Platón - Lakoma értelmezés

Országok listájaHungaryNyugat-Magyarországi EgyetemBölcsészettudományi KarMagyarFilozófiaJegyzetekPlatón - Lakoma értelmezés

(10)

Platón - A lakoma

Bevezető:
Apollódorosz barátjának (Glaukón) mesél a lakomáról: Agathónnál rendezték, miután ő győzött az 1. tragédiájával. A lakomáról Arisztodémosz mesélt Apollódorosznak. Arisztodémosz Szókratész biztatására megy el a lakomára, ahol Erószt magasztaló beszédeket tartanak.

Beszédek:
a) Phaidrosz: Erósz nagy isten, a legősibb istenek közé tartozik, hiszen még szülei sincsenek, Phaidrosz beszéde két hivatkozás miatt fontos:

-- Hésziodosz (Theogonia): „Elsőnek jött létre Khaosz, majd Gaia követte, mindennek alapja és Erósz, az, ki a legszebb mind a haláltalanok közt, elbágyasztja a testet, az istenek és a halandók keblében leigázza a józanságot, a bölcs észt ..”
-- Parmenidész : „Legelsőnek az istenek közül Erószt eszelte ki …”

A beszéd többi része, arról szól, hogy Erósz által az emberek megszerezheti az erényt és a boldogságot, ill. a szerelmeseket bátorrá és önfeláldozóvá teszi.

Magyarázat: Erószt mint kozmogóniai főszereplőt mutatja be. Hésziodosznál a három alapvető isten egyike, de sokkal fontosabb ennél a szerepe, mivel megjelenése válaszvonal az istenek születésének történetében. Ugyanis Erósz megjelenése után válik képessé Gaia Uranosz megteremtésére, a vele való egyesülésre és számtalan isten megszülésére. Erósz tehát szimbolikus isten: ő az aki lehetővé teszi az egyesülést, teremtés és szülést. A Theogonia véres istenharcai is fontos dolgot közölnek Erószról: Erósz előtt nincs háború, a Vágy megjelenésével azonban harcok sora tör ki. Parmenidész sokkal lényegre törőbb és kifejezőbb. Ő megteszi Erószt elsőnek (B13), ezzel is hangsúlyozva, hogy egy tulajdonképpeni teremtő princípiummal van dolgunk. 12-es töredéke mutatja be, hogy Erósz megjelenése és önaktivációja micsoda kozmológiai felfordulással jár: az ellentététes elemek elmozdulnak, többé nem maradnak nyugton, keverednek, harcolnak és újat hoznak létre. Az elmélet kiterjesztése az emberre a hasonló kormányzási elvet fedezi fel, melyet Szókratész beszédénél kibontva láthatunk. Parmenidész továbbá azzal, hogy az Erószt megteszi elsőnek lételméletének is kulcsfigurájává is teszi: Erósz teremtő aktusa teszi lehetővé a létező és a nem létező egymástól való elkülönítését, azaz minden létezőért Erósz felelős (ennek explicit kifejtése Erüximakhosznál).

b) Pauszaniász: Ha két Aphrodité van, akkor két Erósz is. Az egyik Aphrodité Uranosz lánya – az égi, a másik Zeusz és Dióné lánya – a közönséges. Következetesen van egy égi és egy földi Erósz is, osztályrészüknek megfelelően kell őket dicsőíteni. A fentiek alapján a szerelmet lehet rútul és szépen űzni. A hitvány ember érdekeket követ és csupán a felszínes test vonzza, a nemes jellem ellenben a lelket szereti és egy egész életen át kitart, mert valami állandóval forrt össze. Újra az erény, a boldogság és gyönyörűség hangsúlyozott.

c) Erüximakhosz: „Erósz nemcsak az emberek lelkében él, s vonzódik a széphez, hanem sok más dologhoz is vonzódik, és másokban is megvan: minden élőlény testében és a föld növényeiben is, s úgyszólván mindenben, ami létezik.” Miután ezt az orvos kimondta továbbmegy, nem fejti ki, csupán néhány példát hoz a létezők sorából, melyben Erósz megnyilvánul. Átveszi a kétféle Erószt.

