntartható hla inverz függvény jogi és államigazgatási alapismeretek juhász kant kiadott kidolgozott tétel kórtan könyv környezeti katalízis környezeti számvitel környezettechnikai műveletek és gépek közigazgatási jog marketing2 matematika minőségügy mpiac növényrendszertan opkut oscar niemeyer őstörténet pavic példasor v prax sportjog szervezes szervezeti magatartás szigetelés szocializáció vállalatgazdaságtan white zárthelyi zsidó