    * orvostudomány: a testben is megvan a kétféle Erósz, hiszen az vagy egészséges vagy beteg, s ilyenkor különböző dolgokat szeret és kíván. Az orvoslás kiűzi a rosszat és a jót teszi a helyére: ennek jellemzője az összhang és a mérték.

    * zene: megegyezést teremteni ellenkező elemekből (hangok), a zene művészetének eredménye a megbékélés, ami szeretetet és egyetértést kovácsol az elemek között (a jó zenész jó Erósszal, a rossz rosszal bír)

    * évszakok: a jó évet az elemek mértéktudó szerelme, a rosszat a mértéktelen jellemzi

    * jóslás: ember és isten érintkezésének, barátságának megteremtése; a mértéktelenség istentelenség

d) Arisztophanész: Erósz jelenti a legnagyobb boldogságot az ember számára, ehhez meg kell ismernünk az emberi természet lényegét, ezt szolgálja az androgün mítosz. Ennek lényege, hogy minden ember csak fél és szüntelen keresi „élete párját”. Aki pedig megtalálja örökké boldog lesz és egy pillanatra sem akar elszakadni párjától. Erósz az eggyé válás és a teljesség vágya, az eredeti természet szellemében. A vígjátékíró ebből arra a következtetésre jut, hogy Erósz a legnagyobb jótevőnk, miközben belátja, hogy örök keresésre kárhoztat és csupán kevesen találják meg a tökéletes párjukat. Platón jól látta, hogy a szerelem tárgyalása során sajnos egyesek képtelenek nélkülözni az ilyen csöpögős nyál dolgokat, mint örök szerelem és eggyé válás, persze ezt is le kellett írnia, hogy később megcáfolja. Az sem véletlen, hogy a vígjátékíró kapta a későbbi bohóc szerepét, hiszen Szókratész és Arisztophanész köztudottan utálták egymást.

e) Agathón: Ez a beszéd nem szól semmiről. Csupa közhely a szerelmi boldogságról. Lehet a dologban valami irónia is, hogy Platón egy költő szájába rakja ezeket a szavakat, főleg akkor amikor azt mondja Agathónnak Szókratész: „de azért szépen beszéltél”.  Erószról beszél: ő a legboldogabb és a legfiatalabb isten, erényes, nem alkalmaz erőszakot.

f) Szókratész:  kéreti magát, aztán egy kicsit vitatkozik és mindenkit kioktat, természetesen neki lesz igaza (ez a szokásos platóni felépítés). Dicséretet nem tud mondani, csak az igazságot (az Államból jól tudjuk, hogy a filozófus csak az igazat ejti ki). A beszéd elején Agathónt cáfolja, a beszéd közepén Arisztophanészt. Lássuk a beszéd felépítését:

   1. a vágy (szerelem) lényege a hiány, arra törekszik, amit nem birtokol

   2. Erósz (Vágy), aki ezt ránk bocsátja, hasonló tulajdonságokkal bír

   3. Erósz a szép/jó szerelme, következetesen ennek hiányától szenved

   4. szó sincs tehát arról, hogy isten lenne, hanem egy hatalmas daimón: a jó és a rossz között foglal helyet (az isten pedig jó, szép, bölcs); közvetítő ember és isten között

   5. a szerelmes természet kettősségének magyarázata Erósz származásának bemutatásával

   6. aki megszerzi a jót/szépet az boldog lesz: mindenki szerelmes, mindenki a jóra törekszik (a jót itt az egyén céljaiként foghatjuk fel, amit ő – az egyén - jónak tart), mindenki erósszal telve törekszik a jóra – ez persze egyénenként változik: „más utakon fordulnak feléje, pl. a pénzszerzés, a testedzés vagy a filozófia útján” (Arisztotelész így kezdi a Nikhomakhoszi etikát: a jó az amire minden irányul)

   7. Erósz: az örökkévalóság vágya

   8. „szerelem: szülés a szépségben, test és lélek szerint” – a rútban nemzeni, terhesnek lenni, szülni nem lehet (ezeket mind a testre, mind a lélekre kell vonatkoztatni), a szülés a halhatatlanság a halandóban

   9. rádöbbenés az analógiára az állatok kapcsán: halandó természet igyekszik örökké megmaradni, embereknél még egy lehetőség: az erény halhatatlansága (héroszok)

  10. test és lélek szerinti szülés: mindenki a magához méltót fogja létrehozni, utóbbi eredménye az erény és okosság; a lélek szerinti szülés feltétele az út a szépben: szép testek, egy szép test, lélek szépsége, törvények és cselekedetek szépsége, tudományok szépsége, maga a szép ideája (a szépség a maga valójában) – aki idáig eljut azt már képmások nem tévesztik meg

Szókratész beszédének lehetséges magyarázatai:

   1. primer szint: a szöveg csalókasága abban rejlik, hogy úgy néz ki mintha csupán a fiúszerelemről szólna, pedig az csak a felszín, s annál sokkal fontosabb dolgokat tartalmaz. Az emberek közötti szerelem csupán egy szelete az Erósznak: nem a szerelem jellemzői határozzák meg Erószt, hanem Erósz (a szerelmes természet) a szerelmet. Azt kell megérteni, hogy Erósz egy „meghajtó” princípium, mely minden létezőt áthat (lásd a). Ettől függetlenül az emberi szerelemről a szokásostól (Agathón, Arisztophanész) eltérő álláspontot ismerhetünk. Itt pontosan szó szerint kell vennünk mindent, amit Szókratész a daimónról mond. Először is a szerelmet a hiány jellemzi, amelyet az ember oldani kíván, ez egyfajta emberi szegénység belátása, hiszen maga a lét bizonyul kevésnek. Ami a legjobban ide illik a daimón jellemzése: „Először is örökké szegény, s egyáltalán nem gyöngéd és szép, mint a legtöbben hiszik, hanem durva és elvadult, mezítlábas és hajléktalan, földön alvó és takaratlan, kapuk alatt, úton-útfélen, szabad ég alatt hál, mert anyja természetét örökölte és örökös társa a szükség. Apja természete szerint viszont mindig a szépet és a jót keresi, bátor, heves és vakmerő, félelmetes vadász, szünet nélkül cseleket eszel ki, okosságra éhes és találékony, egész életében filozófus, félelmetes varázsló, bűbájos és szofista. Nem született halhatatlannak és nem is halandónak, hanem ugyanazon a napon él és virágzik, mikor éppen jó alkalma van rá, majd maghal s ismét újraéled, az apja természete szerint; de mindaz, amit szerez, mindig kifolyik az ujjai közül, ezért soha nincs Erósz ínségben, de bőségben sem”. Ez teljesen távol van már Arisztophanész örökké összeolvadásával és valljuk meg közelebb áll a tapasztalt valósághoz. Egyesek könyveket írtak erről, én csak bemutatni kívántam.

   2. az élethez való ragaszkodás, halhatatlanság a halandóban: Platónt felfoghatjuk az első biológusnak, aki felfedezte az élet szabályait. Azt mutatja be, mennyire szerves része az ember az őt körbevevő kozmosznak, hiszen arra született, hogy továbbéljen utódaiban. Kulcsszavak: ellentétes nemek, nemzés, terhesség, szülés, továbbélés az utódokban, az utódokról való gondoskodás. A megállapítás nagyon jó: a természet azért oltja bele a szerelmet az emberbe (nevezetesen Erósz a vágyat), hogy az élet folytatódjon, el ne tűnjön. Ugyanez fedezhető fel állatokban, növényekben, azaz minden élőlényben. Az élő alapvető funkciója a továbbélés biztosítása, feltárul a szerelem valódi funkcionális szerepe, az ember természettörvényeknek alávetett lény, s nem kivétel. (emlékezzünk vissza: minden létezőben benne van Erósz). Lehetségesnek tartom, hogy hatással volt rá a következő Hérakleitosz gondolat (B20): „Amikor megszülettek, élni kívánnak, s hogy haláluk legyen, vagy még inkább: hogy megpihenjenek. És gyermekeket hagynak maguk után, hogy halál mindig újra legyen”.

   3. Platón bemutatja a filozófust:  Platón nem tesz mást, mint szerelemről beszél, s közben a filozófust mutatja be. Egy árulkodó idézet: „Erósz is a bölcsesség barátja”, azaz filozófus. A filozófus nem jelent mást, mint a bölcsesség szerelmesét, így rá is Erósz jellemzői vonatkoznak. Csakhogy a szerelme nem egy fiú vagy egy lány, hanem maga a tudomány, a bölcsesség, amire egész életén át törekszik. Erósz tehát a filozófus allegóriája – hangsúlyozva: itt. Vegyük a következőt: „Középen van bölcsesség és az ostobaság közt is, éspedig a következőképpen: egyetlen isten sem bölcselkedik, s nem is kíván bölcs lenni, mert már az; és senki más sem bölcselkedik, aki bölcs. De az ostobák sem bölcselkednek, s nem is kívánnak bölcsek lenni, hiszen éppen azért súlyos baj az ostobaság, mert az, aki se nem szép, se nem jó, se nem okos, azt képzeli, hogy mindez megvan benne a kellő mértékben. [..] Erósz pedig a szépség szerelme, tehát szükségképpen Erósz is a bölcsesség barátja, bölcselkedő, s mint ilyen, középen van bölcs és ostoba között.” Ennek az interpretációnak a szellemében érthetjük meg csak igazán, hogy mit keres a szövegben az idea elmélet. Platón itt is programszerűen mutatja be, hogy a filozófus szerelmének milyen fokozatait kell végigjárnia, mit kell megtanulnia, hogy eljusson magához a jó ideájához. Mai szemmel ez a szerelmes természet, mely a bölcsességet célozza meg talán túlzónak tűnhet, de ez azért van, mert megrögzötten ragaszkodunk a szerelem szó hallatán az emberi szerelemhez, pedig itt a bölcsesség iránti vágyról, és az abban való nemzésről és szülésről van szó. Természetesen a filozófus lelke szerint szül (erény ill. okosság), s ezt a részt is kapcsolatba kell vele hozni. Tulajdonképpen ebben a műben semmi sem egy értelmű.

   4. minden iránt erósszal vagyunk: ez a következő szint, ahol újra átértelmezünk. Úgy kezdtük, hogy az Erószt, mint a másik ember iránti vágyként fogtuk fel; a folytatásban az embert felcseréltük a bölcsességre, s most a bölcsességet cseréljük fel a jóra, ezt a Szókratész beszéd f) pontja alapján tesszük: „más utakon fordulnak feléje, pl. a pénzszerzés, a testedzés vagy a filozófia útján”. Közömbös szemmel nézve a bölcsesség nem lóg ki a sorból, a platóni szemüvegen keresztül azonban igen, hiszen minden antik bölcs egyetértett abban, hogy a helyes út a bölcsesség útja, ezt kell járni. Az idézet arra utal, hogy hasonlóan elkötelezett a többi ember is, csak ki-ki a maga jelleme szerint. Minden dolog, amire az ember vágyakozik, illetve amivel azonosul legyen az a fizikai vagy a mentális világ része (ezt nevezzük összefoglaló néven jó-nak), tulajdonképpen az Erósz műve. Az élők tehát Erósz által kormányozottak, az őket körbevevő létezők pedig funkcionális szerepet töltenek be. A vágy természetével megokolható az összeütközések, a harc jelensége is. A választott jók sora végtelen, attól függően, hogy ki mit tart értékesnek, örökéletűnek (ez lehet pénz, pozíció, hatalom, vallás, ideológia, szórakozás, kábítószer stb.). Platón kitüntetettként kezel egyet: az erény által keltett halhatatlan hírnevet (lásd i. pont). Bár az erény fogalma a történelem során mindig mást-mást jelentett, kétségtelen, hogy aki képes volt kitűnően teljesíteni az adott követelményeket, annak neve fennmaradt. Hérakleitosz is hasonlóról beszél (B29): „Egyesek ugyanis minden mással szemben a legnemesebbet választják: a dicsőséget, ami állandóan megmarad, szemben azzal, aki meghal; a sokak azonban jóllakottak, mint a barmok”. Örökkévalóság, nemzés, szülés, terhesség fogalmak újra más értelmet nyernek.

Hozzászólások